Mielőtt belekezdenék, tartozom egy vallomással: az elmúlt tizenkét évben mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha a magyar kormányfőt meglátom egy külföldi lap címlapján. Abból még jó nem származott, mondja tucatnyi év tapasztalata, és sajnos nem téved, bár a mai dömping minden korábbit felülmúl.

Rég tettem ilyent, de ma szükség lesz rá – ugyanazon a napon kétszer is írok ugyanarról, mivel menet közben erősen megváltozott a helyzet. Mindenesetre most akkora felfordulás lehet a Lubjanka téren, mint Berija halála óta még soha, a mostani kavarodáshoz képest Beszeda tábornok letartóztatása teadélután volt, szalonzenekarral, csipketerítővel.

Visszatértem rövid, sajnos csak pár napos szabadságomról, és rögtön nagy fába is vágom a fejszémet: utánajártam néhány orosz álhírnek. Az összesnek képtelenség volna, annyi van belőlük, mint égen a csillag, nincs a világon annyi tényellenőr, amennyi elbánna velük, de a célom nem is az összesnek a cáfolata volt, hanem annak bemutatása, hogyan működik a propaganda.

Ma olyasmiről lesz szó, ami egyrészt mindenkit érdekel, másrészt viszont, mivel nem tudunk a tárgyról túl sokat, inkább a hit területéhez tartozik, tehát erős érzelmi reakciókat fog kiváltani az írás, és kevés észérv hangzik majd el a hozzászólások között, ennyi erővel Thor pörölyéről is merenghetne az ember az orosz csodafegyverek helyett.

A terjedő népmesékre – és egy igen érdekes tanulmányra – való tekintettel megint előveszem (pár hónapos szünet után) az orosz–kínai viszonyt, ugyanis egyfelől a kormánymédia és az egyszerűbb lelkek már egész legendakört építettek abból, amit e tárgyban hinni szeretnének, másfelől rá kell világítanom, hogy a közvélekedésnek még az ellenkezője sem igaz.

Tudom én azt, hogy nem mindenkinek tetszik, ha az orosz ellenzékről írok, nem is azért teszem, hogy sikert arassak vele. Még azt is megértem, ha zavarba hozok ezekkel a hírekkel egy-két embert, mert nem tudják hova tenni, amit megtudtak – már persze, ha egyáltalán elolvassák. Aztán az egyszerűbb lelkek vakarhatják a fejüket, hogy ez most mi volt.

Tegnap Putyin terveiről vagy inkább tervéről volt szó, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy nem más a célja, minthogy bizonyos területi nyereség és egy látszólagos, ám gondosan elfogadhatatlanra tervezett békeajánlat útján minél tovább fenn kívánja tartani a háborút, ugyanis megnyerni nem tudja, el nem veszítheti, addig kell vívnia, amíg bírja.

És még mondja bárki, hogy a magyar kormány nem tesz semmit a békéért. Épp ma segített akkorát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, amekkorát csak bírt ennek az energia-veszélyhelyzetnek a kihirdetésével. Viszont egyre jobban kezdenek látszani Putyin tervei: ha azok megvalósulnak, őszre ugyan nem lesz béke, de komoly változások igen.

Tulajdonképpen csak hülye gyermekmondókák jutnak az eszembe erről az egészről. „Ez elment vadászni, ez bakot lőtt, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike fene meg mind megette!” Aki azt hiszi, hogy ma csakis a katás adózás változása miatt tüntettek (és fognak tüntetni, hatkor kezdődik egy új demonstráció) az semmit sem ért az egészből.

Három nappal ezelőtt írtam Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő esetéről, aki hét év fegyházat kapott, mert a most zajló háborút háborúnak nevezte. Akkor ezen sokan felháborodtak: de Gorinovot még ki lehet engedni egy szerencsés politikai fordulat esetén, bár olyan nem volt orosz földön sok száz éve. Viszont ki támasztja fel Dmitrij Kolker fizikust?