Háromszor is veselkedjék neki az, aki meg akarja érteni ezt a mi mostani kémügyünket, főleg azért, mert akármilyen tüzetesen is keresi az ember, nincsen benne kémkedés. Hogy ezzel szemben akkor mi van benne, azt nehéz kihüvelyezni: talán bosszú lehet a pakliban, talán üzleti érdek, de az sincs kizárva, hogy egészen más. Azonban kémkedés nincs.

A történet 2015 decemberében kezdődött, mikor őrizetbe vették Bukta Bélát és Maxin Norbertet, azzal vádolván őket, hogy egy „Birodalom” nevű kémszervezetet üzemeltetnek, mely az Egyesült Államoknak, az IMF-nek és – ne tessék nagyon röhögni - bizonyos szempontból Svájcnak dolgozik. Pontosabban az amerikaiaknak rendszeresen, a Svájci Alapnak alkalmanként, az IMF magyarországi képviselőjének, Irina Ivascsenkónak pedig egyszer szereztek volna hírt. Ehhez kellett volna a Birodalom, melynek létszáma húsz fő volt (ha ennyien lakják a Birodalmat, hányan lakhatják az Alapítványt?), ámde, és itt jön a csavar, ezt a húszfős csapatot egy szintén körülbelül húsz cégből álló hálózat finanszírozta volna gazdaságilag, mely cégeket természetesen a birodalmiak irányították.

Tehát értsük meg: ez egy maszek kémhálózat lett volna, mely önfenntartó, gazdaságilag független megbízóitól, és csak alkalmanként hírszerez, egyébként tisztes üzlettel keresi a mindennapi betevőt.

De akkor mi a fenének kémkedne? Azzal csak a baj meg a macera van.

Ezt sem mi, sem a bíróság nem tudjuk, így tegnap, három éves hercehurca után fel is mentették Bukta és Maxin urakat, éspedig, az indoklás szerint azért, mert a vád tárgyává tett magatartás pedig nem alkalmas kémkedésre. A Birodalom pedig nem volna más, mint egy baráti kör.

De kicsoda például Bukta úr? Idézzük az Indexet: „Bukta az első Orbán-kormány alatt a Miniszterelnökségen dolgozott, később az Országgyűlés gazdasági bizottságának a tanácsadója lett, 2007-től három éven át volt Maxin cégénél, ezután visszakerült a kormányzatba: a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium munkatársa lett, majd 2014 után a Magyar Nemzeti Kereskedőháznál tanácsadó. De korábban dolgozott a Világbanknak is.” (Index)

Kétségtelen, hogy ezek bizalmi állások, közel vannak mindenféle tűzhöz, hozzáférhetett emberünk sok mindenhez (hozzá is fért), de azért kém nem nagyon volt. A kém ugyanis használható titkokkal kereskedik, nem nyilvános adatokkal.

A vád szerint például az Egyesült Államok számára a Magyar Honvédség tízéves stratégiai tervét adták volna el, mely hatalmas bűn lenne, egy a hazaárulással, ha ezt a tervet nem adná át hivatalból Magyarország minden katonai szövetségesének, méghozzá ingyen és kötelező módon. Ők is átadják nekünk a magukét. És mivel hazánk tagja a NATO-nak, ez a terv elég sok helyre elkerült hivatalos úton. Nehezen gondolnám, hogy az amerikai követség pénzt adott volna valamiért, ami már megvolt nekik ingyen is.

Az IMF-nek pedig a központi és a fővárosi költségvetésben rejlő kockázatokról adtak át egy anyagot 2010-ben, a kormányváltás után – hát, olyan nagyon sok ész nem kell hozzá, hogy az ember tudja, a magyar költségvetések mindig kockázatosak. Nem néha vagy gyakran, hanem mindig, Meotisz óta. Mellesleg ebben az anyagban sem volt semmi a világon, ami ne lett volna benne a kor napilapjaiban.

Egyszóval, eladták a gonosz külföldi hatalmaknak a Pitagorász-tételt és Arkhimédész törvényét, amiket mindenki ismert, kisangyalom. A vádak ennyire komolyak, de a nyomozati eljárás sem különb. Újfent az Indexet kell idéznem (https://index.hu/belfold/2018/02/14/kemper/), ugyanis én képtelen lennék leírni röhögőgörcs nélkül a következő bekezdést.

„A vád fő tárgyi bizonyítéka egy olyan külső merevlemez, amit még 2015. március 16-án foglalt le eléggé vitatható módon a rendőrség Bukta szigetszentmiklósi lakásán. Már önmagában ez különös volt, ugyanis ekkor még szó sem volt semmilyen kémügyről. Bukta lakásán a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) műkincsvédelemmel foglalkozó rendőrei tartottak házkutatást, de nem műkincsvédelmi, hanem rágalmazási ügyben. Buktát ugyanis azzal gyanúsították meg, hogy ő állt egy Vályi-Nagy Vilmos egykori informatikai államtitkárt rágalmazó, interneten megjelent írás mögött. Eközben azonban Bukta szerint már a házkutatás alatt beszélt a nyomozó arról, hogy feltételezésük szerint ő amerikai kém volna. (Ezzel kapcsolatban Bukta panaszt is tett, amit érdemben nem vizsgáltak ki a hatóságok. Kémkedési ügyben viszont csak fél évvel később, 2015 októberében indult nyomozás, így felvetődik a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos jog sérelme.)” (Index)

Akkor most gondolkodjunk. Adott egy rágalmazási ügy, melyben a NNI nyomoz. Ez még elképzelhető. Ebben az ügyben házkutatást tartanak, ami már izgalmasabb, mert én speciel nehezen tudnám elképzelni, mit találnak a házkutatáson: elrejtett rágalmakat? Nehézlovassági becsületsértést az ágy alatt? Mármost a rágalmazási házkutatást természetesen a műkincsvédelmi csoport tartja, mert ki más tartaná, és le is foglalnak egy külső merevlemezt. Mint műkincset? Veretes, aranyozott winchester Benvenuto Cellini korából? A házkutatás során a rágalmazási ügyben dolgozó műkincsvédelmi nyomozó elárulja, hogy kémkedés miatt jöttek ki, lefoglalják a merevlemezt, melynek tartalma később megváltozik, több alkalommal is, és rákerül az említett honvédelmi terv.

Ha ezt én találom ki, joggal mondhatják rám, hogy beteges, túlburjánzó fantáziám van és igyak kevesebbet. De nem én találtam ki. Viszont piszok jól hangzik. Én eladnám a filmjogait a Monty Python-csoportnak. Mert senki sem számít a spanyol inkvizícióra!

A további részleteket – pedig vannak – nem is érdemes bemutatni, ennyi is elég a tisztánlátáshoz.

Kérem, az ügy első fokon felmentéssel zárult, bár az ítélet még nem jogerős, a történetről többet a helyzet és a szereplők ennél mélyebb ismeretében nehéz volna mondani – akkor most jön a spekuláció. Amit innentől kezdve írok a dologról, az nem állítás, hanem feltételezés.

Adott nekünk két emberünk, akik közül az egyik 1998-2002 között már felellős állásokat töltött be, és később is nyíltan rokonszenvezett a mostani kormánypárt prominens köreivel. Ez az ember többnyire az államigazgatásban dolgozott, kivéve három évet, 2007 és 2010 között, mikor is a versenyszférában, későbbi vádlott-társa cégeinél. Aztán visszakerült az államigazgatásba, egyre feljebb jutott a létrán, míg nem jött a kémügy. 2015-ben már elég magasról bukott.

Nem kívánom sugallni, de nekem az az érzésem, hogy itt szó sincs hírszerzésről, egészen egyszerűen gazdasági érdekcsoportok ütközéséről lehetett szó, mely valahogy olyan formát öltött, hogy a két vádlottól csak ezen a kacifántos úton lehetett megszabadulni – éspedig máig működő érdekek dolgozhattak, különben már telekiabálták volna a sajtót azzal, kik fogták rájuk a hamis vádat, és miért. Vagy az sincs kizárva, hogy a vád megfogalmazói olyan magas pozícióban ülnek, hogy azt megtámadni kissé egészségtelen.

Hát, Bond legyen a nevem, James Bond, ha ez kémügy.

De hogy igazából micsoda, azt talán sohasem fogjuk megtudni.

Ilyen hát a magyar kém, kicsikém.

Szele Tamás

 - Jó reggelt, Hacsek, hol volt, hogy hála Istennek, már egy ideje nem láttam?

- Ne is kérdezze, Sajókám, kampányoltam.

- És melyik pártnak?

- Én, kérem, mindegyiknek, mert én, kérem, demokrata vagyok. Én nem különböztetem meg egymástól hátrányosan a pártokat.

- Fárasztó lehet.

- Az, a fene egye meg.

- Mondja, hogy jutott eszébe ez a marhaság?

- Az úgy volt, hogy minden reggel átnézem a postámat. És mikor azok a kedves, okos pártvezetők elkezdtek kedves barátjuknak hívni, annyira meghatódtam, hogy elmentem mindegyiknek a gyűlésére.

- Na, és melyiknek van igaza?

- Ki vagyok én, hogy ilyen okos emberek dolgaiban döntsek? Mindegyiknek, kérem, nem sérthetem meg őket azzal, hogy valamelyiknek nem hiszek.

- És ha mondjuk egyiknek se hinne?

- Akkor mindegyik megvetne, árulónak hívna és én azt nem élném túl.

- Maga az ideális választópolgár.

- Az vagyok, kérem, csak ne kéne állandóan kiirtanom magamat...

- Ember, ne legyen öngyilkos! Az élet szép, magának magyarázzam?

- Nekem ugyan magyarázhatja... Nem elég az, hogy magammal verekszem, lassan már ökölcsatákat vívok, mert az egyik okos szerint Soros-bérenc vagyok, a másik okos szerint brüsszelita, a harmadik szerint meg álruhás fidesznyik? Az lesz a vége, hogy körbeállunk hárman, velem meg magammal és agyonverjük egymást, a Haza üdvéért.

- Ez maga a tudathasadás, azonnal hagyja abba!

- Nem lehet. Az egész azzal kezdődött, hogy megtörtem az érvek súlya alatt még tavaly, és elhatároztam: többé nem fanyalgok, nem finnyáskodok, jó leszek, elhiszem, amit nekem az okos politikusok mondanak és szépen engedelmeskedem.

- És mit ivott akkor?

- Abszintot, vodkával.

- Látszik a döntésen.

- Na, de ha demokrata vagyok, nem részesíthetek előnyben egy politikust, mindegyiket tisztelnem kell, mindegyiknek engedelmeskedem!

- Ez naponta hány óráját foglalja le?

- Olyan harmincat.

- És ki verte ki a fogát?

- A Simek. Hozzá járok kampányolni.

- Meg is értem. Ha hozzám járna, már a harmadik protézisét venné.

- Hát lehet, hogy kicsit unhatja, mert reggel elvtársnak szólítom, délben nemzettársnak, este büdös zsidónak, éjjel, ha eszembe jut valami, és átszaladok, csak rágyújtom a házat, nem is ébresztem fel.

- Magával tényleg nagy baj van... nem gondolja, hogy ez már betegség?

- Nem, kérem, ezt a Haza követeli így és a Haza nem lehet beteg. Meg ellenzékben sem lehet.

- Mondja, beszélt maga ezzel a Hazával személyesen is?

- Nem, mindig hívni szokott.

- Telefonon?

- Nem, e-mailt küld a politikusaival. És mindig sürget. Mindig most kell mennem, vagy soha. Mert őt meg kell védenem.

- Töröktől, tatártól, némettől?

- Magamtól.

- És megy?

- Látja: úgy elláttam a bajomat az előbb is, hogy alig állok a lábamon.

- És mi lesz, ha ne adj' Isten győz?

- Elképzelni sem merem. Tiszta lesz az ég, zöld ág virít majd a föld ormain, én huszonhat éves leszek, magas és szőke, és végre leszámolhatok azzal a mocskos magammal.

- Hát, még szerencse, hogy pont akkor fog győzni, amikor megint huszonhat éves lesz.

- Azt mondja, nem lehetek újra fiatal?

- Maximum szőke lehet, ha befesteti a haját.

- De nekem azt ígérték!

- Ígérni baromi sok mindent lehet, főleg barmoknak, mint maga.

- Akkor nekem hazudnak?

- Igen, szegény barátom, hazudnak, mint a vízfolyás.

- De mindegyik?

- Kivétel nélkül.

- Akkor ok nélkül gyújtottam rá a bérházat a Simekre és lőttem lábon magamat egy mérgezett kötéllel?

- Pontosan így van.

- Én felkötöm magam...

- Ne tegye.

- Miért?

- A történtek után felköti magát a Simek. Minek fáradna?

Szele Tamás

...ezernyolcszáznegyvennyolcan húzzák. Hogy nem így van? Majd így lesz, kérem. Nem tetszik elhinni? Március tizenhatodikán, egy nappal a nemzeti ünnep után, kicsit késve, de egyfelől akkor van a zászló és címer napja, másfelől mi mindig akkor mozdulunk, „ha még egyszer azt üzeni” - első üzenetre a magyar a füle botját sem mozgatja. Ej, de nagyon szép lesz.

Zászlóanya Wittner Mária, aki azért ekkora zászlónak még sosem volt anyja – ekkorának már nagyanya kéne, ami ki is telne az éltes matróna éveinek számából. Még ugyan fogadhatnának mellé két-három segítőt, mert ha a zászlónak van anyja, akkor a zászlót az is hordja ki – hiszen anya! -, és hát ez kissé túlméretezett feladat volna. Mármint, egyedül kihordani egy 1848 méteres zászlót. No, nem beszélek rejtvényekben, megmutatom magát a hírt. (http://zaszlo.magyartrikolor.com/)

„A NEMZET ZÁSZLÓJA

1848 méter hosszú magyar zászló az Andrássy úton

BUDAPEST
2018. MÁRCIUS 16.
A MAGYAR ZÁSZLÓ ÉS CÍMER NAPJÁN
A NEMZET ZÁSZLÓJA
AZ ANDRÁSSY ÚTON
1848 méter 1848 ember

A MAGYAR ZÁSZLÓ ÉS CÍMER NAPJA
alkalmából 2018. március 16-án egy 1848 méteres magyar zászló elkészítésével és bemutatásával üdvözöljük az ünnepnapot. 1848. április 11-én - a negyvennyolcas törvények között - vált hivatalossá a három színű nemzeti lobogónk. Az 1848 méteres zászlót 1848 személy segítségével visszük végig Budapesten az Andrássy úton az Opera és a Hősök tere között. A Hősök terén ünnepi műsorral várjuk a zászlóvivőket és az ünneplő közönséget.

Az esemény védnökei: Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és a zászlóanya, Wittner Mária, '56-os forradalmár.

Ötletgazdák, szervezők: Franka Tibor (Kerepes polgármestere) és Szilágyi Ákos ( '56 Lángja alapítvány, Magyar Trikolór Kft.)

Keressük azt az 1848 személyt, akik az 1848 méter hosszú lobogót végigviszik az Andrássy úton. Képviseltethetik magukat magánszemélyek, civil szervezetek, iskolák, egyesületek, családok, önkormányzatok, cserkészcsapatok, külhoni és magyarországi-, határon túli és a világban szétszórt magyar közösségek.

Minden érdeklődő jelentkezését szeretettel várjuk.”

Ez jelent meg a világhálón és a nagyobb lapok hírei között. Zászlóvivő az lehet, aki minimum háromezer forintot adományoz, de kétezer forintos befizetéssel már be lehet kerülni az „Arany Betűk” könyvbe, ami igen szép dolog, főleg, ha azokat az arany betűket fehér papírra nyomtatják, mert azt ember nem bírja majd elolvasni. Mint láthatjuk, a stáblista impozáns, a zászlóanya Wittner Mária, a zászlóapa Balog Zoltán, a gyerek kicsit langaléta, de szüleihez képest szép, egészséges, legalábbis náluk jobban néz ki.

Igen felemelő ünnepélynek lehetünk majd a tanúi.

Csak éppen felmerül pár kérdés. Ha ki akarunk húzni 1848 személy segítségével egy 1848 méteres zászlót a Hősök terétől, az méréseim szerint a Jókai térig fog érni. A Bajcsy messzebb van, az Oktogon közelebb, szóval a Hősök tere-Jókai tér távolsággal kell számolnunk. Az is jó kérdés, miért pont méterben számolunk, hiszen az csak 1875-től általános mifelénk, akkoriban csak a franciák számoltak méterben, csak nem tette be ide is a lábát a jakobinus világösszeesküvés? De ha méter, legyen méter. Akkor ezt egy igen nagy spulnira kell majd feltekerni, ami a Jókai tér magasságában áll majd, és arról szedegetik le, minden két méternél megfogja két honfi, kétfelől, oszt húzza.

Az elejének nehéz dolga lesz.

Aztán felmerül a szélesség kérdése is. Az írott szövegből nem derül ki, de ez a textilnemű nem lesz olyan széles, mint maga az Andrássy út, nem is lehet, nem csak, mert nem bírnák el, hanem azért sem, mert annak változik a szélessége, 34 és 45,5 méter között, könnyű belátni, hogy ahol keskenyebb az út, belelógna a sárba. Mondjuk legyen csak két méter széles (ennyi a kereskedelmi forgalomban kapható legszélesebb nemzeti lobogó mérete). Azonban azt is mondja a kiáltozvány, miszerint „A zászlót egységnyi darabokra osztjuk és minden zászlóvivő ajándékba kapja az ünnepnap emlékére.” Kétségtelen, hogy nagyon szép emlék lesz, csakhogy...

Képzeljük magunk elé. 1848 zászlóvivő között kell kiosztani 1848 méter zászlót, tehát mindenkire jut egy folyóméter. Mivel zászló, nem függöny, csak úgy vághatjuk, hogy mindhárom szín megmaradjon, vagyis keresztbe. Tehát akkor mi lesz a végén a zászlóvivőknél?

1848 darab olasz lobogó, mindegyik egy méter széles és két méter hosszú – hiszen, ha rövidebbre vágunk valamit a szélességénél, akkor elfordulnak az arányok kilencven fokkal.

Hogy ez a világcsoda mennyibe fog kerülni? Hát a bevétel adott, 5 544 000 forint. Ellenben a zászlópiaci árakat tekintve (https://zaszlo.hu/termek/magyar-zaszlo/) maga az anyagköltség 7 040 880 forint volna, viszont ebből vonjuk le a zászlórudak árát, melyek esetünkben ugye nem lesznek, így lehet, hogy körülbelül egymillió forint deficittel meg lehet úszni a befektetést. Kérem, a bolondnak is megéri, pláne a Magyar Trikolór Kft.-nek, akiktől azért hétmillióra ritkán rendelnek zászlót. És hát ne hagyjuk ki a számításból, hogy gyártás szempontjából a nemzeti lobogó is csak olyan, mint bármely egyéb árucikk: olcsóbb az előállítása, mint a piaci ára, különben nem gyártanák, tehát lesz ezen haszon.

Hogy mikor rendezik majd a zászlóvontatást, arra nem tértek ki a szervezők, érzésem szerint viszont nem az éjszakai órákban – az Andrássy utat és az Oktogont majd le kell zárni pár órára, ami egyfelől forgalmi akadály, másfelől anyagi kárt is okoz (valószínűleg többet hétmilliónál, elég csak a kieső BKV-bevételt nézni), de Balog Zoltán védnöksége és Wittner Mária huncut zászlóanyai kacsintása ennyit mindenképpen megér a fővárosnak.

Egyszóval: nagyon szép lesz, előre szólok a zászlóvivőknek, hogy kicsit nehéz, ennyi szövetnek már van súlya, de ők vállalták: vigyék.

Már alig várjuk a felemelő pillanatot, ahogy Wittner Mária fellép az emelvényre a Jókai téren, és mint zászlóanya mintegy életet ad ennek a nagyranőtt nemzeti jelképnek, elkezdik húzni kifelé... és húzzák, és húzzák...

Azért szerencse, hogy se Petőfi, se Táncsics nem él már.

Petőfi a kardjához kapna, Táncsics megkérdezné: „Bolondok-e kendtek?” - bár arra adok egy esélyt, hogy Jókai leugrik a talapzatáról és a zászlóvonók közé vág valamit.

Nem ez a hazafiság, kérem.

Azt nem singre mérik.

Szele Tamás

Mit filantróp, valóságos filozófus Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Igazán kár, hogy mostanáig félreismertük, félreértettük nagyívű metaforáit mindenféle kötelekről és szögekről, tanításait az európai erkölcsről és a magyar függetlenségről – hiszen ez az ember egy finomlelkű humanista, aki jelképekben beszél, egy Romain Rollland vagy Albert Schweitzer.

No, azért ott még nem tartunk, hogy orgonálna is. Kerepel. Már bocsánat, de nem tudom másnak nézni a 444 képén azt az izét a kezében, mint kereplőnek, az minden, csak nem orgona-manuál – no, de busójáráson nem is szoktak orgonálni, mert kissé körülményes lenne végigcipelni a városon azt a böhömnagy hangszert. Ha kerepel, hát kerepel. Mondjuk az MTI képén viszont papír van a kezében, de az más szögből készült. Hanem olyan szépen kerepli a beszédét, hogy az már orgonaszó, ha ugyan nem fuvolaszó, megrázza lelkünk mélységeit és éteri magasságokba emeli a hallgatóságot. Aztán vagy leesnek, vagy sem. No, lássuk, mit mond ő avval az arany szájával? Aszongya, a távirati iroda szerint:

„A mohácsi busójárás Európa egyik leghíresebb és legnagyobb hagyományőrző rendezvénye - mondta a városban rendezett hatnapos népszokás vasárnapi fő programján az Országgyűlés elnöke.

Kövér László a mohácsiak több mint 250 éves hagyományáról szólva felelevenítette: a busójárás immár kilencedik éve az emberiség szellemi világörökségének hivatalosan is számon tartott része. „Az ezen a földön élő elődeink nem akartak az otthonukat fenyegető idegenség, sötétség és gonoszság rabjai lenni, ezért riasztó jelmezekbe, busóknak öltözve elűzték mindazt, ami fenyegette őket” - fogalmazott a házelnök. Kövér László a jelennel párhuzamot vonva „napjaink busóit” arra kérte, hogy űzzenek el minden rosszat, ami Magyarország, Európa és a nagyvilág jóakaratú embereit fenyegeti. Ezen rosszak között említette az embereket egymással szembefordító sötétséget, amely a férfiakat és nőket, az időseket és fiatalokat nem egymás társaivá, hanem egymás ellenségeivé akarja tenni és „amely világot az egyéni önzésre, gyűlöletre és az embertelenségre akarja építeni” - hangoztatta a politikus.” (MTI)

Ebből a gyerekből pap lesz, akárki meglássa.

Vagy házelnök. Vagy valami hasonló. Elemezzük már egy kicsikét ezeket a magvas gondolatokat, melyeket elénk hintett, gyöngyökként disznók elé, mint egy jó szántóvető, bár a fene látott még olyan szántóvetőt, aki gyöngyöt vetne a disznóólban, de ha képzavar, legyen a házelnöki beszédhez méltó képzavar.

„Az ezen a földön élő elődeink nem akartak az otthonukat fenyegető idegenség, sötétség és gonoszság rabjai lenni, ezért riasztó jelmezekbe, busóknak öltözve elűzték mindazt, ami fenyegette őket.” Rendben van, édes úr, de mikor? 1526-ban nagyon nem, akkor úgy megvertek minket a törökök, hogy nem a magyar hadseregből, de még Mohács városából sem maradt semmi. Akkor később. Hát, ennek a nagy nemzeti győzelemnek nem őrzi az emlékét semmiféle annales, semmiféle krónika: arról tudunk, hogy Mohács 1543-tól 1566-ig, majd 1570-től szandzsákközpont volt, török uralom alatt, sőt, nagy valószínűséggel túlnyomórészt olyan lakossággal, amilyent épp a törökök betelepítettek – de nem sokácokkal. Márpedig a busójárás sokác hagyomány. A török uralom alól 1687. augusztus 12-én szabadult fel a nagyharsányi csata következményeképp, melyet hívunk ugyan második mohácsi csatának is, de sokácok még akkor sem éltek ott. Őket csak jó tíz év múlva kezdték betelepíteni, és nagyon valószínű, hogy ezt a szokást, ezt a vidám, plebejus karnevált még a Balkánról hozták magukkal, de hogy még jó száz évig meg sem tartották a busójárást, az is biztos, ugyanis először a XVIII. század végén említik a feljegyzések.

No, hát jól van, erre mondhatnánk, hogy népszokás, legenda, ne firtassuk az eredetét – de akkor ne is hivatkozzunk rá aktuálpolitikai áthallásokkal. Aztán meg, elképzelem, ahogy a maskarás busóktól világgá fut a török sereg (pedig láttak azok ijesztőbbet is, de tegyük fel), és másnap reggel, napvilágnál nem jönnek vissza megnézni, mi történt... mi volt az az éjszakai szellemjárás. Érte én, hogy legendakincs, csak akkor ne használjuk mindenféle valós cél érdekében, mert ennyi erővel nyugodtan megkérhetnénk Fehérlófiát és Fanyűvőt, Kőmorzsolót is, hogy állítsák meg Brüsszelt, legfeljebb nem jönnének el.

Apropó. Tavaly ilyenkor a Magyar Idők javasolta teljes komolysággal, hogy a határvadászokat szereljék fel busó jelmezzel, mert tudható, hogy attól félnek a muzulmánok. Hát, ez a nagyívű terv is elveszett, mint annyi még, ebből sem lett semmi, bizonyára a külső és belső osztályellenség hiúsította meg, vagy Soros György személyesen, de lám, Kövér nem adja fel, ő most is be akarja vetni „napjaink busóit”, hogy űzzenek el minden rosszat, ami Magyarország, Európa és a nagyvilág jóakaratú embereit fenyegeti. De főleg az embereket egymással szembefordító sötétséget, amely a férfiakat és nőket, az időseket és fiatalokat nem egymás társaivá, hanem egymás ellenségeivé akarja tenni és amely világot az egyéni önzésre, gyűlöletre és az embertelenségre akarja építeni.

És itt jutunk el Kövér humanizmusához, mely meglehet, hogy vasba öltözött, de páncélnadrágja érző szívet takar. Hát kérem, az egy dolog, hogy az általam ismert világban nem harcolnak egymással sem a férfiak és a nők, sem az idősek és a fiatalok, vannak nézeteltéréseik ugyan, de harcról szó sincs, azonban ez a kollektivista eszmefuttatás, ami az individualizmust, a kapitalista társadalom egyik fő hajtóerejét mintegy azonosítja az önzéssel, a gyűlölettel és az embertelenséggel, ez már magában hordozza egy sokoldalúan fejlett szocialista társadalom gondolatát is.

Mert kérem, le az egyénnel, le a szakmai, emberi, társadalmi és anyagi sikerrel, minden a nemzeté, minden a közösségé. Én például írhatnék holnap egy jó jegyzetet, de mivel nemzet- és pályatársam más lapnál csak sokkal gyengébbet tud, lemondok a minőségről és fogcsikorgatva, de gyengét írok, elvégre az olvasó igénye nem számít, a közösség az első. Nem lehetek önző és sikeres. Ugyanígy ha vállalkozó vagyok, lemondok a jövedelmező üzletről, tisztes iparról, mert a másik jó magyar vállalkozónak ez nem sikerül, és inkább tengődöm, végzek fusermunkát: nem lehet a vállalkozó sem önző.

Valamint, ha egy magyarnak is influenzája van, ne tartsa meg magának: jusson mindegyiknek a kövéri eszme szellemében!

Bizony, ez a Kövér egy nagy, egalitárius humanista, ez mindenkinek egyenlően akar osztani, mindenből, ebben egy Petőfi veszett el – bár mondjuk Petőfi is csak addig volt szó szerinti értelemben vett egalitárius, míg a szerkesztőjével össze nem vesztek a Pesti Divatlapnál vagy az Életképeknél a honoráriumon.

No, hát nem is a busójárással van a baj, az kedves népszokás.

Azzal van, hogy Kövérnek még egy népi karneválról is csupa marhaság jutott az eszébe.

De mégis azt mondom, nem volt hiba meghívni a busójárásra.

Ő volt ott ugyanis az egyetlen busó, akinek nem volt szüksége álarcra: anélkül is elmenekült előle mindenki.

Csak ne kerepelt volna.

Szele Tamás

Hát elbukott a kísérlet, kudarcot vallott, pedig érdekes lett volna: mégsem indul el a Politis című lap, ami az előfizetők és nem a hirdetők, befektetők pénzéből próbált volna független sajtót csinálni Hunniában. Hogy a crowdfunding pénzgyűjtés mennyire volt szerencsés ötlet mifelénk, arról lehetne vitatkozni és a szakma teszi is: de sokkal súlyosabb kérdések is felmerülnek.

Ezeknek egy részét Tóta W. András teszi fel a HVG-ben (http://hvg.hu/velemeny/201806_nem_kell_egy_ujsag), más részüket meg én itt: mert fel kell őket tenni. De hát lássuk, miről is volt szó? A Politist Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője indította volna, hírszemét- és reklámmentes lapként, szakértő munkatársakkal (mintegy 30 fős szerkesztőségben gondolkodott), és ehhez szüksége lett volna 30 000 előfizetőre, akik megtámogatják fejenként tízezer forintokkal évente. Napi harminc forintba került volna tehát nekik a lap, ami bagatell összeg, de harmincezer helyett háromezren sem jöttek össze, így hát sem a lap nem indult el, sem az összegyűlt pénz nem gazdagít senki: azt a crowdfunding szabályai szerint vissza kellett fizetni.

Hát akkor gondolkodjunk el. És ne csak azon, hogy nincs harmincezer ember az országban, akinek naponta olyan keveset is érne egy független lap, hogy annyit még a koldusnak is szégyen adni: azon is, hogy ez az üzleti modell miért nem működött? Elsősorban azért, mert a magyar olvasónak fogalma sincs, miből él a független sajtó, csak azt tudja, hogy bizonyára ő tartja el.

Nem, nem ő – többnyire a pályázatok, kis részben a hirdetések és néha szponzorok.

A mostani áldatlan helyzetnek persze több oka is van. Az első, hogy negyven évig csakis kormánymédia működött Magyarországon, és egyszerűen rögzült a kollektív alsótudatban, miszerint a sajtó a mindenkori kormány fizetett zsoldosa, valamint hatalmas pénzeket kaszálnak az újságírók. Hát a hatalmas pénzek már a rendszerváltás után eltűntek, az állami dotációkkal együtt, és erősen közepes bérszint maradt utánuk, a magánvállalkozásban működő lapoknál.

Igen: tessék elképzelni, hogy Magyarországon a közmédiát kivéve minden sajtó magánvállalkozás, legfeljebb a legnagyobb része Habonyok és Simicskák kezében van: de még a legkormánypártibb orgánum sem állami tulajdonú.

A kilencvenes években – a fene gondolta volna, hogy az lesz az aranykor! - tökéletesen működött a nyugati rendszer: a hirdetők fizették a reklámokat, az olvasók megvették a lapokat pénzért, a fizetések nagyjából időben megérkeztek. Dőzsölés nem volt, de polgári szinten megéltünk. A gondok 1998-ban kezdődtek, részint az első Fidesz-kormánnyal, amely vaskézzel rondított bele a sajtópiac kialakult viszonyaiba a csődbe ment Postabank sajtóportfóliójának irányított felszámolásával (a ráfizetéses Magyar Nemzet helyett például a nyereséges Kurírt szüntette meg), részint pedig a kereskedelmi tévézés és az olcsó bulvárlapok megjelenésével, melyek tényleg hírszemétből álltak – pedig a bulvár nem ezt kéne jelentse, de ők szándékosan tették nagyon alacsonyra a lécet, emlékszem olyan szerkesztőségre, ahol egy írás maximum húsz sor lehetett, hogy az olvasó ne felejtse el az elejét, mire a végére ér... megint más kérdés, hogy akkor még nem volt ennyire buta az olvasó, de szívós munkával sokan leküzdötték magukat erre az elvártnak tűnő szintre.

A harmadik faktor az internet megjelenése volt. Ez egyszerre tette feleslegessé a nyomdai- és papírköltségeket, ért el mindenkit fénysebességgel, és világosnak tűnt, hogy ez a szakma jövője. Az lehet, de kicsit sem felhőtlen... a 2010-es kormány- és nyugodtan mondhatjuk, rendszerváltáskor nagyon sok internetes orgánumot indítottak el a szakmából kiszoruló kollégák, a korábbi, hirdetésekre alapuló üzleti modell szerint, csakhogy – a magyar kormánytól teljesen függetlenül – a Google hirdetések árai fejest ugrottak a betonba, fél évvel előbb még Mercedest vettek a hirdetési bevételből az emberek, fél év múlva már gyufát se nagyon. Nyilván ez a Google és a Facebook üzletpolitikájának is köszönhető, ők akarják uralni a hirdetési piacot, és vannak akkorák, hogy megtehetik, hogy nagyon olcsón adják, hogy letörjék az árakat – de más hirdetés nincs?

Nincs ám. Állami cég független lapban nem fog hirdetni, kormányközeli pláne nem, vagy ha mégis, annak oka van, független cég meg már alig kerülközik, de hirdetni az se nagyon mer. Ez úgy 2012-13 körül tudatosodott a szakmában, komoly csődközeli állapotok után. Akkor kezdődött a lejmolás, vagyis az, hogy a lap kéri az olvasók támogatását, rendszerint a sajtószabadság nevében. Ez sem egy igazán nyerő rendszer, ugyanis a sajtószabadság szó szerint minden olvasónak mást jelent, no és aki egyszer küldött akár csak öt forintot is, el fogja várni, hogy mindenbe beleszólhasson a pénzéért. Mondjuk a szerzőség is devalválódott: előfordul mostanság, hogy hárommondatos kommenteket önálló „cikknek” neveznek a hozzászólók, és írói munkásságuk részének tekintik, sajtószabadságnak pedig azt, hogy a szerkesztő nem törli a három mondatukat, akkor sem, ha sértő vagy pláne törvénysértő.

De, hogy a támogatáskérésekre visszatérjünk, ez keveseknek sikeres: nyugodtan mondhatjuk, hogy netes lapok szerverköltségeit sem fedezik az így befolyó összegek. (Viszont adókötelesek). Akkor hát hogyan legyen?

Az olvasó halálosan biztos abban, hogy neki jár ingyen és bérmentve napi hatvanféle sajtótermék, amit valaki majd eltart, akárki, bárki – csak neki ne kelljen harminc forintot sem adnia értük. A befektetők – ahol vannak – kétségbeesetten erőlködnek, hogy a mérleg legalább nullszaldós legyen, illetve, ahol oligarcha a befektető, ott ez nem gond, csak ott nincs függetlenség. Léteznek pártok által finanszírozott felületek is, rendszerint bűnrosszak, és az ott dolgozók ismereteim szerint vagy nem kapnak egy vasat sem, vagy megalázóan alacsony honoráriummal szúrják ki a szemüket, de ezzel most ne is foglalkozzunk, hiszen a független sajtóról volna szó.

Amíg még lehet, ugyanis ha senki sem hajlandó pénzt adni érte, akkor esztendőre már nem is lesz ilyen.

Független lett volna a Politis?

Tegyük fel, hogy az: látok hibákat a laptervben, például a harmincfős stáb nagyon sok, általában ennek a harmada sem készíti a netes orgánumokat, anyagi okokból. Meg úgy tűnik, a fejlesztésre sem terveztek túl sok anyagi hátteret – de hát úgysem indult el, csupa fikcióról beszélünk.

A konkrétum az, hogy nem a hibái miatt bukott el a kezdeményezés, hanem a közönség közönye miatt.

Márpedig ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igény független sajtóra, hanem azt jelenti, hogy ingyenes ÉS független sajtóra volna.

Ja, kérem, szeretkezni is, szűznek is maradni nem könnyű dolog.

Csak akkor ne tessenek egyfelől szidni a még létező független médiákat, másfelől úgy általában szidni a sajtót.

Nem érdemli meg.

Tessék tudomásul venni, hogy a fogyasztók döntése alakítja így a sajtópiacot.

Vagy tessenek másképp alakítani.

Szele Tamás

Tulajdonképpen a hír nem nagyon fontos, nem is nagyon lényeges, csak kicsit ijesztő. Nem fog a világ sarkából kidőlni attól, hogy egy minnesotai tankerületben kivették a Huckleberry Finnt a kötelező olvasmányok közül – kivették, mert túl sokat szerepel benne az „n” betűs szó. Vagyis az, hogy „néger”. Hát... Jimet a legjobb indulattal sem lehet norvégnak nevezni.

Persze, hogy – általában véve – ez a szó lehet sértő. Csak el is kéne olvasni a kötetet, mielőtt tiltják. Hiszen – többek között – arról szól, hogy Huck, aki alapvetően egy előítéletes kis csibész, korának gyermeke, megtanulja szeretni és becsülni Jimet, aki nélkül bizony nem sokra menne, sőt, a végén még ki is szabadítja. Persze, Jim végig szabad, egyfelől, mert Polly néni felszabadította, másfelől, mert olyan, hogy rabszolgaság egészen egyszerűen nincs. A könyv egy hatalmas, szenvedélyes kirohanás a rabszolgaság intézménye ellen. Csak mivel Mark Twainnek élnie is kellett valamiből és mert jó humora volt, élvezhetően írta meg, hogy kapjon az olvasó is valamit.

Tény, hogy nem gyermekkönyvnek írták – de hát a Tamás bátya kunyhója sem igazán gyermekkönyv, és az is tele van az „n” betűs szóval. Alex Haleytől a „Gyökerek” sem egy mesedélután. Bizony, ezek a könyvek arról szólnak, hogy milyen aljas, igazságtalan dolog volt embereket összeszedni Afrikában, és átvinni Amerikába, hogy ott kényszermunkát végezzenek. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez egy önálló iparág volt, a fekete embereket vagy a saját törzsfőnökeik adták el az európai kereskedőknek, vagy arab rabszolgakufárok, de a britek legalább a fejükhöz kaptak és egyszer csak betiltották ezt a szörnyűséget – ami attól még pár évtizeden keresztül tovább zajlott, csak már nehezebb volt űzni, mert az angol flottaegységek kissé tüzet nyitottak a rabszolga-hajókra. De hát Haitin sikeresen fel is lázadtak az elhurcoltak, más kérdés, hogy államszervezés szempontjából nem voltak a legügyesebbek, de legalább szabadok voltak.

Csúnya, rossz emlékek ezek.

De ne is beszéljünk róluk?

Hallgassuk el a történteket?

Ha nem beszélünk róla, nem is volt?

Komoly zavarban volnék, ha a rabszolgaság intézményét elhallgatva kéne megmagyarázni, miért is tört ki az amerikai polgárháború. Nyilván nem csak annak az eltörléséért – lényegében véve az iparosodott Észak gazdasága került szembe az agrárius Dél ültetvényes gazdaságával, és a fő kereskedelmi utak is átrendeződtek észak-déli vonalról kelet-nyugatira, de hát a rabszolgák felszabadítása nélkül nem lett volna ott semmi. Magyarázhatná az ember Fort Sumtertől Appomattoxig a harci cselekményeket, csak épp az maradna ki belőle, hogy miért verekedtek az emberek.

Hát akkor vegyük ki az amerikai polgárháborút is a történelemkönyvekből?

Ha csak úgy nem...

És egyáltalán, ki is ez a Twain, eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens? Tulajdonképpen egyszerű, kétkezi zseni volt, semmi különös. Délen született, Missouriban, és kiskamaszként elszökött otthonról, hogy kitanulja a gőzhajó-kormányos mesterséget – ki is tanulta, abban hiba nem volt, csak aztán kitört a polgárháború, a hajóközlekedés leállt, Twain pár hétig katonáskodott a déliek egyik milíciájában, aztán bölcsen úgy gondolta, hogy ez egészségtelen foglalkozás, mert közben lőhetnek is az emberre, tehát finoman fogalmazva eltűnt a katonaságból, mint ostrom után az aranyóra. Elment inkább Nevadába aranyásónak. Persze nem talált még rezet sem, így visszament riporternek a Virginia City Territorial Enterprise című világlaphoz. A sikert csak a polgárháború után érte el „A calaverasi csodabéka” című írásával – de onnantól kezdve arannyal volt kikövezve az útja. Sztár volt, ha íróember lehet sztár, állandóan utazott, állandóan társaságban volt, ami pénzt keresett, azt el is pazarolta, rendszerint értelmetlen találmányokra, aztán nagyon szomorúan, keserűen öregedett meg: elveszítette feleségét, gyermekeit. Ahogy ő mondta, a Halley-üstökössel jött és azzal is ment el. Hemingway azt mondta róla: „Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből… Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.”

Déli volt?

Nagyon déli. És imádta is a Délt, szíve teljes melegéből. De ugyanakkor utálta is a hibáit és soha nem szűnt meg ostorozni azokat. Nélküle nem sokat értenénk a XIX. század amerikai történelméből.

Nem kéne kivenni a tantervből. Olyan ez, mintha mi letagadnánk Mohácsot vagy Világost. Attól, hogy nem beszélünk valamiről, még megtörtént.

Kéne ahhoz egy kis bátorság, egy kis erő, hogy tagadás vagy elhallgatás helyett szembenézzünk a múlt hibáival - pont azért, hogy meg ne ismételjük azokat.

Nem kéne homokba dugni a fejünket, elbújni a mutatóujjunk mögé.

Mondhatnánk, hogy ez legyen egy minnesotai tankerület saját baja, messze van, és ha buták akarnak maradni, az az ő dolguk – de nekünk is van ezer ilyen gondunk-bajunk, amikről elegánsan hallgatunk, mint családatya a kuplerájról ötórai tea alkalmából. Nem arról van szó, hogy minden percben bocsánatot kérjünk a múlt bűneiért, távolról sem: de soha ne feledjük őket.

Különben történt már ennél nagyobb szamárság is: a múlt század húszas éveiben Jüan Si-kaj kínai generalisszimusz, elnök és később egy kis ideig császár az Alice Csodaországbant tiltotta be, mert úrilány nem beszél állatokkal. (Hogy aztán ez hogy fér össze mondjuk a Majomkirály történetével, az tényleg kérdéses).

Attól hogy Huck Finn nem lesz kötelező olvasmány, a történelem nem változik meg, Minnesota nem lesz szebb vagy kellemesebb hely, ahogy Magyarország sem lenne, ha nálunk például Szerb Antalt vennék ki a tantervből.

A gondokat ismerni kéne, nem eltakarni.

No, hát ilyen világ járja Minnesotában.

Valóságos királyi nonpluszultra.

Nálunk se sokkal jobb.

Szele Tamás

Kérem, hogy összegezzem: van még remény, van még összefogás. Csak élje túl az ember. Az úgy történt, tekintetes bíróság, hogy épp siettem valahova, lehajoltam megkötni a cipőfűzőmet, reccsent valami a gerincemben, és úgy maradtam, mint rossz úrilány megyebál után. Még kiegyenesedni sikerült, de lehajolni már egy ideig nem.

Egyenes voltam, mint egy brit ezredes a krími háborúban vagy a panipati csatában. Még elintéztem, amit kellett, bár szóltak nekem, hogy ez nem a Hülye Járások Minisztériuma, én is szóltam, hogy valóban nem az, hanem a saját, különbejáratú, cifra pitykés, sallangos, beépített lumbágóm, aztán elmerültem Kepler Johannes mesterségében, ugyanis csillagokat láttam.

Majd felhőbe hanyatlottam, mint a drégeli rom.

Másnap reggelre képtelenség volt megmozdulni is. Sajnos a gyomrom ezt nehezen vette tudomásul, így különös módon jutottam ki a mosdóba, mondhatni négykézláb, a vad Kurdisztánon át, meg kell mondanom, ez nagyobb vállalkozás volt, mint áttelelni a sarkvidéken. Mindig tiszteltem Ernest Shackletont, aki arról is nevezetes, hogy semmi fontosat nem fedezett fel, viszont mikor befagytak a jégtáblák közé, elment és egyedül megmentette a teljes legénységét – de az bliktri volt ahhoz képest, amit én alakítottam a mosdóban.

Közzétettem sajnálatos állapotomat a Facebookon is, gondolván, hátha tud valaki valamiféle gyógyszert.

Hiba volt.

Mint kiderült, a lumbágó a leggyógyítottabb betegség a világon, ugyanis nem egy vagy két ember ismerte a csalhatatlan gyógyszerét, hanem kivétel nélkül mindenki!

Túlzás nélkül, több, mint háromszáz jótanácsot kaptam, ha én azt mind megfogadtam volna, most vagy nem lennék életben, vagy gomcsen (remete) lennék Tasilhunpotól északnyugatra, egy jól svejfolt barlangban. Esetleg két üveglap között ülne, ami maradt belőlem.

Mondták, hogy vegyem le az ajtót. Mondtam, hogy vegye le az Oroszlánszagú Richárd király, akinek nem fáj a dereka. De vegyem le mégis. Levettem. Tegyem az ágyba. De akkor nem férek be én. Azért csak tegyem be. Betettem. Feküdjek rá. Ráfeküdtem.

Na, na, javul?Dehogy javul, meg sem merek mozdulni.

Miért?

Egyrészt töri a fenekemet a kilincs, másrészt ez egy üvegajtó.

Akkor vegyek be Cumicecilint, pálinkával, oltsak szenet éjfélkor a keresztúton és mormoljam magamban, miszerint „kuruzsu, pimpó, bakmacska”. Esetleg kerítsek valahonnét lizergénsavas dietilamidot, ami valóban majdnem minden problémát megold, csak kissé törvénybe ütközik a használata, és nincs nálam a kis, hordozható vegyi kombinátom.

Másik jó tanács volt, hogy ha nem bírom tovább, kövessek el szeppukut, japán rituális öngyilkosságot, a telefonom kamerája előtt. Ez már megfontolandóbbnak tűnt, de letettem róla, ugyanis a szeppukuhoz le kell ülni. Még a Csuri kandúr hajlandó lenne levágni a fejemet a végén, ahogy ismerem, de arról, hogy én leüljek szó sem lehet, állok, mint a Sion hegye vagy fekszem, eldőlve, mint a keleti kérdés.

Esetleg csináljak Prima Materiát, vagy Vörös Oroszlánt. Persze, mindjárt felhívom a Christian Rosenkreutzot, a Nicholas Flamelt azért nem, mert az elutazott háromszáz éve a Maldív-szigetekre, és ott nincs telefon.

Aztán jött a többi csodaszer. Legjobb az útilapu. Szerintem is, de egy főpályaudvarral szemben kevés terem. Főzzek khat-teát. Az meg leginkább csak Jemenben található. Kerítsek lándzsás útifüvet, meszkál-kaktuszt, törökörrot, bak epéjét, főzessem meg három vészbanyával. Lócsont, sárkány pikkelye, éji konkoly gyökere, árki szajha zsinegelte újszülött kisujja körme, tigris bele kell még bele és szörnyű lesz az ereje!

Hm, kissé bonyolult, de ettől jól leszek?

Nem, ettől Skócia királya leszek.

Ott egye meg a fene Skóciát az Orkney-szigetekkel együtt, ha marad a lumbágóm.

Mongol láma ismerős szólt, hogy egyek sárkányerőgyökér-levest, fafüle-gombával. Persze, ott terem az egyes vágány mellett, mindjárt kiszaladok érte.

Különben ezek az ázsiai csodaszerek nem is akkora szamárságok. Tapasztalt barátom felhívott, hogy nem kell-e bevásárolni, van-e mindenem. Történetesen volt, de megkérdezte azt is, van a házban tigris-tapasz?

Nincs. Macskatapasz van, azt is ki kéne takarítani az alomból, de nincs az az Isten, hogy én most lehajoljak. Olyan meg főleg nincs, hogy amit találok, a derekamra tapasszam.

Kiderült, hogy a tigris-tapasz egy létező valami, olyan, mint a jegesmedve-olaj (ebben a pillanatban jutott eszembe a babaolaj, elvégre ha a tigris-tapasz tigrisből van, a jegesmedve-olaj jegesmedvéből, akkor, ugye...), de nem. Ez egy egyszerű csodaszer, olyan, mint a lóbalzsam.

Muszáj a gyógyulás kedvéért idehozni a teljes állatkertet? Nem, elég a tigrist. Hát lássuk, olcsó is, kínai is.

Mint kiderült, azért hívják tigris-tapasznak mert olyan büdös, hogy a legbengálibb tigrisek is világgá szaladnak tőle. A macskák két napja kerülnek és időnként rázzák a mancsukat. De csak, mikor rám néznek és öt méteren belül vannak. Elolvastam az összetételét, van abban minden, de főleg mentol és kínai gyógynövények.

Viszont hat. Két nap alatt kihúzta a fájdalmat. Lehet, hogy olyan szaga van, mint egy texasi republikánus elnökjelölő gyűlésnek, amit egy sanghaji nyilvánosházban tartanak, lehet, hogy magányos tőle egy darabig az ember, mert senki sem mer közelíteni hozzá – de hat, és ez a fontos.

Sztepptáncra még nem vállalkoznék, de múlik szépen.

Pár nap alatt.

Kérem, ez lenne a megoldás más kérdésekben is.

Teszem azt, terjesszük el, hogy Magyarországnak lumbágója van, és abban a pillanatban félreteszik az emberek a marakodást, mindenki segíteni akar majd.

Aztán teszünk rá tigris-tapaszt, és az kihúzza a fájdalmat.

Meg a betegséget is.

Tudnak ezek a kínaiak...

Szele Tamás

Olvasom a sajtóban, hogy Németországot elözönlötték. Nem a Magyar Időkben olvasom, mert abban az első száma óta megszállás alatt áll Németország, hanem a 444-ben, meg hát nem is emberek képezik az özönlés tárgyát, hanem rákok. Márványrákok. Legyőzhetetlenek, ugyanis egy génhiba miatt klónozással szaporodnak. Magukat klónozzák.

Hát, ha meg lehetne őket enni, még örülhetnénk is, de ezek kistestűek, ellenben szaporodnak, megállíthatatlanul. Persze, pünkösdi lesz a királyságuk, nem véletlen, hogy a Természet nem favorizálja a partenogenezist, mint szaporodási módszert, elég egy specifikus hiba, élősködő, vírus, ami árt egynek, és az kiirtja az összest: hiszen egymás tökéletes másolatai. Persze, ha gondolkodnának és volna orvostudományuk, az más kérdés volna, de így nem jelentenek komoly veszélyt: pár centis rákocskáktól nem ijedünk meg, akkor sem, ha sokan vannak.

Aztán olvasgatom a Facebookot is. Úgy látom, ide is betörtek a márványrákok, méghozzá egy genetikailag tovább módosult fajta, ami politika útján szaporodik, feltételezhetően szimbiózisban valami agyevő vírussal, és fertőzés útján terjednek. Egész jó sci-fit lehetne írni erről, filmnek még jobb lenne, mert azt jobban fizetik.

Szóval, hogy is van ez? Kultúrállamokban politikáról beszélnek az emberek egymás között, de arról, hogy ki mire szavaz, nem illik. Legalábbis a legtöbb helyen. No, illik nálunk, körülbelül ezer ismerősöm lehet, abból csak kétezer foglalkozik mostanság kizárólag a választásokkal. A posztjaikból megtudtam, hogy

• hazaáruló, aki a kormányra szavaz

• hazaáruló, aki az ellenzékre szavaz

• hazaáruló, aki az ellenzék egyik pártjára szavaz és nem a másikra

• hazaáruló, aki az ellenzék másik pártjára szavaz és nem az egyikre

• mindenki fizetett ügynök, aki nem ért egyet a poszt szerzőjével, de most jól leleplezi és elsöpörteti a spontán népharaggal

• leghazaárulóbb pediglen az, aki természetes ösztönére hallgatva, látván ezt a mocsokáradatot, vagy a Kétfarkúakra szavaz, vagy úgy dönt, hogy kihagyja ezt a véres tömegmészárlással egybekötött bolhacirkuszt és nem szavaz.

Kérem, akárhogy nézem, minden magyar állampolgár hazaáruló. Egyesek, mint én, már születésüktől fogva, több szempontból is. Úgy készülünk a választásra, mintha polgárháború lenne, a kedves hölgy, aki kiszolgál a trafikban, talán majd a torkomat vágja el, mert kormánypárti, a levendulaillatú nénike, akinek átadom a helyemet a metrón, egy kanál vízben fojt majd meg, mert ugyan ellenzéki, de nem úgy, mint én, hanem egészen másképp.

És ha azt mondom, hogy ez elviselhetetlen, rám zúdul mindkét oldal, azzal, hogy az életünkről vagy halálunkról van szó, ez a vélemény hazaárulás: most még nagyon rossz, de majd győz valaki – ez ízlés kérdése, ki lesz – és onnantól nagyon jó lesz.

Ja, meg huszonhat éves is leszek attól kezdve, és nem lesz lumbágóm.

Pont emiatt, bárki is győz gyűlölni fogják: ezt a Magyarország nevű csődtömeget nem fogja tudni helyrehozni egy nap alatt senki a világon.

Aki győz, másnapra szintén hazaáruló lesz.

Én úgy képzelem, hogy egy magyar politikust megcsíphetett valamikor egy ilyen márványrák. Vagy, mivel nagyon elterjedt élőlény, többet is megcsíphettek. Akár az összes párt vezetőit is. De módosult génállományú rák lehetett, mert azt okozta, hogy azóta akit megcsípnek a politikusok, azonnal a klónjukká változik, eltűnik a véleménye, el az egyéni sajátosságai, onnantól kezdve a politikusok tükörképévé változnak.

Csak ezzel a partenogenezissel az a baj, ami a rákoknál is: elég egy hiba, és oda a teljes populáció. Ja, persze, ez nem eshet meg, a magyar politikus olyan, mint a rózsám, szép és nincs hibája.

Micsoda sci-fit lehetne ebből forgatni... ja, a klónkatonákat már megcsinálták a Csillagok Háborújában. De abban csak két oldal harcol, nálunk harminckettő!

És értsük meg: a klónjelenség oldalfüggetlen. Jönnek a klónok jobbról, balról, mi meg, akik alkalmatlanok vagyunk a klónozódásra, itt állunk középen. Pont, ahol megütköznek.

A csatamezőn.

Nem túl egészséges hely.

Hiába próbáljuk megmagyarázni, hogy a választás alkalmából – elvben – nem a pártelnök véleményét kérdik, hanem az övéket. Nekik már nincs.

Ha holnap valamelyik pártvezér sajtóhiba miatt olyant üzen, hogy minden derék magyar ember meztelen csigát eszik, és aki nem eszi, az hazaáruló, akkor meztelen csigát fognak enni. Még nekünk is lenyomják a torkunkon, hátha klónozódunk tőle.

Klónok, márványrákok mindenfelé.

Meg hazaárulók.

Meg hazafiak.

Meg hasonló apokaliptikus lények.

Magyarországnak polgárai már nincsenek is, csak árulói és fanatikus hívei.

Már, ha a lakosságot kérdezzük.

Rossz vége lesz ennek, véres vége.

Én szóltam.

Szele Tamás

Kérem, én töredelmes vallomással tartozom: nem nézem az Echo tévét. Nem, és kész. Egyszer megnéztem egy Sajtóklubot, de utána egy egész napig kellett irtanom a nácikat a Call of Dutyban, hogy kimenjen belőlem az indulat, tehát magamtól nem vetemedem többé erre a lépésre. Különben is, ha történik benne valami vérlázító, azt amúgy is megtudom a Facebookról.

Történik, persze, hogyne történne, hiszen az Echo tévé, mint médium messze megelőzte korát, Trump és a fake news előtt sok-sok évvel már művelték az iparszerű hazugságot, 2010 novemberében például tőlük tudtuk meg Szaniszló Ferenc közvetítésével, hogy a mohácsi csatát a zsidó Fugger bankház miatt vesztette el szegény Lajos király, mert a Háttérhatalom már akkor is dolgozott. Aljasul nem zavarta őket, hogy a Fuggerek egyáltalán nem voltak zsidók, és ezt az egész marhaságot Szaniszló egy nyilas, majd később volksbundista úriember, bizonyos Málnási Ödön szellemi hagyatékából szedte össze – jól hangzott, és azóta is terjed ez a szamárság, mint kolera az állóháború lövészárkaiban. De nekik köszönhettük a „Pénztárcámban nincsen pénzem, Orbán Viktor majd tesz bele” című népdalt is, szóval egészen szerteágazó a tevékenységük, mely iránt én egészen elvetemült módon nem érdeklődöm. Oly mértékben hagynak hidegen, hogy az már majdnem vérforraló. (Tetszik látni, én is tudok képzavart, nem csak ők!)

Aztán van, amikor kell velük foglalkozni, mert elérik az olimpiai kvótát sulyokvetésben, de legalábbis a világbajnoki szint közelébe dobnak.

Mint például a legutóbbi Sajtóklubban.

Hogy röviden összefoglaljam: ezek az emberek a valóság ismeretének oly mértékű hiányáról tettek tanúbizonyságot, hogy az már fáj. Ma megint lesz pár óra lövöldözés a Call of Dutyban, előre látom. Kérem, ha esetleg szabadnapos a személyzetük és a családjuk nem gondoskodik róluk, ezek éhen halnak. Ha el kell jussanak valahová kocsi nélkül, inkább menjenek taxival, mert amennyiben tömegközlekedéssel próbálkoznak, el fognak tévedni és negyven év bolyongás után kerülnek elő az Amazonas egy mellékfolyójánál, mint törzsi varázslók, csirkecsonttal a hajukban.

Az egyperces dramolett arról szólt, hogy kiről nevezzék el és kiről ne az Árpád hídi metrómegállót. Ugyanis a BKV Zrt. úgy döntött, ezentúl ne Árpádról, a hídról legyen elbérmálva a stáció, hanem Göncz Árpádról, az elnökről.

Ugyebár, Árpád, a híd Árpádról, a vezérről van elnevezve, aki a budai oldalon fejedelem, de a pestin vezér, a Bayer tudja, miért, mindenesetre eddig elég világosan ki volt írva Árpád neve mellé a metróban az, hogy „híd”, és mivel a honfoglaló eleink vezetője nem lehetett sem híd, sem viadukt, ez az átkeresztelés nem bánthat semmiféle nemzeti érzelmet.

Nem a csodát. Említett Bayert például bántja, ki is fakadt – hogy szó szerint idézzem:

„Gyerekek ne legyen, és ha majd kiírják az Árpád helyére, hogy Göncz, oda kell menni, és le kell verni!”

Huth Gergely a Pesti Srácoktól szelídebb megoldást javasolt, azt mondta, bojkottálják inkább a megállót az utasok, senki se szálljon se fel, se le.

Tényleg azt hiszi, hogy ebben az esetben a BKV megszünteti a stációt, mert nem megy a bolt?

Meg kell vallanom, nem hittem, hogy felnőtt emberek mondtak ilyent, még ha nem is értek velük egyet szinte semmiben. De íme, bizonyság Isten előtt, ezt mondták a műsorban még tegnapelőtt:

Na, akkor kezdjük a bayeriádával. Én nem tudom, a kormánysajtó büszkesége mikor közlekedett utoljára metróval, de amióta én használom a földalattit – és már ötven éves vagyok – a megállók neve egész sok helyen szokott szerepelni. Itt is, ott is, amott is, többnyire jó magasan, nem lehet csak úgy elérni. No, meg a peronnal szemben, a falon. Azt hogy tetszik leverni népi kezdeményezés keretében? Nincs a világnak az a partvisa, ami elérné, s ha mégis van, maximum letörölni lehetne vele a feliratot, leverni nem, nem pókháló az. Ehhez Toldi szörnyű vendégoldala kéne, de akkor már az araszos válla is, melyben viszont a megszólaló annyira már nem bővelkedik. Aztán az is érdekes vállalkozás volna, ha mindenféle lovagi lándzsákkal nekiállnának leverni az állomás nevét a bekamerázott helyszínen, ahol még akkor is rászólnak az emberre, ha véletlenül bekóvályog a biztonsági sávba (különben: jól is teszik). Ha van hely a világon, ahol minden mozdulatot rögzít a térfigyelő rendszer, az pont a budapesti metró. Ehhez a vállalkozáshoz nem bátor ember kéne, hanem bolond.

Huth mester felvetése nemkülönben érdekes. Először is megnyugtatnám: magára a metróra jó ideig ember nem fog se fel- se leszállni, ugyanis épp felújítják, a fene egye meg. De eszi is. Másfelől, mint kiderült, az egész környéket is Göncz Árpád városközpontnak hívják, éspedig 2016. szeptember 27. óta, tehát akkor az egész környéket kéne bojkottálni. Ott azért van pár dolog: a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság, a Teve utcai rendőrpalota, a József Attila Színház, nyilván ezeket az intézményeket is vesztegzár alá kéne vegye a nép, hiszen mind a bűnös nevű környéken fekszenek. Ami bajos volna, elég sok fennakadást okozna az ügyintézésben, mondjuk a folyamatban lévő nyomozásokról nem is szólva, melyek államérdekből és spontán népi kezdeményezés folytán azonnal megszakadnának. Hiszen a nyomozók nem járnának be a munkahelyükre, míg a környéket át nem keresztelik.

Urak, ezen még dolgozni kéne. De egyáltalán: mi a bajuk Göncz Árpáddal?

Nem, ez nem a túlhajtott választási kampány része volt. A hajdani, legendás államférfi halott, nem indul a választásokon, sajnos a valamikori pártja is halott, tőlük sem kell tartani, erről nem lehet szó.

Abban én is benne volnék, hogy ne egy ilyen sivár környéket nevezzünk el Göncz Árpádról, ahol se egy zöld folt, se egy rendes kocsma, hanem inkább egy parkot – de nálunk a parkokat inkább nevezik el Elvis Presleyről, aki azonban nem elnök volt, hanem király, mint tudjuk.

Vagy nevezzük el ezt is, azt is Göncz Árpádról, belefér. De minek leverni a nevét?

Kérem, ennek nincs se oka, se értelme. Haszna sincs. Ez primitív, öncélú gyűlölködés, ráadásul, mint a fentiekben kimutattam, kivitelezhetetlen is.

Sőt, halottgyalázás.

És, kérem, ezt a kormány oszlopai mondták, az ő saját szájukkal, azon jött kifele.

Ha ilyenek az oszlopok, nem is csodálom, milyen az épület, amit tartanak.

Olyan.

Bár én ilyesfajta okos és erős oszlopokra még a nádtetőt sem bíznám.

No, jöhet a Call of Duty.

Szele Tamás

A Tabula Smaragdina egy igen régi ezoterikus irat, aminek jelentősége nézetem szerint felbecsülhetetlen – csak nem egészen úgy kell olvasni, mint eddig tettük. Akinek vannak pénzügyei Magyarországon, az mindig tartsa magánál, mert minimum talizmán, vagy inkább prófécia. Legalábbis tegnap igazolást nyert az egyik homályos mondata, méghozzá szó szerint.

Hogy is szól? Itt áll, rögtön az elején, ezzel kezdődik.

„Való, hazugság nélküli, biztos és igaz. Hogy mindaz, ami van, az Egy varázslatából született.

Ezért, ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.”

Én itt vélelmezek némi fordítási-fogalmazási hibát, ugyanis a magam részéről inkább másként fogalmaznám, úgy, hogy: „Való, csupa hazugság, biztos és igaz. Hogy mindaz, ami nálunk van, egy varázslatból született.” Ezt a varázslatot hívjuk Nemzeti Együttműködés Rendszerének, és arra szolgál, hogy – csiribú, csiribá – minden pénzt eltüntessen és mások zsebébe teleportáljon. Varázsol is kicsi, nagy, boldog, boldogtalan, tünedeznek is a pénzecskék rendesen. Vegyük csak a tegnapi nap híreit.

Ha nagyságrendi sorrendben megyünk, alkimista módon, alulról felfelé, először tekintsük a lenyomozhatatlan szélhámosságot, amit egyenesen a váci fegyházból követtek el. Már ki se kell jönni onnan, hogy bűnözhessen a rátermettebb elkövető, megoldható a BV-intézetből, hiába, nagy dolog a technika rohamos haladása! Egyelőre még csak kisebb kárt okozott az ismeretlen csaló – zseninek nem mondanám, mert a módszere régi, csak annyi benne az új, hogy a börtönből követték el. Igen, jól tetszenek sejteni: telefonos csalásról van szó. De hát lehet mobiltelefonja egy büntetését töltő elítéltnek?

A közvélekedés szerint nem lehet. Csak éppen lehet. Bár nem egészen olyan, amilyen bárki másnak. De lehet.

Szóval, az úgy volt, hogy – az Átlátszót idézve (https://atlatszo.hu/2017/10/25/brutalis-percdijakert-telefonalhatnak-a-rabok-a-telekomnal-a-helsinki-kiperelte-a-bortonmobil-szerzodest/) – a BV Országos Parancsnoksága új rendszert épített ki.

„Két éve annak, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BvOP) új telekommunikációs rendszert építtetett ki a korábban meglévő helyett. A tender kiírását az tette lehetővé, hogy lejárt az addig meglévő kontraktus, amelyet a büntetés-végrehajtás még a BVfon Telekommunikációs Kft.-vel kötött meg.

A változtatás célja az volt, hogy a rabok mobiltelefonon tarthassák a kapcsolatot hozzátartozóikkal és ügyvédjeikkel, úgy, hogy ne kelljen arra várniuk, mikor kerülnek sorra a telefonkészülékeknél. A börtönből való mobiltelefonálás rendszerének kialakítására és működtetésére kiírt tendert a Magyar Telekom a Mobil Kapcsolat Kft.-vel közösen nyerte el. A rendszer kiépítése és üzemeltetése, valamint a húszezer készülék beszerzése összesen mintegy 42 millió forintos költséget jelentett.

A készülékeket a Telekomtól vette meg a BvOP, azokat nem lehet visszahívni, és sms-ket sem lehet küldeni rájuk. A mobil feltölthető kintről, úgy, mint a feltöltőkártyás telefonok, illetve a fogvatartottak által is: a letéti számlájára beküldött pénzből maga a rab teszi rá az egyenleget.” (Átlátszó)

Szóval lehet mobilja a börtönben is az embernek, de elvileg csak a családjával és az ügyvédjével beszélhet, és őt nem lehet felhívni. Ezt, feltételezem, a SIM-kártyán keresztül oldják meg műszaki szempontból. Hát akkor hajrá, eddig csak telefonokat csempészgettek be, mostantól elég egy kártyát, azt beteszik az engedélyezett helyére, és mehet is a közösségi élet. Meg az okosság.

Ment: egy hölgyet mintegy hetvenezer forintra károsítottak meg, oly módon, hogy közölte vele egy nyájas ismeretlen, aki a Telekom munkatársaként mutatkozott be, miszerint nyert huszonötezer forintot, csak éppen átmenetileg fel kell ehhez töltenie bizonyos számok kártyáit – hetvenezerrel. Megtette, pénz azóta sem érkezett, a nyomozás viszont pár dolgot megállapított. Érdemes szó szerint idézni. Úgymint: a csaló mobilja a hívás idején a cellainformációk alapján a Váci Fegyház és Börtönt lefedő adótornyok körzetéből forgalmazott és „megalapozottan feltehető”, hogy fogvatartott és nem a börtönökben rendszeresített eszköz, hanem „engedély nélkül bejuttatott SIM kártya”. Hát, ez az az eset, amiben szó szerint vehető a „cellainformáció” kifejezés. Meg aztán a feltöltött számok is mind a rabtársak telefonjaihoz tartoztak. Sőt, a csaláshoz használt számokról a fogvatartottak hozzátartozóit hívták később. Az eset egyszerű volna, Watsonom, ha valamiért nem volna bonyolult, ugyanis az ügyet azzal zárták le, hogy „az elkövető kiléte a nyomozásban nem volt megállapítható.” Ellenben, ha az elévülési időn belül „az elkövető kiléte megállapítást nyerne, úgy ellene az eljárást folyamatba helyezik”. Magyarul: ha véletlenül kibukik mégis, ki volt a csibész, arról ők már nem tehetnek, akkor meg kell büntetni.

Piti csalási ügy, de azért pénzről szól ez is, ha nem is sokról. Elloptak hetvenezret, nem nagy ügy – csak az áldozatnak, de ha feljebb megyünk, nagyobb tételekig, az összeg maga mintha eltörpülni látszana. Ennyiből még levelezési rendszer sem jönne ki. Hát mennyiből jön ki egy levelezési rendszer?

643 millió forintból, legalábbis az Onbox, ebből 340 millió közpénz. A Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap támogatása. Ez az e-mail 2.0 volna, melyet – lássunk csodát – a New Wave Media Group fejlesztett, mely többek között az Origo kiadója is. Hogy mi benne a 2.0? Tulajdonképpen semmi, annyi újítást tartalmaz, hogy a már elküldött levelet is lehet törölni, egyébként ez a jó öreg, szétrohadt Freemail, ami kapott egy új külsőt. Forgalma napi ezer látogató alatt van, szóval eltelik egy kis idő, mire kifizetődő lesz.

Az egyik kár hetvenezer, a másik 340 millió.

Az egyik elkövető börtönben van, onnét dolgozott, a másik az irodájában.

Tetszik látni, mi ebben az alkímia, miért érvényes ide a Tabula Smaragdina?

„Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.”

Ez a Nagy Varázslat, ez a Titkos Arkánum, a NER: ha ők ketten helyet cserélnének, észre sem vennénk!

Mindenki lopna tovább zavartalanul.

Nem lehet véletlen, hogy Hermész a tolvajok istene is volt.

Business as usual.

Szele Tamás