Napok óta feszült figyelemmel kísérem az észak-koreai Munkapárt kongresszusának eseményeit. Időnként ugyan más roppant lényeges események is történtek, például Spárga macska többször beült a monitor elé, melyen a plénum eseményei zajlottak, de pár órán belül, amint hiányozni kezdtek az izgalmak, megkértem, hogy fáradjon odébb.

Örülhetnek a konteósok, mert ma titkos társaságokról lesz szó. Félkomolyan, persze, ugyanis ha komolyak akarnánk maradni, vagy nem írnánk egy szót sem, mert aminek az ügyeit nyilvánosan szellőztetik, már nem titkos társaság, vagy olyan bonyolult lenne az írás, hogy egymás után jönnének rá a panaszok. Így sem lesz egyszerű vagy rövid.

Még mindig a washingtoni események utóhatásait kell taglalnom, mert annak a kaotikus pár órának komoly következményei kezdenek lenni, éspedig egyrészt elviek, másrészt gyakorlatiak. Mint rendesen, az elviekkel lesz több baj, tehát vegyük előre a gyakorlatiakat.

Törököt fogott a világ a washingtoni busójárással, nem ereszt bennünket: ahogy telnek a napok, egyre különösebb, vadabb, ijesztőbb dolgok derülnek ki az események hátteréről. Megjelentek a politikai hiénák is, akik utólag, mintegy másodlagosan próbálnak valamiféle hasznot kovácsolni maguknak a történtekből. Pedig így is elég pocsék a helyzet.

Tegnap azt hittem, tréfálok, mikor megengedtem magamnak azt a poént, hogy mindenki rosszul látja a helyzetet, nem zavargások voltak Washingtonban, hanem csak annyi, hogy Trump nagyon szereti Magyarországot és emiatt rendezett egy saját kis busójárást a Capitoliumban. A helyzet azonban mostanra még ennél is rosszabb.

Tegnap este élő adásban tekinthettük meg azt, amit a magyar néző honi analógiával élve leginkább „amerikai tévéostromnak” nevezhetne. Tüntetők támadták meg a Capitoliumot, az Egyesült Államok törvényhozását, be is jutottak, törtek-zúztak, megzavarták a Képviselőház munkáját ám teljesen megakadályozni nem tudták. Az esetnek négy halálos áldozata van eddig.

Akkor vágjunk a dolgok közepébe: megvan, ki lesz Szájer József utódja Brüsszelben. De csak az Európai Parlamentben követi őt, remélhetőleg az esőcsatornán nem, bár erről biztosat nem tudok, és nem is lenne hozzá sok közöm. Mindenesetre már bizonyos, ezer forrás megerősítette, hogy Szájer helyére dr. Schaller-Baross Ernő kerül. Hát, ha ő megy, akkor ő megy.

Ha látunk egy utat, arról sok mindent lehet kérdezni: miféle, mennyibe került, honnan vezet és hova, rögös-e avagy sima, hagytak-e valakit, valamit a szélén – de azt a legritkább esetben, hogy miképpen került oda, ahol van. Azt mindenki tudja. Odaépítették. No, de az Érd és Sóskút közötti, úgynevezett „fehér útról” mégis ezt kell kérdeznünk.

(Fotó: Átlátszó)

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem: nekem kínos, hogy ilyeneket kell mondanom, de a magyar történelem legizmosabb sajtólobbistája, David Reaboi egészen egyszerűen nem mond igazat egyben és másban. És nem azért találom így, mert nem értek vele egyet, nem is azért, mert tévedne, hanem azért, mert – valótlant állít. De bár ez lenne vele a legnagyobb baj.

„A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” – mondta 1946-os fultoni beszédében sir Winston Churchill, de azt azért ő sem gondolta volna, hogy lesz idő, mikor ez Dovernél ereszkedik le, azt meg főleg nem, hogy Britannia engedi saját magára.