Kezd komoly lenni a járványhelyzet az egész világon, így Magyarországon is, amelyre nem az lenne a megoldás, hogy Magyarország lépjen ki a világból (bár kormányszinten szorgalmaznák), hanem az, hogy keressünk megoldást, és míg meg nem találjuk, vigyázzunk a fertőzéssel. Ezzel szemben hazánk s a külföld válogatott őrültségekkel reagál a helyzetre.

Tulajdonképpen bagatellnek tűnik a dolog. Tulajdonképpen lehetne mondani, hogy semmi jelentősége és lehet, hogy tényleg nem is lesz, de az sincs kizárva, hogy a kormány megtalálta azt a kalapácsot, amivel minden különösebb feltűnés nélkül rászögezheti a maradék független sajtóra a koporsó fedelét. Ez a kalapács törvénymódosítás formájú.

Azért különös ám az emberi természet. Mindent megtesz ez a kétlábú, tollatlan, hogy ha valami kellemetlen a számára, azt ne lássa, ne hallja, ne is tudjon róla. A tegnap igen szép, felemelő és kellemes demonstráció zajlott, melynek végig sikerült megőrizni békés jellegét. Fontos és okos beszédek hangzottak el, majd rendbontás nélkül hazament mindenki.

Akkor most írjunk október 23-i vezércikket, bár a „vezércikk” fogalomnak az online sajtóban nincs semmi értelme. Az október 23-inak pedig általában nem is szabad legyen, akár online, akár print – ha van, az baj. Baj, ugyanis nem lehet eltalálni mindenkinek az ízlését a körülbelül tizenötmillió magyar anyanyelvű potenciális olvasó közül.

(Kép: 1956 október 23. Tüntetés a Bem téren)

Ma kicsit rendet kell raknunk, ugyanis megint kezdenek összekeveredni a dolgok, minek következtében semmi sem az, aminek látszik, a kávéscsésze is lehet kandúrmacska vagy marmonkanna, attól függ, ki minek hiszi vagy akarja hinni. Ékes példáját fogom bemutatni annak, hogyan változik a valóság ebben a mai világban szinte bármivé.

Vannak nagy pillanatok az életben, számomra ma reggel jött el az egyik ilyen, mikor rájöttem, mi az, amire nem vagyok alkalmas. Számlálhatatlanul sok mindenre vagyok alkalmatlan, de hála az Égnek, a legkevésbé a magyar kormány amerikai sajtólobbistájának lennék jó. Azt én csak elrontani tudnám.

(David Reaboi)

Ha már mindenki a Lázár János-interjúval foglalkozik, én is ejtenék róla pár keresetlen szót – rögtön az első az, hogy szakmailag kiváló, én magam sem tudtam volna jobban megírni. Én legfeljebb nem írtam volna meg egyáltalán, az elképzelhető: de jobbat nem tudtam volna az asztalra letenni. Ennek egészen pontosan ezer és egy oka van. Lássunk párat.

Megint úgy jártam, mint aki elmegy horgászni, de hal helyett máig harcoló német tengeralattjárót fog. Esetleg japánt. Azt nem tudom, mennyire nagy fogás ez, de mindenképpen érdekes, legfeljebb jó lesz ócskavasnak, beolvasztani, ott nem hagyom semmiképp sem. De menjünk szépen, sorban, mert sosem érünk a végére.

Lévén, hogy vasárnap reggel van, és nem torlódnak a világszenzációk, nézzük meg, mi történik a sajtószakmában. Hát mi történne, indulunk, méghozzá romlásnak, erős magyarok vagyunk mi kérem, hajdan. Lehet, hogy nem végromlásnak, de már annak a küszöbén tartunk.

Tulajdonképpen tényleg az egészről a Bill Gates tehet, ha ő nincs, a Vágási Feri nem véteti meg a Jutkával a Windows 95-öt és nem „száll be az internetbe”, minek következtében az egész fontos merény kifordult volna medriből és egy ártatlanabb, naivabb, kedvesebb világban harapdálnánk egymás torkát, mérgeznénk egymás kútjait, mert anélkül azért mégsem lehet élni Hunniában.