Hogy a végén kezdjem, ez az írás a teljesség minden igénye nélkül készül. Lehetetlen volna ugyanis a teljesség igényével megírni úgy, hogy el is olvassák. Zelenszkij elnök tegnap adott interjújáról van szó ugyanis, mely egyrészt nem kevesebb, mint harminchárom oldal terjedelmű, ha a teljes szövegét tekintjük, másrészt viszont betiltották a közlését az Oroszországi Föderáció területén, ami azért jelent valamit.

Szóba hoztam tegnap ezeken a hasábokon a legújabb orosz intézkedéseket a rubelelszámolású tranzakciók kapcsán, és mivel ez valóban érintheti a magyar gazdaságot is, vegyük elő még egyszer, kicsit alaposabban a témát. Mert nem csak annyiról szól a dal, miszerint Moszkva már csak rubelért árul gázt a barátságtalan országoknak (tehát nekünk is).

Most meg kell állnunk egy szóra az Ukrajnában zajló orosz megszállás ügyében, mert ugyan nem az aktuális harci cselekményekről fogok beszélni – azokhoz minden kommenthuszár jobban ért nálam, mármint a saját vélekedése szerint, kár, hogy rendre az történik, amit én feltételezek – de jó lenne, ha komolyan vennénk az eseményeket, ha még tükörbe akarunk nézni.

Ez most rövid tanmese lesz arról, hogyan is olvassunk orosz híreket. Elsősorban: orosz forrásból, ők tán csak jobban tudják, mi történik náluk, mint bárki más, nem? Mint látni fogjuk: nem. Illetve vagy igen, vagy nem, de ha tudják, mi a helyzet, akkor sem mindig mondják, és még az sem tökéletes módszer, ha a híreik ellenkezőjét tekintjük igaznak.

Szóba került néhány napja, egy izmosabb átokozódásos kommentcunami közepén, hogy „bezzeg a szegény, békeszerető, tiltakozó orosz népről, akiket Putyin sanyargat, senki sem ír”, most sem tudnám megmondani, aki ezt reklamálta, egyszerűen kifogyott a kifogásolnivalóból, vagy tényleg érdekli a téma. Ha a második esettel van dolgunk, neki ma jó napja lesz.

(Fotó: USA Today)

Engem sok vád ért utóbbi időben, hogy elfogult vagyok, hogy túlnyomórészt ukrán források alapján mutatom be az ukrajnai orosz megszállás híreit (nincs így: túlnyomórészt épp orosz forrásokat használok), nekem viszont jó a szívem, rátaláltam a legoroszabb írásra, azt fogjuk ma elemezni. Ami ennél oroszabb, az már Matrjoska-baba.

Ahogy elnézem, mert merengő kedvemben vagyok, sokan élnek körülöttünk, akik ugyan felnőttek, van választójoguk is, dolgoznak és képesek gondoskodni önmagukról, de azért hajlamosak volnának mindenüket eladni egy marék varázsbabért, ha valaki felkínálná nekik. Kelendő cikk manapság a varázsbab, annyit mondhatok.

Az átlagos újságíró Európában – épp úgy, mint az átlagos újságolvasó – tavaly karácsony este kezdte magát különösen érezni, ha épp nem ünnepelt. Ha ünnepelt, akkor csak másnap szerzett tudomást Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ultimátumáról, melyet az euroatlanti világhoz intézett, egyáltalán nem véletlenül pont ebben az időpontban.

Ma elméleti fejtegetés következik a stratégiai és taktikai nukleáris fegyverekről, abból a kellemetlen alkalomból, hogy legrosszabb esetben erre is számíthat a világ. De előtte – akár a téma ürügyén is – pár szó azokról a minimum radikális politikai nézetekről, amelyek ellepték az utóbbi három hétben az online nyilvánosságot.

Kérem, nekem nagy a szívem, legyen jó napjuk a Kreml szerelmeseinek is, céllövészet vagy inkább célköpészet következik, abban az értelemben, hogy ma megint katonai elemzésről szól a dal, és azt mindegyik meg szokta köpködni. Most is szólok előre, mint mindig: nem vagyok Szun Ce vagy Clausewitz, nem kizárólag a saját fejem után írom az elemzést.