Napok, hetek óta gyűlik a feszültség, érlelődik a keserűség ennek a NAT-vitának a kapcsán: és nem, nem csak annyiról van szó, hogy deklaráltan nyilas és vállaltan fasiszta szerzők művei lettek kötelező olvasmányok. Mindenki érzi, de senki sem mondja, hogy alapvetően arról szól a dal: mit nevezünk valójában hazafiságnak? Mi az, amire a tanterv nevelni akar?

Elsőre az jut az ember eszébe, akárhány éves is legyen, hogy most sem lenne fiatal. Pedig nem túl kellemes felnőttnek lenni, így ötven fölött főleg nem, de ahogy elnézem, mostanság 16-18 évesnek lenni sem lesz az a kifejezett, felhőtlen boldogság, szóval akit megszólít a kormány, az minálunk alaposan meg vagyon szólítva, a rosseb egye meg a szólongatást.

Sokszor mondtam: az interjú nem az én műfajom, még akkor sem, ha időnként készítek egyet-egyet. Nem az enyém, mert őszinte alany kell hozzá, csak akkor látok neki egyáltalán, ha tudom, hogy nem hazudnak nekem: szerencsére akad pár évente egy-egy ilyen ember is. De azért sem, mert műfajként minimum válságban van, mint a mellékelt ábrák mutatják majd.

Kezdem érteni, miért is küldték Szakács Árpádot érdemei elismerése mellett alkotói szabadságra február elején. Valósággal forr körülötte a levegő, vele aztán mindig történik valami, a minap például sikeresen felfedezte, hogy a szabadkőművesek már a spájzban vannak. Miközben ő meg a Hír TV stúdiójában volt, szóval az itt a kérdés, van-e spájz a Hír TV-ben?

Most, amikor látszólag düledeznek a kamuhírlapok hazugságokból rakott falai, és a valódi sajtó, de a valódi olvasók is némi halvány reményt látnak arra, hogy ha másként nem, rendőri úton, de megszabadulunk ezektől a gyalázatos médiumimitációktól, ne feledkezzünk meg arról: már régóta folyt ellenük a harc. Csak nem úgy mint most, nem hatósági szinten.

Nos, tegnap arról beszéltünk, hogy megindult az álhírek elleni harc a hatóságok részéről, és azt elemeztem, hogy ez miért történt. Ma, kedves gyerekek, arról lesz szó, hogy miért nem lesz ebből rendszer, és beavatom a közönséget néhány üzleti titokba, például abba, hogy körülbelül hány forinttal tetszettek kitömni ezeknek a gátlástalan kóklereknek a zsebét.

Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni önöknek – tényleg szerencsém van, mert laptársaink többsége ebben a vérzivatarban elsiklott a rendőri hír fölött – hogy véget ért egy korszak Magyarországon. Éspedig a gátlástalan álhírlapok kora.

Huj, kuszmabég, huj, kereki! Vatykos csuhászok vereki! Dengelegi! Tetszik tudni mi ez? Azt hiszik, Karinthy-paródia a kuruc költészetről, pedig nem: ez a kormánymédia kelebiai tudósítása tegnapról. Aztán akkora csata lett azon a határátkelőn, hogy senkinek haja szála sem görbült benne. Jó, hogy így esett – de vannak az esetnek tanulságai.

Jó, én is tudom, hogy nem agybaja, hanem egy baja, éspedig az, hogy miért nincs három élete. Ismerek olyan munkásőrt, akinek van, sőt, van annak kilenc is, kezdte az Agitációs és Propaganda Osztályon, folytatta a Népszabadság Pártélet-rovatánál, dolgozott a Magyar Rendőrnél, Pesti Hírlapnál, meg még ki tudja hol, most éppen kormánypárti főszerkesztő, nincs is sajtóklub nélküle.

No, most vágom nagy fába a fejszémet, az is biztos. Csak épp már az elején el kéne dönteni, miféle fa ez, azon kívül, hogy piszok nagy és a fejszém is inkább tűnik bugylibicskának... szóval, a MAG mozgalmáról lesz szó, illetve arról, mi a csoda ez. Előre kell bocsátanom: nem lesz egyértelmű a végeredmény. Ez vagy valami, vagy megy valahova.