Tegnap este óta nem merem leírni, hogy felszállott a páva a vármegyeházra, mert félek, hogy szétfoszlik az idézet a képernyőn, annyira elnyűtte mindenki. Igen, a megyéket vármegyékké változtatják, a kormánybiztosokat főispánokká, akinek meg mindez nem tetszik, azt varangyos békává, már kavarja is hozzá a löttyöt a vajákos Biri néni.

Kísértet járja be Európát, Douglas Macgregor kísértete, ami már csak azért is szép teljesítmény, mert a nevezett úr még el sem hunyt, nagyon is életben van, ennek ellenére sikerül kísértenie. Hogy kissé oroszos akcentussal huhog és riogat, az már más kérdés. Ma vele és a magyar sajtót bejáró írásával fogunk foglalkozni, ugyanis nem a lóláb lóg ki belőle, hanem a ménes.

Lehet, hogy tévedek – most sokan fognak erre a kezdetre nagyot bólintani és megjegyezni vigyorogva vagy vicsorogva, miszerint „Nem lehet, hanem biztos!” de nem tartom kizártnak, hogy most dől el az ukrajnai orosz invázió sorsa. „Persze”, bólogatnak mások: „Szeverodonyecknél, Liszicsanszknál!” Nem, nem ott: hanem Herszon és Zaporizzsja térségében.

Ma is Oroszországgal foglalkozunk, bár nem írókkal, mint tegnap, hanem az ottani független sajtó helyzetével és állapotával, különös tekintettel Andrej Szoldatov oknyomozó újságíró esetére – de mielőtt belekezdenék, le kell zárnom tegnapi témámat, ugyanis fejlemény van, eldőlt az a kérdés, ami tegnap még nyitott volt. Kiderült, mi lesz az orosz nyelvű könyvek sorsa Ukrajnában.

A kultúrharcban nem égnek porig a városok, a kő kövön marad (vagy nem: az építészet is került már kultúrharcosok célkeresztjébe) csak éppen ha győz, nem lesz érdemes élni. Ilyenformán félszívvel hallom azokat az érveket, hogy „mit akarsz, nem hal bele senki”, ha betiltanak egy írót, költőt, vagy azt, hogy „Jól ellesz majd az emigrációban”, ha száműzetésbe kényszerül az illető.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én gyomorgörcsöt kapok, ha a külföldi sajtó címlapjain pillantom meg Orbán Viktort. Az nem szokott semmi jót jelenteni, olyankor mindig mondott vagy tett valamit, amit én legalábbis nehezményezni fogok, de az is lehet, hogy a fejemet fogom majd tőle.

Érdekes körökkel áll kapcsolatban a magyar miniszterelnök, és ami még érdekesebb, hogy a jelek szerint egyet is ért velük némely dolgokban: ez viszont nagyon sötét jövőt vetít elénk. A következőkben olyasmiről lesz szó, amire teljesen véletlenül, szándékomon kívül bukkantam: de elég hátborzongató, hogy kiknek a gondolatait szajkózza Orbán Viktor.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, jelezném, hogy most, ezekben a napokban sikálják el, söprik szőnyeg alá a Pegasus-ügyet. Nem világméretekben és nem is európaiakban – az uniós vizsgálat jelenleg is zajlik – hanem minálunk, Magyarországon. Ha ezt hagyjuk, velünk tényleg mindent meg lehet tenni, de meg is érdemeljük.

„Nincs a földön gazdagabb, szebb ország”, mármint az Oroszországi Föderációnál – dudorássza a magyar Putyin-hívő, akit ebben a hitében a világon semmi nem ingathat meg, maximum a tulajdon halála, de lehet, hogy azt is imperialista ármánynak tekintené. „Minden ember érzi, hogy szabad” – folytatja a nótát. Hát akkor lássuk, mennyire szabad az orosz ember.

Kérem, Andersen feltámadott. Ezt úgy értem, hogy régi pesti mondás, miszerint „Andersen halott, nincs mese”, de most van, tehát életben kell legyen és ez csak feltámadás útján elképzelhető. Ami örömteli esemény, de valamiért a nagy dán mesélő a magyar kormányban támadt fel és most Gulyás Gergelynek hívják.