Be kell vallanom, majdnem megtévesztettek. Még engem is. Az új orosz nőmozgalmakról van szó, melyekről eddig úgy véltem, hogy sok köztük az álcivil, voltaképpen Putyint támogató szervezet, most viszont már úgy gondolom: még több. Ennek a rövid írásnak leginkább az a célja, hogy bemutassam, mekkora hiba fekete-fehérben látni az orosz belpolitikát (vagy bármi egyebet).

Kedves olvasóink, időjárásjelentés következik: a nap folyamán szibériai légtömegek érkeznek a Kárpát-medencébe, tehát a délutáni, éjszakai és holnap reggeli órákban heves sorosozás várható a honi kormánysajtóban. Moszkvában már térdig ér, tehát nagy valószínűséggel mi sem kerüljük el. Frontérzékenyek számára ajánlott egyes médiumok kerülése pár napig.

Ha ez most szovjet propagandaregény volna, a címbe óhatatlanul be kellene kerüljön, hogy „...és harcai”, de mivel ez posztszovjet történet (igaz, szovjet előjátékkal), nem kötelező. Pedig vannak harcai. A híreket aktívan fogyasztók már rájöhettek, hogy természetesen Jevgenyij Prigozsinról van szó, akiről sokan hiszik, hogy tudják, kicsoda, de itt találhatnak pár újdonságot róla.

Nehéz ezt megírni, de kötelességem. Nem csak emberi, de szakmai is. Úgy áll a helyzet, hogy alkalmam volt megtekinteni a ma kezdődő Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik filmjét, mely a mariupoli ostromról szól, vagyis hát, tágabb értelemben véve – a háborúról. Amiről én is szoktam írni, elég sokat, ezért is szólítottak meg a szervezők.

Érdekes esetről számolhatok be, ami bizonyítja, hogy az Ukrajnában jelenleg zajló háború nem csak katonai és politikai, de legalább annyira társadalmi és antropológiai probléma is. Egésze konkrétan arról van szó, hogy az egyébként jóravaló emberek szó szerint megbolondulnak az álhírektől. És pont azért bolondulnak meg, mert jóravalók, tisztességesek.

Pár napon belül a második nekrológot írom, és megint olyan emberről szól, aki nélkül nem tudom elképzelni a magyar közéletet – pedig muszáj lesz. A rossz hírt gyorsan kell közölni, hogy rövidebb ideig fájjon, én is így teszek: szomorúan tudatom, hogy Mécs Imre életének kilencvenedik évében, otthonában, szerető családja körében ma reggel elhunyt.

Elég nehéz feladat megállapítani, mi történt ma reggel a Kijev melletti Brovaryban, de próbáljuk meg: annyi bizonyos, hogy a teljes ukrán belügyminisztériumi vezetés életét vesztette egy helikopter-balesetben, melynek során gépük egy óvoda közelében zuhant le.

Ideje, hogy kicsit arról beszéljünk, mihez fogunk kezdeni a mesterséges intelligenciával. Bár a természetessel sem mindig vagyunk kibékülve, ahogyan a digitális fejlődés jelenlegi eredményei is zavarba hozzák a felhasználók egy részét. Zavarba hozzák ugyan, de azért használják őket, digitális félanalfabéták módjára – rosszul. És aztán haragszanak, ha baj lesz belőle.

A nekrológ alapvetően szubjektív műfaj – mármint, ha az ember nem a Wikipédiáról ollózza össze. Tamás Gáspár Miklós nekrológja részemről különösen az lesz, mert arra nem is vállalkozhatok, hogy értékeljem az életművét, arra nem én vagyok hivatott, de terjedelmem sincs rá, az előtt én csak megemelhetem a kalapomat és meghajolhatok.

(Fotó: MTI)

Az orosz háborús propaganda egyik kedvenc legendája (rendszerint kocsmapult mellett hangzik el, nagy hangerővel és aki erről kiabál, nem hagyja magát félbeszakítani, meggyőzni meg főleg nem) az, hogy „úgyis Amerika nyer ezen az egészen”. Nem világos, mit nyerne jelenleg, mert épp Washingtonnak kerül pénzbe, talán az újjáépítés lehet majd jó üzlet.