Kevés dolog kínosabb annál, mint amikor az ember azzal kel, hogy meg kell magyarázza valaki más tévedését egy elég bonyolult, de nagyon fontos ügyben. A legjobb az lenne, ha maga az érintett magyarázkodna, de az nem fog, mert úgy gondolja, hogy igaza van.

Témahiányra nem panaszkodhatunk mostanság, így aztán válogatni kell, el kell dönteni, mivel foglalkozzon az ember a sok lehetőség közül. Izgalmas lenne elővenni a kazahsztáni eseményeket, csak az messze van, talán máshol, máskor írok róla, nézzük azonban, mi a helyzet a Petőfi-musical ügyében. Gurulmadártani szempontok figyelembe vételével.

Az ember nézegeti a napi híreket különböző lapokban így reggelente, ugrál véleménybuborékból véleménybuborékba, sóvárog valami konkrét információ után, de az ritka, mint a fehér holló – van helyette ezer vélelem és prófécia, átok, verbális lincselés, álhír és konteó. Így év elején azért elég sok a jóslat is.

Nem tudja a magyar ember hová tenni Kínát, illetve inkább az a baj, hogy nagyon is tudja, pártállástól függően már be is skatulyázta vagy ázsiai, sárga veszedelemnek, világhódító rémnek, vagy ha kormánypárti, nagy és gazdag barátunknak, aki számolatlanul adja nekünk a pénzt, mert olyan sikeresen átvertük és annyira behízelegtük magunkat nála.

Így, az év utolsó napján sokan kérdik, hogy milyen lesz a következő esztendő, Kérem, megnézzük, semmi akadálya, előveszem a kristálygömböt, füstölőt gyújtok, elmondom a varázsigéket, hókusz-pókusz, és már dereng is valami a ködben... hajjaj, ezt én még csak elolvasom valahogy, de sokaknak gondjuk lesz vele.

Csak csóválni tudtam a fejemet ma reggel, mikor megláttam a 888 szokásosan buzgólkodó, mindent túllihegő címét: „Az év embere: Anonymus”. Lehet, urak, hogy nektek az, de azért van a dologban valami – csak éppen, szokás szerint: fordítva. Az év baja inkább.

Az újságírás olyan, mint a sakk: fogott figura lép, ha már tegnap hozzányúltam ehhez az ördögi ügyvédhez, most már folytatnom kell, habár sok kedvem nincs hozzá. Úgy is mondhatnám, ha nem keltene különös asszociációkat, miszerint „törököt fogtam, nem ereszt”, de az ereszeket most különösen hagyjuk békén.

Nem igazán volt kedvem erről írni, de muszáj, úgy látom, mindenki reménytelenül beragadt a népmesék világába, és most hegyezzük a zabot itt, az Óperencián innen, az üveghegy csak növekszik, a hétmérföldes csizma elvásott, a terülj-terülj asztalkámból kifogyott az elem, az üssed-üssed botocskámat keresgéljük, a szegény ember legkisebb fiából gonosz öreg király lett, és most sokan az ördög ügyvédjét hiszik királyfinak.

Hétköznap van most már, lesz még néhány munkanap idén, azért már olyan nagyon sok nem, még egy kicsit vissza kell ülni az evezőkhöz, az a jó hír, hogy pár napig kaptunk rumot, az a még jobb, hogy a kapitány egyelőre nem akar vízisízni, lassan csurrantak-cseppentek a hírek a karácsonyi időszakban, szenzáció nem nagyon akadt, inkább csak kis színesek.

Karácsonykor nem kéne újságot csinálni, mert a megszokottnál is nehezebb feladat: szerencsétlen sajtómunkás nem szeretné rossz hírekkel bolygatni a kedélyeket, jók meg nem nagyon vannak. Sto gyélaty, mi a teendő, kérdezné Lenin a Gyedmaróztól – talán próbáljuk meg jó hírként bemutatni a rosszakat, becsomagolni szépen, mint a szaloncukrot.