Ugye, a stílus. Öreg közhely ez, annyira régi, hogy az se biztos, kitől származik, talán Buffontól, mindegy is – lehetne vitatni, de itt és most nem érdemes, tegnap ugyanis valóságos stílusparádékat láthattunk a kormány csodás sajtójában, igazi etikettvitát, ami rávilágított kicsit arra is, mit akarnak igazából ezek az emberek.

(Fotók: KÉVE)

Doktor úr, jöjjön azonnal, a kis Hungáriának rohamai vannak! Görcsökben fetreng, habzik a szája, eszméletét veszti időnként, a nyelvét is majdnem elharapta. Tegnap több veszélyes szimptómát is produkált, minden jel arra mutat, hogy sürgősen kezelésre szorul. És nem orvoshoz vitték eddig, hanem sarlatánok foglalkoztak vele, nem is csoda, ha romlik az állapota.

Itt van ez a Takaró, és csak nézem. Nézem, hogy mi ez, próbálom elmagyarázni is, bár akadnak helyzetek, mikor az ember okos fejével biccent, nem remél – tulajdonképpen mihez lehet kezdeni ezzel a mumusba ojtott faékkel? Nyilván azért szerepel ennyit, hogy foglalkozzunk vele, csak az a baj, hogy kezd önjáróvá válni, mint egy tábori tarack.

Itt és most le kell szögeznünk: végveszélyben a magyar kultúra, és minden fillérre szükség lesz a megmentéséhez. Nem hagyhatjuk, hogy ősi értékeink pusztuljanak, sorsukra hagyva, hogy unokáink se lássák, bár, ahogy elnézem, unokáinknak már leborulni sem lesz hova, mert nekünk, mint ősapáknak nem lesz pénzünk sírásóra, szóval sírjaink nem domborulnak majd.

Kérem, majdnem azt írtam, hogy sűrű napjai voltak Toroczkai Lászlónak az utóbbi időben, sok utazgatással, de kicsit utánanéztem a dolognak, összevetettem pár dolgot és rájöttem, hogy a programja ugyan lehetett sűrű, ám ez a kiváló szervező – aki azért ostromolt már televíziót is, szóval van gyakorlata sok mindenben – ki sem kellett mozduljon Ásotthalomról.

(Fotó: Index)

Hát kérem, még az a csoda, hogy sárkánycsónak-ünnepet nem tartottunk, de minden egyéb volt, mi szem-szájnak ingere. Kitettünk magunkért, annyi szent, akkora parádéval fogadtuk Vang Ji kínai külügyminisztert tegnap: sosem fogják kitalálni, miféle alkalomból látogatott ide a hatalmas, jádegombos mandarin. Hivatalosan évfordulóról jött megemlékezni.

Helló, Monika - ilyen címzéssel is ritkán írok levelet. „Mennyország, Nagykávéház, felhő szélén második sarok, kettes asztal.” Ritkán írok, abban sem vagyok biztos, kézbesítik-e, nem is bízom a Magyar Postára, hátha sajtó útján hamarább megkapod. Szóval, ma egy éve, búcsúztunk el, illetve nem volt idő búcsúra sem, illik beszámolni, mik történtek azóta, hogy megy a sáfárkodás azzal, amit ránk hagytál.

Kérem, örömhírrel szolgálhatok: a magyar név megint szép lett, méltó régi, nagy híréhez. Na, nem az eredetihez, amiről Petőfi beszélt, hanem a huszadik század első harmadában kialakulthoz, amikor is mi adtuk Európa szélhámosainak krémjét. És igen, újra kezd megcsillanni a magyar géniusz, újra jobban teljesítünk, kezdenek visszatérni Strasznov Ignác szép napjai.

Ma megint a mi kis kormányunk ügyeivel kell foglalkoznunk, nem azért, mert szeretjük őket, hanem azért, mert muszáj – ugyanis ha nem foglalkoznánk velük, attól ők még kormány maradnának. Szóval, amit kell, azt kell, míg az ő kezükben van a döntéshozó hatalom, akárhogy is szidják a sajtót, ha róluk ír, nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.

Kérem itt van ez az izé, ez az olvasottság. Két dolgot nem tudunk megmondani az arab közmondás szerint: azt, hogy mi van abban, amit eszünk és Allah igazi nevét. A harmadik pedig az, hogy mitől olvasott valami. Ilyenkor nyáron semmitől, mondjuk, és nem azért, mert a művelt olvasó közönség mind egy szálig üdülne kies, széljárta tengerparti fövenyeken, hanem mert nincs igazából hír.

(Képünkön a nairobi állomásfőnök sínkerékpárja látható)