Most jutottunk el abba az állapotba, amikor semmi sem az, aminek látszik és elveszetten bolyongunk a Gizikék, Gézukák és gőzekék között, a kérdés már rég nem arról szól, ami benne foglaltatik, de az ellenkezőjéről sem, és démoni dadaista kísértetek tébolyult röheje visszhangzik a pannon puszta ködében, az acélszürke égen pedig valkűrök lovagolnak alaptörvényeken.

Kemény beszéd hangzott el tegnap az Európai Parlamentben, kemény de nagyon igaz: Darja Navalnaja mondta el, aki édesapja, Alekszej Navalnij helyet vette át a gondolatszabadságért járó Szaharov-díjat. Az már igaz, hogy Navalnijnak csak a gondolata szabad jelenleg – de az kiszállt a börtönből, és akkorát szólt, hogy visszhangzik egész Európában.

Nos, ma nem völnerezünk, mert kis pihenőt tart az államtitkár ügye, úgy látom, olyan az, mint a régi csatakígyók: miután elsültek, meg kellett várni az újabb lövéshez, hogy kihűljön a csövük, és ez Völner Pál esetében másfél napig szokott tartani. De akkor mit mutassak be a nagyérdeműnek? Legyen mondjuk a harapós szenátorcsalád esete.

Körülnéz az újságcsináló ember a hírek között, lefutja a szokásos köreit (egyre nagyobb, fárasztóbb körök ezek) és a végén levonja a következtetést: mindenki megőrült, de azért nem mindenkinek ment el az esze. A NER pedig egy vízüzemű motor, ami pénzt termel, forgó mozgás, hőtermelés és pártoskodás útján, mindezt pedig lehallgatják a civil szolgálatok.

Hogy a magyar Pegasus minémű lehet, arról nincs tudomásunk, de szerintem fakó, és közös ló, mert túros a háta, sokan lovagolják. Teljesen egyéni módon használták ezt az eszközt minálunk, mint a legújabb hírek is megerősítik: a szolgálatok többet figyelték vele egymást és az állami szerveket, mint másokat, vagy akármilyen ellenzéki, esetleg csak annak vélt célpontot.

Vannak napok, amikor egészen egyszerűen semmiféle értékelhető hír nincs. Nincs és kész, ezek az idők rendszerint hétvégén jönnek el vagy ünnepek alatt, viszont újság akkor is van, meg kell írni. Na, de miről? Ilyenkor túrja fel az ember a honi és nemzetközi sajtó legeldugottabb zugait is, hogy aztán elkeseredetten legyintsen: sehol sem történt semmi.

Ma szombat van, ugyan munkanap, de nem mindenkinek az – leginkább nem is azért munkanap, hogy „lecsúsztassuk” a karácsonyi szabadnapokat, hanem azért, hogy tülekedhessünk a plázákban lila kocsikenőcsért, neonzöld bajuszpedrőért és más hasonló terményekért, amikre múlhatatlan szükség van, amik nélkül nincs ünnep és amik miatt majd a pokolba kívánnak velük megajándékozott szeretteink.

Nálunk, kérem, minden botrány egyforma, most a Völner-ügy bolygatja a kedélyeket, előtte a Pegasus-ügy keltett közfelháborodást (nem mellesleg: a kettő némiképp összefügg), korábban Szájer tartott artistabemutatót a ködös brüsszeli ereszcsatornákon, még azelőtt Borkai teadélutánjától visszhangzott a Kárpát-medence, és tovább is sorolhatnám, ha nem unnám.

Tisztességesen szólok előre, hogy ez az írás sem rövid, sem nagyon egyszerű nem lesz, szóval, aki nem olvassa el vagy nem érti meg, azt én nagyon sajnálom, de Magyarország uniós politikáját és konfliktusát a mostani német kormánnyal nem lehet annyival elintézni, hogy óegygé, mert persze, hogy egy gé, csak itt ennél többről van szó.

A tegnapi reggel a Völner-ügyben a döbbeneté volt, a délután már a megoldásoké – ilyenek vagyunk mi, mindenre akad több gyors és teljesen magabiztos megfejtésünk, az nem szokott baj lenni, ha történetesen rossz, ahogy megállapítottuk, mi a helyzet, onnantól hiszünk is benne. Ha tévedtünk, az legyen a tények baja.