Mélységes mély a múltnak kútja, írja Thomas Mann és a magyar jobboldalnak tegnap sikerült csukafejest ugrania belé, teszem hozzá én. Igen kívánatosnak találnám ugyanis, ha a KDNP megismerkedne némely alapvető európai vallástörténeti és történelmi tényekkel, eseményekkel, majd ezen ismeretek birtokában küldené műelemezni Vejkey képviselőt.

Kissé zavarban vagyok, ugyanis alapelve a sajtónak, hogy egy írásnak arról kell szólnia, amiről szól. Vagyis a témájáról. Azonban mi a helyzet akkor, ha maga a téma nem szól arról, amit ígértek vele kapcsolatban, ám mivel közérdekű, be kell számolni róla. Ilyenkor kell értelmezni az elhangzottakat, aztán majd jól megsértődik a megszólaló, azt fogja mondani, hogy nem úgy gondolta.

Szeretném leszögezni: kizárólag azért írom meg ezt a történetet, mert tisztelem a törvény szellemét. Ami sokkal fontosabb a betűjénél, még ha a laikus és önjelölt honi jogértelmezők ezt nem is szokták érteni. És azért írom ide, mert a vitatott írás itt jelent meg, ezeken a hasábokon. Márpedig ez esetben az utóéletét is itt kell ismertetni: még a törvény szerint is.

Azzal szeretném kezdeni, amivel mindig, ha vasúttal kell foglalkoznom: nem, nem képzelem magamat vasutasnak vagy szakértőnek. Van némi fogalmam a vasúti ügyekről, mert dolgoztam ilyen profilú szaklapnál, de nem én fogom megváltani a MÁV-ot. Viszont azért néha felteszem magamnak a kérdést: mi a csodát akarnak a budapesti fejpályaudvarokkal?

Kissé mintha mindenkinek kezdene elmenni a maradék esze is. Mondjuk érthető az általános aggodalom, a járványhelyzet minden, csak nem szívderítő, de mégsem kéne rémeket és kísérteteket látni mindenhol vagy sok éves konteókhoz visszanyúlni csak azért, hogy bármi áron akadályozza valaki embertársait a védekezésben.

Mindig mondtam, hogy az újságírás és a vízvezeték-szerelés rokon szakmák, mert mindkettőben sok sajátos matériával találkozik az ember munka közben. A vízvezeték-szerelés esetében nem kell mondanom, mi jön szembe a lefolyóban, nevezzük szennyvíznek, a sajtóban meg... hát, nagyjából ugyanaz, csak írott formában, nem olyan büdös, de maradandóbb.

Tavaszi szombat reggel, enyhe verőfény, halkan csicsereg a Led Zeppelintől a „Communication breakdown”, Spárga macska unottan próbálja összekarmolni a lábujjaimat, szóval idill. Még egy darabig. De inkább vihar előtti csendnek érzem, jobban mondva communication breakdown, kommunikációs összeomlás előttinek. Nagy kezd lenni a baj.

Az ember azzal ébred, hogy minden a legnagyobb rendben van ebben az országban: Orbán Viktor bejelentette, hogy kitolják az esti kijárási tilalom kezdetét, már kilencig is nyitva lehetnek a boltok, alapterület függvényében állhatunk sorba előttük, Tóta W. Árpádot elítélte a Kúria, amit negyvenezer troll ünnepel örömtüzekkel a Rákos mezején és a Szekszárdi Vasárnapot is megtorpedózták.

Szekszárd, városháza

Ma a Szájer ügy fejleményeinek tisztázásáról lesz szó, ugyanis, amint látom, hatalmas ködösítés folyik a történet kapcsán. A jelek szerint a kormánymédia minden orgánumával azt közvetíti olvasóinak, hogy Szájer József titkosszolgálati ármány áldozata lett – akad, aki ki is mondja – és íme, a gonosz világösszeesküvés leleplezte magát azzal, hogy van felvétel a letartóztatásról.

Sosem titkoltam, hogy valósággal borzadok a március tizenötödiki szónoklatoktól, gyűlésektől, vezércikkektől. Magát az ünnepet nagyon szeretem – csak épp ahogy meglát, meghall az ember egy ilyen hivatalos „megemlékezést”, rögtön az az érzése, hogy aki beszél vagy ír, valamiképpen kihasználja, ellopja a jeles napot. Onnantól már nem ugyanolyan.