Rejtelmes dolgok folynak a kormánymédiában, már a hét eleje óta harcolnak saját maguk ellen, igen nagy hatékonysággal: ember legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni a szemünk előtt zajló eseménysorozatot. Nekem is inkább csak elképzeléseim vannak róla, de más kollégák sem állnak sokkal jobban: dobjuk össze, amit tudunk, hátha kijön belőle valami.

Nem kéne Orbán Viktornak a mi szakmánkra adnia a fejét. Más politikusoknak sem kéne, mégis éjjel-nappal velünk foglalkoznak: az eredmény látható is a magyar sajtó állapotán. Amelyik orgánum nem végletesen elkötelezett a kormány mellett, az ha ellenzéki pártlap, sínylődik, ha független, haldoklik. És közben kell megfelelni mindenféle kívánalmaknak.

Régi történetet mesélek el újra, mert megint aktuális – újra szóba hozom, hiszen egyszer-kétszer már foglalkoztam vele ezeken a hasábokon, de most fejleményekről számolhatok be a második világháború alatt Dániába került magyar honvédek ügyében. Megjelent ugyanis Søren Peder Sørensen dán újságíró újabb kötete róluk, és a bemutatóján fontos dolgok hangzottak el.

Balog Zoltán volt miniszter és jelenlegi püspök megint nagyon érdekeseket beszélt, mint tette életében már annyiszor, elég csak a fogantatás pillanatában éneklő hölgyekre gondolni, akikkel nem tudom, hol és milyen körülmények között találkozhatott, mert ilyeneket még a pornográf irodalom sem ismer – most Bábel tornyát vette elő.

Én mondom, ez a Csodák Földje, de mindig az is volt. Nálunk egyszerre lehet igaz bármi, az ellenkezője és különbözhet mindkét verzió az objektív valóságtól, nálunk egyszerre szárnyal és haldoklik a gazdaság, emelkedik és süllyed a nemzet, ami kizárólag akkor elképzelhető, ha bent feledkezett egy történelmi páternoszterben, ami viszonylag pontos leírása a helyzetének.

Ha már beszámoltam a Mi Hazánk tüntetéséről, még annak kezdete előtt, illik arról is beszámolnom, mi lett belőle, bár legyünk őszinték, senkit sem fog meglepni a végeredmény. De amúgy is széles néptömegekről lesz szó ma és egyéb igen nagy számokról, szóval úgy tessék folytatni az olvasást vagy bezárni az írást. Mármint, aki egyáltalán megnyitotta.

Azért ember legyen a talpán, aki kiigazodik, akár Varga Juditon, akár az Európai Unió Bíróságán. Az egyik erről beszél, a másik arról, a valóság meg mintha egy harmadik dolog volna – de legalább Varga Judit ne próbálkozott volna meg a német nyelvvel, mert sikerült vagy sértőt, vagy nagyon különöset mondania, ez már világnézet kérdése.

Ebben a percben, amikor elkezdem írni ezt a kis szösszenetet, fogalmam sincs, hányan lesznek majd a Mi Hazánk mai tüntetésén, amit az Alkotmánybíróság előtt rendeznek. Most ugyanis alig múlt tíz, a demonstráció pedig délután háromkor kezdődik, de még ha három óra is lenne, és ott is volnék személyesen, akkor is felesleges volna megszámolnom a résztvevőket.

„Kérem... nekem fejlövésem van” – mondta Tuskó Hopkins a bíróságon és megtapogatta a tarkóját. Később majd szükség lehet Kvasztics Fedorra is, mikor a tanú elkezd emlékezni, mert annak elengedhetetlen követelménye a bárzongorista. Tuskó Hopkins szerepében jelenleg Kovács Béla, akit a magyar sajtóban csak KGBéla néven ismerünk.

A trollról mindenki tudja, kicsoda-micsoda, bár mindenki másképp tudja, de azt nagyon határozottan. Tizen-valahány éve, mikor a magyar nyelvű közösségi oldalakon megjelent a fogalom – a közéletben már ezer éve jelen van – még volt értelme a meghatározásnak, de mára az lekopott róla: manapság troll az, akit nem szeretünk és esetleg agresszívnak érezzük a modorát.