Hol is kezdjem... Tetszenek még emlékezni a pekingi olimpia nyitóünnepségére? Hatalmas, világra szóló látványosság volt, lenyűgöző jelenetekkel, az egyik különösen szép volt: 56 kisgyerek vonult fel kínai zászlókkal, de az óriási országban élő 56 nemzetiség népviseletében. És képviseletében is, gondoltuk akkor, milyen szép jele is ez a toleranciának!
(Fotó: Hong Kong Free Press)
Kérem, vannak az életben kötelező kűrök, mint a műkorcsolyában, az ember igyekszik kihozni belőle mindent, amit lehet, aztán meglátjuk az eredményt. Ilyen kötelező kűr a magyar újságírónak minden Orbán-beszéd, tehát a tegnapi is – időnként tud szórakoztató lenni az elemzése, ha elég fekete a humorunk, de tegnap például sikeresen nem mondott semmit.
(Fotó: Árvai Károly/kormany.hu)
Október 23. van, és ilyenkor mindenki elvárja a kötelező vezércikket, melyben egészen pontosan azt kívánja olvasni, amit ő maga gondol erről a dátumról és semmi egyebet. Ha mást olvas, hazaárulást kiált. Mivel pedig a potenciális, magyar anyanyelvű olvasók köre néhány millió, kissé fárasztó volna személyre szabott pár millió anyagot írni, tehát most másról lesz szó.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a tegnapi híreket – rögtön hozzátenném, hogy a teljesség igénye nélkül – elmondhatjuk, hogy a kormánypárt szakértői pályát tévesztettek. Ez a sok szorgos ember mind-mind karriert futhatott volna be, ha munkaerejét és tehetségét a Tunguz-meteor jelenségének magyarázatára szenteli, ehelyett most a választási eredményeket értelmezik.
Röviden szólva, és hogy szokásom szerint a végén kezdjem: bajban vagyunk. Mármint mi, magyar online újságírók. Eddig az volt a közvélekedés miközöttünk, hogy Facebook nélkül nincs online sajtó, most lassan úgy kezd kinézni, hogy Facebookkal se lesz. Sőt, kezd kiviláglani a közösségi oldal alapproblémája – és ez megoldhatatlan paradoxonhoz vezet.
Azért én mégis meggondolnám, mielőtt leülök a Türk Tanács következő találkozóján... érdekes hírek jönnek Ankara felől, nagyon érdekesek. Nem is kicsit hideglelősek. Egyelőre áll a kurdok elleni hadművelet, ámde most kezd kibontakozni előttünk egy nagyobb ívű folyamat: meglehet, hogy mi most egy, a Török Birodalom restaurációjára tett kísérletet látunk?
Megint jőnek, hívogatnak... jó, tudom, Petőfinél kopogtatnak, de Petőfi idejében nem volt sem telefon, sem közvélemény-kutató intézet, és ha lett volna, kitették volna mindkettőt a kurta kocsmából a falu végén, hogy bennük hallgasson a sötétség. Röviden: újból előkerült az Amygdala közvélemény-kutató – ha lehet annak nevezni – és most is érdeklődik.
Kis hazánkban még a cizelláltabb lelkületű útkaparók is ismerik az egyvágányú magyar politikai gondolkodás alaptételét, mely szerint a világ középpontja a Kossuth téren áll, és a lét egyetlen célja, valamint értelme a magyar belpolitikai élet mozgásban tartása, ami ezen kívül esik, nem élet, sőt, nincs is, politizálni szükséges, élni nem.
Aztán időnként előkerül a Villa Negra.
(Fotó: Szilágyi Máté / Index)
Kérem, én értem, hogy most választás utáni (post electionem) aktusokról szeretne olvasni mindenki, egyelőre azonban várjuk meg, míg eljut az érintettek tudatküszöbéig, hogy véget ért a kampány, alig hetek kérdése. Addig viszont foglalkozzunk némi reális problémákkal. Mondjuk egy személyszállító repülőgép esetleges rázuhanása Budapest lakott területeire elég valós veszélynek tűnik.
(Fotó: iho.hu)
Kérem, ez volt a magyar történelem második legnagyobb alibizése, rögtön a véletlenül késlekedő Szapolyai után következik, aki sátrában ujjaival malmozva várta a híreket arról, hogyan darálták le a törökök Mohácsnál az ellenlábasait. Most a Hotel Corinthiában magyarázta a bizonyítványát a kormányoldal ideológiai élcsapata egy konferencián az Alapjogokért Központ szervezésében.
(Fotó: 24.hu)
