Március tizenötödike egyike azon sajtószakmai kihívásoknak, amikkel évről évre meg kell birkózni. Az ember alapvetően hírekkel foglalkozik, napi aktualitásokkal, szóval egy nemzeti ünnepről leginkább azt szokás leírni, hogy mit ünneplünk, amit mindenki tud (vagy nem), miért szép, miért fontos, de ezt megteszi rutinból az összes lap – szerencsére a mai ünnepben van egy könnyítés. Ma van a Magyar Sajtó napja is.

Valószínűleg senki előtt nem kétséges, hogy a jelenlegi háború nagy részben a propaganda szintjén (is) zajlik. Az orosz háborús propaganda ugyan közvetlenül nem végez senkivel, de a befogadóit képessé teszi szinte bármire – és a tapasztalat azt mutatja, hogy mivel elfogadni egy állítást könnyebb, mint ellenőrizni, a közönség nagyobbik része el is fogad mindent, amit hall.

Egyre többször hangzik el az „iranizáció” kifejezés, mikor Oroszország jövőjéről van szó. Használják pozitív és negatív értelemben egyaránt, az orosz vezetés sajtója jó példának találja a szankciókkal évtizedek óta küzdő, de mégis, valamennyire működő iráni gazdaság példáját, melyből tanulni lehetne, az orosz ellenzék pedig – jogosan – borzad a lehetőségtől.

A héten két hír foglalkozott a sajtóval úgy általában, mindkettő említésre érdemes: más kérdés, hogy egymás mellé állítva őket milyen következtetést von le belőlük az ember, mert bizony különös gondolatok lephetik meg, még a végén olyasmit gondol Kovács Zoltán szavairól, amit az államtitkár mondani sem akart meg nem is gondolt.

Elég bonyolult kérdésről lesz most szó, ugyanis sokféle dolgot kell összehasonlítani ahhoz, hogy a végén eljussunk az igen kellemetlen konklúzióhoz, ami bizonyos mértékben magyarázatot ad Orbán Viktor külpolitikai gondolkodásának és döntéseinek okára: lesz itt, kérem, minden Dugintól Vámbéry Árminig (valahogy sikerült őt is belekeverni).

Orbán Viktorról nem először jut eszembe Bibó István eszmefuttatása a hamis realistákról és túlfeszült lényeglátókról, ugyanis valósággal iskolapéldáját adta ma is annak, hogy ezek közé tartozik. Az egy dolog, hogy egyéb köze csak annyi van Bibóhoz, hogy a róla elnevezett szakkollégiumban végzett – de hogy valaki egy életműből csak pont azt a két dolgot tanulja meg, amit a szerző is negatívan emleget, mégis ritkaság.

Tegnap ezeken a hasábokon az orosz ellenzék Európában is elfogadható szegmensét mutattam be, ma egy sokkal kényesebb kérdést veszek elő: azt, hogy akarnak-e egyáltalán háborúzni maguk az oroszok? Persze ehhez is mindenki ért, az egyik elterjedt vélemény szerint nagyon is, ennek ellenpontja volna, hogy egyáltalán nem – a kérdés nem ilyen egyszerű.

Manapság, mikor mindenki foteltábornok és Oroszország-szakértő, bár leginkább azok, akik korábban virológusok voltak, azelőtt meg politológusok, elég sok téveszme terjeng a magyar köztudatban az orosz ellenzékről. Persze, mindenki ért hozzá, mindenki tudni véli, mi a helyzet, tehát ideje egy kis rendet tenni ebben a nagy szakértelemben.

Világszenzációt szeretnék bemutatni, kérem, az Oroszországi Föderációban sikerült feltalálni az áldozat nélküli merényletet. Meg kell hagyni, sok kísérlet után, melyeknek azonban voltak áldozatai, de most már működik a módszer, sikerült majdnem felrobbantani Konsztantyin Malofejev ultranacionalista milliárdost, de aztán mégsem, ugyanis megérkezett az FSZB fehér lovon.

Szín: cári ízléssel berendezett szerény díszterem a Kremlben. Alig nagyobb a Hősök terénél, az asztal hatalmas, rajta kaviár, pezsgő, pirog, vodkásüvegek és legalább negyven szamovár. Az asztalnál egymástól biztonságos távolságra három nővér mereng: Putyin, Prigozsin és Sojgu. Mindenfelé sztrelecek. Az egyik szamovár sípolni kezd.