Ha ez most szovjet propagandaregény volna, a címbe óhatatlanul be kellene kerüljön, hogy „...és harcai”, de mivel ez posztszovjet történet (igaz, szovjet előjátékkal), nem kötelező. Pedig vannak harcai. A híreket aktívan fogyasztók már rájöhettek, hogy természetesen Jevgenyij Prigozsinról van szó, akiről sokan hiszik, hogy tudják, kicsoda, de itt találhatnak pár újdonságot róla.

Nehéz ezt megírni, de kötelességem. Nem csak emberi, de szakmai is. Úgy áll a helyzet, hogy alkalmam volt megtekinteni a ma kezdődő Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik filmjét, mely a mariupoli ostromról szól, vagyis hát, tágabb értelemben véve – a háborúról. Amiről én is szoktam írni, elég sokat, ezért is szólítottak meg a szervezők.

Érdekes esetről számolhatok be, ami bizonyítja, hogy az Ukrajnában jelenleg zajló háború nem csak katonai és politikai, de legalább annyira társadalmi és antropológiai probléma is. Egésze konkrétan arról van szó, hogy az egyébként jóravaló emberek szó szerint megbolondulnak az álhírektől. És pont azért bolondulnak meg, mert jóravalók, tisztességesek.

Pár napon belül a második nekrológot írom, és megint olyan emberről szól, aki nélkül nem tudom elképzelni a magyar közéletet – pedig muszáj lesz. A rossz hírt gyorsan kell közölni, hogy rövidebb ideig fájjon, én is így teszek: szomorúan tudatom, hogy Mécs Imre életének kilencvenedik évében, otthonában, szerető családja körében ma reggel elhunyt.

Elég nehéz feladat megállapítani, mi történt ma reggel a Kijev melletti Brovaryban, de próbáljuk meg: annyi bizonyos, hogy a teljes ukrán belügyminisztériumi vezetés életét vesztette egy helikopter-balesetben, melynek során gépük egy óvoda közelében zuhant le.

Ideje, hogy kicsit arról beszéljünk, mihez fogunk kezdeni a mesterséges intelligenciával. Bár a természetessel sem mindig vagyunk kibékülve, ahogyan a digitális fejlődés jelenlegi eredményei is zavarba hozzák a felhasználók egy részét. Zavarba hozzák ugyan, de azért használják őket, digitális félanalfabéták módjára – rosszul. És aztán haragszanak, ha baj lesz belőle.

A nekrológ alapvetően szubjektív műfaj – mármint, ha az ember nem a Wikipédiáról ollózza össze. Tamás Gáspár Miklós nekrológja részemről különösen az lesz, mert arra nem is vállalkozhatok, hogy értékeljem az életművét, arra nem én vagyok hivatott, de terjedelmem sincs rá, az előtt én csak megemelhetem a kalapomat és meghajolhatok.

(Fotó: MTI)

Az orosz háborús propaganda egyik kedvenc legendája (rendszerint kocsmapult mellett hangzik el, nagy hangerővel és aki erről kiabál, nem hagyja magát félbeszakítani, meggyőzni meg főleg nem) az, hogy „úgyis Amerika nyer ezen az egészen”. Nem világos, mit nyerne jelenleg, mert épp Washingtonnak kerül pénzbe, talán az újjáépítés lehet majd jó üzlet.

Ember a talpán, aki képes megmondani, mi történik most az ukrajnai háborúban. Sajnos a hírek teljesen ellentmondanak egymásnak, így aztán marad a spekuláció, a fejvakarás, és a kremlinológia: az egészen biztos, hogy az orosz védelmi minisztérium minimum két háborút vív egymással párhuzamosan, és csak az egyiket Ukrajna ellen, a másikban oroszok az ellenfelek.

Ha az ember Kim Philbyre gondol, vegyesek az érzelmei. Kétségtelen, hogy a huszadik század talán legnagyobb kettős ügynökéről és hírszerzőjéről van szó, bár ebben a sportágban nincs aranyérem, nehéz mérni a teljesítményt (talán Richard Sorgéval lehet holtversenyben), ugyanakkor bizony meg kell vallanunk: áruló volt. Ez azonban nem ok arra, hogy a hagyatéka ebek harmincadjára jusson.