Kövér László hosszú, őszinte, feltáró jellegű vallomást tett a Pesti Srácoknak, bár ez enyhítő körülménynek nem igazán tekinthető, tekintve a benne foglaltakat. A sokat látott, hallott, tapasztalt kihallgatótisztek, úgymint Huth Gergely és Sefka István csak kivételes önfegyelmüknek köszönhetik, hogy sikerült felvenni a teljes nyilatkozatot.

Na jó, nem kihallgatótisztek, hanem munkatársak, de hogy múltja mindkettőnek van, az biztos. Meg nem is vallomás hangzott el, hanem interjú: de az elején tényleg meglepő és mulatságos is, hogy töredelmesen elhangzik Kövér László szájából:

„Egy neobolsevista társaság randalírozott itt a téren, akik éppen olyanok, mint történelmi elődjeik.”

Hát, nem mondom, a Fidesz tényleg sok mindenben hasonlít a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjához, kezdve azzal, hogy valódi többsége nincs, sőt, olyan mértékű főleg nem, amilyent állít magáról, egészen addig, hogy uralomra kerülése tökéletesen felborította az országban a tulajdonviszonyokat, a gazdaságot de még a mindennapi életet is. Mi több, folytatja Kövér:

„Egyrészt kizárólagosságra törnek, másrészt erőszakosak, ráadásul amorálisak (…). Ez a fajta embertípus, ha a történelem fordulatai hatalomhoz juttatták, mindig káoszt és hullahegyeket hagyott maga után.”

Káoszt mindenképpen, hullahegyeket még nem, de ez nem Kövér elvtárson múlik. Jaj, elnézést... az alany nem a Fideszről beszél! Az ellenzékről.

„a teljes ellenzéket ebbe a kategóriába kell sorolnom, teljesen mindegy, hogy melyik milyen színekkel operál.”

Kár pedig, olyan izgalmas lett volna, ahogy Kövér a bajuszpedrőjébe csempészett igazságszérumtól megzavarodva kitálal: de mondjuk az is igaz, miért pont Stefkának tenné? Vagy Huthnak? Tudják azok mindketten maguktól is, mi a helyzet. De folytassuk, nem tanulság nélkül való ez az olvasmány.

„Nem azonosítom ezt a csőcseléket azokkal a békés tüntetőkkel, akik talán őszintén elhitték az ellenzéknek azt a hazugságát, hogy itt most majd halálra lehet dolgoztatni az embereket, azt viszont állítom, hogy ez a csőcselék pontosan ugyanazt a magatartást tanúsítja az utcán, amit a Parlamentben az ellenzék.”

Szép tőle, hogy nem azonosít, milyen lenne, ha még azonosítana is? Bele sem merek gondolni. Az viszont beismeri, hogy a törvényeket személyre szabva hozzák.

„Manapság a kocsmákban sem kell kiírni, hogy a „padlóra köpni tilos”, hiszen a legutolsó kocsmatöltelék is tudja ezt, ugyanígy a házszabályban is benne van, hogy meg kell őrizni az Országgyűlés méltóságát, akkor most valóban minden héten hozzunk egy lex Tordait, vagy lex Vadait, lex Bangónét, meg lex Kunhalmit, hogy tilos úgy viselkedni, mint egy futballhuligánnak?”

Házelnök uram, maga sem sok fociultrát ismerhet, és meccsen is rég járhatott már: vegyen példát miniszterelnökéről, az akkor is a stadionban van, mikor ezrek tüntetnek ellene.

„2022-ben az országgyűlési választásokon majd arról fogunk dönteni, hogy rábízzuk-e a hazánkat és a személyes sorsunkat arra az ellenzékre, amely szabad szemmel nem különböztethető meg a Kossuth teret meggyalázó csőcseléktől.”

Itt megint fogalmi zavarok vannak, Kövér mester (sőt: házmester). Melyik csőcselékre gondol? Arra, amelyik 2006-ban de facto teleszarta és -húgyozta a teret? Az, viselkedése alapján tényleg mondható csőcseléknek, és 2010-ben mégis rábíztuk hazánkat és személyes sorsunkat is egy olyan ellenzékre, amely szabad szemmel már csak azért sem volt megkülönböztethető tőlük, mert állandóan közöttük járt, kordont bontott, szónokolt nekik, tán még maga is ott végzete dolgát. Bánjuk is, nagyon. Azóta sem lehet őket kiszorítani a hatalomból.

Kövér ezek után hosszan szidalmazza Nagy Imrét és dicsőíti némiképp Tisza Istvánt – ebben nem vagyok hajlandó neki asszisztálni. De aztán újból a tárgyra tér.

„– Ön szerint l’art pour l’art tüntetésekről van szó, vagy valaki szervezi is ezeket a háttérből, azaz a Nyílt Társadalom hálózata vagy más, a káoszban érdekelt szereplő mozgatja a tüntetők hangadóit?

- Természetesen mozgatja! Miért másért is láthattuk a tüntetések leghangosabb résztvevői között a CEU-s és más sorosista aktivistákat, mi másért hazudják azt a világsajtóban, hogy a rendőrök, nem pedig a demonstrálók voltak erőszakosak, s vajon a hálózatba szerveződött balos világsajtó miért kürtöli ezeket a hazugságokat, Sargentini vajon miért aktivizálja ismét magát?”

Hiába, a paranoia azért csak paranoia. És nem is ma hatalmasodott el az interjúalanyon, képtelen feladni. Habár, végső soron... annak idején, 2006-ban a Fidesz – azóta bebizonyosodott - alaposan, vastagon és néha ügyetlenül, de bizony részt vett a zavargások megszervezésében, ezek után mire gondoljon a tapasztalt Kövér? Ha azokat szervezték, biztos ezek mögött is áll valaki. Kövér nem képes spontán tüntetést elképzelni. De hogyan is volt ez?

Mit is mondott annak idején Kósa Lajos?

Kósa Lajos egy magánbeszélgetésen azt mondta April H. Foley – 2006-2009 közötti – amerikai nagykövetnek:

„Most egy gazdasági probléma van, amiből mi egy politikai krízist csinálunk”.

Orbán Viktor is mondta a külföldi nagyköveteknek a 06BUDAPEST211 számú jelentés szerint, melyet a Wikileaks publikált, hogy az instabilitás kockázatát személyesen vállalja.

Mondjuk a Wikileaks nem feltétlenül a leghitelesebb forrás, de ez egy követségi távirat volt, ez lehet hiteles, ráadásul a történtekkel nagyon is egybevág. Nos, tehát: Kövérék, Orbánék ezek szerint csak puccsokban hisznek. Hiszen ők is kísérleteztek ilyesmivel.

Azért szépen nézne ki teszem azt, a sport, ha azért, mert néhány versenyző doppingol, minden versenyzőről állítanánk, hogy tiltott eszközöket használnak. Azért igazából a sport is a játékosok és nem a vegyi gyárak vetélkedéséről szól. Szóval: Kövér itt magukból indult ki.

De még csak most jön a feketeleves.

„Engem nem érdekel, kinek van róla papírja, hogy ügynök. Éppen elég, hogy úgy viselkedik, mintha az lenne. Morális értelemben ebből fakadóan az egész ellenzéket, azaz a hasznos idiótákat és a rosszul felfogott bajtársiasságból, pártfegyelemből, szégyenkezve, de a többiek mellett kiálló, dezertálni nem merő gyávákat egy kalap alá vehetjük az ügynökökkel.”

Tessék???

Mától az ügynök, akit Kövér annak tekint?

Kövér, aki eredetileg a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársa volt?

És hogy állapítja majd meg, ki ügynök, ki nem? Ránézésre vagy kisorsolja a neki nem tetszők között a külföldi ügynökségeket, esetleg elosztja? „Ez randa, ez legyen német ügynök, ez csinoska, ez legyen amerikai, amaz pipázik, angol ügynök lesz”?

Sok, nagyon sok ügynök születik ennek az interjúnak a következtében majd, attól tartok.

Nevezték már Magyarországot házmester-országnak, a névtelen feljelentések gyakorisága miatt, de ilyen még Rákosi idejében se sokszor volt.

Ez már nem is házmester-ország, hanem házelnök-ország lesz, ha Kövér sokáig ül a székében, bűntársaival együtt. Tényleg, hogyan is látja a saját jövőjüket?

„Nem győztünk egyszer és mindenkorra. Egy újabb választást nyertünk meg, szerencsére a harmadikat sorban, aminek a jelentősége éppen a következő választásig terjed. Márpedig addig kell kormányon maradnunk, amíg visszafordíthatatlan változásokat nem tudunk elérni a magyar társadalomban...”

Én is ez ezektől a visszafordíthatatlan változásoktól tartok, meg kell mondanom.

Még az a jó, hogy saját állítása szerint sem győztek egyszer s mindenkorra.

Ez az egyetlen reményünk.

Szele Tamás

Rég, volt, rég volt, de igaz volt... 1989 decembere nagyon hideg, nagyon sötét, nagyon véres volt Romániában. És most kell megtudnunk, hogy nem is kellett volna annyira véres legyen. Csak hát valahogy igazolni kellett a katonai beavatkozást és gyorsan el kellett tüntetni sok embert, köztük a Ceausescu-házaspárt: most viszont Ion Iliescu fog bíróság elé állni. Megérdemelten.

Akkor nem igazán lehetett tudni, hogy mi történik. Azt persze tudta mindenki, hogy Temesváron bevetették a hadsereget a civil tüntetők ellen, azt is, hogy gyakorlatilag csatérré vált a város, a kórház harctéri sérülések százait kellett ellássa. Aztán egy délben épp zuhanyoztam, közben szólt a rádió, mikor bejátszottak egy érthetetlennek tűnő hangfelvételt:

„Armata în Bucureşti e cu noi! Dictatorul a fugit! Eroicul popor român, victorios! Am învins! Am învins!”

Ami magyarul annyit tesz:

„Bukarestben a hadsereg velünk van! A diktátor elmenekült! A hős román nép győzött! Győztünk! Győztünk!”

Kimásztam a zuhany alól és nem értettem. Még előző nap is beszédet mondott Ceausescu, az igaz, nem aratott osztatlan elismerést, sőt, bizony már a jó bukarestiek is szépeket kiabáltak neki, de hát mit tehetett az a sok civil ember? Főleg páncélosok ellen... és hát tüzet nyitottak rájuk Bukarestben is, amint Temesváron is. A legsötétebb végkifejlettől kellett tartani, mészárlástól, borzalmaktól.

És akkor „átállt” a hadsereg.

Akkor én Szekszárdon laktam, talán egész Tolna megyében nem beszéltünk öten sem elfogadhatóan románul, hirtelen nagy szükség lett rám egyszerre mindenhol. Egyrészt nem lehetett mire vélni a hadsereg átállását, de ezzel akkor nem is törődhettünk, másrészt szinte nem voltak hírek – hol volt akkor még internet? Amerikában is alig. Rádióamatőrök segítségével próbáltuk megszervezni a segélyszállítmányokat és a temesvári, bukaresti rádiót hallgattuk. A magyar televízió is megszakította az adását, Aczél Endre próbálta értelmezni, mi történik. Rémhírek érkeztek, megmérgezett ivóvízről Temesváron, több réteg ruhába öltözött terroristákról, akik a tömeget lövik, különös helikopterekről... nem lehetett átlátni a helyzetet, de az volt a legfontosabb, hogy eljusson a gyógyszer és a fájdalomcsillapító oda, ahol szükség van rá.

Eljutott, hála az Égnek. Aztán kivégezték a scornicesti-i Tölgyet és feleségét, meglátásom szerint nem is kissé elsietve, mert egy valódi vizsgálat során rengeteg érdekeset mesélhettek volna, például a különböző pénzügyeikről és külföldi kapcsolataikról.

Hát, különös dolgok derültek ki. Tegnap, 2018. december 21-én bizony vád alá helyezték Ion Iliescut és bűntársait emberiesség elleni bűncselekmények miatt: legalább ezer ember haláláért felelnek. Mint kiderült, az ügyészek szerint (https://www.maszol.ro/index.php/belfold/106089-megvadoltak-ion-iliescu-volt-allamf-t-az-1989-es-forradalom-ugyeben):

„Szándékos katonai diverzió, tudatos rémhírkeltés miatt vesztette életét sok ember Romániában Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor 1989. december 22-i menekülési kísérlete után. Megállapították, hogy a kommunista diktátor elűzése után az állam politikai és katonai vezetését a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) ragadta magához, amely hatalmának megőrzése és legitimálása érdekében 862 ember halálával, illetve 2150 ember sérülésével járó fegyveres diverziót szervezett, amely elévülhetetlen.

A vádhatóság szerint 1989. december 22-e és 30-a között mintegy 12 millió 600 ezer töltényt lőttek ki Romániában. Iliescut és Gelu Voican Voiculescut, a CFSN kormányfőhelyettesét - a televízió adásában és közleményeiken keresztül terjesztett - szándékos félretájékoztatással és rémhírkeltéssel, a Ceaușescu házaspár kivégzéséhez vezető diverzió megszervezésével gyanúsítja az ügyészség. Bűnvádi eljárás indult Iosif Rus, a légierő volt parancsnoka és Emil (Cico) Dumirescu, a CFSN tagja ellen is. Előbbit az otopeni-i repülőtéren egymás ellen vezényelt katonák által rendezett, 48 ember halálát okozó vérfürdő kiprovokálásával, utóbbit a televízió székházánál végrehajtott katonai diverzió megszervezésével gyanúsítják.” (Maszol)

Hogy van ez?

Hát csak úgy, hogy nem voltak semmiféle terroristák. Diverzió, dezinformáció útján a hadsereg különböző alakulatait vezényelték egymás ellen, a titokzatos helikopterek egyszerűen a román légierő 61-es ezredének gépei voltak, amiken Iosif Rus utasítására lemázolták a felségjelet és bukaresti helyszínek fölé küldték őket, hogy fokozzák a zűrzavart. A hadsereg természetesen gondolkodás nélkül lőtt az ismeretlen deszantegységekre... Az otopeni-i repülőtérre kivezényeltek egy nemzetbiztonsági egységet, amely sikeresen tűzharcba keveredett a repteret védő katonákkal, mindkét oldalon súlyos veszteségek estek. Negyvennyolcan vesztették életüket csak ebben az egy ütközetben és nyolcan civilek voltak.

Mire volt ez jó?

Első sorban is arra, hogy a hadsereg vegye át a hatalmat. Be kell látni: ahol ilyen gondok vannak, ott kell a fegyveres erő. Aztán érdekes módon fénysebességgel sikerült Ceausescut kivégezni, Elenával együtt, jogszerű vizsgálat és kihallgatások nélkül, eltűnt rengeteg irat, ahol nem akartak eltűnni azok az iratok, ott leégtek az irattárak, biztos, ami biztos. Persze az első eufória után kilógott a lóláb, a nép is kezdte érezni, hogy tőle épp, csak a forradalmát lopták el, amiért sokan meg is haltak: ez vezetett a „golaniada” néven ismert mozgalomhoz.

A „golan” szó románul „huligánt” jelent. Hát, a golanok mindenek voltak, csak huligánok nem: többnyire művelt, városi egyetemisták, értelmiségiek, akik elsőként vették észre, hogy itt nem forradalom zajlott le, hanem katonai puccs. Békés tüntetésbe kezdtek a bukaresti Egyetem téren emiatt, amit 1990. júniusában vérbe fojtottak a Zsil-völgy fanatikus bányászai, Miron Cozma vezetésével. Vertek azok mindenkit, aki akár csak szemüveges is volt, értelmiséginek nézett ki.

És utána sokáig megint nagyon hideg és sötét volt. Az álhírek és a pánikkeltés vezettek közvetve Marosvásárhely fekete márciusához is: nem kellett, nagyon nem kellett volna.

És most a dicsőséges nagyurak bíróság elé állnak. Sokáig úgy tűnt, erre nem kerül sor, de minden véget ér egyszer.

Azt nem állítanám, hogy meg fogjuk tudni valaha is a teljes igazságot, de már ez is eredmény. Ha minden kiderülne, tán még a végén nem acsarognának egymásra mindenféle ideológia vagy nacionalizmus miatt az emberek, hanem megférnének egymással békességben.

De ne legyünk idealisták, ilyen úgysem lesz.

Még a végén jó lenne az élet.

A tanulság annyi, hogy lám: nevezzük álhírnek vagy diverziónak, Iliescu és bűntársai hamis információk televíziós és rádiós terjesztése útján ragadták magukhoz a hatalmat és ölettek meg sok embert.

Feleim, itt és most is hideg van és sötét.

Vigyázzatok az álhírekkel.

Szele Tamás

„Forr a világ bús tengere, ó, magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, s a föld lakóit vérbe mártott tőre dühös viadalra készti” - mondaná Berzsenyi Dániel, és amilyen igaza lenne. Nem, nem a törvényekről beszélek, nem a tiltakozásokról, én tudom, hogy Magyarország körül forog a világ, de a nagypolitikában akkor is roppant fontos események zajlottak le.

(Kép: Handelsblatt)

Akkor vegyük csak sorjában, úgy sokkolóbb.

Tehát: 2018. december 16-án Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter bejelentette: Washington azon dolgozik, hogy kiadja a 2016-os törökországi puccskísérletért Ankara által felelőssé tett, jelenleg az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen muszlim hitszónokot – ezt állítólag Donald Trump amerikai elnök mondta volna Recep Tayyip Erdogan török államfőnek, a külügyminiszter szavai idézve: „Argentínában Trump azt mondta Erdogannak, hogy dolgoznak Gülen és mások kiadatásán”.

Ha ez igaz, nagyon nagy baj: mindenki tudja, hogy Gülen a törökországi puccsban kizárólag bűnbak volt, a gülenizmus ürügy, aminek alapján bárkit, bármikor, bármennyi időre le lehet tartóztatni, „szigorított életfogytiglanra” ítélni. Már novemberben szóba került ugyan a kiadatása, de akkor Trump még úgy nyilatkozott: szívesen javítana az Egyesült Államok és Törökország viszonyán, de nem ezen az áron.

Közben viszont volt egy Hasogdzsi-gyilkosság, Erdogan lassan csöpögteti a részleteket, ám úgy beszél, hogy kétségtelennek tűnik: perdöntő bizonyítékai vannak Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös bűnösségéről. Az ügyben indirekt módon Trump családja is érintett, ugyanis veje, Jared Kushner válságkezelési tanácsokat adott Mohamed bin Szalmánnak, megkerülve a diplomáciai protokollt, ráadásul ebben az ügyben.

Ez már sokat árt Amerikának, de mégis bolhacsípés ahhoz képest, hogy három nappal ezelőtt Trump elnök bejelentette, miszerint az Egyesült Államok kivonja Szíriában állomásozó csapatait. A Reuters szerint a csapatok kivonása 60-100 nap alatt végbe fog menni. Az indoklás:

„Szíriában legyőztük az Iszlám Államot.”

Másnapra ez változott, ugyanis miután Trump egyébként elkötelezett hívei, Lindsey Graham és Marco Rubio szenátorok „Obama-szintű hibának” nevezték a kivonulást, az elnök közölte: Irán, Oroszország, Szíria és még sokan mások nem örülnek az amerikaiak távozásának, „mert így egyedül kell harcolniuk az Iszlám Állam ellen”.

Akiket már egyszer az Egyesül Államok legyőzött.

Vagy nem győzött le.

Vagy december 18-án még le voltak győzve, de 19-ére úgy összeszedték magukat, hogy világpolitikai tényezőt jelentenek. Erős dzsinnek szolgálhatják őket, annyit mondok.

Ez a térségben a legérzékenyebben természetesen a kurdokat érinti. Az amerikai csapatok által támogatott-védett Szíriai Demokratikus Erők (SDF) vezetése „hátba szúrásnak” minősítette a kivonásról szóló döntést, és csütörtökön kurdok százai özönlöttek az amerikai bázisokhoz, hogy a katonák maradásáért tüntessenek. A kivonulást csak egy ember üdvözölte, ki tetszett találni, kicsoda: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. De ő nagyon örült.

Apropó kurdok, tartsunk belőlük itt egy kis gyorstalpalót, mert sokaknak fogalmuk sincs, kik ők és miért vannak bajban. Nem azért, mert keresték maguknak.

Kurdisztán régi állam, a mi ezeréves történelmünkhöz képest szinte felfoghatatlanul régi. Csak az neki a baja, hogy nincs, sem közjogilag, sem politikailag nem létezik. Vagyis létezik, attól függ, hogy vesszük. Fizikailag pedig mindenképpen ott van, ahol mindig is volt. Hogy is van ez?

A kurdok Mezopotámia egyik legkorábbi népcsoportja. Több, mint 4000 éve élnek ezen a területen. Ugyanis akkortájt egy ősi nép, a gutik érkeztek a régióba. A kurdok a gutikból származtatják magukat. Valószínűleg a ,,guti” kifejezésből ered a ,,kurd” szó is. A gutik az indoeurópai nyelvcsaládhoz és a kurdokhoz hasonló nyelvet beszéltek. I. e 2160-ban törtek be Mezopotámia területére és tartották megszállva azt. Nevüket az Akkád Birodalom leigázásával vésték be a történelembe i.e. 2160-ban. Magukat „Kurdunak” is vallották, amely valószínűleg a kurd nép eredetére utal. Mezopotámia peremvidékén élő harcias népcsoport volt (a mai Irán területén). Országukat Kurduinnak vagy Guti Birodalomnak nevezték. Mellesleg, a történelemben először, meghonosították a katonai demokráciát országukban, melyet aztán Mitanninak neveztek.

Sem hely, sem idő nem jut négyezer év összes cselvetéseinek és politikai manővereinek ismertetésére, de a független Kurdisztán mai helyzetét – mely szerint hivatalosan nincs, csak mégis létezik – voltaképpen a sévresi békeszerződésnek köszönheti, melynek értelmében az első világháború végén a kurdoknak független államot kellett volna kapniuk. Törökország azonban kirobbantotta a török függetlenségi háborút. A békediktátumot a szultáni kormánytól függetlenül (még 1920. április 23-án) megalakult török nemzetgyűlés Musztafa Kemál (Atatürk) vezetésével elutasította. Törökország 1920–1923 között vívott háborúval vívta ki annak felülvizsgálatát, amit az 1923. augusztus 24-én kötött béke, a lausanne-i békeszerződés érvényesített. Így Kurdisztánt egyszerűen négy részre osztották, Törökország, Irak, Irán és Szíria között.

Már itt láthatjuk az abszurd kurd történelmi sorsot: ezek után nem kevesebb, mint öt önálló kurd államot kiáltottak ki, de ezeket mind elfoglalták az említett államok, pedig lett volna még szovjet Kurdisztán is. Csak hát az sem maradt fenn. A második világháború után annyiban változott a helyzet, hogy sokat romlott: Törökországban megjelent a merényleteiről híres PKK, Öcalan vezetésével, Irakban a kurd falvak és a városok 70 százalékát rombolták szét és pusztították el. Lakóikat a nagyvárosokba kényszerítették, hogy jobban tudják ellenőrizni őket. A kurd partizánok kezén lévő falvakat teljesen elpusztították, a lakosságot a dél-iraki sivatagba hurcolták, és több mint 180 000 embert lőttek le, majd tömegsírokba rejtették. A kurd népirtás napját minden év március 16-án tartják, amikor Halabdzsa városát 1988. március 16-án elgázosították a Baasz Párt emberei.

Érthető, ha az egymással is rivalizáló kurd erők komoly lehetőséget láttak abban, hogy amerikai támogatással részt vegyenek az Iszlám Állam elleni harcban, és a bevetések során legendás hősiességgel küzdöttek – nem utolsó sorban azért is, mert az Iszlám Állam őket különös előszeretettel gyilkolta. (Meg a jazidieket is). Látszott is egy politikai lehetőség a független kurd állam megalapítására.

Ez a lehetőség most veszett el végleg: Trump elnök elárulta leghívebb szövetségeseit.

Lehet fokozni?

Lehet.

Tegnap ugyanis szintén ő bejelentette: döntött hétezer amerikai katona kivonásáról Afganisztánból is. Ez nagyjából az országban szolgáló amerikai alakulatok fele. Nem csoda, hogy védelmi minisztere, Jim Mattis, akinek a határozatról tudomása kellett legyen, pár órával a bejelentés előtt lemondott. Kár érte, nem csak a republikánus, de a demokrata körökben is népszerű volt, azt szokták mondogatni róla, hogy „ő Trump vészféke”, ő akadályozza meg a teljesen őrült döntéseket.

Hát mostantól majd nem akadályozza.

Lemondólevelében van egy érdekes bekezdés:

„Tartom magam meggyőződésemhez, hogy a szövetségeseinknek meg kell adnunk a tiszteletet, a rossz szándékú szereplőkkel és stratégiai versenytársainkkal szemben pedig indokolt a tisztánlátás.”

Mire gondolt a költő?

Azt én nem tudhatom, de az én olvasatomban arra, hogy Trump elnök nem tiszteli szövetségeseit, mint utoljára a kurdok esetében láthattuk is (de korábban is volt erre alkalmunk), ellenben ellenfelei szándékairól vagy akár csak helyzetéről viszont segédfogalma sincs.

Mindeközben Putyin elnök rendes, év végi, Moszkvában tartott sajtótájékoztatóján csendesen megjegyezte:

„Nem szabad alábecsülni a nukleáris háború veszélyét.”

Azért részletezte is, mire gondol: arra, hogy a fegyverzet-ellenőrzés szerződési rendszerének széthullása fegyverkezési versenyhez vezet. Oroszország a szárazföldi állomásoztatású közepes és rövid hatótávolságú rakéták (INF) felszámolásáról és a hadászati nukleáris eszközök csökkentéséről szóló Start-3 szerződés amerikai felmondása esetén ugyanúgy a paritás fenntartására fog törekedni, ahogy azt tette azt követően is, hogy az Egyesült Államok kivonult a hadászati rakétavédelmi rendszerek kiépítését korlátozó (ABM) szerződésből. És óvott attól, hogy az Egyesült Államok kis kapacitású nukleáris eszközök rendszerbe állításával leszállítsa a nukleáris küszöböt, vagy hagyományos robbanótöltettel felszerelt ballisztikus rakétát bocsásson fel, mert az összetéveszthető egy nukleáris eszköz indításával, ami globális katasztrófához vezet.

Jó, lefordítom ezt is magyarra, diplomáciai magyarból.

Putyin kiállt a világ elé, és AK-47-esét tisztogatva megjegyezte:

„Milyen szép kis világbékéjük van maguknak, még ha gyengélkedik is. Nagy kár lenne, ha történne vele valami...”

Egyszóval, így állunk.

Trump döntéseket hoz, Erdogan örül, Putyin jelezgeti, hogy kezében a világbéke, tőle függ.

Egyszóval, nagyon fontosak a mi belföldi mozgalmaink is, de nem árt, ha néha kinézünk az ablakon, mert míg nálunk a szánkók csonkig égnek, ezek miatt az apróságok miatt a fejünkre robbanhat az Ég.

Különben boldog ünnepeket, kérem.

Ha lehet, békéseket is.

Világbékéseket.

Az alaphang már megvan hozzá.

Szele Tamás

Kérem, hol vágtatnak az események, zúgva, bőgve törik át a gátat, el akarják nyelni az egész világot, hol meg csak úgy csordogálnak csendesen, a maguk medrében. A pár nappal ezelőtti vihar csitulni látszik, tiltakozások még bőven vannak, demonstrációk már kevésbé: aztán ennek akad, aki örül, akad, aki nem. Sőt, továbbmegyek: olyan is akad, aki nem tudja, minek örüljön.

A tüntetéseket és az öt pontot különösen fogadta a kormánymédia: általában megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, akkor is, ha az ablakuk alatt hömpölygött (vagy csak sétált) a tömeg, habár nem történt volna semmi, ha az MTVA átveszi azokat a pontokat és nem játssza el, hogy az ő székházuk az Elvarázsolt Kastély. Beolvashatták volna éjjel háromkor is, bajuk sem eshetett volna, ha logikusan nézzük a dolgot, ugyanis a tiltakozók csak azt követelték, hogy olvassák be, azt nem említették, hogy milyen kommentárral vagy milyen szövegkörnyezetben tegyék. Nyugodtan mondhattak volna olyanokat, még ha nem is lett volna igaz, hogy „mi csak az erőszaknak engedtünk” vagy „nem értünk egyet ezekkel a követelésekkel, de kötelességünkhöz híven mégis tájékoztatjuk nézőinket” - igen ám, csak épp ehhez sajtómunkás kellett volna, és nem biztonsági őr. Emlékszünk jól, a szerkesztőt napokig keresték, hogy még most se legyen meg (igencsak világgá szaladhatott), én ebből arra következtettem, hogy az MTVA műsorait igazából a biztonsági őrök szerkesztik, és ez így derült ki, de a legutóbbi húzásuk sem volt kevésbé csodálatos: átvettek Tordai Bencétől és a Párbeszédtől egy pen-drive-ot, rajta az öt ponttal, illetve az annak felolvasását tartalmazó felvétellel, homályosan utalgattak rá, miszerint vagy adásba kerül, vagy sem, mert náluk szerkesztői szabadság van (ezért vannak a szerkesztők szabadságon, ezért nem találják őket!), és aztán – nem került adásba. Helyette összeesküvés-elméletet hallhattunk Tóth Eriktől, aki a Nézőpont Intézet képviseletében elmagyarázta a nagyérdeműnek, miszerint több napos spontán tiltakozás nincs, ami több napos, azt már szerveznie kell valakiknek.

Ejnye már.

Sőt, bejnye is.

Hát a 2006-os táborozás a Kossuth téren és a Parlament körberondítása sem volt spontán ezek szerint? Pedig nekünk azt mondták akkor, hogy a magyar nép szabadságszeretetében költözött oda és azok ott nem bérencek, zsoldosok vagy pártkatonák, hanem a nép egyszerű fiai, mi több hősök.

Azokat is szervezték?

És tessék mondani, kicsoda?

No, de ezek után még meg is indokolták, miért nem volt szó a hírműsorban arról a dologról, amiről végig beszéltek. Azért, mert a felvétel

„semmi olyat nem tartalmazott, amit ne mutattak volna már be több helyen, vagy ne hangzott volna el a tüntetéseken”.

Hát, kedves elvtársak, ez olyan, mint az Anti-Dühring esete: azt is majd' mindenki olvasta egy időben, de ki olvasta a Dühringet? Senki (mondjuk, megsúgom, nem is lett volna érdemes, Karl Eugen Dühring többek között a politikai antiszemitizmus megalapítójának is vallotta magát), de ha egy egész kötet valaminek a cáfolatáról szól, akkor Engels elvtárs igazán megmutathatta volna azt a valamit. Ahogy az MTVA is, ha már műsorblokkjában beismerte a tüntetések tényét.

Vidéken még zűrösebb a helyzet: míg a Tolnai Népújság és online verziója, a TEOL pontos, szikár, tárgyszerű tudósítást közölt a Szekszárdon lezajlott tüntetésről, mi több, az öt pontot is változtatás nélkül közölték, és nem lett semmi baja sem a szerkesztőnek, sem a szerzőnek, addig a Szekszárdtól nem is olyan távoli Kaposváron meg felmondott Bogdán Erik, a Kaposvarmost.hu munkatársa, aki ugyan nem tudósított az ottani demonstrációról, de – akart volna. És emiatt üvöltöző veszekedésbe keveredett főszerkesztőjével, aki úgy gondolta, Bogdán szerint, hogy „nem készül beszámoló a demonstrációról, ha készül, akkor csakis azután, miután azt megbeszélték a városvezetéssel”.

Ez már a sajtó súlyos kézi vezérlését jelenti, de mi történt? Bogdán kolléga kiment az eseményre, átadta „Facebook-ügyeletét” (először hallom ezt a kifejezést magyar sajtóban, de ha náluk van ilyen, akkor van), megtekintette a történteket, feltételezem, fotózott is, hangfelvételt is készített, visszament – és már nem volt hozzáférése a szerkesztőségi rendszerhez. Mint mondta: „a városvezetés - mint később kiderült, a főszerkesztő beleegyezése nélkül - megvonta tőlem a hozzáférést az oldal felületeihez”. Szerda reggel felmondott, mert így nem lehet újságot írni.

Hát nem is. De mit látunk?

Azt, hogy a hírszerkesztés a kormánysajtóban mintha a szerkesztők kezéből átcsúszna alkalmatlan, avatatlan kezekbe, városi vezetők, biztonsági főnökök mondják meg, mi kerülhet a lapba vagy adásba, olyanok, akik kicsit sem értenek a szakmához, nincsenek tisztában még a saját lehetőségeikkel sem, fogalmuk nincs nem, hogy a szerkesztésről, de a harangöntésről sem, és a Hajdúságról is csak akkor, ha ott élnek.

Ezek az emberek merev, hierarchikus struktúrában gondolkodnak, egysíkúan, körömszakadtáig ragaszkodnak a rossz döntéseikhez, és hát nem az ő körmök szakad belé, sajnos, hanem a nekik kiszolgáltatott sajtómunkásoké. Ahol újságírók kezébe került az ügy, és nem nacsalnyikokéba, ott profi módon kezelték a helyzetet és nem is lett semmi baj, mint a szekszárdi példa mutatja.

Nacsalnyikok is vannak, ezek szerint baginnyikok is – kiváló alkalmat nyújtott a tüntetés-sorozat arra, hogy letegye a hűségesküjét a kormány előtt az is, aki még eddig nem tette meg, sőt, talán nem is várták tőle, de fontosnak érzett egy kis helyezkedést. Így tett a Bagi-Nacsa páros is, Bagi Iván a Ripostnak nyilatkozva azt mondta:

„Ami itt történt, az olyan, mintha betörnének az ember otthonába (...) Sajnos azt kell mondanom az ilyen politikusokra, hogy nem jobbak, mint egy lázadó suhanc az iskolában kicsengetés után. (...) Szörnyű, hogy az ellenzék az emberek legalantasabb ösztöneire utazik (...) Most mit mondjak, féltem kimenni, és inkább behúzódtam az épületbe. Hétfő délelőtt itt politikusok futkároztak..., este meg arra vártam, hogy a fiatalokból álló társaság odébbálljon.”

Nacsa Olivér pedig a Facebookon nyilatkozott meg a Ripost szerint (https://ripost.hu/cikk-tuntetes-mtva-nacsa-oliver-bagi-ivan-rendorseg-felelem-terror):

„Mi most akkor megpróbálunk Kult30 adást csinálni az M5 csatornán, mert félreértés ne essék, ez egy munkahely, ahol emberek próbálnak dolgozni és tenni azért, hogy esetleg a kereskedelmi televíziókkal szemben egy kis kultúrát csepegtessenek polgártársaink életébe, hogy ne a való világ és az éjjel-nappal Budapest jelentse a „magaskultúrát” a jövő nemzedéke számára...”

Hát, azért érzek némi szakadékot, sőt, mondhatatlan űrt is az Éjjel-nappal Budapest, a Való Világ, a Kult30 és teszem azt Kant Immánuel vagy T. S. Eliot költészete között, a Kult30 talán mégis közelebb esik az előbbiekhez, mint az utóbbiakhoz, kevés benne a kategorikus imperatívusz, mint mákos tekercsben az önindukció. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem ez a műsor fogja átvinni a magyar kultúrát fogában tartva a túlsó partra, ahogy azt Nagy László írná.

Viszont, hogy az idézett versnél maradjunk, a két humorista most dúlt hitének tényleg káromkodásból állított katedrálist. Kissé egyszerűbb, de találó gondolattal: ezek addig utánozták Orbánt, míg Orbánná változtak.

Közben mindannyiunk közismert bayerzsocája, aki a „káromkodásból katedrális” műfaj egyik legavatottabb magyar építőmestere, épp Békemenetet szervez, illetve nem biztos, hogy szervez, ugyanis saját blogján ezt bejelentette, és át is vette tőle a Tolna megyei Fidesz-csoport a felszólítást, csak aztán le is vette hamar – leszólhattak nekik a központból, hogy Zsoca mester indulatból írt, nem ésszel, és nem lesz semmiféle menet, érdeklődés hiányában elmarad.

Pilhál György a Magyar Időkben ünnepli, miszerint „hazamentek a legények”, ő úgy látja, vége is a tiltakozásoknak, a sértegetéseknek viszont nem: Hadházyt lódoktornak nevezi, Szél Bernadettet segédszínésznőnek, amivel valószínűleg nagyon nagy sikert aratna egynémely sarki kocsmákban, bár távolról sem mindegyikben.

Aranyat érhet a hír a kormánymédiának, hogy a Parlament előtt valami elmeháborodott festékkel öntötte le Kossuth Lajos szobrát – valószínűleg abban is fizették a provokátort, akinek a Tizenkét Pontról épp úgy nem lehet fogalma, mint az Ötről.

A realitás azonban az, hogy nincs még vége semminek, holnap megtartják a Békemenetet is, csak épp a Kétfarkúak tartják, és előre készülök az épületes eseményre – közben pedig érik az általános sztrájk. Sztrájkelőkészítő bizottságot hoz létre a szakszervezetek egy része – tudta meg az Index. (https://index.hu/gazdasag/2018/12/19/sztrajkelokeszito_bizottsagot_hoztak_letre_a_szakszervezetek/)

„A szakszervezetek szerdán egyeztettek, ez alapján született az a döntés, hogy sztrájkelőkészítő bizottságot hoz létre a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ), az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) egyes tagszervezetei. A szakszervezeti szövetségek és a szakszervezetek arra is felszólítják a tagjaikat, hogy vegyenek részt a pénteki, Kossuth térre tervezett tüntetésen, amelynek célja, hogy Áder János ne írja alá a munka törvénykönyvének parlament által elfogadott módosítását, azaz az úgynevezett túlóratörvényt.”

Január második felében – hiszen a szervezés is időbe telik – leállhat az ország.

Ez jobban fog fájni a kormánynak, mint minden tüntetés.

Hát, itt tartunk most. Biztonsági őrök szerkesztenek, bayerzsocák menetelnek, Kossuthokat lefestenek, minden kiskakas a szemétdombja tetején kukorékol – de „földünkön az idő érik, zajtalanul és félelmesen.”

Ha meg majd beérik, meglátjuk, mit terem.

Szele Tamás

Kérem, idők jeleit látjuk, az előbb húzott át a Baross téren négy lovas, a macskák nem eszik meg a lazacos tápot, a Micike néni nem adja vissza a mákdarálót, összekenték a KDNP irodáját és lebukott a Kölcsey. Minek következtében vissza a Felvilágosodás, vissza a reformkor, és mindenki el kell citerázza az osztrák császári himnuszt a búcsúban, ha igaz magyar ember.

Na, szóval idők jöttek el reánk, nehéz és hülye idők, és mindenkiből kihozzák a legjobbat, illetve a legrosszabbat. Vagyon példa bőven mindkettőre, de, hogy kezdjük az elején, Kölcseynek sem jó lenni manapság. Amilyen világot élünk, sok minden kiderülhet az emberről. Még azt sem zárnám ki, hogy ez a Kölcsey szabadkőműves volt, a történtek után.

De hogy sorosbérenc, az már kiderült.

Az ugyanis a helyzet, hogy a Ripost szemfüles és névtelen munkatársa kiderítette (https://ripost.hu/cikk-sorosek-meg-akarjak-benitani-budapestet?fbclid=IwAR3b6zQ-zyaDsPKjXcyMxjGPheYoIEUKNdMSDIHqKrxFT45AZoRQqyqNvZY) , miszerint

„Sorosék meg akarják bénítani Budapestet, árulkodik a röpcédula”.

Hát, Istenem, ilyenek ezek a Sorosék. Mondta is nekem a múltkor, vasárnap, ebéd után, a feketénél, a chemtrail előtt, mikor a Bilderbergéknél voltunk, hogy „Tamás, én úgy megbénítanám ezt a Budapestet, szerinted hogy fogjak hozzá?” „Gyuri bácsi, először is be kell kenni szalonnával a négy sarkát, aztán elviszik a kutyák.” - válaszoltam, és rágyújtottam egy nemzeti nagyvállalatra egy Rank Xerox-részvénnyel, mert mi már csak így vagyunk feketézés közben.

Azt én értem, hogy a Ripostnál címeres ökrök dolgoznak, és szarvasmarha-tenyésztésünk ez oknál fogva összeomlana, ha pártunk és kormányunk nem hizlalná őket. Vannak nemzeti érdekek, ez is ilyen dolog. De az azért már mégiscsak sok, hogy tegnap rájöttek: Kölcsey Ferenc is hazaáruló. Ugyanisnak okából a Haza és Haladás Front nevében kibocsátott röpcédulát leltek, mely szerint „A kormány ellen semmi sem szent! Bénítsd meg a várost!”

Hát, akárhogy nézem így az ablakon keresztül, se nem bénul, se nem ég, elvagyon magának. Röpcédulát meg mindenki olyant nyomtat magának, amilyent épp akar, én például fájóan hiányolom erről a tulipántos paszományt és a cirkalmas rézangyalt, cifraszűrben, mert lássuk be, ezek nélkül semmit sem ér, esetleg még kérnék rá pár pecsovicsot muszkavezetővel, fekete-sárgában.

Azt én nem tudom, miféle forrásból nyomtatták ezt az állítólagos röpiratot, azt igen, hogy az is bolond volna, aki manapság papíralapú cetlikre költené a pénzét, mikor mindenkinek ott a zsebében a telefon, de hát azt meg még kevésbé tudom, mi a jó csodának kéne megbénítani a várost. Erős szer lehet, amit a Ripostnál szednek, úgy meszkalintól felfelé, és hát vannak hátrányai a hallucinogének mértéktelen fogyasztásának. Csak avval tessék vigyázni, szokássá ne váljék.

De azt elképzelni sem tudom, miféle magyar tintakuli lehet az, akinek arról, hogy „Haza és Haladás” pont Bajnai Gordon, Soros és Hillary Clinton jut eszébe. Aszongya a sillabusz:

„Amúgy a Haza és Haladás köztudomásúlag Bajnai Gordon alapítványa. És ezt az alapítványt a Hillary Clintonhoz közeli Center for American Progress pénzeli, amelynek létrehozásában alapvető szerepet játszott Soros György.”

Eszed vitézkötéses tokja a feketetói búcsúban, az. Tényleg volt Bajnainak valamikor egy ilyen alapítványa, de azért arról, hogy Haza és Haladás a magyar embernek – már, ha túljutott az Ablak-Zsiráf és a Zengő Ábécé Szkülláin és Kharübdiszein – mégiscsak Kölcsey Ferenc jut eszébe.

Merthogy jelszavaink valának: Haza és Haladás.

Ja, lehet, hogy valának, de most már nem lesznek, coki Felvilágosodás, ácsi reformkor, felajánljuk az Akadémia összes jövedelmét birtokainknak, agyonütjük a Petőfit, a Széchenyi meg ne építgessen itt nekünk mindenféle hidakat, irány Döbling! Éljen Haynau! Akinek nem tetszik, elszállítjuk az Al-Dunához, szabályozás céljából.

Azért arra mégis szeretném felhívni a Ripost szorgos kis munkatársát, hogy történetesen ez a bitang Kölcsey írta a Hymnust a magyar nép zivataros századaiból. Tudod, öcsike, az az izé, amit te a focimeccsről ismersz, hogy is van?

„Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!”

Ja, öcsike, ez nem az első szakasz, te amúgy is csak a balsorsig ismered. Viszont azt személyesen is képviseled. Hát, azt elhiszem, bárki is írta ezt a förmedvényt a Ripostba, hogy lovagkeresztet fog kapni érte, jár is, de könnyekkel szememben kérem, átadáskor ne a magyar himnuszt játsszák el neki, mert még zavarba jönne az ismeretlen zöngeménytől, javasolnám helyette a némiképp egyszerűbb „Boci, Boci, tarka” kezdetű éneket. Az talán meg fog felelni ennek a slapajnak, mert még a Gotterhaltét sem hinném, hogy képes volna felismerni.

Vagyunk így írástudókkal, kérem, még jó, hogy ez a sallangos hülyeség egy mértékadó lapban jelent meg.

Aztán, mivel nagy időket élünk – mit csináljak ezzel a négy lovassal? Honnét vegyek nekik zabot a nyóckerben, az Ügető helyén is pláza van, abrakoljatok, ahol tudtok! - megszólalt a Nagy Idők Leghivatásosabb Tanúja is, Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő.

Hülye egy neve van, de így hívják.

Én egyszer ismertem egy Euláliát is.

Annak is hülye neve volt.

De azért Ezerkilencszáznegyvenkettőnek mégsem hívták.

Na, szóval ez a szépnevű ember, aki egy személyben a teljes magyar balladai népköltészet, és szerintem csak azért nem volt még Kőmíves Kelemen is, mert nem jutott eszébe, minden egyéb már volt, ideértve Negyedik Bélát Muhipusztánál és Háry Jánost Szekszárdon, azt mondja, lerugdalná a bántalmazott képviselőket a színpadról, mint rendező.

Hát, első sorban nem rendező. Hanem színész, annak is ripacs.

Másodsorban megfeledkezik arról a kevéssé elhanyagolható tényről, miszerint a színdarab végét ismerjük az életét nem, rendezési szempontból tehát ez speciel nagyon nem színdarab. Na jó, de ő már minden volt, háromszor meghalt, ebből kétszer főbe lőtték légvédelmi ágyúval, egyszer meg gulyásba főzte őt maga Malinovszkij marsall személyesen, ő csak tudja.

Ellenben vannak túlkapások, kérem. Mint a hírek mondják, hogy úgy fogalmazzunk, valaki bélsárral ékesítette fel a Kékgolyó utcai KDNP-iroda ablakait. Nem ismerjük a népművészet mesterének nevét, de azt majdnem biztosan állíthatjuk, hogy emberéletben nem esett kár.

Csak hülyeség volt.

Ja, és borzalmas dolog történt.

A Kehelyben Ferenc Jóska képét is leszarták a legyek. Svejket és Paliveczet már be is vitte a Brettschneider detektív a Pankrácba.

Oppardon, az két fővárossal odébb van.

Kérem, azt én értem, hogy mindenki hülye, kóvályognak a fejek, de idáig mégsem kéne eljutni.

Azt is értem, hogy a nagyméltóságú helytartótanács sápadt és reszketni méltóztatik, de a Himnuszt mégsem kéne betiltani abból az alkalomból, hogy Dózsa László felavatja Haynau szobrát a Kékgolyó utcában.

Itt egyelőre mindenki hülye, kérem.

Remélem, a Kehely azért még kinyit.

És a legyeket sem vitték be a Pankrácba.

Szele Tamás

Azért, ha elgondolkodik egy kicsit az ember, ezt a mostani tüntetéshullámot mégiscsak a sajtó idézte elő. Kollégák, rakjátok el azokat a bicskákat, nem a független sajtó! A kormánysajtó, az, nem más – akárhogyan is vádaskodik most és emlegeti a szokott hazugságait. Illetve hát, pont a hazugságaik és az azok melletti eltökélt kitartásuk a baj.

Mármint a tüntetők baja. Tegnap magam is kinéztem a Kunigunda utcába, nem tüntetni, tudósítani, vagy hatezer ember állhatott a tévészékház előtt, velük szemben két sor készenléti rendőr, közöttük viszont semmi feszültség. Volt egy kis zsúfoltság, nem mondom, de a legnagyobb sűrűség közepén is utat engedtek az embernek, ha azt mondta nyomakodás közben: „elnézést, sajtó!”.

Nem, hogy engedtek fotózni, de még segítettek is, ha kértem – és, ami a legszebb, senki sem kérdezte, melyik lapnak, sajtóterméknek dolgozom.

Jöhettem volna akár a 888-tól vagy az Origótól is.

Na jó, onnan nem, illetve megismertek volna a nehézbúvár-ruhámról, ha onnan jövök, mert nekem sajnos szkafander kéne ahhoz, hogy az ő mélységeikben uralkodó nyomást elviseljem, az ottani, bennszülött munkatársak viszont már annyira alkalmazkodtak hozzá, hogy ők meg a felszínen, a levegőn pukkadnának szét. Bár az a veszély nem fenyeget, hogy ők kimerészkedjenek a fényre.

Mint a tudósításokban olvasom, másfél óra jó hangulatú terepmunka és didergés után pont a legrosszabb pillanatban döntöttünk úgy barátaimmal, hogy eljövünk (fogyóban volt a folyékony kabát is, amit bölcs, idős kollégám a zsebembe dugott), ugyanis pár perccel azután, hogy odahagytuk a csillagszóróval és vetítésekkel tarkított rendezvényt, elindult a tüntetők egy része végiglátogatni a kormánymédia közeli szerkesztőségeit.

Mármost, ha nem este tízkor történik mindez, minden tudományosan ismert lapzárta után, vagy be akartak volna menni valamelyikbe, ne adja az Isten, valakinek meggörbül egy haja szála is, én lennék az első, aki lángpallost rántok és a sajtómunkások védelmére kelek.

Még ha sajtólakájok is.

Még ha nincs is semmi közük a szakmához és még ha sír is a monitor meg a papír a mondataik alatt, mert estin tanultak fogalmazni, közben éjszaka fontak, nappal mostak, tehát fáradtak voltak a tanfolyamhoz, ami meg is látszik a végtermékeiken.

Még akkor is védeném őket, mert a szakmát, védeném, illetve azt, ami egyszer megint lehet ez a szakma, mostani, siralmas állapota dacára.

És akkor annak dacára is védeném őket, hogy tudom: közülük sokan habozás nélkül fojtanának meg vagy juttatnának börtönbe, ha tehetnék. Én sem táplálok irántuk egyértelműen pozitív, netán romantikus érzelmeket, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, miszerint néhányuk alfeléből fájóan hiányzik egy pár jól célzott rúgás, tehéntrágyás gumicsizmával, bár azt sem állítanám, hogy mindegyikük reménytelen vagy dilettáns: a leginkább azoknak a tapasztalt, jobb sorsra érdemes kollégáknak a sorsa szomorít el, akik valóban a megélhetés, a családjuk miatt kénytelenek a kormánysajtóban dolgozni, holott többre hivatottak. No, de nem is ők követik el a vérlázító etikai vétségeket és aljasságokat, hanem a lelkes ifjútörökök. Az odakényszerült öreg profikra kényes munkát nem bíznak ám, maximum az időjárásjelentést.

Az megint más kérdés, hogy a vezéralakok és -ürük micsoda példái az emberi lealjasodásnak: de őket, a bayerzsocákat, megadjákat, oláhgellérteket, apátikat és társaikat nem is nevezhetem kollégának, „nem vagyok én kéjnő”, ahogy filmszínészetünk egyik csillaga mondta hajdanán filmszínészetünk másik, hölgynemű csillagának, mikor az „kolléga úrnak” szólította.

No, de – nem görbült meg egy hajszál sem a Hír TV-nél (bár náluk folyt munka az esti óra ellenére is, természetesen), sem a Ripost, sem a Figyelő szerkesztőségében, de még a Mediaworksnél sem. Felolvasták az öt pontot, és mentek tovább a tüntetők, volt némi anyázás, de ez azért inkább tekinthető honoráriumnak, melyért az illető sajtótermékek keményen megdolgoztak, mint bármi másnak. Aztán mindenki visszatért a tévészékházhoz.

Hajszál nem görbült, ablak nem tört, csak pár megalapozott vélemény röppent el a szélben.

És nem tudom sajnálni azokat, akiket illettek a jelzőkkel, már bocsánat, bajuk nem esett, ők is tudják, hogy a szó direktben nem öl, bár mindennap próbálnak vele gyilkolni: most kiderült, milyen sikerrel.

Semmilyennel.

A lőtéri kutya nem hiszi el a hazugságaikat, aljas vádaskodásaikat, rágalmaikat.

Ezek az emberek nem azért tüntettek, mert utálnák a sajtót, és meg akarnának szabadulni tőle.

Ezek az emberek azért tüntettek, mert szeretik a sajtót, viszont a valódi, független sajtót szeretik, nem azt a ciánnal kevert salétromsavas műtrágya-vegyüléket, amit a kormánymédia nap, mint nap a közönség nyakába zúdít.

Épp ezért felesleges minden hőbörgés, minden hazugság vagy összeesküvés-elmélet, amit, tudom jól, a nyaloncok ma is rájuk fognak kiáltani (főleg azért, hogy kormányhűségüket bizonyítsák).

Illetve: dehogy felesleges.

Muníció az a tüntetőknek.

Olaj a tűzre, úgyhogy zsebrákok, slapajok, rágalomra fel, ha azt akarjátok, hogy minél többen tiltakozzanak ellenetek és minél hosszabb ideig.

Ugyanis a demonstrációk, bármennyire is azt hazudjátok, nem a sajtó ellen zajlanak.

Ellenkezőleg.

A sajtóért.

A jó, olvasható, igaz és hiteles sajtóért.

Csak olyant ti még nem csináltatok soha.

Nem is lennétek rá képesek.

Nem az elveitek miatt vagytok ti idegesek, nincs tinéktek olyan.

Hanem a pénzetek miatt.

Mert becsületes, valódi sajtóban, piaci körülmények között éhen vesznétek, ti kis propagandisták.

Ez ugyanis egy szakma, még ha most nem is annak néz ki miattatok.

És szakma is lesz.

Értünk haragszanak tehát, nem ellenünk.

Szele Tamás

Hölgyeim, uraim: a kormány megbukott. Ez nem jelenti azt, hogy ne zsarnokoskodhatna akár évekig is még, egyre nagyobb ellenszenv közepette: de a legutóbbi események alapján, melyek az MTVA székházában játszódtak le, tiszta lelkiismerettel elmondhatjuk: minden vitát, érvelést elvesztettek, feladtak, nem maradt nekik más, csak a nyers erőszak.

Megbuktak.

Nem, nem erkölcsi szempontból értem, az esetünkben vajmi keveset számítana, nagyon is politikai szempontból buktak ők meg. Ezekre már – ígérjenek vagy akár osztogassanak bármit is, ideértve Golkonda gyémántjait – ember nem szavaz, de még fideszes is kevés fog. A ma reggeli események megmutatták, milyen mértékben tojnak le minden véleményt, ami nem a sajátjuk. Ideértve a választókét is, sőt, főleg azt.

Megpróbálom röviden, sommásan összefoglalni, mi történt, hátha minden érdekelt fél megsértődik. Meg fognak, mert nem térek ki részletekre, hanem csak a lényegről próbálok képet alkotni: így aztán nem foglalkozom számadatokkal és Málcsi néni hősiességét sem fogom külön kiemelni, aki megosztotta a Facebookon, hogy „valaki főzzön teát a tüntetőknek”. Lássuk az eseményeket.

Tegnap délután nagy létszámú tüntetés zajlott Budapesten. A Hősök terétől indult és az Alkotmány utcában ért véget. Össz-ellenzékinek mondták, a felszólalók igen szép és tartalmas beszédekben fejtették ki ellenvéleményüket a kormány által hozott két új, vérlázító törvény kapcsán, sürgették a közös fellépést ellenük, elmondták: mindenkinek elege van. Aztán véget ért a rendezvény hivatalos része, és a több ezres – itt jön a csapda, mindenki más számot mond, és ha egy forrást elfogadok, a többi máglyán fog megégetni, eretnekségért - tehát a sok ezres tömeg elindult.

A rendezők azt kérték, hogy menjenek haza békében.

Mentek.

De nem haza és nem békében.

Hanem a jó messzire, Óbudára, a köztelevízió székházához.

Tény, ami tény, a közmédia olyan szinten vált elviselhetetlenné, hogy nem lett volna csoda, amennyiben több ezer spontán kritikus és esztéta akarta volna porig rombolni, de nem pusztán erről volt szó, illetve csak részben mentek azért, hogy tiltakozzanak a folyamatos, agymosó propaganda ellen. (Amit ráadásul még rosszul is művelnek – ha jól művelnék, nem lett volna tüntetés sem ellenük). A fő cél az volt, hogy a köztévében felolvassa valaki a tiltakozók öt pontos petícióját, mely főbb követeléseiket tartalmazza.

Mi ez az öt pont?

Követelik:

Azt hiszem, ezzel a kormány elfogult hívein kívül mindenki csak egyetérthet. És titokban talán még ők is.

Aha, mondja a jó politikai memóriával bíró olvasó, petíció, tévészékház, 2006-ban is így kezdődött!

Azonban most nem úgy folytatódott, mint akkor. Példának okáért nem volt tévéostrom. Könnygáz is kevés, egyáltalán, a tömeg létszámához és a rendőri készültség mértékéhez képest (most sem számháborúzunk!) aránytalanul kevés atrocitás esett.

Az nyilvánvaló volt, hogy ez a köztévé a büdös életben nem fogja első szóra ismertetni a petíciót, azonban az elképzelhető lett volna, hogy kinéznek az ablakon, meglátják, hányan állnak az épület előtt, kissé felzaklatott idegállapotban, átgondolják a közmédia kötelességeit és saját közelebbi, valamint távolabbi jövőjüket, és ezek után bölcs belátással élvén második szóra adnak egy perc adásidőt. Legfeljebb, ha nagyon nagy botrány lesz belőle, később arra hivatkoznak, hogy engedtek az erőszaknak.

Nem adtak adásidőt.

Nem is olvasta fel adásban senki a petíciót.

Mostanáig sem.

Eddig ez a 2006-os forgatókönyv szerint ment, de csak eddig. Nem indult meg a támadás, mikor a biztonságiak nemet mondtak, ehelyett a tömeggel tartó országgyűlési képviselők vállalták, hogy beviszik az öt pontot és beolvastatják. Őket ugyanis be kell engedni a magyar törvények szerint: az MTVA közintézmény.

Itt kezdődött az a nyomorult kutyakomédia, ami megmutatta, voltaképpen milyen szánalmasak a kormány zsoldosai. A képviselőket – közülük csak Szél Bernadettet és Hadházy Ákost emelném ki, ugyanis senki javára nem akarnék kampánytevékenységet végezni, ők viszont kihagyhatatlanok, Szél Bernadett azért, mert élő adásban közvetítette a történteket a Facebookon, Hadházy pedig kulcsszerepet játszott az eseményekben – beengedték és elkezdtek nekik halandzsázni.

Ugyebár a petíció műfajilag a hírrovathoz tartozna, tehát az épületbe bejutott képviselőcsoport érthető módon egy hírszerkesztővel szeretett volna beszélni. Természetes kérés, mondhatni, elvégre mégsem kívánhattak ez ügyben a váci püspökkel találkozni.

Nem volt az az Isten, hogy hírszerkesztő közelébe kerüljenek. A kapcsolattartást, már amennyiben ez egyáltalán annak volt nevezhető, az MTVA biztonsági főnöke végezte egész idő alatt. Ő először leültette a képviselőket az ebédlőben, aztán azt mondta, „keresik az ügyeletes szerkesztőt”.

Nagyon kimehetett a kocsmába, és elég messze fekhet az a kocsma, mert mostanáig sem került meg.

Aztán a biztonsági főnök azzal érvelt, hogy „ez a rendeltetésszerű működés megzavarása”. A politikusok ugyanis elindulnak az épületben, keresni egy illetékest, a biztonsági vezető szerint ez közérdekű üzem megzavarásának minősült, de „ez nem fenyegetés”, mondta, hanem „egy tényre való figyelemfelhívás”.

És itt kezdődött a képviselők hosszú bolyongása az MTVA minószi labirintusában, nyomukban a Minotauroszként lihegő biztonsági főnökkel. Nem térhetek ki a szürreális éjszaka részleteire, tény, hogy a képviselők bent járták az óriási épület üres folyosóit, a tüntetők kint várakoztak a sikerre vagy kudarcra, annyit sikerült elérni, hogy egy kamerába beolvashatták a petíviót, de az adásba nem került – és hírszerkesztő sehol!

Mekkora szép nagy közmédia, és nincs benne egy árva hírszerkesztő.

Illetve, azt még elképzelhetőnek tartom, hogy a biztonsági főnök a valódi hírszerkesztő, legalábbis most, ugyanis végső soron ő mondta meg, mi kerülhet adásba és mi nem. Adás különben végig volt, zavartalanul (ebben is különbözik az eset a 2006-ostól), roppant érdekes beszélgetéseket hallhattunk például a keresztényüldözésről, és az időjárásról, mely számottevő és érzékelhetően fokozódik. Egy ember emlékezett meg arról, hogy itt történik valami: Mráz Ágoston Sámuel, aki reggel azt mondta: a migrációpárti erők randalíroznak. Érdekes szempontjai vannak ennek a Mráznak.

A hosszú út az éjszakában azzal ért véget, hogy a már Pap Dániel vezérigazgatót kereső képviselőket minden magyar jog sárba tiprásával kidobták az épületből. Hadházy Ákost meg is verték, de nem kicsit.

Ezek után – most jönnek csak az érdekes dolgok! - a biztonsági szolgálat lezárta a főbejárat kivételével az épület összes kapuját. Annyira lezárta, hogy amikor Hadházy megverése miatt rendőrt hívtak, a kiérkező járőr erősítést hívott, mert őket sem engedték be! Az erősítés úton van, de nem lenne csúnya, ha a biztonságiak megütköznének a Készenléti Rendőrséggel, mely jogosan lépne fel, hiszen a biztonságiak most törvénysértések sorozatát követték el.

Mellesleg a dulakodás során eltűnt Hadházy Ákos telefonja, melynek tartalmát nézetem szerint illetékes helyen már elemzik.

Eközben érkeznének dolgozni az MTVA alkalmazottai, de őket sem engedik be a biztonságiak, aminek következtében beállhat bizonyos zavar a műsorszolgáltatásban, kérdés persze, hogy ezt bárki észreveszi-e – máskor fel sem tűnne, ha akár egy hétre is lekapcsolnák a boltot, most azonban egy ország lesi a képernyőt, a petíció miatt, így a még bent tartózkodó műszak ízelítőt fog kapni abból, milyen is az, ha valakit túlórára köteleznek.

Az épület forgalmasabb lépcsőfordulóiban fegyveres őrök állnak, a képviselők egy része még bent van, az MTVA feljelentést nyújtott be ellenük – és lélek az ajtón se be, se ki. Körülbelül itt tartunk most.

Mi történt?

Az, hogy a kormány lábbal tiporta egyrészt még a magyar törvényeket is, másrészt a demokrácia alapszabályait, meg sem hajlandó hallgatni az ellenérveket, és képtelenség vitatkozni velük – ahhoz az kéne, hogy legalább szóba álljon az őt bírálókkal. De nem áll szóba, hanem csörgeti a rezes fringiáját.

Márpedig, ha valakivel nem lehet szóba állni, azzal nem is fognak. Ez a kormány elbukott, megengedem, még uralmon van, ott is marad, de az első adandó alkalommal elveszti hatalmát.

Ugyanis ezen az éjszakán elvesztette a belé vetett bizalmat.

Hogy mi lesz, nem vagyok megmondhatója.

De mocskosul érdekes idők jönnek.

Csak remélhetjük, hogy pusztán érdekesek lesznek, mocskosak nem.

Szele Tamás

Kérem, ha a magabiztos fellépésüket tekintjük, eszünk ágába nem jutna, pedig így van: a kormánymédia utat keres és tévelyeg. Hiába fölényeskedik minden sora, hiába puffognak a frázisok, hiába szabták bele egy monolitikus tömbbe, ami a kormány gránitszilárdságú erődje kéne legyen, nyoma nincs az egységes fellépésnek.

Improvizálnak.

Kapkodnak.

Hát igen, ugyanis egyedi, karrierista seggnyalókból igen nehéz fegyelmezett katonákat képezni, Szun Cének is csak másodjára sikerült ütőképes alakulattá formálnia a császár ágyasait (az első kísérletből csúnya kivégzések lettek). Ezek az ágyasok is fegyelmezetlenek még, hiába, nem szokták a rendet, fegyelmet, csak a kuplerájt. A kiképzéshez már túlkorosak, öreg kutya nem tanul új kunsztokat, marad a régi pitizés. Ráadásul Finkelstein is halott és a helyi pótlékai kicsit sem nevezhetőek profinak. Inkoherens, logikátlan az egész, élcsapatnak és acélpörölynek szánt lakájsajtó.

No, de ne csak beszéljünk a dolgokról, bizonyítsunk is!

Két napja osztatlan felzúdulást váltott ki a Ripost, mikor agresszív külsejű tüntetőkről közölt fényképeket a címlapján, akiknek felismerhető volt az arcuk, azzal a bensőséges ajánlással, hogy aki látja őket, hívja a rendőrséget. Hát, ez bizony több volt, mint bűn: hiba volt.

Miért is?

Mielőtt hisztériás rohamot kapnak az Origónál a tintakulik, jelezném: nem azt vitatom, hogy gyújtogatni randa dolog, bár arról el lehetne töprengeni, hogy 2006-ban személygépkocsik sora égett, nem két pad és pár szánkó. Lehetne elmélkedni az anyagi kár mértékén is, hiszen a biztosítások sok mindenre kiterjednek, de zavargások okozta károkat egyetlen biztosító sem térít meg. Egyáltalán, mélázhatnánk a dolgok mértékén, de van a problémának egy másik oldala is.

Egy jogi oldala.

A magyar törvények szerint senki sem bűnös a bíróság hatályos, jogerős ítéletéig, ezt rendes és tapasztalt újságíró tudja is, és nem nevezi így sem a gyanúsítottat, sem a vádlottat, mert még egy tapasztalatlan ügyvédbojtár is sikeresen kiperel egy ítélet előtti, elcsúszott bűnösözésért egy vastagabb kártérítést a lapból. Lehet haragudni olvasói részről, hogy „minek vannak jogai annak bűnözőnek, miért nem nevezhető meg”, csak sok értelme nincs, ugyanis egyfelől a törvény akkor is így fog szólni és akkor is vonatkozik a sajtóra, ha az megsérti (csak akkor le is sújt rá), másfelől meg nem is olyan nagy bolondság ez. Tessenek csak a móri, mészárlásba torkolló bankrablásra gondolni, ott még az ítélet is lehetővé tette, hogy bűnösnek nevezzék azokat, akikről végül kiderült, hogy ebben az ügyben ártatlanok. Értem én, hogy az aréna közönsége vért szeretne látni, vagy legalábbis halálos ítéleteket, a kivégzendők megnevezésével, csak ez nem gladiátorjáték, hanem igazságszolgáltatás kéne legyen.

A Ripost itt követte el az első jogi hibát: ítélkezett, holott az a bíróság dolga.

A másodikat ott, hogy a fotók kitakarás nélküli közlésével és a felszólítással megsértette az azokon szereplők jó hírhez való és egyéb személyiségi jogait, valamint a fél Polgári Törvénykönyvet, hely hiányában itt nem sorolok fel minden törvénysértést, de ez az eset sok jogász nedves álma lesz még, ha elkezdik majd tárgyalni. Persze, ahhoz az kell, hogy a sértettek adjanak be keresetet a Ripost ellen, ez vagy meglesz, vagy nem, meglátjuk.

Ezek eddig csak a tudatlanság és a szakmai tapasztalatlanság jelei. Most jön a szervezetlen kapkodás.

Ugyanis tegyük fel, valaki ül a kocsmában, olvassa a Ripostot, felnéz és meglátja, hogy az egyik fotó alanya épp előtte issza a sörét. Mint törvénytisztelő állampolgár, azonnal a telefonért nyúl, hívja a rendőrséget, és nagyon, nagyon elcsodálkozik, mikor finoman szólva is takarékra állítják. Magyarul, elküldik a fenébe a többi nyájas, betelefonáló olvasóval együtt. Árulásra gyanakszik a rendőrség berkein belül. Pedig nincs igaza: egyszerűen arról van szó, hogy a fotókon szereplőket nem körözik.

Nem szerepelnek a körözési listán.

Ami nyilvánosan megtekinthető a police.hu-n. 

Innentől kezdve a rendőrség csak abban az esetben intézkedhetne, ha a hívó bejelentést tenne, de nem tehet, mert ő is az újságból tudja, amit abban mondtak neki, ha nincs körözés és nincs épp folyamatban lévő vagy frissen felfedezett bűncselekmény, mihez kezdjenek?

A Ripost egész egyszerűen elfelejtette, hogy ő nem hatóság és nem áll jogában körözést kiadni. A rendőri szervek pedig, amelyek most eléggé elfoglaltak amúgy is, valószínűleg sok szeretettel emlegetik a címlap névtelen szerzőjének és úgy általában a szerkesztőség vezetőinek kedves, nőnemű felmenőit, kik verejtékes munkával keresik kenyerüket úton, illetve útfélen, mármint az emlegetés szerint.

Ezt el tetszettek cseszni.

Ezt hívom szervezetlenségnek, kapkodásnak: elhiszem, hogy az amatőr, akinek az oldalt köszönhetjük, felháborodott a fotókon, elhiszem, hogy rendőrt akart hívni. Elhiszem, hogy vakon hisz abban a propagandában, amit ő maga hazudik: sok ilyen ember van mindkét oldalon, sokan vannak, akiknek nem az a fontos, igaz-e valami, csak a szöveg politikai hatása, eredménye számít nekik. Csak az ilyeneket furkósbottal kell elverni a sajtótól. Szóval, elhiszek én sok mindent, csak azt nem értem, hogy mi a fenéért nem nézték meg a körözési listát? Vagy azért, mert senkit sem érdekelt, vagy azért, mert olyan amatőrök dolgoznak a Ripostnál, olyan szakmai antitalentumok, hogy nem is tudnak ennek a létezéséről.

Micike vagy Pistike gyakornok elképzelte, hogy tömegesen rendőrt hívat és ezt majd honorálják neki. Fogják is: sajtóperrel, valószínűleg nem csak a megjelenített személyek adnak majd munkát a bíróságnak, hanem a rendőrség is jelezni fogja hivatalos úton a rosszallását.

Menjünk tovább.

Most jön a szervezetlenség másik szintje, az önellentmondás. A mai Magyar Idők nagyot, jólesőt sápítozik egy Kossuth téri krétafeliraton (mely szerintem időjárási okokból már nem látható), ami úgy szól vagy szólt volna, miszerint: „Kötelet nekik!”. Én ezt sem pártolom, ne kötelet, hanem nyilvános bírósági tárgyalást, és teljes kivizsgálást kívánok a magyar törvények szerint és azok szellemében, de Csépányi mester, az írás szerzője megborzadt a két szótól.

„Nekik mindent szabad?

Kíváncsiak lennénk mit szól ehhez a felkavaró felirathoz és a rendőrökre támadó, kukákat borogató, gyújtogató és közben a rászoruló gyerekeknek szánt ajándékokat fosztogató vandálokhoz a közösségi oldalán, a budapesti tüntetést éljenző Sargentini asszony?

Élünk a gyanúperrel, hogy semmit, hisz jól tudjuk, hogy kik, illetve ki állhat a tüntetések hátterében.”

Och, sivalkodik az az ő érzékeny lelke. Az a csipkefinomságú. És, tegyük hozzá, amnéziás: ugyanazon a Kossuth téren, ugyanazon a szent vagy szentségtelen helyen, 2006-ban, ahol akkor még fák álltak, listák virítottak a fák törzsén. Nem egy, nem két helyen, listák a lámpaoszlopokon is, rajtuk bírók, jogászok, újságírók nevével, lakcímével, telefonszámával, abból a célból, hogy történjen már velük valami kellemetlen, esetleg végzetes is. Nem általánosságban kívánták azt a kötelet, mint most: hanem nagyon is név szerint, lakcímeket is megadva. Csépányi mester erről vagy megfeledkezik, de amnéziás ember ne menjen újságírónak, vagy esetleg van mentsége, mert erről egyáltalán nem is tud, de ezt csak abban az esetben lehet elfogadni, ha az időtájt vagy nem volt még életben vagy nagyon serdületlen kisgyermek volt. Elmondható tehát: aki nem emlékszik arra, mi történt tizenkét évvel ezelőtt, azt csak az menti, ha ő maga tizenkét év körüli. És akkortájt született. Esetleg fiatalabb.

Erre látok lehetőséget, az írás szintjét és minőségét tekintve.

Azonban van orgánum, amely emlékszik 2006-ra, nagyon is jól, és ez a 888. A faszagyerekek egyik főfaszája, vagy hogy is mondjam ezt magyarosan, azt a veszélyt tartja lehetségesnek, miszerint:

„Levelet küldtek a jobbikosoknak: hozzanak árpádsávos zászlót és ismételjék meg 2006-ot!”

Ki is fejti az állítólagos titkos üzenetet, amihez természetesen ő azért hozzáfért, annyira nem titkos, ugyebár. Nem elemezném, ugyanis olvasat kérdése, mit jelent. Én a Jobbiktól semmi jóra nem számítok, meglátjuk, hova állnak majd (szerintem a végén mégiscsak a kormány mellé), de meglátjuk. Nem erről van szó.

Arról van szó, hogy akkor most mi a helyzet a nagy, „meghatározó”, egységes kormánymédiával: emlékszik 2006-ra vagy nem emlékszik?

Esetleg, mikor kedvük van, igen, mikor nincs kedvük, nem?

A Magyar Idők nem emlékszik, a 888 emlékszik.

Rendben van, ez is lehetséges, csak akkor ne nevezzük őket egységesnek.

Itt se koncepció, se irányítás (a másik oldalon sincs, de ott soha nem is volt és igény sem lenne rá, meg nem is tömörítették egy monolitba, hiszen független), itt szánalmas amatőrök kapkodnak és mondanak egymásnak is ellent.

Hát ilyen ez a kormánypárti sajtóleviatán.

Egységes?

Na, ne tessék röhögtetni.

Maximum kétséges.

Szele Tamás

Kérem szépen, ma ismereteink szerint nem lesz civil tüntetés, ráadásul havazik is, ami súlyosbító körülmény, igazán nem irigylem a kormánysajtó ügyeleteseit is, nehéz lesz ezt a télies időjárást az agresszív, sosorista, genderszakos télre fogni, pláne, hogy Tél tábornok köztudomásúan orosz. De, hogy ne maradjunk ki ma sem a jóból, lenne egy javaslatom.

Ha már a civilek nem tüntetnek ma, szervezzünk egy tüntetést a hivatásosaknak.

Meg az álcivileknek.

Meg a Szolgálatoknak.

Megérdemlik, nem feledkezhetünk meg róluk sem. Hát hová lennénk nélkülük?

Na, hogy is nézzen ki?

Mivel kifejezetten nemcivil tüntetésről van szó, méghozzá menettel, az elején masírozzon a Békemenet, hatalmas molinóval, rajta felirat: „Tojunk mi az euróra, visszajön az Auróra!”

Utánuk a rezesbanda, annak élén bayerzsoca, hatalmas marsallbottal a kezében adja a ritmust a tűzoltózenekarnak, mely úgy fújja a Radetzky-indulót, mint Svejk óta senki.

Az orkeszterben kizárólag főszerkesztők játszanak: a Magyar Idők adja a trombont, a Ripost a szuzafont, géfodor nyakában hatalmas bombardonnal keresi az új magyar jobboldal útját, a Pesti Srácok kisdobosai verik a nagydobot, de még a cintányért is az öreg Stefka veri.

A hatás leírhatatlan.

Attól még leírják.

Sajnos olvashatatlan.

Sebaj.

Felolvassák.

A közönség soraiban néhányan korai, kegyetlen halállal távoznak az élők sorából.

A rezesbanda után negyven gólyalábas origós zsonglőrködik égő szánkókkal. Világszám!

Utánuk jön az Operaház balettkara, akik előadják a Hattyú halálát.

Facebookon.

Munkáslevelezők hosszú, tömött sorokban, a Kövér László Wass- és Acélművekből, transzparenseiken egészen komoly névtelen feljelentésekkel, géppel írva.

Esztergagéppel.

Elvégre gépgyár.

Egy kocsin négy nyugdíjas munkásőr kezet csókol Orbán Viktor színes, kétszeres életnagyságú fotójának.

Kis, zárt alakzatban a Szolgálatok azon munkatársai, akik dekonspirálódtak, mikor Chuck Norris és Orbán társaságában fotózták őket. Idilli csoportkép.

Négyszáz rendőrségi túlóra élén Pintér Sándor.

Követi egy készenléti túlóraezred.

Kásler Miklós élőképben, Csepel teherautó platóján, amint eltiporja egyik lábával a Reneszánszot, másikkal a Felvilágosodást.

Kórházi fertőzések hánynak fittyet a penicilinnek, nemesi baktériumot alkotva. Mentéjükön rókamál.

Közigazgatási bíróságok, mindegyiken sötét talár, ezernyi nagy halálmadár.

Rohamrendőrök, gumibottal kovácsolván az Új Rendet.

KDNP-sek semjéntartóval malasztalják a közönséget, körülöttük serdületlen miniszterek ministrálnak.

Volner János háromszáz betyár élén védi a Szent Koronát, talpuk alatt fütyül a szél.

A Mi Hazánk ásotthalmi kanásztáncot jár, botolóval és svájci frankhitellel.

Mögöttük lóháton, Lehel kürtjével, paszományban, kacagányban és puzdrában, ízléses, slingelt puzdrával személyesen a Magyarok Istene.

Nyomában szózat hallik az égből de legalábbis a Miniszterelnökségről: „Nem tudom, ki vagy, de a helyemen ülsz!”

Aztán áldás, minden mennyiségben.

Pecsovicsok, besúgók, házmesterek rajzanak milliomszám, ünnepi extázisban.

Végül Kormányinfó, fő műsorszámként Gulyás Gergely puszta szájjal letagadja az összes csillagot az égről.

Gyönyörű menet lesz, kérem.

Könyörgöm, szervezzük meg!

Szele Tamás

Hát kérem, a tüntetések zavartalanul folynak, illetve zavarják őket, de folynak. Ki dicsőséges forradalomnak látja lelkesedésében ezt a tiltakozáshullámot, ki kereszténygyűlölő anarchisták randalírozásának, ki sokallja az atrocitásokat, ki kevesli, ki úgy gondolja, legyenek állandóak a demonstrációk, ki azt mondja, azért aludni hadd mehessenek már haza, akik kimentek.

Valóságos Szmolnij, forradalmi főhadiszállás lett a magyar közbeszéd az elmúlt két napban, közlegények sehol, mindenki legalábbis komisszár és mindenki irányítani akarja a forradalmi néptömeg özönét. Irányítani, de nem vezetni – ahhoz hideg van, hogy az élükre is akarjanak állni, bár az eltökéltebbek erre is hajlandóak lennének.

Ugyebár, tegnapelőtt láttuk, milyen egy tüntetés, ha nincs megszervezve.

Tegnap láttuk, milyen, ha meg van szervezve.

Nagy különbség nem volt: ma is lesz tüntetés, őszintén drukkolok, de nem is merném megjósolni, mit látunk meg ma este.

Én a magam részéről legszívesebben azt látnám, hogy a tiltakozások elérik céljukat: no jó, de mi a cél?

Ezen a ponton térnek el a vélemények. Mert ennek a mostani tiltakozásnak nézetem szerint az a célja, hogy a Parlament vonja vissza a minap megszavazott mindkét, ismétlem, mindkét aljas törvényt. Mások azt mondják, ha ez már sikerült, legyen kormányváltás is. Az se lenne nagy baj, szentigaz. De ha lecserélik a kormányt, már mindenki összevész – még az a szerényebb, aki csak a maga kedvencét akarja az ország élén látni, a vérmesebbek egyenesen saját magukat ajánlják.

És ha megváltozik a kormány, jobb lesz?

Lehet jobb, de nem azonnal. Egy új kormány – amit elég érdekesen lehetne megválasztani, beiktatni, és az sem menne gyorsan – először is a jogrendszert kéne rendbe rakja, márpedig az nagyon nem megy egyik pillanatról a másikra.

Hát miért, nem lenne jó egyszerűen visszatérni a 2010-es állapotokhoz?

De nem ám: azóta rengeteget változott a világ, és nem csak a mostani rezsimnek köszönhetően. 2010-ben aránytalanul kisebb szerepe volt a közéletben az internetes információcsatornáknak, teljesen másként működött a gazdaság, igaz, hogy elviselhetően lehetett üzemeltetni az országot az akkori körülmények között, azonban mérleghiányos volt - de nem egy tollvonás kérdése mondjuk visszarakni az eltűnt pénzt a magánnyugdíj-pénztárakba, amiről azt sem tudjuk, hol van (és nem szimplán magánvagyonokban: ha minden magánvagyont államosítanának, akkor sem jönne össze, az az összeg a gazdaság és a társadalom átalakítására ment el).

A mostani, 1842 milliárd forintos államháztartási hiány mellett miből lehetne kifizetni az elmúlt nyolc évben jogtalanul megvont járulékokat, ellátásokat például?

Hogyan mondanánk vissza államközi szerződéseket? 2010-ben Oroszország egyszerűen csak egy szomszédos hatalom volt, akikkel közepes kapcsolatokat ápoltunk, az Egyesült Államok viszont legfőbb stratégiai szövetségesünk, Kína pedig... nos, Kína messze volt és kész. A helyzet mára gyökeresen megváltozott, most az oroszok már nem, hogy a spájzban vannak, de mindjárt megeszik az utolsó befőttet is, Paks 2 mégsem épül, az Egyesült Államok kezd lassan senkinek sem a szövetségese lenni, Kínát pedig távolról imádjuk.

Azt már nem is mondom, hogy a gazdaság átalakulása azzal járt, miszerint uniós támogatások nélkül térdre rogyna. Az azért köztudott.

Így egy szimpla óra-visszaállításnak sok haszna nem volna: most rosszul működik az ország, de a 2010-es szabályzások alapján sehogy sem működne.

Akkor maradjon így?

Dehogy maradjon, ha így marad, végünk!

Csak éppen először a jogrendszert kell majd rendbe rakni, aztán valahogy a gazdaságot ráállítani egy stabilitáshoz és legalább valamilyen mértékű nyereségességhez vezető vágányra, utána helyrehozni a diplomáciai baklövéseinket, segíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, amik az elmúlt nyolc évben kiáltóan megnőttek – rengeteg munkába telik majd csak kidolgozni egy élhetőbb, új rendszert. És munka közben még alkalmazkodni kell a külvilág történéseihez is, mert attól, hogy mi reparáljuk, amit elcsesztünk, a világ nem fog megállni.

Szóval, most még az is siker volna, ha ezt a két törvényt vissza lehetne vonatni, bár a kormány megnyilvánulásaiból nem azt látjuk, hogy egyezkedni akarnának: valószínűleg el akarják húzni a krízist Karácsonyig, aztán akkor az ünnepek miatt úgyis megszakad, megtörik a lendülete. Vagy, lehet az is, hogy addig korbácsolják az indulatokat, míg erdogani módszerrel nem sikerül tényleg puccskísérletté nyilvánítani minden állampolgári engedetlenséget, és akkor már övék is a teljhatalom örökkön-örökké.

De az általános siker – vagyis az, hogy Magyarország élhető, kellemes, demokratikus hely legyen – még a legkedvezőbb fordulatok esetében is évek, ha nem évtizedek munkája. Ne is tessék várni, hogy holnap megjön a legkisebb királyfi, levágja a sárkány összes fejét, minek következtében minden azonnal jó lesz, elterjed a közjólét, akár egy közepes súlyosságú járvány, munkahelyek tömege jelenik meg a semmiből, tőke áramlik be az országba, valamint mindenki szép lesz, gazdag és körülbelül huszonhat éves.

Ezen még sokat kell majd dolgozni, kérem.

Tehát akkor mi a mostani tiltakozás célja?

Mindenekelőtt az, hogy a rabszolgatörvényt és a közigazgatási bíróságokra vonatkozó törvényt vonják vissza, éspedig azért, mert az első nyomorba dönt, a második pedig megfoszt minket minden változás lehetőségétől is.

Egyelőre ez a fontos: még nem a fő cél érdekében kell tiltakozni, egyelőre a reményért és a lehetőségért folyik a küzdelem.

És ha lesz remény és lesz lehetőség folytatni, akkor kell is.

De ha mindkettő elvész, hát Isten veled, Budapest, te édes, Isten veled fényes éjszaka, itt ezentúl minden csak sötét lesz, mit keresek én itt, oh la la?

Szóval: nem tudni, mit látunk meg, milyen sikerrel jár a tiltakozáshullám, amit minden becsületes ember csak helyeselhet – de csodát ne tessenek várni egyelőre.

Hosszú lesz még az út – most koncentráljunk a törvények visszavonatására.

A többi hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk.

De ne feledjük: odaérünk, mert oda kell érjünk.

Csak nem azonnal.

Szele Tamás