Hát, ha azt vesszük, így sem jó meg úgy sem jó, de leginkább sehogyan sem jó. Mármint az álhír-helyzet. Úgy vagyunk mi ezekkel az álhírekkel, mint a mesebeli halász a dzsinnel, meg a három kívánsággal: kívánunk mi ezt is, azt is, aztán a végén az utolsóval örülünk, ha vissza tudjuk csinálni az eredeti, rossz helyzetet, úgy el- és túlkívántuk magunkat.

Mert az a helyzet, hogy nekem, aki azért jó pár éve hadakozok az álhírek ellen, most épp ünnepelnem kéne, esetleg felvonulnom örömömben, a Marseillaise-t énekelve, de legalábbis a Le Boudint, tekintve, hogy nem vagyok francia. Az ugyanis az Idegenlégió indulója. De valahogy nincs kedvem mégsem a Concorde téren defilírozni vagy Potriennel csókolózni boldogságomban, hanem azon töröm a fejemet, mi minden lehet még ebből. Arról van ugyanis szó, hogy Franciaország – kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára – de meghozta az álhír-ellenes törvényét. Az egyik szemem sír, a másik nevet csak, mert olyanra sikeredett, de olyanra... tényleg, milyenre is? Lássuk mit ír róla az MTI!

„Franciaország-parlament-média
A francia parlament elfogadta az álhírellenes szabályozást

Venczel Katalin, az MTI tudósítója jelenti:
Párizs, 2018. november 21., szerda (MTI) - A francia parlament véglegesen elfogadta azt a két törvényjavaslatot, amelyek célja választási időszakban „a tájékoztatási manipuláció” megakadályozása.

A tervezeteket a kormányzó Köztársaság lendületben és szövetségese, a centrista Modem terjesztette be és szavazta meg.
A szöveg szerint egy képviselő vagy elnökjelölt, valamint politikai párt a kijelölt bíróhoz fordulhat álhírek terjesztésének megakadályozását kérve egy adott választást megelőző három hónapban. A törvény átláthatóságra kötelezi az internetes közösségi oldalakat (Facebook, Twitter), amikor fizetett tartalmakat tesznek közzé.
A francia médiahatóság, az Audiovizuális Legfelsőbb Tanács ezentúl felfüggesztheti egy külföldi állam vagy annak befolyása alatt álló televízió sugárzási jogát, amennyiben az szándékosan olyan álhíreket terjeszt, amelyekkel akadályozza egy választás tisztességes jellegét.
Emmanuel Macron francia államfő az év elején jelentette be, hogy még az idén felül fogja vizsgálni a francia médiaszabályozást annak érdekében, hogy fellépjen a közösségi médiában terjengő álhírek ellen, amelyek megfogalmazása szerint veszélyeztetik a liberális demokráciákat.
Macron az álhírekkel kapcsolatosan egyértelműen az oroszországi székhelyű nemzetközi médiát, a franciául is sugárzó RT hírtelevíziót és a Sputnik híroldalt bírálta, és azzal vádolta meg, hogy róla is téves információkat terjesztettek, valamint azt állította, hogy „ez a propaganda oldalak ezrein jelent meg a közösségi oldalakon”.
A törvényjavaslatok megosztották a politikai pártokat és a szakértőket, akik szerint az álhírek terjesztését már az eddig érvényben lévő törvények is büntették.
Az ellenzéki jobb- és baloldali pártok nemmel szavaztak vagy tartózkodtak, mert szerintük az újabb szabályozás felesleges, és sérti a véleménynyilvánítás szabadságát. Újságírói szervezetek pedig az esetleges cenzúra veszélyeire figyelmeztettek.
A legnagyobb vitát az álhírnek, azaz a fake news-nak a definíciója váltotta ki. Az új törvénybe végül az a megfogalmazás került be, hogy az álhírek olyan vádak vagy egy ténynek olyan pontatlan, illetve megtévesztő alkalmazásai, amelyek arra irányulnak, hogy megváltoztassák egy választás tisztességes jellegét. A kormány érvei olyannyira nem győzték meg a jobboldali többségű szenátust, hogy az vita nélkül elutasította a javaslatokat, amelyeket azután a kormánytöbbségű nemzetgyűlés megszavazott.” (MTI)

Hát, akkor megint ott tartunk, ahol a falu bolond pappal. Ez ugyanis nem álhír-ellenes törvény, hanem egy törvény, ami az álhírek egy részét büntetni rendeli. Az világos, hogy, mivel politikusok hozták, leginkább azzal foglalkozik, ami ennek az emberfajtának a legfontosabb, vagyis a választásokkal és azok befolyásolásával.

Csak hát az álhír nem pusztán ennyi. Most tehát Galliában tilos mondjuk Macronról zöldeket írni vagy nyilatkozni, ha azok a zöldségek nem bizonyíthatóan igazak, illetve ha azok bizonyíthatóan hazugságok és bizonyíthatóan egy idegen állam által finanszírozott orgánumban jelennek meg, a választások befolyásolása céljából – de például vígan írhat, mondhat bárki bármit például az oltásellenességről vagy fejthet ki mindenféle rasszista propagandát, terjeszthet bármely kisebbségről olyan hazugságot, amilyent csak akar, hiszen az a választásokat nem befolyásolja. Legfeljebb zavargások lesznek belőle – de ha nem a választások napján törnek ki, hát lelke rajta.

Persze, ez sem teljesen így van, van Franciaországban is sajtótörvény, mármint ezen az álhír-törvényen kívül is, ott is büntetik a fake newst, csak ezzel a mostani jogszabállyal bevezették az álhír egy teljesen hamis, rossz jogi értelmezését, meghatározását.

Na jó, akkor segítsünk a francia törvényhozóknak, mert pont ránk van szükségük: mi hogy határoznánk meg az álhírt?

Három lényeges pontban különbözik a mi meghatározásunk a franciákétól: az az első, hogy a valóságtartalom nem kell egyértelműen hamis legyen egy álhírben: lehet az pontatlan vagy megtévesztő is. Az álhír-oldalakon gyakori, hogy egy intézkedéshez vagy egy valós eseményhez teljesen hamis magyarázatot fűznek – ilyen például az, ha történik egy bűncselekmény, és random mellécsapnak néhány fotót az „elkövetőkről”, pillanatnyi érdek szerint. Aztán, ha rákeres az ember a képre, kiderül, hogy három évvel korábbiak, mint maga a bűneset. Vagy a tegnapi példa: végigsöpört a magyar nyelvű Facebookon egy körözés egy ellenszenves fotóval, mely szerint a képen látható fickót egy tizenegy éves kislány ellen elkövetett nemi erőszak miatt körözik.

Körözik is. A nemi erőszak is megtörtént, sajnos. Csak épp nem tegnap, hanem október 18-án. És nem Magyarországon, hanem Bukarest határában. Az áldozat meg nem tizenegy, hanem huszonegy éves. A többi stimmel.

És ezer ilyen akad. Szóval, magában az alaphírben lehet épp némi magva az igazságnak: de attól még álhír az, ha rendesen megforgatják hazugságban, aztán kisütik.

A második különbség a széles körben való terjesztés. A jog gyakorlatától eltérőn nem azt vizsgálnám, hány embernek van módja hozzáférni az álhírhez, ez a közösségi oldalak világában nem járható út, mert ha nyílt a megosztás, több milliárdnak akár. Azonban ha Biri néne, a gang hírharangja kiírja a saját Facebook-oldalára, hogy látta a Pistit éjjel beosonni a Marcsihoz, az nem álhír, ugyanis ezt leginkább ki olvashatja? Biri néne ismerősei. Esetleg még a szomszédság, de ez akkor is a polgári jog keretébe tartozik, jó hírnévhez való jog megsértése, köznyelven: pletyka. Lehet még rágalmazás, de álhír nem. Az álhírhez az kell, hogy bizonyos szférán túl is terjedjen. Csak aki nem ismeri Pistit meg Marcsit, azt ez nem érdekli – így hát az álhír alapvetően közérdeklődésre számot tartó témákban terjed, ám mivel ezeket képtelenség volna felsorolni vagy meghatározni, maradjunk a „széles körben terjedésnél” és ezt a széles kört határozzuk meg kétezer fő elérhetőségében (ennyi szokott lenni egy gyengébb napon egy átlagos újságcikk olvasottsága. Erősebb napon akár százezer is lehet.) És hát az álhírnek pont az a célja, hogy minél inkább elterjedjen, tehát ez a momentum kihagyhatatlan a meghatározásából.

Jön a harmadik eltérés: a terjedéshez a hírt forgalmazó médiumon kívül valaki másnak is anyagi, politikai, illetve egyéb érdeke fűződik.

Hát igen: a forgalmazó médiumnak mindenképpen érdeke a terjedés, sőt, tévedhet is: a hírversenyben mindenki kergeti a minél nagyobb szenzációt, azért a sajtót, mármint a valódit nem lehet büntetni, hogy nem ad mást, csak, mi lényege. Más kérdés, hogy tévedhet is. Tetszenek emlékezni, Nelson Mandela vagy Bud Spencer hányszor haltak meg pár évvel ezelőtt a sajtóban... na, az annak volt köszönhető, hogy valamelyik, egyébként és általában megbízható hírügynökség elhitt egy álhírt, és a tisztának gondolt forrásból már mindenki továbbadta. Ezek tévedések, ilyen azért ritkán van.

De mit szóljunk ahhoz, hogy ma reggel a Fem3cafe-online azzal riogat, miszerint elhunyt Bródy János? (http://fem3cafe-online.com/itt-hagyott-minket-brody-janos-a-delutani-orakban-jelentettek-be-halalat/?fbclid=IwAR0n6oZYO-24PvHpB6a8KSHhVY19FqOLrjPEupZklPhg8TrHFvuFh2pRi9I)

Ez bizony hazugság, álhír a javából, csakis az oldal forgalmának növelését szolgálja, Bródy János él, semmi baja nincs. Tehát itt megfigyelhetjük az anyagi érdek szerepét – de kinek érdeke még a rémhír terjedése?

Természetesen az oldal hirdetőinek.

Ide tartoznak a politikai álhírek is, azok sem pusztán a közlő orgánum forgalmát növelik – de fontoljuk meg, a politikai álhírek nagy része nem pusztán egy választás eredményét kívánja befolyásolni, szép is volna, hanem magát a közgondolkodást! Sajnos, magasabb céljaik vannak a gumitalpúaknak, mint a pillanatnyi politikai siker, hosszabb távon gondolkodnak. Erre jó példa a látszólag politikamentes oltásellenesség vagy a Magyar Idők hírhedett „kulturális” sorozata, amik az életünket szeretnék gyökeresen felforgatni. Nekik már nem egy választás a tét.

Egyszóval: szép a francia törvény, igen szép, csak nem jó és szabatos meghatározás híján nem is teljes. Lehetett volna még csiszolni, ha akarták volna, csak nem is nagyon akarták.

Miért fontos az álhír pontos meghatározása?

Azért, mert különben úgy meghatározzák nekünk, hogy arról koldulunk.

A kormánysajtó valósággal tobzódik az „álhír” kifejezés használatában, az Origón például a kereső 164 cikket ad ki, csak náluk. Meg sem számoltam a Magyar Időkben vagy a 888-on, vagy a Pesti Srácokban, vagy... még folytathatnám, de kifutok a terjedelemből, szóval náluk álhír az a hír, ami igaz ugyan, csak nem a kormány mondta tollba. És nem álhír az, ami hazugság, de felülről jött.

Félek, ha a francia példát követve lesz magyar álhír-törvény is, abba majd ők írják a meghatározást.

Na, az lesz csak az álhír-paradicsom, valóságos mesevilág!

Minden napra sok mese.

Kell a törvény, nagyon kell ebben az ügyben: de jó törvény kell.

A rossz törvénynél ugyanis még a törvényen kívüli állapot is jobb.

Szele Tamás

Kérem, ha minden összejön, senki sem fog megállani Huszt romvárának bús düledékein, főleg azért, mert senki nem fogja tudni, mi lehet az a rom. De a helyzet mégis méltó Kölcsey verséhez: felém is lebegő rémalak inte a csarnok elontott oszlopi közt, ugyanis beleolvastam Schmidt Mária blogjába, és most már semmi kétségem: vége a magyar történelemoktatásnak.

Helyét felszántják, sóval bevetik, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy „mint Karthágóét”, ugyanis fogalmunk sem lehet majd arról, mi volt Karthágó vagy kik voltak a punok. Értem én, hogy nagy indulat feszíti a terrorházmesternő kebelét, tenni akarás, hatni kíván, alkotni, gyarapítani vagy legalábbis gyarapodni (bár nem tudom, már hova: az egyik leggazdagabb ember az országban), de tény, hogy át akarja rendezni a blogja tanúsága szerint a teljes történelemtanítást. (http://latoszogblog.hu/blog/a_tortenelemoktatasrol?fbclid=IwAR1jPWB4KP23LPQTJ324HomrXMLH7gT6Wx2NoA9qH4cZLG0knN07XPc3QOY)

Mondjuk, ha inkább a Lánchidat akarná megépíteni vagy szabályozná az Al-Dunát, magam is tapsolnék neki, de azt már megoldotta előtte valami gróf, aki amúgy is csak azért fog bekerülni a történelemkönyvbe, ha egyáltalán bekerül, mert filmet forgattak róla az első Orbán-kormány idején, más említésre méltót nem kell tudni vele kapcsolatban: mindegy is, az a szomorú helyzet, hogy Schmidt Máriára már csak az oktatási reform maradt. Erről ír körülbelül egy-másfél flekkben, de ez olyan kemény, mint a vídiakád sarka, ha a tizede megvalósul, már akkor is végünk van – és nem a tizede fog megvalósulni.

Akkor lássuk, Mária asszony szerint miért fontos a történelem oktatása?

Én, mint botor tollforgató, úgy vélem, egyszerűen azért, hogy tudjuk, mi történt régebben, eleinkkel és mások eleivel egyaránt, okuljunk belőle és ne hagyjuk ismétlődni az eseményeket. Hát kérem, ezek szerint nekem nincs igazam. Mert mit mond a nagyasszony?

„A történelem oktatásának elsődleges célja szerintem öntudatos és büszke magyar polgárok nevelése. Múltunk megismertetése és értő elemzése révén minden tanuló erőt meríthet nemzetünk nagyjai, hősei és példaképei tetteiből, melyeknek eredményeként több mint ezer éve megmaradtunk és megőriztük nemzetünket itt a Kárpát-medencében. A diákokat jogos önbizalommal kell felvérteznünk, és azzal a tudattal, hogy nem kell senkivel szemben kisebbségi érzést táplálniuk, mindenkivel szemmagasságból beszélhetnek.”

Mylady. A magyar polgár már most is büszke és öntudatos, a kelleténél is inkább, de mondjuk nincs is nép, amelynek tagjai ab ovo, származásukból kifolyólag többek lennének más népek tagjainál, ez hülyeség. Lehet, hogy Johnnynak, mivel amerikai, olyan alkotmánya van, ami messze a legjobb a világon, és ez a történelméből fakad, ugyanis az Alapító Atyák messze koruk legbölcsebb emberei voltak – de hát mi gátol minket abban, hogy nekünk is legyen ilyenünk? Butábbak, gyávábbak nem vagyunk mint a jenkik – akkor mi is? Ja: maga meg a magához hasonlók. És hát ilyenek régen is voltak, most is vannak, lesznek is tán. Ha van okunk kisebbségi érzésre más népekkel szemben, az in saecula saeculorum a magyar uralkodó réteg és a politikai vezetőink. De menjünk tovább. Mit kíván a Terror Házának mestere?

„1. Szakítani kell azzal az időrendiségre alapozott történelemtanítással, ami az őskortól indulva vezet el minket a huszadik századig.”

Valójában már szakítottunk is, ugyanis a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy fejlődésünk iránya a huszonegyedik századtól tart az őskor felé, legalábbis az utóbbi nyolc évben. De komolyan mondom, édes néném, magának vannak ötletei. Tanítsuk mondjuk a történelmet először a közepétől napjainkig, aztán az elejétől a közepéig, én is amondó vagyok, a végén meg fordítsuk meg. Nehogy véletlenül legyen benne valami logika: előbb fedezzék fel az emberek Amerikát, utána a hajózást.

„2. Szakítani kell azzal a szemlélettel, ami a nyugat-európai, francia, brit történelemre súlyoz, azt érzékeltetve, hogy az általuk bejárt úthoz képest mi késésben, sőt eltérésben vagyunk.”

Tényleg idegesítő lehet, hölgyem, hogy ezek a nációk mindenféle fontos dologgal foglalkoztak az évszázadok hosszú során át, miközben a mi eleink csak pipáltak és kivetették az úrbért, bár bizony ez sem teljesen igaz: de hát mit csináljunk, nem lehet utólag átrakni a Bastille ostromát a Vérmezőre vagy a trafalgari csatát a Hortobágyra. Szóval, ha nem lehet, inkább ne is tanítsuk. Azt kicsit nehéz lesz megmagyarázni Pistikének, honnan jött mihozzánk a reneszánsz, a reformáció, a polgárosodás vagy a gőzmozdony, de nem is kell: adta a Magyarok Istene. És kész.

„3. Szakítani kell a marxista lineáris történelemszemlélettel. Használaton kívül kell helyeznünk a marxizmus nyelvét, fogalmait és következtetéseit. Az értékelés alapját képező utópikus szemléletet el kell vetnünk. Nincs, nem volt és nem lesz tökéletes rendszer, társadalom, intézmény, ezért azt számon kérni nem helyes és nem is érdemes.”

Kérte számon a fene. Tökéletes rendszer valóban nincs és nem is lesz, erre a legjobb példa a mostani, ami olyan tökéletlen, hogy háromszáz évre előre elkövette már az összes hibát, amit el lehet követni, de mi a herepfedény lehet az a „marxista lineáris történelemszemlélet”? Az netán, hogy a dolgok egymásból következnek? Elismerem, hogy amennyiben ezt a tézist elfogadjuk, annak nagyon kellemetlen következményei lehetnek önre és kedves barátaira nézvést, tehát létérdekük, hogy ne így gondolkodjunk, de ennek vajmi kevés köze van a marxizmushoz. Különben pedig a marxista történelemszemlélet épp nem lineáris: nem hallott még soha a hegeli spirálról? Úgy tudtam, nem csak hallott, de még vizsgázott is belőle a méltóságos asszony. Azt a szegény Hegelt is mindig forgatják, mint Piszkos Fredet a bőröndben...

„4. Tudomásul kell venni, hogy a mai gyermek keze ügyében ott van az internet és az okostelefon nyújtottá tudástár, ezért számukra elsősorban összefüggéseket, értelmezéseket és narratívákat kell adnunk.”

Igen és nem. Azt én is mondanám, hogy nem kéne fejből tudnia mindenkinek a mohácsi vész időpontját percre pontosan, időjárási körülményekkel együtt, azt tényleg meg lehet nézni itt vagy ott. De az évszámot legalább tudni kell. Éspedig azért, hogy képesek legyünk elhelyezni az eseményeket a történelem folyamatában. Bár, ha elkezdünk variálni az időpontokkal, még megeshet, hogy Szapolyai időben odaér Mohácsra és így utólag győzünk (ezen dolgozik most a dr. Pap Norbert, ha jól tévedek).

„5. Általános iskolában kizárólag magyar történelmet tanítanék, egyetemes történelmet pedig csak annyiban, akkor és azt, ami a magyar történelem szempontjából releváns. A magyarság érdekeinek érvényesítését, érdekképviseletét használva mérceként.”

Ez az, kérem, így és nem másként. Mert hogy magyarázom meg Pistikének, hogy mondjuk Bethlen Gábor 1626. március 1-jén feleségül vette György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgát, Brandenburgi Katalint, és 1626-ban belépett a protestáns hatalmak westminsteri szövetségébe? Pistike első kérdése az lesz, hogy mi az a protestáns? Tudod, Pistike, az egy felekezet, tudod, Luther, Kálvin, Zwingli... ja, nem tudod, ugyanis azt majd csak középiskolában tanítják. Vagy mit mondok neki Mátyás király reneszánsz udvaráról? Janus Pannoniusról, Galeottoról? Hogy a reneszánszot is majd később mondom el? Mit mondok Baross Gáborról, a vasminiszterről? Hogy ő találta fel a gőzmozdonyt, mert Stephensonról még nem tanult Pistike? Nagyon szép lesz, érdekelne, miféle magyar történelmet lehet tanítani a világ többi részétől függetlenül, de szerintem semmifélét. Vegyük csak az augsburgi vereséget: a vesztes magyarok elemista tananyag, a győztes németek csak a középiskolában kerülnek elő. Ha csak úgy nem módosítjuk az esetet, hogy Lech mezején a markolábokkal huzakodtak eleink, ugyanis a markoláb feltétlenül magyar. Amint a fűzfán fütyülő rézangyal is.

„6. Középiskolában tanítanék egyetemes történelmet, az eddigieknél lényegesen nagyobb súlyt helyezve régiónk, illetve az Európán kívüli világ történelmére is.”

Értem. Annak én is nagy híve volnék, hogy alaposabban tanítsák az Európán kívüli világ történelmét, bár nem vagyok nagyon biztos abban, hogy Schmidt Mária itt a Hadakozó Fejedelemségek Korára vagy a Tavasz és Ősz korszakra gondol, szóval szegény Cao Cao marsall marad továbbra is a kínai történelemkönyvekben, Szun Ce szintén. Sőt, azt hiszem, Washington tábornok sem képezi majd gerincét a tananyagnak.

„7. Általános és középiskolában egyaránt a történelem részeként tárgyalnám a gondolkodás, vagyis az eszme, tehát a vallás és kultúra, valamint az anyagi és technikai fejlődés történetét.”

Ez tényleg fontos lenne, csak tessék már nekem megmondani, a fentiek fényében mit és mikor oktatna? Mert úgy nézem, előbb lenne karavella, aztán iránytű, előbb gőzgép, aztán kerék, és persze mindent magyarok kéne feltaláljanak, különben sehogy sem férne bele a tantervbe.

Hanem a tudós házmesternő dolgozatának utolsó mondatával maradéktalanul egyet bírok érteni. Azt mondja ugyanis, mégpedig dialektikusan:

„Először tehát a célokat és az alapelveket kellene tisztán látnunk. Minden további lépés ebből, ez után következik.”

Bizony ám. Csak éppen a vázolt alapelveket követve nem történelmet kapunk, hanem valamiféle rémálmot, minden logika és időrendiség nélkül. Az efféle történelemoktatás végképp a népmesék szintjére száműzné a história tudományát, tele volna különösebben meg nem indokolt csatákkal és hadjáratokkal, melyeket dicsőségesen elveszítünk, vagy ha kell, utólag megnyerünk, a fene sem értené, mi miért történt, az események okai harmadlagosak (sem) lennének – tulajdonképpen eltűnne minden okság, minden összefüggés, a dolgok történnek és kész.

És ha átdolgoznák köcsögdudára valamint nádi hegedűre, táncos formában elő is lehetne adni az egészet, regölés útján.

Igen: Schmidt Mária feltalálta a regölést, mint történelemtudományi módszert. Semmi szükség a valódi történelem ismeretére.

„Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

Mi meg?

Maximum megállhatunk bús düledékeiden, Husztnak romvára.

És messze jövendővel komolyan vetünk össze jelenkort.

Míg lebegő rémalak int mifelénk.

Szele Tamás

Hát kérem, nincsenek jó híreim. Amitől féltünk, bekövetkezni látszik: az online világ egyre jobban fog hasonlítani Orbán Viktor vagy Erdogan nedves álmaira. Mármint nem a pornó miatt: az se lesz, de nagyjából el is kezdhetünk búcsúzkodni azoktól a szolgáltatásoktól, amelyek miatt szerettünk a virtuális térben lógni – és amelyek a legjobban csípték a diktátorok szemét.

Ráadásul mindez nem valami aljas ármány, hanem a demokrácia és a törvényesség jegyében zajlik, méghozzá uniós szinten. Mondjuk nem ártott volna a 11-es cikkely megszavazása előtt el is gondolkodni azon, miről voksolnak a hölgyek és urak: most már kész a baj, és a diktatúrák úgy nyalogatják a bajszukat, mint a jóllakott kandúrmacska.

De hát mi ez az egész? Írtam én már róla korábban is (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/), de ide idézem a magyarázatot, mivel tudom, hogy a linket majd nem tetszenek megnyitni. Szóval, a linkadóról van szó.

„A másik vitatott cikkely a 11. sorszámú, amelyet hiperlinkadónak is csúfolnak – e szerint az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is. (Qubit)

Hát, tetszenek már kapiskálni? Én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, mondjuk, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.”

Itt tartottunk június 15-én, azóta annyiban változott a helyzet, hogy szeptember 13-án megszavazták mind a 11-es, mind a 13-as cikkelyt, illetve az összes új uniós szerzői jogi irányelvet. Minek következtében a Magyra Időktől és az Origótól meg a 888-tól sokan válnak majd munkanélkülivé, gondolok itt azokra a billentyűzetkulikra, akiknek főfoglalkozása, hogy a közösségi oldalak vagy a Google ellen harcolnak.

Ugyanis úgy néz ki, hogy csata nélkül győztek.

Nem lesz rájuk többet szükség.

A 11-es cikkelyt már elmagyaráztam, adós maradtam a 13-assal: ez

„A cenzúragépezetet takarja, vagyis azt a javaslatot, miszerint az internetes platformoknak felelősséget kell vállalniuk minden, a felhasználóik által feltöltött tartalomért. Ennek bevezetése minden techcéget (videó- és fotómegosztók, közösségi oldalak) előzetes szűrők telepítésére kényszerítene, amelyek pusztán algoritmusok alapján, még a feltöltés előtt meggátolja a jogvédett tartalmak közzétételét. Ez a cikkely a zeneipar és a Youtube csatájából nőtte ki magát, a zenészek szerint ugyanis a Google rengeteget keres az ő szerzeményeiket felhasználó videókon, de alig fizet utánuk jogdíjat.” (Qubit) (https://qubit.hu/2018/09/13/tim-berners-lee-es-vint-cerf-ellenezte-deutsch-tamas-es-szanyi-tibor-megszavazta-az-eu-uj-szerzoi-jogi-iranyelvet)

Mármost mindenki beláthatja, hogy ez jogilag érthetően és világosan néz ki, hiszen például a gyűlöletbeszéd eddig utolérhetetlen, névtelen felelősei helyett büntethetővé teszi magát a platformot, az meg gondoskodjon az algoritmus útján ennek elkerüléséről. Jogilag így kezd formát ölteni a dolog, csakhogy a szerzői jogok beemelése miatt egészen egyszerűen képtelenség lesz minden feltöltést az utolsó szóig, hangig ellenőrizni, és az is értelmezés kérdése, hogy milyen mértékű idézet számít már plágiumnak: hiszen ha szigorúan vesszük, és lemegyünk a mondatok vagy a zenei frázisok szintjéig, ezentúl tilos lenne minden idézet, a véletlen hasonlóságokról nem is szólva.

Vegyük csak azt az esetet, amikor 2009-ben kiderült a Süsü, a sárkány zenéjéről, melyet Bergendy István írt, hogy kísértetiesen hasonlít Willie Mitchell Cherry Tree című számára. Zenészemberek erre megvonják a vállukat, és azt mondják: van ilyen. Volt is, lesz is. Ha azonban bevezetik az összehasonlító algoritmust, akkor az egyiknek mennie kell, és mivel Mitchell száma 1970-es, a Süsü meg 1975-ös, nyilván az egyfejűt kell letiltani a You Tube-ról.

És ezer ilyen eset lesz. Pedig hát épp a zenei kiadók lobbiztak az intézkedés érdekében: és, hát igen, a német sajtókonszernek...

A sajtó is nagy bajban van, hiszen most már nem adhatnék linkeket, hiperhivatkozásokat az írásaimban bizonyítékként, sőt, nem is idézhetném más ember, más lap írását - mi több, a magamét sem: az algoritmus azonnal kivágna, egyszóval, újságot csinálni lehetetlen volna így.

Az azért nagyon szép volna, ha saját magamnak kéne jogdíjat fizessek, például ez után a mai írás után. De kéne...

Azt tetszik mondani, biztos mi vagyunk a hülyék, akiknek nem tetszik ez, az Unió meggondolt politikusai nem adhatták a nevüket egy ekkora szamársághoz? Dehogynem, kérem, dehogynem. Annyira komoly az ügy, hogy a You Tube múlt héten be is jelentette: ha a szerzői jogi irányelv januári, újabb szavazásán nem változik semmi, hát inkább kivonul Európából, mert 1,8 milliárd regisztrált (és még legalább ugyanennyi regisztrálatlan) felhasználót még algoritmussal is képtelenség ellenőrizni.

És tegnap a Google is jelezte, hogy ha nem lesz változás, a Google News szolgáltatást beszüntetik az Unió területén. Mondjuk fontolgatják a teljes kivonulást is.

De mi ez a Google News? Az az a szolgáltatás, amit a mai jobboldal számítástechnikai analfabéta betűkoptatói a legjobban támadnak és kifogásolnak, éspedig nem a saját eszük vagy tapasztalatuk alapján, hanem azért, mert ezt a hadjáratot még a Breitbart indította, évekkel ezelőtt, ők meg követik a nagy példaképet.

Ha belenézünk a magyarul Google Hírek néven futó szolgáltatásba (https://news.google.com/?hl=hu&gl=HU&ceid=HU:hu), láthatjuk, hogy ez egyszerűen egy sajtószemle. Olvasottság alapján ajánl mindenféle cikkeket a felhasználónak, abból az egyszerű tételből kiindulva, hogy ha sokakat érdekelt valami, lehet, hogy őt is érdekli. És hát sajnos az a helyzet, miszerint a politikai jobboldal és az alt-right orgánumai sokkal kevésbé olvasottak, mint más alapállású sajtótermékek. Talán, mert sokkal gyengébben is vannak megírva. Ezt a Breitbart – és a nyomán a teljes alt-right sajtó – csalásnak, befolyásolásnak tekinti. Hát, ha a magyar helyzetet nézzük, nem tudom, miért sírnak, ma is van Origo az első három legolvasottabb anyag között, más kérdés, hogy egy tűzeset híréről van szó, ami valóban sokakat érdekelhet. (Ég a nagyhegyesi gáztározó, és jön a tél).

Ezért lett Magyarországon is közellenség a Google, mármint amiatt, hogy nem hajlandó az algoritmusa helyett egyenesen a kormány kezébe adni a hírek szerkesztését. Ezért támadják nap, mint nap, ahogy támadják a YouTube-ot és a Facebookot is. A Facebook is elhagyhatja különben a kontinenst a fentebb vázolt okok miatt.

Egyszóval, az Unió most a jogszerűség jegyében csodálatosan jogszerűtlen irányelvet szavazott meg, amiből csak baj lehet, rövid távon is, hosszú távon is. De legalább az ellenségeit sikerült megörvendeztesse: az agyontámadott oldalak, szolgáltatások elmennek majd, helyettük nem lesz semmi, ugyanis Európa épp annyira nem képes megoldhatatlan feladatokat és követelményeket teljesíteni, amint az eddigi szolgáltatók sem: ellenben az egyre zsarnokibb kormányok elérik, hogy a médiakommunikáció mostani online formái ellehetetlenülnek.

Azoknak, akik azt hiszik, hogy most sok-sok pénzt fognak kapni az eddig tőlük lopott tartalmak miatt, és ezért nekik megéri, annyit mondhatok: maximum sok-sok pert indíthatnak, és annyit nem ér az egész, hogy utána ne legyen hol publikálni.

Márpedig nem lesz:

„Spanyolországban 2014-ben már megpróbálták elérni, hogy a Google fizessen az online kiadóknak, ha tartalmaik megjelennek a keresési találatokban, de csak azt érték el, hogy a Google becsukta híroldalát, ezáltal csökkent a helyi lapok és egyéb tartalomszolgáltatók online forgalma.” (Qubit)

És aztán meg is szűntek ezek az orgánumok, forgalom és bevétel híján.

Hát kérem, ne legyünk rövidlátók, ne kívánjuk megsemmisíteni a teljes online médiát pár forintért.

Bár mondjuk mindegy is, ki mit akar: Nem mi döntünk.

Hanem a januári szavazás Brüsszelben.

És abba nekünk sok beleszólásunk nem lesz, legfeljebb bőghetünk, ha visznek minket a vágóhídra.

De legalább nyugodtan bőghetünk: minden maximálisan törvényes!

Ja, hogy rossz a törvény, az irányelv?

Rossz.

Hogy minden tagállam maga dönti el, milyen mértékben alkalmazza az irányelvet?

Van rá egy fogadásom, hogy Magyarország maximálisan fogja alkalmazni.

No, meglátjuk.

De nem vagyok optimista.

Már elkezdtünk ennen dugánkba dőlni.

Szele Tamás

Kérem, azért érdekes egy világ jön Budapesten, mármint az aluljárók környékén. Ez az írás megint sokaknak nem fog tetszeni, és le merem fogadni, hogy többen előhozakodnak majd alkalmi rossz tapasztalataikkal: értem én azt is, de abban azért megegyezhetünk, hogy attól, miszerint egyszer láttak karón varjút, a varjak még nem élnek állandóan karón.

De térjünk a tárgyra. A HVG birtokába jutott egy EMMI-dokumentum, melyet nem szántak a nyilvánosságnak, amiben több érdekes előterjesztés szerepel – eddig az aluljárókról és az idős hajléktalanokról szólót hozták nyilvánosságra, de a lap ígéri, hogy bemutatja a többit is. (https://hvg.hu/itthon/20181119_Uj_kormanyzati_tervek_a_hajlektalanok_miatt_lezarhatjak_Budapest_nagy_aluljaroit)

No, lássuk az aluljárókat. Hát mi szépet, jót terveznek azokkal?

Erre mondaná az ember, hogy sok jó ötletet hallottam már, de ilyen nagy marhaságot keveset.

Éspedig azért zárnák le, hogy a hajléktalanokkal szemben eddig elért eredményeket megőrizzék. Ez úton hirdetek pályázatot, miszerint ha valaki Budapest aluljáróiban eredménnyel találkozik, az küldje be nekem fényképen, és illő jutalomként egy megfejtőt sorsolok ki közötte. Valóban nem alszanak már ott az emberek, ez azonban nem eredmény, ez egy állapot, ab ovo nem is arra tervezték az aluljárókat, hogy aludjanak bennük, csak történelmileg mégis úgy alakult, mint még annyi más ebben a drótoktól öleltben. Az sem eredmény, hogy a Dunában nincsenek krokodilok, vagy jéghegyek, mert elvileg lehetnének, de az sem így alakult. Lássuk az indoklást!

„Indoklásként hivatkoznak egyrészt az új szabályozás bevezetése óta eltelt első hónap tapasztalataira, másrészt a Ferenciek terén lévő aluljáró 2016-os lezárására. Mint írják, utóbbi az aluljáró felújítása után „pilot projekt”-ként történt, de „évtizedes probléma” oldódott meg így. Pozitív irányba mozdult el mind az aluljáró, mind a közelében lévő felszíni területek rendezettsége, megszűnt az aluljáróban alvás, csökkent a jogsértő cselekmények száma, nappal is rendezettebb állapotot mutat az aluljáró, sőt, a tiltott dohányzás, a szeszesital-fogyasztás, jogosulatlan kereskedés és rongálások száma is csökkent” – sorolják a Ferenciek terén már megvalósult lezárás előnyeit. Ezen a terven komolyan gondolkodhatnak: a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság, a BKK és a Budapesti Közút Zrt. szakmai szervezetei már ki is dolgozták, hogyan zárnák le a kiemelt gyalogos-aluljárókat éjszakára. A javaslat szerint ez két ütemben történne, mivel jelenleg nem mindenhol oldható meg azonnal a gyalogosok biztonságos, felszíni átkelése, hiszen nincsenek mindenhol kiépítve az ehhez szükséges átkelők, lámpák. (HVG)”

No, igen, ahol nincs senki, ott rendbontás sincs, ez egy nagy igazság, mondaná a Csodálatos Nalaya. Azt én elhiszem, hogy nem kellemes látvány, ahogy a nyomorult emberek betolják azt a féldecit vagy kannás bort, de mégsem tolhatnak kokaint, ahogy azt úribb körökben szokás. Az vesse rájuk az első követ, aki képes lenne egy ilyen állapotot bármiféle hangulatkarbantartó nélkül elviselni. Most jön a sopánkodás helye, hogy „de ott vannak, koszosak, büdösek, kéregetnek, nem lehet elmenni mellettük” - igen, és? El lehet, különben, hogyne lehetne, és ha lenne megfelelő ellátásuk, nem lennének sem koszosak, sem büdösek, nem is kéregetnének. Csak hát ez nem egyszerű feladat, ugyanis a magyar állam már évek óta nehezíti a civil önkéntesek, segítők munkáját, a szociális munkások anyagi és társadalmi megbecsülése is méltatlan: és alapok sincsenek egy átfogó és hatékony segélyprogramhoz. Ami még így is olcsóbb lenne, mint a mostani, ami nem egyéb a szegénység, hajléktalanság ellen viselt hadjáratnál. El kell dugni a szegénységet, akkor nincs, mert nem látszik. Világos ez, mint a vakablak.

És hogy látnának neki az aluljárók lezárásának?

Első körben azokat zárnák le, ahol a felszínen már van gyalogátkelő, így csak a rácsokat kell felszerelni a kijáratokra.

Mint megfigyelhetjük, ezeknek nem mindegyike áll kapcsolatban a metróval, de a zárás az utolsó metrószerelvény leállása után történne. Mégpedig közterület-fenntartók jelenlétében, akik ellenőriznék, nem ragadt-e lent valaki. Imádni fogják a közteresek is ezt az éjszakai műszakot, annyi biztos. És igen, elektromos rácsokat szerelnének fel a lejáratok aljára, ezt este helyben zárnák, hajnalban távvezérléssel nyitnák.

„A katasztrófavédelem munkatársai kivételt jelentenek, ők az éjszakai zárlat alatt is le tudnának jutni az aluljárókba. Ha pedig a közműszolgáltató cégeknek kellene valamiért ebben az időszakban lemenniük, akkor a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság segítségével juthatnak be.”

A katasztrófavédelem munkatársain kívül tudnék mondani egy másik kivételt is, a részeg angol legénybúcsúztatókat, akik törvényszerűen lent szorulnának, és az is zseniális, hogy ha valakinek sikerül lent kibekkelni a zárást, az alhat nyugodtan reggelig, sőt, tehet, ami neki tetszik – ugyanis a rendőrjárőr sem megy le!

Eddig ez kilencvenhat millióba kerül a terv szerint (mely tervet, hagyományaink alapján mondhatom, egészen bizonyos, hogy a megvalósítás során legalább háromszor módosítani fogják, míg el nem éri a félmilliárdot). Aztán persze jönnek a többi aluljárók is, az a második ütem, ki tudja, mennyiért, de nem lesz olcsó. Arra még pénzügyi becslés sem készült, de a forgalomszervezés egy akkora nagyvárosban, mint Budapest, pöttyet bonyolultabb feladat, annál, hogy felfessünk pár zebrát és kitegyünk pár jelzőlámpát.

Körülbelül ennyit tudunk, akkor lássuk, mi várható az intézkedés következményeképpen?

Első sorban is: a terv gyönyörű, nagyívű és teljesen értelmetlen. Okafogyott. A hajléktalanok elsöprő többsége már eltűnt az aluljárókból, főleg azért, mert a rendőrök ott keresik őket először. Illetve, dehogy keresik, csak ha a járőr meglátja őket, köteles figyelmeztetéssel élni a törvénysértő magatartás megállapítása esetén. Ez kellemetlen a rendőrnek, kellemetlen a hajléktalannak, tehát már nincsenek ott, legalábbis a korábban ott alvók többsége ismeretlen, kevésbé feltűnő helyeken húzza meg magát. Mivel a Baross téren lakom, és járok az aluljáróban nappal is, néha éjjel is, állíthatom: nem alszik ott már senki.

Másodsorban: ha valaki épp el akarna bújni egy aluljáróban, tökéletesen megtehetné. Rendben, a térfigyelő kamerák lebuktathatnák, de kinek van kedve tért figyelni késő este, mikor már elment az utolsó metró is?

Harmadsorban: ez a szükségtelen intézkedés elvileg nem ártalmas, de csak addig, amíg minden rendben megy. Ha hirtelen valamilyen okból szükség lenne az aluljáróra, természeti katasztrófa vagy polgári védelmi szükséghelyzet idején, az is biztos Budapesten, hogy pont azt az embert nem találnák, akinek joga van kinyitni őket. Ez olyan, mint az, hogy a vízszolgáltatás sem zárható el, csak korlátozható: a teljes elzárást tűz- és járványvédelmi okokból törvény tiltja.

Negyedrészt: a budapesti forgalom már így is Bosch vagy Dali ecsetjére kívánkozik, aki állandó jelleggel részt vesz benne, komoly előképzést kap az Apokalipszisből, ha ezt még tovább bonyolítjuk – ráadásul a legforgalmasabb csomópontokon, melyeket pont az aluljárók és a metró hívatott tehermentesíteni – olyan káosz következik, ami évekig is eltarthat. Az igaz, hogy a bonyolítás sem lenne ingyen, és hát van az a pénz, amiért okos emberek megtervezik, ügyes emberek végrehajtják, még ügyesebbek pedig zsebrevágják az egészet – de majdnem kétmillió ember fogja őket átkozni nap, mint nap több alkalommal, ha nem ér be időben a munkahelyére vagy nem jut haza akkor, amikor szeretne.

Egyszóval, nagy ötlet ez, kolosszális, és nem kétlem, hogy meg is fog valósulni.

Nekem azonban volna egy még egyszerűbb és jövedelmezőbb javaslatom.

Töltsék fel egészen egyszerűen az összes budapesti aluljárót, éspedig fele-fele arányban térkővel és dolomittal, hogy mindenki jól járjon.

Tömjék be őket és kész.

A legbiztonságosabb aluljáró az, amelyik nincs is. Abban nem történhet semmiféle rendbontás.

Igaz, ezáltal megszűnne a metróközlekedés is, de ennyi kellemetlenséget igenis el kell viseljen ez a bűnös város a közrend érdekében, legfeljebb majd kelünk korán és hazaérünk éjjel, gyalogolni jó, sportos nemzet leszünk, és ahogy majd erősödik a magyar, néhány kórházat bízvást be lehet zárni. Vagy akár az összeset. A metróval nagy költségvetési terhet vennénk le a főváros nyakáról is, egyszóval az előnyök mellett harmadlagos, hogy nem lehetne közlekedni a városban: lassan már így is alig lehet.

Mondom én, a legjobb aluljáró az, ami nincs, tömjük be mindet!

Az ötletet ez úton védetté nyilvánítom, használata esetén számomra jogdíj fizetendő. Jelentkezéseket „Megoldjuk okosban” jeligére a sóhivatalba kérek.

Van olyan jó tervezet ez is, mint a mostani.

Szele Tamás

Mármint abban az értelemben, hogy a hírek őrülnek benne minket. Felőrölnek, finom, porhanyós lisztté, aztán utána még ki is sütnek, hogy aztán az olvasók megegyenek és a fajanszban végezzük, ilyen a sajtómunkás sorsa, addig faragja a híreket, és faragják őt a hírek, míg el nem porlad. Persze, sok függ attól, melyik fél a keményebb.

Lássuk, milyen malomkövek voltak tegnap.

Tegnap különb-különbféle malomköveket vágott hozzák a Fátum, hírek formájában, volt, ami nagyra sikerült, volt, ami épp csak kavics, de idegőrlésre mind alkalmas. Még az aprajába tartozik, hogy a Magyar Idők folytatta tacepao-sorozatát, melyben a magyar kulturális élet ledarálása zajlik, rendszerint hamis vádak alapján. Tényleg nem irigylem Szakács Árpádot, érezni is a stílusán, hogy fárad, régebben hetente többször förmedte a világra a sorozat darabjait, most már jó, ha minden második héten képes kipréselni magából egy vádiratot a rettentő balliberális kultúrdiktatúra ellen. Most igyekezett kitenni magáért, már a címmel magasan kezdi és merészen:

„A BÁBSZÍNHÁZAT IS ELÉRTE A SZEXUÁLIS ABERRÁCIÓ”

- mondja, és ennek ellenére elsőként Palya Beának tesz szemrehányást amiatt, hogy korábban Horn Gyulát nem gyilkolta meg jégcsákánnyal a születésnapján, hanem inkább énekelt. Hát, meg merném kockáztatni, hogy Palya Bea nem egy Ramon Mercader, a boldogult Horn sem volt egy Trockij, és az énekesnő énekelni még mindig jobban tud, mint merényelni, annak érdekében, hogy sok évvel később Szakács mester őt megdicsérje jegyzetében, ahelyett, hogy megszidná. Pedig az mindent megér, sok év börtönt is, legalábbis, amint látom, a szerző így gondolja. Az érthetetlen logikai kitérő után Szakács rátér a mondanivalójára, mely szerint a Budapest Bábszínházban kiskorúak megrontása folyik, Alföldi Róbert vezényletével, színdarabok útján. Mondjuk mivel ez egy színház, az érdekes volna, ha zenés sportünnepélyeket tartanának színielőadások helyett, és azokat nehezebben is rendezné meg akár Alföldi, akár más, de Szakács barátunk abban is találna kivetnivalót. Azonban most – állítása szerint – azt látta, hogy borzalmas perverzió megtekintésére kényszerítettek volna egy középiskolai osztályt. A borzalmas perverzió Molière darabja, a Képzelt beteg, amit kissé sajátosan rendezett meg Alföldi, de hát neki ez a koncepciója. Azonban mit ír Szakács?

„Az elhangzó trágár szavakat idézni sem tudjuk, csak a diákok rémült tekintetén láttuk, hogy nem egészen erre számítottak. Szerencsére a négy-öt tanárnő, aki elvitte az osztályát erre a darabra, jól érezte magát, végigvihogták az előadást.”

Márpedig ezt az előadást kiskorúak nem nézhették meg. Ugyanis mit ír a Budapest Bábszínház honlapja? 

„NAGYÍTÓ - bábszínházi esték kísérőprogrammal felnőtteknek

A Nagyító esteken az előadások megtekintésén túl az előadással kapcsolatos beszélgetésre, a darabban felmerült kérdéseken való közös gondolkodásra, játékra várjuk nézőinket.

Nagyító programokhoz kapcsolódó előadásaink: A vihar, A képzelt beteg, Semmi, A Hétfejű Tündér, A csomótündér.”

Esték, és felnőtteknek. Világosan oda van írva. Szakács azért vizionál tanulókat a nézőtérre, azért ír „diákok rémült tekintetéről”, hogy valamiképpen vádat emelhessen megint ez a kis kultúrvisinszkij, aki befejezésül még aberráltnak nevezi Nyári Krisztiánt és a Magvető kiadót is. Valószínűleg a Gullivert is be akarná tiltatni pedofília miatt, hiszen kétségtelen, hogy Gulliver mindenképpen sokkal nagyobb, mint a lilliputi hercegnő, és sokkal kisebb, mint a brodignagi Glumdalklics. Swift maximum azért úszhatná meg a lefejezést, mert mintegy mellesleg dublini érsek is volt, és az egyházi személyeket néha kímélik a szakácsárpádok. Bár nem mindig.

Menjünk tovább, azon merengve, ez az önkéntes főcenzor mekkora rendet bírna vágni, teszem azt, a népmese-irodalomban, ha történetesen arra szakosodott volna. És milyen érdekes lenne az is, ha középkori irodalmat fordítana, mondjuk a Malleus Maleficarumot, a Boszorkányok Pörölyét, amit két inkvizítor, Institoris és Sprenger írtak, ha a harmadik fordítaná, az volna csak autentikus!

Közben látom a Magyar Időkben, hogy olvasószerkesztőt keresnek, állandó délutáni-esti munkavégzésre, a hirdetésben nem tették hozzá, de erős idegek kívántatnak hozzá, aki ilyesmiket kell szerkesszen, nem lesz hosszú ideig épelméjű. Bárki is vállalja el, javaslom neki a sok-sok nyugtatót és azt, hogy tartózkodjon az alkoholtól, mert az ideiglenesen ugyan segít a hangulaton, de hosszú távon igen káros lehet.

Időközben elhunyt Princz Gábor, a Postabank volt elnök-vezérigazgatója, a magyar sajtó és kultúra sokat vitatott mecénása: az ő szerepéről azért nem érdemes most bővebben írni, mert ha röviden elemeznénk, óhatatlanul hamis lenne a kép, egy hosszabb áttekintés viszont külön anyagot igényelne – talán majd egyszer. Nyugodjon békében.

Közben az álhírek is özönlenek szépen, ahogy a boldogult Kerényi Imre mondta a jó hírekről (bár álhírek voltak azok is). A Hírturi című világvárosi harsona szalagcímben teszi közzé, miszerint mindenkinek jár két és félmillió forint lakásfelújításra. Alanyi jogon. Ez valóban meglepő hír lenne, nekem épp jól is jönne, ugyanis ha tovább romlik nyolcadik kerületi bérleményem állapota a környező építkezések hatására, kiírom rá, hogy „Pompeii” és pénzért fogom mutogatni kevéssé jól értesült japán turistáknak, mint római romvárost.

Persze, lófütty jár, nem támogatás. Akárhogy is bizonykodik az álhírlap:

„Biztosan Ön is hallott már arról, hogy 2018 szeptemberétől 2,5 milliós támogatásra jogosult minden Magyarországon élő, magyar állampolgár. Eddig a pontos részletekről nem esett szó, de most végre kihirdették az igénylés pontos idejét és helyszínét. NEM pályázatról van szó, tehát MINDENKINEK jár. Ezért kérünk szépen minden olvasónkat, hogy egy megosztással értesítsék ismerőseiket a lehetőségről, amiről tényleg mindenkinek tudnia kell.

A Hazai Hatékonyság 2.0 nevet kapó támogatás 2018. szeptember 17-től, hétfőtől igényelhető meg, egy a korábbinál sokkal egyszerűbb formanyomtatvány segítségével a helyi önkormányzatoknál. Mindössze egy személyigazolvány és egy bankszámla szükséges hozzá. A lakóépület korszerűsítésére fordítható támogatás 14 munkanapon belül kiutalásra kerül – nyilatkozta a MEHI szóvivője. A támogatás igénylésének további feltétele, hogy a megvalósítás 2 éven belül megtörténjen – hangsúlyozta ki a sajtóreferens. Minimum 400 ezer lakás korszerűsítésben fog tudni segíteni az állam, az előzetes felmérések alapján. Egyelőre úgy néz ki, hogy minden igénylőnek bőven fog jutni a keretből.” (Hírturi)

Lássuk mit mond erről a Hazai Hatékonyság honlapja? 

„FIGYELEM, ÁLHÍR! Egyes hiteltelen, impresszummal sem rendelkező álhír-oldalakon olyan információk terjednek, amelyek a „Hazai Hatékonyság 2” javaslatcsomag tartalmát meghamisítva, azt egy kihirdetett lakossági energetikai pályázatként mutatják be. Ezzel szemben a Hazai Hatékonyság 2 lakossági épületenergetikai célú javaslatcsomagot a MÉASZ készítette 2016 végén, hogy a kormányzat új megközelítésű, hatékonyan ösztönző intézkedéscsomagot hirdessen meg a lakossági épületenergetikai korszerűsítések átfogó előmozdításáért. A javaslatcsomagról kormányzati döntés egyelőre nem született. A hírt terjesztő internetes oldalak és közösségi profilok tudatosan ferdítik el az eredeti információt, saját olvasottságuk és népszerűségük növelése céljából. A MÉASZ megteszi a szükséges jogi lépéseket. Kérjük jelentsék az illetékes hatóságoknak mind az álhírt terjesztő portálokat, mind a közösségi oldalak profiljait. Fentiekkel összefüggésben kérjük: NE HÍVJON, ÉS NE KÜLDJÖN EMAILT!”

Hát, nem mintha nagyon bíztam volna benne. Annyira azért vagyok tapasztalt álhírek ügyében, hogy tudjam: ezeket az álszenzációkat mind-mind a kattintások és a megosztások érdekében gerjesztik, közük nincs a tényekhez, az olvasót meg pont letojják. Legfeljebb lesz pár kellemetlen pillanata a hivatalban, de az álhírlapok készítői megkapják a pénzüket a megosztások után a reklámdíjból.

Bár azért fogalmazni megtanulhatnának, mert például a Titokterminál című hasonlóan halhatatlan közlöny csodás címmel borzolja az idegeket. 

„Egyre több kisgyermek tűnik el Magyarországról: 84%-uk 18 éven aluli!”

Ezek szerint az eltűnt kisgyermekek tizenhat százaléka viszont tizennyolc éven felüli, nagykorú és szavazóképes.

Érdekes kisgyermekek.

Nagyra nőttek.

A hír maga a szokásos semmitmondó fontoskodás névtelen informátorokról, „bűncselekmény jellegű nyomokról”, sötét furgonokról, sőt, az egyik remekbe szabott mondat szerint „a titokzatos informátor azt is megkockáztatja, hogy állításával a hatóságok felelősségét is meglebegteti”. Nehéz egy nyelv ez a magyar, de tisztelem a kitartást, ahogy tanulják, küzdenek vele – mert azt kizártnak tartom, hogy akinek anyanyelve a magyar, ilyen szörnyszülött mondatokat képes legyen leírni.

Menjünk tovább, hagyjuk az álhíreket: tegnap a Szondi utca és a Teréz körút sarkán kiégett a DK több irodája. Ez sajnos nagyon is valós hír, azonban míg részleteket nem tudunk róla, éspedig hiteles részleteket, kár volna találgatásokba bocsátkozni, sőt, vétek is lenne: meglehet, ebben a helyzetben még ártana is a kellőképpen meg nem alapozott elméletek terjesztése a nyilvánosságban. Várjuk meg a vizsgálat végét.

Tehát, összefoglalva, mi volt tegnap?

Semmi különös. Egy különösen pocsék, ronda őszi nap rossz hírekkel.

És mi lesz ma?

Ma ugyanez várható, esetleg lehet valamivel rosszabb a helyzet.

Fő az optimizmus, kérem.

Szele Tamás

- Jó napot, Hacsek, hol járt, hogy már hetek óta nem láttam, hála Istennek?

- Ne is mondja, Sajókám, ne is mondja, ki sem látszom a melóból, mióta taxizok...

- Taxizik? Akkor vigyen majd el fél óra múlva a Sóhivatalba!

- Nem úgy taxizom, kérem. Hosszú távon. Úgy hívják a céget, hogy „VIP-Taxi”.

- És mi benne a VIP? Mosószer?

- Az VIM, maga marha! Very Important Person.

- Magának is, kérem, magának is...

- Ez angolul annyit jelent, hogy Nagyon Fontos Személy!

- És hova viszi ezeket a nagyon fontosakat?

- Mikor hova, ahová kérik. Bár egyik sem épeszű.

- Hogyhogy, kérem? A Lipótra viszi őket?

- Vinném, ha nem lenne zárva. Egy normális fuvar nem sok, annyi sem akad, mindegyikkel van valami cvikli!

- Hogyhogy?

- Hát, a múltkor is, kapok egy hívást, hogy lesz egy út Angliába, vegyem fel a klienseket a Lubjanka téren, Moszkvában. Kiket viszek? Órásokat. Miféle órásokat? Nagyon fontos órásokat, mennek megnézni a salisbury katedrális tornyában a legrégebbi toronyórát. Olyan régi, hogy még Ilja Muromec sem bírta ellopni.

- És?

- És én odamentem, elindultunk, az órások elővettek egy üveg vodkát...

- És, és? Megitták?

- Nem, maga kolhozkisgazda, szétszerelték és megjavították!

- És Salisburyben mi volt?

- Hát, azt én sem értem. Egy kis utcába kérték a fuvart, kiszálltak, nézelődtek, maszatoltak egy kicsit a kilincsen, aztán visszaültek, és azt mondták, hogy indulunk a Moszkvai Operaházba, mert rövidesen adják a Borisz Godunovot és nem szeretnének lemaradni.

- A toronyórát megnézték?

- Dehogy nézték.

- Furcsák ezek az oroszok. És milyen volt a Borisz Godunov?

- Nem tudom, nem láttam.

- Hogyhogy? Ott járt és nem nézte meg?

- Megnéztem volna, de nem adták. Azt mondták, Godunov elvtárs aznap gyengélkedik.

- Hát, magának is vannak fuvarjai...

- Vagy a másik. Pár hete egy szaúdi újságíró hívott, hogy vigyem el az isztambuli reptérről a konzulátusukra, és várjam meg, mert hamar végez.

- Erre maga?

- Felvettem, elvittem, aztán bement negyvenkét állig felfegyverzett kórboncnok is az épületbe, a fickó meg máig nem jött ki.

- Nem lehet, hogy az egy átjáróház?

- Nincs kizárva.

- Így szokták átverni a taxisokat.

- Azt értem, de miért kellett neki egy átjáróházért Isztambulig menni? A végén a menyasszonya fizette ki a három hét várakozást.

- Furák ezek a szaúdiak is.

- Meg ez a legutóbbi...

- Meséljen!

- Kérem, kihívtak egy skhodrai címre, Macedónia, sré vizavi Balkán. Beül az utas, és az albán határra kéri. Ott helyet cserélt velem, azzal, hogy szeretne kicsit vezetni. Az albán határon átültünk egy diplomáciai rendszámú VW Jettába, a kocsimat majd vagy utánam küldik, vagy helyben komposztálják, azzal elmentünk Podgoricába. Podgoricából egy másik kocsival Dobrakovóba, ott kocsit és ruhát váltottunk, mert jött egy nagyon durva ember, valami Seselj, mögött négyszáz csetnik bajonettel, és azt mondta, hogy én öltözzek nyugdíjas kézimunkatanárnőnek.

- Maga, nem az utas?

- Nem, én, az utas akkorra már sofőr volt, és én lettem utas.

- És?

- Utálom a nájlonharisnyát.

- Rendben, aztán mi történt?

- Elindultunk, elöl az utas, mellette én nájlonharisnyában és kisestélyiben, nagy klipszekkel, mögöttünk a feltűnés elkerülése végett négyszáz bajonett, elérkeztünk a magyar határra, ahol szóltak, hogy a vörös sávon lépjünk át.

- Vörösön? Nem a diplomáciain?

- De, az volt a diplomáciai, csak most vörös volt, mert leterítettek nekünk rá egy hosszú szőnyeget.

- És?

- Utána már sima volt az út, megérkeztünk Pestre, a határtól én vezettem, az utast kitettem a Körúton a Corinthiánál, visszaadtam a ruháit, emlékbe nekem akarta adni a klipszet, de nem kértem, aztán szokás szerint megfenyegettek, hogy ha beszélni merek, végem és már mehettem is.

- Na, magát sem irigylem. Azt sem tudhatta, hol a feje vagy éppen kicsoda.

- Az a lényeg, hogy most már mindent letisztult bennem, minden a helyére került.

- Igazán?

- Igazán! Nevem Podgor Ica, nyugdíjas albán kézimunkatanárnő vagyok, Gruevszki néven Macedónia volt miniszterelnöke. Szólíthat excellenciásnak.

- Mars ki!

Szele Tamás

Na, akkor most mi van? Mindenki megőrült? Igen, mindenki, mindjárt megmagyarázom, miért, miképpen és hogyan. Mivel pedig hosszú lesz a magyarázat és távolról sem egyszerű, valamint túl kell lépjünk a megértéshez megszokott szellemi homokozónkon, mindenkit kérek: vagy olvassa végig, vagy ha nem teszi, ne szóljon hozzá.

Megvagyunk? Készítsenek be egy kávét, aki dohányzik, húzza közelebb a hamutartót, gyújtsunk rá (aki nem dohányzik, az én kedvemért ne tegye), és képzeljük el, amint ezekben a pillanatokban is őrjöngve üvöltözik a vésztanács a kormánymédia valamelyik szigorúan titkos fellegvárában, Mordor hegyei között, mondjuk Minas Morgulban vagy egyenesen Barad-dûr falai között, Szarumán a saját szakállát tépi, Szauron vörösen pislog, ugyanis képtelenek megállapítani, mi történt: a Facebook Soros György elleni propagandahadjáratot indított!

Mondjuk ezt a túloldalon, Völgyzugolyban is nehéz értelmezni, Gandalf dühösen rágja pipája szárát, elvégre eddig azt hitte, hogy a Facebook a Gyűrű Szövetségéhez tartozik, nem a Gyűrűlidércekhez, és most hirtelen nem lehet tudni, ki a jó és ki a rossz – így nem is fog eldőlni. Ugyanis ez a valóság, nem a Gyűrűk Ura.

Nincs Gyűrű, nincs Szövetség, nincsenek Lidércek és nem Középföldén vagyunk, bármilyen szép is Tolkien eposza. Ez a reális világ, amiben nem a Jó és a Rossz vívja világméretű harcát, ez nem Wagner-opera: itt nagyon is valós és mocskos faktorokkal kell számolnunk, nincsenek csipkés ruhájú kisangyalok és démoni ördögök vasvillával, nem fekete-fehér a világ, ez az Élet nevű játék.

Kurva szar, de remek a grafikája.

Ha felülemelkedtünk a megszokott mesevilágunkon, lássuk végre, miről beszélünk.

A New York Times hosszú írásban elemezte (https://www.nytimes.com/2018/11/14/technology/facebook-data-russia-election-racism.html?action=click&module=Top+Stories&pgtype=Homepage&fbclid=IwAR2fhCjc-V_hqHAWmWmXr_LdxjSpPSmW95VGOehpwotSe2f2IeJqh7cFEnY), hogyan kezeli a Facebook a tulajdon nagyságával járó, egyre riasztóbb válságtüneteket. Az elmúlt másfél-két évben három olyan komoly krízis rázta meg a techóriást, amiből egy is elég lett volna egy kisebb és nem monopolhelyzetben lévő cég teljes bukásához. Az első az amerikai elnökválasztást befolyásoló orosz befolyás ügye, a második a Cambridge Analytica-botrány, a harmadik pedig a nemrég tapasztalt monstre hackertámadás. Józan gondolkodás szerint mindhárom könnyebben kezelhető lett volna, ha a cég egyrészt felkészül az ilyesmiknek a lehetőségére, másrészt, ha már megvan a baj, beismerik azt, és tétovázás nélkül lecsapnak a felelősökre. Nem ez történt, többek között azért nem, mert Mark Zuckerberg – mint a New York Times írásának címe is mondja – válságkezelő módszere három szóban összefoglalható:

„Delay, deny and deflect – halogatás, tagadás és hárítás”.

Mindhárom módszernek megvan a maga helye és ideje, csak éppen égő házban nem sok a hasznuk: ott vagy cselekszik az ember, vagy megsül. A Facebook vezetése pedig szamárságot cselekedett – de ne szaladjunk előre. Lássuk, mi volt a legkomolyabb veszély, ami a közösségi oldalt fenyegette?

Az, hogy nagyon szigorú törvényekkel fogják szabályozni a működését. Ennek a szándéka az egész világon mindenhol felvetődött már, hol ezért, hol azért, és félreértés ne essék: én is komoly veszélynek tartom. Veszély, éspedig azért, mert a számítástechnika ellen kifejezetten beoltott törvényhozók csodás elveket fogalmaznának meg, jó esetben (rossz esetben zsarnokiakat, és ez a valószínűbb, tekintve a világ természetét), mely elveknek azonban lehetetlen volna megfelelni, így a világméretű közösségi oldal működése válna lehetetlenné. Gondoljunk csak a csodás uniós szerzői jogi törvényre, melynek köszönhetően várható, hogy a You Tube kivonul Európából, és utódja sem lesz. (https://hvg.hu/tudomany/20181113_youtube_susan_wojicki_szerzoi_jogi_iranyelv_13_cikk_videos_tartalomgyartas_europai_unio) Nem nagyon lesz online sajtó sem, csak ez fikarcnyit sem érdekli a fennkölt törvényhozókat. Akit alaposabban érdekel a téma, korábban már körüljártuk, itt olvasható (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/).

Zuckerberg és a Facebook vezetősége – lévén IT-szakemberek – ezzel a veszéllyel tökéletesen tisztában vannak, amint azzal is, hogy világméretű szabályozást létrehozni egyelőre lehetetlen, ha pedig államszövetségi-nemzetállami szintű szabályozások jönnek létre, az végleg szétdarabolná a céget, ami így kikerülne a központi irányítás alól, és a helyi centrumok a különböző kormányzatok befolyása alá kerülhetnének.

Tehát a veszély reális, van mi ellen védekezni.

De nem így.

Zuckerberg csapata, mint mondtam, IT-szakemberekből áll, nem kommunikációs vagy politikai szakértőkből. A krízisek történetéhez hozzátartozik, hogy amint kiderült egy válsághelyzet, hatalmas kapkodás kezdődhetett a cégnél, és a vezetés kifelé először letagadta a problémát, aztán bejelentette, hogy már dolgoznak az elhárításán, végül pedig megállapította, hogy külső támadásnak volt köszönhető, melyre senki sem számíthatott.

A tagadást kivéve minden igaz volt, és a legtöbb bajt valóban elhárították, amennyire tudjuk, csak... csak a botrányoknak köszönhetően komoly Facebook-ellenes mozgalmak indultak meg a nagyvilágban. Ezek kétfélék: részint aggódó polgárok egyletei (Nyugaton), részint zsarnoki fél- vagy egészdiktatúrák támogatta csoportok (Keleten). A zsarnoki kormányoknak ugyanis vagy az kéne, hogy rátehessék a mancsukat az országukban működő közösségi oldalnak legalább a helyi részére, mint a leghatékonyabb propagandaeszközre, vagy, ha ez nem lehetséges, legalább pusztítsák el azt. Hiszen

„vagy az van benne, mint a Koránban, és akkor felesleges, vagy nem az van benne, és akkor káros.”

Hogy Menlo Parkban magasról tojnak arra, mi történik a mi kis fatornyos falunkban, az, gondolom, mindenki előtt világos: a nigériai Facebook-helyzet fontosabb tényező a központban, mint a magyar. Már a felhasználók száma miatt is. De az egész külvilág fontossága is eltörpül az Egyesült Államokhoz képest – hogyisne, hiszen ott a központ, az ottani törvények vonatkoznak az egész, nagy gépezetre! Ha ott sikerrel járnak a Facebookot durván szabályoztatni akaró mozgalmak, például a Freedom from Facebook, akkor fütyültek az egész cégnek.

Mivel pedig Zuckerberg és a vezetés, köztük Sheryl Sandberg halogató-tagadó-hárító taktikája enm vált be, a Facebook megbízott egy pr-céget, hogy kommunikációs téren javítson a közösségi oldal megítélésén.

Ez nagy hiba volt.

Az említett cég – nevezzük nevén, a Definers Public Affairs - ugyanis lehet, hogy a sikereit tekintve magasan jegyzett, de hogy módszereiben nem különbözik kicsit sem a Cambridge Analyticától, az is biztos. Első lépésként ugyanis – a botrányok kapcsán – az NTKNetwork.com (https://ntknetwork.com/) nevű oldalt szórták tele a Google-t és az Apple-t gyalázó híranyaggal, azt bizonyítandó, hogy a konkurenciánál is vannak hibák. Ez oktalan támadás volt, hiszen attól, hogy a szomszéd tehene is döglődik, az enyém nem lesz jobban. Különben az NTKNetworknek nem a látogatottsága számított ebben az esetben, hanem az, hogy rendszeresen szemlézi a Breitbart, az alt-right álhíroldalak zászlóshajója.

Ez persze az üzleti kimutatásokban nézettségként jelenik meg – ebből is látszik, hogy fontosak a számok nagyon, de még fontosabb, ami mögöttük van.

A hadjárat következő lépése az volt, hogy Soros Györgyöt igyekeztek a Facebook kritikusai mögött álló titkos hatalomként, anyagi támogatóként beállítani. Mármost Soros bizony bírálta többször a Facebookot is, a Google-t is, a monopolhelyzetük miatt, a kétes adatkezelés miatt, a hosszú távú gondolkodás hiánya miatt – de soha senkit nem bérelt fel ellenük. A tulajdon véleményéhez meg neki is joga van, amint Zuckerberg Márkusnak is.

Igen, igen, a megbízáskor elfelejtették ellenőrizni: a Definers Public Affairsnek markáns republikánus háttere van. A Facebook megrendelt tőlük egy sikeres kampányt, és kapott is egy olyant, ami sikeres lehet – a republikánusok között.

Érdekes fordulat volt, amit nem is minősítenék, hogy a Definers Public Affairs időközben, ezekkel a lépésekkel, párhuzamosan az Anti-Defamation League nevű rágalmazásellenes szervezetnél lobbizott, hogy lépjenek fel a Facebookot kritizáló szervezetek állítólagos antiszemita kampánya ellen. Azok meg – gondolom – vakarták a fejüket, hogy most mihez kezdjenek.

Mármost, mielőtt valamely jó magyar honfi keserűen azt mondaná a pipaszár mellől, hogy „ugyan Amerikában is csak ugyanaz megy, mint nálunk”, megnyugtatnék mindenkit: nem ugyanaz megy. (https://index.hu/techtud/2018/11/15/a_facebook_felberelt_egy_ceget_hogy_konteokat_terjesszenek_soros_gyorgyrol/?fbclid=IwAR3mmXDX9kCv4_j4hCdezEFB0h6goTljXThVp2HNoF1u56qi9Pkt3DQ6BEk)

„A (New York Times-)cikk hatására a Facebook megszakította a kapcsolatot a Definers Public Affairsszel – írja egy újabb cikkében a New York Times egy névtelenül nyilatkozó forrására hivatkozva.

Az ügyre rálátó forrás szerint a Facebook felső vezetése nem volt tisztában azzal, pontosan milyen munkát végez a pr-cég. Maga a Facebook is kiadott egy közleményt, ebben azt írják, hogy sosem titkolták a kapcsolatukat a céggel, és sosem kérték, hogy valótlanságokat terjesszen. (Index)”

Hát, akkor minden rendben, kibékültek a felek és bízó tekintetünket a fényes jövőbe vethetjük?

Nem. Semmi sincs rendben, és a jövő inkább sötét, mint ragyogó. Hiszen a propagandahadjárat sem a problémák megoldását, hanem azok kommunikálását célozta, ráadásul félre is ment alaposan. A valódi megoldás pedig nem jöhet sem amerikai sem európai, sem egyéb törvényhozóktól, hanem csakis és kizárólag a Facebookon belülről: egyszer kéne gatyába rázni ezt az egyre pocsékabbul működő, aránytalanul kisebb forgalomra kitalált, állandóan toldozott-foldozott mechanizmust, egyszer kéne kitakarítani Augiasz istállóját és csodát látnánk.

Ja, csak az pénzbe kerül.

Szóval, a megoldás még nem látszik sehol.

Ami meg a magyar helyzetet illeti: nem is csodálom, hogy a kormánymédia ez idő szerint (reggel 09:51) úgy hallgat, mint nyuszika a fűben, hiszen ez mindennek ellentmond, amit nekik szabad és lehet írni a tárgyban. Náluk alapértelmezés szerint a Facebook, a Google és Soros hármas szövetségben törnek az arany kalásszal ékes magyar rónaságra, miért pont ránk, nem tudni, de törnek. És ha a sárkány egyik feje összevész a másikkal, az számukra értelmezhetetlen.

Értelmezhetetlen az átlagos magyar politizáló közönség számára is, akik - pártállástól függően – az említett trióban vagy sátánt vagy megváltó angyalsereget látnak. Vegyük már észre, hogy a világ abszolút referenciapontja és origója nem Orbán Viktor, még ha az említett személy roppant nagy befolyást gyakorol is az életünkre. Nem lehet és nem is szabad mindent aszerint megítélni, marhapörkölttől labdarúgásig, hogy arról mi a véleménye ennek a mostani magyar miniszterelnöknek. Ehhez az ügyhöz például – a propagandistái tévképzetein kívül – a világon semmi köze.

Értsük meg: itt nincs sárkány, nincs angyal, üzleti és műszaki problémák rossz kezelését láthattuk, nem egy Wagner-opera utolsó előtti felvonását.

Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, mit kavarnak ki ebből a kormánymédiában, és hány munkatárs végzi tőlük ez ügyből kifolyólag gumiszobában.

Ugyanis maga a konfliktus ténye is cáfolja a jobboldali-moszkovita összeesküvés-elméleteket.

Elvtársak, kérünk új összeesküvést.

A régi eltört.

Szele Tamás

Akkor most vegyük ezt a Gruevszki-ügyet úgy ahogy van, és alaposan gondoljuk át. Nézzük meg, mit tudunk, mit nem, lássuk, mire jutunk, mi lehet belőle, bár az, hogy baj, már kétségtelen. De az információtengerben lassan eltéved az olvasó (és az író is), ráadásul mindenki úgy érti félre a beeső adatokat, ahogy kedve és érdeke diktálja, tehát próbáljuk meg összegezni, mit tudunk.

(Fotó: Balkan Insight)

Arra jutunk, hogy egyszer volt, hol nem van, volt egyszer egy Nikola Gruevszki nevű macedón miniszterelnök. Azért csak volt, mert már nem kormányfő, és azért van, mert nem pusztán létezik, de ráadásul Budapesten létezik, nagy valószínűséggel a körúti Corinthia hotelben, mely igen kellemes hely, csak dicsérni tudom, gyakran tartanak ott sajtótájékoztatókat és magam is úgy vélem, hogy fejedelmi szállás.

Miért van Gruevszki Budapesten, a skopjei háza vagy egy macedón tömlöc helyett?

Pont azért, mert Skopjéban börtönbe dugnák. Ő maga azt mondja, hogy miután elítélték, több életveszélyes fenyegetést kapott. Még jó, hogy nem online újságíró és nem facebookozik, egész életében csak költözne egyik helyről a másikra, ugyanis a mi szakmánkban napi gyakorlat az életveszélyes fenyegetés.

Miért dugnák börtönbe?

Elvileg azért, mert egy közbeszerzés során befolyást gyakorolt egy páncélozott Mercedes beszerzésére kiírt pályázat kimenetelére, és a győztesnek kihirdetett autókereskedő utólag jutalékot fizetett neki, illetve ő maga személyes használatra is igénybe vette a luxusautót.

A 600 ezer euró (192,85 millió forint) értékű Mercedes megvásárlására 2015-ben derült fény, amikor az akkor még ellenzéki - azóta kormányfővé választott - szociáldemokrata Zoran Zaev nyilvánosságra hozta Gruevszkinek és a kormány több magas rangú tisztségviselőjének illegálisan lehallgatott telefonbeszélgetéseit. Az eljárás során perdöntő bizonyítékká vált Nikola Gruevszkinek és az akkori belügyminiszternek az egyik telefonbeszélgetése, amelyben a gépjármű megvásárlásáról esik szó.

Pikantériája az ügynek, hogy Gruevszki miniszterelnöki periódusában – és ne feledjük, tíz évről van szó! - Macedóniában tízezreket hallgattak le, mely állapotot a büszke macedónok nem kedvelték, olyannyira nem, hogy tömegtüntetések is előzték meg e tárgyban emberünk bukását. A büszke magyarok sem kedvelik a lehallgatást, csak errefelé nem tüntetnek ellene, hanem csendben elviselik, mely nüansz a két nép között fennálló bizonyos vérmérsékleti különbségekre utal. De annak van egy sajátos szépsége, ahogy Gruevszki lehallgatói lehallgatták magát a nagyfőnököt is – elszabadult a hajóágyú, összetörte a tüzért.

Nyilván nem a rongyos kétszáz milliós Mercedes Gruevszki egyetlen és fő bűne, inkább gondolható, hogy száraz és hűvös helyen szerették volna tudni, míg ki nem nyomozzák a többit is, és főleg meg nem szerzik a bizonyítékokat a további perekhez. Ez azért érdekes, mert tudjuk, hogy Gruevszki és pártja nagyon komoly Moszkva-barát és NATO-ellenes tevékenységet fejtett ki az országban, gyakorlatilag ő akadályozta eddig Macedónia felvételét az Észak-Atlanti szövetségbe is, az Európai Unióba is. Éspedig az ország nevének felhasználásával.

Az ugyanis a helyzet, hogy két Macedónia van, az egyik a független, amiről beszélünk, a másik Görögország része. A görögök pedig büszke emberek, a macedónok, mint már korábban említettem, szintén azok – Görögország minden belépési szándékot blokkolt, míg az országnak az a neve, ami. Márpedig ez csodafegyver volt Gruevszki és pártja kezében: azt mondták, soha nem változtatnak a néven, így aztán soha nem is vették fel őket sehova, ahol Görögország is tag.

„A 27 éve tartó névvitát a Zaev-kormány az idén oldotta meg. Előbb megegyeztek a görögökkel, hogy Észak-Macedónia lesz az ország új neve, majd népszavazást is kiírtak róla. A kérdést eleve úgy tették fel, hogy az a NATO-tagságról szóljon:

Támogatja az EU és a NATO-tagságot a Görög Köztársaság és a Macedón Köztársaság egyezménye alapján?

Ez volt az a kérdés, amire az „igen” válasz az ország nevének megváltoztatását jelentette, Észak-Macedóniára.

Gruevszki az ellene indított büntetőeljárás miatt ekkor már nem viselt politikai tisztséget, de a pártja, és ő maga is nyilvánvalóvá tette, hogy ellenzi az ország nevének megváltoztatását.

A népszavazási kampány idején egymásnak adták a kilincset Skopjéban az amerikai és nyugat-európai politikusok, hogy győzködjék a macedónokat, hogy menjenek bele az ország nevének megváltoztatásába.

A népszavazás az alacsony, 37 százalékos részvétel miatt érvénytelen lett, bár a résztvevők 94 százaléka a módosításra szavazott. Végül átment a névváltoztatáshoz szükséges alkotmánymódosítás is a parlamenten, ehhez az is kellett, hogy Gruevszki pártjából nyolc képviselő átálljon a kormány oldalára. Gruevszki szövetségései szerint lefizették őket. Az ország nevének megváltoztatásához még szükség lesz további parlamenti szavazásokra is.” (444) (https://444.hu/2018/11/14/orban-viktornak-a-vilag-szine-elott-kell-most-a-kreml-es-a-nato-kozott-valasztania?fbclid=IwAR3wEIoS4C1vb9R_jsldSufdWxpJ-Ukic6P5pb5e9J-dEzHVxYGMidA9440)

No, de most már mégis, tárgyalások folynak, nem ütközik merev elutasításba a macedón tagság ötlete.

Mi köze ehhez a magyar kormánynak?

A magyar kormánynak ehhez a távolság és a kulturális különbségek ellenére nagyon sok köze van: a névváltoztatási népszavazás kampányára Orbán Viktor személyes videóüzenetet küldött, amiben – a NATO és az EU ellen kampányolt. Más köze is van: Gruevszki volt az a politikus, aki kitalálta a Stop Soros szlogent: mikor ugyanis sokasodtak ellene a vádak, azzal védekezett, már három évvel ezelőtt is, hogy az albán kisebbség, Soros György és a CIA fogtak össze ellene.

Ez a Soros univerzális, kérem, ez mindenre jó: a román jobboldal magyar nacionalistának tartja, a macedón jobboldal albán nacionalistának, a magyar jobboldal tovább lépett, ők a patás ördögnek, szóval mindenre alkalmas, valóságos Jolly Joker.

Mármost láthatjuk, hogy Gruevszki érdemei számlálhatatlanok, sőt, nála van a Stop Soros szerzői joga is. Igazán megérdemel egy menedékjogot azért, mert... miért is? A hatályos magyar törvények szerint ő biztonságos országból érkezett menedékkérő, ki kellene utasítani (ilyen esetekben elviszik a szerb határra az illetőt, megkísérlik átadni a szerb határőrizeti szerveknek, azok nem veszik át, emiatt megindul a menedékkérelmi eljárás, minek tartamára az érintettet a tranzitzónában helyezik el). Esetünkben a leghelyesebb az lenne, ha Budapest egyik legszebb luxushoteljét átmenetileg tranzitzónává minősítenék, így nem sokat kéne mozognia a magas külföldi vendégnek és elkerülne sok kényelmetlenséget. Hiszen azt is engedélyezték neki, tekintettel korábbi pozíciójára, hogy menekültügyi kérelmének benyújtására és meghallgatására a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal budapesti központjában kerüljön sor. A hivatalos álláspont szerint:

„Magyarországon egy olyan politikus kért menedéket, akit egy baloldali kormány - amely mögött Soros György befolyása nyilvánvalóan kimutatható - e pillanatban üldöz és fenyeget.”

Ehhez képest egy tranzitzóna a Corinthiában kismiska. Majd kihúzunk pár méter pengés drótot a Körúton, oszt megvan.

Különben hogyan jutott Budapestre Gruevszki?

A rendelkezésünkre álló adatok szerint csillagkapun, repülő szőnyegen, és féregjáraton keresztül, ugyanis útlevele nem volt, busszal, vonattal, repülővel nem jöhetett, és kizártnak tűnik, hogy a szerb és a magyar kormány egyaránt támogatta volna valakinek a határátlépését, aki ellen köztörvényes váddal adtak ki körözést. Ez valósággal elképzelhetetlen, hölgyeim és uraim, kedves barátaim.

A női ruhás menekülés legendája viszont, ami szintén elterjedt a sajtóban és a köztudatban, valószínűleg téves. Nem azért, mert ne lett volna hajlandó Gruevszki akár még erre is, nem nagy ügy ez, ha valakinek annyira kell futni, mint neki, hanem azért, mert ez egy macedón nyelvű kifejezés szó szerinti félrefordítása, azt jelöli, mikor valaki minden áron, minden eszközt felhasználva menekül. Az is legenda, hogy Orbán Viktor Cinege utcai házában rejtegetnék – biztos vagyok benne, hogy a Corinthia kényelmesebb és központibb fekvésű.

Tehát, összefoglalva: Gruevszki valamilyen módon Budapestre menekült, itt a keblükre ölelték, és készülnek megadni neki mindent, ami adható. Milyen következményei lesznek ennek a lépésnek Magyarországra nézve?

Kellemetlen következményei. Ugyanis a nyíltan oroszbarát és NATO- valamint EU-ellenes Gruevszki befogadása evidens szemebszegülés majdnem minden nemzetközi szövetséggel, melynek tagjai vagyunk. És evidens kiállás Moszkva mellett.

Jelenleg a világban több helyen is komoly egymásnak gyürkőzés folyik annak eldöntésére, hogy az adott térség az orosz vagy a NATO-érdekszférába tartozzon-e – elég Szíriát, Ukrajnát vagy a Balkánt említenem. Gruevszki egy ilyen balkáni orosz műveleti kísérlet veteránja, tulajdonképpen az sem érthető, miért állt meg Pesten, miért nem ment egyenesen Moszkvába. Talán azért, mert ott a kudarca miatt meglehet, nem jutalom, hanem büntetés várt volna rá.

Ha mi most egy nagy és merész diplomáciai gesztussal befogadjuk – és befogadjuk - azzal akkora lépést teszünk az orosz érdekszféra irányába, hogy Magyarország is könnyen vitatott térséggé válhat.

Ahol az orosz és a NATO-érdekek ütköznek és mindkettőt érvényesíteni akarják, ha tűzzel, ha vassal, mindegy.

Nézetem az, hogy ez az obsitos ügynök nem ér ennyit, még ha százszor is lett volna miniszterelnök, akkor sem.

Ismereteim szerint ezekben a kríziszónákban meglehetősen kellemetlen az élet.

Szóval így tessenek Gruevszkivel játszogatni.

Szele Tamás

Nem tudom, sírjak, nevessek, vágjam-e a földhöz a süvegemet, káromkodjak vagy röhögjek kínomban – igen érdekes olvasmányra leltem tegnap. Több is, mint érdekes: sok mindent megmagyaráz az elmúlt évek sajtótörténetéből, még több mindent hagy homályban, de aki értő szemmel tekint a gomolygó ködbe, láthatja, mi történt – láthatja, és nem örül neki.

Arról van szó, hogy a 444 kivonatot közöl (https://444.hu/2018/11/13/focenzorkent-tartottak-keddenkent-fideszesek-eligazitasokat-az-egykori-magyar-nemzetben) Pethő Tibor most megjelent, „A Magyar Nemzet története, 1938-2018” című kötetéből, bőséges idézetekkel, melyek azt mutatják, miképpen ellenőrizte 2010 előtt és után a mostani kormánypárt a lap működését.

Sosem irigyeltem az orgánum munkatársait, főleg nem Bodor Pál távozása után – a lapot tán csodáltam, ámde nem szerettem, úgy voltam vele, mint Petőfi a zordon kárpitosnak hentesekkel vadregényes lányával, komolyabbnak találtam már a kilencvenes évek első felében is, mint egy vakbéltüntetet, pedig hát senki sem tilthatja meg, hogy nevetve mondjuk ki az igazságot. Ahogy Horatius mondja: ridentem dicere verum: quid vetat?

Akkor még senki sem tiltotta volna, most már mindenki tiltaná, egy ország telt meg azóta önjelölt, küldetéses politikai messiásokkal, akik csak az imádatot találják elfogadhatónak és már az is merénylet ellenük, ha le se tojjuk őket. No, de egyelőre még az előidőkben vagyunk, a rendszerváltás meotiszi mocsaraiban, akkor nem vontam kétségbe, hogy van ember, akinek erre van igénye, van ilyen olvasó, és ha van, lap is kell a kezébe. De azok olyan korok voltak, hogy mikor a markánsan MDF-párti Új Magyarország anyagilag gyengélkedett, a MUOSZ támogatásával a liberálisnak ismert Kurír szerkesztőségében gyűjtöttünk aláírást, hogy állami támogatást kapjanak. Nekünk fontosabb volt a kollegialitás. A szakma szelleme. Nekik nem, később úgy meg is hálálták a kiállásunkat, hogy arról koldultunk – de ez egy másik történet, amit máskor mesélünk el.

Egyelőre ott tartunk, hogy a Magyar Nemzetnél finoman fogalmazva is erős volt a fideszes befolyás. Ez már az 1998-as választási kampányban is megmutatkozott: magam voltam fültanúja, mikor a lap egyik munkatársa szélesen mosolyogva állította a Kurírral közös büfében: „A vállunkon vittük be őket a Parlamentbe!” Ami erős, barokkos túlzás volt, tekintve a Magyar Nemzet akkori olvasottságát, példányszámát – a Kurír a legalább háromszor akkora teljesítményével sem nyert soha, senkinek választást és nem is buktatott meg senkit. Tényező lehet, hogy voltunk, de döntő tényező soha: és tisztában is voltunk azzal, mekkora pont vagyunk egy mekkora térképen. Hol kisebb, hol nagyobb, de pont, nem vesszőcske, főleg nem vonalacska.

Ezzel szemben mikor a Postabank sajtóportfóliója az akkori kormány kezébe került – és akkor is Fidesz-kormány vezette az országot – nem a nyereséges Kurírt, hanem a veszteséges Magyar Nemzetet tartották életben, fontosabb volt az üzletnél a farpofák higiéniája, melyek tisztán tartására kiválóan alkalmas művészek dolgoztak annál a lapnál. A Kurír megszűnését Kristóf Attila, azóta legendává emelt főizé hálálkodó vezéranyagban ünnepelte meg – ez azért volt külön érdekes, mert szerkesztőségeink egy épületben voltak, egymástól pár méterre, átjártak hozzánk sörért, a mi büfénket használták, azért nagy kín lehetett nekik éveken keresztül a nemzetárulók társaságát elviselni testközelből... vagy Kristóf Attila kiemelten nagy rugalmasságot tanúsított ez esetben, megkockáztatnám, hogy ha nem a sajtóban vált volna legendává, a cirkusz világában is szép karriert futhatott volna be, mint gumiember.

Mellesleg, arra is van magyarázat, miért jutott a kormány erre a döntésre: nem a Magyar Nemzetet szerették, hanem a Kurírt utálták, eltökélten, évek óta, ugyanis a székház-ügy előtt a Kurír nagyon sok szimpátiával írt a Fideszről, azonban ezt a botrányt egyszerűen nem lehetett eltitkolni, elkenni. Muszáj volt megírni, mindenki megírta. A Magyar Nemzet is, különben, csak tőlük nem is vártak mást – tőlünk igen, viszont nem kapták meg. Ezért volt hát a bosszú.

Amelyik politikus indulat alapján dönt, mint látjuk, más aljasságra is képes.

Így volt ez haj-hajdanán, 1998-ban, auld lang syne, de aztán mi megszűntünk, ők nem hivatalos kormánylap lettek – a vérkomolyság mindig illett hozzájuk – lássuk, milyen bohókás kalandjaik voltak azóta?

Pethő Tibor – vagy a 444, a kötet sajnos még nem került a kezembe - némi gondossággal válogat a történetek között, de külön kiemelkedik a D-209-es ügy. Ugyebár, ez arról szólt, hogy Medgyessy Péter volt miniszterelnök ezen a fedőnéven dolgozott a magyar hírszerzésnek. Hát, ha dolgozott, akkor dolgozott, a hírszerzés mégsem a belső elhárítás, aminek esetében erősen másképp nézne ki a dolog, ez nem besúgás, Stirlitz nem nevezhető vamzernek, bár le merném fogadni, hogy Medgyessy sem atomtitkok körül forgolódott. De mihez kezdett ezzel a Nemzet?

„Már 2010 is előtt is előfordult, hogy „fentről” érkezett információ. Ilyen volt a frissen hivatalba lépett miniszterelnök, Medgyessy Péter addig nem ismert titkosszolgálati múltját leleplező D-209-es akta, amit a szerkesztőségen belül Liszkay Gábor főszerkesztő először Ludwig Emil újságírónak adott oda.

Aki aztán úgy oldotta meg a feladatot, hogy a Nagy Imre kivégzésének évfordulójára írt publicisztikájában szinte mellékesen, a lényeget elkenve érintette csak Medgyessy állambiztonsági múltját.

Nem csoda, hogy szinte senki nem vette észre az írásban elrejtett üzenetet, ezért Liszkay egy másik újságírónak, Torkos Matildnak is odaadta a dokumentumokat, felhívva a figyelmét, hogy kellő nyomatékkal utaljon a dolog súlyosságára. Három nappal később aztán megjelent a Medgyessy állambiztonsági múltját leleplező, kormányválságot okozó cikk.”

Nos, a valódi újságíró tudja, hogy csak az szivárog, amit szivárogtatnak, olyan vajmi ritkán van, hogy kinyitom az ablakot és belibeg rajta rózsaszín angyalszárnyacskákon egy hatos karton. Nem túl gyakori jelenség. Ha mégis megesik, mint látjuk, akkor egy felelősen gondolkodó főszerkesztő mérlegel – első sorban azt mérlegeli, kinek jó, ha ez megjelenik, kinek rossz, másodsorban azt, hogy megéri-e a kockázatot a közlés. Esetünkben annyira fontos lehetett a megjelenés, hogy kétszer is neki kellett futni. Ami már felveti a politikai befolyásnak nem a lehetőségét, hanem a bizonyosságát.

Aztán ott volt a névtelen munkáslevelezők esete Schmidt Máriával és a puccsal. Ember nem képes megmondani – mert aki képes volna, mélyen hallgat – hogy a mostani terrorházmesternő valóban szervezkedett-e Orbán Viktor ellen 2007-ben. Erről egy Horváth Zsolt nevű, sajtóban azelőtt is, azóta is ismeretlen személy számolt be, és az ő írását erősítette meg levelében Pokorni, Habony és Deutsch Tamás erős megtámadásával egy „Egei Antal egyetemi hallgató” nevű szintén névtelen hős. Mai ésszel azt gondolnám, hogy nem volt ott semmiféle szervezkedés, csak a meglazuló pártfegyelmet akarta Orbán ezzel a sztálini eszközzel erősíteni, szorosabbra vonni: a munkatárs és az egyetemi hallgató máig ismeretlen, legalábbis szakmai körökben.

Nincsenek, nem is voltak, rövid élet jutott nekik. Megszülettek, írtak és meg is haltak, nyugodjanak békében. Vidéken vannak eltemetve, a sírjukat se keressük.

A mai kormánysajtóban is találunk épp elég ilyen ismeretlen munkáslevelezőt, például a Billy Elliot-botrányt is egy N. Horváth Zsófia nevű hölgynek köszönhetjük, akinek semmiféle digitális lábnyoma nincs, mintha csak külön erre a célra hozták volna őt a világra. Egyébként az Óperenciákon él, ahol nincs internet, ott járja a kállai kettőst gyöngyös pártában Fehérlófiával.

Most érkezünk a legvérlázítóbb részhez: a heti cenzorlátogatáshoz. Ilyen normális lapnál elképzelhetetlen. Harminc évet húztam le mindenféle szerkesztőségekben, de ilyent sosem tapasztaltam – olyan volt, hogy benézett mondjuk Mark Palmer a szerkesztőségbe, ismerkedési céllal, én pedig tábori ágyamban fogadtam, mint egy Livingstone, mert több napja dolgoztam már akkor megszakítás nélkül, és nem tudott senki az amerikai nagykövet látogatásáról. Kissé meglepődhetett, mikor azt látta, hogy a hírfigyelő irodában hangosan bömböl hat televízió és előttük alszik tábori ágyban egy fickó, egy szál pólóban és alsóban valamint néhány kábelben, de jobb nagyköveteket felkészítik a váratlan helyzetekre, kezet nyújtott és jó reggelt kívánt. Azonban ez minden, csak nem befolyás gyakorlása. De hogy nézett ki a cenzúra a Nemzetnél?

„Egy-egy főcenzorként is fungáló vezető Fidesz-funkcionárius, nevezzük K-nak vagy G-nek, kedd délutánonként megjelent a szerkesztőségben, és »megadta a vonalat«: milyen témákkal érdemes foglalkozni, kikkel kellene interjút készíteni. Nemegyszer előfordult a komikus jelenet, hogy a laphoz megérkező főcenzor tájékoztatója közben kellett kiszaladnia a rovatához az egyik vezetőnek, hogy az általa korábban adott utasításokat módosítsa, mielőtt a kért cikket élesítenék az mno.hu oldalán.”

Nevezzük K.-nak vagy G.-nek... és tegyük hozzá, hogy van neki listája. Nem tudjuk, kiről van szó, honnan is tudhatnánk? No, kérem: ilyen csakis a legmocskosabb pártsajtóban fordul elő. Manapság gyakori és hamis érv, hogy „független sajtó nem létezik”, ami nem így van, igenis létezik, csak nem veszel belőle yachtot, kicsi fiam, jó, ha megélsz, az sem mindig sikerül. Nem minden a politika, az üzlet sokkal fontosabb: a kilencvenes években például először egy, majd két oldalnyi terjedelemben függesztették ki a belpolitikai rovatban azokat a neveket, amelyeket jobb nem nagyon megsérteni (kicsit azért szabad volt), csakhogy ezek között egy politikus sem szerepelt.

Ezek a hirdetőink voltak!

Érthető is, hogy őket nem kívántuk a csődbe kergetni. De politikus szent tehén normális helyeken azóta sem volt, nincs és nem is lesz, ahogy „központi direktíva” sem, „kijelölt célpontok” sem. Ez hülyeség. Értekezni ugyan elvileg muszáj, de nem azért, hogy stratégiai terveket forraljon a szerkesztőség, hanem azért, hogy ne írjunk „keresztbe”, ne írjuk el egymás elől a témákat, döntsük el, kinek melyik bivaly kell, melyiket vadássza ő, melyiket a másik. Értekezleten ennél fontosabb dolog nem szokott eldőlni, maximum még az időpontok és ügyeletek egyeztetése.

Mármint, a valódi sajtóban. Tehát, az a megdöbbentő, hogy a kormány és a jobboldal sajtója évek óta kézi vezérléssel, katonai fegyelem szerint harcol, míg a független média mondhatni bohém kalózhajók laza haveri köreként, fegyelmezetlenül és elegánsan mossa, írja le őket a terepről – innét hát a még most is hallható vicsorgás a „balliberális médiatúlsúly” ellen. A vasfegyelemben élő rekruták képtelenek megérteni, miért jobbak náluk a teljesen szervezetlen tengeri csavargók – pedig jobbak, sokkal jobbak.

Urak, görcsösen vívni nem lehet, és ha mégis megpróbáljuk, abból vagdalkozás lesz, nem olimpiai aranyérem, elegáns asszó.

Mindez természetesen nem vonatkozik az ellenzéki oldalon is meglévő pártlapokra és az álhír-sajtóra, ami már csak azért sem független, mert erősen valószínűsíthető, hogy a kormány terjeszti még a saját magáról szóló rágalmakat is, a teljes sajtó hiteltelenítése céljából.

No, egyelőre ennyit a tegnapról és a máról – és, hogy mi lesz holnap?

Ahogy Dusán mondja:

Szele Tamás

Kérem szépen, egy falevelet a legjobban az erdőben lehet elrejteni, egy embert egy nagyvárosban, egy hírt meg a többi hírek között. Meg merném kockáztatni, hogy Hajdu János részvétele az FSZB egy héttel ezelőtti, moszkvai konferenciáján sokkal kevesebb nyilvánosságot kapott így, hogy beszámolt róla az MTI, mintha hét pecsét alatt rejtegették volna – így a kutya sem vette észre.

Mármint a Népszaván és az Origón kívül, de ők is az MTI-hír alapján dolgozhattak. Az Origo nem is változtatott a közleményen, de legalább egy betűt sem. Meg lehetne kérdezni, miért fontos a magyar TEK vezetőjének egy héttel ezelőtti részvétele egy moszkvai FSZB-konferencián, hiszen a hír nem friss, sok újat nem is tudunk meg belőle – de bizony vannak el nem hanyagolható részletei a dolognak. Ugyanis nem csak az MTI számolt be róla, hanem az orosz Sputnik News is.

Mármost a Sputnik News szavahihetőségével kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy az MTI hitelességével vetekszik, egyik cég sem azt mondja el nekünk, amit tud, hanem azt, amiről azt akarja, hogy tudjuk. Azonban kicsit olyan a helyzet – lévén, hogy egy FSZB-konferenciáról a legritkább esetben adnak ki hiteles jegyzőkönyvet a sajtónak - hogy nekünk most van két görbe tükrünk, nem ellentétesen görbék, hanem párhuzamosan, de különböző mértékben, mindkettőben más-más torzkép jelenik meg, és a kettőt egybevetve, valamint nagyjából ismerve a tükrök görbületét, most megpróbáljuk megalkotni a valós képet.

Nem lesz könnyű, annyi szent.

Szóval mi is hangzott el azon a múlt heti szigorúan titkos és szolgálati konferencián?

Először is, hivatalosan a különleges szolgálatok, biztonsági szervek, rendészeti, rendvédelmi szervek vezetőinek XVII. konferenciájáról beszélünk. Ezen természetes, hogy részt vett a TEK is, hiszen meghívták: az lenne a természetellenes, ha a meghívás dacára nem vett volna részt, vagy az lenne az izgalmas, ha meg sem hívták volna. De meghívták, tehát minden megy a maga útján.

De mit talál a legfontosabbnak az MTI a konferenciából?

„Magyarország csatlakozni kíván a terrorellenes adatbankhoz, amelyben az országok megoszthatnák egymással a terrorellenes harcban segítő információikat - jelentette ki a Terrorelhárítási Központ (TEK) főigazgatója az M1 aktuális csatornának nyilatkozva szerdán.

A TEK főigazgatója elmondta: a TEK 2010-es megalakulása óta részt vesz az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) rendezvényén. A keddtől csütörtökig tartó konferencián 86 ország 125 delegáltja tárgyalja meg a terrorellenes témákat. A rendezvényt Alekszandr Bortnyikov, az FSZB igazgatója nyitotta meg, s mások mellett Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is felszólalt.
Hajdu János kiemelte: a konferencián nem csak a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezettel foglalkoztak, hanem ismét szóba került az al-Kaida is. Mindkét szervezet meggyengült, de összefonódásuk esélye megnőtt. Az is elhangzott, hogy a terrorszervezetek toborzótevékenységét nagyon erősen érezni, nyíltan zajlik a gyermekek toborzása is. Mindezt próbálják a nagy szolgálatok katonai és hírszerzési erővel akadályozni - közölte a főigazgató.
Téma volt a visszatérő harcosok problémája is: akik vagy saját országukba vagy egy harmadik országba visszatérnek, s ott követhetnek, vagy már követtek is el terrorcselekményt. Ennek kapcsán is nagy szerepe lenne a közös adatbázisnak, hogy lássák más országok visszatérő harcosait is, fel tudják őket deríteni, s a határokon megállítani – hangsúlyozta Hajdu János.
Tárgyaltak továbbá a vegyi fegyverek és a bakteriológiai fegyverek szerepéről is, amelyek nagy veszélyt jelenthetnek, ha a terroristák kezébe kerülnek.
Mindemellett kiemelt téma volt a drónok elhárítása is. Ugyanis – mint Hajdu János hangsúlyozta - manapság már nemcsak a rendvédelmi szervek és elhárító szervek, hanem a terrorszervezetek is rendelkeznek drónképességgel. Az ez elleni harcban Hajdu János szerint inkább azoknak az országoknak lesz nagy szerepük, akik több anyagi forrással rendelkeznek.
Szó volt továbbá a kibertér veszélyeiről is. Ugyanis a terrorszervezetek is jó informatikai, hackertudással rendelkeznek - emelte ki Hajdu János megjegyezve: úgy véli e téren is inkább a nagyobb anyagi forrással rendelkező országok járnak majd élen a védekezésben.
Hajdu János elmondta oroszországi tartózkodása során a konferencia mellett több bilaterális tanácskozást is folytat.” (MTI)

Ezt mondja az MTI, mert ezt találta fontosnak – mondhatnánk, hogy korrekt összefoglaló, tele logikai csapdával, mint minden gumitalpú ügy, csak éppen azt is tudjuk, hogy ezt a summázatot nem az MTI találta fontosnak, hanem, hogy úgy mondjam, maguk az érintettek, ez kincstári szöveg, még ha vannak izgalmas részei is.

Például izgalmas rész rögtön az elején az adatbank. Ugyanis nincs annál üdvösebb, mint egy nemzetközi terrorellenes adatbázis, csak éppen azt nem tudjuk, mi mindenre terjed ki, kinek a kezelésében van és főleg hiányzik a terrorista szabatos meghatározása. Ne feledjük: nálunk például jobb híján a civileket terroristázzák le, főleg az Origo szokta lemocskolni a tulajdon horgasinát minden civil tüntetés előtt, lángoló Belvárost és törő-zúzó Soros-gárdát vizionálva, aztán, mikor nem lesz ezekből a megjósolt akciókból semmi, hiszen nem 2006-ot írunk, megveregeti a tulajdon vállát azzal, hogy ők kergették el a vandálokat Róma kapui elől, mert résen voltak. Szóval, a terrorizmus elleni harc igen helyes dolog, de főleg akkor, ha terroristák ellen vívják, különben nem annyira. Talán meg kéne határozni, ki is a célpont, egzakt módon – jobb helyeken így is tesznek.

Ezen a konferencián is, a jelek szerint a két fő célpont az Iszlám Állam és az Al-Kaida. Hát, azok bizony nem fehér ruhás Mária-lánykák, énekeskönyvvel kezükben hazafelé tartva a vasárnapi miséről, szende tekintetüket lesütve, hajukban masnival. Azok kapjanak csak a fejükre, ami belefér. Érdekesebb a nyelvtani csodának számító „drónképesség”, ami azonban kis hazánkban nem annyira azt jelenti, hogy a politikai vezetők biztonságát védik, inkább azt, hogy az ingatlanaikat nem lesz szabad a levegőből fotózni. Mondjuk most már lassan nem is érdemes, nemsokára összeérnek, és a nagy egészet már csak műholdról lehetne belátni, a drón túl alacsonyan repül.

Kissé poénos lehetett pont az oroszokkal társalkodni a „kibertér veszélyeiről”, tisztelem Hajdu urat, hogy fegyelmezni tudta arcvonásait és nem röhögte el magát nyilatkozat (és tanácskozás) közben, ugyanis ezeknek a veszélyeknek a legnagyobb része pont azoktól az uraktól származik, akikkel épp eszmét cserélt. Persze, hogy értenek hozzá – ők találták fel a veszélyek jó részét.

Mármost, mindennel együtt, ez egy kompakt kis beszámoló, ami bevallottan Hajdu úr álláspontját tükrözi. Ha ebből levonjuk a görbületet... nem, még ne vonjuk le. Előbb nézzük a másik görbe tükröt, a Sputnik Newst.

Az egy sajtótájékoztatóról számol be, melyen Hajdu úr is válaszolt különböző kérdésekre. (https://sputniknews.com/europe/201811071069597826-migrants-hungary-border-security/?fbclid=IwAR2fpUe6KJwIOH68Xs3Ik9MomvdOQZ-yCp2CeLClsdiJGG6E1JAc8jaDabw) És feltűnően másról volt szó ezen az eseményen, mint az MTI-hírben – igaz, a konferencia nem azonos a sajtótájékoztatóval és vice versa, de akkor is érdekes. Idézzük Hajdu úr néhány mondatát!

„Magyarország déli határán, melyet szögesdrót és riasztórendszer is ellenőriz, rendőri és katonai egységek állomásoznak. Habár minden eshetőségre fel vagyunk készülve, mégsem állíthatnám e pillanatban, hogy képesek volnánk megállítani egy tömeges migránstámadást a határ ellen.” (Sputnik News)

Tessék? Ezt Budapesten is hallották? Hiszen eddig úgy tudtuk, Mordor seregeit is vissza tudná tartani az a drótkerítés, legalábbis a miniszterelnök azt mondja, ha kell, ha nem.

Azt is mondta:

„A magyar szolgálatok médiajelentések alapján megtudták: Boszniában nagy mennyiségű menekült gyűlt fel, akik esetleg megpróbálhatnak áttörni az Európai Unió felé, bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem szeretné.”

Szóval a magyar szolgálatok ügynökök helyett a „médiajelentések” alapján tájékozódnak – evidens, hogy csak a kormánypárti, magyar médiáról lehet szó, és itt a kígyó a saját farkába harap, ugyanis azoktól meg más magyar szervek rendelik meg a gyülekező migránshadakról szóló írásokat, így aztán jelentik, hogy gyülekezés van, mi fegyverkezünk, miáltal újabb jelentés születik, hogy még nagyobb a gyülekezés a fegyverkezés miatt, és ez így megy tovább, az idők végezetéig.

Mint a régi viccben:

Hajdu még azt is hozzátette különben a Sputnik News szerint, hogy a párizsi és brüsszeli terrortámadások elkövetői mindannyian Budapesten keresztül érkeztek a kontinensre, ami erős, barokkos túlzás, lévén, hogy jelentős részüknek nem is kellett érkeznie, hiszen eredetileg is itt voltak. De van, amikor ezt kell mondani.

Akkor lássuk, mire jutottunk. Van két torzító hírforrásunk, két alaposan eltérő hírrel, ugyanarról az eseményről. Mindent összevetve, levonva a torzítások mértékét, és elosztva száztizenkettővel az eredményt az elfogultságok miatt, összesen két dolgot tudhattunk meg.

Az első, hogy a magyar szolgálatok adatai nem titkosak Moszkva előtt. Ezt eddig is tudtuk.

A másik, hogy a magyar szolgálatok a leggondosabbak a világon: még az ellenséget is előállítják maguknak, média útján.

Nem bízzák a véletlenre.

Ezt nevezem profizmusnak.

Más újság nincs.

Ez sem az.

Szele Tamás