Van az úgy, hogy az ember a szarva közt találja el a tőgyét, meg olyan is van, hogy még ott se. Főleg, ha sajtóról beszélünk. Még inkább, ha sajtó útján elkövetett prognózisról, az mindig bizonytalan, minél magabiztosabb egy jóslat, annál kevésbé érdemes bízni benne, annál valószínűbb, hogy még az ellenkezője sem válik valóra.

Elvtársaim, minden a Téli Palota ostrománál kezdődött... illetve nem, ugyanis az 1917-ben történt, én meg csak 54 éves vagyok. Nem lehettem ott, hiszen meg sem születtem még akkor, bár szerintem ha nagyon keresgélne Huth Gergely az MTVA archívumában, találna a videós bizonyítékot a részvételemről a Vörös Októberben.

Ma arról kéne elgondolkodni, hogy akar-e Moszkva békét? Mert háborút akart is, csinált is, mondjuk nem Moszkva városa vagy lakói, hanem a Kreml. No, de most akar-e valóban tárgyalni Kijevvel? Mert tegnap este ebbéli szándékának adott hangot Putyin elnök, ha nem is a saját szájával.

Azért a pinkszínű horogkereszt egy picit már nekem is sok volt ma reggel. Nézi az ember a napi sajtót, próbál rájönni, mi foglalkoztatja az olvasót, miről beszélnek „az emberek”, és mélán konstatálja: mindenki tökéletesen megbolondult, csak a kórisme nem állandó, a nagyérdemű, művelt közönség az összes ismert téveszme tüneteit mutatja, csak nem egyszerre.

A hír nem mai, jó három napos, nem is én vettem észre, hanem Rácz András, a kiváló Oroszország-szakértő, én eddig azért nem foglalkoztam vele, mert zajlott az élet, Sojgu végigtelefonálta a nagyhatalmakat, Herszonban ellopták Usakov és Szuvorov szobrait, szóval ezt a témát elraktam ugyan, de csak tologattam magam előtt, mindig akadt fontosabb.

Írtam én erről a hírről tegnap este röviden egy másik lapba, de folytatnom kell: azóta ugyanis történt egy és más. Inkább más történt, mint egy. Azért is veszem elő, mert csodás példája az eset a maszkirovkának: van benne dezinformáció, nyílt hazugság, manipulált állami sajtó, védelmi miniszter, akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.

(Fotó: The Insider)

Ma október 23-a van, nemzeti ünnep, méltóképpen kéne emlékezni róla, de arról én nem tehetek, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Még maga a megemlékezés sem, az meg, hogy méltó legyen, sokak számára túl komoly feladat. Erről a mai dátumról 1989 óta mindenki mindent megírt már, vannak, akik évente írják ugyanazt, mások véleménye évente változik, van ilyen Hunniában.

Tegnap lapunk egyik írása szóba hozta a Putyin után várható helyzetet az Oroszországi Föderációban, és mivel egy rövid, a Frankfurter Rundschauból átvett írásról van szó, mely alaposabban nem fejti ki a lehetőségeket, úgy látom, nekem kell megtennem. Tehát akkor lássuk: lesz-e orosz földön véres polgárháború?

Nincs nap február huszonnegyedike óta, hogy ne kérdezze meg tőlem valaki, ismerős, ismeretlen, olvasó, de akár provokátor is, hogy „mit művel ez a magyar kormány az ukrajnai háborúval kapcsolatban?” Többnyire azt válaszolom – szerencsére kevés a provokátor, a legtöbb kérdést az őszinte érdeklődés szüli – hogy fogalmam sincs, de nem azt, amit én tennék.

Tegnap technikai okokból nem tudtam dolgozni, de talán jobb is így, mert ha leírom azt, ami elsőre eszembe jutott a Pintér-Semjén páros legújabb törvényjavaslatáról, nem csak engem tilt le a Facebook, hanem az összes ismerősömet, sőt, még az olvasóimat is. Aludtam egyet a dologra, megpróbálom most, hidegebb fejjel elmagyarázni, mi a baj.