Venezuelából jelentik: a helyzet a leggondosabb kezekben van. Ezek a leggondosabb kezek aztán rontanak rajta ahol csak tudnak, súlyosbítják, élezik, nehogy véletlenül rövid időn belül elfogadható megoldás születhessen. Az ugyanis senkinek sem volna érdeke – egy válsággóc kialakulása Dél-Amerikában viszont sok érdekes lépésre nyújtana lehetőséget.

(Kép: BBC)

Persze, az alaphelyzet viszonylag érthető: Maduro elnök – elődje, Hugo Chávez nyomdokaiban haladva és művét folytatva – sikeresen nyomorba és éhezésbe döntötte az országot azzal, hogy kizárólag a kőolaj-kitermelésre alapozta a gazdaságot. Ezt – mármint a nyomort és az éhezést, nem a kőolajipart – megunta a nép, egyre mérgesedett a helyzet, mígnem a múlt héten Juan Guaidó parlamenti elnök köztársasági elnökké nem nyilvánította saját magát több százezer tüntető helyeslése közepette, azonban Maduro sem mondott le, tehát minden adott egy hosszabb vagy rövidebb polgárháborúhoz.

Amiben a nagyhatalmak bőkezűen és sietve támogatják úgy az egyik, mint a másik felet. Ebben jelentős szerepe van annak, hogy Venezuela a bolygó egyik legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, de annak is, hogy geopolitikai szempontból igen kényelmes helyen van, közel az Egyesült Államokhoz, a Karib-tenger déli partján. Kuba jobb helyen van, az igaz, mert még közelebb fekszik Miamihoz, de a szigetország mintha kissé elszegényedett volna a hidegháború végének köszönhetően és talán nem a leglelkesebben játszaná az előretolt helyőrség és támaszpont szerepét. Mondjuk hálátlan szerep ez: Venezuela is csak veszíthetne, ha elfogadná, akárki ajánlja neki.

De ajánlják, sőt, kényszerítenék is Moszkva és Washington részéről.

Azt a dolgok ismeretéhez még feltétlenül szükséges tudnunk, hogy a mostanáig regnáló Maduro elnök szélsőségesen baloldali nézeteket képvisel, chávezista, míg ellenfele, Guaido a jobboldali Népakarat Párt képviselője. Hihetnénk, hogy nem csak személyek, hanem eszmerendszerek csatája is folyik most Caracas utcáin - hihetnénk, és tévednénk. Ez a huszonegyedik század, nem a huszadik, ma már nem eszmékért vagy nyersanyagokért megyünk a vágóhídra, hanem azért, mert egyrészt fogynia kell a hadianyagnak, másrészt a lokális háborúk sorozatának rendszere garantálja annyira-amennyire a világpolitikai erőegyensúlyt.

A háborúkba, de főleg polgárháborúkba keveredő kisebb országokat egyáltalán nem lakják butább emberek, mint a nagyhatalmakat, csak az ő helyzetük valahogy úgy alakul, akár Afganisztánban, akár Szíriában, akár Venezuelában, hogy belesodródnak a fegyveres harcokba, aztán valahogy jönnek a nagy testvérek és azt mondják, rendet csinálnak, aminek következtében minden elfajul, de a végletekig. Persze, főleg egymás ellenében csinálják a rendet.

Ez roppant decens kis társasjáték volna a monitoron, multiplayerben (vannak is ilyen stratégiák), csak az a baj, hogy emberek halnak bele, ebből a szempontból az élet egy nagyon pocsék játék, akármilyen jó is a grafikája. Akkor lássuk, hogy fejlődik a venéz helyzet!

Ugyebár, Guaidónak nem sikerült egy lendülettel megragadnia a hatalmat, erre az öreg kínai Szun Tzu már csóválná a fejét (szerinte ugyanis minden konfliktusnak a lehető legrövidebb ideig kell tartania és semmit sem szabad erőltetni), Madurónak volt ideje világgá kiáltania: szerinte ellenfelét Washington küldte a nyakára, Venezuelában a CIA szervezett úgynevezett „színes forradalmat”, és ehhez a népnek semmi köze. Mondjuk az éhezésen és a nyomoron kívül.

Az kétségtelen, hogy Mike Pence alelnök a támogatásáról biztosította Guaidót, mielőtt az ideiglenes elnökké nyilvánította magát, tehát Washington tudhatott a terveiről, csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy ezek Washingtonban is születtek. Sőt, az események menetét figyelve inkább mondhatjuk, hogy menet közben születnek... Madurót január tizedikén iktatták be második elnöki mandátumára, amelyet 67,8 százalékos eredménnyel szerzett meg, csak éppen a választásokat mindenki komédiának találta.

Nem is lehetett nagyon bizonyos a dolgában, mert előzőleg, még december hónap folyamán megpróbálta felvenni országa teljes aranytartalékát (1,2 milliárd dollár értékben) a Bank of Englandből, csak ennek kiadását a bank megtagadta. Ez különben jelentős része Venezuela összes külföldön tárolt tartalékának, ami olyan nyolc milliárd dollárra rúg.

Ebből is látszik, hogy okos diktátor otthon tartja az aranyát, ahonnét akármikor el lehet lopni.

De ott tartottunk, hogy Guaido – aki elvileg nem volt korábban állandó szereplője a politikai életnek – felhívta Pence-t, beszéltek, amit beszéltek, elnökké kiáltotta ki magát, és elsőként Donald Trump ismerte el. Ez így lehetne egy kémregény is, csak a másik oldal sem ártatlan, a maga elcsalt választásával, aranyos trükkjeivel, gazdasági tehetségtelenségével és zsarnokoskodásával – hát akkor most kik a jó fiúk?

Kérem, ebben az esetben úgy néz ki, hogy nincsenek jó és rossz fiúk, Guaido egy picit kevésbé sáros, mint Maduro, akinek uralmáról még horrorfilmeket fognak forgatni, de azért ő sem kisangyal. A hadsereg Maduro mögött áll, a nép Guaido mögött, látszólag patthelyzet alakult ki.

Mármint országon belül: a világpolitikában zubognak a szurkos, kátrányos üstök, szikra pattan, olthatatlan, ég a munka, forr a katlan. Megoszlottak a bolygó államai, melyikük Madurót fogadja el legitim elnöknek, melyikük Guaidót ideiglenesnek. Olyan ország is van, amelyik előbb elismerte az egyiket, aztán a másikat is, sosem lehet tudni, kérem.

Maduro legnagyobb támogatói: Oroszország, Irán, Törökország és Kína.

Guaido mögött áll az Egyesült Államok és az Európai Unió (mi abban az esetben, ha Maduro egy héten belül nem ír ki tisztességes választásokat, de arra mérget vehetünk, hogy nem fog).

A karibi térség állásfoglalása megoszlik, de ez érthető is, ők nagyon közel vannak Venezuelához. De álljon itt a teljes névsor, ki hova húz!

Ez a lajstrom az ENSZ Biztonsági Tanácsának indulatoktól sem mentes ülésén alakult ki, ahol súlyos szavak hangzottak el: Az orosz küldöttség először azt mondta, nem is kellene az ENSZ BT-nek tárgyalnia a venezuelai történéseket, mert azok az ország belügyének számítanak, majd ennek a logikának némiképp ellentmondva azzal vádolta meg Vaszilij Nyebenzja orosz ENSZ-nagykövet az USA-t, hogy puccsot hajtott végre Venezuelában. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter válaszolt neki, aki elmondta, hogy elnökként Nicolás Maduro elnyomta a venezuelai népet, éhezésre és arra kárhoztatta, hogy tömegével hagyják el az országot, ami destabilizálja a térséget.

„Eljött az idő, hogy válasszanak az országok, kinek a pártján állnak Venezuelában - jelentette ki Pompeo, egyúttal arra sürgetett minden államot, hogy ismerjék el Juan Guaidót. „Vagy a szabadság erőivel vannak, vagy egy sorban Maduróval és a poklával”.

Tetszik már látni, hogy Venezuela már nem csak Venezueláról szól? Ahogy 1956 sem csak Magyarországról szólt, és ahogy Szerjózsáék akkor a Duna-parton keresték Szuezt (később meg az afgán hegyek között, vagy Szíriában) úgy nemsokára kereshetik akár ők, akár G. I. Joe-ék ugyanazt a Szuezt Caracasban.

Miért érdekes vagy fontos egy dél-amerikai válságóc kialakulása most?

Azért, mert megosztaná azokat az erőket, amelyek pillanatnyilag a Közel-Keleten vannak lekötve és erősen hátrányos helyzetbe hozná az Egyesült Államokat a saját határai közelében: a koreai krízisről meg szinte teljesen elvonná az amerikai figyelmet. Nem véletlen, hogy Oroszország és Kína teljes mellszélességgel kiáll Maduro mellett: ha nem tennék, a megoldás egyszerű volna, a zsarnokot leváltanák és rendeződnének a viszonyok pár hét alatt. Úgy, ahogy, de rendeződnének – most viszont elhúzódó krízis várható, nemzetközi intervenciókkal. Ezért állt különben Maduro mellé Törökország és Irán is.

Megint csak elmondhatjuk: ebben a játszmában nincsenek jó és rossz fiúk. Sőt, még az sem számít a végkifejlet szempontjából, hogy mi a valós helyzet Venezuelában: a kialakuló erőviszonyok számítanak. És azok gazdasági vonatkozásai, következményei.

A venezuelai nép érdekei különösebben nem hatják meg a nagyhatalmi játszma mestereit, akik most ez ügyben épp körmérkőzéses sakkbajnokságot tartanak.

Guaido elnök ma interjút adott a Guardiannak, amelyben úgy fogalmazott:

„Országa mágikus pillanatokat él meg”.

Hát, így is lehet mondani...

Szele Tamás

A feladat adott, a feladat egyszerű. Egy gyakornok is elvégezhetné. Más lapoknál azért is végzik vagy gyakornokok, vagy külsősök. Ady Endre halálának századik évfordulója van ma, erről kell írni.

Ellenkezőleg. A feladat nem egyszerű, ugyanis könnyű volna előkapni három-négy-tíz idézetet a hatalmas publicisztikai életműből, és azt mondani rá: „mintha ma írta volna”, ez lenne a hálás megoldás is.

Ugyanis az olvasók – vigyázat, öt-tíz sornál többet ne idézzünk, átsiklanak fölötte – rácsodálkoznak, azt mondják: „jé, tényleg”, és megvolt az élmény. Lehet tovább menni. Én nem igazán így fogom megközelíteni a kérdést, ugyanis tartok tőle, hogy ha így tennék, mikor legközelebb Váradon járok, és a Majomsziget felől megyek a Silentbe, Ady Endre feláll bronz székéből, a kávéházi asztal mellől, és úgy fenékbe rúg, hogy régi scholám kapujáig repülök.

Azonban azt le kell szögezni: egyáltalán nem hibás tétel, hogy Ady aktuális. Nagyon is az, letagadhatatlanul az. Bolond – vagy gazember – aki cáfolja. De miért? Nem azért, mert akkora vátesz lett volna és előrelát száz évet az időben - előre látott ugyan, de nem emiatt érvényes majdnem minden sora most is. (Különben: nem hiszem, hogy tetszett neki, amit ő előre látott).

Hanem amiatt, hogy az ő Magyarországának fő problémái, amiket a leginkább kritizált, orvosolt volna pont a mai Magyarország legfőbb problémái is. Korrupció, tömeges elvándorlás, nacionalizmus, antiszemitizmus és minden kisebbség gyűlölete, a kultúra sárba tiprása, szellemi sötétség terjedése – na igen, csakhogy mielőtt azt mondanánk, ez a Magyar Ugar, itt semmi sem változik, gondoljunk bele, hogy ezek a bajaink csak részben tartoznak örökségünkhöz. Jó részben visszahozták őket a nyakunkra.

Hiszen az új magyar feudalizmusnak, (ami rendszeresen kifog a doktriner meghatározási kísérleteken, a legfrissebb kifejezés rá az „új autokrácia”, van olyan jó vagy rossz, mint az összes többi) szóval ennek a rendszernek, amihez van balszerencsénk, mégis a régebbi korok viszonyai felelnek meg, azok neki a legkényelmesebbek, régebbi viszonyokkal meg régebbi problémák járnak.

Hát ezért érvényes Ady manapság – és nem csak nálunk, hanem az egész világon. Hiszen az új jobboldaliság új középkort akar, amiben mi leszünk a jobbágyok. No, ide viszont mégis illik egy 1902. április 30-i írása, megjelent volt a Nagyváradi Naplóban:

„Ilyen az új nacionalizmus világszerte. A legförtelmesebb hazugság s a legveszedelmesebb nyavalya. Kiaknázza a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak s a gonosz tekintélyek önzésének. (…) A magyar nacionalizmusnak mindenütt van rokonsága, mert nagyon sokszínű. (…) Talán közelebb áll még az orosz cézárizmus szelleméhez is, mint azokhoz, kik a humanizmust és a haladást szolgálják. Bizonyítnunk sem kell, hogy a magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igaz és hívő hazafiasság.”

Vátesz?

Az, de inkább mondanám: maga a nacionalizmus volt mindig is ilyen, legfeljebb nem ömlött annyi forrásból, mint manapság, az információs korban. Maguk az uraink voltak mindig is sötétek, az ő szellemi homályuk terjedt ki száz éve is mindenfelé, most is.

Nem jóslat ez, hanem egybeesés.

Amiből nekünk, ebben a korban az a tanulság, hogy minket vissza akarnak rántani a múltba, száz, de akár ezer évekkel ezelőttre is.

Hát repülj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, nem hagyjuk. Akkor sem, ha röhögnek a részeg evezősre ezek a vad, úri tatárok.

Aki ezt nem látja: isteni jóst lát Adyban a mai Magyarországon, vagy pokolfajzatot, démont, alvilági hatalmat. Sem a kultusz, sem az ellenkultusz nem válik azonban Ady dicsőségére: arra az válna, ha olvasnánk is, és nem csak azt a nyolc-tíz idézetet, amit önjelölt mémpróféták állandóan az orrunk elé tolnak a képernyőn. Olvasnánk rendesen.

Ha lehet, mindent, amit írt.

A mai Magyarország nem tud igazából mit kezdeni a valódi Ady Endrével – itt ez a fickó, arról írt, ami most a bajunk, de száz évvel ezelőtt írta. Az nem fontos, hogy száz évvel, ezerrel ezelőtt is ez volt a bajunk, és tán némi önvizsgálatra lenne szükség – hajrá, tűzzük zászlóra, vagy dobjuk ki a Jelenkor Gőzhajójából, csak magunkba nézni ne kelljen, hibát beismerni, változtatni azokon a mi jó, kényelmes, sallangos megszokásainkon!

Arany-emlékév volt (hála az Égnek, teszem hozzá, azért már kevésbé hála, hogy Németh Szilárd volt a fővédnöke, tán, mert kedveli a nemesfémeket), Ady-emlékév nincs. A mai magyar ennek alapján Aranyt szembe is állítaná Adyval, Ady jó, Arany rossz (vagy pártállás szerint, fordítva) pedig hát mit tehetnek ők arról, hogy mi ma hülyék vagyunk? Ady-emlékév azért nincs, mert van viszont kulturális forradalom. Aminek jegyében 2018. október 17-én – ügyes időzítéssel – megindult a támadás a Magyar Időkben a „katonaságot kerülő, szabadkőműves, baloldal által készpénzért megvett” Ady ellen, Vastag Andrea irodalomtörténész kürtszavára – a hölgyről annyit kell tudni, hogy Raffay Ernő élete párja, valószínűleg sok mindenben azonosak a nézeteik. Egyéb érdemét a tudomány nem ismeri.

Hallali-halihó, vadászni volna jó! Csatlakozott is az Ady elleni körvadászathoz az összes kormánypárti Tökmag Jankó, akik tőlük jobbra állnak, szintén, kivéve azokat, akik nem is ismerik a nevét. Habár elnézve az írásokat, úgy látom, a kormánymartalócok se sokat tudnak róla. Ki is alakult egy nagy, terjedelmes, sok nézetet felvonultató kultúrvita főként jobboldalon arról, hogy „kell-e nekünk Ady Endre, és ha igen, miért nem?” Elsültek a legnagyobb ágyúik is.

Ellenzéki oldalon – mely távolról sem olyan koherens, mint ők – nincs vita: kell. Kell, akkor is, ha bizony nem minden sorára lehet ráhúzni a mai helyzetek analógiáját, ha nem is minden nézete felelne meg maradéktalanul a doktriner vezérelveknek (habár, nagy pazarlás manapság a doktrinerség, igaz, mindig is az volt). De azért ellenzéki oldalról mindenképpen egységes az elvi kiállás Ady és életműve mellett.

Kormányoldalon kétséges.

Dörögnek a fegyverek, Ady a csatatér, s ha élne, tudom, Istenem, szétcsapna közöttünk.

Mert a kulturális forradalom csatájában verjük szét nem csak az emlékét, de az életművét is.

Lám csak, mi történt velem nemrég.

Váradon jártam, és megkeresett egy régi barátom, találkozni szeretett volna velem. Örültem, nem is kicsit: együtt nőttünk fel, de egyébként is kiváló zenész, érdekes ember, leültünk egy sörre, teára a Fő utca egyik teraszán.

Ez az én barátom – nem írom most le a nevét, nehogy elvágjam, megfosszam valami támogatástól – készített egy kiváló Ady-lemezt. Amolyan világzene, ami az Ady-versekkel együtt csodálatosan hat. Kiválóan sikerült, annyit mondok. Elkészítette, kiadta, senkitől nem kapott rá egy vasat sem, tette ezt saját zsebből. Hajlandó volna akár iskolákban, akár koncerteken is előadni, ha az kell, ha van rá igény – de a lemez terjesztésére már nincs pénze. Maguk a lemezek megvannak, készen, nekem is adott belőle, azért tudom, hogy jó.

De a terjesztés megoldatlan, megoldhatatlan. Mivel magyar, nagyon is magyar költőről van szó, először magyar állami alapítványoktól kért segítséget. Azok szóba sem álltak vele, illetve szóba álltak, kértek ezer papírt, megkapták és azóta is ülnek rajta, felteszem, az emlékév leteltéig ülni is fognak. Kért helyi magyar szervezettől támogatást. Azok annyival voltak különbek, hogy nem is kérték a sok papírt, csak nem segítettek. A román államnak ehhez köze nincs, tőlem kért tanácsot, kihez fordulhatna?

És nekem fogalmam sem volt. Azt mondtam, próbálkozzon talán startup-gyűjtéssel, az esetleg segít.

Mert hát mit mondhattam volna? Hogy a magyar kormány most Ady ügyében biztosan nem fog segíteni kicsit sem, a magyar ellenzék meg valószínűleg szintén nem, ha pénzről van szó? A váradi helyzetet meg annyira nem ismerem, hogy érdemben hozzászólhatnék, vannak sejtéseim, de lehetnek tévesek... Pesten felhívtam, akit tudtam, balról is, jobbról is, de mindenki azt mondta: rosszkor jött ez a lemez nagyon.

Épp most, ugye, amikor.

Hát épp most, ha most van Ady halálának századik évfordulója, csak nem emlékezhetünk meg róla tavaly vagy jövőre!

Látjátok úri véreim, magyar politikusok, így szeretitek ti Ady Endrét.

Képe a lobogótokon vagy a lábtörlőtökön, amint épp a széljárás kívánja ebben a kis mocskos kulturális forradalomban, de ha két fillért kéne adni az emlékéért, egy lemezért, azt már nem.

Na, ez sem változott száz év alatt, annyit mondhatok.

Látom, amint szóban rajong, vitázik, gyűlölködik boldog, boldogtalan – de sem nem ismeri Adyt a nagy többség, sem nem tenne semmit az emlékéért.

Hát, jó barátom-uram, diósadi Ady Endre, azt mondom én, töltsünk kupát, ürítsük fenékig, ha keserű is: visszajött a sok régi rossz. Amit úgy ismertél.

Nem lett másképp holnap, nem lett másképp végre.

A Holnapra még most is várni kell.

És hogy velem mi van ebben a kultúrharcban?

Ami veled volt:

„Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

Szele Tamás

Szóval, hogy őszinte legyek, ez már kissé unalmas számomra. Orbán Viktor feje minden péntek reggel elsül a közrádióban, mikor épp mekkora robajjal, én ezt mindig elolvasom, meghallgatom, megírom, mert mégis miniszterelnökről van szó, és ha nem írok róla, akkor is az marad, aztán megy tovább minden, ahogy addig. És a következő héten is lesz péntek.

Igazán cserélhetnénk egyszer: én mondok valamit péntek reggel, aztán Orbán szombaton elemzi, már csak a viszonosság kedvéért is – habár, belegondolva: nem menne ez. Már az is kemény munka, hogy nekem eszembe jusson valami Orbán szájmenéséről (lévén, hogy gondolatot csak nyomelemekben tartalmaz és állandóan ismétli magát), arról, amit én mondok neki már könnyebben jutna eszébe ez-az, de hogy volna képes elmondani, megírni? Rég volt az már, nagyon rég, amikor még dolgoztak azok a kis szürke sejtek, aktívak voltak az idegpályák, most csendes minden a legfensőbb kobakban, csak néha hallik belőle távoli, üres kongás.

Na, mindegy, a sajtómunkás olyan, mint az angol úri szabó, hozott anyagból dolgozik: mit mondott tegnap ez az ember?

(Képünkön: Alekszej Grigorjevics Sztahanov szénbányász élmunkás)

Elő a szerszámokkal, sisakkal, lámpával, szálljunk le a híraknába, nézzük csak, mink van... hűha, erről megint le kell fejteni a halandzsát, elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd! Mi van alatta? Egy réteg Soros. Fejtsük le azt is, az alatt?

Megint Soros.

Mélyebben is Soros.

Legalul is Soros.

Hát, ez így nem lesz jó, sorosozásból olyan túlkínálat van a piacon, hogy nincs semmi igény rá, épp itt van mellettem a bányabéka, a sorosozás árfolyama pont az ő feneke alatt található, ezen a mai munkán se lesz se haszon, se áldás. Na, mindegy, lássunk neki.

De unalmas... a HVG kimutatta, hangfelvétel alapján, hogy „Orbánnak volt 5 perce, amikor átlag 23 másodpercenként mondta ki Soros nevét” (https://hvg.hu/itthon/20190125_Ot_percen_belul_13szor_mondta_ki_Soros_nevet_Orban_Viktor?fbclid=IwAR2R9G7h1-NMxsLkn_RIr9l0JJj8aniS1tIkgWfDGmZ3Yb7e7OGWoNCvgXQ) Azt azért minden politikusnak illenék tudnia, hogy ha valakit vagy valamit ilyen sűrűn emlegetnek, a hallgatóság füle becsukódik, automatikusan továbbugrik a mondat folytatására vagy a következő mondatra, és ha abban is ugyanaz van, az azután következőre. Próbáljunk meg legalább utólag rájönni, mit akart mondani a költő?

„A Magyarországgal foglalkozó újabb európai parlamenti (EP) vita egy Soros György-féle szeánsz, választási gyűlés, kampányesemény lesz. A miniszterelnök elmondta, mindig ott van, ahol a magyar nemzeti érdekekért kell harcolni, de ezen a vitán nem vesz részt, mert a bevándorláspártiak kampányeseményét nem fogja segíteni.

A vitát úgy kommentálta: „a bevándorláspárti európai uniós képviselők egy könnyű autodaféra jönnek össze, ahol a nekik nem tetsző országot - ez most éppen Magyarország - majd jól elítélik”. Megjegyezte, azért sem érdemes részt venni rajta, mert „öt hónap múlva ezek az emberek nincsenek sehol, ez egy kifutó modell, új parlament jön”.

Arról is beszélt, hogy az európai baloldalnak, „a bevándorláspártiak fő erejének” az európai választási csúcsjelöltje, Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke köztudomásúlag „Soros György embere”. Orbán Viktor ezt úgy értékelte:

Soros most már nyíltan is el akarja foglalni az európai intézményeket.

Szerinte a Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárások továbbléptetésében is azt kell látni, hogy Soros György befolyása óriási, ráadásul még nagyobbat akar szerezni. Ezt meg kell akadályozni az EP-választáson, mert „azt akarjuk, hogy az EP-ben a bevándorláspárti képviselők kisebbségbe szoruljanak” - tette hozzá.

A kormányfő beszélt arról a két közelmúltbeli EP-döntésről is, amelyek „a Soros-féle NGO-knak” szánt pénzek megháromszorozásáról, valamint az EU-s források kifizetésének a jogállamisághoz kötéséről szóltak. Előbbit úgy minősítette mint „Soros György tervének 6-os számú pontját szolgáló, azt végrehajtó döntés”. Utóbbi kezdeményezést pedig primitív javaslatnak nevezte, közölve, hogy nem lesz belőle valóság, mert az EU ma fennálló előírásaival ellentétes, ugyanis minden tagállam beleegyezése kellene hozzá, márpedig ő ezt a szabályt nem fogja elfogadni.” (Kormany.hu) (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/soros-fele-kampanyesemeny-lesz-a-magyarorszagrol-szolo-ep-vita)

Oké, agyakat visszakapcsolni, ezt egyből nem lehet megemészteni, menjünk sorban. Szóval nem megy el az EP-ülésre. Miért nem megy el? Mert rólunk (is) szó lesz. Én ugyan elmennék, ha kellemetlen is, de én nem vagyok miniszterelnök. Igen, kínos, ha az embernek mindenféle olyan izéket mondanak, mi is a nevük, olyan makacs dolgok... ja, tényeket, de ez bizony szakmai ártalom, ahogy a hírbányásznak a csömör a közhelyektől. Szóval, ő mindig ott van, ahol a magyar érdekeket kell védeni, kivéve a jövő hetet, mert miért? Mert történetesen magyar ügyekkel (is) foglalkoznak.

Logikus. Eger várát is nagyon hősiesen védte Ferdinánd király Bécsből, csak valahogy nem ment oda, a Dobónak kellett elintéznie a helyi erőkkel. De miért marad távol?

Mert szeánsz lesz.

Elképzelem az Európai Parlamentet, körbe (illetve, konkrétan félkörbe) ülnek, a kisujjuk összeér, és varázsütésre megkezdődik a szellemidézés, táncolni kezd az asztal, kísértet járja be Európát... viszont a mi kormányfőnk nem vesz részt ilyen misztikus dolgokban, ez eretnekség. Nyugalom, nem járja be Soros kísértete a kontinenst, már csak azért sem, mert az illető úr még életben van. Orbán Viktor pedig jobban teszi, ha imádkozik érte, mert ha egyszer elhalálozna, onnantól kezdve többet nincs, kit emlegessen 23 másodpercenként (ez már majdnem függőség, ez szenvedély, ez túl van a barátságon, ez valami az ösztönvilág mélyéről, Orbán Sorossal kel, Sorossal fekszik...)

Jó, hát nem megy el, mert fél, hogy nem kap puszikát a buksijára, majd visz szülői igazolást a hiányzásról. De azért a doktor bácsihoz el kéne menni, írjon fel megint egy kis Cavintont, meszesek az erecskék, gond van a memóriával. Azt mondja az ápolt, hogy az NGO-k támogatásának megháromszorozása a Soros-terv hatodik pontjának része.

Meg azt is, hogy jogállamiságra semmi szükség, de ez a korábbi képzetek része, koncentráljunk az új tünetre.

Mint tudjuk, Soros-terv így, ebben a formában kizárólag a magyar kormányzati kommunikációban létezik, több év folyamán megjelent újságcikkekből összeollózva, mely írásokat Soros György mindig az épp aktuális helyzet kapcsán publikálta, ezek sosem voltak egy egységes projekt vagy írásmű részei. Azonban a magyar kormány az egyik nemzeti konzultáció során valóban pontokba szedte az állítólagos Soros-tervet. Lássuk csak, mi ennek a hatodik pontja?

„A Soros-terv célja, hogy az európai országok nyelve és kultúrája háttérbe szoruljon annak érdekében, hogy az illegális bevándorlók integrációja hamarabb megtörténjen.”

Ebben bizony egy szó nincs NGO-król, civilekről, még közvetve sem. Legalább arra emlékezne Viktorka, korábban mit hazudott, mert a rossz emlékezet a füllentés halála. Legjobb az lenne, ha nem beszélne valótlanságokat, de akkor meg miből élne?

És ennél sokkal többet nem is mondott, illetve az interjú végén tett egy különös kijelentést:

„Nehéz nép a mienk, a közeg ritkán inspirál sikerre. Itthon az ulti a legnépszerűbb, egyedül kell küzdeni két másik emberrel, akik azon dolgoznak, hogy a harmadik ne érje el a célját, ez sok mindent elárul. Nehéz alkotni az országban.”

Bizony nehéz, főleg, hogy ő és társai a legnagyobb ultizók benne... Alkotni? Na ne nevettessen, uram, maga utoljára csabai füstölt kolbászt alkotott, azóta nem emlékszünk érdemleges művére – és abból sem adott másnak.

Viszont a népet jól ismeri, mint lelkéből lelkedzett sarjadék. Vagy rosszul. Az még majd kiderül.

Hát akkor lássuk, mi volt a veleje ennek az agymenésnek?

Lényegében véve annyi, hogy Viktorka nem megy jövő héten iskolába, mert feleltetés lesz, és attól ő fél.

Na, műszak vége, irány a felvonó, csákányt vállra, nyomás a zuhany alá.

Nehéz a hírbányászok élete.

Szele Tamás

Idők jeleit tapasztaljuk, kérem, idők jeleit, de ha más nem, időjárásét. A fene tudja, mi ez, hó, eső, ónos eső, de kinézni is tereh az ablakon, mi lehet azzal, aki kint aludt ebben a zegernyében? Inkább tegyünk fel egy kávét, olvassunk újságot, abban vannak a hírek.

Vannak jó hírek és rossz hírek. Hát lássuk.

Az első hír rögtön így a rózsaujjú hajnalban az, hogy bayerzsoca mester edzőterembe kényszerül. Gyúrni fog, mert gyúrni kell. Szóval, ugye, ott maradtunk el, hogy pert vesztett a magyar nyelvszépségek mestere, aki egyenesen a Dubnici krónika történelmi és grammatikai alapjain áll, mint egy Pisti a vérzivatarban, a Kárpátoktól az Al-Dunáig és retúr, ugyanis ebben a históriában található a legelső feljegyzett magyar káromkodás (állítólag 1355-ben hangzott el, Zürich falai alatt, miszerint

„Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”).

Hát, Zsoca mester veretes nyelvezete azóta sem sokat változott, ahogy utóbbi időben elnézem az állapotját, az sincs kizárva, hogy ott is volt.

Na, de szóval pert vesztett Hadházy Ákos ellen, bocsánatot kell kérnie és ki kell fizetnie háromszázezer jó magyar rénusi forintokat néki. Mármost ez a mi zsocánk igen okos ember, ugyanis kiókumlálta, hogy ötforintosokban adja oda a pénzt, jobban mondva bedobja Hadházy kertjébe. Nem pártolnám az ötletet, ugyanis egyfelől ez nem jelent garanciát arra nézvést, hogy Hadházy meg is kapja, lévén, hogy az őrzésről nem kíván gondoskodni, márpedig a jog nem azt tekinti, mi volt a szándékunk, hanemha az, mi lett a cselekedetünkből, no de más baj is van.

Az a gond ugyanis – körülbelül az indexes kollégákkal egy időben juthatott eszünkbe – hogy kiszámoltam volt: ennyi ötforintos nagyon sok ötforintos. És nehéz is. Márpedig egy ötforintos 4,2 gramm, tehát hatvanezer ötforintos egészen pontosan 252 kilogramm. Hát, ez már olimpiai kategória lenne, csak az a kérdés, melyik sportágban? Mert tömegre nézvést ez a súlyemeléshez tartozik, csak arról azt rebesgetik a zuhanyhíradóban, hogy meglehet, Tokióban már nem is lesz olimpiai szám. Amúgy meg gondolkodjunk: emel – szakít – átdob a kerítésen... ez inkább súlylökés, de annak meg képtelenül sok. Ilyen mennyiséget inkább súlyemelésben, szakításban szokás látni, de oda is sok. Ám legyen ez bármi, akkor is nehézatlétika.

Na, ebben az ügyben két fejlemény van. Az egyik, hogy a Hír TV beszámolt róla: gyűlnek az ötösök a Zsocának. (https://hirtv.hu/ahirtvhirei/mar-kozel-200-kilonyi-otforintos-gyult-ossze-bayer-zsoltnak-2475673)

„Tömegesen érkeznek az EchoTV, a Karc FM és a Magyar Idők szerkesztőségébe a nézők, hogy összegyűjtsék Bayer Zsoltnak azokat az ötforintosokat, amelyeket Hadházy Ákos részére gyűjt. A publicista ugyanis így fogja kifizetni az országgyűlési képviselő részére az összeget, amelyet a bíróság kártérítésként neki ítélt.

Az ítélet meghozatala óta szinte félóránként érkeznek a nézők az Echo TV székházába, hogy segítsék az ötforintosok felhalmozását. Egy férfi például mintegy 30 ezer forintnyi apróval járult hozzá az ügyhöz.

„A múlt héten hallottuk a hírt és úgy gondoltuk, hogy egy ilyen méltatlan bírósági ítélettel szemben az a legkevesebb, hogyha segítünk Zsoltnak és így döntöttünk egy páran, hogy segítünk és én elhoztam” – mondta.

A publicista számítása szerint több mint 250 kiló ötforintost kell összeszednie, hogy teljesítse ígéretét. Úgy becsüli, hogy ebből eddig mintegy 200 össze is gyűlt. Bayer Zsolt hangsúlyozta: az a törvény, amelyre alapozva Hadházy Ákos nem akarja elfogadni az ötforintosokat, csak a kereskedelemre vonatkozik.”

Hát, nem lennék a helyében. Ezt ugyanis már ki sem lehet kerülni: ezt összeadta neki a sok buzgó mócsing, most már hic Rhodus, hic salta, itt van Rodosz, itt ugorj! Azért legyünk emberségesek, sporikáim: pelenkát és szuszpenzort vigyünk neki. Ezt most már meg kell emelni, történjen, aminek történnie kell. De azért értesítse valaki a sportesemény előtt a WADA-t, mert orosz eredetű doppingszerek nélkül ezt még a Lasa Talahadze sem kapja fel, pedig annak 217 kiló a rekordja szakításban az olimpián.

Szegény Zsoca, hű barátja egy maradt: a köd, illetve még egy, a Gulyás Gergely. Mint nagy kalap borul reá a kék ég, mikor a kormányszóvivő ilyeneket mond róla:

„Méltánytalan, ha csak Bayer Zsolt reakcióját nézzük, mert nem lehet olyan hangnemben államfőkről beszélni, ahogyan Nagy Blanka tette. Bayer reakciója arányban állt Nagy Blanka akciójával.”

Gulyás barátunk meglepő tájékozatlanságot árul el azzal kapcsolatban, hogy mi mindent mondtak már kormányfőknek a történelem folyamán. Sőt, az arányérzéke is olyan olaszos: a rossz nyelvek szerint ugyanis az olaszok keverik a pacsirtapörköltet, mégpedig lóhússal. Keverési arány: egy ló – egy pacsirta. Kezdem félteni pártunkat és kormányunkat, nagy lehet már a baj, ha ilyen okos emberek a szóvivői.

No, de ennyit a bayeriádáról, szerintem dobjunk össze neki pelusra, oszt annyi. Amúgy is rájár a rúd szegény kormánysajtóra, mindjárt meg is szakad az én gyönge szívecském, amint ráérek.

Ja, nem érek rá.

Az történt ugyanis, hogy az általam egyébként nem a szakmai etika csúcsának tartott Médiatanács eljárást indított a Ripost ellen. Tény, hogy vérlázító írást közöltek „Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?” címen. Magam is foglalkoztam vele. (http://huppa.hu/szele-tamas-quo-usque/) Hát az egy dolgo, hogy mit firkál a Ripost, de quo usque tandem abutere, Catilina, patientiam nostra? Rómában Cicero tette fel ezt a kérdést a szenátusnak, és az is lett a vége, hogy Catilinát ebrúdon vezették volna ki az Urbsból, ha előbb el nem szökik. De lássuk magyarul is, mert szép:

„Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással? Terveid lelepleződtek, nem veszed észre?”

Hej, de ismerős... no, a Ripost kis Catilinája, bizonyos Jakab Judit főhet most a saját levében, ugyanis rákerült a bizonyítás kötelezettsége. Mert az a magyar sajtójogban úgy vagyon, hogy ha eljárás indul, már a lapnak, a szerzőnek kell indokolnia, miért lett volna mégis jogos, amit írt. Itt meg az az Smtv. 14. § (2) bekezdésében, valamint a 17. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak sérültek, úgymint:

„A médiaszolgáltatónak az általa közzétett médiatartalomban tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot. Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek médiatartalomban történő öncélú és sérelmes bemutatása.

A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség elleni gyűlölet keltésére.

A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség kirekesztésére.”

No, izzadhat a csapat, hetvenhét garabonciás jogászt kell fogadjanak, azoknak is mind elvásik a vasbocskora, míg kimagyarázzák, mitől jó a rossz. Azért nem féltem őket, nem lesz vékonyabb a vaj a kalácsukon – csak épp jó látni, hogy van következménye annak, ha valaki elaljasodik.

Ez mondjuk nem segít a Lacin vagy a Zolikán, akik itt, az én környékemen hajléktalanok, nem élnek azok vissza senki türelmével, csak próbálnak enni, inni, nem megfagyni... méltó büntetés az volna a szerzőnek, hogy egy hétig minden nap vigyen nekik meleg ebédet.

Akkor tán megértené, hol hibázott.

No, de buzgó mócsingokon nem lehet segíteni, se a zsocán, se a ripostos hölgyön, őket megváltoztatni nem lehet, ilyenek maradnak.

Kivéve, ha megfizetik őket.

Akkor lehetnek egészen másfélék is.

Megérne egy kísérletet.

Ha van az a pénz, dobjuk össze, fizessük le őket és szórakozzunk azon, ahogy saját maguknak mondanak ellent.

Persze, a végén így is ők járnának jól.

De egy show-t megérne.

Szele Tamás

Hát, kérem, mi is érdekes időket élünk, nálunk is zajlanak a dolgok, de unalmas pocsolya a mi kis életünk Venezuelához képest. Ott tegnap akkora tánc indult el, hogy biztosan még eltart egy darabig, és Maduro elnök széke már teljesen veszni látszik. Azonban a világ is kezd kettészakadni a történtek megítélése miatt: persze, ez még csak baj, de nem katasztrófa.

No, de kezdjük az elején. Mi volt a baj Venezuelában? Hiszen az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül – és mégis éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem képes teljesíteni.

Maduro elnök mindenben Chavez hagyományait követte (vagy követi? A helyzet még nem dőlt el...) azzal a nem kis különbséggel, hogy ő már egy válságban lévő államot örökölt, tehát vaskézzel kormányozott. A tüntetéseket is betiltotta – elvben – ami nem zavarta a jó venézeket abban, hogy állandóan demonstráljanak ellene. És sajnos a karhatalmat sem, hogy éleslövészetet tartsanak időnként a tüntetők ellen. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Szíria és Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van velük, az infláció tavaly év végére elérte az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, a bolivar végéből le kellett vágni öt nullát. Egy átlagbér körülbelül kétszázhatvan forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire, és Maduro elnök betiltotta a cserekereskedelmet is. 2,3-3 millióan menekültek el az országból, néhányan hozzánk is eljutottak – a pár családot tavaly tavasszal átmenetileg a balatonőszödi kormánynyaralóban helyezték el, minek következtében a sosem látott, barnás bőrű, ismeretlen nyelven (spanyolul) beszélő emberekre ráhívták a helyiek a rendőrséget. Mi több, az ügy kapcsán az is kiderült, hogy mi csak magyar ősökkel rendelkező venézeket fogadtunk be, néhány családnál nem többet, így a migránspánikot kiáltók saját atyafiságunkat akarták elkergetni...

Ami a sajtót illeti, Venezuelában december 18-án szűnt meg az utolsó független napilap, az El Nacional, papírhiányra hivatkozva zárták be – illetve, nem kapott speciális kormányzati engedélyt a papírimportra. Azóta online jelenik meg (http://www.el-nacional.com/). Az újság helyzetét folyamatosan súlyosbította, hogy a kormány pereket, adóeljárásokat és hirdetési tiltásokat rendelt el velük szemben. A lap kiadójának vezérigazgatója, Miguel Otero már évekkel ezelőtt el kellett hagyja az országot, mivel vádat akartak emelni ellene. A többi sajtóorgánumok háromnegyede bezárt, a maradék egynegyed a Maduro-kormány szócsöve lett. Csak 2017-ben 40 rádióadót zártak be az országban adminisztratív hibákra hivatkozva. Közben a kormány szerint egyfelől rendben van a sajtószabadság az országban, másrészt Maduro elnök az újságírók napján arról beszélt, hogy az országban „már csak a burzsoá média romjai maradtak meg”. Balliberális médiatúlsúlyt nem emlegetett, mert ő maga baloldali – de ez ugyanazt jelenti, csak a másik oldalról.

Szóval, láthatjuk a hátteret: Venezuela teljesen élhetetlenné vált. Ide vezet a politikai és gazdasági illiberalizmus.

Ide, ide... de hova? Mi történt tegnap?

Szerdán százezrek vonultak utcára Venezuela több nagyvárosában, követelve Nicolás Maduro államfő lemondását, valamint azt, hogy az ellenzéki többségű parlament elnökét, Juan Guaidót nevezzék ki elnöknek. A tüntetők sokfelé összetűztek a rendőrökkel. Egy, szociális konfliktusok elemzésével foglalkozó szervezet Twitter-üzenetében hírt adott 13 halálos áldozatról, hangsúlyozva, hogy csak azokat a halottakat vette számba, akiket azonosítottak. A Pitazo híportál 16 halottat említ. Lesz ez a szám magasabb is, sajnos...

Guaidó házelnök pedig érdekes fordulattal feleskette saját magát köztársasági elnöknek, majd beszédében fogadalmat tett egy átmeneti kormány vezetésére és a szabad választások megtartására. Míg az utcákon folytatódnak a harcok, a Nemzeti Gárda letette a fegyvert, de a csendőrség nem, és ki-ki ízlése szerint csatlakozik egyik vagy másik elnökhöz, Maduro pedig államcsínynek minősítette a történteket, a nagyvilágban is zajlott az élet.

Az nem meglepő, hogy a Madurót őszintén utáló Donald Trump az elsőként ismerte el Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökének, sőt, kijelentette: az Egyesült Államok teljes gazdasági és diplomáciai erejét latba fogja vetni a demokrácia helyreállításáért Venezuelában. Ezek után Maduro közölte: Venezuela megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, és 72 órát ad az amerikai diplomatáknak, hogy elhagyják az országot.

„Úgy döntöttem, hogy megszakítom a diplomáciai és politikai kapcsolatokat az Egyesült Államok imperialista kormányával” - jelentette ki Maduro a caracasi elnöki palotából.

Viszont a venezuelai hadsereg nem ismeri el Juan Guaidó parlamenti elnököt Venezuela ideiglenes elnökének, mondta Vladimir Padrino védelmi miniszter, szóval még elhúzódó harcok várhatóak.

Vagy úgy, mondta erre a fél világ, és rohant csatlakozni a valóban igen ellenszenves, zsarnok Maduro ellenében a Guaidó oldalán állókhoz. Elismerte az elnökségét Kanada és szinte az összes latin-amerikai ország: Brazília, Paraguay, Kolumbia, Peru, Ecuador, Costa Rica, Argentína, Chile, Guetemala. Támogatását jelezte az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini pedig kijelentette, hogy azonnali hatállyal meg kell kezdeni a szabad és hiteles választásokhoz vezető politikai folyamatot a belpolitikai válságba süllyedt Venezuelában. Az EU teljes mértékben támogatja a demokratikusan megválasztott parlamentet, amelynek hatáskörét helyre kell állítani és tiszteletben kell tartani - mondta.

Akkor ki nem ismerte el?

Mexikó, Bolívia és Kuba, illetve Törökország. Oroszország hivatalosan még nem nyilatkozott, de riasztó jelek mutatkoznak Moszkvában: a Duma kormánypárti képviselői már megtámadták Trump álláspontját, és kifejezték szimpátiájukat Maduro iránt. Sőt, a külügyi bizottság helyettes vezetője arról beszélt, hogy Amerika színes forradalmat készít elő Venezuelában, a bizottság másik tagja azt mondta, hogy az ellenzék lépését Oroszország nem ismerheti el, mert „az lényegében egy puccs.”

Nagy ügy, mondhatnánk erre Pestről, Moszkva majd legfeljebb Madurót ismeri el, a világ többi része meg Guaidót, de az a baj, hogy ebből tényleg lehet nagy ügy. Éppen tegnap reggel érkezett ugyanis a hír, miszerint diplomáciai csatornákon keresztül közölte az Egyesült Államok Oroszországgal, hogy véglegesen eldöntötte: felmondja a szárazföldi állomásoztatású közepes és rövid hatótávolságú nukleáris fegyverek felszámolásáról (INF) szóló szerződést. Ezt Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes jelentette be, tehát nem kósza pletyka.

Vlagyimir Putyin orosz elnök viszont már korábban kilátásba helyezte, hogy Oroszország szimmetrikusan fog válaszolni azokra a lépésekre, amelyeket az Egyesült Államok fog megtenni az INF-szerződés felmondása után.

„Ha az Egyesült Államok kivonul az INF-megállapodásból, a legfőbb kérdés az lesz, hogy mit tesz majd az újonnan hozzáférhető rakétákkal. Ha Európába szállítják őket, akkor a válaszunknak természetesen tükröznie kell majd ezt (...) Azoknak az európai országoknak, amelyek ebbe beleegyeznek (az amerikai rakéták területükre telepítésével), meg kell érteniük, hogy saját érdekeiket egy lehetséges rakétacsapás fenyegetése mögé helyezik” – nyilatkozta Putyin.

Ebben a világpolitikai helyzetben nagyon szerencsétlen dolog a két nagyhatalom – Amerika és Oroszország – konfrontációja egy dél-amerikai állam ügyében. Ráadásul Lavrov orosz külügyminiszter szerdán aggodalmát fejezte ki azokkal a washingtoni kijelentésekkel kapcsolatban, amelyek nem zárják ki az Egyesült Államok venezuelai katonai beavatkozásának lehetőségét. Mint mondta, az Egyesült Államok Caracashoz való viszonyulása azt jelzi, hogy az amerikai vezetés világszerte továbbra is a neki nem tetsző kormányok aláaknázására törekszik. Erre válaszul Jair Bolsanaro új brazil elnök megerősítette, hogy a brazil-orosz kapcsolatok folytonosságára törekszik a BRICS tömörülésen belül.

Venezuelának pedig szép, hosszú közös határa van Brazíliával...

Minden adott tehát egy új szíriai típusú válsággóc kialakulásához, csak most nem a Közel-Keleten, hanem Latin-Amerikában.

Ha a venézekre hagynák a nagyhatalmak, egy héten belül megoldanák a helyzetet, de nem hagyják: így viszont akár évekig is elhúzódhat a konfliktus, ami a probléma rendezése körül fog kitörni.

Maga a probléma?

Az megoldható lenne.

De az kit érdekel?

Az a fontos, hogy fogyjon a lőszer.

Hogy Magyarország melyik oldalra fog állni, az sajnos nem kétséges. Bár az Európai Unió elismerte Guaidót, Moszkva nem, és eddigi tapasztalataink arra intenek, hogy Orbán Viktor távirányítója a Kreml Szpasszkij-bástyájában van, hét lakat alatt, csak a cár atyuska férhet hozzá.

Viszont, ha Madurónak menekülnie kell, nincs kizárva, hogy egyszer csak szembejön a Baross téren.

Gruevszkivel karöltve.

Csak azt nem tudom, hogy hozzuk majd el.

Mondjuk diplomáciai rendszámú vízibiciklivel.

Szele Tamás

Kérem, utóbbi időben gyakran illetnek az elfogultság vádjával, miszerint az lenne a véleményem, hogy kizárólag Magyarország működik elmegyógyintézeti rendszer szerint, a világ többi országában a szellem napvilága kormányoz. Hát kérem, erről szó sincs, az egész bolygó egy nagy bolondokháza, Magyarország csak a dühöngő osztály benne.

Lássunk pár példát.

Most kizárólag Trump elnöktől vagy vele kapcsolatban.

Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, úgy is, mint POTUS, hetek óta harcol a mexikói határfal miatt a költségvetéssel, közben ez okból leállt a közigazgatás egy része, már felajánlotta azt is, hogy felfüggeszti a menekült gyermekek deportálását, ha sikerül megkapnia azt a potom kis 5,7 milliárd dollárt, amibe a falacskája kerül, de a demokraták hallani sem akarnak a falról így sem – álljunk meg egy pillanatra, gondolkodjunk csak el. Tehát deportálják a menekültek gyermekeit, minden nemzetközi egyezménnyel, szokással és kultúrával szemben, elszakítják őket a családjuktól, és volt gyárépületekben kialakított táborokban őrzik őket olyan egészséges klímájú helyeken, mint például Új-Mexikó. Vagy Nevada. Logikus különben: ahol körös-körül kizárólag sivatag van száz mérföldeken keresztül, onnan épp úgy nem lehet megszökni, mint Szibériából.

Tehát deportálják a gyermekeket (is). Ez embertelenség, és egy csomó amerikai törvényt is sért.

Azonban Trump szerint ezért a demokratákat terheli a felelősség, mert ha nem ragaszkodnának mereven ahhoz, hogy ne építsen falat, ő elengedné őket. Tehát rájuk hárítja a felelősséget.

És mielőtt manapság divatos módon gondolkodás nélkül elkezdenénk szidni a demokraták makacsságát, tegyük már fel a kérdést: ki követi el esetünkben a bűncselekményt? Mert ez bűncselekmény, emberiesség elleni.

Hát bizony Trump. Az fikarcnyit sem változtat a helyzeten, hogy most ő van hatalmi és zsarolási helyzetben: akkor is vétkes, gyermekrablásban. Túszként használja a kiskorúakat, mint egy Al-Kaida vagy Daesh-sejt, kicsivel sem különb a terroristáknál. Ha valaki elrabolna egy srácot a gazdag szüleitől és azzal fenyegetőzne, hogy amennyiben nem fizetnek elég sokat és gyorsan, akkor testrészenként küldi haza, lehet, hogy fizetnének a szülők, méghozzá hamar (főleg, miután megérkezett az első kisujj), de ez nem mentené fel a gyermekrablót a bűnei alól, a bíróságtól a végén mindenképpen megkapná a maga százezer év plusz jégkorszak büntetését.

Reméljük, sokan értik, hogy ki a valódi bűnös.

Trump mesternek különben sok érdeme van, és ha Németországba látogat majd egyszer, feltétlenül el kell őt vinni ősei földjére, mert az kétségtelennek tűnik, hogy valamiképpen Münchhausen am Christenberg városából kell származzon a családja. Közeli rokonságot mutat a közkedvelt báróval, szavahihetőségük főleg megegyezik. Erről komoly statisztikák is készültek: ezek szerint hivatalba lépése óta 8158 hamis vagy félrevezető állítást tett az Egyesült Államok jelenlegi elnöke. A mondatai valóságtartalmát több szervezet és mozgalom is vizsgálja, a mostani számmal a Washington Post Fact Checker rovata jött ki. A brit Guardian azt írja, csak októberben 1200 hamis vagy pontatlan állítása volt, de akadt olyan nap is elnöksége alatt, amikor több mint százat lódított.

Ez, kérem, még gombócból is sok, a mi Háry Jánosunk sehol sincs, ebben a teljesítményben rengeteg edzésmunka és önfeláldozás lehet, hogy a sportsajtó nyelvén fogalmazzunk, erre nem képes akárki.

Na jó, a belpolitikához nem ért, ami öreg hiba, de a külpolitikai éleslátását csak nem lehet kétségbe vonni?

Dehogynem lehet, meg is teszem, itt és most.

Már a szingapúri találkozó is a diplomáciai kudarc iskolapéldája volt. Megjelent Kim Dzsogun és Donald Trump, egymásba szerettek, elvonultak kettecskén, szobára, megegyezni, aztán aláírtak egy olyan semmitmondó nyilatkozatot, amiben nem volt egy rohadt konkrétum sem. Az volt benne, nagyjából, hogy jók lesznek és szobatiszták, ha lehet, de csak, ha lehet.

És elkezdték várni mindketten a béke-Nobelt.

Észak-Korea azóta is látványosan tojik mindenféle fegyverzetcsökkentésre, leromobltak egy olyan kísérleti telepet, amit már korábban tönkretettek egy elcseszett robbantással, elkezdték fejleszteni viszont a vegyi és főleg a biológiai fegyvereiket, a delegációk ugyan állandóan járnak Phenjan és Washington között, csak épp felesleegsen, Trump viszont minden lehetséges és lehetetlen alkalommal közli, hogy “megoldotta a koreai válságot”.

Nem oldotta ő meg még a gatyamadzagját sem.

Ezt azért valahol mélyen, legbelül ő is tudhatja, ugyanis új tárgyalásokat javasol (vagy csak találkozni szeretne megint az ő kedves Kimjével?).

Hol fognak randizni?

Sosem találják ki: Vietnamban.

Lyndon B. Johnson és Westmoreland tábornok csikorogva forognak bronz koporsójukban, Henry Kissinger szelleme csak azért nem kísért huhogva éjféltájt az Ovális Irodában, mert a legendás diplomata még él... Amerika az egyik legnagyobb veresége helyszínén szeretne tárgyalni!

És ha nem járnak sikerrel a megegyezési kísérletek, hol lesz a következő találkozó?

Pearl Harborban?

Mert azon kívül legendás amerikai vereség nem sok akad, esetleg még el tudok képzelni egy csúcstalálkozót az Alamónál...

Ennek az embernek fogalma sincs a diplomácia finom nüanszairól. Mohácson sem tartjuk meg a török-magyar barátság napját (illetve most már elképzelhető az is).

No, de mit szól mindehhez a sajtó?

A sajtó nem sok jót, de rövidesen még annyit sem szólhat, ugyanis Trump mester leállította a Fehér Ház összes sajtótjékoztatóját. Mint a Twitteren – hol máshol – megjegyezte:

Sarah Sanders azért nem lép többé az emelvényre, mert a sajtó durván bánik vele és pontatlanul tudósít, különösen a sajtó egyes képviselői. Mondtam is neki, hogy ne izgassa magát, a mondanivalónk enélkül is nyilvánosságra kerül.

Ugyanis Sarah Huckabee Sanders az egyik sajtószóvivője, bár roppant kérdéses, hogy ezek után mi szükség lesz a munkájára: hiszen hát nem lesz hol vigye a szót, nem lesz miért. Valószínű, hogy Trump kedvessége azt fogja majd jelenteni számára, hogy elveszíti a munkáját. Ezentúl a sajtó is a Twitterről lesz kedves tájékozódni, és nem sokat kérdezősködni, mert letiltják, oszt jónapot.

Hát kérem, máshol is lehet sajtó nélkül sajtót csinálni ezek szerint, ahogy ellenzék nélkül is lehet kormányozni, csak egyik sem olyan érdekes. Nagyon érdekelne Trump, Putyin, Erdogan és Orbán Viktor viszonylatában, melyikük tanult melyiktől és mit?

Bár valószínűleg egyik sem tanult soha, senkitől, semmit, nem természetük az nekik.

Szóval, nem csak Magyarországon van a hatalom őrültek kezében.

De azért itt sem a Ráció vezeti az országot.

Főorvos úr, jöjjön már, a világban beállt a dühöngés!

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, kedves kötelességemnek érzem, hogy tudósítsam önöket a mai nap eseményeiről: elvégre ünnepet ül ma ez a kis nemzet, örömünnepet, ma tartjuk a Magyar Kultúra Napját! Mit adtunk mi a világnak? - kérdezzük ma és elmondhatjuk, kulturális téren sokat, nagyon sokat, melynek alkalmából állami ünnepélyeken emlékezünk meg alkotóinkról.

Rögtön a legfontosabb rendezvénnyel kezdeném: a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a tudós testület vezetésének jelenlétében ma délben Szakács Árpád átveszi a Bayer Zsolt-díjat a névadótól, majd Bayer Zsolt is átveszi a Szakács Árpád-díjat az előzőleg kitüntetett pályatársától. Ezek után mindketten veretes szavakkal méltatják egymás munkásságát, beavatják a közönséget anyanyelvünk szépségeibe és mélységeibe, majd bayerzsoca székfoglalót tart: „A „bazdmeg” szó helyes használata kötőszavak, névelők és írásjelek helyettesítésére a publicisztikában” címmel, majd szólásra emelkedik a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és remegő hangon irgalomért könyörög az ünnepeltekhez. Bayer kisüstivel teli poharát nézi merengve, míg Szakács a ménkűhöz kapkod, az irgalom kérdése ma nem dől el, de talán nem is kéne jóindulattal megszentségteleníteni ezt a jeles napot.

Raffay Ernő párja kíséretében a Parlament Vadásztermében veszi át az Ady Endre-díjat, valamint a vele járó jelképes malomalját és fokost Orbán Viktortól, majd rövid, ám szívhez szóló szónoklatban emlékezik meg Ady Endre katonaéveiről, hősiességéről Przemysl ostrománál, végül haláláról a krasznojarszki hadifogságban, szerető orosz testvéreink gondoskodásától övezve. Valaki megkérdi: „Az nem a Gyóni Géza volt?” Félhangon válaszol: „Mától ő az Ady Endre!”

Pozsonyi Ádámnak sűrű napja lesz, egész nap rohangálnia kell majd a különböző díjak átvételére – nem is csoda, a Magyar Írószövetség egyszerre részesítette Konrád György-, Spiró György- és Nádas Péter-díjakban életművéért, de különösen hajdani egysoros remeke miatt: „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok.” Mindhárom díjat külön adják át.

Orbán János Dénesnek jutalomutazást szavazott meg a Szépírók Társasága, Igoriba, az Előretolt Helyőrség legénységi állományának többi tagjával együtt, nyaralási segély formájában, így remélik, hogy a díszes társaság végre kinyaralja a segélyüket. Délben indulnak a Keletiből, aki el akarja búcsúztatni őket, még odaér.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban Bencsik András elnökletével sajtóetikai konferencia kezdődik, stilisztikai témák boncolgatásával, „Trópusok és figurák Kádár János és Orbán Viktor beszédeiben” címmel, mely konferencia szintén nem múlhat el a levezető elnök érdemeinek elismerése nélkül: ő a Munkásőrség Érdemérmét kapja.

De nem csak irodalom és sajtó van a világon, a magyar kultúra szerves része az összes művészet, így például Apáti Bence a Balettintézet helyett az Operettszínházban veheti át a Löwy Árpád Emlékérmet, mint a balett táncosok közül legkiválóbb publicista és a publicisták között legkiválóbb balett-táncos.

Megemlékezések zajlanak majd Csurka István sírjánál is, a Mi Hazánk rendezésében, Toroczkai László és Dúró Dóra duettben adják elő a valamikori szerző „Új magyar önépítés” című művét, betonkeverő és falazás útján. Végül elhelyezik a megemlékezés köszörűit.

Este a fertődi Esterházy-kastélyban Nagy Árpád, a Magyar Idők publicistája veheti át az őt megillető díjat és az azzal járó pénzjutalmat, „Ki olvassa Esterházy Pétert” című, finom tollal megalkotott, érzékeny nüanszokat felvonultató esszéje jutalmaként, utána díszvacsora. A műkritikusok szerény szavazást rendeznek arról, mibe fektesse a kitüntetett a pénzjutalmat: egyhangúan úgy döntenek, költse gyógyszerre.

A színházak világára zúduló elismerések özönéről már sajnos nincs időnk beszámolni, ugyanis az Országos Szeizmológiai Intézet a Richter-skála szerint legalább ötös erősségű földmozgásokat jelzett az egész Kárpát-medencéből, melyeknek epicentruma a budapesti Kerepesi temetőben van. Állítólag meghasadt a föld, megnyílt egy csomó sír és az elhunyt magyar írók, művészek feltámadának. Ady Endre vezetésével a Múzeumkertbe vonultak, ahol élükre állt Arany János, egyelőre letáboroztak, ugyanis a Szatmárcsekéről érkező Kölcsey Ferencre várnak, majd, ha megérkezett, a Parlamenthez mennek, mert meg kívánják ostromolni az Ország Házát. Tudósítónk kérdésére, melyben indokaik felől érdeklődött, annyit válaszoltak: „Adunk mi ezeknek Magyar Kultúra Napját!”

Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő és egy „Nyugat” nevű radikális brüsszelita csoport megszállta a New York-kávéházat, azonnal árcsökkentést követelve az italok terén és agresszív viselkedésükkel megbotránkoztatták az arra sétáló Bruneczky Aranka nyugdíjas adminisztrátort, aki értesítette a Békemenetet, valamint a rendőrséget az afférról. A kiérkező alakulatoknak semmi esélye nincs a huligánokkal szemben, azok ugyanis rögtön szerkesztésbe kezdtek, és bárki próbál fellépni ellenük, az illető azonnal röhögőgörcsöt kap. Az áldozatok száma egyelőre mintegy harmincra rúg, a most is zajló ütközetről az Origo számol be percről percre „Soros-bérencek romkocsmát foglaltak a Belvárosban” címmel.

Rejtő és Faludy meg nem erősített hírek szerint elindult a Japánba. A Körúton áll a forgalom.

Orbán Viktor a váratlan és természetfölötti események miatt sürgősen Törökországba kívánt utazni, de egyes, meghasadt sírokról szóló rodostói jelentések hatására úgy döntött, inkább Moszkvában lép fel a bevándorláspárti politika ellen.

A Parlament körül sosem látott erőkkel sorakozott fel a Készenléti Rendőrség, páncélozott csapatszállítóikon készenlétbe helyezték a könnygázvetőket, sőt, egyes értesülések szerint Kásler Miklós bevetésétől sem riadnak vissza, ha úgy hozza a szükség.

Sajnos a zűrzavarban nem térhettünk minden részletre gyorsjelentésünkben, elnézést kérünk, ha véletlenül kifelejtettük valamelyik brigantit.

Lapunk a kialakult helyzetet folyamatosan figyelemmel kíséri és minden fejleményről beszámolunk: ki gondolta volna, hogy a hazánkban zajló kulturális forradalomtól fellázad a magyar kultúra?

Ráadásul pont a saját napján.

Önvédelemből.

Szele Tamás

Orbán Viktor harcol – nagy ügy, kérem, amióta ismerem, vagyis lassan olyan harminc éve, folyamatosan harcban áll. Ebből vagy tizenkét évig a kormány helyén volt és van ő, mit csináljunk, ez egy ilyen harci marci. De kivel harcol? Mindenkivel és bárkivel, a legrégibb – általa kijelölt – ellenfele azonban a szabad és független sajtó.

A függővel bezzeg nincs baja.

Főleg, ha tőle függ.

Az Index mostanság érdekes sorozatot közöl a húsz évvel ezelőtti Fideszről, a mai rész kapcsán (https://index.hu/belfold/2019/01/21/orban99_sajto_kozteve_fidesz_media/) jutott eszembe, hogy elgondolkodjak azon: mikor is üzent hadat nekünk ez az ember? Mert, hogy nem mi üzentük, az bizonyos...

Mert hát nem tegnap kezdődött az ő harca a médiával. Így, általában a médiával: bár a karrierje elején, úgy 1989 táján ugyan még nem volt orgánum, legyen az írott vagy elektronikus, amelyik ne támogatta volna (talán csak a Munkásőr című lapot kivéve, pedig onnét jött az egyik legnagyobb híve), a legvonalasabb pártlapok is jobban szerették békén hagyni, mint megtámadni, a sajtókapcsolatait többnek mondhatnánk, mint jónak: népszerű politikusnak számított, főleg korából fakadó feddhetetlensége miatt.

Aztán ennek egy nap alatt lett vége, a székház-üggyel.

Akkor és ott dióhéjban annyi történt, hogy a Fidesz – amely korábban használatra kapta meg a Lendvay utcai székházát - kapott egy szép, nagy ingatlant az államtól, pártszékház kialakítása céljából, a Váci utca 38. alatt, mégpediglen az épp kormányzó MDF-fel közösen. Melyet azonban eladtak az MKB banknak. Előttem vannak az adatok, kitérhetnék az alapterületre, értékre, maradjunk annyiban, hogy igen szép pénzt kaptak érte, amely aztán megteremtette a párt gazdasági hátterét és valamiképpen a gánti kőbánya is gazdát cserélt.

Szép volt az összeg, és ha akkor nem verik dobra az államtól kapott ajándékot, korántsem biztos, hogy most kormányozhatnának, ugyanis az a gazdasági birodalom, ami a párt és vezetése mögött áll, ebből a pénzből indult. De akkor nagyon nagy tévedésnek tűnt ez a lépés, mert egy nap alatt vesztette el a párt a teljes magyar sajtó támogatását.

Vagy nem vesztette el, de úgy érezte.

Miről volt szó? Orbán Viktor és a párt vezetése kicsit sem örült annak, hogy 1993. május 25-én a Népszabadság és a Magyar Hírlap egyszerre adott hírt az addig titokban zajló ügyletről (az előszerződést 1992 szeptemberében kötötték, ekkor a két párt meg is kapta az 1,53 milliárd akkori forintos vételár 90 százalékát. A pénz körülbelül a tízszeresét érte a mostaninak, úgy tessék számolni). Mármost mai szemmel nézve ez nem címlapsztori, egyfelől szigorúan vett törvénysértés nem történt, másfelől meg ezer ilyen mutyit láttunk már azóta.

No, de ez volt az első!

Addig a Fidesz a tiszta, ártatlan, életerős, fiatalos újrakezdés jelképe volt, azon a napon kiderült, hogy a liliomos szűz erényei sem makulátlanok, sőt, árulja őket, jó pénzért. Nyilvánvaló, hogy ennek viszont már volt hírértéke. Nem is kicsi. Kiderült azonban, hogy párt vezetésének fogalma sincs a sajtó feladatáról, mely ugyebár a hírek közzététele – ők azt várták volna el, hogy a két első lapot kivéve az összes többi hallgasson a nehezen letagadható ügyletről. Így mutassa ki szimpátiáját. Aki nem hallgatott, azt ellenségnek tekintették.

Csak hát ilyen nincs, ha egy hír nyilvános, azt már elhallgatni nem lehet, a citromot sem lehet visszalapátolni a lóba, ha már egyszer kint van, az akkori orgánumok vérmérséklet és pártállás szerint különbözően, de beszámoltak a történetről, és így aztán rá is kerültek a Fidesz feketelistájára. Melyről akkoriban csak sejtettük paranoiás pillanatainkban, hogy létezik, tudni már csak akkor tudtunk biztosat felőle, mikor késő volt.

Tehát ez a média elleni harc oka és eredete, ekkor határozhatta el Orbán Viktor, hogy a spontán kialakuló, piaci alapon működő, független magyar sajtót pártsajtóvá alakítja, amint teheti – és a korábbi orgánumokon bosszút áll, mint a rómaiak Karthágón.

Meg is tette, amint tehette.

A bosszúra 1998-ban nyílt lehetősége, mikor először alakított kormányt, és már a kisgazdákkal kötött koalíciójáról szóló beszámolók alapján is meggyőződhetett róla: itt senki sem fogja őt önként és alázatosan szolgálni (kivéve a Magyar Nemzetet, no, nekik is szépen meghálálta a sok évi lakájmunkát).

Az első áldozat a Kurír volt, amelyet úgy sikerült megszüntetniük, hogy az állam megszerezte a megroppant és csődbe jutott Postabank sajtóportfólióját, melyen belül aztán az évi 500 millió (még mindig akkori) forint veszteséget termelő Magyar Nemzetet meghagyták, a Kurírt, ami nyereséges volt, felszámolták, szóval már akkor sem volt tőlük idegen az unortodox gazdasági logika. Én magam a Kurírnál voltam rovatvezető, belülről láttam a történteket, de mivel ez a folyamat nem rólam szól, most inkább lássuk, hogyan folytatódott a hadjárat?

„Abban az évben a Simicska-féle Mahir megvette a Magyar Nemzet kiadási és névhasználati jogát a Postabanktól, majd nem sokkal később összevonta a választások előtt beindított, szintén Simicska- (azaz Fidesz-)érdekeltségű, de harcosabb, modernebb Napi Magyarországgal. Ezzel a korábbinál jóval kormányközelibb pályára, konkrétan Simicska és Liszkay Gábor pályájára állította a lapot, amely egészen a G-napig szolgálta a pártot. Liszkay amúgy azóta is sajtóbirodalmat igazgat, nem is akármilyet.” (Index)

Tehát már az akkori Magyar Nemzetet is úgy mentették meg, hogy a hűségesebb szolgának látszó konkurencia kezére adták!

Ide tartozik még Juszt László esete is:

„Juszt Lászlót előállították, rabosították, a tévéből pedig kirúgták, amikor a Kriminális című hetilapjában nyilvánosságra hozott olyan dokumentumokat, amelyek cáfolják Orbán Viktor állítását, miszerint a Horn-kormány idejében titkosszolgálati eszközökkel figyeltek meg fideszes politikusokat. A gyanú államtitoksértés. Orbánt végül a bíróság bocsánatkérésre kötelezte. Ehhez képest bizarr viccnek tűnik, hogy a Szép Házak nevű építészeti-belsőépítészeti szaklapban házkutatást tartottak a hatóságok, miután egy névtelen telefonáló szerint a lapnál összeesküvést szerveztek Orbán ellen.” (Index)

Hát, kérem... ha azt vesszük, a Kurír megszüntetése is azért sikerült egyik napról a másikra, mert az 1998. szeptember 24-i számunk címlapjára a következő szöveget, beharangozót tettük (mi, naiv marhák), utalva a másnapi számra:

„Felröppent hírek szerint a német származású Dietmar E. Clodo, a pilisszentlászlói bombagyár főnökének élettársa, a Kriminális kamerája előtt tett nyilatkozatában arról beszélt, hogy egy egykori magas rangú rendőr, aki jelenleg is jelentős pozíciót tölt be, korábban többször találkozott Clodóval. Mi persze nem gondoljuk, hogy a vallomásnak bármi köze lenne a belügyminiszterhez, uram bocsá!, azt is el tudjuk képzelni, hogy a hölgy – párja védelmében – egy kis füllentéstől sem riadt vissza, mégis könnyen lehet, hogy a nyilatkozat hatására megszületik az Orbán-kormány első tisztáldozata, azaz a közeljövőben menesztik Pintér Sándor belügyért. Ezt látszik alátámasztani az az értesülés, hogy a Miniszterelnöki Hivatal főnöke, Stumpf István úr szóbeli felkérést kapott: készítse elő a belügyér távozásának válságtervezetét…”

Lássunk csodát: nem menesztették. Minket menesztettek, pedig még a megfogalmazásban is kínosan ügyeltünk arra, hogy ne állítsunk semmit.

Meg hittünk abban, hogy a sajtót nem fogja bántani senki, ha teszi a dolgát.

Megszűntünk mi, megszűnt a Kriminális, voltak házkutatások, egyszóval érdekes időket éltünk mi akkor, de a tévénél, rádiónál sem volt jobb a helyzet: már 1999-ben megszületett az igény a mai MTVA létrehozására, az intézmények egybeolvasztására, létrehozták az őket igazgató úgynevezett „csonka kuratóriumot”, ami azért volt csonka, mert az MSZP és az SZDSZ kimaradt belőle, az összes hírműsor vezetését lecserélték, a köztévé hírigazgatója a jelenleg a Mediaworksnél dolgozó ex-Demokratás Csermely Péter lett, de nem is lehetne minden változást felsorolni: végül 1999 szeptemberében 530 fős leépítés volt az intézményben.

A Rádióban a Condor Legio vette át a hatalmat, Kondor Katalin vezetésével, onnan sem jöttek jó hírek... csak az ottani viszonyokról nincsenek jelenleg hiteles forrásaim.

Kérem, lépjünk hátra egyet.

Mint a valódi műértők a múzeumban, nézzük a képet a maga teljességében, ne vesszünk el a részletekben!

Mit látunk?

A Fidesz és ezen belül Orbán Viktor 1993 óta tartó, makacs küzdelmét minden orgánum ellen, ami nem tartozik a saját pártsajtójukhoz.

Sokkal hosszabb ideje zajlik ez a hadjárat, mint a két világháború együttvéve.

Miért zajlik tulajdonképpen?

Mert a kilencvenes évek első felében egy pártelnök rosszul tanulta meg, mi a sajtó dolga, és máig ragaszkodik ehhez a tévedéséhez.

Amit minden más tévedéséhez is makacsul ragaszkodik.

Soha egyet be nem ismert, márpedig ki van zárva, hogy több, mint ötven év alatt soha ne tévedett volna semmiben.

A sajtóval, médiával más majdnem teljesen sikerült végeznie, még pár orgánum tartja magát, míg bírja – de mindenkit figyelmeztetnék, minden egyébre is ez a sors vár, ha hagyjuk, legfeljebb gyorsabban, mert most már a látszatra sem kell ügyelniük.

És, hogy a sajtóval mi lesz? Isten tudja.

Én csak azt tudom, hogy volt idő, Nagy Alfréd korában, mikor az egész akkori Anglia (inkább Mercia) egy roskadozó cölöperőd volt Athelney mocsarában. Az összes többi részében a dán vikingek uralkodtak, fosztogattak. Aztán Nagy Alfréd sok munkával, és némi csoda segítségével mégiscsak megverte a dánokat Edingtonnál, de annyira, hogy Guthrum király ijedtében még meg is keresztelkedett, a rablósereg meg véres fejjel menekült a szigetről.

De mikor még Athelneyben várta a csodát meg a pillanatot, senki sem adott volna érte egy vörös pennyt sem.

Hát, meglátjuk.

De ne feledjük: a mostani kegyetlen leszámolás a sajtóval nem mostanában kezdődött.

Voltak előzményei.

Ne csodálkozzunk rajta.

Szele Tamás

Hát kérem, ideje rendet csinálni. Éspedig a Facebookon, mert elég nagy a felfordulás, még a valódi híreket sem méltóztatnak megérteni, ellenben pánik pánikot követ. Nem, nem „lopta” el a közösségi oldal a csoportok tagjait, és nem, a magyar kormánynak épp úgy nincs köze az eseményekhez, mint a magyar ellenzéknek. Sőt, a politikának sincs.

Tegnap óta kísértet járja be a Facebookot, vagy inkább esti szél Milford öböl felé, szüzek siralma, özvegyek panasza nyög belé, csoportadminisztrátorok kiáltják bele a Nagy Magyar Digitális Űrbe, hogy ennyi meg annyi ezer tagját ellopták a csoportjuknak, persze, másodpercek alatt lesz az általánosan paranoid légkörben ebből politika, mert miért ne lenne. Azonnal gyanúba kerül a pártállás szerinti ellentétes oldal: még ugyan örüljünk, hogy az álhír-oldalak nem fedezték fel, bár lehet, hogy de, csak én nem láttam még, és most tízezrek hiszik, részint azt, hogy a csoporttagságukat megették a kannibál migránsok, részint azt, hogy a titokzatos szolgák vágták ki őket a „Konyhai trükkök és ínyenc receptek Náncsi nénitől” csoportból, világnézetük alapján, és most megfigyelik őket, mikor leviszik a macskaalmot.

Ami tény, az tény: valóban sok csoportnak csökkent igen alaposan a létszáma a jelek szerint. Ez első pillanatban joggal ijesztheti meg az adminisztrátorokat, a másodikban azonban megnyugodhatnak: nem a markoláb vitte el az embereket, nem jött meg az Apokalipszis négy lovasa, sőt, az ellenség keze sem tette be a lábát. Egyszerűen annyi történt, hogy megoldottak egy régi problémát a Facebook központjában.

Konkrétan a nem kívánt csoporttagságról van szó. Eleinte az embert bárki betehette bármilyen csoportba, és ha nem tiltakozott ellene egy napon belül, akkor ott is maradt. Ezt már régen megváltoztatták, de nem teljesen: mostanáig úgy volt, hogy ha valaki tagja volt egy csoportnak és a csoport beállítása nyílt volt, minden ismerősét belerakhatta. Ennek lett most vége.

Most az olyan embereket, akiket így hívtak be valahová, vagy maguktól léptek be, de soha semmit nem csináltak, a Facebook különválasztja, nem számolja őket a csoport taglétszámához, viszont ad az adminoknak egy lehetőséget, hogy üzenjenek nekik. Sőt, még így sem szűnik meg a csoporttagság, de az illető a csoport „meghívottai” közé kerül. Így nem számít bele a létszámba.

De lássuk a hivatalos magyarázatot!

„Néhány változtatást végzünk a csoporttagok meghívása kapcsán, és szerettünk volna tájékoztatni téged ezekről. A következő változások történnek majd annak érdekében, hogy az emberek valóban az érdeklődésüknek megfelelő és tartalmas Facebook-csoportokhoz csatlakozhassanak:

Megújult meghívások a csoportokba – Most már amikor valakit meghívnak egy csoportba, elfogadhatja vagy elutasíthatja a meghívást. Azelőtt az embereket az ismerőseik felvehették azokba a csoportokba, amelyekről úgy gondolták, hogy érdekelhetné őket, és azonnal taggá váltak. Előfordulhatott, hogy felvettek valakit a csoportodba, de az illető soha nem látogatta meg azt.
„Meghívva” terület – A következő pár hétben azok az emberek, akiket felvettek a csoportodba, de egyszer sem keresték fel azt, a taglista Meghívva területén fognak megjelenni, amely csak az adminisztrátorok és a moderátorok számára lesz látható. Ők csak akkor fognak tagnak számítani, ha elfogadják a meghívást. Ennek megfelelően a csoport tagjainak teljes létszámába se fognak beleszámítani, ezért elképzelhető, hogy a csoport teljes létszáma csökkenni fog.
Emlékeztető értesítés – Adminisztrátorként a következő pár hétben egy-egy értesítést küldhetsz a meghívottaknak, amelyben emlékeztetheted őket, hogy fogadják el vagy utasítsák el a meghívást a csoportodba.
Köszönjük, hogy vezető szerepet vállalsz a közösségedben.

Köszönettel:
a Facebook Csoportok szolgáltatásának csapata”

Kérem, ez a tiszta beszéd. Miért volt erre szükség?

Nagy a sora annak.

Először is: az ember tényleg vad helyekre képes bekerülni a drága jó ismerősei révén. A magam példáját veszem, mert az a legolcsóbb és arról is tudok a legtöbbet: én 207 csoport tagja vagyok, ebből napi rendszerességgel tízet, ha használok. Hétben megosztom az írásaimat, nyolcadik a saját témacsoportom, ami titkos, és csak műszaki okokból van rá szükség, a kilencedik álhír-vadászattal foglalkozik, oda érdemes benézni, a tizedik meg számítástechnikai szaktanácsokat ad. A többibe vagy régen léptem be, mikor még úgy nézett ki, van értelme, vagy csendesen elhalálozott, de még fent van az oldalon, vagy beletettek. Mondjuk azt értem, mit keresek (vagy mit kerestem) az „Elektronika (barkácsklub)” csoportban, esetleg a „MiG-29 (NATO-kódja: Fulcrum)” vagy a „Magyar Tolkien Társaság” sem jelent megfejthetetlen rejtélyt, de hogyan kerültem én a „Füstmentes Augusztus, 2013”-ba, mikor nagyon erős dohányos vagyok kamaszkorom óta, vagy a „Vadhúsok a legolcsóbban” csoportba, mikor életemben sem főztem, sütöttem vadat?

Hát csak úgy, hogy belétettek. És sok – ahogy így most elnézem – a már lejárt aktualitású, politikai eseményekhez kötődő csoporttagságom is, például annak idején, főleg az informálódás miatt volt értelme belépni a „Nem akarunk nemzeti konzultációt az internetadóról!”-ba, de így, öt év elteltével már nem sok újat tudnánk egymásnak mondani, pláne, hogy a netadót bizonytalan időre elhalasztották még akkor.

De, kedves mindenki, ne feledjük: eddig nem volt hét, hogy valamelyik ismerős ne fedezze fel döbbenten (és véletlenül), hogy vagy olyan csoporthoz adták hozzá, ami a politikai nézeteivel tökéletesen ellentétes, vagy valami üzleti átverés csoportjához. Ennek lesz most vége. Ezentúl tiszta a helyzet: a régi ügyek külön kerültek, az új csoportokba meg már csak tudatosan lehet belépni.

Akkor tehát eljutott a panaszunk a Facebook Menlo Park-i központjába?

Ördögöt jutott, senkit nem is érdekelt volna, akkor sem, ha eljut.

Hát akkor miért történt ez a változtatás?

Tudni nem tudhatom bizonyosan, de sejtem. Az a helyzet, hogy – bár sokan ezzel nincsenek tisztában – a csoportoknak ára is van, piaca is. Adják-veszik őket, mint a krumplit a piacon, választási kampány előtt felmennek az árak, utána lemennek, alapvetően hirdetési felületként használják őket. Mondjuk aljas átverése ez azoknak a naiv lelkeknek, akik azt hiszik, hogy beléptek egy baráti körbe, vagy egy hobbi gyakorlói közé, esetleg társat keresnek, és egyszer csak azt veszik észre, hogy el vannak adva – abból, hogy a csoportban már nem az eredeti tevékenység zajlik, hanem vagy álhírek jönnek minden csapból, vagy reklámok. De ez a piac létezik, nagyobb csoportokat akár több százezer forintokért is vesztegetnek rajta.

Ennek a kufárkodásnak vetett véget most a Facebook, ugyanis így nagyon könnyű pénzt csinálni a semmiből: vegyük azt, hogy valaki létrehozza a „Micike csipkés hálóinge” nevű csoportot. Mondjuk a valakinek én véletlenül ismerőse vagyok, és beletesz. Én nem veszem észre, és tulajdonképpen nem is tudok a tagságomról: azonban van nekem pontosan 1 184 ismerősöm, akik az én tagságom révén szintén potenciális taggá válnak, nekik is vannak ismerőseik: napok alatt lehet elérni a több százezres létszámot. Aztán eladják Micike csipkés hálóingét, mondjuk félmillióért, és a tagok elkezdenek körömgomba-hirdetéseket látni az oldalon, extrém esetben kapni is.

Így kell félmilliót keresni munka és ötlet nélkül.

Vagyis így ment ez: mert most már nem lehet.

Szóval, mindenki nyugodjon meg, ez nem veszélyes változtatás.

Az már inkább, hogy több online sajtóorgánum is megfigyelte, miszerint az elmúlt két hónapban az olvasottsága az ötödére csökkent, magam is tanúsíthatom: ahol csak rálátásom van a szerkesztői felületre, mindenhol ez a helyzet, és a kollégák is ugyanezt panaszolják. Nem lehetetlen, hogy a közösségi oldal titokban bevezette – vagy még csak teszteli – azt a „sajtóellenes” algoritmust, ami az online lapok írásait kiszűri a hírfolyamból (eddig ahol csak kipróbálták, összerogyott a sajtópiac). Mert azt egyébként nehezen hinném, hogy egymástól független, sőt, ellentétes de legalábbis eltérő pártállású lapok egyszerre váltak érdektelenné az olvasók számára.

Ez a baj, nem az, hogy a „Micike csipkés hálóingének” négyezer tagja „eltűnt”.

Ja, de ez a mi bajunk, a sajtóé, tehát csak minket érdekel.

No, erről ennyit.

Nyugalom: sem a kormány, sem az ellenzék, sem a Háttérhatalom nem babrálja a Facebookot, egyszerűen csak egy kicsit javítottak rajta.

Fognak még rontani is.

Sokat.

Szele Tamás

Nem kéne foglalkozni ezzel az üggyel, hiszen végül is – a dolgot magát tekintve – nem történt semmi különös, semmi olyan, ami ne történne minden nap tízezer magyar kocsmában, többször is: egy szabadszájú emberke szólt pár keresetlen szót a kormányról. De már nem lehet nem foglalkozni a dologgal: most már olyan szintre jutottak a dolgok, hogy figyelmen kívül hagyni sem szabad.

Ugye, mindenki rájött, hogy Nagy Blanka esetéről van szó? Ő beszédet mondott volt (politikai újszülöttek kedvéért mondok pár szót a háttérről), éspedig Kecskeméten, egy tüntetésen, melynek azonban csak utolsó szavaira emlékszünk, mert kissé szabadszájúan fejezte ki magát. Régi dolog a sajtószakmában, hogy a káromkodás, az erős indulat vonzza az olvasót – vannak lapok, amelyek szó szerint ebből is élnek a mi kis magyar sajtóarénánkban. A káromkodással, átokkal, ilyesmivel az a baj épp, hogy megragadja az olvasót, hallgatót: megragadja és aztán már csak arra emlékszik, hogy megaszonták az Ádernek. Pedig hát pont nem arról, vagy főképp nem arról szólt a beszéd.

No, mindegy is, a káromkodás mostanság amúgy is kezd a fókuszba kerülni, például közleményt adott ki a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az MTI Országos Sajtószolgálata útján, miszerint:

„A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált nemcsak az utcai beszédben, hanem az interneten és a médiában is. Különös aggodalomra ad okot az, hogy már a nyilvánosan megszólalók körében is elterjedt mások vulgáris és obszcén kifejezésekkel történő gyalázása. Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Hát, ezen mikor kiadták, kicsit mosolyogtam, kicsit nem, ugyanis éreztem benne a burkolt, finom fenyegetést is. „Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.” Ez magyarra fordítva annyit tesz: „ha sokat szidod a mi szeretett vezérünket, azt a nagyon szépet és okosat meg becsületeset, kijövünk a sodrunkból és takarékra állítjuk a füledet!”

De hát ne várjon az ember logikát olyan emberektől, akik elítélik a káromkodást, azonban világnézetük alapjait bayerzsoca fogalmazza meg.

Blankának is nekimentek, először a Magyar Idők, azon a homályos alapon, hogy a Móra Ferenc gimnáziumba jár, és Móra bizonnyal nem szeretné hallani, ahogyan ebszél (Móra igazgató úr jókat vigyorogna, ugyanis megveszekedett liberális volt, ítélték még halálra is egy időben, csak megúszta), a mindenszo.hu követelte a kirúgatását is az iskolából, a Figyelő, a Ripost, az Origo hazugságokat terjesztett a jegyeiről és a tanulmányi előmeneteléről. Bayerzsoca sem maradhatott ki a sorból, ő prolinak nevezte Blankát, tegnap pedig a morális tartásáról közismert, mértékadó Bencsik András nevezte a Facebookon útszéli ribancnak.

Ja, hogy Bencsik nem épp megvesztegethetetlen jelleméről, tartásáról vagy mérsékelt, higgadt gondolkodásáról ismert? Kérem, az őt dicsérő jelzők pontosan annyira igazak, mint azok a jelzők, amiket ő használ Blankára. Mellesleg a bejegyzését is levette, mikor rájött, hogy kissé ellene fordult a népharag.

Közben a másik oldalon lépések történtek Blanka szentté avatására, több párt és a Magyar Helsinki Bizottság is nyilatkozott az ügyben, nyüzsögnek körülötte a népszerűség koldusai, sőt, tegnap az ellenzéki parlamenti képviselőnők (a kormányt egyébként a legtöbb dologban támogató Mi Hazánk Mozgalom tagját, Dúró Dórát kivéve) nyílt levelet írtak, amiben kiálltak Nagy Blanka mellett:

„Kedves Blanka!

Szeretnénk néhány támogató, bátorító szót mondani neked. Nem ismerünk, nem tudjuk valójában ki vagy, egy dolgot tudunk: iszonyatosan bántanak mostanában, mert volt bátorságod gimnazistaként pár mondatot mondani szívedből, lelkedből saját országod kormányáról. Voltak benne erős szavak, mondatok. Mi is szoktunk ilyeneket használni időnként. Nincs ezzel baj. A baj azokkal van, akik most bántanak, gyaláznak téged.

Tudod szerintünk mindegy, hogy igazad van-e vagy sem. Nekünk sincs mindig igazunk. De jogod és jogunk van ahhoz, hogy nyilvánosan beszéljünk hazánkról. Úgy, ahogy gondolkodunk róla.

A magyar Országgyűlés képviselőnőiként azt mondjuk neked, hogy nagyszerű ember vagy. Nem a valamelyik tantárgyból elért jegyed, hanem tisztességed, emberi becsületed, helytállásod, bátorságod minősít. És ezekből nálunk most ötöst kaptál. Ismeretlenül is becsülve fejezzük ki tiszteletünket és kívánunk neked erőt megküzdeni a saját ügyedet, ami a mi ügyünk is.”

Különben ez a levél hozhatta ki a kültelki biciklitolvaj modorát Bencsikből, hiszen ennek a nyilvánosságra kerülése után bődült bele a Nagy Magyar Digitális Űrbe.

Egyszóval, Blanka tényező lett. De azzal senki sem foglalkozik, hogy azon a két káromkodáson kívül (aminél még én is cifrábbakat mondok, ha úgy hozza a sors), igazából mit mondott? Senkit sem az érdekel, minek a végén káromkodott, miért tette, mindenki azzal foglalkozik – ami különben kétségbevonhatatlan tény – hogy egy csinos, fiatal és ártatlan lányt gyaláz olyan mértékben a kormány és sajtója, mintha minimum templomot rabolt volna.

Ártatlan, hiszen a káromkodás nem bűn, gyakran megesik, főleg mifelénk. Ezért sápítozni, álszent módon megbotránkozni igen nevetséges és most már aljas dolog is, főként, ha a kormánynak olyan oszlopa teszi, mint Bencsik András, aki a maga idejében írt rajongó jegyzetet a Magyar-Szovjet Baráti Társaságról is, mielőtt még felfedezte volna magában a konzervatív értékeket. Vagy a bayerzsoca, akinek modora joggal keltene némi visszatetszést a Buckingham palotában egy ötórai teán, és munkásságának legnagyobb részében több az öncélú trágárság, mint a kötőszó. Már várom azt az állapotát, mikor majd a pont helyett is bazdmeget ír. Vagy... nem folytatom, végtelenre nyúlna a sor.

Most minden közéleti janicsár Blankán gyakorolja a célba lövést, nem is csoda hát, hogy a józanabb ítéletű közönség számára rokonszenvessé teszik.

Ugyanis akinek ilyen ellenségei vannak, az csak derék ember lehet.

Ugyanakkor ez az egész békaegérharc már nem Blankáról szól, és nem is a beszédéről, amiben pedig voltak kiváló mondatok:

„Ha nem vagyunk hülyék, akkor muszáj fellépnünk valahogy, ügyesen, de nem erőszakosan”

„Nem a túlóra, a különbíróságok vagy a propaganda a baj, hanem az elmúlt kilenc évvel van a probléma, azzal, hogy az embereket hülyének nézik.”

Ezeket a gondolatokat ritkán idézik a mindkét oldalon nevével ajakukon csatába induló harcosok, ugyanis ahhoz ismerniük is kéne a beszédet, de azt meg minek: nekik bálvány kell vagy Utálatos Kép, és alapvetően nem érdekli őket, aranyból van-é vagy agyagból, esetleg emberből.

Az egész csata jelképessé torzult, és ennek a víg kis összecsapásnak ez a különben teljesen épeszű, normális lány az áldozatául eshet. Azt nem hinném, hogy a fejébe száll a „dicsőség”, nem úgy beszél, sőt – de az Égre, ez a bélyeg el fogja kísérni egész életében! Akadályozhatja a tanulmányait, befolyásolhatja a karrierjét, ezer dolog történhet. És azért gondoljuk már meg: két mondatért támadják, két mondatért védik. Mond az ember sokfélét, hosszú az élet.

De nem is őt támadják, illetve védik, hanem a saját politikai pecsenyéjüket sütögetik: Blankának lassan kezd annyi köze lenni az egészhez, mint a bibliai Zsuzsannának a vének gerjedelméhez, akik meglesték. Ez nem politikai pedofilia, de politikai voyerizmus: Zsuzsanna esetében még időben előkerült Dániel próféta és rendet rakott, de ne feledjük: a politikai hatalmat éppenséggel a vének képviselték... próféta kellett, hogy megigazítsa a dolgokat, az meg manapság kevés akad.

De egyáltalán: miért ez a harc, mi végre?

A kormányoldaliak kiváló alkalomnak, lehetőségnek találják az affért, hogy újabb hűségnyilatkozatot tehessenek, nincs is hasznosabb, mint egy kis önkéntes seggnyalás. Az ügy ellenzéki szereplői pedig egyszerűen csak reagálnak a sosem látott, értelmetlen rágalomhadjáratra.

A két hadrakelt sereg majd összecsap, egyikük a homousiont hiszi, másikuk a homoiusiont, hatalmas lármával roppannak egymásnak, megy a dicsőséges csihipuhi, és a csata után bárki is győz – bár inkább hinném, hogy döntetlenül végződik, mint már annyiszor – senki sem fog emlékezni arra, hogy egy Blanka nevű lány két mondata miatt estek egymásnak.

Ez már harc a harc kedvéért. Ehhez Blanka csak zászlónak kell.

Annak is csak ideig-óráig.

Találnak majd más zászlót, ő meg ott marad, a történtek bélyegével, terhével a vállán.

De le sem szökhet a piedesztálról, amire állították, a célkeresztet sem törölheti le magáról.

Blanka nem tehet róla, de nagyon megjárta ezekkel a brigantikkal, akik rá uszultak...

Rá és mellé, pontosabban.

No, meglátjuk, mi lesz a dologból – én a legjobbakat kívánom az ifjú hölgynek mindenesetre.

A hírnévkufároknak, politikai kukkolóknak meg szokásom szerint a legrosszabbakat.

Szele Tamás