Fő valami a Kreml konyháján, rotyog, a színéből borscsnak nézem, de mintha gulyásnak szánnák. Ráadásul jó ideje fő ez a bonyolult fogás, május elején már nemhivatalosan volt róla szó: lényegében véve azt állítja Moszkva, hogy Lengyelország, Magyarország és Románia fel akarja darabolni és osztani egymás között Ukrajnát. Amiből egy szó sem igaz.

Régi vicc volt kamaszkoromban, miszerint a szovjet törpe a legnagyobb a világon, de kezdek rájönni, hogy nem volt vicc. Meg arra is, hogy a Szovjetunió nem szűnt meg, csak elment kicsit aludni, februárban felébredt és most már ugyanolyan, mint volt. Mindez az orosz óvóhelyek kapcsán kerül elő, ugyanis azoknál szovjetebb dolgot el sem lehet képzelni.

Azzal szeretném kezdeni, hogy pocsék, unalmas hely volna a világ, ha mindenki egyetértene benne mindenben vagy mindenki egyformának látná. A baj nem akkor kezdődik, amikor eltérnek a vélemények – a nézeteihez mindenkinek joga van – hanem amikor tényként sulykolják a hitüket egymás fejébe az emberek.

Mivel ma nem omlott össze egyetlen front sem, van időnk kicsit elmerengeni az ukrjanai háború menetén. Azon nem, hogy miért vívják vagy honnan tart és hova, ugyanis olyan eleven ember nem létezik, aki ezt tudná, ideértve Putyint, a moszkvai védelmi minisztériumot, Sojgut, sőt, Prigizsint és Kadirovot is. De azon lehet gondolkodni, hogy mi várható.

Valahogy úgy hozta a sors meg a véletlen, hogy mára három olyan hír is beesett, ami az orosz hírszerzés-elhárítás világával kapcsolatos, így hát érdemes foglalkozni velük, meg persze azzal is, hogyan kell olvasni, értelmezni az efféle híreket. Mert sok mindent jelenthetnek épp, csak azt az egyet nem, ami oda van írva. Viszont nem okvetlenül az ellenkezőjük igaz.

Jelen pillanatban ért véget az újabb, tömeges rakétatámadás Ukrajna teljes területe ellen, mely igen komoly károkat okozott a civil és az energetikai infrastruktúrában, ám szokás szerint majdnem teljesen megkímélte a katonai célpontokat. Mielőtt bármiféle következtetést levonnánk, nézzük át, mennyit tudunk eddig a történtekről.

Van az úgy, hogy az ember a szarva közt találja el a tőgyét, meg olyan is van, hogy még ott se. Főleg, ha sajtóról beszélünk. Még inkább, ha sajtó útján elkövetett prognózisról, az mindig bizonytalan, minél magabiztosabb egy jóslat, annál kevésbé érdemes bízni benne, annál valószínűbb, hogy még az ellenkezője sem válik valóra.

Elvtársaim, minden a Téli Palota ostrománál kezdődött... illetve nem, ugyanis az 1917-ben történt, én meg csak 54 éves vagyok. Nem lehettem ott, hiszen meg sem születtem még akkor, bár szerintem ha nagyon keresgélne Huth Gergely az MTVA archívumában, találna a videós bizonyítékot a részvételemről a Vörös Októberben.

Ma arról kéne elgondolkodni, hogy akar-e Moszkva békét? Mert háborút akart is, csinált is, mondjuk nem Moszkva városa vagy lakói, hanem a Kreml. No, de most akar-e valóban tárgyalni Kijevvel? Mert tegnap este ebbéli szándékának adott hangot Putyin elnök, ha nem is a saját szájával.

Azért a pinkszínű horogkereszt egy picit már nekem is sok volt ma reggel. Nézi az ember a napi sajtót, próbál rájönni, mi foglalkoztatja az olvasót, miről beszélnek „az emberek”, és mélán konstatálja: mindenki tökéletesen megbolondult, csak a kórisme nem állandó, a nagyérdemű, művelt közönség az összes ismert téveszme tüneteit mutatja, csak nem egyszerre.