Semmi sem bizonyos ezen a világon, de kevés dolog olyan bizonytalan, mint a tegnapi újság. A magyar kormánymédia saját magán demonstrálta az elmúlt huszonnégy óra folyamán, hogy az ember sosem tudhatja, mit hoz a múlt: azt pedig, hogy a jövő mit hoz, ilyen környülállások mellett maga a Jóisten sem tudná megmondani.

Afganisztánban most is zajlik az élet, folytatnunk kell a híradásokat, főleg, hogy a mai információk szorosan összefüggenek a tegnapi hírekkel: előkerült Baradar, kiderült, hogy nem csak Koránt tud olvasni (ennél azért nem sokkal több derült ki, bár tudjuk, hogy művelt ember), Kandahárban több ezer embert lakoltatnak ki és mozgolódnak az Afganisztánnal határos ügyekben a közeli hatalmak.

A jelek arra mutatnak, hogy Kabulban sikeresen elloptak egy miniszterelnök-helyettest, tokkal-vonóval és nyom nélkül eltüntették – vagy nem. Ugyanis az a szikár tény, hogy néhány napja senki sem látta Abdul Ghani Baradart, a tálibok egyik legfontosabb vezetőjét (ha ugyan nem a legfontosabb), viszont aki akarta, az épp hallhatta.

Ma visszatérünk Afganisztánba, mert már vannak hírek, csak nem jók. Lesz, aki örül majd ennek és lesz, aki nem, erre hamarosan kitérek, de ha világpolitikai fontosságú események zajlanak, azokról a lelkiismeretes sajtó akkor is beszámol, ha nem mindenkit érdekel a téma – bár a reflexiók számából ítélve körülbelül százszor annyian érdeklődnek iránta, mint ahányan tiltakoznak a feldolgozása ellen.

Kérem, ma egy kicsit nem Afganisztánról lesz szó, nem azért, mert páran sokallták – az ottani események kulcsfontosságúak az egész világ jövője szempontjából – hanem azért, mert ma délig nem történt nagyon sok említésre méltó dolog arrafelé, tehát tegyük félre azt a szegény országot holnapig, és vegyük elő régi kedvencünket, dr. Drábik Jánost.

Az afganisztáni válságnak több arca van, és mindegyik rémítő. Az egyik arcról a tálibok kegyetlensége és következetes szószegése vicsorog, a másik egy csontsovány emberé, aki éhen fog halni, a harmadik a messzi távolba, vagy a semmibe néz, azt fürkészi, mit szól ehhez a világ, és nem talál semmit, aminek örülhetne – de mind egy testhez tartozik, Afganisztánéhoz.

Különös érzés pont szeptember 11-én afganisztáni hírekkel foglalkozni, főleg, mert mindenki – utcaseprőtől egyetemi docensig – biztos abban, hogy átlát a szitán, és ő, egyedül ő tudja az igazságot az ügyben. Ez az igazság aztán mindig késztermék, konfekció-vélemény, vagy konteó vagy valamelyik politikai oldal aktuális álláspontja, de mindenképpen tömegáru.

Jelenleg viszonylagos csend van Kabulban, de amolyan afgán csend, ami pusztán látszólagos: Afganisztánban távolról sem nyugodtak le a kedélyek, a hamu alatt nem is parázs izzik, hanem valóságos tűzvész készülődik, ha minden így megy tovább. Tehát úgy vannak rendben a dolgok, hogy semmi sincs rendben, szokás szerint.

Afganisztán tegnapi napja abból a szempontból csendesebb volt az elmúlt hetekben megszokottnál, hogy nem szereztünk tudomást fegyveres erők nyílt összecsapásairól. Ez nem jelenti azt, hogy nem is voltak, ez azt jelenti, hogy nem tudunk róluk. Volt ellenben sok más, figyelemre méltó esemény, amiket nem hagyhatunk szó nélkül.

Az Etilaatroz két megvert munkatársa

Meg kell vallanom, tegnap este nem hittem a szememnek. Korábban hajlandó lettem volna akár közepes összegbe fogadni, hogy a tálib kormány belátható időn belül nem alakul meg, sőt, esetleg soha nem kerül sor erre, de hát – megalakult. Az igaz, hogy a tagjai, tehát a miniszterek ügyvezető státusúak, tehát nem végleges ez az állapot, de van afgán kormány. Mégis van.

(Akhund miniszterelnök. Fotó: BBC)