Senki sem érti, mégis mindenki beleszól, mi az? Ezen a héten vagy dunai hajóbaleset, vagy budapesti főpolgármester-előválasztás, vagy úzvölgyi incidens. Egyikkel sem foglalkozom szívesen, ugyanis a véleményem teljesen független a terjedő főárámlatoktól – sőt, némiképp szembe is megy velük – csak most az úzvölgyi esettel muszáj lesz. Annyi szamárság terjed róla.

(Fotó: Mugur Vărzariu)

Értem én, hogy Budapestről minden Magyarország-, sőt Budapest-központúnak tűnik, könnyen hiheti az átlagpolgár, hogy minden a világon a mi kedvünkért történik, bárhol is essen meg, minket akarnak vele bosszantani vagy boldogítani, csak éppen ez nem így van. Az úzvölgyi események legnagyobb részt függetlenek Budapest külpolitikájától, azért nem teljesen, mert egy minimális támogatást valóban kapott a katonatemető karbantartására a magyar HM-től a csíkszentmártoni önkormányzat – minden magyar katonatemető ápolásáért jár valami kevés támogatás, csak mivel temetőkben bővelkedünk, ez bizony soha és sehol nem csillagászati összeg. De, ha már itt tartunk, kaptak ők erre a célra tudomásom szerint valamennyit Bukaresttől is, sőt uniós forrásokból is, sajnos pontos adataim nincsenek, de nem arról van szó, hogy Budapest építtetett volna egy katonai temetőt oda.

Annyira nem, hogy az a temető egészen pontosan száz éve ott van. Mi történt az Úz völgyében? Ne feledjük: ez a hely Székelyföld és Moldva határán fekszik, a tíz kilométerre fekvő Darmanesti már moldvai föld (ennek később szerepe lesz). Az első világháború előtt határvidék volt, meglehetősen ritkán lakott környék, Úzvölgye-telepet csak a 19. század második felében alapították, fakitermelés céljára, és ha korábban kevesen lakták, mára már lakatlanná is vált – az utolsó lakosa 2017-ben költözött el. Rossz oda a közlekedés, az áramot sosem vezették be, érthető, hogy senki sem szeretne ott élni. Amint az is érthető, hogy a katonatemető karbantartását épp úgy, mint az épületekét a román törvények Csíkszentmárton hatáskörébe utalták, jóllehet, harminchárom kilométerre fekszik ez a község az Úz völgyétől. De ha csak így megoldható a helyzet, akkor így kell megoldani. Legutóbb a 2010/299-es kormányhatározat rögzítette Csíkszentmárton közvagyonát, amelybe a katonai temetőt is belefoglalta. Csíkszentmárton részeként jelenik meg a település a népszámlálási, választási nyilvántartásokban, a katonatemetőt pedig a Hősök Kultuszáért Országos Hivatal (Oficiul National Pentru Cultul Eroilor) is így jeleníti meg a román védelmi tárca honlapján.

De ha valami ennyire a világ végén van, miért került oda egy nagy temető?

Kétszer is véres harcok folytak arrafelé. Az első és a második világháborúban, senki nem kímélt senkit, ugyanis ez a völgy a Keleti-Kárpátok egyik legkevésbé ismert és használt átjárója az Ojtozi- és Gyimesi-szorosok között, viszont háborúban minden hágó, szoros, átjáró fontos. Hadd idézzem Nagy József történészt, a Maszol hasábjairól:

„A Román Királyi Hadsereg csapatai a székelyföldi szorosokon keresztül is benyomultak az akkori Magyarország területére, és a Csíki-medencét elfoglaló román 7. gyaloghadosztály Udvarhely vármegye nyugati területéig hatolt előre. 1916. október elején indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ellentámadása Székelyföldön, a Német Birodalom hadserege pedig Dél-Erdélyt foglalta vissza. Az osztrák-magyar 1. hadsereg 1916 októberében, gyakorlatilag 10 nap alatt visszaszorította a román csapatokat a történelmi határra vagy azon is túlra. Mindegyik hegyszorost visszafoglalta nagyjából október 15-re egy-egy osztrák-magyar seregtest. Az egész Kárpátok vonalán, 500 kilométeren zajlottak a harcok a szembenálló orosz cári és a román királyi hadseregekkel. Október közepén az Úz-völgyében, a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály is átlépi az akkori határt, Úzvölgy-telep is az osztrák-magyar csapatok kezére kerül. Az osztrák-magyar alakulatok kis létszámuk ellenére már két éve küzdöttek a különböző hadszíntereken, ezért harcedzettebbek voltak a román csapatokkal szemben. Továbbá szervezésük, kiképzésük, fegyverzetük és felszereltségük is sokat fejlődött 1914 óta, szemben a román haderő békeidőkre emlékeztető állapotával.

A román 7. gyaloghadosztály már az október eleji osztrák-magyar ellentámadás alkalmával súlyos veszteségeket szenvedett Udvarhely vármegye területén, az Úz-völgyében ezért folyamatos visszavonulásban volt. Néhány kisebb-nagyobb ütközet után, október utolsó napjaiban a román hadsereg egységeit kivonták egész Székelyföld keleti határáról, az Ojtozi-szorostól északra. Ami tehát a kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály és a román 7. gyaloghadosztály maradványai közötti harcot illeti, az néhány nap alatt lezajlott az Úz-völgyében és a Gyimesekben. 1916 novemberétől a kassai hadosztállyal szemben az orosz cári 9. hadsereg vette át a román csapatok helyét, tehát csak az Ojtozi-szorosban maradtak román csapatok az osztrák-magyar csapatokkal szemben. Úgyhogy 1916. november elsejétől 1918. január elejéig az orosz cári hadsereg és az Osztrák-Magyar Monarchia 1. hadserege állt szemben egymással ebben a régióban.”

A valóban súlyos harcok 1916 novemberében kezdődtek.

„November elején az oroszok ellentámadást indítottak, hogy foglalják vissza a román csapatok által elveszített területeket, és 1916 utolsó két hónapjában itt az Úz-völgyében is súlyos harcokra került sor. December végén az Úz-völgyétől északra lévő Magyaros-tetőt (1340) megrohamozták az orosz csapatok, és visszaszorították Breit József tábornok „Előre” hadosztályát. A seregtest az „Előre” becenevet a keleti hadszíntéren érdemelte ki helytállásának köszönhetően. 1917 január-februárjában csupán állásharcokra került sor, azonban március 8-án a Magyaros-tető és néhány fontos magaslat (Söverjes, Lápos és a Névtelen-kúp) ellen megindult a Keleti Kárpátok erdélyi részén a legnagyobb osztrák-magyar támadás, és az orosz csapatokat sikerült kiverni az állásaikból. A rohamtámadás súlyát a 39. honvéd gyaloghadosztály miskolci 10. és munkácsi 11. gyalogezredei viselték. A gyalogság támadását több mint 125 tüzérségi löveg és 50 aknavető pergőtüze előzte meg e nap reggelén. Március folyamán e magaslatokat négyszer próbálták az orosz csapatok visszafoglalni, de mindannyiszor sikertelenül.”

A katonatemetőt – melyben több, mint ezer sírhely volt – érthető okokból az arcvonal közvetlen közelében hozták létre. Az osztrák-magyar csapatok Úzvölgy-telepen kezdtek el temetkezni. Ebben a temetőben a 39. honvéd gyaloghadosztály négy ezredének és a német 225. gyaloghadosztálynak is külön parcellája volt, melyeket folyamatosan bővítettek. A román és az orosz csapatok hősi halottaikat Moldvában temették el, szintén erre a célra kialakított temetőkben. Ne feledjük: akkor az a frontvonal túloldalán volt, szóba sem jöhetett volna közös temetkezés.

A második világháborúban is borzalmas harcok folytak a vidéken: 1944 augusztus 26-án reggel érte az itt állomásozó, nagyrészt helybéli származású határvédelmi erőket az első szovjet támadás, a védekező erőknek esélyük sem volt a szovjet alakulatok nagyobb létszáma, felszereltsége és harcedzettsége miatt. Sajnos a front még hullámzott egy ideig a térségben, ám szeptember kilencedikén az általános kiürítés részeként az Úz völgyét is elhagyták a Magyar Királyi Honvédség alakulatai. A második világháború áldozatait ugyan nem lehetett a katonai temetőben elhantolni, a kialakult politikai helyzet ezt meghiúsította, de 1990 után nekik is állítottak emlékművet ott, ráadásul az ő emlékük a környékbelieknek fájóbb – hiszen lássuk be, többnyire családtagjaikról van szó.

Ennyit a történelmi háttérről: a temetőben legalább hét nemzet fiai nyugszanak, amint a szomszédos Darmanesti temetőjén is osztoznak a román és orosz elesettek. Azért volt szükség két temetőre egy helyett, mert a kettő között húzódott a front: és most már nem is lehetne egyesíteni a kettőt, már a távolság miatt sem. Akkor lássuk, mi történt most.

Szeretném leszögezni, hogy az események kicsit sem voltak váratlanok, csak azokat érték váratlanul, akik nem kísérik figyelemmel a híreket, tehát majdnem mindenkit. A szándékról, hogy román hősi parcellát hozzanak létre az eredetileg osztrák-magyar katonai temetőben már régebb óta lehetett tudni: Darmanesti önkormányzata május 17-re hirdette meg az emlékmű és parcella felavatását, de elhalasztotta az eseményt, miután az állami építési felügyelőség megállapította, hogy a polgármesteri hivatal törvénytelenül állította ki maga számára az építési engedélyt: az összeállított dokumentáció nem bizonyítja egyértelműen a terület fölötti tulajdonjogát. Törvénytelennek találta az engedélyt a román kulturális tárca is. Tehát a minapi események még Románia törvényeit is sértik.

Lényegében véve arról volt szó, hogy elhelyeztek a temetőben 52 darab vasbeton keresztet „Ismeretlen román hős” felirattal (elég különös az elhelyezésük, erről később), és egy külön emlékművet. Ezeket akarták május 17-én felavatni és – ami fontos – beszentelni, ám ezt akkor békés eszközökkel, virrasztással sikerült megakadályozni. Darmanesti önkormányzata elhalasztotta az ünnepséget erre a hétre – és most már meg is tartották, minden tiltakozás ellenére. Komoly atrocitások közepette, és történetesen bizony a megjelenő román szélsőjobboldaliak követték el az atrocitásokat, a magyarok jobb híján ebben az esetben csak csendesen imádkoztak, őket bökdösték zászlórudakkal, hajigálták sárral, kövekkel, aztán betörték a temetőkaput és megtartották az avatást-szentelést. A szentelés azért fontos, mert innentől kezdve ez szakrális terület a vallásos emberek számára és minden rendezési kísérlet megtörhet az ortodox egyház ellenállásán.

A magyar és a román diplomácia egyaránt nagyon rosszul kezeli a kérdést, kevés jelét mutatják a békés, tárgyalásos egyezkedés szándékának, és az események alakulása is felveti, hogy mintha nagyon nem spontán alakult volna ki ez a konfliktus. A hajigáló, agresszív résztvevők nagy része fociultra volt, és a támadást nem más vezette, mint a tavalyi augusztus 10-i bukaresti tüntetés brutális elfojtásában szerepet játszó volt országos csendőrparancsnok, Sebastian Cucoș ezredes, aki most az országos parancsnok helyettese. Mindenesetre rendőrségi eljárás indult az ügyben, rongálás gyanújával. A román csendőrség közleménye azzal a mondattal zárul, hogy csütörtök délután „voltak ugyan feszült pillanatok” az úzvölgyi temetőnél, de a nem alakult ki olyan helyzet, amely erőteljes karhatalmi beavatkozást vagy más különleges intézkedést igényelt volna. Fontos momentuma a történteknek, hogy Traian Basescu nem igazán toleranciájáról ismert pártja, a PMP (Népi Mozgalom Pártja) egyik képviselőjét, Constantin Codreanut is elküldte az atrocitásokba torkolló avatásra – az RMDSZ részéről pedig Tánczos Barna szenátor jelent meg a helyszínen. Basescu pártelnök gyújtó hangú nyilatkozatban reagált a történtekre, mostanság elég ideges lehet, ami nem csoda, hiszen épp a napokban derült ki róla, hogy annak idején, 1972 és 1979 között a Securitate aktív besúgója volt, előkerültek a jelentései is.

Az említett három jel – a fociultrák, Cucoș ezredes részvétele és Basescunak, valamint pártjának szerepvállalása egyaránt arra utalnak, hogy megrendezett provokációt látunk, amiben egy hosszú ideje fennálló megyehatár-konfliktusra alapozva (Darmanesti igen régóta szeretné, hogy a völgy hozzá tartozzon), azt mintegy meglovagolva próbálnak bizonyos körök politikai és diplomáciai zűrzavart kelteni. Hogy kik ezek a bizonyos körök? Kérem, egy ilyen konfliktus – és a soknemzetiségű Romániában minden etnikai alapú konfliktus ilyen – pillanatnyilag csakis a román (és részben a magyar) szélsőjobboldal, valamint Moszkva malmára hajtja a vizet. Annak bizonyítékául, hogy a lakosság többsége nem nacionalista, bemutatnám a ma délutáni, Kolozsvár főterén megrendezésre kerülő rendezvényt, mely a „Pentru solidaritatea interetnică - Az interetnikus szolidaritásért” címet viseli és a következő a mottója:

„Kolozsváriak az interetnikus szolidaritásért!

Nem hagyjuk magunkat manipulálni!
Nem fogjuk leköpni a barátainkat és szomszédainkat csak azért, mert egyes botrány- és szavazatlesők ezt akarják.
Nem fogjuk feláldozni a békénket az etno-nacionalista hisztéria oltárán.
Nem fogadjuk el az erőszakot és a provokációt.
Románok, magyarok, németek, romák vagy bármi más lennénk, öntudatos, tisztafejű polgárok vagyunk.
Ismét az utcára vonulunk, egy inkluzív, rasszizmus-, sovinizmus- és gyűlöletbeszédmentes, európai Romániáért.”

Eddig ezerhatszázan jelezték az érdeklődésüket, részvételüket.

És a román sajtó egy része is tárgyilagos: az Adevarul helyet adott a blogrovatában Mugur Vărzariu fényképész, filmrendező és jogvédő írásának, amely roppant higgadtan és a nemzetiségek közötti tolerancia jegyében kezeli a helyzetet, sőt, felhívja a figyelmet arra is, hogy a betonkereszteket rosszul rakták le a nagy sietségben: ha lenne alattuk hant, akkor az elhunytak fejjel a völgynek feküdnének... Tőle tudjuk azt is, hogy a temetőben már eddig is volt egy román katonának sírja, amit a többivel együtt ápoltak, amint azt kell is. Felteszi azt a kérdést is, hogy miért pont ötvenkét betonkeresztről van most szó, honnan a szám, és ő foglalja össze a legalaposabban, miről van szó:

„Lényegében véve arra kérem önöket, elemezzék józanul a fentieket és ennyit jegyezzenek meg: az osztrák-magyar hősök temetőjében egy román hős neve már ismert volt és tiszteletben részesült. Szükség volt a hősöknek, de főleg a románoknak és a magyaroknak vagy nem-magyaroknak, a Darmanesti-i polgármester által a választási kampány dandárjában elkövetett gesztusára?” (Adevarul)

Én már csak annyit mondanék, hogy erre a konfliktusra senkinek semmi szüksége. Nem lesz belőle baj – ha senki sem csinál bajt belőle.

Sajnos azonban vannak bajkeverők.

Itt is, ott is.

Nem kéne hagyni.

Szele Tamás

Hát akkor miről írjunk ma? Ja, persze, arról az izéről... na, arról nem. Az ellenkezőjéről pláne nem, de még a harmadikról sem, korai volna. Van itt egy tanulmány a középkori térképészet kezdeteiről, metszetekkel, na arról sem, egyrészt rajtam kívül embert nem érdekel, másrészt a kommentelők megszakértenék, mint mindent, és, mint tudjuk, mindegyikben egy-egy Mercator vagy Vörös Erik veszett meg.

A dunai balesetet nem érdemes említeni, nálunk mindenki Tengerész Henrik, embert nem tudnék mondani, aki még nem magyarázta el a fészbúkon, mi történt, sőt, olyant sem, aki ne hülyézte volna le a másik tízmillió tengeri medvét. Az egy dolog, hogy emberek haltak meg, tisztelni kéne az emléküket, az egy másik, hogy itt elkezdődött valami vizsgálat, talán illene kivárni a végét, ez mind nem fontos, a fontos az, hogy a Málcsika hülye, a Pista bácsi még hülyébb, és az egészről az újságárus Józsi tehet. Persze, hogy a politika a vétkes, ők folyatják a Dunát, ha esetleg nem volnának politikusaink, állna itt a nagy Duna a saját mentében, vakarná a fejét, és kérdezgetné a járókelőket, hogy ő akkor most merre folyjék, hol találja a Fekete-tengert? Ugyanígy vétkes maga a Nap is, mert minek ment le. Ugyan Józsué óta nem tudunk példát arra, hogy megállt volna (és Jerikónál is csak kis ideig tette), ha most nem megy le, az a nagy hajó látta volna a kicsit, dudál neki, mint egy taxi, és akkor majd egy szemvillanás alatt kitér. Mondom én, ezzel nem érdemes foglalkozni, mindenki jobban ért hozzá, ráadásul mindenkinél. Ha nem tragédiáról lenne szó, paródia lenne, hozzá sem kéne írni semmit, így is megállná a helyét, ahogy van.

Különben is a közvélekedés már kezdi tudni, hogy a sajtó a hibás. A sajtó, ami dezinformál, valószínűleg a Bilderberg-csoport, a kormány vagy a Stanci néni megbízásából, mert az nem lehet, hogy magától ír hülyeségeket. Az főleg nem elképzelhető, hogy a kedves kommentelők a saját két szemükkel láthatták a sajtótájékoztatókat élőben (vagy nem láthatták, mert akkor épp szakértettek, tanácsot adtak Olaf Tryggwässon norvég tengeri királynak a Hosszú Sárkány építéséhez), ugyanis ezeket közvetítették, ezeken hangzottak el azok az alapvető információnak szánt szamárságok, amiket reklamálni méltóztatnak. Mármost, annál, ha a sajtónak nem mondanak semmit, csak egy rosszabb van: ha mondanak valamit, és az a valami történetesen marhaság. Mást írni nem is szabad, nem is lehet, még sajtóper lesz belőle, azt írni, amit mondtak még mindig valamivel biztonságosabb. Hiszen még az áldozatoknak tisztelgő szerb hadihajó miatt is kisebb belháború tört ki: volt, aki azt reklamálta, hogy miért fehér (mert fehérre van festve), volt, aki nem látott rajta ágyút (mert nincs is), a legtöbben meg azt találták különösnek, hogy mit keres egy szerb hadihajó a Dunán, hadat üzentek? Nem. Nem üzentek hadat, az régebben volt és akkor is mi üzentünk, azt keresi, hogy a Duna nem csak a miénk, és mivel nemzetközi víziút, nem lehet lezárni a határainkon, ennyi erővel azt is kérdezhették volna, mit keresnek amerikai repülőgépek a légterünkben, illetve kérdik azt is, és nem lehet megmagyarázni, hogy az se a miénk csakis és kizárólag.

Hagyjuk is a hajóbalesetet, bármit ír róla az ember, kiterítik úgyis.

De akkor mit írjunk? Itt van ez a Csernobil-film, na ezt meg főleg nem, mindenki atomtudós és szakorvos egyszerre. Persze, hogy az amerikaiak robbantották fel, ki látott még olyant, hogy egy pocsékul karbantartott szovjet atomerőműben addig kísérletezgetnek, míg a gőznyomás szét nem veti a hűtést? Ja, mindenki, tehát elképzelhetetlen. Ezt is jobb hagyni, bármit ír az ember, mindenképpen bérenc lesz belőle.

Budapesti főpolgármester-választás? Isten mentsen meg tőle, ebben a városban kétmillió főpolgármester él rangrejtve, és mindegyik jobban ért ehhez a szakmához, mit aki épp műveli vagy művelni szeretné esetleg. Mondjuk az nem nagy kunszt, de az összes jelöltnél is jobban ért hozzá mindenki, különben pedig játszom a gondolattal, hogy elindítom a választáson a Spárga macskát, legalább annyira megfelelne, mit azok, akik eddig szóba jöttek. De nem indítom, egyfelől, mert én szeretem ezt a kövér kandúrt, másfelől, mert büntetett előéletű. Ugyanis az előbb leverte a kávét az éjjeliszekrényről, és most kicsuktam a szobából, büntetésben van, nem indulhat főpolgármester-jelöltnek.

Uniós parlamenti ügyek? Boldog Buddha, még az sem tudja, mit beszél róluk, aki Brüsszelben van és képviselő! Jó, az mondjuk nem hat az újdonság erejével, hogy egyes politikusaink időnként nem teljesen uraik szavaiknak és helyzetüknek, van ilyen, nem is az a dolguk, hogy tiszta fővel átlássák a körülményeket és felelős döntéseket hozzanak. Illetve bocs, de, az lenne. Azonban most is olyanokat beszélnek, hogy a Fidesz teljes jogú tagja a néppárti frakciónak, ami ugyan nincs így, de legalább a Szájer is megerősítette. Na, ehhez is tízmillióan értenek jobban, bár mondjuk ennél jobban érteni tényleg nem nagy mesterség. Csak az a baj, hogy a jobban értők sem volnának sokkal különbek EP-képviselőnek. Hagyjuk.

Akkor még mi van ma reggel? Volt a minap egy feltámadás, sokat levon a hírértékéből, hogy Észak-Koreában, ugyanis Kim Dzsongun mellett látták felbukkanni egy korábban kivégzett munkatársát, sőt, a nővére is életben van, pedig a rakétamester tegnap betiltotta a helyi tömegjátékokat is, mint rendezvényt, ugyanis a megnyitó munkamorálja, valamint irodalmi stílusa nem felelt meg a kívánalmaknak.

Megnyitónak.

Munkamorálja.

Na, ez sem lesz már még egyszer szürrealista, annyit mondok. De hogy támadott fel a szerencsétlen Kim Hjokcsol? Hát úgy, hogy nem sikerültek az észak-koreai-amerikai tárgyalások Hanoiban, konkrétan kicsit sem, és erről természetesen csakis ő tehetett, senki más. Észak-Koreában is mindenki jobban tud mindent, de az ottani rendszer sajátsága, hogy Kim Dzsongun a legokosabb, nála mindenki csak hülyébb lehet, szóval közölték volt, hogy emberünk tolmácskodása során elárulta Kim Dzsongun szándékait az imperialistáknak. Hogyne, hiszen maga a Vezér mondta el a szándékait a saját szájával. Ő maximum fordíthatta, habár azt sem nagyon értem, minek tolmács, ha Észak-Korea vezetője Nyugat-Európában végezte a tanulmányait és legalább olyan jól beszél angolul, mint az anyanyelvén. (A másik hasonló kérdésem tegnap az volt, hogy ugyancsak hasonló indokból minek tart Orbán Viktor angoltanárt? Pedig tart...)

No, de hát azért a tolmács, hogy szükség és igény esetén legyen kit kivégezni. Vannak ilyen élethelyzetek, a boldogult Lin Piao, Kína valamikori honvédelmi minisztere egyszerre zuhant le repülőgépével Belső-Mongóliában, mely balesetben életét vesztette, ugyanis felakasztották a repülőgépre, és azt az emberi szervezet nehezen viseli el, ugyanakkor a gyászesettel egy időben díszlakomán vett részt Mao Ce-tung elvtárs társaságában, és onnét távozván lőtték szét gépkocsiját rakétavetőkkel, mert a kínai nép szereti a tűzijátékot.

Ez egy nagyon szép, régi kínai szokás, szétlőni a vacsoravendég kocsiját, már a Szung-korból is akadnak róla feljegyzések. Na, de térjünk vissza a boldogult Kim Hjokcsolhoz, akit minden elhalálozása dacára egészen elevenen láttak, sőt, a diktátor húgát is látták élve, pedig április óta úgy tudtuk, hogy ő is felvette a néhai nevet. Hát van az úgy diktatúrákban, hogy a rémhírnek még az ellenkezője sem igaz, ugyanis a zsarnokságokban a valódi híreket a legjobban a saját sajtójuk elől titkolják, nehogy tévedésből megírjanak valamit – ezeket a haláleseteket sem a phenjani médiából ismerjük, hanem a dél-koreai Csoszun Ilbo című napilapból.

De erről sem érdemes írni, ugyanis egészen biztos, hogy akadna olyan okos ember, aki megmagyarázná, hogy Kim Dzsongun ugyan valóban kivégeztette az érintetteket, csak később mégis szüksége volt rájuk, tehát feltámasztotta őket. Más magyarázatot én sem tudnék adni a történtekre, az igaz.

És még miről nem írunk ma?

Nagyon sok mindenről, sőt, tulajdonképpen semmiről sem, mert mindenhez jobban ért valaki, vagyis mindenki.

Erről jut eszembe: tetszik tudni, miért nem lehet nemi életet élni a Nagykörúton?

Nem azért, mert a törvény tiltja, az még a kisebbik baj.

Hanem azért, mert mindenki megmondaná, hogyan tessék csinálni.

Szele Tamás

Nagyarányú gazdasági fellendülést remélek a láthatáron, hölgyeim és uraim, legalábbis a tegnapi események fényében. Nem tudom mással magyarázni ugyanis a kormánypárt főbb képviselőinek tegnapi megnyilatkozását, csak azzal, hogy titokban hasisbányát fedeztek fel az Országház alagsorában, és tegnap tesztelték az anyagot, mely majd dúsgazdaggá teszi nemzetünket.

Nyilván nem közölhették előre, milyen kísérletre készülnek, de az is világos, hogy mielőtt az első szállítmány elindult volna a vásárlókhoz, ki kellett próbálni – a jelek szerint jóval erősebbnek bizonyult az anyag a megszokottnál, legalábbis a tesztalanyok viselkedése arra mutat, hogy a rothadó Nyugat és a dekadens Kelet termékeinél ütősebb cuccot vagyunk képesek piacra dobni. (Jó, pontosan tudom, hogy a hasist nem bányásszák – máshol. Nálunk igen, nálunk ez is lehetséges. Kétharmaddal semmi sem lehetetlen.)

Lássuk az eredményeket!

Az, hogy Orbán Viktor megígérte Aung San Suu Kyi burmai kormányfőnek, miszerint nem fogjuk exportálni hozzájuk a demokráciát és ha gazdasági téren együtt is működünk majd velük, nem fogunk beleszólni a belpolitikájukba (magyarul: nyugodtan mészárolhatják a rohingyákat és utóbbi időben a kareneket is, magánügy, minket nem érdekel) azért még nem a drog hatása lehetett. Nem hinném ugyanis, hogy legfelsőbb szinten is tesztelték volna, különben is, Orbánnak nincs szüksége vegyi támogatásra ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, ő gyárilag ilyen.

Kövér is kaphatott a hasisból lengyel útja előtt, méghozzá tisztes adagot, de csak a gépen szívhatta el, ugyanis már Varsóban volt, mikor kirobbant belőle a hatás. Ráadásul a közép- és kelet-európai országok parlamenti elnökeinek találkozóján kezdett el szónokolni.

„Védekezni kell a mai európai liberális elit kommunizmus iránti nosztalgiájával szemben, aminek nevében, tömegmanipulációs módszerekkel élve közösségeinket bomlasztják. De védekezni kell azzal szemben is, hogy Európában egyes politikai erők és a mögöttük álló erőcsoportok ma „ugyanolyan erőszakos népboldogító politikát kívánnak folytatni, immáron a totalitárius vonásokat mutató liberalizmus nevében”, mint országainkban annak idején tették a szocializmus építésének jegyében.”

Az mondjuk tény, hogy az ő részéről semmiféle boldogító törekvésre nem panaszkodhatunk, sem népi, sem egyéni szinten, ennek kísértését ő messzire elkerülte egész életében. De kérem, így jár az, aki hasissal próbálkozik, holott gyógyszerre volna szüksége: nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy ezek a vicces anyagok csak felnőtt és ép lelkű embereknek valók (aztán majd nem lesz ép a lelkük, ha túlzásba viszik).

A Parlamentben már sokkal humorosabb jelenetek játszódtak le. Előterjesztésre került ugyanis a sajtótörvény módosítása. A változtatásokat a kormány nevében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtotta be, az előadó pedig nem más mint Rogán Antal, a miniszterelnök kabinetfőnöke. Ez egy szép, hosszú, ötvenhat oldalas dokuemntum, akit érdekel, itt megtalálja (https://www.parlament.hu/irom41/06355/06355.pdf), én csak néhány elemét emelném ki: megváltoztatják a híradók időtartamát (rövidebbek lesznek, maximum 45 percig tarthatnak) és eltörlik a pornográfia tilalmát. Mostanáig ugyanis ez tilos volt, az ilyen jellegű filmalkotásokat nem volt szabad közvetíteni, mostantól lehet majd, ám kóddal védve, hogy kiskorúak elvben ne láthassák őket.

Minden nagypapa fel fog majd költeni minden Pistikét, hogy írja be neki a kódot.

Az is fontos lehet, miszerint sávosan számolják ezentúl a reklámokat és többet engedélyeznek – ha ezt összevetjük a reklámadó eltörlésével, egészen érdekes hirdetési piac bontakozik ki előttünk. Érdekes és – kormányközeli.

Az már csak mellékhatása lehet a parlamenti hasispartynak, hogy Kovács Zoltán államtitkár, a vadászati világkiállítás kormánybiztosa kineveződött a Nimród vadászlap főszerkesztőjének, ilyesmik történnek, ennél cifrábbak is, ha nagy a buli, örüljünk inkább, hogy nem kórházigazgatónak nevezték ki vagy nem Paks 2-t kapta meg.

De a legnagyobb adagot kétségtelenül Matolcsy György Huba össznemzeti bankelnök szívhatta. Szerintem még hetekig jól fogja érezni magát, akkora mennyiségű drogot vehetett magához. Nem tehetek mást, szó szerint vagyok kénytelen idézni írását, teljes terjedelmében, amit a növekedés.hu-n publikált (https://novekedes.hu/mag/ujabb-tiz-helyen-elsok-2030-ig?_ga=2.186802792.1905970928.1558759315-61942426.1558759315&fbclid=IwAR2E-r_7W7_w_ePPjO8Ia2u6jhvDd76ZA-1seDzSJiDHq_i69SGrdskREvM) – de mit írás, ez költemény, a magyar gazdaság apoteózisa szabadversben, a legjobb kassáki és örkényi hagyományok szellemében, óda a honi törekvéshez, grandiózus közgazdászati himnusz!

„Újabb tíz helyen elsők 2030-ig

„El akartak temetni minket, de nem tudták, hogy magok vagyunk…”

ősi mexikói mondás

Miért is ne lehetnénk…

...világelsők másban is, 2030-ra?

1. Miért is ne lennénk képesek a fejlett országok közül elsőként elérni a demográfiai fordulatot? Sok minden kell hozzá, mégsem olyan nehéz. Ha évente mostantól „csak” 1500 gyermekkel több születik, minden évben az előző évhez képest, akkor 2030-ra elérjük a 110 ezres születésszámot, a nemzet fennmaradásához szükséges 2,1-es termékenységet. Nyugat és Ázsia fejlett világában ez aranyat érne.

2. Képesek vagyunk elérni a fordulatot a felsőoktatásban, aminek révén legalább 1 magyar egyetem kerülhet be a világranglista az első száz helyezettje közé, 2 egyetem a második száz és 3 egyetem a harmadik 100 közé. Minden magyar felsőoktatási intézmény kettős diplomát ad, angolul is képez, fúziós, kutat, külföldi diákot fogad és üzleti park veszi körül a zöld campusokat. Ez is aranyat érne röpke egy évtized alatt.

3. A világelsőségig repítene minket az egészségügy sikeres fordulata. A 4 kitűnő Orvostudományi Egyetem bázisán a Minnesotában működő Mayo Clinic magyar rokonait lehetne felépíteni, Budapestet Global Health City rangra emelni, az állami és magán egészségügyet közös forgatókönyv szerint fejleszteni.

4. Aranyat érne, ha Nyugat-Európát megelőzve végrehajtanánk a gazdaság, a társadalom és az állam teljes digitális átállását. Ma nem csak az lehet erős, aki nagy, az is, aki a gyors, holnap már csak az, aki gyors. Minden digitális lesz, mert ez gyors, egyszerű, és végtelen erőforráson alapul.

5. Világelsők lehetünk, ha egyszerre hallgatunk a szívünkre és az eszünkre: számoljuk hát fel a szegénységet Magyarországon 2030-ra! Kezdjük a 300 afrikai szegénységben élő kistelepüléssel és a nagyvárosok szegényfoltjaival, majd ne hagyjuk abba.

6. Építsünk 3 régi/új geo-struktúrát: Budapest 4 milliós regionális központ felé tart, a Kárpát-medence egy 25-30 milliós Mega City felé, a négy visegrádi ország hatra léphet, Szlovénia és Horvátország társulhat 2030-ra. Ez így együtt geo aranyat hozhat, közösen minden résztvevőnek.

7. Az újra integrálódó Eurázsiai Kontinens Kína és Nyugat-Európa között igényli az új csomópontokat. Budapest egy későbbi laza Kelet-Európai Államszövetség déli fővárosa lehet, sok aranyat érő értékkel.

8. Zárkózzunk fel Ausztriához ötödnyi/negyednyi különbséggel 2030-ra az egy főre eső fejlettség, életszínvonal és életminőség terén, miközben megfelezzük a GDP/GNI rést: történelmi elsőséget érne.

9. Emeljük kétszeresére az életminőség összes mutatóját, különösen a Boldogság Indexet és a Human Development Indexet. Így kapna mindenki egy személyes értéket, ami megint csak aranyat ér.

10. Vegyük észre, hogy a lehetőség mind ezek elérésére a kezünkben van: az MNB 330 pontos Versenyképességi Programja egy kulcscsomó, ami egy csomó rozsdás zárat nyit. Képesek vagyunk mind a 10 aranyat érő érték megszerzésére, mert a korábbi évtizedben már szereztünk 10 ilyen aranyat.

Fogadjuk meg Lao-Ce tanácsát: „Wei wu wei – megerőltetés nélkül, csak könnyedén…”

A szerző a Magyar Nemzeti Bank elnöke”

Érezzük meg a szerző lelki nagyságát. Ugye, ő azt mondja, miszerint minden legyen jól, mert ha rosszul megy, az nekünk nem jó, hanem rossz. Ezt a tételt nehéz volna cáfolni. A népszaporulat emelése megoldható, Nicolae Ceausescunak sikerült is, aztán rekordsebességgel esett vissza újra a romániai népesség növekedése, amint ismét engedélyezték az abortuszt. A felsőoktatás fordulatáról annyit, hogy szerzőnk majdnem tökéletesen leírta a CEU-t, mint jövendő magyar egyetemet, szóval valamiről bizonyára megfeledkeztek, mikor ezt az intézményt támadták. Vagy Matolcsyt nem kérdezték meg időben. Az egészségügy sikeres fordulata mintha nem lenne várható 2030-ig, a mostani szintet tekintve – olyan ez, mintha valaki a Mariana-árokból próbálná meghódítani a Himalája csúcsait, magasugrással. A digitalizálással nem tudnánk megelőzni például Észtországot – jó lenne ugyan nagyon, meg drága is egy kicsit, mindazonáltal a digitalizáció nagyon nem arról szól, hogy „minden digitális lesz, mert ez gyors, egyszerű, és végtelen erőforráson alapul”, ugyanis az erőforrás nem végtelen, és a gazdaság továbbra is a reális termeléssel foglalkozik, semmiből nem képes valamit előállítani. Szerzőnknek különben ez régi rögeszméje, már a valamikor 2013-ban publikált könykritikáiban is szentül állította, hogy a 3D-printerek áramból és szoftverből állítanak elő tárgyakat, anyagot nem kell beléjük tölteni. Javaslom neki a Bölcsek Kövének előállítását és az örökmozgó bevezetését általános energiaforrásként.

Itt már kezd elhagyni a humorom. Azt mondja: „ha egyszerre hallgatunk a szívünkre és az eszünkre” 2030-ra felszámolhatnánk a szegénységet Magyarországon. Hát azért az ennél kicsit bonyolultabb feladat, mondhatni komoly tudományt igényel, melynek sikeres alkalmazása mindezidáig bolygónkon mindenütt kudarcot vallott. Talán alapvetően mégis a rendszer a hibás, nem a szándék kevés erre... Huba, Marxnak, Leninnek és Kennedynek nem sikerült, erre jössz te, azt mondod: „legyen jól” és attól jól lesz?

De nem is érdemes folytatni az elemzést: négymilliós Budapest, harmincmilliós kárpát-medencei megalopolisz, ami később Eurázsia fővárosa lesz, boldogságindex... ez már nem hasis, ez már valami ütős hallucinogén. Persze a tizedik pontban kilóg a lóláb: ezt a sok bazári mesét, közhelyet és utópista látomást hogyan lehet elérni? Úgy, hogy alkalmazzuk az MNB 330 pontos Versenyképességi Programját, és ez záros határidőn belül meghozza az áldást, ráadásul könnyedén, megerőltetés nélkül hat, mint egy hashajtó a reklámban.

Az már bizonyos is. Más útját ugyanis ezen eredmények elérésének magam sem látom.

Csak legalább Lao-cét ne keverte volna bele ebbe a tripbe a mi Hubánk.

Különben pedig valóban komoly gazdasági fellendülésre számíthat kicsiny hazánk, de nem az MNB 330 pontos Versenyképességi Programjának alkalmazása révén.

Hanem abból, ha piacra dobjuk az anyagot, amit tegnap szívtak a Parlamentben.

De a legdrágábban a Matolcsyét tessék adni.

Az a legütősebb.

Szele Tamás

A mai világra csak egyetlen szót használhatunk, egyetlen jelzőt, ez mindent elmond, és ennél többet nem is kell mondani róla: posztfaktuális. Túl van a tényeken, messze túl, abszolúte nem zavarja a valóság, nem is érdekli. A hírekkel is csak az általuk kiváltott érzelmek miatt foglalkozik: elég különös, hogy az információ kora ilyenre sikeredett, de ilyen.

(Fotó: Femina)

Az ember turkál a tegnapi hírek szemétdombján, és nemi undorral gondol arra, hogy húzhatott volna gumikesztyűt is: amelyiken nem a hazugság nyoma érződik, azon a manipulációé, még ami igaz is, azt sem hagyják félreértelmezés nélkül, nem is annyira a szerzők, annál inkább az olvasók – azok az olvasók, akik a saját kétsoros hozzászólásaikat a közösségi oldalon „cikknek” hívják, ha egy is elvész közülük, vége lesz a világnak, de legalábbis a szólásszabadságnak és olyan egészen egyszerűen nem létezik, hogy valamit ne tudjanak jobban mindenkinél.

Na, épp nekik készülnek az álhírek és a manipulált hírek. Ugyebár, tegnap végigsöpört a magyar független sajtón egy félreértés: a Népszava adta közre (https://nepszava.hu/3038323_az-epp-frakcio-megsem-buntetne-a-fideszt), brüsszeli források alapján, miszerint

„Az EPP-frakció mégsem büntetné a Fideszt

A Fidesz európai parlamenti képviselői teljes jogú tagként vehetnek részt az Európai Néppárt (EPP) újjáalakult frakciójának tevékenységében annak ellenére, hogy az EPP márciusban felfüggesztette a magyar párt tagságát. Ha a fideszesek úgy döntenek, hogy néppárti színekben folytatják a munkájukat, akkor nem hogy “büntetni” nem fogják őket, de még arra is lesz lehetőségük, hogy vezető parlamenti, illetve szakbizottsági tisztségekre pályázzanak, illetve megőrizzék pozíciójukat a politikai csoport átmeneti elnökségében, feltéve, hogy jelölésükhöz hozzájárul frakciótársaik többsége - mondták a Népszavának EP források. (Az ATV információja szerint automatikusan a néppárti frakcióban folytatják.)

A kereszténydemokrata csoport szerdán tartja alakuló ülését Brüsszelben. Ezen megválasztják a régi-új elnökséget: ismét bizalmat fognak szavazni Manfred Weber elnöknek és várhatóan a vezetőség újra EP-képviselővé választott korábbi tagjainak. Szájer József alelnök is a posztján maradhat, ha elindul a tisztségért és megkapja hozzá a szükséges szavazatszámot. A képviselőknek kedd délelőttig kell jelentkezniük az elnökségbe.” (Népszava)

Hát, ilyenkor legyint fáradtan az ember, okos fejével bólint s már nem remél, akkor ennyi történt, akkor valamiért a tizenhárom képviselő mégis fontos (bár eddig mindenhová kevesek voltak, illetve ahová nem, oda meg nem kellettek). Akkor a Néppárt jogállamisággal, korrupció-ellenességgel kapcsolatos terveinek annyi, nem lesz Weber-bizottság, ami megvonná az anyagi támogatásokat a diktatúrává cseperedő tagállamoktól, akkor szabad a vásár. Ez körülbelül ebben az értelemben vonult végig a címlapokon, a Magyar Nemzet gúnyosan pontosította a Népszavát, miszerint „A mondat második része csak akkor lenne pontos, ha azt írták volna, hogy a Fidesz függesztette fel tagságát az EPP-ben.” (https://magyarnemzet.hu/belfold/helyesbitjuk-a-nepszavat-6992981/) és már Gulyás Gergely is azt emlegette a Die Weltnek adott interjújában, hogy „a Néppártnak is az a legjobb, ha megtart minket”.

Születtek egymás után az összeesküvés-elméletek, mindenki tudni vélt valamit, mindenki átlátott a szitán, mígnem – ugyancsak a Népszavában – közhírré nem tétetett, hogy vissza az egész, hogy úgy mondjuk, ellenkezőleg áll a helyzet, a hír nem volt igaz (https://nepszava.hu/3038368_megiscsak-lefokozzak-a-fideszeseket-az-ep-ben).

„A Néppárt frakciója tartja magát a párt döntéséhez, amellyel felfüggesztették a Fidesz tagságát.

A Fidesz európai parlamenti képviselői nem tölthetnek be vezető pozíciót az Európai Néppárt frakciójában - tájékoztatta lapunkat Pedro López de Pablo szóvivő. Így Szájer József sem pályázott a politikai csoport vezetőségébe. A jelentkezés határideje kedd délelőtt 10 óra volt.” (Népszava)

Arról, hogy korábban miért gondolták teljesen másképp, csak egy félmondat szól, illetve annyi sem: arra utal a szerző, hogy a korábbi információk kiszivárogtatásból származtak (és jogosan: az eredeti írásban EP-forrásokat említ). Mármost azt viszont tudjuk, hogy csak az szivárog ki, amit szivárogtatnak, szél fúvatlan nem indul, a Népszava valószínűleg kicsit sem örült az első hírnek, de közölte, mert hitelesnek tűnt a forrása, és az ő nyomukon – hiszen a Népszava általában hiteles lap – közölte a fél magyar sajtó is. Aztán cáfolták és másnak is cáfolni kellett, kivéve a KESMA-médiát. De az újságíró magától nem hazudik, ha profi, és ennél a lapnál csak profik dolgoznak, az újságíró akkor közöl téves hírt, ha őt magát is megtévesztik. Ügyesen kell csinálni, mert nem telik el nap anélkül, hogy ilyen kísérlettel ne találkozzon a sajtómunkás, valamilyen próbálkozás mindig akad, ha nem politikai érdeke mentén próbálják az embert kihasználni, akkor gazdaságiak mentén, de ha az sem, akkor legalábbis valami személyes bosszúra. Szóval, ez nem a naiv emberek szakmája, aki hiszékeny, hamar megjárja, de ezzel együtt is néha sikerül egy-egy ilyen kísérlet. A Népszava tisztességét épp az bizonyítja, hogy az első adandó pillanatban közreadták a cáfolatot. Hogy egyébiránt kinek és mire volt jó ez az egész, kinek volt hasznos, hogy pár órán keresztül a magyar olvasók elhiggyék, miszerint a Néppárt amnesztiát tartott, az nem világos, ugyanis akárki is terjesztette ezt a tévinformációt, tudnia kellett, hogy nagyon hamar ki fog derülni az ellenkezője. Hasznát, értelmét, velejét nem látni, de valamire biztos jó volt.

Esetleg arra, hogy pár fejben tévesen ragadjanak meg a dolgok. Igaz ugyan, hogy ha az a pár fej Népszavát olvas, akkor a cáfolatot is olvasta, de hátha azon átsiklott... nem, tényleg nem értem, mire jó félrevezetni a sajtót.

És még ha csak a híreket hamisítanák. De már a fikciót is! Teljesen más, az előzőektől független hírek szólnak a „Csernobil” című minisorozat oroszországi fogadtatásáról. Mély tisztelet illeti az alkotókat, ugyanis kiválóan sikerült a széria, hiperrealisztikusan, annak ellenére, hogy tulajdonképpen a csernobili baleset nem volt egy nagyon látványos, filmre kívánkozó esemény. Nem, ismétlem, nem történt nukleáris robbanás, a magasnyomású gőz robbant fel, illetve vetette le a reaktor tetejét, bár ez sem ennyire egyszerű. Viszont rengeteg ember – az úgynevezett likvidátorok – dolgozott halált megvető bátorsággal, önfeláldozással azért, hogy megmentsék Európa (és természetesen az akkori Szovjetunió) nagy részét a radioaktív fertőzéstől. Csak munkásból kétszázezret soroztak be (a katonákkal együtt nyolcszázezren voltak), és borzasztó a veszteségi arányuk: a besorozott kényszermunkások közül 13 000 likvidátor már nem él, és 70 000 súlyos betegségekben szenved. Az elhunytak 20%-a öngyilkos lett.

Erről viszont már lehetett megrázó erejű filmet forgatni, még ha a Kremlnek nem is tetszik. Pillanatnyi gazdasági okok miatt most Moszkva nem találja időszerűnek a likvidátorok és az áldozatok emlegetését, és már meg is tette a megfelelő ellenlépéseket.

Mivel a sorozat nem nevezi magát dokumentumfilmnek, nem is cáfolhatják, kikezdik hát másképp. A távolról sem kormánypárti, angol nyelvű „The Moscow Times” (nem összetévesztendő a putyinista „Russia Times”-szal) érdekes válogatást közöl az ottani kormánysajtó lejáratási kísérleteiből. (https://www.themoscowtimes.com/2019/06/04/putins-media-struggle-to-deal-with-hbos-chernobyl-a65866) Akkor szemezgessünk mi is.

A Komszomolszkaja Pravda szerint világos, hogy a fikciós filmsorozatot a Roszatom üzleti versenytársai finanszírozták, a célból, hogy így is lejárassák Oroszországot, mint atomhatalmat és a cég is kevesebb reaktort adhasson el.

Az „Argumenti i Fakti” sommásan annyit mond: karikatúra ez, nem valóság.

Közben elkezdett terjedni az orosz (és magyar) médiában egy Karla Marie Sweet manchesteri forgatókönyvíró által feltett, nagyon butácska kérdés, mely azt firtatja, miért nincsenek színesbőrű karakterek a filmben? Ha a hölgy kérdezett is ilyent, nagyon megbánhatta már – egyfelől, mert hogyan lehettek volna Ukrajnában és akkor színesbőrű emberek nagyobb létszámban? Másfelől, mert a fél világ rajta röhög. Azért nem állítható teljes bizonyossággal, miszerint egyáltalán kérdezte, mert zárttá tette a Twitter-fiókját, feltehetőleg a reakciók miatt. De a kérdés, akár elhangzott, akár nem, lehetővé tette a Russia Today számára, hogy bemutassa a fekete bőrű, vologdai illetőségű Igor Anatoljevics Kirjakot, aki részt vett a mentésben és ki is tüntették.

Újabb csapás az imperialistákra, mondaná Virág elvtárs, de a gőzhenger nem áll meg, az állami NTV nekilátott leforgatni a saját csernobili sorozatát, melyben – most tessék figyelni! - egy ármányos CIA-ügynök szabotázsakciójának köszönhetően történik meg a baleset.

Ugyebár, ez is fikciós mű, ezen sem lehet számon kérni a tényeket – de azért hatalmas különbség, hogy megtörtént eseményekről forgat valaki feldolgozást, vagy kitaláltakról. Az orosz fél arra hivatkozna egy esetleges vitában, hogy mindenkinek jogában áll olyan mesét kitalálni, amilyent csak akar, míg mesének mondja, nem is hazudik.

Hát ez igaz, de lássuk, mi folyik előttünk. Ugyebár, először ott voltak a letagadhatatlan események. Azért megpróbálták őket tagadni, csak nem ment. Aztán megszületett ezekről rengeteg riport, beszámoló, regény (a legjobbat talán Frederick Pohl írta), máig birkózik Ukrajna és részben Fehéroroszország a baleset következményeivel, azonban...

Azonban hiába a tények, hiába a lakhatatlanná vált Zóna, most pillanatnyilag kényelmesebb volna másról beszélni, aminek orosz földön nagy hagyományai vannak, az 1957-es Majak-katasztrófát, amit Kistim-balesetnek is hívnak, a kilencvenes évek közepéig nem merte senki sem emlegetni, holott az akkor és ott kiszabadult radioaktív szennyezés a csernobilinek a kétszerese volt.

Most bemutatták ezt a sorozatot, mi a teendő? Sárkány ellen sárkányfű, leforgatnak egy ellensorozatot. Az első csak fikciós, a másik már hazugság: de érvényes rá az alkotói szabadság elve. A nézők meg majd hol az egyiket hiszik, hol a másikat. Mindig azt, amit később láttak.

Ugyanis a szikár tények nem érdekelnek senkit, a hit a lényeg ebben a posztfaktuális, tényeken túljutott világban, az emberek reakciója, érzelmei.

Ezért manipulálják a híreket, de még a filmsorozatokat is, és mivel két, bizonyítékokkal alá nem támasztott állítás logikai értéke azonosan nulla, így relativizálódik az igazság értéke. Ez is a cél különben, ezért találták fel a Káoszgépet: ha már senki sem fogja tudni, mit higgyen, annak fognak hinni, akit többet és hangosabban hallanak.

És akkor „győz hát a vén Hazugság.”

Posztfucktuális kor.

Szele Tamás

Kérem, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy péntektől rugdalhatom a bőrt az Orion csillagképben, ha azt Nimródnak hívom, rögtön nagyon kedves lettem volna vele és szépen, szelíden beszélek hozzá, míg ki nem érkeznek az ápolók. Azonban tegnap óta ez kíméletlen valóság, Lezsák Sándor lehozta a csillagokat az égről, sőt, konkrétan Lakitelekre rögére hozta a csillagképet.

Na, ne marháskodjunk, mondhatnák a józanabbak, de én kötöm az ebet a karóhoz, igenis lehozta. És most a csillagokban footgolfozhat a derék magyar honfi.

Mit csinálhat?

Footgolfozhat.

Az meg mi az Öregisten csodája?

Pontosan az: Isten csodája. De lássuk az alaphírt, az eredeti forrása, a baon.hu nyomán:

„Európában is egyedülálló footgolf pályát avattak Lakiteleken

A parlament alelnökének kezdő rúgásával nyitotta meg kapuit a sportolni vágyók előtt a Nimród Szabadidő és Footgolf Park a lakiteleki Népfőiskolán. Az Európában is egyedülálló létesítményt pénteken ünnepélyes keretek között adták át.

Az ünnepélyes átadáson Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke, a Népfőiskola Alapítvány elnöke felidézte a footgolf pálya létrehozásának előzményeit. Elmondta, a footgolf mindössze tízesztendős játék a világban, de rendkívül gyorsan fejlődik. Abban bíznak, hogy néhány esztendő múlva Európa Bajnokságnak is otthont adhat a lakiteleki pálya, amely a Nimród csillagképet formázza és a Hungarikum Liget legújabb ékessége. Elhangzott az is, hogy a tizennyolc szakaszos footgolf pályát a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány a 24 hektáros területén a Nemzetközi Footgolf Szövetség előírásainak megfelelően alakították ki. Európa első kifejezetten footgolfra tervezett pályája a Magyar Footgolf Szövetség által felügyelt, nemzetközi versenyek megrendezésére is alkalmas. (...)

A footgolf pályán a Nimród csillagkép pontjai rajzolódnak ki, akik a játék során érintik a pálya összes végpontját, azok egyúttal végighaladnak a híres csillagkép alakzatán is. A pálya építése során a terepet úgy alakították ki, hogy a játék minél élvezhetőbb legyen. A pályahosszok meghatározása során pedig arra törekedtek, hogy a gyermektől kezdve az idősekig mindenki örömmel használhassa. A 18 pályaszakaszt egyenként ideálisan 3 és 5 rúgásból lehet teljesíteni. A távolságok átlagosan 2000-2500 méter között vannak.” (Baon.hu)

Most már csak azt nem tudjuk, hogy mi az a footgolf és mi van, illetve lesz még a Hungarikum Ligetben. De mindkettőre megtaláltam a választ.

Hát kérem, a footgolf lényege, hogy egy 5-ös méretű futball-labdát a lehető legkevesebb rúgással kell a kezdőrúgás helyéről egy 53,5 cm átmérőjű és 40 cm mély, legalább 50 méteres körzetben elhelyezett lyukba eljuttatni. A pálya 18 szakaszból, míg a gyakorlópályák 6, illetve 9 részből állnak, hosszuk akár a 7 000 métert is meghaladhatja. A sportot, mely ötvözi a labdarúgás és a golf szabályait, hivatalos golfpályán vagy footgolf pályán 4 fős csapatok játsszák. A játékszabályok alapvetően az eddig ismert golf szabályokra épülnek.

Ennek a játéknak – mely rövidesen tömegsporttá válik hazánkban éppúgy, mint a Kárpát-medencében mindenfelé, ugyebár, hiszen két dologgal nem tudunk mit kezdeni: a temérdek helyünkkel és a rengeteg időnkkel – érzem én egy markáns nemzeti jellegét. A dacos, felemelt fejű szittya, aki szemmagasságból tárgyal bárkivel (mert nem olvasta a Gullivert) és megharcol a világgal is ősi szabadságának, vagy inkább vezérei szabadságának védelmében, hétvégén a hóna alá kapja a focilabdát, és hosszú, tömött sorokban elindul Lakitelekre footgolfozni. Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted: nem vész el az, ha footgolfozni engeded!

Fogósabb kérdés a Hungarikum Liget. Ez ugyanis tulajdonképpen egy élménypark, amit a mostani népfőiskola fejlesztése útján nyerünk. Mondjuk azt nem értem, hogy egy népfőiskolából miért pont élménypark fejlődik evolúciós úton és miért nem mondjuk egyetemmé válik, de nem kell nekem mindent tudni. Az alapelképzelés az ugyanis, miszerint a footgolf-pálya, valamint az épülő, turulmadarat formázó lovarda, a borkatedrális és a termálfürdő azt a célt szolgálják, hogy a népfőiskola közönsége a tanfolyamok, kurzusok után ott maradjon és kicsit élvezze az életet. Persze, nem ingyen.

Túl azon, hogy az illető kurzusok egyelőre nem vonzanak tömegeket – majd fognak, Lezsák mester reményei szerint, ha megvalósul ez a kacsalábon forgó élménypark – azért elképzelem például a borkatedrálist. A turul formájú lovardát már el sem képzelem, ugyanis az én fantáziám is véges és nem tudok rájönni, hogyan lehetne turul formában lovagolni, de nem kétlem, hogy valamely csavaros eszű szittya erre is rájön majd. Hanem az építés alatt álló borkatedrális nem hagy nyugodni.

Nekem, kérem, nagyon komoly gyakorlatom van az italmérések látogatásában: ittam én csapszéktől ötcsillagos luxushotelig mindenféle helyen, mindenfélét, még ha mostanság, így ötven fölött mintha már kevésbé igyekeznék mindegyik késdobálóba bemenni. A tapasztalat alapján kívülről el tudom dönteni, érdemes-e. De én azt hittem, inni járok ezekre a helyekre, nem túl dicséretes módon, arról fogalmam sem volt, hogy ezek nem kocsmák, hanem sörkápolnák, pálinkatemplomok, borkatedrálisok, és én voltaképpen egy szent életű remete vagyok, zarándokúton, egyik kegyhelytől a másikig. Ó, hányan ájtatoskodnak kegyességgel ezen pillanatokban is kicsiny országunkban! Minő hitújítás – ennek a vallásnak, ami katedrálist emel a bornak, Magyarországon rengeteg híve lesz. A vezetője meg Lezsák atya ezek szerint – bár én helyet biztosítanék a legmagasabb klérusban Tibi atyának is. Különben még a végén megreformálja a Szent Tanokat és kitör a vallásháború.

De nem, azt nem lehet: egységben az erő, a magyar nem fog pártoskodni, együtt találjuk majd meg, szent énekeket zengvén a legendák Sárga Földjét! No, annyi biztos: nekem ezt a borkatedrálist is látni kell majd. Remélem gótikus lesz. A cinterem meg borospince. Az istentisztelet alkalmából orgona és furmint szól, a lelkek felemelkednek, a láb megtántorodik a mennyei malaszttól… ezt látni kell, kérem, nincs mese, látni kell, felebarátaim.

Marad még számunkra annak kiderítése, hogy mi köze Nimródnak az Orionhoz. Nagyjából semmi, de nemzeti-okkult körök szerint ez az Orion magyar neve, illetve ez az eredeti név, korábbi, mint a görögöké. Hát persze, mióta a boszniai hegyekben is rovásírásos feliratokat és ősmagyar piramisokat találunk, semmi kétség, hogy mindenhol is az ősmagyarok voltak legelőször, aztán mindenki más.

Lakitelken főleg, Lakitelken az ősmagyarok előtt csak Lezsák volt, mint még ősibb magyar, de ő már akkor is ott lakott, mikor a legközelebbi szomszédja a Vértesszőlősi Samu volt. És szerintem azóta tervezgeti ezt az élményparkot, aminek a legnagyobb előnye, hogy drága és rengeteg számlával jár. Persze, nem árt, ha tudjuk, miszerint Lezsák Sándornak sikerült elintéznie, hogy az alapítványa megkapja a Budai Vigadóból kiköltöztetett Nemzeti Művelődési Intézetet, így a közintézménynek is ők építenek új székházat 2,2 milliárd forintért. És hát a 444 információi alapján eddig sem sínylődtek, most sem teszik:

„A kormányváltástól kezdve Lezsák alapítványa minden évben több száz milliós működési támogatást kap a költségvetésből, de ahogy 2015-ben elkezdődtek a felújítások és az újabb építkezések, úgy a minisztériumoktól, állami cégektől és pénzalapoktól érkező pénzek is milliárdos szintre ugrottak. A 2017-es beszámolója szerint a Népfőiskola Alapítvány több mint 15 milliárdot kapott különböző állami szereplőktől. A legbőkezűbb az Emberi Erőforrások Minisztériuma volt 14 milliárddal, de beszállt a Seszták-féle Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a Földművelésügyi Minisztérium, a Szerencsejáték Zrt. és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. is.” (444)

Szóval, tőkeerős alapokra épül az Orion csillagkép. Nem légvár az élménypark, nem ködkastély a borkatedrális.

Csak azt tudnám, mikorra hozza be ez az egész befektetés az árát?

Van Poul Andersonnak egy kiváló tudományos-fantasztikus regénye, fiatalkorom egyik kedvence. Annak a címe adja meg a választ.

„Majd, ha az Orion felszáll”.

Na, pont akkor válik kifizetődővé a Hungarikum Liget is.

Egy perccel sem hamarább.

A határ a csillagos ég.

Meg a küszöb is.

Szele Tamás

Történt pedig, kedves felebarátaim, hogy én az este későn aludtam el. Későn, de annál mélyebben: alig bírtam kinyitogatni a szememet a szárnysuhogásra, hanem mikor sikerült, látom ám, hogy ragyogó alak áll az ágy mellett, lángpallossal a kezében és erősen sürget, menjek már vele, mert idézésem van a Legfensőbb Helyről, az meg nem fog várni rám.

Épp csak kesztyűt húzhattam, már vitt is, a ház előtt állt a tüzes szekér. Amint távolodtunk a csillagok között, azon töprengtem: mi vétkem lehet, hogy ilyen sürgős az ítélet, nem várhat a szokásos terminusig? Gábrielt hiába faggattam, csak annyit mondott: neki a Törvény betartása és betartatása a dolga, de ne ijedjek meg, ha valami nagy bűnöm volna, akkor nem őt küldik, hanem Belzebub kollégát, és nem felfelé mennénk, hanem le. Biztos csak kihallgatás lesz, szedjem össze magam. Kaptam is a bejáratnál egy inget-glóriát, hogy mégse Homer Simpsonos pólóban álljak az Úr elé, s már kísértek is a hatalmas terembe. Két oszlop között léptünk be, hosszan baktattunk a fekete-fehér kockás márványpadozaton, míg az Ő színe elé nem kerültem.

Hatalmas asztal mögött ült, balján a Nap, jobbján a Hold, az iratok között böngészett, és mikor rám tekintett a szemüvege felett, teljesen olyan volt, mint a nagypapám, Deutsch László, aki még gyermekkoromban nézett rám így, mikor előkerített az udvari farakás tetejéről, három éves koromban, mert kicsit ebadta valék én már gyereknek is.

- Szele Tamás?

- Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!

- Hagyd már, fiam, a formaságokat, nem vagy te Sámuel... Aztán hogy vagytok mostanság?

- Uram, lehetnénk jobban is, igen nagy mifelénk a felfordulás, hatalmaskodás, szegénység is akad bőven, de nem akarok panaszkodni.

- Hát, fiam, én sem érek rá mindig a hátam mögé nézni, de megígérem, lesz rátok gondom. Hanem úgy emlékszem, hogy annak idején azért küldtelek téged a Földre, hogy szövegekkel foglalkozz, híreket keresgélj, azokat tedd közzé.

- Teszem is, Atyám, képességeim szerint.

- Azt látom, hanem akkor munkád lesz: itt van két beszéd, ugyanazon napon mondták, ráadásul ugyanazon környéken. Nézd meg őket, mert én nem igazodok ki rajtuk: vagy az egyik igaz, vagy a másik. A kettő együtt semmi esetre sem. A Mennyei Sajtószolgálat sem tudja eldönteni.

- Hadd lám, Uram!

Máris perdült két angyal, s árkus pergamenen elém hozták:

„A halál kultúrája a szabadság nevében a rend ellen fordul, a jog nevében a demokrácia létére tör. Célja a természetes közösségek felmorzsolása olyan, a nemi, családi, vallási és nemzeti önazonosságukból kiforgatott, fogyasztói lényekké silányított egyénekre, akik értéktudatuk elveszítése miatt már képtelenek érdekeik felismerésére, képtelenek az önvédelemre, és ezért biztosabban alávethetők, uralhatók és kifoszthatók.”

- Hát, Uram, apokaliptikus egy látomás ez, de bizony nem apolitikus. Olvastam én ezt már tegnap délután.

- No, ezért téged hívtalak, lám, már eszedbe is jutott! Hát ki mondta ezeket?

- Ezeket, Atyám, a Kövér László mondta.

- Tényleg, mintha lenne egy ilyen nevű ápolt a ti környéketeken. És kicsoda ez a Kövér László?

- Tisztesség ne essék szólván elsorolhatnám a címeit, de azokkal sokra nem mennénk, főleg a Te színed előtt: amolyan negyedes fejedelemként viselkedik. Vagy papi fejedelemként, ha ezt a beszédet nézzük, mert bizony a csíkzsögödi plébániatemplomban mondta el.

- Zsögödön? Hát mi a baj Zsögödön? Ahogy nézem a nyilvántartást, nem jött onnan sem több panasz, sem több sirám. Még a templom is ötszáz éve megvan, nem jár arra sem török, sem tatár, sem a halál kultúrája, mi a baja ennek az embernek?

- Én azt, Uram, nem tudom, de igencsak háborgathatja valami belülről a koponyáját, dibuk lakhat benne, ha más nem, mert egyfolytában zöldeket beszél, ennek sincs semmi értelme.

- Nincs ám, fiam: tudnék róla, ha volna ilyesmi, Jó erős lehet az a templom, hogy a fejére nem szakadt, igaz, kár lett volna a hívekért. Akkor ez szamárság?

- Az ám, méghozzá a szemenszedett fajtából.

- No, akkor lássuk a másikat.

Perdültek is az angyalkák, még egy kávé is került az újabb pergamen mellé. Az állt rajta:

„Az egyház nevében bocsánatot kérek az Úrtól és tőletek azokért a pillanatokért, amikor a történelem során hátrányosan megkülönböztettünk, bántalmaztunk, vagy elhibázott módon Káin, és nem Ábel tekintetével tekintettünk rátok, és nem tudtunk elismerni, nem tudtunk értékelni benneteket a sajátosságaitokban. A közönnyel is előítéleteket táplálhatunk, és gyűlöletet kelthetünk. Hányszor ítélkezünk meggondolatlanul, sebző szavakat használva, olyan gesztusokkal, amelyek gyűlöletet keltenek, és eltávolítanak egymástól. Nem vagyunk igazi keresztények, de még emberségesek sem, ha nem látjuk meg az embert a tettei előtt, az ítéleteink és előítéleteink előtt.”

- Uram, ez is ismerős. Ezt a te szolgád mondta, Ferenc, Balázsfalván.

- A római püspök?

- Ő bizony, derék pásztor az.

- Magam is annak ismerem... de hát kiknek mondta?

- Hát bizony az ottani cigányoknak, s okkal.

- Ejnye már, hát csúful bántok velük?

- Gyakorta: nekem nem szokásom, de mások megteszik ostobaságból, előítéletből, aztán csak romlik-mérgesedik a helyzet.

- Nem örvendek, fiam, de azt mondod, Ferenc legalább jól beszélt?

- Jól bizony, Uram ideje volt már az intelemnek is, a szép szónak is.

- Hej, erősen elkanászodtatok ti abban a Közép-Kelet Európában, mióta nem figyelek rátok. Az egyik ostobaságokat szónokol a templomban, a másiknak bocsánatot kell kérnie a másik házamban az elesettektől, ráadásul még ugyanazon a napon, ha más ügyben is, hát hiába beszéltem én nektek?

- Nem hiába, Uram, de látod, ilyen az, ha elkóricál a nyáj, nem ügyelnek rá.

- No, ne félj, fiam, lesz rátok gondom most már.

- Magam is attól tartok... de látod, Uram, mégiscsak mindenki azt tette, ami a dolga.

- Hogyhogy, fiam?

- Látod, a bolond butaságokat zagyvált össze, a bölcs meg derék dolgokat mondott.

- Az igaz: de miért az én házamban kellett bolondozni?

- Atyám, arról már sem a házad, sem a nyájad nem tehet, csakis az, aki felszólalt.

- No, meglátjuk, fiam, mire jutok, de meglehet, nem csak a jobb kezemnek lesz dolga. Te meg, fiam, elmehetsz, még van dolgod pár évtizedig odalent. Csak meg ne bolondulj te is, mint ez a másik, ez a Kövér.

- Hát, az ő módján én sem szeretnék megzavarodni, az már bizonyos.

Reggel aztán eltöprengtem az álmomon.

Azért tényleg csodálatos.

Mármint az ötszáz éves csíkzsögödi templom.

Annak is a fedele.

Hogy az nem szakadt le.

Na, kérem, az a csoda.

Szele Tamás

Kérem, fordult a kocka, és nem mondom, hogy haragszom miatta. Eddig tartott a magyar „nemzeti radikálisok”, pontosan fogalmazva szélsőjobboldaliak pöffeszkedő fölényeskedése, eddig tartottak a homályos célozgatásaik, amik arra utaltak, hogy valahol, akárhol, bárhol seregek várakoznak az ő szavukra. Eddig tartott, és nem tovább.

Persze, lehet, hogy vannak ilyen seregek, még az is lehet, hogy egyenruhát viselnek, csak az a mundér nem magyar. És nem is magyar kommandírozásra emelinti lábát. Jobban érthetnek oroszul. De miről is beszélek? Csak annyiról, hogy tegnap végre megtartották a Nemzeti Légió zászlóbontását Szegeden. Meg ám – mintegy ötven fő vett rajta részt.

Tény, hogy a Sátánban boldogult Magyar Gárda alakulásán, 2007. augusztus 25-én is csak 56-an jelentek meg, csak épp őket akkor megtámogatta a Nemzeti Őrsereg harminc fővel, és ellenük is elsöprő többség tüntetett akkor és ott – talán ezer ember is. Most is többen voltak az ellentüntetők, mint a légiósok, de a helyzet nem csak ezért nem analóg.

Azért sem, mert a Magyar Gárda alakulása idején egy baloldali kormányzat élvezett országszerte széles körű ellenszenvet – nem épp teljesen érdemtelenül, bár annyira semmiképpen sem érdemelte ki az ellenérzéseket, amennyire megkapták.

A közhangulat egyáltalán nem volt barátságos irányukban, erre a hullámra ült fel a Jobbik, a Magyar Gárda, kismillió szélsőjobb (jaj, bocsánat: nemzeti radikális) szervezet, ezt lovagolták meg szörfös módjára. Az akkori ötvenhat fő biztos lehetett benne, hogy a zászlóbontás után sokan fognak hozzájuk csatlakozni, szezonja volt az ideológiájuknak, ugyanis az állampolgárok többsége csalódni látszott a demokratikus gondolatokban. Kicsit olyan volt ez, mintha egy párszor odaégne a töltöttkáposzta, és mert többször is kozmásan kaptuk, dühünkben ciánkálit ebédelnénk helyette, csak azért, mert ha valami, hát a méreg tényleg tökéletes ellentéte az ételnek. No, de ekkora bolond sem bírt mindenki lenni, ezért aztán nem is lett a magyar szélsőjobb meghatározó parlamenti erő, a Fidesz pedig, amelytől ugyan nem idegenek a nemzeti radikális eszmék (amíg jók nekik valamire, utána letojják őket) mégsem jutott el a méreg minőségéig – ételnek tűnt az, csak romlottnak, toxikusnak, nem volt ajánlható. Épp azért választotta meg őket a kétharmad, mert az okos emberek nem ajánlották.

Az okosságból is elege volt akkoriban a magyarnak, le is mondott róla, csak teljesen mégsem sikerült mindenkinek megbolondulni.

Most meg mintha jelei mutatkoznának a józanodásnak, csak épp kozmikus méretű másnaposság kíséri őket.

De hogy kanyarodjunk vissza a tényekhez: a Magyar Gárda annak idején országos toborzókörútra indult, és rövid idő alatt több ezer tagot avattak, aztán 2008-ban kettészakadtak, 2009-ben másodfokon is feloszlatták őket, amit a Legfelsőbb Bíróság – akkor még nem Kúria – jóváhagyott, tehát megszűntek, újjáalakultak más néven, szétszóródtak kis csoportokra, elvegyültek, kiváltak, szóval a jelenség megmaradt, de nem egységesen. És azért ha adódott alkalom, bizony közösen mozdultak.

Igen, akkor voltak a menetelések. Hát hiszen ezért is hozzák létre az egyenruhás testületeket: bizonyos mennyiségű, uniformisba bújtatott ember akkor is az erő képzetét kelti az átlagpolgárban, ha nincs náluk fegyver. És kiválóan alkalmas volt ez a látvány – sőt, gyakran nem csak látvány, hanem fizikai cselekmények is – bármilyen emberi közösség félelemben tartására, terrorizálására, akiket ellenségüknek tekintenek. Márpedig a szélsőjobboldalon könnyen terem az ellenség: nehezebb volna a barátaikat felsorolni, mint az ellenlábasaikat vagy a célpontjaikat. Tény, hogy a 2006-os tévéostrom, a romagyilkosságok sorozata és az egyenruhás menetelések többnyire a cigánysorokon (és az Andrássy úton, Hősök terén, azt nagyon szerették) valósággal hiszterizálták az akkori politikai légkört. Az is volt a céljuk.

Emlékszem, akkortájt döbbenten néztük a kollégákkal, hogyan képesek a szélsőjobboldali erők bárhová olyan kétezer főt mozgósítani, az Új Színháztól Tatárszentgyörgyig vagy Dunaföldvárig – míg rá nem jöttünk, hogy képesek, képesek, de ez ugyanaz a kétezer fő! És míg a Hősök terén kevésbé látszanak, a szűk kisvárosi, falusi utcákon, tereken tömegnek tűnnek. Az sem volt véletlen, hogy a nem túl nagy Szent György téren bontottak zászlót: mégis többnek néztek ki, mintha mondjuk a Baross téren tették volna.

A köztudatban viszont megjelent egy erős, egyenruhás szélsőjobboldali testület képe, ami valamiért ingyen végzi szolgálatait (dehogy ingyen: a legdrágábbat kéri érte, ami adható, a szavazatot). Kampányoltak a Jobbiknak, igen, ha épp nem vertek valakiket, felvágták a fát az öreg néninek, hoztak vizet a kútról, mert ennek nagyon komoly propagandaértéke volt: de azért egyenruhát is viseltek, hogy látszódjék, kitől jön az áldás. Lett egyfajta hírnevük a lakosság egyik részének körében és a másik rész körében is, csak közöttük inkább hírhedtek voltak, mint híresek.

Végül is kiváló, ám eldobható propagandaeszköznek bizonyultak egy darabig. Ezt akarja most leporolni, mintegy megörökölni a Mi Hazánk a tegnapi zászlóbontással.

A Magyar Légió viszont mintha balsorsban fogant volna, a törökszentmiklósi, bemutatkozásnak szánt demonstráción egyrészt nem vonulhattak – másrészt, nem is nagyon lett volna ki vonuljon, tekintve a megjelentek számát. Pedig fontos lett volna a pártvezetésnek a seregszemle, hogy mérhessék fel, hány regrutára számíthatnak – ám elmaradt, annyira el, hogy mintha kapkodást érezhetnénk a tetteikben, a törökszentmiklósi demonstráció előtt bejelentették a Nemzeti Légió megalakulását (nehezen felejthető a háttérben álló, túlméretes sapkájú légiós képe), magán a tüntetésen nem voltak jól vagy akár csak észrevehetően láthatóak, így azt is mondhatná a Mi Hazánk, hogy minden résztvevő légiós volt. Csak már nem mondhatja, mert a tegnapi, kései zászlóbontáson látszott, hogy hányan vannak.

Olyan ötvenen.

Ez persze nem zavarta a szónokokat abban, hogy hosszas és cirkalmas beszédeket tartsanak, tartottak volna ők három embernek is – de idézzük a Mérce helyszíni tudósítását! 

„Walter Péter a Mi Hazánk Ifjaitól a Nemzeti Légió eseményén azt mondta, a Légió harcosai nem törődnek azzal hogy mit gondolnak a liberális hordák róluk. Szerinte vannak nézetkülönbségek a nemzeti érzelműek között, de mindenki egy célt akar: fegyelmet, rendet, tiszteletet. (...)

Ezután Födelmesi László, a Nemzeti Légió testőrségének vezetője, korábbi francia idegenlégiós következett. Födelmesi azért is csatlakozott a Nemzeti Légióhoz, mert elnőiesedett férfiakat látott, és megszólalt benne a kötelesség hangja. Világméretű gépezetről is beszélt, ami globális harcot folytat a férfiak ellen szerinte. (...)

Dorogi György, a Nemzeti Légió nemzetőr tagozatának a vezetője előadásában a legszebb magyar szavak között említette a bajtárs, a haza és az anya szavakat. Láthatólag a szónokok nem egyeztették előre a beszédeiket, ugyanis Dorogi is hosszan beszélt a Horthy-féle Nemzeti Hadseregről, ahogy a korábbi- és későbbi felszólalók is.”

Nem is érdemes tovább idézni: szélsőjobb közhellyel tele a padlás, nagyobb panelrengeteg ez, mint Békásmegyer. Az ellentüntetők most vagy kétszer annyian lehettek, mint a légiósok – az sem nagy szám, de mégis biztató az arány.

De ha a tegnapi zászlóbontás után bármelyik légiós gúnyolódni mer egy velük ellentétes oldalon szervezett flashmob résztvevőinek számán, nyugodtan a képébe lehet nevetni. Hiszen a saját zászlóbontásukon voltak kevesebben, mint az ellenük tiltakozók.

De miért?

Azért, mert kezd eljutni a köztudat ingerküszöbéig, hogy a rasszista, gonosz, kirekesztő politika a mostani problémáinkra nem megoldás. A régiekre sem volt az, sőt, soha, sehol, semmilyen gondot nem oldott meg, annál többet okozott: de 2006-2007-ben, ellenzékből még be lehetett adni azoknak, akik restek voltak gondolkodni, hogy a baloldali kormány által okozott bajokra egy jobboldali reakció lehet a megoldás, éspedig minél jobboldalibb, annál alaposabb.

Ellenben most jobboldali a kormány. Annyira az, hogy szinte már lehetetlen is jobbról előzni.

Vannak bajok?

Vannak, sokkal, de sokkal súlyosabbak, mint 2006-ban.

Csődöt mondott az ellenpontozás ötlete?

Csődöt. Nagyon kevesek fogják elhinni, hogy az a baj a kormányzattal, miszerint nem elég jobboldali.

Az már más kérdés, hogy én személy szerint úgy gondolom: a politikai inga tovább lengetése jobbról balra és vissza semmiféle bajon nem segítene, legfeljebb újabbakat hozhatna, és okosabb lenne más megoldásokon gondolkodni, a hagyományos politikai tengelyre mondjuk merőlegesen – de szerencsére nem is vagyok én politikai tényező, senki sem köteles egyetérteni a nézeteimmel.

Nem, a Nemzeti Légió nem fogja tudni megismételni a Magyar Gárda sikerét, ellenben csodás számlagyár válhat még belőle.

A végére hagytam, mi lesz az első látványos akciójuk.

„Tagjaikkal és támogatóikkal szeretnék újraírni a saját lábaikkal a történelmi Magyarország határát és gyalog végigsétálni 8000 kilométert.”

Az érdekes lesz, főleg a Kárpátok ormain, de ők tudják. Annyit mondok, hogy a szomszédos államok nem fogják tárt karokkal fogadni őket, ha egyenruhában akarnak alpinizálni, ráadásul tömegesen.

Lesz dolguk a hegyi mentőknek, úgy tűnik.

De hogy tömegszervezet ebből nem lesz, az bizonyosnak tűnik.

Szezon után vagyunk már.

Szele Tamás

Kérem, majdnem elfelejtettük. Pedig soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha nem emlékeznék meg Orbán Viktor születésnapjáról, pláne, hogy ez a tegnapi az ötvenhatodik volt: és, mint majd látni fogjuk, hercig, illő kis ajándékocskát kapott rá. A kis okos, akinek beugrott ez a játék a számokkal, most valószínűleg a borravalóját számolgatja.

Illetve a bank számolja helyette, igen helyesen, hiszen ezért tartjuk a pénzintézeteket, az enyém például épp ma reggel értesített, hogy valamiféle rejtelmes kényszerhitel-kamat fizetés miatt levontak tőlem két (2) magyar forintot, miáltal egyenlegem mínusz 691 forintra csökkent. SMS-ben értesített, aminek a díja azért jóval több, mint két forint, de félre bánat, félre bú, azt is én fizetem, meg hát lesz ez a mérleg még pozitív is, és nem azon az úton érem el a növekményt, hogy ajándékokat találok ki a kormányfő születésnapjára.

Na, de hát miről beszélek? Arról, hogy a csütörtöki Magyar Közlöny 3204. oldalán található 129/2019 számú kormányrendelet szerint a Veritas Intézet kapta meg az eddig az Országos Széchenyi Könyvtár által működtetett 1956-os Intézet – Oral History Archívumot. A kormányrendelet fogalmazása szerint „beolvadásos kiválással”. A rendeletet aláírta: Orbán Viktor.

Alá lehet, hogy ő írta, de az ötletgazda valószínűleg nem ő volt, inkább valami közepes rangú, ám ambiciózus, feltörekvő káderre gondolnék, elvégre az ember szereti ugyan a születésnapját, de ritkán ad rá magának ajándékot. Azt tetszik mondani, hogy nem is Orbán kapta, hanem a Veritas? És a Veritas kinek az udvari intézete (egy a sok közül)? Meg hát nagyon kilóg a lóláb: ötvenhatodik születésnapra Ötvenhatos Intézet, ez már majdnem olyan, mint egy szám formájú gyertyadísz a tortán, bár mondjuk olcsóbb és hasznosabb lett volna megvenni neki az ötvenhatos buszjáratot, de késő bánat, ebgondolat. Az is igaz, ahogy a magyar tudomány áll, lehet, hogy az ötvenhatos busz már drágább. Sokat levon a meglepetés erejéből, hogy az ünnepeltnek is alá kellett írnia a határozatot, de Hunniában még születésnapon sem lehet gazda nélkül csinálni a számadást.

Abban van egy sajátos, neres báj, hogy maga az intézet igazgatója is a sajtóból értesült a változásokról: Rainer M. Jánosnak fogalma sem volt arról, mit műveltek a feje felett, nem tudta, hogy eladták intézetestől együtt „le a folyón”, ahogy a Huckleberry Finnben mondanák, eladták lábon, mint a kukoricát szokás. Mint azt a 444-nek nyilatkozta:

„Azóta jó néhány óra eltelt, nagyon sokan hívtak, barátok, kollégák, hogy kifejezzék a szolidaritásukat, de két helyről azóta sem kerestek: a Széchényi Könyvtártól és a Veritastól.”

De különben sem lehet folytatni a kutatásokat.

„A Széchényi könyvtár egy vezető közintézmény, számottevő autonómiával, ahol a tudományos kutatás az akadémiai szabadság alapelvei szerint folytatódhatott. Egy kormány által alapított háttérintézményben ez nyilvánvalóan nem így van, hiszen ott a kormányzati igények szabják meg az irányt, a témát, a stílust, az egy radikálisan más közeg.”

Na jó, Viktorka megkapta a kis ajándékát, de nekünk mit jelent ez?

Alsó hangon is azt, hogy mától Pruck Pált mindenképpen Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettőnek hívják, de persze a történelemtudomány szempontjából lényegesebb, hogy bárkit hívhatnak majd bárkinek, szükség és igény szerint. És meg lehet majd állapítani akár azt is, hogy 1956-ban Orbán Viktor saját kezűleg verte ki a Corvin közben. Mármint az oroszokat. Illetve a szovjeteket, mert az oroszok jó barátaink, a szovjetek az ellenségeink, és senkit se zavarjon az a mellékkörülmény, hogy a szovjetek meglepően nagy része volt orosz.

Ezzel párhuzamosan majdnem elsikkadt az a hír, miszerint a Schmidt Mária által vezetett XX. Század Intézet két, a Fortepan által feldolgozott és közzétett fotóséletműre is lecsapott, és megvásárolta a tulajdonosaitól. A XX. Század Intézet azonnal levétette a képeket a Fortepanról, aminek digitalizálása sok-sok munkaórába került, de az intézet honlapjára nem került fel.

Mondom én, hogy Pruck Pált mindenképpen átkeresztelik Dózsa Lászlóra. De megéri nekik?

Bizonyos szempontból igen. A Fidesznek már a korai kezdetektől meghatározó volt a kapcsolata 1956-tal, Orbán Viktor - durva képpel - fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett az országos politikába, és úgy liberális, mint később konzervatív-jobboldali korában a párt folyamatosan hivatkozási alapnak használta a forradalmat.

Amivel csak néhány lényeges probléma van. Nevezetesen az, hogy kicsit sem nevezhető jobboldali megmozdulásnak. Azok a lázas napok heterogén mozgalmakat kavargattak, még azok sem voltak okvetlenül egy világnézeti platformon, akik egymás mellett lőttek, egymást támogatva: ennek többek között az is volt az oka, hogy egyszerre volt szó ideológiai forradalomról (egy élhetőbb szocializmus létrehozása érdekében), megszállók elleni harcról és menet közben az égegyadta világon mindenről, bosszútól rablásig, nem lehet egy kalap alá venni az elkötelezett baloldali Angyal Istvánt, Auschwitz túlélőjét Mindszenty érsekkel. És egyiküket sem a Köztársaság téri lincselőkkel.

Nagy Imre életútja sem sorolható be a mai kategóriák alapján egyértelműen ide vagy oda: de 1956 megítélése már Kádár János idején is bajos volt, ugyanis nem lehet az akkori eseményeket utólag, későbbi szempontok alapján beskatulyázni. Kádár mindenképpen azt az álláspontot képviselte, hogy 1956 forradalma radikálisan szélsőjobboldali lett volna (ami kicsit sem igaz). De Kádárnak ez a megközelítés felelt meg a legjobban. Viszont mivel a tények köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, 1987-88-g maximum a Beszélő és Krassó György foglalkoztak komolyabban 1956-tal (meg Moldova György néhány regénye) – jellemző is, hogy a köznyelv, elkerülendő az értékelést, „eseményeknek” nevezte a forradalmat, ha véletlenül szóba került.

De nem került szóba, mindenki ügyelt arra, hogy ez a téma még véletlenül se legyen közbeszéd tárgya.

A magát konzervatívnak tartó Antall József érdekes módon szintén Kádár álláspontján volt 1956 politikai pozicionálásában: ő is jobboldali-népnemzeti, erősen klerikális 1956-ot látott volna szívesen a köztudatban, csak míg Kádárnál ezek egyértelműen negatív jelzők voltak, Antallnál pozitívak. A valósághoz az antalli megközelítésnek sem volt sok köze, sőt, alig volt valamennyi, de a köztudatban tovább erősítette az „ötvenhatos jobboldaliság” mítoszát.

Aztán a következő kurzusok is lenyúzták a maguk bőrét ötvenhatról, mindenki a maga javára értelmezte a történteket (bár annyira egy párt sem használta ki és fel a forradalmat, mint a Fidesz és annyit egyik sem hazudott róla), a mostani állapot már közelebb van a tündérmesékhez, mint a történelmi tényekhez, nem volt tréfa az, amikor egy létező forradalmárt szimplán behelyettesítettek volt egy kurzuslovaggal, és azt hitték: a többi hazugság mellett ez is el fog csúszni. Korábban behatóan foglalkoztam az üggyel: nem csúszott át a hazugság.

Viszont ötvenhat valóban egy ideológiai svájcibicska lehet. Ugyanis olyan sok ember vett benne részt, annyira különböző okokból, és annyiféle világnézetet képviseltek, hogy bármire felhasználható. Van ilyen ötvenhatos és olyan, nem is beszélve az amolyanokról. Egyáltalán, a legjobban egy nagy pártra hasonlít, amiben mindenre akad egy alkalmatlan ember.

Ha nem akarjuk, hogy valamelyik rendszerváltás utáni kormánypárt saját értelmezésében maradjon meg ez az eseménysorozat az utókor számára, csakis a tárgyilagos, pártoktól független történelemtudományra számíthatunk, a még élő szemtanúk elbeszéléseire, a még rendelkezésünkre álló adatok archiválására – hogy úgy ne járjunk, mint az egyiptológusok a kádesi csatával, melyet a hettiták is megnyertek, az egyiptomiak is, mármint saját forrásaik szerint, csak éppen mivel az egyiptomi hieroglifákat jóval korábban fejtették meg, mint a hettita írást, vagy fél évszázadig úgy tanították, hogy Második Ramszesz győzött. Ma már tudjuk, hogy nem egészen így történt, csak az ő propagandistáinak a feljegyzéseit olvastuk előbb (most nagyon leegyszerűsítettem a történetet).

Ezt a tárgyilagos, tudományos elemzést, dokumentálást, archiválást végezte eddig az 1956-os Intézet, ez vált lehetetlenné a tegnapi születésnap óta. Most vagy eldugják az eddigi eredményeiket, vagy megsemmisítik – ugyanis nincs olyan élő magyar kormány, amelynek a valódi ötvenhatra lenne szüksége, a mostaninak pláne nem, nekik nem a tények kellenek, hanem az ideológiai svájcibicska, az állandó és igény szerint bármikor változtatható hivatkozási alap.

Nagy Imre szobrának méltatlan vándorlása, éjszakai ellopása a korábbi helyéről is azt mutatja: a mostani hatalomkufárokban minimális tisztelet sem él a tények vagy a történelmi szereplők iránt. Míg ki lehet használni valamit, valakit addig megteszik, utána eldobják, jó messzire, hogy a közelükben se legyen. Ne emlékeztesse őket azokra a kényelmetlen dolgokra, amiket mindközönségesen „valóságnak” nevezünk.

Tehát az egy dolog, hogy elloptak már majdnem mindent, ami nem volt lehegesztve vagy lebetonozva, de most lopják a múltunkat is, hogy aztán beolvasszák és azt öntsenek belőle, ami nekik tetszik. Úgy használják fel az adatokat, ahogy nekik kényelmes, ha kell, meg is hamisítsák – amire Pruck Pál esetében már volt is példa.

A tudományt a politika szolgálóleányává silányítják, amint korábban a sajtó legnagyobb részével is tették.

Az MTA léte lassan annak függvénye, hogy közbelép-e az érdekében az Európai Unió - olyan illúzióim ugyanis nincsenek, miszerint bárki is hajlandó vagy képes volna tenni egy tudományos akadémia érdekében bármit határainkon belül. Hajlandóságot még látok, képességet kevésbé.

Majd, ha megszűnik az utolsó független médium, majd, ha utólag Mindszenty lesz 1956 miniszterelnöke és Orbán Viktornak állítanak szobrot akkori hőstetteiért, akkor tessenek meggondolni, miért is nem méltóztattak részt venni semmiféle megmozdulásban, melyet az ügyben rendeztek.

De születésnappal kezdtem, azzal is fejezném be. Írtam én régebben egy zöngeményt ennek a politikusnak egy korábbi születésnapjára, azt idézném a jeles alkalomból (hátha saját magamat nem perelem be az elmaradt jogdíj miatt):

„Ötvenhat év? Kis semmiség...
száz év múlva majd nézz felénk
ahogy ismerem, élni fog
életben tartják a doktorok
nem fogadja be a hűs gödör
Belzebub fél, hogy a helyére tör”

Kicsi szívem, kicsi szám boldog születésnapot kíván.

Szele Tamás

Jó reggelt, gyerekek, akkor miről meséljek ma nektek? Mit mondasz, Pistike, meséljek a hajószerencsétlenségekről? Meséljen neked arról bárki más, a Hableány tragédiája óta tízmillió tengeri medve országa lettünk, nekünk már a James Onedin vagy a mr. Baines sem tud újat mondani a hajózásról, az összes nyugalmazott főcsőszerelő admirális lett a Facebookon.

Szóval, a hajószerencsétlenségről én nem mesélek neked egy szót sem, bármit mondanék, jönne valaki, aki az ellenkezőjét tudná jobban, és napokig anyázna a mese alatt – meg, tudod, Pistike, én, összes honfitársammal ellentétben, nem értek a folyami hajózáshoz. És ami ennél még rosszabb: be is vallom. Szóval ezt ma nem szakértjük meg, illetve szakértse mindenki, én nem fogom.

Akkor, Jancsika? Mit mondasz, hogy meséljek az uniós választásról? Ahhoz is mindenki jobban ért, legalábbis ahogy a magabiztos állásfoglalásokat elnézem, én nem is értem, hogy volt olyan párt, amelyik ennyi szakértővel képes volt veszíteni rajtuk, illetve bocsánat, nem volt: mindegyik győzött, csak mindegyik másképp. De vesztes nálunk nem volt senki, csak most hajigálják egymást a végtermékükkel, mint majmok az állatkertben, mit csináljunk, szokása ez már a pártoknak. Meg a csimpánzoknak. Meséljen nektek a pártokról meg a majmokról a Kipling Rudyard.

Na, tudjátok mit, mesélek nektek a közigazgatási bíróságokról.

Egyszer volt, hol nem volt, most meg már nem lesz, volt nekünk egy törvényünk a közigazgatási bíróságok felállításáról. Rég volt, bizony, hogy meghozták: még tavaly tél elején, ki emlékszik már arra a pár lázas napra, mikor olyan sokan tüntettek? Az igaz, hogy nem pont ez ellen tüntettek, de ez ellen is – az okos emberek páran úgy gondolták, hogy a „nép” a rabszolgatörvényt érti, a közigazgatási bíróságokat meg nem, így a rabszolgatörvényre hegyezték ki a tiltakozásokat.

Aztán uramfia, vaskalap: rabszolgatörvény máig van, emezt meg visszavonták, határozatlan időre. Senki sem érti, mi folyik itt, Meseországban, én próbálom, de nekem is csak néha sikerül, akkor sem hiszi el senki, pedig szépen őszül már a szakállam.

Na jó, de mi az a közigazgatási bíróság?

Az, gyerekek, egy sokfejű szörnyeteg, ami tüzet okád és vasból van az agyara.

Pontosabban: arról szólt volna a törvény, hogy a jövőben a „közigazgatási”, tehát adóügyekkel, építési ügyekkel, tüntetésekkel, sztrájkokkal, választási ügyekkel és közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos kereseteket nem a rendes bíróság tárgyalta volna, hanem egy közigazgatási, melynek esetében az illetékes miniszter dönti el a bírói testület összetételét, ő jelöli ki a személyüket.

Mármost az világos, hogy minden politikai ügy ezeknek a hatáskörébe került volna, de bizony nem csak a polgár indíthat pert az állam ellen, hanem az állam is a polgár ellen. Ha mondjuk valaki politikai alapon kellemetlennek minősül, teszem azt tüntet, és felismerik a képen – ügyvédtől tudok olyan, most is folyó eljárásról, melynek az az alapja, hogy valakit felismertek egy videofelvételen, amint egy demonstráción pártoló jelleggel tapsolt – úgy az állam vagy annak valamely intézménye eljárást indít ellene, mely óhatatlanul is a közigazgatási bíróság elé kerül. És ott már nem független, hanem gondosan, politikai szempontok alapján kiválogatott bíró ítélt volna fölötte.

Annyi is lett volna a bírói függetlenségnek. Persze az államnak, illetve a vezetőinek ez jól jött volna, azért is találták ki: no, de mégis másként alakult. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter tegnap bejelentette:

„A kormány kezdeményezi az Országgyűlésnél a közigazgatási bírósági rendszer bevezetésének határidő nélküli elhalasztását. Indoklásul közölte: noha a kormány szerint az elfogadott jogszabály megfelel az európai sztenderdeknek és a jogállamiság követelményeinek, a közigazgatási bíráskodás bevezetése olyan nemzetközi vita kereszttüzében áll, amely - a kabinet szerint alaptalanul - megkérdőjelezi a bírói függetlenséget. Amíg ezek a viták megnyugtatóan nem zárhatók le, javasolják a rendszer bevezetésének elhalasztását, amelyről csütörtökön indítványt terjesztenek a Ház elé - tudatta. Hozzátette, hogy ennek megfelelően arra kérik Áder János köztársasági elnököt, hogy ne jelöljön a Közigazgatási Felsőbíróság élére. A kormány döntése az ország pozícióját javítja az EU-ban - jelentette ki egy újságírói felvetésre, hozzátéve: az országnak rendkívül kell figyelnie arra, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségének kérdésében aggályokat se lehessen felvetni. Azt is mondta, hogy szerinte ennek a lépésnek nincs komoly hatása a Fidesz európai néppárti tagságára, de bizonyára nem hátrányos, ha a Fidesz úgy dönt, marad a pártcsaládban.” (kormany.hu) 

Ahogy így elnézem, hírét vehették, hogy a Néppárt komolyan gondolja a Weber-bizottság felállítását, ami bizony az anyagi támogatások megvonásával is büntetné a jogállamiság sérülését. Van ez így, gyermekeim, ebben a kis magyar népmesében.

Nagyon táncolják ők most a kállai kettőst, csak épp hátrafelé, lám, visszavonták a médiát megnyomorító reklámadót is. Az már megint más dolog, hogy most, amikor már majdnem a teljes sajtó az övék, ennek nagy haszna nincs a sajtószabadságra nézvést: erre mondjuk, gyerekek, hogy ha megdöglött a lovam, nőhet akár selyemfű is a réten.

Azt mondjátok, hogy igencsak visszavett a kormány az iramból így, uniós választás után? Igazatok is van meg nincs is. Mert ugyan elmarad a közigazgatási bíróságok felállítása és beszélnek a „gazdaságvédelmi akciótervről” is, adócsökkentések, -elengedések jönnek (ha ugyan jönnek), de ez egyfelől Brüsszelnek szól, hátha mégsem akolbólítják ki a Fidesz-frakciót az Európai Néppártból (de akkor mihez kezdjenek vele?), részben pedig az őszi önkormányzati választásoknak. Ne feledjük: a közigazgatási bíróságokról szóló törvényt nem törölték el, csak elhalasztották a rendszer bevezetését határozatlan időre. Ki emlékszik, mivel jártunk még így, hogy nem megszüntették, csak elhalasztották és máig függőben van? Ügyes vagy, kisfiam, a netadóval. Az is fel van függesztve évek óta, egy tollvonással be lehetne vezetni, csak nem tetszünk emlékezni rá.

Itt ülünk, és már nem is a Damoklész kardja lóg a fejünk fölött, hanem a Damoklész arzenálja.

A most bejelentett döntések annak köszönhetőek csupán, hogy Orbán Viktor eldöntötte: nem Salvini szegénylegényeihez akar csatlakozni, hanem a Néppártban maradna, mert az tetszik a burkus királynak. Aztán, hogy ehhez a Néppárt vagy a burkusok mit szólnak, azt még majd meglátjuk.

Egyelőre ez a helyzet, gyerekek, messze vagyunk még attól, hogy bármiképpen is lezárhassuk a mesét, hogy eldőljön, megtartja-e a hétfejű sárkány a királykisasszonyt, az is problémás, hogy nem egy királyfi harcol vele, hanem egy egész ármádia, igaz, azok is inkább egymást aprítják, hogy aztán a győztesre okádja a tüzet a sárkány. Aki közben virágot szed a királylánynak, de húsevőt, mert mégsem tagadhatja meg a természetét. Hétfejű ő akkor is, ha most játssza a szelíd Süsüt, nem akar rózsabimbó lenni, csak falból énekelget.

De mára ennyi volt, mese volt, mára itt a vége, fuss el véle.

Majd, ha folytatódik, én is mesélem tovább.

Szele Tamás

Úgy is mondhatnám, hogy a Világbank dandártábornoka, ha ilyen cím létezne, de az említett társulat mint olyan, teljes mértékben civil szervezet. Kérem, a mai Magyarország egyik legérdekesebb szélhámosáról lesz szó, aki gyakorlatilag minden volt már, tiszteletbeli detektívtől az Alkotmányvédelem HM (ilyen szervezet nincs is) tagjáig, csak éppen vádlott nem.

Az még lehet.

Tulajdonképpen érdekes módon került a látókörömbe Nezdei Csaba, aki előszeretettel használja a doktori címet, holott nem az, sőt, helyesírását tekintve kétségeim vannak a harmadik elemi osztály sikeres abszolválásával kapcsolatban is az ő esetében. Megláttam ugyanis egy írást az Esti Újságban (https://estiujsag.hu/gazdasag/csunyan-bepalizta-egy-szeltolo-domonyt-200-millio-a-tet?fbclid=IwAR3zlPQn6hKNPmKNBS6Gk_iP31e4VwjpLnPU1OJXyyAY5k6FQjAMBQIRjnA), ami néhány viselt dolgát elemezte – hm, morogtam a szakállamba, ha ennek a fele is igaz, ez az ember az új Strasznov Ignác.

Nem a fele volt igaz, hanem az egész, és még annál is több. Azért több, mert az úr akkora digitális lábnyomot hagyott maga után, mint egy dinoszaurusz-csorda, szinte minden húzása nyomon követhető utólag. Akkor lássuk csak: ki is ez a Nezdei Csaba?

Hát első sorban, a dandártábornoki cím igaz, csak éppen nem egy komoly fegyveres testületnél, hanem az 1956 Magyar Nemzetőrségnél érte el ezt a rangot, életkorát tekintve valószínűleg nem azzal, hogy szovjet tankokat ropogtatott fogai között szotyi helyett azon a híres őszön – akkor ő még szerelmi álom sem lehetett. Különben az említett embercsoport nem is nevezhető fegyveres testületnek, saját meghatározása szerint társadalmi szervezet, amiben viszont mintha kizárólag főtisztek szolgálnának, közlegényt vagy altisztet-tisztet elvétve sem találok az oldalukon, náluk altábornagy Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő is. Amint dandártábornok a dokumentumaik tanúsága szerint „dr.” Nezdei Csaba. Sőt, a Vitézi Rend is soraiba fogadta emberünket.

Mondjuk ez még nem szélhámosság, csak rangkórság, ugyanis informátorom – méghozzá elég jól értesült informátorom – szerint a hétköznapi életben is dandártábornoknak szólíttatja magát ez az ember, akinek azonban – valóságos csoda – volt köze még 2015-ben az Országos Kriminalisztikai és Detektív Egyesülethez is. No, nem, mint kriminológusnak vagy detektívnek és nem is, mint gyanúsítottnak – azonban díjat kapott tőlük az OKDE példaértékű önzetlen támogatásáéért. (http://www.okde.hu/hirarchivum/nwarc_okde_kozgy_160524/) Ez maga a valóságos himlőoltás a szélhámosok világában: hiszen ha bárki gyanakodni kezdene rá, csak megmutatja a díját: hát lehet bűnöző az, akit maguk a detektívek tüntettek ki?

Mint a mellékelt ábra mutatja: lehet.

A közéletben aktív, sőt, mikor nem magas rangú tisztként vagy pénzügyi szakértőként lép fel, írónak és biztonsági szakértőnek mondja magát (utóbbi időben nem lehet elhajítani egy féltéglát anélkül, hogy ne biztonsági vagy biztonságpolitikai szakértőt találjunk el vele). Itt egy gyöngyszem egy fórumról, mintegy írói munkássága részeként (http://www.magyarmaffia.eoldal.hu/cikkek/olaj-video/szemben-a-maffiaval.html):

„(Nezdei Csaba független bisztónsági és gaszdasági szakértő., 2013.09.27 12:46)

most kesztem irnni a legújab könyvemet a : Bűnös magyaroszág cimü kőnyvet.”

Fülig Jimmy a fasorban sincs. Ezt a remekművet sajnos hiába kerestem, pedig hat év alatt igazán befejezhette volna, én például írtam thrillert egyszer harminc nap alatt is, de mentse tettemet, hogy fiatal voltam és kellett a pénz, remélem, már elfelejtette mindenki. De térjünk vissza Nezdei mester írói remekéhez: vagy azért nem találom, mert olyan vérfagyasztó dolgok állnak benne, hogy azonnal titkosították és egy példányt kivéve be is zúzták, vagy azért, mert a kézirat láttán harminckét tördelő követett el harakirit – vagy pedig azért, mert soha el sem kezdte írni, márpedig nehéz azt befejezni, amit el nem kezdtünk. De lássuk még a sziporkáit, valóságos irodalmi-politikai csemegék! Például itt áll egy kommentje a Pesti Srácokról, 2012-ből (https://pestisracok.hu/%E2%80%9Eott-utottek-ahol-ertek-a-maffia-szoritasaban/):

„Nezdei Csaba író

Szijasztok , Hogyan lettek miliárdosók a volt és a mostani hivatalban levő portikusok.
Vegyűk a parlament szabadon választott 1990 ország gyülési képviselők.
Pár gondólat hogy ezzek a pártók :1990-1991-1992-vig Álami vezetők által a magyargazdaság meg kárositásával ,bünszervezetben elkövetet adó csalást követek ell.
pártók neve: MDF,Mszp,fkgp,szdsz,kdnp,fidesz,: ezek a pártók 1990-1993-volt ország gyülési kéviselők. Szemet hunytak a orszában folyó álamilag felügyet olajszőkitési és értékesitésében .Evel a magyar álam kicstárt sujósan mekárositótá."

Kassáki hatásokat érzek, a posztmodern utáni információs kor szellemi proletariátusának képviselőjét látjuk, aki dacosan csap az asztalra: eb ura helyesírás! Én anélkül is író vagyok!

Meg még amennyi minden más.

Például a Világbank alelnöke. Én ugyan mindig kínai császár szerettem volna inkább lenni, de Nezdei úr szerényebb, beérte ezzel a poszttal is. Mostanáig ugyanis csak a hátteréről, előéletéről volt szó, lássuk, mitől került szerény figyelmünk fókuszába?

Történt pedig, hogy Domony község önkormányzata elnyert egy kétszáz milliós állami támogatást, orvosi rendelő, egészségügyi központ építése céljából. Ennyiből egész tisztességes rendelőt lehet felhúzni, neki is láttak volna, ám vérszagra gyűlt az éji vad, feltűnt a községben a dandártábornok úr, és elkezdett tanácsokat adni. Hogy mennyire kéretlen s hívatlanul, azt döntse majd el a nyomozás, forrásaink szerint viszont nem ingyen: havi nettó háromszázhúszezer forintos honoráriumért végezte tevékenységét. Aminek folyamán hol dandártábornokként lépett fel (így is szólíttatta magát, bár mondjuk ez az egyetlen címe, ami meg is illeti), hol jogászként, hol az Alkotmányvédelem HM tisztjeként, sőt, ilyen pecsétet is csináltatott, hol meg valóban világbanki alelnökként. Eljutott hozzánk egy érdekes levél, amelyben – magyarul, kérem, hiszen a Világbankon belül ezt a nyelvet használják bizonyára az üzletszerű érintkezés céljára – hipp-hopp kér háromszázmillió forintot, egyszeri, vissza nem térítendő támogatásként a domonyi önkormányzat számlaszámára. (A levelet, helyesírására való tekintettel, valószínűleg diktálhatta).

 Bizony, így megy ez ott, ahol a nagyok játszanak.

Meg ahol a szélhámosok. Azt is megtette, hogy bevitte a domonyi közgyűlésre New York makettjét, és rámutatott két épületre: ő ezeket építi ide, ha bíznak benne. De ehhez az kell, hogy mondják vissza a már megnyert pályázatot, ám sebaj, ő majd világbanki elnökként kifizet mindent. Természetesen hittek neki – hát lehet nem hinni olyannak, aki ekkorákat mond? Lehet, de arra csak kevesen vagyunk képesek. Egy idő után szerintem azt is elhitték volna neki, ha azt mondja: ő Sába Királynője, pedig nem igazán van alkata ahhoz a mesterséghez. Emberünk tehát tanácsadó lett, térfigyelő kamerákat rendelt meg, közműcégeknek írt kérelmeket, de az autós cégeket sem kímélte. Mindezt ugyanúgy Domony község fejléces levélpapírján és pecsétjével tette, amint a világbanki lejmolást is így küldte el.

Miheztartás végett: Domonynak összesen 2108 lakosa van.

Egyvalaki találta gyanúsnak a dolgot: a jegyző. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy itt valami nagyon nem kerek – így indult nyomozás az ügyben, melynek során a polgármestert is kihallgatták már. Nezdei mester nem örült, és többször hivatkozott a belügyminiszterre, akivel állítása szerint kiváló kapcsolatban áll – ezt már korábban, 2016-ban is megtette, akkor is letartóztatták érte informátorunk szerint, csak akkor elengedték, ugyanis papírt mutatott arról, hogy nem beszámítható.

De legalább kiszámítható lesz: elég sokat kellhet majd számítgatni azt a kárt, amit okozott, kezdve azzal, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint az egészségügyi központ nem épülhet meg, hiszen nem fejezhetik be időre a megrendelt és leállított munkát – így Domony vissza kell fizesse a már felvett összeget.

Domony polgármestere nem kíván nyilatkozni az ügyben, így nem tudhatjuk, állt-e Nezdei barátunk hivatalosan is alkalmazásban, vagy csak zsebbe kapta a pénzeket.

Domony község honlapján pedig, ahol meg lehetne nézni az önkormányzati alkalmazottak listáját, egy sportfogadási irodát találunk. (https://1xvsl.world/hu/?tag=s_59379m_1234c_new11)

Hát így állunk: azt nem lehet a dolgok jelenlegi állása szerint megállapítani, mennyi pénzt vágott zsebre dolgozatunk főhőse, azt igen, hogy nagyon komoly kárt okozott, ideértve az elbukott pályázatot és az egészségügyi központ befejezésének megakadályozását is.

Ki tudja, hány ilyen szélhámos élősködik még a rendszeren és milyen rangban, méltóságban teszik... zárszóként álljon itt Nezdei mester egy kommentfolyama, amit 2013 és 2017 között követett el a Biztonságpiac egyik írása alatt (http://biztonsagpiac.hu/alrendoroket-fogtak-budapesten?fbclid=IwAR3KDojN1iIDDZPclcgWEYp4kxcgLNuW5zaY4lDLCBY4_Q2v2vx1xjv8FbU).

„Csaba Nezdei szerint:

2013. február 26. kedd - 20:07

Helló salynós sokan be dölnek a rendőrnek ki adó személyek nek .
Én a egyen ruhás rendőrtől is elkérem a szolgálati igazolványt. ha el utasitó választ ad akor telefónálók a rendőségre és segicséget kérek . mert a törvény asszt mogya hogy a bármilyen fegyveres védelmi szolgálatban levő , ha fell szolit egem én a fell szolitó személytől el kérhetem a szolgálati igazol ványát , akor ha személyesen meg gyözőtem akor a rendörnek köteles vagyok a egemet igazoló irataimat átadni.

Csaba szerint:

2017. február 25. szombat - 17:57

Nem szokásom ki adnom magam seminek , De én el süjednék a szégyentől ha egy ijen korut szervezet tagja leni .lehet hogy te enek a korut szervezet höz tartozo .”

Uram, valóban, vigyázzon, nehogy szokássá váljék, már így is komoly esélyei vannak arra, hogy kinevezzék Keplernek és évekig vizsgálhassa a Csillagot.

Mármint a szegedit.

Szele Tamás