Ne tessék mondani, hogy ilyen magyar szó, miszerint „önterjú” nincs, mert igenis van, legalább harminc éve létezik. Abban nem vagyok bizonyos, hogy jelen voltam a születésénél, de gyanús, ugyanis első megjelenését a Kurír 1990. október 21-i számában találom. Önterjúnak nevezzük a világ legbiztonságosabb és legolcsóbb sajtóműfaját, az ön-interjút.

Ha elkezdünk követni és elemezni egy koronavírus-álhírt, mindig az érdekek mentén próbálkozzunk, amennyiben nem vagyunk virológusok. Ugyanis amennyiben virológusok vagyunk, első pillantásra látjuk, hogy ostobaságról van szó vagy üzleti jellegű hazugságról, és meg kell cáfolnunk, fáradságos munkával, érvelésünket azonban csak a többi virológus fogja elfogadni.

Kezdjük azzal, hogy ma ugyan megint a világjárványról lesz szó, de tőlem ma sem fogják megtudni sem a gyógyszerét, sem a természetét, sem más, virológiával kapcsolatos dologba nem avatom magamat, ugyanis ennek nem vagyok szakértője. Ellenben a járvány világszerte tapasztalható politikai következményei igenis megérdemlik, hogy odafigyeljünk rájuk.

Mélységes mély a múltnak kútja, írja Thomas Mann és a magyar jobboldalnak tegnap sikerült csukafejest ugrania belé, teszem hozzá én. Igen kívánatosnak találnám ugyanis, ha a KDNP megismerkedne némely alapvető európai vallástörténeti és történelmi tényekkel, eseményekkel, majd ezen ismeretek birtokában küldené műelemezni Vejkey képviselőt.

Kissé zavarban vagyok, ugyanis alapelve a sajtónak, hogy egy írásnak arról kell szólnia, amiről szól. Vagyis a témájáról. Azonban mi a helyzet akkor, ha maga a téma nem szól arról, amit ígértek vele kapcsolatban, ám mivel közérdekű, be kell számolni róla. Ilyenkor kell értelmezni az elhangzottakat, aztán majd jól megsértődik a megszólaló, azt fogja mondani, hogy nem úgy gondolta.

Szeretném leszögezni: kizárólag azért írom meg ezt a történetet, mert tisztelem a törvény szellemét. Ami sokkal fontosabb a betűjénél, még ha a laikus és önjelölt honi jogértelmezők ezt nem is szokták érteni. És azért írom ide, mert a vitatott írás itt jelent meg, ezeken a hasábokon. Márpedig ez esetben az utóéletét is itt kell ismertetni: még a törvény szerint is.

Azzal szeretném kezdeni, amivel mindig, ha vasúttal kell foglalkoznom: nem, nem képzelem magamat vasutasnak vagy szakértőnek. Van némi fogalmam a vasúti ügyekről, mert dolgoztam ilyen profilú szaklapnál, de nem én fogom megváltani a MÁV-ot. Viszont azért néha felteszem magamnak a kérdést: mi a csodát akarnak a budapesti fejpályaudvarokkal?

Kissé mintha mindenkinek kezdene elmenni a maradék esze is. Mondjuk érthető az általános aggodalom, a járványhelyzet minden, csak nem szívderítő, de mégsem kéne rémeket és kísérteteket látni mindenhol vagy sok éves konteókhoz visszanyúlni csak azért, hogy bármi áron akadályozza valaki embertársait a védekezésben.

Mindig mondtam, hogy az újságírás és a vízvezeték-szerelés rokon szakmák, mert mindkettőben sok sajátos matériával találkozik az ember munka közben. A vízvezeték-szerelés esetében nem kell mondanom, mi jön szembe a lefolyóban, nevezzük szennyvíznek, a sajtóban meg... hát, nagyjából ugyanaz, csak írott formában, nem olyan büdös, de maradandóbb.

Tavaszi szombat reggel, enyhe verőfény, halkan csicsereg a Led Zeppelintől a „Communication breakdown”, Spárga macska unottan próbálja összekarmolni a lábujjaimat, szóval idill. Még egy darabig. De inkább vihar előtti csendnek érzem, jobban mondva communication breakdown, kommunikációs összeomlás előttinek. Nagy kezd lenni a baj.