Kiirthatatlan a legenda, mely szerint az orosz – jelenleg természetesen nemzeti és kapitalista alapú – gazdaság prosperál, az ország épül, szépül, gazdagodik és mindenki egyre jobban érzi magát (ezt körülbelül az első ötéves terv, sőt, nem kizárt, hogy Rettegett Iván óta állítják, és még mindig akad, aki elhiszi). Akkor most nézzük meg, hogyan is néz ki az orosz szabad versenyre alapuló kapitalizmus.
„Végre” – mondja a magyar olvasó, ugyanis a The Insider olyasmire adta a fejét, ami ugyan egyelőre kis hazánkat még nem érinti, de ami késik, nem múlik. Szabályos térképet készítettek Vlagyimir Putyin nyugati, szakértőnek álcázott zsoldosairól, részletesen elemzik tevékenységüket, és csak megnyugtatásképpen mondom: ami késik, nem múlik, el fognak jutni Hunniáig is.
Időről időre nem árt áttekinteni az orosz gazdaság helyzetét, főleg, ha olyan okos ember elemzi azt, mint Vladiszlav Inozemcev, a Posztindusztriális Kutatások Intézetének igazgatója, aki a The Riddle hasábjain merengett arról, hová lett a tavalyi hó és az orosz külkereskedelmi többlet...
Hogy az Egyesült Államok és Kína kutya-macska barátságban vannak egymással, nem hír, hanem evidencia, mindenki tud róla. Más kérdés, hogy a jelenleg nagyrészt az ukrajnai helyzetre fókuszáló Washington mennyi figyelmet képes szentelni Pekingnek – pedig fontos számára mi történik Kínában. Oda is figyel, mint azt az amerikai külügyminisztérium múlt heti kommünikéje bizonyítja.
Szép, régi szó az anzix, német eredetű, az „Ansichtskarte” kifejezésből származik, eredetileg „látképes postai levelezőlapot” jelent, ilyeneket küldött dédapám dédanyámnak Brassóból Fiuméba. Most viszont moszkvai anzixot írunk, mert fontos, hogy mi folyik az orosz fővárosban, a hét híreit a kiváló Andrej Percev foglalta össze a The Riddle hasábjain.
Az egész azzal kezdődött, hogy az ukrán haditengerészet megpróbálta elsüllyeszteni Orbán Viktort a Fekete-tengeren. Nem, nem őrültem meg, egyelőre még tartom magamat, ha nehezen is, nem is én állítom ezt, hanem a tegnapi Magyar Hírlap. Mikor elolvastam az interjút, aminek ezt a magvas eszmét köszönhetjük, én már csak a fejemet fogtam, de két kézzel.
Sokat beszélnek a hírek az orosz belpolitikáról vagy a harctér eseményeiről, de – kivéve a mindenkit felháborító gyermekrablásokat – viszonylag keveset a megszállt területekről. A partizánok akcióit még megemlíti az ISW napi összefoglalója, hiszen ezek is harci cselekmények, de arról, hogyan néz ki a közigazgatás Ukrajna megszállt területein, kevesebbet szól a fáma.
Ennek is eljött az ideje, mármint az álmatlanságnak, de hiszen azért nem tudok aludni, mert el kell számolnom a reám bízott tálentomokkal. Bizony, egyet sem ástam el a földbe, hanem jól forgattam őket – hanem hát arról én már nem tehetek, hogy janicsárok törtek rám, s elrabolták mindet. Van az így, mikor cudar, török világ van Magyarországon.
A legtöbbet vitatott kérdés manapság – vagy inkább a háború kitörése óta – az, hogy mi lesz Putyin után. Akárhogyan is rajonganak sokan az orosz elnökért, bizony, ő sem halhatatlan, sőt, mint Prigozsin példája mutatja, nem is csalhatatlan, sokféle módon távozhat a hatalomból, bár attól azért nem tartok, hogy jövőre ne választanák meg – az már kész tény, el van intézve, még a százalékos arányt is tudjuk előre a Meduzából.
Oroszország távol-keleti politikája egyre különösebben alakul: tavaly februárban, az orosz–kínai alapszerződés aláírásakor még megrettent a világ egy Moszkva-Peking tengely gondolatától, csak szerencsére közben kiderült, hogy Kína távolról sem veszi szó szerint a megállapodás minden pontját, inkább csak elvi nyilatkozatnak tekinti – és azt tesz, amit akar.
