Mi a hír? A legtöbb ember számára az, amit így vagy úgy megtud. Az újságírónak már ellenőriznie is, kell, háború idején meg minden borul, ugyanis mindenki azt tekinti hírnek, amit szívesen elhisz, akkor is, ha az nem igaz, a pletyka bevonul a tévéstúdiókba, az igazságot széttépik és letagadják, vagy fordítva, és az összes titkosszolgálat álhírt termel napi három műszakban.

A háború első hetei után, mikor egyik ámulatból a másikba estünk, már nem szívesen írok le olyasmit, hogy „ez példátlan”, „ez fokozhatatlan”, óvatosan bánok a szuperlatívuszokkal, mert mindig van lejjebb, ahogy a pesti flaszteren mondják. Meghagyom az áradozást, főként az orosz ügyek kapcsán a kormánylapok munkatársainak.

Nos, ma megint bajban lesznek a foteltábornokok, akik negyven évvel ezelőtti katonaélményeik alapján szokták bebizonyítani Oroszország elkerülhetetlen győzelmét Ukrajnában (az első lövés óta ők egyfolytában elkerülhetetlenül győznek, csoda, hogy bírják ezt a sok diadalt), mert ma nem lesz túl sok szó Ukrajnáról, bár nagyon sok lesz Oroszországról.

Tegnap este az észak-koszovói híreknek köszönhetően pár órán keresztül görcsbe rándulhatott a gyomrunk, ugyanis nagyon úgy nézett ki, megint háború tör ki a Balkánon. Mára annyiban enyhült a helyzet, hogy most nem törtek ki a harcok, ellenben abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy pontosan tudjuk, mikor fognak kitörni. Harminc nap múlva.

Most egy érdekes dologgal fogok megpróbálkozni, ugyanis leírom, miből lesz a cserebogár, bocsánat, a „hír”. Azért teszem idézőjelbe, mert hír is, nem is, egyenes hazugságnak nem mondanám, de igazságnak még annyira sem, akárhogy zeng tőle a magyar sajtó bizonyos része. Nem véletlen, hogy sehol sem jelölik meg rendesen a forrását, úgy kellett kinyomoznom.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy az évtized, ha nem az évszázad kémbotránya pattant ki, aminek nagyon komoly következményei lesznek: az a legkevesebb, hogy az abszolút nulla fokra hűl majd az orosz–amerikai viszony, de azon se lehetne csodálkozni, ha meg is szakadnának a diplomáciai kapcsolatok a két állam között.

A hír rövid és nagyon rossz: nem véletlen, hogy laptársaink is alig pár sorban tudták le. Arról van szó – túl sokat nem is lehet tudni az ügyről – hogy Budapest több pontján is olyan plakátok jelentek meg a Mazsihisz logójával, amelyeken a „Csak két faj van, zsidó és gój” felirat szerepel. A Mazsihisz tiltakozik és elhatárolódik, hiszen semmi köze ehhez az őrültséghez.

Úgy hozta a sors, hogy csupa sajtóval kapcsolatos hír került elém az elmúlt napban, tehát érdemes ezzel a témával foglalkozni – ha már mindenki más is ezt teszi. Azért is jó téma a magyar sajtó, mert olyan, mint az ukrajnai háború: kvantumfizikustól nyugalmazott útkaparóig kivétel nélkül mindenki ért, sőt, jobban ért hozzá – mármint azoknál jobban, akik csinálják.

Mi a teendő, ha defektes az államgépezet? Nyilván ki kell javítani, vagy ha nem lehet, sürgősen ki kell belőle szállni, főleg, ha a fékje vagy az ellensúlya romlott el. Akármelyik országban is romlik el az állam mechanizmusa, akármennyire is jelentéktelennek tűnik a hiba: törvényszerűen tragédiák sorához fog vezetni, inkább előbb, mint utóbb.

Mielőtt belekezdenék, tartozom egy vallomással: az elmúlt tizenkét évben mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha a magyar kormányfőt meglátom egy külföldi lap címlapján. Abból még jó nem származott, mondja tucatnyi év tapasztalata, és sajnos nem téved, bár a mai dömping minden korábbit felülmúl.