Előre szólok, becsüljük meg a mai napot, mert ma lehet utoljára megszokott módon újságot csinálni: holnaptól legalább három napig ünnepek lesznek, hírek nem, és tekintettel kell lenni az olvasók kedélyére is, akármit nem okos dolog leírni. De ma még ma van, szóval elmerenghet az ember Demeter Szilárd és a magyar sajtó sajátos viszonyán.

Nem lennék most munkatárs a Mi Hazánk lapjánál, a Magyar Jelennél, igaz, máskor sem lennék, de nem is ostromolnak állásajánlatokkal. Viszont most nem csodálom, hogy az oltásellenességet programként választó párt lapja mélyen hallgat a tegnapi, Bukarestben lezajlott eseményekről, ahogy a magyar sajtó sem emlegeti őket kiemelt helyen, pedig érdemes volna.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy nem szeretek kampányügyekkel foglalkozni. Ez ugyanis a legbiztosabb módja annak, hogy az ember tökéletesen összevesszen úgy barátaival, mint ellenségeivel és egy rakás teljesen ismeretlen emberrel, mivel ezen a téren mindenki okosabb mindenkinél is. Most azonban muszáj lesz.

Hét vége volt, ráadásul aranyvasárnap, szóval ami hír akad, az olyan is. De szerencsére segítségünkre siet G. Fodor Gábor, akinek már megint kötete jelent meg, éspedig „Politikai virológia” címmel. No, arról nekem is volna véleményem, éspedig nem akármilyen, neki is van, persze az enyémmel ellenkező, ő az Origónak mondta el, én itt fogom.

Az nagyon szép, ha van az embernek jövőképe, kell is legyen, nekem például annyiféle van, ahány lehetőség, egyik sem túl szívderítő, de hasonló portékákat méltányos összegért bárkinek szállítok tetszés és igény szerint. Jó az, ha van a háznál, legfeljebb nem fog működni, egy szó nem sok, annyi sem igazolódik belőle – na és? Nem jóslat: jövőkép.

Sok minden van ezen a világon, amit én nem értek, ezek közül azonban pillanatnyilag az áll az első helyen, hogy miért vette le Földi László tegnapi írását a Magyar Nemzet? Az írás nem volt jó, ellenben szokás szerint kifejezetten pocsék volt, eszmei alapjai a szerzőre jellemző módon zavarosak, de ez máskor nem jelentett gondot, most mégis, mi volt a baj?

Most jutottunk el abba az állapotba, amikor semmi sem az, aminek látszik és elveszetten bolyongunk a Gizikék, Gézukák és gőzekék között, a kérdés már rég nem arról szól, ami benne foglaltatik, de az ellenkezőjéről sem, és démoni dadaista kísértetek tébolyult röheje visszhangzik a pannon puszta ködében, az acélszürke égen pedig valkűrök lovagolnak alaptörvényeken.

Kemény beszéd hangzott el tegnap az Európai Parlamentben, kemény de nagyon igaz: Darja Navalnaja mondta el, aki édesapja, Alekszej Navalnij helyet vette át a gondolatszabadságért járó Szaharov-díjat. Az már igaz, hogy Navalnijnak csak a gondolata szabad jelenleg – de az kiszállt a börtönből, és akkorát szólt, hogy visszhangzik egész Európában.

Nos, ma nem völnerezünk, mert kis pihenőt tart az államtitkár ügye, úgy látom, olyan az, mint a régi csatakígyók: miután elsültek, meg kellett várni az újabb lövéshez, hogy kihűljön a csövük, és ez Völner Pál esetében másfél napig szokott tartani. De akkor mit mutassak be a nagyérdeműnek? Legyen mondjuk a harapós szenátorcsalád esete.

Körülnéz az újságcsináló ember a hírek között, lefutja a szokásos köreit (egyre nagyobb, fárasztóbb körök ezek) és a végén levonja a következtetést: mindenki megőrült, de azért nem mindenkinek ment el az esze. A NER pedig egy vízüzemű motor, ami pénzt termel, forgó mozgás, hőtermelés és pártoskodás útján, mindezt pedig lehallgatják a civil szolgálatok.