Van az úgy, kérem, hogy az ember nagyobb halat fog, mint amekkorára számított. Horgásszuk minden nap a híreket, őszintén szólva tegnap délután még nem sok érdekes nézett ki mára, de elég volt reggel belenézni a Magyar Nemzetbe, hogy észrevegyük: nem egyszerűen hal van a horgon, a várt pontyocska helyett egy valóságos fehér bálnát fogtunk, magát Moby Dicket!

Divat lett mostanság szidni a közösségi oldalakat, ami baj, ennél már csak az a nagyobb baj, hogy van is miért. Olyan problémák merülnek fel velük kapcsolatban – lassan tömegesen – amik az egyszerűbb lelkek számára apokaliptikus víziókat mutatnak, a bonyolultabbak se nagyon tudják hova tenni a helyzetet (pedig minden, csak nem váratlan), marad végül a technika démonizálása.

Ha egyszer bevezetik a mai magyar kormány támogatói számára az egyenruhát – ideje volna, mert így az utcán összetéveszthetők az átlagemberekkel, a tömegközlekedési eszközökön nem kapnak automatikusan ülőhelyet és a boltban is épp úgy sorba kell állniuk, mint bárki másnak – volna egy konstruktív javaslatom.

Alig pár napja poénkodtam egy magánbeszélgetésben Donald Trump Nobel-díjra is méltó képességein, véleményem tartom is: nem csodálnám, ha megkapná a rangos nemzetközi elismerést, tett érte annyit, mint Jasszer Arafat a maga idejében, és nevezhetjük olyan jellemesnek is, mint Knut Hamsunt.

Hogy rövid legyek: álhír-ügyben megvan a hiányzó láncszem. Mármint az egyik, mert több is hibádzik, de ez most fontos. Örömmel jelenthetem, hogy sikerült rábukkanni annak bizonyítékára, hogy egy bizonyos típusú álhír nem magyar specifikum, hanem bizony nemzetközi bűnszövetkezetek keze munkája – és nem, nem politikai álhírről van szó.

A kép, aminek egyetlen pixele sem igaz

Nehezen lehetne megállapítani, mi folyik a magyar–amerikai kapcsolatok terén, mi zajlik a diplomácia színfalai mögött, főleg, hogy nem kötik az orrunkra. Nem is fogják, amiből világosan következik, hogy a sajtó csak találgathat a még oly különös hírek láttán is: biztosat nem írhatunk, hiszen nem is tud pár beavatotton kívül ezekről az ügyekről senki anyaszülte.

Rég volt már szó Kínáról, legalább egy hete, és amint látom, hiába. Pedig nem érdektelen ez a csöppnyi ország amott, Keleten, ami alig nagyobb egész Európánál: mégsem szokás róla tudni semmit. Az pedig már mindennek a teteje, ha valaki még számon is kéri, hogy miért nem hall, olvas kínai híreket – talán azért, mert nem is érdeklődik irántuk.

Hétfő van és már majdnem délelőtt, amivel gondolom, nem sokaknak mondok újat, a hírek meglehetősen semlegesek (finoman fogalmaztam), ilyenkor a legbölcsebb volna elmenni horgászni vagy Stellarist játszani, de mi inkább tartsunk lapszemlét. Mégpedig, mivel szenzáció nincs, amivel foglalkozhatna a sajtó, nézzük, hogyan kezelik ezt az alvégen, a KESMA lapjainál?

Ha valaki azt mondja, hogy Orbán Viktor nem mondott tegnap semmit, azt megkérem, gondolja át: nekem ezzel a semmivel kell foglalkoznom. Ha azt mondaná, hogy nem mondott semmi jót, vagy okosat, azzal egyetértek: rosszat bezzeg annál inkább beszélt, és ha valaki ismeri a megnyilvánulásait, azt sem mondanám, hogy teljesen összefüggéstelenül.

Nehéz volna annyira részletesen beszámolni a tegnap zajlott rendezvényről, amennyire azt a szervezői szeretnék, olyan módon pedig, ahogyan szeretnék, nem is lehetne. Legalábbis számomra nem. Van nekik saját sajtójuk, bár napok óta nem frissül, számoljanak ott milliós részvételeket, úgyis szokásuk, én a magam részéről csak néhány mozzanatot elemeznék.

(Fotó: Polcz Péter)