Még szárad a hant az Akadémia sírján, még frissek rajta a rögök, de már van újabb rossz hírünk. Mert arról tett ugyan pártunk és kormányunk, hogy a mostani tudós embereknek ne érjen sokat Hunniában a tudományuk, arról viszont most tesz épp, hogy a jövőben ne is legyenek tudós emberek, csak olyanok, akik az ő emleiken nevelkedtek – és sovány az ő tejük, nincs benne egyéb, csak rikító, tizenkilencedik századi vulgárnacionalizmus.

(Fotó: 24.hu)

Mikor ezt az írást ma reggel elkezdtem, még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni, bár mondjuk pont ők nem jöttek, de minden más igen. Arról szándékoztam ironizálni, hogy a Ripost és az Origo milyen vehemenciával keresik a 2012 óta nem létező kéjtanyát vagy bordélyházat a SZTAKI épületében és mennyire be akarnak jutni oda – aminek csak az az akadálya, hogy hosszú évek óta nem létezik.

Kánikula, dögmeleg, uborkaszezon, nincs hír. Illetve van hír, de az meg kit érdekel? Engem. Mást se. Nem választották meg a Timmermanst, az hír, csak már megírták. Jó. Háromszorosára nőtt a Médiahatóság vezetőjének, Karas Mónikának a fizetése, most négymillió havonta, Schmidt Mária is kétszer annyit keres, mint tavaly? Ez is hír, csak na és?

Van, hogy az embernek elege lesz a nagypolitikából, elege még a kicsiből is, súlyos túladagolásában már csak az állatos hírek bírják lekötni, de azokból is lehet politika, ha olyannak olvassák őket... szóval, most hírolvasási és -értelmezési tanfolyam következik, oroszlánokkal és medvékkel.

Valljuk meg, bajok vannak a vasútközlekedéssel, nem kis bajok, de miért pont azzal ne lennének? Ha a MÁV tökéletesen működne a körülötte lassan nem nullára, hanem mínusz egyre amortizálódó országban, az lenne csak az igazán gyanús. És különben is: mindig bajok voltak vele. Már 1977-ben erről írta Moldova György az egyik legsikeresebb riportkötetét.

(Fotó: IHO.hu)

Kérem, mikor már kora reggel is rekordokat kezd dönteni a középhőmérséklet, a Baross térre beáll a monszun és a szomszéd építkezésen inkább hajnalban használják a légkalapácsot, ugyanis nap közben nem, hogy légkalapácsolni, de egyáltalán dolgozni is lehetetlen, igen üdvös Vlagyimir Putyin interjúit olvasgatni.

Kérem, van, hogy hálátlan az utókor, van, hogy a világ még nem érett meg a halott géniusz alkotásának értékelésére, van, hogy landsknechtek metszik ki az arcokat reneszánsz festményekből, maszknak a karneválra. Meg olyan is van, hogy maga az életmű előzi meg századokkal korát. Sőt, olyan is, hogy lekési azt. Szintén évszázadokkal.

(Fotó: 444)

Tegnapelőtt azzal kezdtem, hogy nem értem Budaházy Györgyöt. Kellett egy nap, hogy megértsem, az már biztos: de kezd világossá válni, miért is van akkora szükség a Pride rendezvényeinek megzavarására, hogy amiatt akár utcára is megy, családostól, követőstől, sőt, ha kell, kővetőstől. Most próbálják megmenteni a Mi Hazánk nevű egyletet, mely egyébként érdeklődés hiányában szétoszlana lassan.

A magyar sajtóban már több, mint ötven éve kulcsszó a „deviza”, a hatvanas években a devizahiányt emlegették, a hetvenesekben szintén, a nyolcvanasokban a valutakeretet, most meg ha leírom, mindenkinek a devizahitel jut az eszébe. Kényes, hektikus kérdés ez, sokan érintettek benne, sokan is akarták meglovagolni politikai szempontból: most épp változik valami, de teljes megoldás még mindig nem várható.

Nem értem én ezt a Budaházy Györgyöt, komolyan mondom, nem értem. Szerintem nem jó az ügyvédje – vagy ha jó, akkor nem hallgat rá. Márpedig az öreg hiba. Ha nekem lógna a fejem fölött tizenhárom év fegyház terrorcselekmény miatt, nem a Pride rendezvényeit zargatnám, hanem, míg el nem dől az ügyem, nagyon csendesen viselném magamat. Esetleg jótékonykodnék is.

(Fotó: Index, 2018)