Van, amikor a rutinos újságíró is nehezen szólal meg, mert okosat nem tudna mondani, butaságot nem akar. Legszívesebben segítene, ha tudna – de csak annyit tehet, hogy közzéteszi, amivel találkozott és amit megtudott. Hátha akad valaki, aki képes megoldást kínálni Láng Attila Dávidnak és családjának.

Annak, hogy ez a történet Mihail Afanaszjevics Bulgakovval esett meg, valójában semmi jelentősége. Megtörténhetett volna bármely élő vagy elhunyt íróval, bármely országban, és ahogy a világot ismerem, meg is fog még. Inkább annak illusztrációjaként mutatom be, hogy miként szülnek rendkívüli helyzetek rendkívüli baromságokat, és azokat hogyan használja fel a propaganda.

Vannak emberek, akik előtt leveszem a kalapomat, mert a teljesítményt akkor is tisztelni kell, ha nem áll mögötte képesség. Illetve áll, csak nem olyan képesség, ami a produkcióhoz kéne. Végső soron csodálatos, ha valaki átugratja az oroszlánt a tüzes karikán, sok munkája lehet benne neki is, az oroszlánnak is, de az se semmi, amikor elhiteti velem, hogy az oroszlán ugrott!

Nehéz és idegborzoló témával fogunk ma foglalkozni, nem is ajánlanám mindenkinek. Kiskorúaknak semmiképp, de még felnőttek közül is csak az erős idegzetűek olvassák el, ugyanis a Harkivi Terület nemrég megtalált tömegsírjairól és kínzókamráiról lesz szó. Mindenesetre még mi is előbb foglalkozunk a kérdéssel, mint a Kreml vagy a moszkvai Védelmi Minisztérium.

Ma valódi ritkasággal szolgálhatok, jóllehet óva intek mindenkit attól, hogy túl komolyan vegye a dolgot: Alekszandr Dugin megszólalt, lánya halála óta először, és bejelentette, hogy rövidesen megkezdődik a harmadik világháború, valamint nemsokára várható az Apkolipszis. Csak így, egyszerűen, oroszosan.

Ma érdekes kérdést kell boncolgatnom, bár távolról sem tűnik kardinálisnak a dolog – míg meg nem nézzük közelebbről. Arról van ugyanis szó, hogy mi az igazság és mi nem az, mi közölhető és mi nem. Az különösen pikáns a történetben, hogy a problémát a Normális Élet Pártja vetette fel, egy népszavazási kezdeményezés keretében.

Kezdjük azzal, hogy ezt azért hírnek nem nevezném, de ha már a fél magyar sajtó foglalkozik vele, én is írnék róla valamit. Arról van szó, hogy ma reggel elég sok lapban találkoztam azzal, miszerint műveleti felderítőket toboroz a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat. Hat napja tudok róla, sőt, mosolyogtam is rajta, de rám nem hatott a szenzáció erejével.

Meglepő elemzést fogok ismertetni, még meglepőbb forrásból: az elmúlt napok elsöprő ukrán katonai győzelmei különös, kaotikus közállapotokat idéztek elő az orosz társadalomban. Mivel nincs még hivatalos álláspont a történtekről, mindenki a maga módján értelmezi őket és kommunikál róluk, ami egy Bosch-festmény szürreális kavalkádjára emlékeztet.

Nem való nekünk ez a háború, mármint a magyar napi sajtónak. Nagyon rosszul kezeljük, ugyanis megvan az a tulajdonsága, hogy bármit lehet róla írni, nem foglalkozik vele, csak megy a maga útján, és ezzel lehetetlen helyzetbe hozza a honi váteszeket, akik naponta nyolc alkalommal jósolják meg a kimenetelét. Tizenhatféleképpen.

Ezt most már mindenképpen meg kell írni, tegnap óta adós vagyok vele. Komoly fordulat állt be az ukrajnai orosz invázió menetében, vagy inkább mondjuk úgy, hátramenetbe kapcsolták az inváziót, így most – Zelenszkij elnök szavaival élve – az orosz hadsereg a legelőnyösebb oldalát mutatja az ukrán erőknek: a hátát.