Az utóbbi hetekben egyre több szó esik a Kreml sajtójában a nukleáris fenyegetésről, mármint orosz részről, ami két formában szokott jelentkezni: vagy szemüket forgatva aggodalmaskodnak a szerzők a Zaporizzsjai Atomerőmű bizonytalan helyzete miatt, vagy az orosz atomfegyverek bevetésével fenyegetőzik Medvegyev volt elnök, esetleg Karaganov politológus.

Hétfő van, a Prigozsin-lázadás verte hullámok is csendesülni tűnnek (bár ez csak a látszat, még sok következménnyel jár majd az a nap), és mivel az úri közönség harctéri hírekre éhes, akár a tömeg a Colosseumban, vért és győzelmet kíván, amikkel ugyan nem nagyon szolgálhatok, de így, a megszokott időben a csaták híreivel annál inkább, lássuk legalább azokat.

Már több, mint egy hét eltelt a Wagner-csoport lázadása (zendülése vagy bármije, a szakvélemények eltérnek arról, mit is láttunk) óta, de az akció utóhatása most is tart, sőt, van egy olyan érzésem, hogy a legkomolyabb következményei még csak ezután következnek. Mégis érdemes kicsit összeszedni, nem a tanulságokat, az még korai volna, hanem azokat az információkat, amik az ügy kapcsán derültek ki.

Oh, az én próféta lelkem – sóhajtanám Hamlettel, de nincs kedvem sóhajtozni, ugyanis nagyon röhögök. Arról van ugyanis szó, hogy pár napja mintha csak megláttam volna a Párkák ujjait, amint Alekszandr Dugin életfonalát sodorgatják, ugyanis az egyik írásomban elkezdtem kissé gúnyosan félteni az „orosz világ” főideológusát, aki korábban alaposan kompromittálta magát Jevgenyij Prigozsin mellett.

Ha azt mondom, hogy nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés, sokan egyetértően bólogatnak majd, de ha hozzátenném, hogy a moszkvai állatkert sem kicsi de a kerítés arrafelé a minisztériumok körül alacsony, kicsit furán néznének rám, nem értenék, mit akarok ezzel mondani. Pedig egyszerű: az oroszok is, az ukránok is azzal vádolják a másik felet, hogy állatokat soroznak be a hadseregükbe.

Ma újból prigozsinozunk, mert még mindig nem ültek el a múlt hét végi lázadás hullámai, sőt, meglehet, magukkal sodorják Szurovikin tábornokot is, aki azért jó pár cselekedetével kiérdemelte a büntetést, de gyanús, hogy a lázadás vétkében nem bűnös. Mindegy, azért jó helyre megy, amit kap. Ezen kívül szó lesz az orosz milbloggervilág válságáról is, mely szintén Prigozsinnak köszönhető.

Tegnap azzal kezdtem az írásomat, hogy „Oroszországban soha, semmi sem bizonyos” és azzal zártam, hogy a legfrissebb hírek távolról sem véglegesnek tekinthetők. A tétel igazolást nyert: ma megint minden másképpen van, mint tegnap délutánig volt, az orosz állami politika légiparádét mutat be, orsózik, loopingot repül, láthatjuk tőle szerintem még a Pugacsov-kobrát is nemsokára, de azt már senki sem tudja, hol van a fent és a lent.

Mikor a Wagner-zendülés kitört, néhány ismerősömmel eszünkbe jutott, hogy hány embernek főhet a feje miatta a magyar kormánymédiában. Elég soknak, ami azt illeti: ugyanis szembejött velük a tökéletes önellentmondás, „Bahmut orosz hősei”, „a rohamcsapatok önkéntesei” épp Moszkva ellen vonultak, kaján vigyorral lestük, hogyan fogják ezt megmagyarázni a közönségüknek.

Oroszországban soha, semmi sem bizonyos. Ezt hatalmas betűkkel ki kéne írni a világ összes szerkesztőségében, ugyanis míg más államokkal kapcsolatban viszonylag könnyű hírmagyarázatokat adni – történik valami, annak bizonyos következményei lesznek, melyek újabb eseményeket generálnak – Oroszországban bármi történik, másnapra lehet, hogy nem is úgy esett meg.

Ha az emberi történelem nem ér véget rövidesen különböző tényezők hatására, a tegnapi nap eseményein valószínűleg évtizedekig, talán évszázadokig fognak vitatkozni a történészek és nem kizárt, hogy több nemzedék írja majd erről a doktori disszertációját. Mi azonban itt vagyunk az adott történelmi korban, és valljuk meg: nem sokat értünk belőlük.