Orbán Viktorról nem először jut eszembe Bibó István eszmefuttatása a hamis realistákról és túlfeszült lényeglátókról, ugyanis valósággal iskolapéldáját adta ma is annak, hogy ezek közé tartozik. Az egy dolog, hogy egyéb köze csak annyi van Bibóhoz, hogy a róla elnevezett szakkollégiumban végzett – de hogy valaki egy életműből csak pont azt a két dolgot tanulja meg, amit a szerző is negatívan emleget, mégis ritkaság.

Tegnap ezeken a hasábokon az orosz ellenzék Európában is elfogadható szegmensét mutattam be, ma egy sokkal kényesebb kérdést veszek elő: azt, hogy akarnak-e egyáltalán háborúzni maguk az oroszok? Persze ehhez is mindenki ért, az egyik elterjedt vélemény szerint nagyon is, ennek ellenpontja volna, hogy egyáltalán nem – a kérdés nem ilyen egyszerű.

Manapság, mikor mindenki foteltábornok és Oroszország-szakértő, bár leginkább azok, akik korábban virológusok voltak, azelőtt meg politológusok, elég sok téveszme terjeng a magyar köztudatban az orosz ellenzékről. Persze, mindenki ért hozzá, mindenki tudni véli, mi a helyzet, tehát ideje egy kis rendet tenni ebben a nagy szakértelemben.

Világszenzációt szeretnék bemutatni, kérem, az Oroszországi Föderációban sikerült feltalálni az áldozat nélküli merényletet. Meg kell hagyni, sok kísérlet után, melyeknek azonban voltak áldozatai, de most már működik a módszer, sikerült majdnem felrobbantani Konsztantyin Malofejev ultranacionalista milliárdost, de aztán mégsem, ugyanis megérkezett az FSZB fehér lovon.

Szín: cári ízléssel berendezett szerény díszterem a Kremlben. Alig nagyobb a Hősök terénél, az asztal hatalmas, rajta kaviár, pezsgő, pirog, vodkásüvegek és legalább negyven szamovár. Az asztalnál egymástól biztonságos távolságra három nővér mereng: Putyin, Prigozsin és Sojgu. Mindenfelé sztrelecek. Az egyik szamovár sípolni kezd.

Érdekes jogi kérdés merült fel Moszkvában, nevezetesen arról van szó, hogy kit lehessen bármikor becsukni és miért, amire az orosz történelem ismeretében a válasz természetesen az, hogy bárkit és bármiért, ez arrafelé mindig így volt. De a lehetőségek most már egészen érdekesen kezdenek alakulni.

Megpróbálom megmagyarázni a szankciókat, de félek, már mindenki eldöntötte, mit hisz róluk. Aki Magyarországon kormánypárti, az tavaly szeptember óta mondogatja naponta 108 alkalommal, mint egy tibeti mantrát, hogy „nem működnek”, aki ellenzéki, az ugyanennyiszer, hogy „működnek”, holott a helyzet ennél sokkal árnyaltabb. De működnek.

Elég bonyolult helyzetről kell beszámolnom, az események jelenleg is tartanak, csak nincs időnk kivárni a végüket, viszont azt már előre jelezném, hogy hajlandó vagyok fogadni egy közepes összegbe, miszerint maximum negyvennyolc, de inkább huszonnégy órán belül az Oroszországi Föderáció hivatalosan is hadat üzen Ukrajnának.

Meg vagyok én átkozva ezzel a mesterséges intelligenciával (a továbbiakban MI), két napja folyamatosan olyan hírek érkeznek vele kapcsolatban, hogy valamennyit mindig kell írnom róluk, tegnap is írtam, már ma is, igaz, más lapokba, de itt is ezzel foglalkozom, mert baljós jeleket lát a béljós, riasztó hírek érkeznek mindenfelől.

Tegnap kicsit részleteztem ezeken a hasábokon az orosz-iráni viszony szépségeit, és úgy tűnik, a kérdés fontos, mert ma is ezzel fogok bajlódni, ugyanis érdekes tanulmányra bukkantam, mellyel talán kissé vitatkozni is fogok: mindenképpen a világpolitika egyik alapkérdéséről van szó. Nevezetesen arról, hogy akar-e Peking háborút?