Nagyon nehéz feladat elemezni Orbán Viktor mai, Tusnádfürdőn (azért se hívom Tusványosnak, ha egyszer nem ez a neve) tartott beszédét, ugyanis még műfajilag is besorolhatatlan, talán a szürrealista költészet és a tudományos fantasztikum határán mozog, a szónok idetévedt egy párhuzamos világból és most kissé el van tévedve.

Ma visszatérek megszokott témámhoz, a külpolitikához, méghozzá nem is akármilyen hírrel: egészen különleges orosz PSYOP-műveletre derült fény, melynek az a célja, hogy vagy belesodorja Magyarországot egy Ukrajnával vívott háborúba, vagy hisztériát és pánikot robbantson ki nálunk. Esetleg még válhat eszközévé annak is, amit Szijjártó Péter valamiért következetesen „magyar diplomáciának” nevez, pedig minden, csak nem az.

Ma véget ér – egyelőre – Sávoly Dániel szekszárdi Odüsszeiájának története, hiszen elérkeztünk napjainkba. Lesznek még meglepő fordulatok, de ami ezután következik, a jövő titka. Tegnap ott hagytuk abba, hogy kiderült: rendszeresen túlfizették a fürdő festését.

Tegnap a feltört fiókoknál hagytuk abba Sávoly Dániel történetét, ma folytassuk is onnan – újabb merülés következik a vidéki Magyarország kiskirályainak tenger alatti, ragadozóktól hemzsegő, veszélyekkel teli világába.

Folytatjuk Sávoly Dániel szekszárdi odüsszeiáját, de előtte tartozom pár magyarázó szóval: ennek a sorozatnak csak az elsődleges célja bemutatni a vele történteket – a másodlagos, bevallott szándékom, hogy korképet adjak erről a hihetetlenül abszurd és korrupt időszakról, amit pár év múlva már senki sem fog érteni, és azt kérdik majd róla: „Miért hagytátok, hogy így legyen?”

Tegnap a karaktergyilkosság-kísérletnél hagytuk abba a beszélgetést, lássuk, mi történt azután? Fordulatokban gazdag történet következik, jellegzetes, kisvárosi magyar thriller.

Olyan interjúsorozat kezdődik most, aminek nincs párja – de lehetne és kéne is legyen. A vidéki Magyarország viszonyairól szól egy szekszárdi fiatalember, Sávoly Dániel történetén keresztül. Sok ilyen történet kell legyen, de keveset mesélnek el, a sajtó nyilvánosságát meg még kevesebben vállalják: mindenki félti azt, amije van. Állást, munkát, egzisztenciát – és a kisvárosokban, községekben, falvakban bizony erre van is okuk az embereknek.

Az orosz hadseregen belül egyre növekszik az elégedetlenség, és néhány napja majdnem megismétlődött a Wagner-zendülés, bár Popov vezérőrnagy esetében nem beszélhetünk fegyveres lázadásról – odáig nem fajult a helyzet – ám az eset jól mutatja az Ukrajnában harcoló orosz erők morális válsághelyzetét és hadvezetésük kritikus hibáit.

Ebben a nyári melegben, sőt, kánikulában eszünkbe sem jut, milyen is volt az, amikor tavaly télen éhen kellett volna fagynunk egész Európával egyetemben, pedig akkor még komoly propagandafilmecskéket is forgattak az orosz trollgyárak, hazugságműhelyek, amelyekben didergő németek majszolták a pirogot és a blinyit eldugott, orosz nevű (Pogrebok) berlini kávézókban és titokban Putyint éltették.

A vilniusi NATO- és G7-csúcsról a magyar sajtó a szokásos módon, vagyis meglehetősen szélsőségesen számolt be. Nálunk vagy a Szentlélek hajtja a médiát, vagy a korcsma gőze, nincs középút, vagy ünneplik, hogy Ukrajnát nem vették fel a kritériumok mellőzésével és azonnal a NATO-ba, vagy gyászolják, az fel sem merül, hogy a valóság ennél árnyaltabb lehet.