Ha én Ady Endre volnék, úgy kezdeném ezt az írást, hogy „Vörös jelek a Hadak Útján: Hunniában valami készül”, ha Shakespeare, azt mondanám: „Valami bűzlik Hunniában”, így, hogy csak Szele Tamás vagyok, annyit jegyzek meg: nagyon zajlik az élet a kormánymédiában és környékén, ami bizony jelent valamit.

Szegény ember szándékát boldog Isten bírja, szegény újságcsinálóét még inkább. Ma sem arról akartam írni, amiről fogok, de menet közben változott a terv, beszédet mondott Bajkonurban Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, minden oroszok valamije, az majd eldől a jövőben, minek fogjuk nevezni, és ez bizony érintette az ukrajnai invázió témáját is.

Nem bírok szabadulni a magyarországi putyinisták problémájától: igaz, nem is hagyják, annyit szemtelenkednek. De kapják rá bőven a muníciót, néha nem is Moszkvától, hanem bizony Budapesttől. A volt és jövendő magyar miniszterelnök nincs teljesen tisztában a felelősségével és a tettei súlyával: illetve, ha mégis tisztában van, akkor nagy a baj.

Mielőtt belekezdenék a mai írásba, mely egyébként az ifjúság körében kifejtett orosz katonai és politikai propagandával foglalkozik, szeretnék pár kedves szót mondani azoknak a hölgyeknek és uraknak, akik képtelenek tudomásul venni, miszerint nálunk egyelőre nincs hadiállapot. És valószínűleg nem is lesz. Ezt tessék egyelőre elfogadni így, ahogy van.

Ezt nem sokan fogják szeretni, mégis meg kell írnom. Napok óta figyelem a jelenséget, csóválom a fejemet, nem tetszik, nagyon nem... most akkor azt is elmondom, hogy mi és miért. Szóval, mikor már a huszadik ismerősömet látom, hogy nyilvánosan, a közösségi oldalon fogadja meg, miszerint mostantól semmi jótékonyság: szólok.

Bucsa, Mariupol és most már Kramatorszk után már senki sem érti, mi történik, de Oroszország Ukrajna elleni inváziója minden, csak nem egy „szokásos” háború. Minden háború más ugyan (bár lényegében mindegyik egyforma), de ilyent még nem láttunk. Ez alapjaiban rendíti meg azt, amit emberi civilizációnak, humanizmusnak, igazságnak nevezünk.

Megint olyasmiről lesz szó ma, ami nem hit kérdése, de előre szólok: felesleges engem szidalmazni Kína miatt, nem én vagyok a főtitkár, még a császár sem én vagyok, pedig az már több, mint száz éve nincs is. Kína viszont van, olyan, amilyen, mint mindig, most is a világ közepének tekinti magát – innen is a kínai neve, Zhongguo, 中国, Középső Birodalom – de most kezdi ezt a közép-dolgot másképp kezelni, mint pár hónapja.

Mint majdnem minden nap, ma is másról akartam írni, de így sikerült. Közbeszólt a Sors, a Fátum, a Végzet meg az Orbán Viktor. Most épp szó szerint, ugyanis reggel még nem tudtam a nemzetközi sajtótájékoztatójáról, ahogy arról sem, mennyire lesz ez külpolitikai jellegű.

Tulajdonképpen három hírt hozok én most össze, egy fedél alá, hogy kicsit elgondolkodjon mindenki, aki még hajlandó ilyesmire. Az egyik magyarországi, a másik ukrajnai, a harmadik orosz. Valahol összefüggenek ezek mind, nem is túl mélyen: és nagyon rosszat sejtetnek a jövőre nézvést.

Tegnap este óta folyamatosan cseng a telefon, pittyeg a számítógép, minden ismerősöm azt kérdezi, hogyan születhetett olyan eredmény az országgyűlési választásokon, amilyen. Magyarázzam meg. Én megpróbálom, de szeretném mindenkinek emlékezetébe idézni a réges-régi viccet, melyben a jesivabócher majdnem elsírja magát a Talmud felett: