Kérem, az elmúlt napokban főként a sajtóval és annak ügyeivel foglalkoztam volt, aminek az az oka, hogy ha az embert éppen akasztani viszik, ritkán szokott a várható eseményekre víg dudaszóval és kanásztánccal készülni, ha pedig mégis, nem őszinte jókedvéből teszi. No, de közben megint elöntötte kis hazánkat Schmidt Mária, mint elemi csapás.

A hölgy ugyanis megnyerte az első, majd a második, mi több a harmadik világháborút is, minden segítség nélkül, egyedül a kupolában, védőháló nélkül, pusztán a szájával. Attrakció, kérem, világszám. És nem szakadt be a képernyő, mikor a Hír TV-n osztotta nekünk bölcselmeit, disznók elé öntvén az igazgyöngyöt. De lássuk, mit is mondott pontosan, ugyanis a legtöbb hírforrás elmulasztja idézni, illetve inkább csak a videót teszi közzé – meg is értem őket, a szöveg majdnem értelmezhetetlen.

„A nyugati világ ereje, legitimációja, önbizalma, magatartása, mellyel számunkra diktál, az abból fakad, hogy kétszeres győztesei a világháborúknak, hiszen megnyerték az első világháborút, megnyerték a második világháborút, sőt a harmadik világháborút is a győztes oldalon fejezték be. Hogy ki nyerte meg az első világháborút, hogy ki nyerte meg a második világháborút, az egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt tanultuk, vagy ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek.”

Mondta mindezt abból az alkalomból, hogy stúdióbeszélgetésre hívták, az első világháborút bemutató kiállítás megnyitása alkalmából, mely a Várkert Bazárban látható. azért nem a Városligetben, mert ha ott lenne, minden látogatónak Barocaldi jutna róla eszébe – mármint a cirkuszigazgató és az ő intézménye. A tárlat, mint olyan, nem bővelkedik történelmi hitelességű műtárgyakban és a klasszikus értelemben vett szépséget is nélkülözi, mégis ajánlható a közönség erősebb idegzetű részének, ugyanis a Falun Dafa szerint preparált és darabokra metszett kínai politikai foglyok bemutatása óta – melyet Body kiállítás néven láthatott, akinek volt hozzá gyomra – Budapesten fájón nélkülöztük az olyan sokkoló látványt három dimenzióban, aminek sem művészi, sem tudományos értéke nincs. Aki ezt kedveli, annak csak ajánlhatunk egy sétát a Várkert Bazár kies, enyhén omladozó falai közé, hiába, már több hónap is eltelt az épület legutolsó átadása óta, és az idő vasfoga kíméletlen, kikezdi az ércnél maradandóbbat is, hát még az építőipari kivitelezők munkáját...

No, de mi van ezekkel a világháborúkkal?

Ezekkel az van, hogy az elsőt az Antant nyerte, a másodikat a Szövetségesek, a harmadikat meg senki, mert nem volt. Az elsőből valóban következett a második, és egyáltalán nem kötelező örülni az első világháború kimenetelének, Mária asszony el van maradva sok brosúrával: maga Károlyi Mihály sem örült a dolognak, elannyira nem, hogy belőle szakadt ki a békeszerződés első verziójának feltételei láttán a „Nem. Nem. Soha.” mondat, mindenesetre ez a három szó 1918 decemberében már ott volt a Károlyi-kormány által felállított Országos Propaganda Bizottság plakátjain. Hogy aztán ezt Horthyék a szerző neve, engedélye és jogdíj fizetése nélkül magukévá tették, és kenőcsként használták, mármint nyakra és főre, az éppúgy történelmi tény, mint az, hogy az első világháborút akkor is elvesztettük, ha ez nem tetszik. Kár eltagadni.

További részletekre – személyes érintettség okából – nem, azaz nem térnék ki.

A másodikkal még kacifántosabb a helyzet, azt kifejezetten nem lett volna jó megnyerni, de speciel nem is sikerült – meg nem is lehetett volna, melynek ezer és egy oka volt, de faktum, hogy abban sem a tengelyhatalmaké lett a babér. Azonban a Nyugat „ ereje, legitimációja, önbizalma, magatartása” nem ezekből a régi katonai győzelmekből fakad.

Hanem abból ez egyszerű tényből, hogy – amennyiben eltekintünk a kormánymédia álhíreitől, melyek Nyugat-Európa mostani rothadását mutatják be és melyeket akármikor vállalhatna az 1951-es Szabad Nép is, sőt, van egy olyan érzésem, hogy abból is ollózzák őket – a nyugati társadalom és gazdaság működik.

És nem azért működik, mert pont Nyugaton fekszenek ezek az országok, hanem azért, mert nem zsarnokságra épül a rendszerük. Mikor arrafelé diktatúrákkal kísérleteztek, nem működött. A német gazdaság Hitler idejében minden látszólagos hatékonyság ellenére is egy rémálom volt, Mussolini olasz gazdasága még annál is rosszabb.

Jót csinálnak, s jól, ebben áll a nagy titok, mi meg kevéssé követjük őket ezen a rögös úton, azt még kevésbé vagyunk hajlandóak bevallani, ha kudarcok érnek minket, és hát győzelmek meg nem nagyon születnek mostanság, szóval vagy hallgatunk vagy hazudozunk. Harmadik lehetőség, mármint hogy nagy magyar sikereket mutassunk be, nem nagyon adódik.

Ez a mostani kijelentés is a hazudozás része: a terrorcirkusz igazgatónője egy ősi sportban indult vele, a felelősséghárításban. Mi sosem tehetünk semmiről, minket mindig elárulnak, kirabolnak, félrevezetnek, de bezzeg ha ezek vagy azok, netán amazok, összefoglalván, a világ többi része és eleme nem volnának, akkor...

Akkor mi lenne?

Megmondom, mi lenne: akkor egymást és magunkat kéne utáljuk a kudarcainkért. Szerencsére az a veszély nem fenyeget, hogy Magyarország, mint önálló és elszigetelt entitás magára marad a Világegyetemben, és még jó, mert ha társadalmi kísérlet keretében ezt megpróbálná valaki, egy év alatt megennénk saját magunkat.

Kenyér nélkül: az sem lenne.

Amit a nagyasszony a harmadik világháborúról mondott, az már a misztika és a titkos tanítások tárgykörébe tartozik: amolyan upanisad lehet, amit csak fehér csuklyás beavatottak szűk köre ért, talán a hidegháborúra gondolhatott, viszont azzal meg baj van: a harmadik világháború épp pénz hiányában maradt el. Mármint Amerikában lett volna rá pénz, a Szovjetunióban fogyott el a fegyverkezési alap, és Gorbacsov ahelyett, hogy ezt diadalnak tüntette volna fel – elvégre megszűnt a pénz, mint fizetőeszköz, ami a megvalósult kommunizmus biztos jele! - belátta, hogy ha nem akar még nagyobb bajt és nyomort, fel kell adnia a játszmát.

Na jó, ez eddig világos. De mit mondott őnagysága?

Azt, hogy nem biztos, ki nyerte meg a világháborúkat.

Hát vegyük az elemi logikát: egy háborúban rendszerint vannak győztesek, vesztesek és semleges felek. A semlegesek ebben az esetben nem játszanak, de ha nem a győztesek nyertek, akkor biza a veszteseknek kellett. Viszont ha a vesztesek diadalmaskodtak és a győztesek vesztettek, az esetben mivel magyarázható a világ és benne Magyarország jelenlegi állapota? Hiszen a schmidti verzió esetén mi egy győztes nagy- de legalábbis középhatalom volnánk, esetleg némi gyarmatokkal is, a Harmadik Birodalom szövetségese, a Japán Császárság kereskedelmi partnere.

Vagy netán egyszerűen a Harmadik Birodalom gyarmata.

Ezt sem tapasztalom, bár eleget mond erről a változatról, hogy nem is tapasztalhatnám, lévén, hogy meg sem születhettem volna.

Ellenben azt tapasztalom, hogy vagyok.

Engem is meglep.

Ez ugyan múlékony tény, de pillanatnyilag mégis tagadhatatlan, főként saját szemszögemből tekintve, és mintegy cáfolja Mária asszony téziseit.

Mármost a rejtelmes utalgatásoknak csak két magyarázata lehet, és könnyen elképzelhető, hogy mindkettő helytálló – egyszerre.

Egyrészt arról lehet szó, hogy a terrorházmesternő annyira belegabalyodott a kormány politikai irányvonalának állandó követésébe, hogy már át sem gondolja, mit mond, elég ha jól hangzik, vagy legalábbis megfelelően – ez részben lehet igaz, de ne feledjük, annak az irányvonalnak az alakításában az ő keze vastagon benne van, tehát nem annyira egy kész főcsapást követ, hanem megnyilvánulásai mostanság válaszok lehetnek a kormányon belüli többi faktor lépéseire. Ez esetben mi, kormányon kívül állók egy olyan játszmát látunk, aminek még a szabályait sem ismerjük, csak egy-egy húzás után mégis elvárják tőlünk a vastapsot, hiába nincs a fociban ászpóker.

Nem értjük, nézzük, még kevésbé értjük, ők meg játsszák és a végén valahogy viszik a pénzt.

Másrészt Schmidt Mária utóbbi időkben történt megszólalásai – ez is, az oktatási rendszerről tett kijelentései is – arra mutatnak, hogy valami kétségbeejtően ostoba összeesküvés-elmélet hívéül szegődött, annak dacára, hogy valamikor ő mégiscsak lediplomázott, voltak önálló kutatásai, de ezeket a tényeket feledni látszik. Valami homályos teória ködlik fel mögötte, alt-righttal, nemzettudattal és szerintem vannak benne mézeskalács huszárok is, mert anélkül és bicskázás nélkül tisztességes búcsú elképzelhetetlen.

Őrjöngő röpte, mondd, hová vezet?

Normális – vagyis demokratikus és racionális – társadalomban egy békés visszavonuláshoz vezetne, legrosszabb esetben egy méregdrága szanatórium nyugalmas falai közé, ahol nagy sétákat lehet tenni a zöldellő kertben.

Jelen helyzetünkben, mikor Magyarországot kevéssé nevezhetem demokratikusnak, racionálisnak vagy főként jogállamnak, egészen egyszerűen megállapíthatatlan, hova vezet Schmidt Mária útja.

Miniszteri széktől a teljes kegyvesztettségig minden elképzelhető.

Kérem, hogy is hívjuk azt a helyet, ahol ekkora bolondságokat lehet beszélni különösebb következmények nélkül?

Igen, hölgyeim és uraim.

Bolondokházának hívjuk.

Vagy mai Magyarországnak.

Harmadik lehetőség nincs.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, ha hiszik, ha nem, haldokolni nem a legkellemesebb érzés. Akkor sem, ha sokadmagunkkal tesszük, a maradék valamirevaló magyar sajtó munkatársaiként, ráadásul körülzárva, egy katlanban, és közben azok, akik a vérünket kívánják, állandóan azt üvöltözik, hogy ők senkit sem bántanak, csak egyensúlyra törekszenek meg értéket közvetítenek.

Értéket, hogyne: tudják maguk, mennyibe kerül ez a médiaháború? Még ha nem is fizikailag állunk tűz alatt (ez kizárólag a Magyar Honvédség jelenlegi állapotával magyarázható), de természetesen milliárdok röpdösnek ki az ablakon az állami költségvetésből, kizárólag azzal a szent céllal, hogy homogenizálják a magyar sajtót, és amely részével ezt nem lehet megtenni, azt semmisítsék meg, bármi áron. Hogy mennyi lesz a számla a végén, még nem tudjuk, de a magyar nyomtatott sajtó üzemi nyereségének körülbelül a felét nyeli be a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, ami vállalkozásnak egész szépen hangzana, ha nem tudnánk, hogy a nyereségnek legalább az ötszörösét kell majd elköltse.

Szóval, ez a helyzet az értékekkel, de fájjon a deficit miatt a Liszkay feje – bár nem fog. Neki nem kötelessége nyereséges sajtót produkálni, az csak a kapitalizmusban van, nálunk már dicsőségesen zajlik az államosítás. Éljen a Párt!

Hanem az megjósolható, és ez úton fel is hívom minden, még független kolléga figyelmét rá, hogy a következő átok-gyilok hadjárat célpontja a hajléktalanok, a kulturális élet, a migránsok, Soros György és terjedelem híján itt nem sorolhatom fel, hogy ki mindenki után – mi leszünk. Mivel pedig már nem vagyunk sokan, talán száz ember, ha nevezheti jelen pillanatban magát Magyarországon független újságírónak (ez a becslés erősen optimista), készüljünk fel, hogy nagyon erős, koncentrált tűz jut majd ránk, egyenként is. Úgy kell majd védekeznünk, mint Dobónak Egerben: elsöprő túlerő ellen, ami szó szerint akár az életünkre is tör (bár esetünkben nem gyilkolnak meg, beérik azzal, ha éhen veszünk), esélytelenül, külső támogatás, felmentő sereg nélkül. De a művelt Nyugat majd nagyon szépeket misézik majd értünk.

Az első sortűz már el is dördült, egyelőre még célzás nélkül, amolyan erődemonstrációként, hogy tudjuk, mire számítsunk, Huth Gergely, a Pesti Srácok topcsi agája eresztette el. Hát lássuk, mit nem beszél ez az efendi!

„A mai napig az egész világsajtóban visszasírt Népszabadság az ’56-os mártírok vérében fogant, a magyar Pravda, amelyben az MSZP az utolsó pillanatig megtartotta a tulajdonrészét, miközben amit lehetett, kiszivattyúztak, kiloptak a szerkesztőség büdzséjéből. A világ és az ország szégyene, hogy ez a lap az első szabad választás után még 26 évig megjelenhetett. A 168 Óra az ellopott rendszerváltás mementója, a Reformmal, a Nap TV-vel és a Kurírral együtt az MSZMP és a kádári belügy jól fizetett pincsikutyáinak lapja, amely jó néhány rádióssal és tévéssel egyetemben pártutasításra ellenzéki szerepet vállalt, nehogy kicsússzon az elvtársak kezéből a modellváltás folyamata. Sajnos a 168 Órát elszomorítóan kevesen vásárolják, mint ahogyan Újlipótváros is egy földrajzilag viszonylag kicsi hely, de egyet se búsuljunk, hiszen Mester Ákos és Drágabolgárúr szelleme és teste tovább él a Klubrádióban, az ATV-n és a Népszavában. A HVG a reformkomcsik pénzügyes elitjének lapja volt és maradt, néhány álbátor (valójában irányított) oknyomozó riportot leszámítva az állami vagyon lenyúlóinak, a rablóprivatizáció nyerteseinek csendestársaként vitte végig az elmúlt harminc évet. Azóta is ebből a kiterjedt kapcsolati tőkéből és vállalati hálózatból tartja fenn magát – egyre harcosabb neobolsevik stílust öltve, egyre kevesebb olvasóval, de dúsgazdagon. Az Index.hu tolvaj társaság, amely a magyar net hőskorának legendás magazinját, az Internettót lenyúló cinkostársak gründolmánya. Ráadásul osztódással szaporodik, hogy nagyobb darabot kaszálhasson a médiabizniszből. Míg a kirajzó Uj Péter és csapata Soros bácsi pénzét zsebre téve alapított szatelit-Jetiportált, addig az Index maradéka megmaradt annak, ami mindig is volt: egy méretes kuplerájnak, amelyben a hazai üzleti és politikai al- és felvilág (pártállástól függetlenül) bármely tehetősebb tagja, továbbá bármely, Magyarországéval ellentétes érdekű kis- és nagyhatalom kijáróembere olyan kényeztetést rendelhet, amelyre csak a pénze futja. Természetesen az Index-szerkesztőség minden tagja pontosan tisztában van a valódi foglalkozásával, ennek ellenére ők rinyálnak a leghangosabban adományokért és ők pucsítanak a legszebben a legminőségibbminőségiújságérásért díjak odaítéléséért.” (Pesti Srácok)

Még szétrágalmazza az RTL Klubot, a 24.hu-t és a sorosbloggereket (gondolom, ez vagyok én, bár Soros Györgytől ötven év alatt nem kaptam egy vasat sem, ellentétben a szerzővel) is.

Tessék?

Huth Gergelyt támogatta Soros György?

Hát, közvetve, de igen. Ő ugyanis egy időben a Duna Kör elnökségi tagja (is) volt, azt meg kimutathatóan dotálta. Lehet, hogy Huth jóval később lett vezetőségi tag, én ezt nem is tagadom, de ha már akkor fűtötte a szent tűz, nem értem, miként léphetett be egyáltalán egy ilyen sorosista szervezetbe, ráadásul miként vállalhatott benne vezető szerepet.

Hát igen, vannak kínos élethelyzetek, Huth efendi: ez például az. Még kínosabb lesz, amikor találkozunk majd mi ketten – és még sokan mások – a bíróságon.

Ugyanis nem tűrhetem a rágalmait, főleg azokat nem, melyek engem érintenek. Azt írja a topcsi aga, miszerint „A 168 Óra az ellopott rendszerváltás mementója, a Reformmal, a Nap TV-vel és a Kurírral együtt az MSZMP és a kádári belügy jól fizetett pincsikutyáinak lapja, amely jó néhány rádióssal és tévéssel egyetemben pártutasításra ellenzéki szerepet vállalt, nehogy kicsússzon az elvtársak kezéből a modellváltás folyamata.”

Ez hiba volt, efendi.

Ugyanis én a Kurírnál voltam rovatvezető, éspedig nyitástól zárásig (bár nyilván nem rovatvezetőként kezdtem), és itt szólítom fel arra, hogy vagy helyesbítse minősíthetetlen és a valóságnak távolról sem megfelelő állításait, vagy nagyon sürgősen hívja fel az ügyvédjét. Szüksége lesz rá.

Annyira nem voltam sem én, sem más kollégám az MSZMP tagja (nehezen is lehettünk volna, a lap első megjelenésekor már rég nem létezett), hogy én még ráadásul a Fidesz tagja voltam, a Tolna megyei csoport egyik alapítója, csak 1993 körül sokakkal egyetemben kizártak ebből a pártból. Jól is tették, mert így legalább nem nekem kellett kilépnem. A kádári belügy pincsikutyája meg már csak azért nem lehettem, jó aga, mert én Kádár János pártfőtitkársága idején nem is tartózkodtam Magyarországon. Annyira nem, hogy Nagyváradon, szülővárosomban tartózkodtam, ahol is rendszerrel való szembenállásommal vontam magamra a Securitate figyelmét. 

Egyszóval, rólam már biztos, hogy rágalmakat állított ez a kis zsúrfiú, aki nagy valószínűséggel az ezredét nem bírná elviselni annak, amit az én csapott vállaimra mért a Sors. De rágalmazott ő a fenti kijelentésekkel mást is, Megengedem, hogy akaratán kívül – de bizony megtámadta Bayer Zsoltot, a legendás ötös számú párttagkönyv birtokosát is.

Ugyanis a fentnevezett B. Zs. munkatársa volt (azt nem tudom, a kádári belügy pincsikutyájaként vagy az MSZMP tagjaként) a Kurírnak is, az „’56-os mártírok vérében fogant” Népszabadságnak is, de még a 168 órának is. Hogy aztán ezt az urak miképpen fogják egymás közt lerendezni, azt nem tudom, de óva intem Huth efendit: én sem vagyok kedves ember, ha megrágalmaznak, ám az ötös számú párttag kifejezetten indulatos, vérmes természetű, szóval egy perrel is jobban jár, mintha a közelébe megy. Még megütteti magát.

Akkor térjünk át a dolog jogi oldalára. Nekem, mint a Kurír volt munkatársának ön megsértette a személyiségi jogaimat, különös tekintettel a jó hírnévhez való jogomra. Ha és amennyiben ön azzal védekezik, hogy nem említett név szerint, azt kell válaszolnom: ne tetézze, mélyebbre süllyed. Ugyanis a független újságírók úgy általában is tekinthetőek közösségnek (ön is annak tekinti őket), a Kurír volt alkalmazottai még inkább, még körülhatárolhatóbban annak tekinthetőek. Tehát ez esetben kijelentéseivel ön kimeríti a Btk. 322-es paragrafusában leírt közösség elleni uszítás bűncselekményét. A törvény világosan fogalmaz:

„Aki nagy nyilvánosság előtt

a) a magyar nemzet ellen,

b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve annak tagja ellen, vagy

c) a lakosság egyes csoportjai, illetve azok tagjai ellen - különösen fogyatékosságra, nemi identitásra, szexuális irányultságra tekintettel - erőszakra vagy gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Márpedig az tagadhatatlan, hogy a független újságírók is, a volt Kurír-munkatársak is a lakosság egy csoportját alkotják.

Én a maga érdekében azt javasolnám, ne védekezzen tehát azzal, hogy senkit sem nevesített, ugyanis a jó hírnévhez való jog megsértése vagy a rágalmazás még mindig a polgári jog területéhez tartozik, ámde a csoport elleni uszítás már büntetőjogi kategória, és sokkal szigorúbban büntetik.

Hogy én hol tanultam így ki a sajtójogot?

A bíróságokon, kicsiny topcsi aga, ahová a maguk pincsikutyáinak feljelentései, sajtóperei miatt kellett járnom. Az igen nagy szerencse, hogy maguknak tényleg csak pincsikutyáik vannak, még ha pitbullnak vagy toportyánféregnek is képzeli magát egyik-másik, és ezeket a sajtóperi kereseteket az ölebecskéik elvesztették – no igen, én annál a maga által elátkozott Kurírnál megtanultam, hogy az ember gondolja meg, mit ír le, mert felelős a szavaiért. Ezt az ismeretet önnek máig nem sikerült elsajátítania.

Huth mester: találkozunk a bíróságon.

Kollégák: ez még csak az adjonisten volt ahhoz képest, ami következik. Mindenki készüljön fel mindenre.

Hölgyeim, uraim, azzal kezdtem, hogy nem túl kellemes dolog haldokolni, akkor sem, ha azt a magyar sajtó maradék valamirevaló részével együtt teszi az ember.

De ha rugdalnak is közben, még felugorhatunk, oda is vághatunk.

Nehéz idők jönnek, fel kéne támadni.

Szele Tamás

Temetni jöttem a sajtót, nem dicsérni. A rossz, mit ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele. Sajnálatos, hogy meg kell írni ezt az elemzést a tegnapi eseményekről, hosszú is lesz, de nyugalomra intenék mindenkit: rövidesen nem kell majd ilyeneket olvasni a nyájasnak, mivel nem is lesznek ilyen írások.

Ilyen lapok sem lesznek, sőt, ha megfelelően képzett szakemberekre bízzák a kivitelezést, újságírók sem lesznek, pusztán sajtóipari szak- és segédmunkások. Esetleg pár sajtómérnök. Az ítélet kimondatott, a pálca megtöretett, a dobok peregnek: már csak a sortűz vagy az akasztás van hátra a magyar sajtó történetéből, ami a Mercurius Veridicusszal kezdődött, Bél Mátyással folytatódott, és Liszkay Gáborral ér véget. Meg a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvánnyal.

Aki azt mondja, hogy sivalkodok meg ajvékolok, úgy vágom pofán a pulttal, hogy vele megy a kirakaton keresztül az italospolc is. Nem sivalkodok: gyászolok és próbálom áttekinteni a történteket. De senkinek sem javaslom a tegnapi események megünneplését. Több volna, mint bűn: hiba.

Akkor térjünk a tárgyra. Mi történt?

Annyi, hogy – idézzük az Origót, rövidesen úgyis mindegy lesz, mit idézünk, mert ami nem Origo lesz, az nem lesz – szóval, csak tiszta mocsárból (http://www.origo.hu/itthon/20181128-mediaholding-tiz-kiadovallalat-csatlakozott-a-kozepeuropai-sajto-es-media-alapitvanyhoz.html?fbclid=IwAR1re874amI7kP6PIjjQLAMAkKZsoLwbf0GSLg2JHSPrJ5iRzuHYoMpDW0c):

„Megkezdte működését a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, melynek működésével egy médiaholding jön létre. A holding egyben jobboldali egységet szimbolizál, míg a baloldalon a szétesés tapasztalható.

Az Alapítvány ma kiadott közleménye szerint sokan jelezték csatlakozási szándékukat.

Az Alapítvány az alábbi médiavállalkozások kizárólagos, illetve többségi részesedésének megszerzésére irányulóan kötött megállapodást a felajánlókkal:

- Echo Penisola Kft.,

- Gong Rádió Kft.

- Hír TV Zrt.

- Hold Reklám Kft.

- HUNG-ISTER Zrt.

- K4A Lapkiadó Kft.

- Mandiner Press Kft.

- Modern Media Group Zrt.,

- NAPFÉNYMÉDIA és MARKETING Kft.,

- Ripost Média Kft.,

A fent bemutatott médiavállalkozásokban, melyek tevékenysége a rádiós és televíziós médiaszolgáltatásra, online tartalomszolgáltatásra és nyomtatott sajtótermékek kiadására terjed ki, és piaci részesedésük 20 százalék alatti, az Alapítvány különböző felajánlások, illetőleg adományok alapján 2018 novemberében tulajdonrészt szerzett.

Az Alapítványhoz a felsoroltakon kívül újabb felajánlások érkeztek, az OPUS PRESS Zrt., ECHO HUNGARIA TV Zrt., New Wave Media Group Kft. és a Magyar Idők Kft. tulajdonosai felajánlották az érintett médiaszolgáltatókat és tulajdonukban lévő médiumokat az Alapítvány számára, amelyeket az alapítvány elfogadott, az érintett cégekkel egyetemben az Alapítvány a mai napon összefonódás bejelentése tárgyában a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordul.

A közlemény szerint a médiavállalkozások jövőbeli működtetésével kapcsolatos feladatok ellátására a Kuratórium dr. Liszkay Gábor urat kérte fel.

Míg a jobboldalon óriási előrelépés van, a médiumok fenntarthatósága erősödik, nincsenek profitelvárások, nincsen létbizonytalanság, addig a baloldali liberális médiumok vergődnek, külföldi tulajdonos vagy külföldi támogatás nélkül alig tudják fenntartani magukat.” (Origo)

Ez a magyar újságírás sírfelirata, kicsit hosszú, de ez. Randa is, mondjuk. De mit jelent?

Azt, hogy tegnap késő délelőtt egyre gyorsuló iramban zuhogtak a hírek a centralizált kormánysajtó létrehozásáról. És nem csak arról. Az első még azt mondta, hogy Puch László eladta a Szabad Földet Mészáros Lőrincnek, aki a trófeát összes sajtóérdekeltségével együtt ingyen és bérmentve felajánlotta ennek az alapítványnak.

Ingyen.

Miután kikáromkodtam magamat és ez némi időbe telt, azt mondtam, hogy ha ingyen tette, akkor az vagy nem Mészáros, vagy hívjanak orvost és papot. De ez valami járvány lehetett, ugyanis egymást érték a nagylelkű jótékony adakozók az alapítványnál, meglátásom szerint tumultuózus jelenetek játszódhattak le a tülekedés közben, ahogy egyenként hozták a sajtóérdekeltségeiket. Mészáros Lőrinc, Matolcsy Ádám, Schmidt Mária, Habony Árpád, Győri Tibor – mindenki itt van, mindenki adakozik! Gyűlnek is a lapok rendesen. A megyei lapok mind itt vannak, bár akadna csak egy kivétel is, de nem szegény kollégák tehetnek róla... megjött a vidéken legolvasottabb hetilap is, a Szabad Föld, online lapok tömege, az ő zászlóshajójuk a hatalmas, ám lomha Origo, politikai gyorsnaszádok húzzák fel a vitorlát, mint a 888 vagy a Magyar Idők, a legolvasottabb bulvárlapok fekete lobogós, evezős gályái is itt gyülekeznek, hallik (vagy Hollik?) róluk a dobok tompa döngése, a korbácsütések csattanása, egyáltalán: Szauron teljes flottája egy helyre gyűlt.

Ez a magyar sajtótörténet legnagyobb kartellje. Ekkora még sohasem létezett.

Hoppá. Kartell?

Az bizony, még ha alapítványnak is mondják. No, ha kartell, arra vagyon törvény. Az 1996. évi LVII. (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99600057.TV) Mit is mond?

„A gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy az állam jogi szabályozással biztosítsa a gazdasági verseny tisztaságát és szabadságát. Ehhez olyan versenyjogi rendelkezések elfogadása szükséges, amelyek tiltják a tisztességes verseny követelményeibe ütköző, illetve a gazdasági versenyt korlátozó piaci magatartást, valamint megakadályozzák a vállalkozásoknak a versenyre hátrányos összefonódását, gondoskodva a szükséges szervezeti és eljárási feltételekről is.

(...)

2. § Tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül - különösen a megrendelők, vevők, igénybevevők és felhasználók (a továbbiakban együtt: üzletfelek), illetve a versenytársak törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően - folytatni.

3. § Tilos valótlan tény állításával vagy híresztelésével, valamint valós tény hamis színben való feltüntetésével, úgyszintén egyéb magatartással a versenytárs jó hírnevét vagy hitelképességét sérteni, illetőleg veszélyeztetni.”

Ezt a törvényt sürgősen ki kell egészíteni, nertársak, úgy, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványra ne vonatkozzék, de ez már részletkérdés, pár perc alatt megszavazzák és kész.

Ez a helyzet. És mi várható?

Az, hogy a valamikor sokszínű magyar sajtó megszűnik sajtónak lenni. Magyarnak nem, sőt, annyira nemzeti lesz, mint még soha, de sajtónak nem nevezhetjük majd. A mindenen elterpeszkedő alapítvány várható első lépése a Sajtókamara megalakítása lesz, aminek keretében törvénnyel tilthatják majd el azokat a szakmától, akik nem tagjai az ő jeles szervezetüknek – például engem, de másokat is.

Mindenkit, aki írni tud.

Ez jogilag annyit jelent a mostani tervek alapján, hogy nem írhatunk majd országos terjesztésű médiumba, márpedig mivel a netes lapok terjesztése területileg szabályozhatatlan, és nem csak országosan, de globálisan is elérhetőek, nyilván nem dolgozhatunk majd online sajtótermékbe egyáltalán, a nyomtatottak közül is csak kerületi vagy üzemi lapba írhatnánk, ha nem lennének azok is mind kormánykézen.

Az alapítvány, súlyánál fogva tematizálni fogja a hozzá tartozó lapok tartalmát, ami már korábban is megfigyelhető volt, amint az is, hogy – mivel nem újságírók, hanem jogászok és üzletemberek vezetik – minden lapban ugyanaz lesz, központilag szétosztott anyagok formájában. A sajtószabadságot az jelenti majd, hogy eltérhet egymástól a lapok tördelése és a hirdetéseik között is lehet némi különbség.

Apropó, hirdetés. Különösen aljas dolog a független sajtó „vergődését” bűnként feltüntetni, hiszen pont a kormány monopolizálta a hirdetési piacot, ha reális piaci viszonyok között üzletelnénk, a Magyar Idők és a Magyar Hírlap „vergődne” a pár ezres példányszámával, ők nem tudnának megélni a hirdetésekből, és én vennék házacskát abból, hogy jó napon ötször annyi olvasója van csak egy írásomnak, mint nekik összesen.

Vergődünk? És ez a vétkünk? Olyan bűn ez a vergődve is kitartás, hogy egyszer még Signum Laudis jár érte!

Amit az alapítvány nem lesz képes bekebelezni, azt nagy valószínűséggel úgyis elpusztítja. Akár üzleti úton, akár a munkatársak eltiltatásával, akár bárhogyan másképp. Már nem hagyják szétrohadni az éhező konkurenciát – nyolc éven keresztül hagyták, csak nem akar rohadni az Öregistennek sem, szóval most lépnek ellene.

Az olvasókkal mi lesz?

Mi lenne? Kapnak, amit adnak nekik. Senkit sem érdekelnek alapítványi részről. Az eddig ezerszer elsírt „balliberális médiatúlsúly” sem abból állt, hogy mindenféle baloldali vagy liberális politikai erőknek több sajtóterméke lett volna, mint a kormánynak, sőt: hanem abból, hogy a független és nem kormánypárti (ezt jelenti NER-ül a balliberális) lapokat olvasták, a kormánymédiát nem.

Na, ennek az áldatlan állapotnak vet véget a mostani Nagy Egyesülés, mégpedig az egyetlen lehetséges módon: megszünteti a független lapokat, bármi áron.

Hogy ettől nem fogják a kormánymédiát többen olvasni, jobban mondva egy idő után senki sem fogja olvasni?

Az őket nem érdekli, ezt a tervet teljesíteni kell. Az olvasó meg majd mond, amit akar.

Lehet, hogy pesszimista vagyok, és elhúzódik még a sajtó haldoklása, esetleg csoda történik, és utolsó pillanatban elmarad – de a jelek mind egy ilyen végkimenetelre mutatnak.

A rossz, mit tesznek majd, túléli őket.

A jó majd sírba száll velünk.

Csak egy félelmem van: az, hogy a valódi sajtó megszűnését észre sem fogja venni senki.

Ha így lesz, akkor mondhatjuk el, hogy nincs Feltámadás.

Szele Tamás

Tegnapi írásom közepesnél erősebb vihart kavart, meg kell mondanom, szándékomtól nem teljesen függetlenül. Ugyanis továbbra is felháborítónak tartom, hogy némi aprópénz reményében ócska és rasszista, pánikkeltő álhírekkel bombázzák az olvasókat mindenféle szint alatti médiumok, és ezért nem jár nekik semmiféle büntetés. Valami azonban mozdulni látszik.

Ez a pár sor itt egy számadás akar lenni az eddig történetekről, még nem summázat, messze még a végeredmény – mondjuk úgy inkább, hogy elindult valami, megmozdultak sokan, azok is, akik már nem tűrik, hogy hülyének nézzék őket. Kis dolognak tűnik ez, de hatalmas a jelentősége: ma csak a Mindenegyben álhír-oldaltól nem tűrjük el, holnap már senkitől, és ez így is lesz jól.

Azt is szögezzük le, hogy ez az ügy csak annyiban politikai, amennyiben az álhírlap által megnyergelt rasszista, most épp cigányellenes nézetek politikának minősülnek – a valóságban itt nem egyszerűen a két oldal harcol egymással, álhír-ügyben nincsenek angyalok és démonok, mindkét parlamenti oldalt bekenték már az álhírterjesztők sárral is, mézzel is – és valójában ez tényleg nem politikai kérdés. Sokkal fontosabb, mint bármelyik mostani párt győzelme vagy veresége – kormányzattól függetlenül veszélyes ugyanis a fake news mindenkire nézve, nincs olyan vezetés, amelyik a mostani közjogi eszközökkel hatásosan meg tudná állítani, és mivel az emberek érzelmeire hat, bármit kiválthat, pániktól lincselésig.

Ne legyenek illúzióink: most épp a cigánygyűlöletet lovagolták meg, azt is azért, mert szezonja van, a valódi sajtót ugyanis bejárta a hír, hogy a rosszemlékű olaszliszkai lincselés elsőfokú vádlottja nemsokára szabadul, mégpedig korábban és kap valamennyi kártérítést is a rossz bánásmód miatt. Nem tisztem megítélni a bíróság és a BV döntéseit, így hát nem is fogom, de ez a hír okozhatja a cigányellenes hangok megerősödését. Ez teremtette meg a hisztéria alaphangulatát. Különben innét is kerülhetett az álhírbe Tiszavasvári neve, így juthatott a koholmányt elkövető slapaj eszébe pont ez a település – ugyanis Szögi Lajos, az olaszliszkai áldozat odavalósi volt. Olaszliszka, Tiszavasvári, nem mindegy? - legyinthetett az álhírlap ezek szerint földrajzilag is analfabéta munkatársa, és nekilátott az alaptalan uszításnak.

Neki mindegy. Van azonban, akinek nem. Ilyenek például maguk a tiszavasváriak, akik döbbenettel vegyes felháborodással értesültek arról, mi terjed az ő városukról. Annyira felzaklatta őket az álhír, hogy a polgármester, Szőke Zoltán Facebook-közleményben kellett tisztázza a helyzetet (https://www.facebook.com/2141952789211938/photos/a.2141953175878566/2295741313833084/?type=3&theater):

„Kedves Tiszavasváriak!
Megkérek mindenkit, hogy a facebook-on keringő, városunkat lejárató (gyilkosságról szóló hírt terjesztő) oldal tartalmát ne ossza, ne reklámozza!
Egyszerre vagyok dühös és szomorú.
Dühös vagyok mert vannak olyanok, akik egy teljes várost képesek lejáratni valótlanul álhírrel, és vagyok szomorú, hogy vannak olyan emberek akik megosztják ezt a hírt úgy, hogy meg sem győződnek annak valóságtartalmáról.
Felháborító és undorító amit ez a kamuhíreket terjesztő oldal tett.
Kérek mindenkit, hogy akadályozza meg, hogy ez az álhír terjedjen és a jövőre vonatkozóan kérek mindenkit, hogy jobban figyeljen arra, hogy mit oszt meg!

Köszönettel: Szőke Zoltán”

Nos, ez a közlemény hivatalos, ezek után senki sem mondhatja, hogy ártatlanul vádolom uszítással és hazugsággal a Mindenegybent. Különben nem tudom, miért tenném – nekik van anyagi hasznuk az álhírekből, nem nekem.

Azután lássuk, mit szól a nép, az istenadta nép, jobban mondva az ördögadta, ugyanis a kommentek népéről fogok beszélni. Tegnap – főleg tisztázó írásom megjelenése után – megpróbáltam átnézni a Mindenegyben rágalmához fűzött hozzászólásokat. Hangsúlyozom, csak megpróbáltam, ugyanis több ezer véleményről van szó, amelyek állandóan és követhetetlenül szaporodnak. Gyakorlatilag alig néhányféle hozzáállást különböztethetünk meg. Az egyik – mintegy húsz százalék – akár magától, akár az én írásom hatására, de felismerte, hogy manipulatív álhírről van szó, és finoman szólva sem örvendezik ennek a ténynek. Ezekre néhány példa, természetesen név nélkül:

„Teljesen mindegy...ez csak egy KAMU hír... lájkvadászat... már zúgná a rádió, és a tv is ha igaz lenne... a lájkokért bárkit képesek hülyére venni... de 1000 lájkért a hasonló oldalak ha kell a lovat is leszopják live ban!”

„Csak egy kérdés... miért nem lehet erről máshol is hírt olvasni? Még a megnevezett Blikk forrásban se látom... Ha ez kamu, akkor ott rohadjon meg az, aki ilyenből álhírt csinál! Ha igaz, akkor meg csatlakozom az előttem szólókhoz...”

„EZ egy kamu oldal!!!! Semmi nem igaz, amit feltesznek!!! Nem tűnt fel senkinek, hogy ha így lenne, az vezető hír lenne mindenütt!!!! Sehol nem írnak róla! Miért kell minden elhinni??? Ezért lehet manipulálni az embereket, mert bármit leírnak, azt igaznak gondolják!!! Amúgy meg aki ilyet kitalál, az nem normális, szenzációhajhász.”

Nem mellékvágány, de előkerült nagyon sok olyan ember és szervezet is, akiknek a Mindenegyben korábban visszaélt a nevével és szamárságokat terjesztett rájuk hivatkozva: önkormányzatok, rendőrség, tűzoltóság, katasztrófavédelem - ígérem, ennek a vonalnak folytatása lesz és kell is legyen.

Azonban a hozzászólók többsége fittyet hány még az eléjük tárt bizonyítékoknak is és vérre szomjazik. Ezekből pár példa:

„Az egész falut fel kell égetni!”

„Nem tudom mi lenne a megfelelő büntetés.......
Talán annak aki kitalálta rabszolgaság a meggyilkolt családjánál, a szüleinek és a többi tettesnek 10 év kényszermunka.”

„Egyenként lekell őket vadászni, de harci kutyákkal mert azoktól nagyon félnek. Az ijen állatok ezt érdemlik.”

„A lassú kínhalál... Szerintem megfelelne ezeknek. Mert az ilyenek nem emberek. De még csak nem is állatok.”

Írják ezt úgy, hogy ugyanabban a kommentfolyamban legalább nyolcszor szerepel a cáfolatot tartalmazó cikk hivatkozása, Látják, de nem olvassák, ha olvassák, nem érdekli őket. Ölni akarnak, előbb-utóbb, ha lehet, fognak is. Ha találnak rá ürügyet. Nem zavarja őket, hogy hazugság, amiért ölnének: tulajdonképpen nekik mindegy, csak már lehessen lincselni.

Mennyi emberről lehet szó?

A Mindenegyben uszító írása ma reggel 08:52-kor 33 ezer embernek tetszett, és 617-en osztották meg. Tehát tegnap óta új megosztás nem született, szerény dolgozatom annyiban elérte célját, hogy megállította az uszító járvány, a propaganda terjedését. Kilencezer új lájk azért érkezett rá, tehát nem lehet hátradőlni: de legalább nem burjánzik tovább. Az én írásom ennél szerényebb, bár így is komoly olvasottsági adatokat mutat.

Időközben informátorok útján megtudtam a Mindenegyben egyes gazdasági mutatóit, sőt, azt is, hogy jó pénzért eladó is lenne: ezzel a kérdéssel később fogok részletesebben foglalkozni, elég az hozzá, hogy több száz millióra becsüli a tulajdonos a vételárat. Csak a havi bevétele ebből nyolc-tíz millió forint. Különben már hirdeti is az eladást.

Nos, ez egy másik mese, mondaná Kipling testvér, amit máskor mondunk el.

Akkor hát – mi az esetből a tanulság?

Az, hogy – ha csak ezt az egy esetet is nézzük – a reagáló emberek húsz százaléka észérvekkel, bizonyítékokkal igenis meggyőzhető, nyolcvan százalékuk azonban kizárólag az első indulatára hallgat. Azért fontos jelezni, hogy a reagáló emberekről van szó, mert az olvasók nagy többsége hallgat, hála az Égnek, nem kommentel, így a véleményét sem ismerjük. Aki reagál, az már valamilyen okból teszi, felfokozott érzelmei vagy kétségei miatt.

Meg merném kockáztatni tehát, hogy az a nyolcvan százalék kommentelő, akik valóban vérszomjasak, a teljes olvasórétegnek csupán elenyésző, de annál hangosabb hányada. Azonban így is ijesztően sokan vannak.

A másik ijesztő a történetben az, hogy esetünkben pár cigány srácról hittek el egy teljes, hazug képtelenséget, de a mai, végletekig átpolitizált és álhírekkel elárasztott világunkban bárki, bármilyen embercsoport neve állhatna az uszító írásban.

Akárkiről elhinnének sokan akármilyen aljas, hazug, képtelen vádat.

A szemüvegesekről.

A barna szeműekről.

Az értelmiségiekről.

A munkásokról.

A közmunkásokról.

A munkanélküliekről.

Az egyedülállókról.

A családosokról.

A nyugdíjasokról.

A fiatalokról.

A hajléktalanokról.

A hajlékonyakról.

Bárkiről.

Ezen csak az segít, ha elfelejtjük a tömeg, a nyáj, a csorda akolmelegét, és döntéseinket magunk hozzuk, másoktól függetlenül, véleményünket magunk alakítjuk, az ellenőrzött tények függvényében.

Egyének legyünk.

Ne tömeg.

Egyelőre itt tartunk.

Szele Tamás

Kezicsókolom, megint itt vannak. Mármint az álhírek, álhírlapok, el sem mentek, csak az utóbbi időben nem mindig volt idő velük foglalkozni. Azt már megszoktuk, hogy random eltemetnek ismertebb embereket, olyan is volt már, hogy kevésbé ismerteket temettek, de tegnap megint sikerült rekordot dönteni: kitermeltek, pusztán saját kútfőből egy gyilkosságot is.

Igen, gyilkosságot, persze egy szó sem igaz belőle, és ha ezek után atrocitások következnek, nagyon fogom remélni, hogy a valódi bűncselekmények kapcsán most már csak előkerítik a hatóságok a Mindenegyben valódi tulajdonosait, ugyanis ha hiszik, ha nem: ismert a nevük. De előbb lássuk, miről beszélünk.

Tegnap a következő hír jelent meg a minden-egyben.com-on (https://www.minden-egyben.com/hirek/embertelen-botrany-helyi-roma-fiatalok?fbclid=IwAR0w_ZTP6tMd6NQoNCy6U-b4OjcZrD6g6tTi-GyMGXXCOn4wApOSuEBVp3w)

„Embertelen! BOTRÁNY! Helyi roma fiatalok verték halálra a 3 gyermekes magyar tanárnőt Tiszavasváriban! Felfoghatatlan az OKA amiért tették..! Nyugodjon Békében! - Ti milyen büntetést adnátok nekik?

Szörnyű tragédia történt ma délután a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszavasváriban, közölte a friss hírt a lap.

Az ottani általános iskola egyik Magyar- történelem szakos tanárával végeztek kegyetlen módon a helyi fiatal, 8. osztályos roma diákok, mert korábban az egyik osztálytársuknak elégtelen osztályzatot adott a tanárnő. A szóban forgó tanuló sorozatosan nem készült az órákra és gyakran hiányzott is. Mesélte sokkos állapotban az iskola igazgatója. A szörnyűség akkor történt, mikor délután a tanítás végével a 48 éves tanárnő hazafelé indult biciklijével. A fiatal roma gyerekek megvárták majd körbezárták őt és botokkal addig ütötték még a nő belehalt a sérüléseibe.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Rendőr főkapitányság szándékosan megalapozott emberölés vétségével előzetes letartóztatásba helyezett 2 fiatalkorút. 3 másik társukat még keresik, illetve bizonyíték hiányában még nem indult eljárás több tettes ellen.

A kegyetlenül meggyilkolt tanárnő 3 gyermek édesanyja volt és boldog feleség, mesélték a helybéliek. Férje és közeli hozzátartozói a sokktól nem bírtak nyilatkozni. Amennyiben több információt is megtudunk az esettel kapcsolatban, frissítjük cikkünket!

Nyugodjon Békében! Gyermekeinek és családjának őszinte részvét és hatalmas erőt kívánunk! Ti mégis milyen büntetést adnátok az olyanoknak akik erre képesek??! Szívből reméljük, hogy a vétkesek elnyerik méltó büntetésüket! Az Isten kegyelmezzen lelküknek!”

Szögezzük le gyorsan, hogy a hír minden szava hazugság. Van fejlődéstörténete is, mert eredetileg, a tegnap esti állapotok szerint még nem „a lap” közölte a hírt, hanem egyenesen a Blikkre hivatkoztak, de úgy tűnik, eszükbe juthatott, hogy a bulvárlap viszonylag könnyen hozzáférhető bárki számára, és egyszerűen törölték a nevét. Jól is tették, ugyanis a Blikk ilyesmiről soha nem írt, mint a keresési eredmények mutatják. (http://www.blikk.hu/search?q=Tiszavasv%C3%A1ri&fbclid=IwAR2S8s30x4rusxLF9lInj92G7XNJ4-q_-QJIGqC1bnqKxhLktnMOcbFGiLA) A hír fellelhető viszont a Közszolgálat nevű, orosz szerverről működő álhíroldalon is. Nem marháskodok: ez a neve az orosz álhíroldalnak, hogy Közszolgálat. Felbukkan még a Hírcenterben, a Hitelfórumon és nemsokára nagyjából lefedi a hatalmas hazai álhírpiac teljes vertikumát, hogy ilyen bonyolultan mondjam, miszerint a csapból is ez jön.

Még az a szerencse, hogy valódi lap nem hitte el.

A hír valóságtartalmáról annyit, hogy a forrásaként eredetileg megjelölt Blikkben nem szerepel, a helyi hírekkel foglalkozó Kárpátinfo.net nem említi (https://www.karpatinfo.net/regio/tiszavasvari?fbclid=IwAR0YGTiHAR-5OWXZTcfRm6y7jK06fwiSpcB7E1t7Sp_2HRWuDGOLGhiehbA), a Police.hu nem tud róla, egyszóval, megfordítva a hír ellenőrzésének klasszikus előírásait, három független hírforrásból hiányzik, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy hazugság. Olyan gyilkosság márpedig nincs, amiről a rendőri szervek nem tudnak, a helyi és országos sajtó sem, de a Mindenegyben névtelen tudósítója igen.

Akkor most nézzük másképp. Ugyanis van az „íráshoz” fotó is, kétosztatú, egyik felén az „elhunyt” tanárnő, kipixelezett szemekkel, a másikon cigány fiatalok állnak valahol, sötétedés után, és ennél több nem is látszik róluk vagy belőlük. Esetleg, hogy zsebre van dugva a kezük.

Keressünk csak kicsit a fotókra. Meg is vannak.

A tanárnő képét a szatmar.ro 2013. április 18-i írásából lopták (https://www.szatmar.ro/Hasznos_az_interaktivtablak_alkalmazasa/hirek/57659?fbclid=IwAR1oMMNKxJbxDZ4_Zsn1VKAix4b4U51twax42XaWlK11b1Uc5F49qJYdqfo), melynek címe: „Hasznos az interaktív-táblák alkalmazása” Felülről a második fotó. Jó, ezen nincs kipixelezve a hölgy szeme, és nem is azt írják róla, hogy meghalt volna, hanem épp interaktív táblát mutat be, ha jól látom, Windows 7 alapon, és köszöni, jól van.

A srácokat ábrázoló kép útja is kanyargós: az a Kurucinfóról származik, 2008. november 8-i megjelenéssel, a szöveg szerint Vasmegyeren készült. Nem Tiszavasváriban. Engedelmükkel, a káinfótól sem linket, sem idézetet nem használnék, terjessze őket más, de egy kis képkereséssel bárki rábukkanhat, nem boszorkányság. Jobb egérklikk a képen, utána a megjelenő menüből: „Képkeresés ezzel: Google”.

És ennyi.

Tehát, mit látunk?

Látunk egy tökéletes hazugságot egy soha meg nem esett gyilkosságról, amely hazugság kiemelten alkalmas rasszista indulatok keltésére.

Emlékszem, mikor a Bándy Kata-gyilkosság után a Magyar Gárda Pécsre készülődött, bosszút állni, no, nem a tettesen, hiszen az akkor még nem volt meg, hanem mindenkin, akárkin és bárkin, akit előtalálnak, írtam volt egy jegyzetet arról, hogy a büntetés a hatóságok és nem a paramilitáris csoportok dolga, valamint a pogrom bizony náci szokás – csak az írás miatt mintegy nyolcezren küldtek el kommentben az anyámba, körülbelül hetvenen életveszélyesen is megfenyegettek, ebből vagy ötöt komolyan is lehetett volna venni, csak komolytalan vagyok és nem tojtam be.

De ha egy józan cikk intelmét is így torolja meg a közvélemény, képzelhető, mit tesz, ha elhiszi a tanárnő-gyilkosságot.

És hát régen volt már ilyesmi, hátha sikerül kiváltani – gondolhatta a Mindenegyben névtelen munkatársa, aki a jelek szerint komoly harcot vív minden nap a magyar nyelvvel és a latin betűkkel, de kell a pénz, tehát az ólmos őszi reggelen kávé után mély sóhajjal veti magát a népbutítás nehéz, de anyagilag annál hálásabb munkájába.

Ezzel a témával sokakat el lehetett érni: amint látom, eddig huszonnégyezren kedvelték, kétszázhetvenhárman szóltak hozzá, és hatszáztizenheten osztották meg a Facebookon. Bár, mondjuk a hozzászólók között akadt tiszta fejű ember is, aki keresetlen, magyaros szavakkal mondta el, miszerint álhírről van szó – no, őt lehurrogták.

Hiba volt kedvelni, hiba volt osztani.

Ne tessék nekem azzal jönni, hogy „de igaz is lehetne”, mert egyrészt nem lehetne, illetve maximum annyira, amennyire megszállhatná az izlandi haderő is Új-Zélandot repülő vízibicikliken, skót néphimnuszokat dalolva – mivel fizikailag nem lehetetlen, nem is kizárható, de nulla a valószínűsége.

Nem lehetne igaz. Ezt tessék majd a bíróságnak mondani, ha kitör egy cigányellenes atrocitás az uszító álhír miatt. Mert abban az esetben bizony mindenki bűntárs, aki részt vett a terjesztésében. És nincs a világnak az a bírósága, ami előtt a „lehetett volna” érv lenne.

Mi szüksége volt erre a Mindenegybennek, miért nem maradt meg a haltól terhes kislányoknál és az ötlábú borjaknál?

A kisebbségellenesség a mai Magyarországon népszerűséget generál, a népszerűség forgalmat. Az meg fontos, abból jön a bevétel: és hát kit érdekel Kerepestarcsán, hogy ha esetleg felégetik fél Tiszavasvárit? Ha anyagilag hasznos az illetőnek, égessék felőle az egészet is akár.

Van az a pénz, ugye.

De miért pont Kerepestarcsa?

Akkor, tekintetes bíróság, valamit nem értek.

Az álhírterjesztés, pánikkeltés bűncselekménye adott, a motiváció, vagyis az anyagi haszonszerzés evidens, a felelős(ök) neve a Fakepalm csoportnak köszönhetően ismert, gyanúsítottunk van tehát – hol az eljárás? Hol van legalább a vizsgálat? Vagy az csak rendes, igazi újságírók ellen folyhat, akiket svéd álkontesszek jelentenek fel?

Még egyszer kérdem: hol a vizsgálat?

Volna alanya, emitt mutatom, legalább utánanézni lehetne!

Ja, értem. Nincs, nem volt, nem lesz.

Ezzel nem tetszenek foglalkozni.

Pedig nem ismeretlen az elkövető, mint fentebb bizonyítom is.

Akkor marad az a kedves közönség számára, hogy az általam korábban vázolt módon lesz szíves utánanézni, ha szenzációs hírt olvas.

Éspedig minél szenzációsabb, annál inkább, annál alaposabban.

Ha már a törvény nem véd meg minket, védekezzünk magunk.

Szele Tamás

Tán soha nem volt még ekkora szükségünk egy gróf Andrássy Gyulára, mint most (hogy az utolsó valóban sikeres magyar külügyminisztert mondjam) és soha nem volt ennyire érezhető, hogy helyette Szíjjártónk van. Illetve dehogy van, még az sincs nekünk, ugyanis az említett úr egészen egyszerűen a miniszterelnöki indulat tolmácsa, Orbánunk van nekünk, kérem.

Magyar betegség lehet, de az országunk erősebb kezű vezetői – tehát a zsarnokibbak, vagyis nagyjából mindegyik – mind erős kézzel tartották saját irányításuk alatt a külügyeket, és maximum dísznek neveztek ki erre minisztert. Hát ilyen dísz a mi Péterkénk is, aki a törzsfejlődés elég alacsony szintjén maradhatott el, ugyanis a fejlettebb egyedekben kialakul az alkalmazkodás a környezethez, de őt hiába küldik a nemzetközi diplomácia legmagasabb köreibe, semmi sem ragad rá. Talán be van oltva külügyek ellen, talán természet adta képessége ez.

Na, de majd most.

Most csoda történik a magyar diplomáciában, mirákulum várható, most kap egy kommunikációs államtitkárt, Kovács Zoltán személyében. Ha Kovács csak fele olyan rátermett lesz a nemzetközi kommunikációban, mint amilyen kormányszóvivőnek volt, mindenki vásároljon be, főleg gyertyát, gyufát, sót, mert Magyarország lokális háborúk sorozatára számíthat a kiváló kommunikátornak köszönhetően.

De térjünk vissza az ál- vagy pót-külügyminiszterhez: Péterünk a dolgok mélyére lát, mindig képes megragadni a lényeget, el tudja dönteni, mi fontos és mi nem. Stendhali elme, vallja, hogy részletekben az igazság, épp ezért a részletekkel foglalkozik útjai során is, mondjuk a külügyek helyett.

A ma reggeli 444 közöl egy ellenőrző listát, amit a külképviseletek protokoll-főosztályainak küldenek el Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter látogatásai előtt. (https://444.hu/2018/11/26/ha-szijjarto-kulkepviseletre-latogat-a-kocsijaba-keret-tonikot-kolat-kakaos-kekszet-es-egeszmogyoros-csokit) Jelezném: ez nem arra vonatkozik, hogy fontos és befolyásos külföldi személyeket hogyan fogadjon a magyar diplomácia: ez arra vonatkozik, hogy a saját, tulajdon külügyminiszterünket miképpen kell fogadni!

Ami mondjuk jóval kevésbé volna lényeges, legalábbis azt gondolná az ember. De lássunk pár igényt.

Ehhez képest Sir Winston Leonard Spencer Churchillt vendégül látni mondjuk Jaltában vagy Teheránban gyerekjáték volt: a Brit Birodalom miniszterelnöke, aki korábban az Admiralitás Első Lordja volt, bőven beérte hivatali útjai során egy elfogadható ággyal, tisztálkodási lehetőséggel, steakkel és whiskyvel, igaz, őt nem kényeztette el a sors, ugyanis újságíróként kezdte pályáját. Családja ugyan finanszírozta politikai költségeit, de a megélhetésért dolgoznia kellett, a játékot kifizették neki, de a kenyeret komoly dolognak találták.

Szíjjártónak valószínűleg életében soha nem voltak megélhetési gondjai, így kevés a rálátása a dolgoknak azon részére, melyet mindközönségesen csak „világnak”, illetve „életnek” nevezünk. Szóval, meglehetősen más dolgokat talál fontosnak és lényegesnek, mint azok, akik tudják, hogy az anyagi javak és a kényelem pénzbe kerülnek (és azt is tudják, mennyibe).

Na, de Churchill csak brit miniszterelnök volt, nem magyar külügyminiszter, diktafoni státusban, neki nem mondták el otthon az okosságot, amit aztán a tárgyalások során egy szó változtatás nélkül fel kell mondania.

Pedig ha valamikor, most tényleg szükségünk volna egy rátermett külügyminiszterre. A miniszterelnök szemmel láthatóan a legminimálisabb ismeretekkel sem bír a Brexit mibenlétét és hatásait illetően, olyan szamárságokat beszél, miszerint

„Azok a magyarok, akik ma Angliában vannak, azok biztonságban vannak, az ő helyzetük nem romlott.”

vagy

„Az történt, hogy a migránsokat beengedtük, a briteket meg nem tudtuk bent tartani. Fordítva kellett volna. A briteket bent kellett volna tartani, a migránsokat nem kellett volna beengedni. Ha a nyugat-európai országok nem engedték volna be a migránsokat, akkor a britek bent tudtak volna maradni az unióban.”

Az első kijelentés azt jelenti, hogy el sem olvasta a kilépési megállapodás szövegét, a második meg azt, hogy fogalma sincs olyan apróságokról, mint Nagy-Britannia vagy Európai Unió – a Brexitnek maximum annyi köze volt a migrációhoz, hogy Farage és társai szerint mi vagyunk a migránsok, mármint mi, uniós munkavállalók. El sem gondolkodik a történet gazdasági vetületein – és ez az ember Britanniában végezte tanulmányai egy részét. (Nyugodtan állíthatjuk, hogy az az időszak tökéletesen veszendőbe ment).

Már egy unión belüli válsághelyzet is kezelhetetlen számunkra, hiszen nincs olyan politikai vezető Magyarországon, aki értené is, mi folyik, csak olyanok, akiknek fogalmuk sincs róla. Ha ez nem lenne elég, a helyzetünket súlyosbítja a Gruevszki-ügy is, ami egyértelműen Moszkva felé tolja a magyar diplomáciát, de már bábállami szinten, a volt miniszterelnök befogadása olyan gesztus volt, ami szembeállított minket a NATO-val és az Unióval is, pont most, mikor Szerbia és Koszovó között fegyveres konfliktus készülődik.

A Kercs közelében tegnap lezajlott ukrán-orosz, illetve inkább orosz-ukrán incidens pedig már annyira súlyos, hogy az ügyben mára összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, nem, mintha Oroszországnak ne lenne vétójoga ebben a szervben, tehát nem tudni, minek: de összehívták, Ukrajna bejelentette „védelmi képességének növelése céljából, a nemzetközi jog szerint, az Orosz Föderáció agresszív cselekményére válaszul” a hadiállapotot a két ország között, a fejlemények egyelőre beláthatatlanok.

Mindezeken túl Aleppo városát is gáztámadás érte, melyet senki sem vállal, a szír kormányellenes alakulatok azt állítják, nem is lett volna nekik mivel végrehajtani, ám a kormányerők válaszul már légicsapást hajtottak végre Idlib tartományban az állasaik ellen.

Ha valamikor, hát most tényleg elmondható, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik és az élet pillanatnyilag nagyon nem habostorta.

Közepesnél súlyosabb fegyveres konfliktusok látszanak kitörni környezetünkben, az államszövetség, melynek tagsága létfontosságú számunkra épp most vesztette el egyik alappillérét, ilyenkor kellene és lehetne is tisztességes és átgondolt külpolitikával segíteni a magunk helyzetét, támogatni barátainkat és előnybe kerülni riválisainkkal szemben (ellenséget nem írhatok, mert nekünk olyan igazából nincs). Ilyen időkben lenne lényeges elkerülni a nálunk hatalmasabb államok ránk kiterjeszteni kívánt befolyását – ehhez képest mivel foglalkozik a magyar külügy?

Tonikkal és egészmogyorós tejcsokival.

De még jól jártunk, követelhetne tejbegrízt is a tárgyalások utáni banketten, kakaószórattal.

És ha nem kapja meg, vagy kevés a kakaó, hadat üzen.

Esetleges kormányváltás után javasolnám Szíjjártó áthelyezését washingtoni nagykövetnek, de kizárólag addig, amíg az Egyesült Államok nem választ magának másik elnököt.

Ha Trump elnökkel tárgyalna, végre képességeinek és habitusának megfelelő társaságba kerülne, és lássuk be: ez sokat jelent.

De emberek közé nem kéne engedni.

Még azt hiszik: ez az ember nálunk valaki.

Szele Tamás

Kérem, utóbbi időben már kérdezték tőlem, hogy miért foglalkozom annyit Kínával, mondhatnám, hogy azért, mert szeretem a kultúráját, de ennél többről van szó – 1,3 milliárd kínait nem lehet betenni abba a skatulyába, hogy „távoli, egzotikus ország, kit érdekel”, és már bocsánat, de még a magyar kormányfő kényszeres hozzájuk törleszkedése sem fog eltántorítani attól, hogy figyeljem, mi történik egy ekkora országban.

Elég fontos dolgok történnek, és nem csak azért, mert a Középső Birodalom a világ legnépesebb országa és a legdinamikusabban fejlődő gazdasága (bár a gazdasági fejlődés enyhén lassuló tendenciát mutat). Hanem azért is, mert Kínáé a leginnovatívabb kultúra is: mindent képesek felhasználni, továbbfejleszteni, az igaz, hogy nem csak a jó ügyek érdekében mutatnak nyitottságot.

Most éppen egy nagyon-nagyon rossz és veszélyes dologról lesz szó.

Megkockáztatom: pokollá teheti ez az új kínai rendszer az egész bolygó életét.

Igen, az állampolgári pontrendszerről lesz szó.

Írtam én már erről, el is tetszettek felejteni, ahogy azt már szokás, akit érdekel, megtalálja itt, most csak idéznék a korábbi írásból, hogy körülbelül lehessen tudni, miről van szó.

„A Kínai Államtanács egy meglehetősen baljós dokumentumot adott ki „Tervezet a szociális hitelrendszer kialakítására” címmel. A száraz nyelvezetű dokumentum egy társadalmi kísérletet vázolt fel, mely Xi Jinping (Hszi Csinping), a kínai Kommunista Párt főtitkárának terveit valósítja meg, aki az „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható” („once untrustworthy, always restricted”) elvet vallva adta ki az utasítást a szociális hitelrendszer (Social Credit System, 社会信用体系 shèhuì xìnyòng tǐxì) kialakítására.”

Hát ez elég ártatlanul hangzik, de bizony veszélyesebb, mint a teljes Népi Felszabadító Hadsereg. Arról van ugyanis szó, hogy minden kínai állampolgár, tehát mind az 1,3 milliárd kap egy-egy megbízhatósági indexet. Egy személyi értékelést. Ebbe sok minden beleszámít, illetve nagyjából minden a világon. Ellenőrzik a hiteltörténetet, vagyis azt, hogy rendben fizeti-e a kliens a számláit, van-e elmaradása – ez még nem baj. Ellenőrzik a teljesítési szokásait is, időben teljesíti-e a szerződéseiben vállaltakat vagy késni szokott? Jönnek a személyes adatok. Van-e lakcíme, telefonszáma, mobilja, internet-előfizetése.

Ez már kezd kicsit necces lenni, de ez még semmiség, most jön a feketeleves: ellenőrzik a viselkedési szokásait. Hol vásárol, mit vásárol, kitől és menyit? Ide tartozik az Alibaba példája a pontrendszerre: „Ha valaki napi tíz órát játékkal tölt, az nem tekinthető értékes embernek. Ellenben ha valaki pelenkát vásárol, jó eséllyel szülő, és felelősségteljes ember.” Sőt, itt tartják nyilván a közlekedési kihágásokat és az esetleges törvénysértéseket is!

Az utolsó pont a legborzalmasabb. Ellenőrzik, nyilvántartják és értékelik az ügyfél személyes kapcsolatait is.

„Ha olyan emberekkel tart valaki kapcsolatot, akik kritikusan állnak a rendszerhez (vö. rendszerellenes elemek), vagy például a kollektív elhallgatás sorsára jutott Tiananmen téri eseményekről posztolnak, nos ők erős mínuszokra számíthatnak.” (Passport)

És a rendszer eleme a büntetés. Vannak jutalmak, például kölcsönök, kedvezmények, a schengeni vízum gyorsított megadása (erről az Uniót nem nagyon kérdezték meg), és bizony vannak büntetések. Az első rögtön az, hogy az ügyfél nem vásárolhat business-class repülőjegyet, ha nem javul a magatartása, akkor később már semmiféle repülőjegyet, aztán már vasúti jegyet sem. Utána kizárják őt és családtagjait a magániskolákból és az egyetemekről, megtiltják, hogy magas presztízsű (magyarul: jól fizetett) munkahelyen alkalmazzák, lassítják az internet-kapcsolatát, kizárják a hotelekből, aztán már az éttermekben sem szolgálhatják ki, végül pedig felkerül a „rossz állampolgárok” nyilvános listájára.

És ez nem egy disztópikus rémálom, egy fantasztikus film, ez egy már működő szisztéma, csak egyelőre – 2020-ig – önkéntes a belépés, utána kötelező lesz minden kínai állampolgár számára. Annyira sikeresen működik, hogy már most, Sanghajban kilencmillió embernek tilos repülőjegyet venni, hárommilliót a vasúttól is eltiltottak.

Igen, Sanghajban próbálták ki, de most érkezett a friss hír, miszerint Peking minden lakosa – mind a huszonkét millió – szintén bekerült a rendszerbe, ahogy két éven belül egész Kína is. Ami azt jelenti, hogy ha tekintetbe vesszük Hszi Csinping pártkongresszus által bevezetett teljhatalmát, elmondható, hogy a bolygó legnépesebb országa digitális diktatúrává alakul, mégpedig az ismert történelem legkeményebb zsarnokságává, amely elődeivel ellentétben tényleg mindent tud polgárairól. Azt is, kit ismernek, azt is, mit beszélnek, azt is, mikor hova mennek.

És ami Kínában működik, működhet mindenhol, más országokban is.

Ja, igen.

Régenmindenjobbvót. Tessék megpróbálni ma ezek nélkül élni. Marad az öt földi sugárzású tévéadó, a királyi rádió és az ingyenes propagandakiadványok, informálódás céljából, márpedig ezen a diétán fél év alatt bárki véres szájú kormányfanatikussá válik. Tessék már megérteni: azt is lehet tudni, mikor voltunk orvosnál és az mit állapított meg, mit írt fel, jó eséllyel minden diaré nyilvántartásba kerülhet, minden használt vécépapírnak megvan a helye a dossziéban! És nem, nem megoldás, ha nincs számítógép, internet, telefon. Kínában ezt is megoldották.

Hszincsiang-Ujgur tartományban oldották meg, ahol, mint neve is mutatja, ujgurok élnek, nem nagy boldogságban, de annál nagyobb elnyomásban, nem túlzott öröm nekik a nagy Kínához tartozni, ahogy a tibetieknek, mongoloknak, másoknak sem. Csak hát ez a régió – mely különben roppant nagy! - nem zeng a technikai fejlettségtől, alacsony az internet-penetráció, azt tetszenének hinni, kedves okosok, hogy az ujgurokat lehetetlen digitálisan megfigyelni. Dehogy lehetetlen. 

„A régióban mára minden autó GPS-jeladóval van felszerelve, az összes ujgur állampolgár DNS-mintáját begyűjtötte az állam, nincs mobiltelefon kormányzati kémprogram nélkül, az interneten a nem kormány által felügyelt kommunikációs csatornák elérhetetlenek, sőt, ha egy ujgur állampolgár vásárol egy konyhakést, személyes adatai a kés pengéjén lévő QR-kódba kerülnek. Akikkel pedig a hatalom szerint baj van, azok államilag kötelezően előírt „továbbképzésre” kell menjenek, ami egy átnevelő- és egy munkatábor elegyében történik.” (444)

Azt már én teszem hozzá, hogy pillanatnyilag egymillió ujgur él ilyen munkatáborokba zárva.

Tetszik látni, hogy ha az állam akarja, egy konyhakés is nyomon követhető?

Külön abszurditás, hogy az állampolgári pontrendszernek fény derült egy érdekes tulajdonságára. Ugyebár, azt már láttuk, hogy az ellenzékiekkel való kapcsolattartást, a kormányellenes kijelentéseket bünteti, ez világos. Az is, hogy a kormánypárti megnyilvánulásokat meg jutalmazza. De jutalmaz másért is: azért, ha egyszerűen csak pozitív dolgokat oszt meg a polgár!

Boldog születésnapot kíván, jó reggelt, jó estét, szép az idő, ragyog a Nap, aranyos a kiscica és finomat főzött. Ezért is jár egy kis jutalom.

Ami azt jelenti, hogy a levendulaillatú, kötögető nagymamák jól járhatnak, na, nem nagyon, de egy kicsit, aki meg elégedetlenkedik, rosszul. Sőt, a politikamentes, de „pozitív” posztoknak a Facebook is nagyon fog örülni, ugyanis a közösségi oldalt bevallottan ebbe az irányba próbálják befolyásolni.

Sokan fognak most úgy felszólamlani, hogy

Hát kérem, se így nem lesz, se úgy nem lesz, hanem egészen másképp lesz. Magyarországon ennek inkább pénzügyi akadályai vannak: a nagy, és mostanság mérhetetlenül gazdag Kína megengedheti magának, hogy a hűséges polgárait és szorgos talpnyalóit jutalmazza, van neki miből. Meg építhet akármekkora munkatáborokat, mert hely is van rá, pénz is van rá.

Ha Magyarország ilyen, vagy hasonló rendszert kívánna bevezetni, akkor nem volna pénz jutalomra és nem volna büntetőtáborra sem: habár, a honi valóság ismeretében elmondható, hogy sokan lennének, akik ingyen vagy fél marék tökmagért is nyomulnának, esetleg az lehetne a jutalmuk, hogy más polgártársainkat megbüntetik. De azért tömegméretekben sem pluszban, sem mínuszban nem képes sokat, nagyot adni a magyar állam. Azt nem zárom ki, hogy – esetleg egy központi banki hitelrendszerrel egybeépítve – a nyakunkra hoznak egy hasonló szisztémát, csak éppen kapacitás híján mit tesznek a beérkező hihetetlen adatmennyiséggel? A hajukra kenik? Ez már Big Data, ehhez már mesterséges intelligencia kell, nálunk meg a természetes is hiánycikk.

Persze, a mostani környülállások szerint ezt a rendszer pillanatok alatt lehetne hivatalosan bevezetni – csak működtetni nem volna egyszerű. Elég volna egy kellően hülyén megfogalmazott törvényjavaslat, amit úgysem ért meg a választó, pláne, ha alaposan megbonyolítják, elég lenne pár ügyes pénzügyi csali, némi jólét ígérete és tömegjelenetek játszódnának le a rendszerbe való belépésért. Ha elegendő hitelt ígérnének egy családi ház megépítéséhez, egy jobb kocsihoz, és csak a lelkünk, a magánéletünk és a gondolkodásunk lenne az ára, a mai magyar társadalom kilencven százaléka azonnal írná alá a szerződést.

Szóval, nincsenek illúzióim: egyelőre minket nem a szabadságszeretetünk fog megvédeni a digitális diktatúrától.

Hanem a córesz.

Szele Tamás

Azért ahogy nézem a híreket, úgy látom, komoly gondjaik vannak egyes polgártársainknak az elemi logikával – az álhírek és összeesküvés-elméletek már elrepítették őket abba a valóságon túli világba, ahol Oz uralkodik Smaragdvárosban, és majmok röpdösnek a kék égen, a zöld paloták felett. Felvették az emberek Oz zöld szemüvegét, azért zöldek a paloták. Ha pirosat vettek volna fel, pirosak lennének.

Itt van például a 888 mozgalma, amit az egyetemi tanárok feljelentése érdekében indított. Rendben, nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy ez egy kultúrforradalmi kampány része, de próbálnám a jelenséget folyamatában is megfigyelni. Hogyan alakulnak az események? Az események érdekesen alakulnak. Jönnek a panaszok, a maiban azt találja sérelmesnek egy hallgató, miszerint „Megbuktattak, mert betegségnek neveztem a transzneműséget a feleletemben.” És szerinte őt üldözik a véleménye miatt. (https://888.hu/article-valami-nincs-rendben-az-egyetemekkel)

Hát kedves hallgató, vagy inkább munkáslevelező, ugyanis olyan a panaszlevél, mintha egyenesen a Géfodor diktálta volna, van egy rossz hírem. Ez a kocsmában vagy akár még a sajtóban is lehet vélemény, legfeljebb minősíthetetlen, az egyetemen nem. Ha én mondjuk a sinológián tanítanék - szerencsére sosem fogok - és valaki nálam vizsgázna teszem azt a tajpinglázadásból vagy Fang La felkeléséből, akkor sorolhatná akármilyen pontosan az eseményeket. amennyiben a szereplőiket „mocskos sárgáknak” nevezné, csak, mert neki ez a véleménye, én is úgy húznám meg, hogy tán még a szakról is repüljön, és életében ne találkozzon kínaival máshol, csak a gyorsbüfében.

Ugyanis a sinológia egy tudomány, ami Kínával és a kínaiakkal foglalkozik, ezt el kell fogadni, ez az alapja a későbbi tanulmányoknak. Ha valaki nem szereti őket, akkor ne szeresse máshol. Az jogában áll: de nem fogunk átalakítani egy teljes tudományágat egy hülye véleménye kedvéért, aki pusztán az ellenszenve alapján megkérdőjelezi évszázadok kutatómunkáját.

Inkább menjen más szakra, aki ilyen.

Szóval, itt az a baj, hogy - kulturális forradalomhoz méltóan - maga az objektív tudomány válik szubjektív vélemények játékává.

Mi van, ha nekem az a véleményem, hogy kétszer kettő huszonhárom, esetleg negyvenhat? A hétköznapi életben ez magánügy, legfeljebb alaposan megérzem a zsebemen, de ha valamilyen reáltudományból akarnék vizsgázni ilyen módon és alapon, meghúznának, és a vélemény szentségére alapozott védekezésemet alaposan körberöhögnék, majd valaki a 888-ban ultraliberális hülyének is nevezne.

Pedig ez ugyanaz: végül is mindegy, milyen, a tudomány által már alaposan vizsgált tényről alkotok véleményt, a kisegyszeregyről, a tajpinglázadásról vagy a transzneműségről, az magánvélemény lehet, de tudományos szempontból nem fogadható el még álláspontnak sem bizonyítás nélkül.

A számok világában egyszerű a helyzet: akinél kétszer kettő huszonhárom, az ne tervezzen házat, mert össze fog dőlni. Ez viszonylag gyorsan kiderül. A társadalmakkal összefüggő tudományokban lassabban derül ki a baj, de ha kiderül, jó nagy lesz: képzeljünk el egy rasszista külügyért Kínában...

Véleménye mindenkinek lehet, mindenről, csak ennek a tudományhoz semmi köze.

Menjünk tovább, nézzünk más hírt.

Azt mondja a HVG szerint egy nagyon okos közgazdász úr, bizonyos Branko Milanovic, miszerint megoldotta a migráció problémáját. (https://hvg.hu/gazdasag/20181123_Ot_evig_dolgoztatni_majd_hazazsuppolni__ilyen_pofonegyszeru_lenne_a_megoldas_az_europai_migracios_gondokra?fbclid=IwAR16fx6DiZtq8FGj9RHh64HgVr8R25alQbpfAlRZNZCC4WGCazgnZaor3f4) Kolumbusz tojása, mondja Milanovic:

„Határozott idejű munkavállalói vízumot kapnak a gondosan megszűrt bevándorlók, akik maximum öt évig maradhatnak az országban. Utána menniük kell. Ha szükséges, akkor más migránsok állnak a helyükre, akiknek a vízuma és a munkavállalási engedélye szintén határozott időre szól.” (HVG)

Szélsőjobbról tetszetősen hangzik, lesz is olcsó rabszolgamunka, de nem is kell érte felelősséget vállalni. Mielőtt azonban levágnák szélsőjobboldali polgártársaink a hízott tulkot, nézzük csak meg jobban a helyzetet.

Branko Milanovic szerb származású amerikai állampolgár. Mint utánanéztem, Belgrádban született, 1953. október 24-én.

Tételezzük fel - csupán gondolatkísérlet! - hogy mostani hazájában, az Egyesült Államokban egy elmebeteget választanak meg elnöknek, aki rendeleti úton próbál meg kormányozni, és mindenféle szélsőjobboldali rablóbandával cimborál.

Tételezzük fel azt is, hogy ez az elmehunyt elnök kiutasítja a bevándorlókat, börtönbüntetés és kényszermunka terhe mellett.

Tételezzük fel ezek után, hogy Branko Milanovicot ezen az alapon kiutasítják, ő pedig öt éven keresztül kutatja a társadalmat bárhol máshol, azonban lejár ez a periódus, és visszaküldik Oregonba, mint a helyre, ahonnan érkezett, követ törni. Esetleg születési helyére, Szerbiába, ahol kezdhet új életet ősz fejjel.

Ezt hívjuk szakmai sikernek, mr. Milanovic.

Azt hiszem, mégsem Kolumbusz tojása ez az elmélet, pedig szépen, látszólag tetszetősen érvel mellette. Lehet, hogy Lee Kwan Yew (Li Kuang-jao) sikeresen alkalmazta ezt Szingapúrban, és az Egyesült Arab Emirátusokban is jó gazdasági eredményekkel járt ez a módszer, de abban azért megegyezhetünk, hogy az említett két állam még nyomelemekben sem tartalmaz demokráciát, mi több, az emberi és polgári jogok sem kerülnek gyakran szóba őfeléjük. Demokráciákban ez vállalhatatlan volna.

Ez is valóságelhárítás, ha kicsit fejlettebb is, mint az előző.

Ugorgyunk, Pósalaky úr, abban az újságban!

Azt írja a Sonline.hu (https://www.sonline.hu/kozelet/helyi-kozelet/bodrogi-elmenypark-sullyedo-tengeralattjaroval-es-lezuhant-vadaszgeppel-1148400/?fbclid=IwAR2tBrfeYjQ2aqboNUUOPNOOu5Jt4hkFFKzBFBGHlLwN7EJkIOEYZqiEPDQ), miszerint nemsokára megnyílik Bodrogon a Frontvonal haditechnikai élménypark, szabadulószobával, paintballal.

Hát mondjuk semmi kifogásom ellene, rendezett, szabályozott körülmények között úgy paintballozik mindenki, ahogy akar, csak nekem ne kelljen, de... mit is nyilatkozik erről a polgármester?

„– Megálmodtuk, hogy ezt a 30 éve elhagyott halastavat felújítjuk – mondta Erdei Norbert bodrogi polgármester. – Egyedi turisztikai ötleteket kerestünk. Ezért alkottuk meg itt a tóba süllyedő második világháborús, 41 méter hosszú, német U-Boot II A típusú tengeralattjárót és egy Messerschmitt Bf 109 vadászrepülőgépet.” (Sonline.hu)

(Fotó: kapos.hu)

A mi, a hol?

Értem én, hogy élménypark, hiszen :

„Egy hajdani, csehszlovák gyártmányú mezőgazdasági repülőgépet alakították át vadászgéppé. A tengeralattjáróból egy nyolc ember számára méretezett, különleges szabadulószobát építettek. Valódi élményeket keltve billentik, mozgatják majd. Belülről úgy érezheti a vendég, mintha valóban merülne, ezt hanghatásokkal, fényekkel festik alá.”

Szóval turisztika ez, nem sok köze van az ideológiához vagy a történelemhez, aki szereti, annak jó szórakozást – de azért nagyon érdekesen néz ki az az U-Boot II A a halastóban.

Olyan szürreálisan.

Tényleg csak Dönitz hiányzik a toronyból, amint utasítja a fedélzeti lövészt saját vadászgépük lelövésére. Az már csak hab a tortán, hogy az U-Boot II A-nak nem volt fedélzeti ágyúja – ez egy fejlett, igyekvő U-Boot, ennek van.

Azt is értem, hogy a település így szeretne bevételhez jutni, sok szerencsét hozzá, jó szórakozást a látogatóknak, nagyra nőjenek, de azért ez is valóságelhárítás a javából.

Olyan igazán mai, olyan nagyon magyar.

Tengeralattjáró fickándozik a faluvégi halastóban.

Itt az U-Boot, kikötötték, benne hallgat a sötétség.

Hogy kerül oda? Úgy, hogy odatettük.

Közben orosz fegyverkereskedők kergetőznek amerikai hírszerzőkkel és mexikói drogkartellekkel Pilisvörösváron, és az elfogott fegyverneppereket hiába az amerikaiak buktatták le, mégis Moszkvának adjuk ki őket.

Ha nem hír volna, és nem tudnám, hogy igaz, kezemet-lábamat törném, hogy megszerezzem az ötlet megfilmesítési jogait, mert ez így, ahogy van, egy kémfilm, semmit nem is kell hozzátenni, egy Oscar már biztos. A forgatókönyvé.

A Balkánon minden feltűnés nélkül átkocsikázó Gruevszki meg egy road movie, Kusturica rendezésében.

Ennek sincs semmi realitása, csak ez is megtörtént. De ha két héttel ezelőtt mesél nekem valaki ilyesmit egy kocsmában, azt mondtam volna, aznap már ne igyon többet, mert kezd meglátszani.

Magyarországon kezd feloldódni a határ valóság és képzelet között.

A valóságelhárító hadművelet sikerrel járt.

Szele Tamás

A hungvejping kínai kifejezés, szó szerint lefordítva valami olyant jelent, hogy „vörös védő harcos, vörös őr”. Persze ennek magyarul se füle, se farka, úgyhogy a „vörösgárdista” kifejezést használjuk rájuk. Bár elég helytelenül, hiszen a kínai hungvejpingek nem voltak reguláris alakulat, de az kétségtelen, hogy erőszakosak voltak nagyon. Ma is azok, minálunk.

De hogy kerülnek Pestre vörösgárdisták? Toborzás útján, helyi erőkből, bár ezek a mi vörösgárdistáink inkább fehérek. De különben nem sokban térnek el a valamikori kínai kollégáktól, sőt, hasonló a helyzet is, amiben bevetik őket. Ez pedig nem más, mint a Kulturális Forradalom. Kínában a Nagy Proletár Kulturális Forradalom kezdetekor jelentek meg a militáns fiatalokból álló csapatok, akik ugyan komolyabb fegyvert nem kaptak, de bambuszbottal is kiválóan tudtak verekedni. És hihetetlenül forradalmi, radikális, lázadó módon álltak ki – a hatalom mellett. Nem ellene – mellette, szóval nem kellett hozzá nagy bátorság, nem szállta meg őket Fekete Forgószél szelleme. Ez az a fajta rebellió, amiből a rebellisnek baja nem lehet, csak az áldozatának. Voltak nálunk is efféle emberek, labancok, pecsovicsok, muszkavezetők, vannak is máig.

No, de hát a hatalom mellett lázadni nálunk sem jelent életveszélyt, óvatos duhajok sportja, és igen jövedelmező. Az áldozatok egyelőre még életben maradnak, csak munkanélküliek lesznek – ez a Fidesz régi módszere, éhen veszejti az ellenfeleit, vagy ha bele nem pusztulnak a nyomorba, megpróbálja őket minden szinten ellehetetleníteni. Ennek a magyar kulturális forradalomnak minden pillanata arról szól, hogy kis, agilis vörösgárdisták akarják meghatározni, mi a kultúra és mi nem az. Ahogy Kínában történt annak idején – majd itt is feltalálják a forradalmi mintaoperákat, vagy ami nálunk megfelel nekik.

De, mint Kínában, itt is sokkal fontosabb elpusztítani a régi kultúrát, mint valamiféle újat teremteni – az különben ott sem sikerült, tragikomikus torzók születtek a korszakos forradalmi alkotások helyett. Itt lassan már meg sem születnek, sőt: a még el sem kezdett Hunyadi János-film forgatókönyve körül zajlanak víg, antiszemitizmussal, cigányozással, homofóbiával tarkított belharcok, a kormánypárt kebelén belül, aki nem hiszi, olvasson Magyar Időket.

Vagy mást: Kína annyiban volt elviselhetőbb a kulturális forradalom éveiben, hogy egy Zsenmin Zsibao volt és egy Hungcsi (a párt elméleti folyóirata), nálunk lassan majd' minden lapot az Új Kína, bocsánat, MTI anyagai töltenek meg. Ugyanazt a kultúrharcos hevületet látjuk az Origóban, Pesti Srácokban, 888-ban és számlálhatatlanul sok helyen, amit a Magyar Időkben.

Na, de lássuk, mit ír ma az Új Kína? (Nem értem, miért írom mindig ezt a „kormánysajtó” kifejezés helyett...)

Elsősorban azt, hogy

„A kulturális ügyek Kínában egy fekete pártellenes és szocialista-ellenes vonal diktatúrája alatt állnak.”

Jaj, nem, bocsánat, én nem tudom, mi van velem ma reggel: ez is egy 1966 februári Zsenmin Zsibao-idézet, nálunk azt írják, hogy a magyar kultúra balliberális diktátorok rabláncán senyved. Azért az már mindjárt más, nem? Ja: olyan nagyon nem más, sőt, majdhogynem szó szerint ugyanaz. Akkor lapozzunk.

Apáti Bence lelkes hangú, jegyzetnek tűnő tárgyban ünnepli az adatot, miszerint 2018. szeptemberben a bruttó átlagkereset 322 800 forint volt (https://magyaridok.hu/ahelyzet/karogok-322-800-forint-3697316/), épp, hogy táncra nem perdül örömében. Pedig kár, táncolni ugyanis sokkal jobban tud, mint írni – és akkor még udvariasan fogalmaztam, nem akartam megbántani ezt az érzékeny művészembert. Nem baj, bánt ő másokat, nagy érzékenységétől vezetve:

„Lehet, hiszen a magukat függetlennek hazudó, Magyarországon garázdálkodó újságírók olyan hangulatot alakítottak ki, hogy a közügyekkel és a politikával csak felületesen foglalkozó, egyszerű választópolgárok azt hihetik: a kormányt kritizálni, a kormány összes intézkedését eredendően rossznak gondolni vagy épp dilettánsnak beállítani minden józan magyar demokratának kutya kötelessége.

A kormány, vagy ha úgy tetszik, az ország sikerének örülni legalábbis eretnek gondolat, de inkább lesajnálni való, megbocsáthatatlan ősbűn.” (Magyar Idők)

Uram. Maga táncosnak lehet kiváló, de újságírónak hajítófát sem ér, egyfelől kollégákat nem gyalázunk (igaz, maga nem kolléga), mert kamatostól adják vissza a szakma hagyományai szerint, másrészt meg mióta azonos a kormány az országgal? Nem ismeri a különbséget? Az országnak van kormánya, nem a kormánynak országa, ilyen hibáért szokás a kezdő slapaj anyagát kivágni a lapból, kár, hogy az ön esetében igen elnéző volt a szerkesztő. Vagy csak féltette a kenyerét.

A bruttó átlagbérről meg – ami nettó 215 500 – annyit, hogy ha lemegyek vásárolni, és veszek egy zsömlét húsz forintért, meg egy lépegető exkavátort tízmillióért, akkor két tételt vásároltam, darabját ötmillió körüli áron. Átlagolva. Vagy ha teszem azt maga keres félmilliót havonta, én meg egy vasat sem, akkor mi ketten átlagosan negyedmilliót kerestünk fejenként. De csak átlagolva. Ha már bevesszük harmadiknak a sarki hajléktalant is, akkor kevesebbet. Szóval lehet büszkélkedni az átlagolt eredményekkel, de azért mindenki tudja, igazából mennyi az annyi.

Lapozzunk, lássuk, mi hír az oktatásügyben. Jurák Kata tényfeltár: a tényfeltárás tárgya egy elit gimnázium, apropója a hét végére tervezett diáktüntetés, idézzük őt is (https://magyaridok.hu/belfold/kormanyellenes-tuntetesekre-mozgositjak-a-kozepiskolasokat-is-3695588/):

„A Magyar Időket egy felháborodott édesanya kereste meg, aki arról panaszkodott, hogy az egyik budapesti alapítványi elit gimnáziumba járó gyermekének kötelessége elmenni a tüntetésekre, mert az iskolában kiközösítik azokat, akik rombolják a csapatszellemet, és ki akarják húzni magukat az ilyen „program” alól. Ez egyébként egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy több alapítványi középiskola az Open Society támogatását élvezi. (…) A felháborodott szülő lapunknak arról is beszélt, hogy az intézményben rendszeresen érzékenyítőkurzusokat tartanak, és ha tudta volna, hogy az intézmény „sorosista”, akkor nem íratta volna oda a gyermekét. Az anya szerint más iskolákban is hasonló a helyzet, másutt is hálózatos módon működnek közre, és aktivizálják magukat, ha kormányellenes megmozdulásról van szó.” (Magyar Idők)

Már megint ezek a munkáslevelezők. Ezek a nép hangjai, akik név és arc nélkül jelentik fel az ármányt a Szabad Nép, bocsánat, Zsenmin Zsibao, elnézést, Magyar Idők szerkesztőségében. Nekik tényleg őrizni kell a névtelenségüket, hiszen különben tán végeznének is velük a sorosista halálbrigádok. Melyek utcáinkon masíroznak fel és alá. Mindenki látja őket, nap, mint nap, nem?

Ja, nem.

Mármost, ha egy valódi lapnál jelenik meg egy valódi édesanya ilyen történettel, akkor az a lap elkezd nyomozni, kérdezősködni, kutatni, ugyanis lehet ám a kedves informátor is elfogult, hogy ne mondjam, paranoiás, szakmai alapvetés, hogy amit csak lehet, ellenőrizni kell, mindennek utána kell járni. Ha van bizonyíték, annál ütősebb az írás, ha nincs, ki se menjen, mert csak szégyent hoz az orgánumra. Itt a bizonyíték nem létezik, egy névtelen munkásanya beszél csak, plusz hozzácsapta a szerző a gimnázium vezetőjének életrajzát és családfáját.

Sajtóból elégtelen. Leülhet.

De azért az figyelemre méltó, kérem, ahogy a politikai nyomulás már az oktatási intézményekben is folyik. Igaz, nem a kormánnyal szemben álló oldal részéről. Lássuk csak, miféle felhívást tett közzé a 888?

„Eleged van az egyetemen zajló, kéretlen baloldali politizálásból az órákon? Úgy érzed, véleménye és igaza egyedül a liberális oktatódnak lehet? Ha igen, írd meg nekünk a xxxxx@xxx.hu e-mail-címre és megfelelő forrásvédelem keretein belül közzétesszük történeted.” (888)

A mailcímet nem fogom még én is népszerűsíteni, akit érdekel, olvassa el a faszagyerekek lapjában. Melynek mottója: „Csatlakozz a lázadókhoz!” - persze, a kormány melletti lázadókhoz. De a felhívásukra visszatérve: ez nem politizálás az oktatási intézményben? Nem besúgásra való bujtogatás? Dehogynem, csak ez nem baj, mert kormánypárti és azt szabad.

Remélem, a 888 záros határidőn belül megnyitja a „Pávlik Morozov Ifjúsági Spicliképzőt” is, hogy kezdő besúgóink orientáltan legyenek képesek tanáraikat és családtagjaikat feljelenteni, ne csak úgy vaktában, lelkesedésből, ahogy a képzetlen amatőrök teszik.

Szépek Kína zöld dombjai, különösen Pesten szépek.

Amint látom, tökéletesen sikerült lemásolnunk a kulturális forradalmat, de még az azt kísérő párton belüli villongásokat és a gazdasági káoszt is. Csak azért nem figyeli ezt elhűlve a fél világ, mert – nem vagyunk nagyhatalom.

Kína meg az volt.

Különben tetszenek tudni, mi történt a hajdan diadalmas vörösgárdistákkal, mikor elcsitult végre a zűrzavar?

Mert véget ért, minden véget ér egyszer.

Nem, nem őszültek meg dicsőségben és gazdagságban.

Egy ilyen fanatizált, zavaros fejű, radikális és agresszívvé tett tömeg állandó veszélyt jelentett volna a kínai társadalomra, ha a városokban hagyják őket, együtt.

Letelepítették őket falura, egyenként, hogy a szegényparasztoktól tanuljanak forradalmi szellemet.

Pont úgy, ahogy ők telepítették le korábban, aki agyon nem vertek, meg nem csonkítottak.

Hát, így jártak a hungvejpingek, termelhették hűségük jutalmául a rizst, míg bele nem feketedtek.

De ez a mese vége. Mi még az elején vagyunk.

Nem utazom Kínába mostanság.

Minek is tenném?

Kína eljött hozzám.

Szele Tamás

Hát, ha azt vesszük, így sem jó meg úgy sem jó, de leginkább sehogyan sem jó. Mármint az álhír-helyzet. Úgy vagyunk mi ezekkel az álhírekkel, mint a mesebeli halász a dzsinnel, meg a három kívánsággal: kívánunk mi ezt is, azt is, aztán a végén az utolsóval örülünk, ha vissza tudjuk csinálni az eredeti, rossz helyzetet, úgy el- és túlkívántuk magunkat.

Mert az a helyzet, hogy nekem, aki azért jó pár éve hadakozok az álhírek ellen, most épp ünnepelnem kéne, esetleg felvonulnom örömömben, a Marseillaise-t énekelve, de legalábbis a Le Boudint, tekintve, hogy nem vagyok francia. Az ugyanis az Idegenlégió indulója. De valahogy nincs kedvem mégsem a Concorde téren defilírozni vagy Potriennel csókolózni boldogságomban, hanem azon töröm a fejemet, mi minden lehet még ebből. Arról van ugyanis szó, hogy Franciaország – kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára – de meghozta az álhír-ellenes törvényét. Az egyik szemem sír, a másik nevet csak, mert olyanra sikeredett, de olyanra... tényleg, milyenre is? Lássuk mit ír róla az MTI!

„Franciaország-parlament-média
A francia parlament elfogadta az álhírellenes szabályozást

Venczel Katalin, az MTI tudósítója jelenti:
Párizs, 2018. november 21., szerda (MTI) - A francia parlament véglegesen elfogadta azt a két törvényjavaslatot, amelyek célja választási időszakban „a tájékoztatási manipuláció” megakadályozása.

A tervezeteket a kormányzó Köztársaság lendületben és szövetségese, a centrista Modem terjesztette be és szavazta meg.
A szöveg szerint egy képviselő vagy elnökjelölt, valamint politikai párt a kijelölt bíróhoz fordulhat álhírek terjesztésének megakadályozását kérve egy adott választást megelőző három hónapban. A törvény átláthatóságra kötelezi az internetes közösségi oldalakat (Facebook, Twitter), amikor fizetett tartalmakat tesznek közzé.
A francia médiahatóság, az Audiovizuális Legfelsőbb Tanács ezentúl felfüggesztheti egy külföldi állam vagy annak befolyása alatt álló televízió sugárzási jogát, amennyiben az szándékosan olyan álhíreket terjeszt, amelyekkel akadályozza egy választás tisztességes jellegét.
Emmanuel Macron francia államfő az év elején jelentette be, hogy még az idén felül fogja vizsgálni a francia médiaszabályozást annak érdekében, hogy fellépjen a közösségi médiában terjengő álhírek ellen, amelyek megfogalmazása szerint veszélyeztetik a liberális demokráciákat.
Macron az álhírekkel kapcsolatosan egyértelműen az oroszországi székhelyű nemzetközi médiát, a franciául is sugárzó RT hírtelevíziót és a Sputnik híroldalt bírálta, és azzal vádolta meg, hogy róla is téves információkat terjesztettek, valamint azt állította, hogy „ez a propaganda oldalak ezrein jelent meg a közösségi oldalakon”.
A törvényjavaslatok megosztották a politikai pártokat és a szakértőket, akik szerint az álhírek terjesztését már az eddig érvényben lévő törvények is büntették.
Az ellenzéki jobb- és baloldali pártok nemmel szavaztak vagy tartózkodtak, mert szerintük az újabb szabályozás felesleges, és sérti a véleménynyilvánítás szabadságát. Újságírói szervezetek pedig az esetleges cenzúra veszélyeire figyelmeztettek.
A legnagyobb vitát az álhírnek, azaz a fake news-nak a definíciója váltotta ki. Az új törvénybe végül az a megfogalmazás került be, hogy az álhírek olyan vádak vagy egy ténynek olyan pontatlan, illetve megtévesztő alkalmazásai, amelyek arra irányulnak, hogy megváltoztassák egy választás tisztességes jellegét. A kormány érvei olyannyira nem győzték meg a jobboldali többségű szenátust, hogy az vita nélkül elutasította a javaslatokat, amelyeket azután a kormánytöbbségű nemzetgyűlés megszavazott.” (MTI)

Hát, akkor megint ott tartunk, ahol a falu bolond pappal. Ez ugyanis nem álhír-ellenes törvény, hanem egy törvény, ami az álhírek egy részét büntetni rendeli. Az világos, hogy, mivel politikusok hozták, leginkább azzal foglalkozik, ami ennek az emberfajtának a legfontosabb, vagyis a választásokkal és azok befolyásolásával.

Csak hát az álhír nem pusztán ennyi. Most tehát Galliában tilos mondjuk Macronról zöldeket írni vagy nyilatkozni, ha azok a zöldségek nem bizonyíthatóan igazak, illetve ha azok bizonyíthatóan hazugságok és bizonyíthatóan egy idegen állam által finanszírozott orgánumban jelennek meg, a választások befolyásolása céljából – de például vígan írhat, mondhat bárki bármit például az oltásellenességről vagy fejthet ki mindenféle rasszista propagandát, terjeszthet bármely kisebbségről olyan hazugságot, amilyent csak akar, hiszen az a választásokat nem befolyásolja. Legfeljebb zavargások lesznek belőle – de ha nem a választások napján törnek ki, hát lelke rajta.

Persze, ez sem teljesen így van, van Franciaországban is sajtótörvény, mármint ezen az álhír-törvényen kívül is, ott is büntetik a fake newst, csak ezzel a mostani jogszabállyal bevezették az álhír egy teljesen hamis, rossz jogi értelmezését, meghatározását.

Na jó, akkor segítsünk a francia törvényhozóknak, mert pont ránk van szükségük: mi hogy határoznánk meg az álhírt?

Három lényeges pontban különbözik a mi meghatározásunk a franciákétól: az az első, hogy a valóságtartalom nem kell egyértelműen hamis legyen egy álhírben: lehet az pontatlan vagy megtévesztő is. Az álhír-oldalakon gyakori, hogy egy intézkedéshez vagy egy valós eseményhez teljesen hamis magyarázatot fűznek – ilyen például az, ha történik egy bűncselekmény, és random mellécsapnak néhány fotót az „elkövetőkről”, pillanatnyi érdek szerint. Aztán, ha rákeres az ember a képre, kiderül, hogy három évvel korábbiak, mint maga a bűneset. Vagy a tegnapi példa: végigsöpört a magyar nyelvű Facebookon egy körözés egy ellenszenves fotóval, mely szerint a képen látható fickót egy tizenegy éves kislány ellen elkövetett nemi erőszak miatt körözik.

Körözik is. A nemi erőszak is megtörtént, sajnos. Csak épp nem tegnap, hanem október 18-án. És nem Magyarországon, hanem Bukarest határában. Az áldozat meg nem tizenegy, hanem huszonegy éves. A többi stimmel.

És ezer ilyen akad. Szóval, magában az alaphírben lehet épp némi magva az igazságnak: de attól még álhír az, ha rendesen megforgatják hazugságban, aztán kisütik.

A második különbség a széles körben való terjesztés. A jog gyakorlatától eltérőn nem azt vizsgálnám, hány embernek van módja hozzáférni az álhírhez, ez a közösségi oldalak világában nem járható út, mert ha nyílt a megosztás, több milliárdnak akár. Azonban ha Biri néne, a gang hírharangja kiírja a saját Facebook-oldalára, hogy látta a Pistit éjjel beosonni a Marcsihoz, az nem álhír, ugyanis ezt leginkább ki olvashatja? Biri néne ismerősei. Esetleg még a szomszédság, de ez akkor is a polgári jog keretébe tartozik, jó hírnévhez való jog megsértése, köznyelven: pletyka. Lehet még rágalmazás, de álhír nem. Az álhírhez az kell, hogy bizonyos szférán túl is terjedjen. Csak aki nem ismeri Pistit meg Marcsit, azt ez nem érdekli – így hát az álhír alapvetően közérdeklődésre számot tartó témákban terjed, ám mivel ezeket képtelenség volna felsorolni vagy meghatározni, maradjunk a „széles körben terjedésnél” és ezt a széles kört határozzuk meg kétezer fő elérhetőségében (ennyi szokott lenni egy gyengébb napon egy átlagos újságcikk olvasottsága. Erősebb napon akár százezer is lehet.) És hát az álhírnek pont az a célja, hogy minél inkább elterjedjen, tehát ez a momentum kihagyhatatlan a meghatározásából.

Jön a harmadik eltérés: a terjedéshez a hírt forgalmazó médiumon kívül valaki másnak is anyagi, politikai, illetve egyéb érdeke fűződik.

Hát igen: a forgalmazó médiumnak mindenképpen érdeke a terjedés, sőt, tévedhet is: a hírversenyben mindenki kergeti a minél nagyobb szenzációt, azért a sajtót, mármint a valódit nem lehet büntetni, hogy nem ad mást, csak, mi lényege. Más kérdés, hogy tévedhet is. Tetszenek emlékezni, Nelson Mandela vagy Bud Spencer hányszor haltak meg pár évvel ezelőtt a sajtóban... na, az annak volt köszönhető, hogy valamelyik, egyébként és általában megbízható hírügynökség elhitt egy álhírt, és a tisztának gondolt forrásból már mindenki továbbadta. Ezek tévedések, ilyen azért ritkán van.

De mit szóljunk ahhoz, hogy ma reggel a Fem3cafe-online azzal riogat, miszerint elhunyt Bródy János? (http://fem3cafe-online.com/itt-hagyott-minket-brody-janos-a-delutani-orakban-jelentettek-be-halalat/?fbclid=IwAR0n6oZYO-24PvHpB6a8KSHhVY19FqOLrjPEupZklPhg8TrHFvuFh2pRi9I)

Ez bizony hazugság, álhír a javából, csakis az oldal forgalmának növelését szolgálja, Bródy János él, semmi baja nincs. Tehát itt megfigyelhetjük az anyagi érdek szerepét – de kinek érdeke még a rémhír terjedése?

Természetesen az oldal hirdetőinek.

Ide tartoznak a politikai álhírek is, azok sem pusztán a közlő orgánum forgalmát növelik – de fontoljuk meg, a politikai álhírek nagy része nem pusztán egy választás eredményét kívánja befolyásolni, szép is volna, hanem magát a közgondolkodást! Sajnos, magasabb céljaik vannak a gumitalpúaknak, mint a pillanatnyi politikai siker, hosszabb távon gondolkodnak. Erre jó példa a látszólag politikamentes oltásellenesség vagy a Magyar Idők hírhedett „kulturális” sorozata, amik az életünket szeretnék gyökeresen felforgatni. Nekik már nem egy választás a tét.

Egyszóval: szép a francia törvény, igen szép, csak nem jó és szabatos meghatározás híján nem is teljes. Lehetett volna még csiszolni, ha akarták volna, csak nem is nagyon akarták.

Miért fontos az álhír pontos meghatározása?

Azért, mert különben úgy meghatározzák nekünk, hogy arról koldulunk.

A kormánysajtó valósággal tobzódik az „álhír” kifejezés használatában, az Origón például a kereső 164 cikket ad ki, csak náluk. Meg sem számoltam a Magyar Időkben vagy a 888-on, vagy a Pesti Srácokban, vagy... még folytathatnám, de kifutok a terjedelemből, szóval náluk álhír az a hír, ami igaz ugyan, csak nem a kormány mondta tollba. És nem álhír az, ami hazugság, de felülről jött.

Félek, ha a francia példát követve lesz magyar álhír-törvény is, abba majd ők írják a meghatározást.

Na, az lesz csak az álhír-paradicsom, valóságos mesevilág!

Minden napra sok mese.

Kell a törvény, nagyon kell ebben az ügyben: de jó törvény kell.

A rossz törvénynél ugyanis még a törvényen kívüli állapot is jobb.

Szele Tamás