Hát, mártzius 15-e van, ez a magyar nemzet legszebb ünnepe. Az van, hogy mi nem bántottunk senkit (később mások bántottak minket), csak szabadok akartunk lenni. Ez nem teljesen sikerült, sőt, hátizé, de legalább megpróbáltuk. Nagyon megvertek minket, de hát mégis, volt egy kísérlet.

(Képünk illusztráció)

Ez most egy kicsit szubjektív írás lesz, mentsen az, hogy hát nem is számítottam arra, ami történt. Reggel ébred az ember 06:36-kor, és mint minden reggel, a mosdóban kezdődik a nap, éspedig telefonnal a kézben, mert meg kell nézni az e-maileket. A Messenger nem olyan fontos, de minden lényeges üzenet mailben érkezik.

(Képünk illusztráció)

Komolyan mondom, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, ugyanis kedvenc cárunk Vlagyimir Vlagyimirovics kinevezte magát legalábbis Antonov vagy Iljuskin elvtársnak, ha ugyan nem egyszerre lett Mikojan és Gurjevics. Aki nem tudná: az említett urak az orosz repülőgéptervezés géniuszai voltak, egyszerűen csak zsenik, akiknek érdemeiből mit sem von le az, hogy egy ideig szó szerint börtönben tervezték a repülőgépeket, mert hát ismert a lenini tétel: a legfőbb érték az ember, ezért tartjuk lakat alatt.

(Képünk illusztrácó)

Az úgy volt, hogy egy idegen ember küldött nekem egy Messenger-üzenetet, magam is csodáltam, ver most engem a Jóisten, mintha csak a jütlandi csatába keveredtem volna, vagy Balaklavába, ágyú szól balfelől, ágyú szól jobb felől, de még vágtat a hatszáz... ha nem is mind a hatszáz. Na, de lássuk, mit üzent nekem ez az úriember.

(Képünk illusztárció)

Előre le kell szögeznem, hogy ennek az írásnak nem igazán az az apropója, hogy ötvenöt éve zajlott le a Damanszkij-incidens, sokkal inkább a romlani látszó orosz–kínai viszony miatt vettem elő ezt a régi, de érdekes történetet – akkor is apró kellemetlenségekkel kezdődött a konfliktus, ami egy tájfun erejével eszkalálódott, majdnem atomháborúvá a valamikori Szovjetunió és Kína között.

(Képünk illusztráció)

Ma különösen fontos kérdést veszünk elő, konkrétan azt, hogy egyáltalán, miért tartanak választásokat az autokráciákban, ha egyszer semmi szükség rájuk, hiszen az eredményük előre megvan? Ezzel a Detector Media is foglalkozott, de nekünk is kell, hiszen idén Magyarországon szintén lesz ilyesmi, és mintha nálunk is lennének gondok a demokráciával. Tegyük hát tisztába a dolgokat.

(Képünk illusztráció)

Azt tudjuk, hogy az orosz belpolitika többrétegű, szervezetek, vállalatok és intézmények alkotják egymás hegyén-hátán, mindegyik alá vagy fölé van rendelve egy másiknak, az egész pedig magának az Elnöki Adminisztrációnak, de végül is hogyan működik az orosz államgépezet? Ezt magyarázza meg Andrej Percev a Riddle-ben, de nagyon tessék figyelni, mert bonyolult lesz.

(Képünk illusztráció)

Tulajdonképpen ez nagyon nehezen érthető, sőt, talán érthetetlen is. Tény, ami tény, úgy néz ki, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, e néven az Oroszországi Föderáció elnökének egyszerűen elvitte a cica az eszét. Azt ugyan nehezen tudjuk bizonyítani – kevés a hírforrás erről – hogy Chișinăuban puccskísérlet lett volna, de hogy mi a baja Belgiummal, az már maga az abszurdum.

(Képünk illusztráció)

Tulajdonképpen még igaza is van Nariskinnek, csak tudnám, mire jut vele. Ugyanis az SZVR vezetője azt volt képes nyilatkozni Szolovjov elvtárs soha véget nem érő műsorában, miszerint az ember úgy általában halandó, ezért aztán Navalnij emiatt hunyt el. Nyilván, ő tehet a dologról, ugyanis ha nem lett volna halandó, nem hagyja el ezt a földi siralomvögyet.

(Képünk illusztráció)

Aznap már nagyon rossz volt a cölöpkunyhóban. Yvonne alig lélegzett, Senki Alfonz vállára hajtotta a fejét, és ami ennél is rosszabb: maga Tuskó Hopkins is megtörölte a homlokát vagy két ízben, Holott ő még ráadásul civil is, és magam láttam pár éve, ahogy a colombói vámhivatal teljes legénységét udvarias modorra tanította, mindösszesen egy előárboccal a kezében.

(Képünk illusztráció)