Az ember ül, néz maga elé, bámulja az üres kávéscsészét és legyint: úgyis reménytelen. Nem lehet megmagyarázni annak, aki nem érti, hogy képtelenség birkavese útján földrengést megelőzni. Annak pláne képtelenség, aki állandóan birkavesét tart magánál, és az esetek jelentős részében tényleg nincs földrengés, amikor meg viszont van, az üzemzavar.

Ma nézzünk körül megint egy kicsit Kelet-Ázsiában, mert érdemes. Két országról lesz szó, melyekkel problémák vannak, de, mint látni fogjuk, ez a két ország valójában három-négy, vagyis, ha a problémák gyökerét nézzük: lehet, hogy csak egy-kettő. Azért remélem, akármilyen homályosnak tűnik ez a gondolat, nem tör ki miatta a vallásháború.

Akkor ma merengjünk kicsit a stílusról, mely vagy maga az ember – vagy nem az. Helyzet kérdése, birodalmak esetében például egyénekről nem is nagyon beszélhetünk, stílusról annál inkább. Akkor tehát a stílus maga az állam? A csoda tudja. De hogy veszélyes csapda a diplomáciában a stílust, modort eszközként alkalmazni, az egészen bizonyos. Mindig visszaüt.

Kérem, vannak bizonyos biztató jelek. Nem sok, az igaz, de egyet mégis találtam. Arra utal, hogy visszatérnek végre a régi szép idők, amikor még nem a koronavírus határozta meg minden pillanatunkat és nem amiatt harapdáltuk egymás torkát. Illetve a régi szép idők visszatérésében nem vagyok biztos, de valóságos felüdülés igazi szép, ódivatú szélhámosságot találni manapság.

Ritkán esik meg olyasmi, hogy egy szakértő, televíziók és rádiók állandó vendége, újságcikkek rendszeres szerzője és akkora tekintély, hogy két kocsit kell érte küldeni, mikor adásba hívják, mert az egyikkel jön ő, a másikban az arca, egybe nem fér be – szóval egy ilyen fajsúlyos potentát élő adásban bizonyítsa be, miszerint fogalma sincs a szakmájáról.

Sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül, mondták a rómaiak – megpróbálom, bár nem biztos, hogy sikerül. Tegnap igen sajátos írás jelent meg az Indexen abból az alkalomból, hogy 75 éve kezdődött Szálasi Ferenc népbírósági pere, és túlzás nélkül mondhatom: kevés olyan gondolat van benne, amivel ne lehetne vitatkozni. Meg is teszem, mert meg kell tennem.

Nyugalom, nem Franklin Benjámin, az egykor nagyon jelentős amerikai államférfi diplomáciai kalandjairól lesz szó, bár érdemes lenne egyszer azokat is elővenni. Sokkal inkább beszélünk ma az Amerikai Egyesült Államok közeljövőben várható új külpolitikai doktrínájáról, melyet tegnap jelentett be hivatalosan Biden elnök, és amelyről a magyar sajtó nem sokat írt.

Ez most hosszú lesz és kissé magánjellegű, de muszáj foglalkozni a kérdéssel. Ha már megoldani majdnem lehetetlen is. Szóval, ha ez bármelyik nyugati államban történik, emberünk már legalább egy hónapja belülről nézegeti a rácsos ajtót, rácsos ablakot, de nálunk történt és még abban sem vagyok biztos, hogy minálunk van-e törvény arra, amit művelt.

Megtörtént tehát, amiről mindannyian tudtuk, hogy be fog következni: elítélték tegnap Alekszej Navalnijt, mégpedig három és fél év büntetőtáborra. Ebből két év nyolc hónapot le is kell töltenie, ugyanis a bíróság beszámította a büntetésbe azt a tíz hónapot, amit előzetesben már eltöltött régebben.

Azt hiszem, megfejtettem egy rejtélyt, minek következtében várható, hogy vagy a fejemet veszik, vagy rangos nemzetközi elismerésben részesülök és néhány közterületet is elneveznek rólam (ez utóbbitól szívesen eltekintek). Nos, arról van szó, hogy szövegelemzés útján rájöttem, kicsoda is Qanon, illetve kicsoda lehet nagy valószínűséggel.