Nyakunkon az új világbotrány, a Föld összes országában fel fognak háborodni az emberek, bár úgy látom, Magyarország ebből kimarad majd, nálunk ugyanis el kell magyarázni, egyáltalán mitől botrány, hogy a planéta vezetői és közszereplői offshore cégeken keresztül tettek szert komoly nyereségre. És ha elmagyarázom, az hosszú lesz, de megpróbálom mégis.

Be kell látnom, hogy mostanság sokat veszítettem, komoly élményeket hagytam ki. Tegnap például elmulasztottam kilátogatni a Nemzeti Vágtára, melyet a Vadászati és Természeti Világkiállítás keretein belül rendeznek, így kénytelenek voltak nélkülem megtartani. Sőt, ma is nélkülem zajlanak a futamok. Ráadásul kihagyom a szarvasbőgő Európa-bajnokságot is.

Ígértem volt, hogy csak akkor foglalkozom Afganisztán ügyeivel, ha nyomós okom lesz rá, de most akad: kérem tisztelettel, bejelenthetjük, hogy megszületett a tálib rendszer médiatörvénye. Olyan szép és tökéletes, hogy megeszem a Baradar turbánját, ha marad a meghozatala után akár csak sajtóra nyomokban is hasonlító valami Afganisztánban.

Vannak témák, amikkel az ember nem szívesen foglalkozik, ilyen számomra bármi, ami az „Elk*rtuk” című filmmel kapcsolatos, de mégis muszáj. Muszáj, mert ez úgy néz ki, hogy csak látszólag film, inkább politika – jó, ezt mindnyájan tudtuk – és mellé még valami. Konkrétan pénzverde. Valamint gumiszoba a dühöngők számára.

Ennek az írásnak már a címe is olyan, amilyen, szóval kedves szitán átlátó zsenik, ne is tessenek tovább olvasni. Ugyanis ha megteszik, akkor, mint majd részletezni fogom, nem történik a világon semmi, ellenben ha itt és most abbahagyják, az esetben pláne nem. Bonyolult kérdés merült fel ugyanis tegnap, miszerint az, hogy minek írjuk mi meg a cikkeket egyáltalán?

Most jó lenni katonának, janicsárnak verbuválnak – dudorássza magában az ember, és hát van is valami a dologban. Olvasom több helyen, hogy a Mediaworks „gyakorlatorientált tehetséggondozó újságírói programot” indít, vagyis kiképzést, aminek a végén a túlélők valószínűleg állásajánlatot kapnak.

Hogy a végén kezdjem, Baross Gábor forog a sírjában, délután le kell szaladnom pipadohányért, akkor majd megnézem azt is, hogy nem szállt-e le a szobra a talapzatáról, ő ugyanis vasutat akart építeni Magyarországon, és épített is, abból a célból, hogy utasokat és árucikkeket szállítsanak vele egyik helyről a másikra. Nos, a mai magyar vasutat nem erre használják.

Most, hogy az afgán helyzet stabilizálódni látszik, és úgy tűnik, véget ér Afganisztán történetének az a fejezete, ami majd „második tálib hatalomátvétel” címmel kerül be a történelemkönyvekbe, töprengjünk el kicsit. Mi várható? Vége van egyáltalán a válságnak? Mi lesz az ellenállók sorsa? Feltámad a középkor?

Érdekes dolgok zajlanak abban a propagandaügyi kombinátban, amit magyar kormánymédiának nevezünk. A hamistudat-iparág forradalmát látjuk, ugyanis az előválasztás problémáival kapcsolatban már nem azzal operálnak, amit tudnak, az a régi iskola volt, most már inkább azzal, amit nem tudnak se ők, se más, ellenben ez nagy szabadságot ad nekik a sejtetés terén.

Nos, ma nem fogunk mélyen szántani, világot megrengetni, van, amikor az ember egészen egyszerűen reménytelennek érzi a helyzetet. Okos fejével biccent, nem remél, nincs miben reménykedni, csak halkan mormogja maga elé: „Nem segít itt már, csak a piócás ember”. De az sem segítene, azon a fázison is rég túl vagyunk. Most már a köztéri padokért harcolunk.