Ma is vírusmentes hírrel foglalkozunk, kérem tisztelettel, valóságos csoda és felüdülés egyébről írni, mint ez az átkozott kórság. Tetszenek még emlékezni milyen volt hajdanában, mikor még nem a járványtól rettegtünk, hanem az atomháborútól? Ó, azok a régi, boldog, szép napok, auld lang syne, ahogy Robert Burns mondaná, mennyivel naivabbak, őszintébbek fiatalabbak voltunk...

Produkció! Most kivételesen olyan hírrel fogunk foglalkozni, aminek semmi köze a koronavírushoz. Megértem, hogy ez majdnem lehetetlennek tűnik, de mégis sikerülni fog – azért annyira ne tessenek örülni, mert ez a vasúti kölcsönügylet bonyolult lesz, számokkal, táblázatokkal, szóval akinek nincs ideje, türelme, meg kell harcolnia a szövegértelmezéssel vagy csak egyszerűen ostoba és büszke is erre, nyugodtan hagyja ki.

Nehéz azt megmondani, hogy mire készüljünk ezekben a mostani időkben, főleg, mivel kis hazánkban ezt kizárólag Orbán Viktor (se) tudja, viszont legalább minden lehetséges alkalommal eligazít minket a miheztartás ügyében. Ő, saját állítása szerint kitanulta hat hét alatt a válságkezelési eljárásokat, ráadásul ingyen, mert ügyes.

Kulturális témáról lesz szó, tehát finoman kell hozzányúlnom, a durva szót nem állja – mert hát mi volna érzékenyebb, szubtilisabb dolog a magyar kultúránál, annak sorsánál? Talán csak az országgyűlési képviselőink lelkivilága, az a finoman csipkézett, romantikus, az. Mely nem tűri a trágárságot, és borzad a durva élvezetektől, kocsmai dáridóktól.

Úgy vagyunk mi ezzel a koronavírussal, mint a busmanok voltak a kólásüveggel a filmben: idekerült valahogy, és most a falu vénei nézegetik, forgatják, mire lehet jó. Ki tésztát akar vele nyújtani, ki a másikat fejbevágni, ki felhatalmazási törvényt fabrikál vele, ki meg – mint Trump elnök – tömegmozgalmat, pedig ha eszünk volna, azon járna, hogyan szabaduljunk meg tőle.

Nem lehet ezt a kormányt egy napra sem magára hagyni, kérem, tegnap más dolgom volt, nem tudtam írni, erre ma látom, hogy miket műveltek... Ha egy hetes szabadságot vettem volna ki – pedig az is időszerű volna már – mire visszajövök, már Gergely-naptárunk sincs, azt is eltörték volna, használhatnánk a régi Julián-naptárat, ami a padláson porosodik.

(Fotó: Fischer Zoltán/Miniszterelnöki Sajtóiroda)

Nem győzöm eleget ismételni, hogy a koronavírus voltaképpen igen hasznos háziállat, amennyiben valaki megfelelően használja. Mi lovas nemzet vagyunk, a mi politikusaink meglovagolták és ki is hajtják belőle, amit csak lehet, más országokban egyelőre inkább csak panaszkodnak rá, habár Donald Trump mintha kezdene rájönni, hogy ki is lehet használni.

Nekem az az érzésem, hogy szakmailag a koronavírus nem sokat változtatott a hírek és álhírek világán, kivéve, hogy most már élesben megy a játék, van tétje. Öt év a tétje az álhír-terjesztésnek, azonban ennek ellenére tolonganak az amatőr játékosok, hogy részt vehessenek az orosz rulettben.

Országok rongya! könyvtár a neved – merengenék Vörösmartyval, csak épp nem volna értelme, ő ugyanis arra célzott annak idején ebben a sorban, hogy akkortájt a papírt rongyból (is) gyártották, míg ma már inkább fából készül. Már ameddig készül, és könyvet nyomtatnak rá. Mert a kormány november elsejétől elveszi a kulturális dolgozók közalkalmazotti státusát.

Ez egy érdekes írás lesz, ugyanis magát az alapját, a hírt teljes egészében ismerjük, csak épp azt az egyet nem tudjuk, mit jelent. A legkevésbé valószínű, hogy azt, ami oda van írva, de hogy valójában miről szól, csak találgathatjuk. Fogjuk is, de előre jelzem szokásom szerint, hogy a következőkben ami nem hivatalos irat ebben az eszmefuttatásban: az spekuláció, semmi több.