Van, aki idegrohamot kap ettől a kérdéstől, van, aki rezignáltam legyint, én általában nem csinálok ügyet belőle – mármint, amikor a boltban vesz az ember valami felvágottat, kér huszonöt dekát, és az eladó azt mondja: „harminc lett, maradhat?” Maradhat általában, persze – hogy ragaszthatná vissza? Na, most akkor tessék elképzelni ugyanez sportlétesítményekkel.

Az már kicsit húzósabb, de nincs olyan magyar építési vállalkozó, kivitelező, aki el ne játszaná. Most éppen a kaposvári uszoda lett drágább bagatell 496 millió forinttal, maradhat? Persze, hogyne maradhatna... Azért érdekelné az embert, hogy mi módon lett ennyivel drágább, de szerencsére van indoklás, az Index utánakérdezett. (https://index.hu/sport/uszas/2019/05/08/kaposvari_uszoda_500_millio_dragulas_utolso_simitasok_magyar_epito_fesz_paar_attila/?_ga=2.83426974.907233437.1556304331-1202744335.1556304331)

„A módosítás indoklása szerint olyan előre nem látható változtatásokról van szó, mint például a megfelelő fűtés és szellőzés biztosítása az uszodában, vagy a beléptetőrendszer összehangolása az informatikai hálózattal. De kellett még pénz a kút vizének vas- és mangántalanítására, illetve további eszközökre, tároló-bővítésre, illetve a nézőtér berendezéseire.” (Index)

Ha nem olvasom, eszembe sem jutott, hogy egy uszodában fűteni is kell (mellesleg: a Duna Arénában is volt emiatt gond annak idején), szellőztetni kéne vagy a nézőtéren székek lennének. Minek szék? Tessék állva nézni, sportosak vagyunk, nem elpuhult, kígyóvállú bölcsészek a romkocsmából! Mindegy, most már lesz. Tessék mondani, a vizet be tetszettek vezetni? Mert anélkül is uszoda lenne, csak a működtetése volna kissé hektikus. Mondjuk a közönség kéne telehordja a medencét, vederrel, és verseny után kimernék belőle, tiszta haszon volna, valóságos tömegsport. De sajnos szerintem már van benne vezetékes víz.

Kár, mert lehetne a neve „Búvár Kund Interaktív Nemzeti Tömeguszoda”.

Mindegy, tekintetes bíróság, ily módon került tehát a kaposvári uszoda négy és félmilliárd helyett ötmilliárd körüli összegbe, úgy, hogy félmilliárdot a munkálatok finisében könyveltek bele.

Lehetne beszélni szerencsétlen véletlenről, kivitelezői hanyagságról, de ez nálunk sem nem véletlen, sem nem hanyagság hanem hagyomány. Nincs olyan sporttal kapcsolatos költség, ami menet közben ne emelkedne, bár ha sportlétesítményekről van szó, akkor nem csak megszalad az összeg, de eléri az első, a második és a harmadik kozmikus sebességet is és rövid úton elhagyja a Naprendszert.

Ott van például a Puskás Stadion esete. Az most már mindenképpen megépül, kerül, amibe kerül – mennyibe is kerül?

Eredetileg harmincötmilliárd forintot szántak rá, ami igaz, hogy hét kaposvári uszoda, de ha azt vesszük, hogy most tartunk olyan százkilencven-kétszáz milliárdnál, nem is volt kezdésnek olyan nagyon sok. Ne ámuldozzunk: egy elemzés szerint minden kormányzati nagyberuházás pontosan az ötszörösére drágul a kivitelezés folyamán, kivéve, mikor ennél is drágább lesz: a vizes VB 24,5 milliárd forintról indult, és képtelenség megmondani, mennyibe került végül: olyan 175-190 milliárdig lehetett követni, aztán titkosították. A kormány 130 milliárdot be is ismert, de utánaszámolva jelentősen több a kiadás – olyan is volt, hogy a záróünnepély után két nappal még drágult egymilliárddal, sőt, még egy évvel a rangos sportesemény után is emelkedett az ára huszonhét milliócskával. (https://blog.atlatszo.hu/2018/06/egy-evvel-a-vege-utan-27-millioval-dragult-a-vizes-vb/) Értsük meg, ez egy óriási esemény, hatalmas vállalkozás, nehezen áll meg, mint a gőzmozdony, pláne, ha van mögötte egy megrakott szerelvény.

Egy év a féktávolsága. Persze, azért ilyen nagy, mert a szerelvény arannyal van megrakva.

De térjünk vissza a Puskás Stadionhoz, amiben még Schmidt Mária is kap egy kis múzeumot: annak az építése zavartalanul halad és exponenciálisan drágul, bár az ötszörös szorzón még belül van: a munkálatok 2017 áprilisában kezdődtek és elvileg ütemterv szerint haladnak. Muszáj is nekik, mert létezik egy szerv, ami felügyeli őket: ez a Puskás Ferenc Stadion Időarányos Kivitelezését Nyomon Követő Bizottság. A vezetője személyesen Orbán Viktor. Szóval, ha drágul, mert drágulni fog bizonyosan, az a legfelsőbb engedéllyel történik.

Az megint más kérdés, hogy el fog készülni, különben ugyanis fújhatjuk a 2020-as részvételt a foci-EB rendezésében. Elkészül, minden áron – és hát, mivel sietni kell, az a minden ár elég magas lesz. Viszont ebbe az is beletartozik, hogy labdarúgáson kívül másra nem lesz alkalmas.

Az eredeti tervekben húsz sportág szerepelt, köztük az atlétika is, melyből 2023-ban világbajnokságot rendezünk, ahhoz kelleni fog helyszín, ha a föld alól is! Lemondani már tényleg nem lehet ezeket a rendezéseket, részvételeket, most már meg kell épüljenek. Még szerencse, hogy a hamvába hótt budapesti olimpia tervei között volt egy csepeli atlétikai stadion is – nosza, húzzuk fel üstöllést. A helyszín megvásárlására és a tervekre viszont már elment 21 milliárd forint. Amikor még úgy nézett ki, hogy lesz olimpia, körülbelül 120 milliárdra becsülték ennek a stadionnak a költségeit, de azóta sokat változott a gazdasági helyzet. Mindenesetre az atlétikai stadion bekerült a Kemény Ferenc Programba, ami elvileg garantálja a megvalósulását. Elvileg. Az építészeti terveket már készítik, a Napur Architect Kft. 4,7 milliárdért vállalta a tervezést – hogy mennyi lesz a beruházás végső összege, az egyelőre nem ismert.

Csak épüljön is meg, mert bizony van nálunk rossz példa is az elhamarkodott szervezésre. A Maccabi Játékok esete. Azokat ugyanis a most épülő Kerepesi úti Sportparkban kívánták megrendezni, de az csak 2020-21-ben fog elkészülni, ezért új helyszínt kellett nekik találni. A legtöbb verseny így a Ludovika Akadémiára kerül. Fontos helyszínek lesznek még a Hajós Alfréd Sportuszoda, az MTK városmajori teniszpályái és röplabdacsarnoka, a Lantos Mihály Sporttelep futballpályái, valamint az alcsútdobozi Pannonia Golf & Country Club. Egyszóval, a Maccabi Játékokat is megrendezzük – csak kissé szétszórtan. És ez majd rengeteg problémát okozhat. Egyelőre 25 milliárd forintba kerültek, létesítmény építése nélkül.

Így jár az ember, ha légvárba tervez sporteseményt.

Mellesleg a Kemény Ferenc program költségvetése is érdekes, mintha gyárilag lenne belétervezve a túllépés: ugyanis a HVG adatai szerint legkevesebb 34,8 milliárd forint a teljes program költségvetése, ám a benne szereplő csepeli stadion, mint láthattuk, körülbelül 120 milliárdba fog kerülni… olyan márpedig nem nagyon van, hogy kevesebb pénzből kijöjjön több, jelesül vagy háromszor annyi. De itt láthatóak a sarokszámok, ha valakit érdekelnek. (https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=A17H2016.KOR&targetdate=fffffff4&printTitle=2016/2017.+%28XII.+22.%29+Korm.+hat%C3%A1rozat&referer=http%3A//net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi%3Fdocid%3D00000001.TXT)

 Izgalmas a Velodrom és az Xtrém Park kérdése is. Az olimpiai hatástanulmány annak idején a Velodromra 25 milliárd, az Xtrém Parkra 5 milliárd forinttal, egy fedett atlétikai csarnokra pedig 3 milliárddal számolt, vagyis már a legóvatosabb becslés szerint sem lehet annyival megúszni, mint amennyit elkülönített a kormány. Biztos, ami biztos, az óbudai kerékpáros-stadion tervezésére és az ott lévő épületek elbontására már elköltöttek több, mint 1 milliárd forintot, az extrémsportpark és az evezősközpont tervezésére pedig 473 milliót, de ez csak aprópénz a lehetséges végösszeghez képest.

A Fradiváros költségeit megbecsülni sem tudjuk, eddig 25 milliárdba került a létesítmény, és messze nincs még kész, a 2022-es férfi kézilabda EB épülő kézicsarnok olyan 10-15 milliárd lehet majd, még nem említettük viszont a Budapest Déli Városkapu tervet. Ennek keretében épülne egy 12 ezer egyetemi hallgatónak szánt diákváros. Ez előbb az atlétika-vb résztvevőinek a szállása lehetne, utána kaphatnák meg az egyetemisták, de a mérete alapján olimpiai falu is lehetne belőle.

És ez a sok beruházás mind túlmért, sőt, még inkább túl fogják mérni. Hápogunk a kínai vasútberuházásra felvett ezer milliárd, a Paks 2-re felvett háromezer milliárd forintnyi hitelen, de úgy égetjük a pénzt, mintha nem lenne holnap. Csak sportlétesítményekre elment az utóbbi pár évben – az olimpiai álmok kútba esése után! - legalább egy Budapest-Belgrád vasútvonalnyi pénz.

Ezekhez képest az a röpke, bohém kis költségvetési túllépés Kaposváron, az a bagatell 496 millió igazán csak villamospénz.

Bár azzal is el kéne számolni.

De a többi beruházások is kicsit nagyra sikerültek.

Maradhatnak?

Tényleg?

Ez mind maradhat?

Szele Tamás

Akkor ma megint vegyük elő ezt a mi kis miniszterelnökünket, ugyan borzalmasan unom ezt a figurát, de mivel hírekről van szó, melyek tőlem függetlenek, meg nem kis részben Európa jövőjéről, vagyis a miénkről is, muszáj lesz. Tulajdonképpen arra kéne rájönni, főként a tegnapi események fényében, mit is akar ez az ember és mi fog abból megvalósulni?

A második kérdésre egyszerű a válasz: nem sok, és ami mégis, annak senki sem fog örülni. Az első már bonyolultabb: magukat tisztán látónak vélő emberek tömege suttogja, saját következtetéseként, hogy „ki akarja léptetni az országot az Unióból”. Hát nem szereti az Uniót, nagyon nem, az bizonyos, de a kilépés egyelőre csak maximum távlati terv lehet, valami olyasmi, mint a bolygó elhagyása űrgyarmatok létesítése céljából. Az esetleges „Huxitot” kormányoldalon is olyan kényszeresen megfelelni kívánó emberek lebegtetik nyilvánosan (és ők is saját ötletükként), mint Schmidt Mária, ennek realitása nincs, főleg most. Éspedig azért, mert az egy dolog, hogy Orbán Viktort Biharkeresztestől Nemesmedvesig mindenki meg kell süvegelje, de Európai Unió nélkül Magyarországon kívül ő bizony nem igazán tényező. Ő csak az Unióban és az Uniótól valaki, ha az EU, sőt a Néppárt nem létezne, a véleménye nemzetközi fórumokon körülbelül annyit nyomna a latban, mint a Magyarországnál egyébként több, mint két és félszer nagyobb Gabon miniszterelnökének nézetei.

Sőt, tovább megyek: Orbánból két dolog csinált egyáltalán tényezőt, éspedig a mostani uniós választás és a Brexit. Bolond lenne kilépni az Unióból és visszamenni a balettba ugrálni. Arról nem is szólva, hogy mennyi pénzt veszítene ezzel: az egy dolog, hogy a kohéziós támogatások jövőre megszűnnek, de marad még egy csomó, például a földalapúak és ezer másféle, persze, ehhez köthető az ő valódi baja is Manfred Weberrel, melyre majd ki is fogunk térni. De lényegében véve az a mendemonda, hogy „Orbán kilépteti az országot az Unióból” (hogyan tenné, népszavazás nélkül megoldhatatlan?) pont annyira reális, mint a tábortűz mellett suttogott kísértethistóriák. Borzongató, rémítő, de maximum rosszakat lehet tőle álmodni. Persze a távoli jövőben ez sincs kizárva.

Orbán ugyanis nem elhagyni akarja az Uniót, hanem ellopni.

Ahogy Magyarországgal tette.

Egy roppant ötletes valakivel van dolgunk, aki rájött arra, hogy a demokratikus rendszerek gyenge pontja a demokrácia, ezt kihasználva, kellő mértékű populizmust, demagógiát bevetve minden hatalom megszerezhető kisebbségből is (ha nem figyelnek rá oda). Rájött erre már Lenin is, azért volt, hogy a „többségi” bolsevikok kisebbségben voltak, a „kisebbségi” mensevikek meg többségben – Lenin módszerei kissé eltértek Orbán technikájától, de ő is nagyban támaszkodott a Duma demokratikus jellegére.

Orbán tudja, hogy a hatalmat, vagy fogalmazzunk úgy, a dominanciát és befolyást elég egyszer megszerezni, utána már csak jó erősen kell fogni, és senkit sem szabad a közelébe engedni: nem kétlem, hogy az a terve, miszerint a mostani válságközeli állapotot használja ki, és mire a legendásan lassú uniós politika észreveszi magát, ő diktál az Európai Parlamentnek.

Ez érdekes terv, Magyarországon be is vált, csak egy komoly akadálya van, éspedig a Valóság. De mielőtt ezt kifejteném, lássuk a tegnapi híreket.

A tegnapi nap főleg reakciókat hozott Orbán szakítására Weber jelöltségével. Megszólalt például Sebastian Kurz osztrák kancellár a Deutschlandfunk német országos közszolgálati rádióban, aminek az ad fontosságot, hogy Orbán Viktor hétfőn Budapesten Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárral, az Osztrák Szabadságpárt elnökével folytatott megbeszélése után jelentette ki, miszerint a magyar kormány nem támogathatja a néppárti Manfred Weber európai bizottsági elnöki jelöltségét. Kurz világossá kellett tegye az álláspontját az ügyben. Hát lássuk, mit mondott?

„Orbán Viktor magyar kormányfő kijelentése Manfred Weber támogatásának megvonásáról nem változtat az általa vezetett Fidesz európai néppárti tagságáról szóló eljáráson. Az EPP úgy határozott, hogy felfüggeszti a Fidesz tagságát, és vizsgálat alá veszi a párt tevékenységét, és a vizsgálat lezárása után dönt arról, hogy a Fidesz megőrizheti-e tagságát.
Pontosan ezt az utat fogjuk járni, és ezt nem tesszük függővé Orbán Viktor minden egyes megszólalásától. Ezt az utat támogatja Manfred Webertől kezdve rajtam keresztül egészen Markus Söderig és Annegret Kramp-Karrenbauerig mindenki.”

Magyarul: ha a kutya ugat, a karaván akkor is halad. Egy érdekes momentuma volt tegnap a kizárással kapcsolatban, bár az csak minket érdekelhet, itt, Magyarországon: az MTI egy hírben benne felejtette azt a kitételt, hogy „a Néppárt felfüggesztette a Fidesz tagságát”, és csak három óra múlva vették észre, akkor helyesbítették. Ugyanis a hivatalos magyar álláspont az, hogy a felfüggesztés a Fidesz kérésére történt, hiszen mi így szállunk le a bicikliről. Valahol most egy volt MTI-s hírszerkesztő munkát keres...

Megszólalt persze az érintett Manfred Weber is – az AFP hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy

„Az EPP politikai közgyűlése felfüggesztette a párt tagságát, így a Fidesznek nincs joga részt venni a szervezet ülésein. Azért döntöttek a felfüggesztés mellett, mert úgy gondolták, hogy Magyarország rossz irányba tart a Fidesz kormányzása alatt. az EPP olyan párt, aminek a tagjait közös értékek és az Európa jövőjére vonatkozó közös elvek tartják össze. Akik már nem hisznek az értékeinkben, azoknak ki kell lépniük a pártcsaládból. Mindenkinek el kell döntenie, hogy saját meggyőződése alapján megy, vagy marad.” (444) 

Érik a gyümölcs, érik a kizárás vagy a kilépés, ezt még majd meglátjuk.

De hát mi Orbán Viktor igazi baja Manfred Weberrel?

Mert nem amiatt a mondvacsinált ürügy miatt haragszik rá, hogy elutasítván a Fidesz szavazatait ezzel megsértette volna Magyarországot. Ez szamárság, kocsmai szintű kötekedés, a „szidtad anyámat” brüsszeli megfelelője.

Az igazi baja neki a Weber-bizottság. Manfred Weber ugyanis tett egy javaslatot, mely szerint a választások után fel kéne állítani egy kilenc tagú uniós testületet (azért jó szám a kilenc, mert páratlan és osztható hárommal, így nem jöhet ki ötven-ötven százalékos döntésképtelenség, de kialakulhat benne kétharmados abszolút többség). Állna pedig ez a testület tekintélyes jogászokból, a tagállami legfelső bíróságok és alkotmánybíróságok, valamint az Európai Unió Bírósága egykori tagjaiból. És az lenne a dolga, hogy ellenőrizze a jogállami elvek érvényesülését az Európai Unió tagállamaiban.

Pontosabban: Weber a német szövetségi alkotmánybíróság egy köztiszteletben álló egykori bírájával, Udo di Fabióval a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung című konzervatív német vasárnapi lapban közösen közzétett írásában fejtette ki, hogy a testületet azzal a feladattal kellene megbízni, hogy kétévente az EU valamennyi tagországáról készítsen a jogállamiság érvényesülését vizsgáló elemzést.

A testület sárga lapot mutatna fel – a fociból kölcsönzött módszerrel – ha a jogállamiság sérülésének alapos gyanúját állapítja meg. Az Európai Bizottság ebben az esetben jogállamisági eljárást indítana az adott tagországgal szemben.

Ellenben a jogállamiság komoly, súlyos sérülése esetén piros lapot mutatna fel! Ebben az esetben az ügy az Európai Unió Bírósága elé kerülne, az EB pedig szankciókat javasolna az EP-nek és a tagállami állam-, illetve kormányfőket összefogó Európai Tanácsnak arra az esetre, ha az Európai Unió Bírósága elmarasztalja az adott tagországot. Ezeket a büntetőintézkedéseket csak az EP vagy a tanács többségi, adott esetben minősített többségi döntésével lehetne megakadályozni. Ilyen döntés hiányában a szankciók a bíróság ítéletének kihirdetése után automatikusan életbe lépnének.

Manfred Weber és Udo di Fabio az elképzelést összekötötte az EU-s támogatások kifizetésével. A hitelminősítő intézetek országjelentéseivel párhuzamot vonva azt írták, hogy a független jogi elemzői tanács nyilvános jelentései a jogállamisági hitelképesség megállapítására szolgálnának, és ez a hitelképesség lenne a feltétele az EU-s támogatások maradéktalan kiutalásának. Mint írták, az úgynevezett strukturális támogatási alapokból járó támogatások egy részét vagy egészét vissza lehetne tartani, ha az adott tagállam közigazgatásában korrupció mutatkozik, vagy ha nem tudnak szabadon dolgozni a médiumok.

Na, kérem, itt a baj. Itt már pénzről, illetve annak megvonásáról van szó, ezért haragszik igazából a magyar kormányfő Manfred Weberre, ezért gáncsolja, ahol bírja.

Van még egy aspektusa a helyzetnek: Orbán számára az, hogy uniós politikai faktor legyen: presztízskérdés. Az uniós támogatások meg a hatalmának alapját adják, tehát mindenképpen ragaszkodik ehhez a két dologhoz. A mostani helyzetben azonban – ha, mint a jelek mutatják, kilép a Fidesz a Néppártból és csatlakozik Salvini zenekarához, egyelőre másodhegedűsi poszton – Orbán az uniós jobboldalon minden lesz, csak nem faktor.

Még Salvini sem lesz faktor.

Akkor számítana a szavuk és lehetnének a mérleg nyelve az új Európai Parlamentben, ha a birtek is megtartják a szavazást és valahogyan sikerül sok konzervatív képviselőt küldjenek az EP-be. A szavazást a tegnapi hírek alapján megtartják, azonban egyfelől a tory párt fennállása óta nem volt ennyire népszerűtlen, mint most, másfelől David Lidington, a miniszterelnöki kabinetiroda vezetője a szavazási részvétel bejelentésekor megjegyezte azt is: ideális esetben a most megválasztott brit EP-képviselők sosem tudják átvenni a helyüket.

Agyő, uniós főszerep, agyő, Nemzetek Európája, agyő, kis szőke gárdahadnagyom...

Akkor mi marad Orbánnak, azon kívül, hogy rághatja dühében a küszöböt?

Azért lesz neki szerepe, épp ő határozta meg. Azt mondta Bernard-Henri Lévy francia filozófusnak, aki méltóztatott fogadni:

„Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között. Európa DNS-e vagyok, annak az őrzője.”

Hát Istenkém, nem lehet egyszerre miniszterelnök is, mikrobiológus is.

Nem tudja, hogy hogyan hívjuk azt az organizmust, ami csak fehérjeburokból és DNS-információból, vagyis genomból (valamint egyes fajok esetén egy külső lipidburokból is) áll?

Vírusnak.

Európa vírusát látjuk, nem Európa DNS-ét.

Szele Tamás

Sajnos látom a jövőt. Mármint nem látok mindent, nem látom mindenkiét, de azt látom, hogy ebben a hónapban – sőt, tán eltart télig is – állandóan Orbán Viktorral kell majd foglalkoznom, ha tetszik, ha nem. Belépett a hiperaktív korszakába, átváltott az euforikus fázisba és olyanokat művel, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Pedig jó lenne.

Jó lenne, mert én már nagyon unom ezt a mindentől elrugaszkodott, téveszmék között tántorgó, mániás elmét, de hát tetszettek volna nem megválasztani. (Lásd még Gyalog-galopp: „A királyod vagyok!” „Én ugyan nem szavaztam rád.”) Sajnos kezd elhatalmasodni a kór, már a saját világában él, és ha a reális univerzum nem azonos ezzel, hát a valódit igazítja a fejében létezőhöz – ezért volt fontos a tegnapi, Kleine Zeitungban megjelent interjú elemzése is, tökéletes kórképet lehetett felállítani belőle (http://huppa.hu/szele-tamas-rut-sybarita-vaz-2/). Azt azonban nem gondoltam, hogy a zavaros gondolatözönt kevesebb, mint egy napon belül tett követi – de lássuk, mit művelt a minielnök tegnap?

(Fotó: Blikk.hu)

Eldöntött egy régi kérdést.

Sok vita folyik ugyanis arról, hogy Orbán Viktort az érzelmei vagy a hideg, számító értelem vezeti politikai döntéseiben: tegnap ez kiderült. Mint a magyar miniszterelnök Heinz-Christian Stracheval, Ausztria alkancellárjával tartott sajtótájékoztatóján láthattuk, kormányfőnket az indulatok vezérlik, és egyelőre nem látható, nyilatkozatának miféle következményei lesznek.

Azt mondta ugyanis, miszerint (https://fuhu.hu/haduzenet-webernek/)

„A magyar kormány és vezetője nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy olyan embert támogat európai bizottsági elnöknek, aki eleve bejelenti, hogy nem tart igényt a magyarok szavazataira. Manfred Weber azt találta mondani, hogy a magyarok szavazatával nem kíván európai bizottsági elnök lenni. Nekünk jó lett volna Weber bizottsági elnökjelöltnek, de ő kijelentette, hogy nem kér a magyarok szavazataiból. Ha valaki így megsért egy országot, utána annak az országnak a miniszterelnöke nem szavazhatja őt meg. (...) Ezt a demokrácia és az erkölcs szabályai is tiltják, és ebben egyetértünk Weber úrral: nem lenne helyes, ha a magyarok szavazataival lenne bizottsági elnök.”

Nem mellesleg, a többi csúcsjelöltet is pozíciójukra alkalmatlannak nevezte, és hozzátette: „Keressük a megfelelő jelöltet” aki méltó elnöke lehetne az Európai Bizottságnak.

Fel kell hívnunk azonban a figyelmet arra a körülményre, hogy Manfred Weber sosem állította, miszerint nem kérne a magyarok szavazataiból. Egy korábbi, a ZDF televíziónak adott interjújára utalt a magyar miniszterelnök, ám abban világosan úgy fogalmazott: amennyiben csak a Fidesz szavazataival tudna csak az Európai Bizottság elnökévé válni, nem fogadná el a megbízatást. Hozzátette; inkább számítana „középről jövő” szavazatokra, ebből a pozícióból lenne ő Európa jövőjének alakítója.

Semmiképpen sem „a magyarokról” vagy a magyar népről beszélt.

Elképzelhető, hogy Orbán Viktor nem ismeri a különbséget a saját pártja és hazánk népe között – úgy általában véve – de májusban kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy a választók juttassák eszébe ezt a komoly differenciát.

A Heinz-Christian Stracheval folytatott tárgyalások egyébként a végeredményt tekintve szívélyes, baráti hangnemben folyhattak, ugyanis az osztrák alkancellár szinte mindenben egyetértését fejezte ki Orbán Viktorral, habár Manfred Weber kapcsán tartózkodott véleménye kinyilvánításától. Kifejtette azonban, hogy országaink között mennyire jó a kapcsolat, és minden felvetődő kérdésben támogatja, sőt, osztja a magyar kormányfő nézeteit és álláspontját.

A jelek arra mutatnak tehát, hogy az EP-választásokig nem lép ki a Fidesz az Európai Néppártól, azonban utána nagy valószínűséggel megteszi ezt a lépést, és nem kizárt, hogy a Salvini-féle populista szövetség frakciójához csatlakozik a párt uniós képviselőcsoportja.

Ez ugyanakkor a költségvetési vitára, az uniós költségvetésre gyakorolt befolyásukat jelentősen csökkenteni fogja, hiszen már nem az Európai Parlament pillanatnyilag legerősebb frakciója áll majd mögöttük, hanem egy jóval kisebb, gyengébb, meg merhetjük kockáztatni az állítást: ad-hoc jelleggel összeállt képviselőcsoport, mely tagjainak személyes ambíciói miatt bármikor fel is bomolhat. A populista frakcióban nincsenek közlegények, csak tisztek: épp ezért fegyelem sem lesz.

Orbán Viktor tehát hadat üzent Manfred Webernek is.

Indulatból, haragból, a gesztusnak az országra gyakorolt későbbi következményeivel nem számolva.

Kíváncsian várjuk, mikor tűnnek fel az első óriásplakátok Budapest utcáin, melyek Manfred Webert támadják majd. Esetleg hármasban ábrázolják Jean-Claude Junckerrel és Soros Györggyel, bár, ha Orbán Viktor ilyen iramban szaporítja esküdt ellenségeinek számát – értve ez alatt, hogy ő esküszik bosszút ellenük, mert maguktól egyébként nem volnának ellenségei – hamar eljő a csoportképek kora is.

Természetesen ez az őrült sakkhúzás – aminek a lényege és mozgatórugója az a téveszme, miszerint a Fidesz azonos a magyar néppel – következményekkel járt.

Annegret Kramp-Karrenbauer, a Németországban kormányzó Kereszténydemokrata Unió elnöke például szintén arra számít, hogy a Fidesz ki fog lépni az Európai Néppártból. Mint tegnap esti nyilatkozatában közölte:

„Az elmúlt napok viselkedésével és az olasz Liga vezetőjével tartott találkozóval világos jelét adta annak, hogy el fogja hagyni az EPP-t.”

Hát igen: senki sem szereti, ha házon belül esküsznek össze ellene. Orbán úgy van a Néppárttal is, az Unióval is, mint a nem túl okos, de annál agresszívabb Pistike a búgócsigával: nem érti, de nem hagyja békén, ha nem tud vele rendesen játszani vagy megszerezni, legalább megpróbálja elrontani, összetörni.

Az Európai Néppárt szóvivője útján reagált a Politico munkatársának az ügyre:

„Nem Manfred Weber lesz az Európai Bizottság első olyan elnöke, akit a Fidesz szavazatai nélkül választanak meg.”

És ez volt a legbölcsebb, amit mondhattak: ez ugyanis helyére teszi ezt a felfuvalkodott kis kecskebékát, aki épp a világot készülne lenyelni. Meg hát ne feledjük: 2014-ben Jean-Claude Junckert sem szavazta meg a Fidesz, nélkülük lett bizottsági elnök, szóval van élet a Fidesz nélkül is, sőt, hogy Orbánra utaljak, a Fideszen kívül is van.

Továbbmennék: nélkülük csak az igazi.

Hogy ebből mi lesz?

Így, ilyen formában kizárólag Magyarországnak válik kárára Orbán személyes bosszúhadjárata, melynek mellesleg – igen, csak mellesleg – az Európai Néppárt szélsőjobbra ráncigálása volna a célja. A fő cél mindenképpen Weber és Juncker megskalpolása, a skalpok övre tűzése és utána tánc a kínzócölöp körül, hogy merüljünk el kicsit a dakoták mára majdnem elfeledett világába is. Persze, hogy ez nem fog sikerülni, Orbán emiatt élete végéig tőrrel a szívében mászkál majd, ellenben az eszelős politikai hadjárat hozadékaként a Fidesz EP-képviselői – a csillagok mostani állása szerint – mindenképpen a populista frakcióba szorulnak, Salvinihez, Marine le Penhez, egyéb brigantikhoz. Ennek különben lesz egy olyan következménye is, hogy mivel a lengyel PiS kibékíthetetlen ellenségeként tekint Marine le Penre és pártjára, a lengyel kormánypárt támogatását is elveszítik. Lehet majd új legendát gyártani a hagyományos magyar-lengyel barátság helyett a hagyományos magyar-francia testvériségről, bár előre szólok: nehéz lesz, sok bicska belé fog törni abba, lévén, hogy Marine le Pen finoman fogalmazva sem a francia kultúra és politika hagyományosnak mondható értékeit képviseli.

Esetleg előveszik majd Pétaint a sifonérból. Bár az sem túl jó ötlet, Pétain az első világháborúban konkrétan a Monarchia ellen harcolt. No, meglátjuk.

Kérem, ebből az a tanulság, hogy aki ellenségeket keres, az előbb-utóbb talál is, minden attól függ, mennyire vágyik rájuk.

Egy orosz közmondás jut eszembe:

„Itt állunk, mint egy falu, bolond pappal.”

És tényleg.

Szele Tamás

Kérem, én nem tehetek róla, ezt így írta a Berzsenyi. Konkrétan arra írta válaszul, hogy „Mi a magyar most?”. Mondanám, hogy az akkor volt, mondanám, hogy Berzsenyi nem volt éppen jó kedvében, mikor ezt írta: de ma a magyar miniszterelnök is megválaszolta ezt a kérdést, és attól meg én nem vagyok a legjobb kedvemben. Elkeserítő.

(Fotó: Népszava)

Már önmagában az elkeserítő, hogy ez az ember bármit is vezethet, ami nagyobb és fontosabb egy Polski Fiatnál, esetleg a pedálos Moszkvicsnál az oviból, de hát lássuk, miről beszélünk! Az a helyzet ugyanis, hogy Orbán Viktor ma fogadja Budapesten Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárt. Ebből az alkalomból interjút kért tőle a Kleine Zeitung című osztrák lap, és lássunk csodát: a magyar kormányfő adott is interjút nekik. Ritka az nála, mint mákos tekercsben az önindukció, macisajtban a brummogás, de adott. Adott a múlt héten a La Stampának is, bár a két írást össze sem lehet hasonlítani.

A La Stampa interjúja irodalmias felütéssel kezdett, nem kímélte a hangulatfestő elemeket sem, hiába, a latin temperamentumot nem lehet eltitkolni – és hát valljuk meg, tipikus „alákérdezős” írás volt. Az, ugye, Salvini látogatása kapcsán jelent meg.

Aki még nem gondolkodott ezen, annak elmondom, hogy az írásoknak van úgynevezett átfutási idejük, tehát akármennyire is sietni kéne egy ilyen interjúval, beletelik minimum fél napba, de inkább egy egészbe is, míg a beszélgetés az olvasó elé kerül. Azt a felvett hangzó anyagot „át kell tenni” írásba (a szakma egyik legpocsékabb része ez, ugyanis bizonyos esetekben minden betűnek a helyén kell maradnia, más esetekben meg az alany elvárja, hogy szerkesztett szöveget lásson viszont), át kell nézni, megszerkeszteni, kihajigálni a mekegést-nyökögést, visszaküldeni az alanynak, az harminckétszer átírja vagy átíratja, hogy világosan kiderüljön belőle, miszerint ő nyerte meg egymaga a trafalgári és gaugamélai ütközeteket is, aztán, mikor már kint van az utcán, kinyomtatva, eszébe jut még valami, nem érti meg, hogy kiment újságba már nem lehet beleírni, mert nincs hogy, és perel. Körülbelül ez egy politikus-interjú átlagos sorsa, ha jó. Ha rossz, vagyis alákerdezős, akkor kevesebb baj van vele.

A La Stampa-írás alákérdezős volt, aminek több oka is lehet, mondjuk a főszerkesztő ilyen koncepcióval küldte a kollégát elkészíteni, esetleg ő maga döntött így, szimpátiái alapján, netán az lebegett a szeme előtt, hogy jönne ő még máskor is interjúért Pestre – ellenben a Kleine Zeitung valódi munkát végzett, komolyan érdeklődött, látható is az eredményen.

Az külön jó kérdés, hogy ezt az interjút melyik káldeus bölcs volt képes a La Stampa-anyaghoz hasonlóan közzétenni a kormany.hu oldalon (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-interjuja-a-kleine-zeitung-cimu-osztrak-lapnak?fbclid=IwAR2DYhZ40BnyFdoULvRU7_5r9wRsZ318PO_2fC17d_I3LNatFANz2PoAEi8), ugyanis a legkevésbé sem hízelgő – talán az lehet az oka, hogy Orbán ebben is elmondhatta a nézeteit.

El is mondta, alaposan.

Előre szólok: a kiszemelt részletek alkalmasak a nyugalom megzavarására, szóval kiskorúak ne olvassák őket. Akkor lássuk.

„Magyarország miniszterelnöke voltam, amikor Wolfgang Schüssel úgy döntött, hogy az FPÖ-vel alakít kormányt. Ekkor indult egy visszataszító nemzetközi kampány Ausztria ellen, és én voltam a bajorok mellett az egyetlen miniszterelnök, aki akkor nyíltan kiállt Ausztria mellett. Budapesten fogadtam Schüssel kancellárt, miközben Európában bezárultak az ajtók. És ekkor elkezdtem érdeklődni az FPÖ iránt. Vajon mit tudhatnak, ha ennyire félnek tőlük?”

Igen, Jörg Haider dicstelen kora... de azért ez nem egészen így volt, Orbán Viktor ugyanis akkoriban nem csak magyar miniszterelnök volt, hanem egy tévedés miatt a Liberális Internacionálé alelnöke is, és mint ilyen tárgyalhatott annak idején, nem azért, mert privátim érdekelte az Osztrák Szabadságpárt.

„- A hagyományos európai elit ugyanis dekadens.

- Mit ért Ön dekadensen?

- Dekadens abban az értelemben, hogy az elit nem hisz a politikai cselekvés erejében.”

Ez egy betegsége a jobb- és szélsőjobboldali politikusoknak: a demokráciát dekadenciának nevezik, gúnyolódnak azon, hogy „nem mer cselekedni”, bár inkább azért nem cselekszik ellenük, mert nem rúgja fel a saját játékszabályait, aztán elmondják, hogy ősz fejükkel ők a tetterős ifjak és majd megmutatják. Hallottuk már ezeket a meséket unásig, az a helyzet, hogy bárkire rá lehet fogni, hogy „dekadens”, „nem cselekvőképes”, aztán ha mégis cselekszik, lehet sápítozni. Ennek az egész gondolatnak semmi tartalma nincs, azon kívül, hogy dühítő.

„Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket.”

Igen, már megint azok a bizonyos játékszabályok. Persze, hogy a demokratikus rendszerek nem hisznek a személyiség karizmájában, hiszen ők a szavazatokban kell higgyenek. Meg a tényekben, számokban. Még emlékszünk, milyen volt, mikor a németek és olaszok elkezdtek hinni a személyiség erejében. Különben meg, ha ez döntő tényező volna, akkor Mick Jagger lenne az angol király.

„Ha az ember magyar, akkor alapérzés az, hogy elárulták. Közép-Európa az európai világ bonyolult területe. Itt sok érdek találkozik. Nekünk, magyaroknak pedig romantikus hajlamunk is van, ami néha naivvá tesz bennünket. A magyaroknak nagy szívük van. És gyakran a szívből és nem az értelemből indulnak ki. A politikában ez csalóka lehet.”

Itt nagy a baj, kérem, nagyon nagy... szerintem össze kéne hívni végre azt a konzíliumot. A beteg nyíltan előáll paranoid téveszméivel. Alapérzése, hogy elárulták, és teljes nemzetétől is megköveteli ezt a nézetet. Nem mondom, volt pár árulás a történelmünkben (a skótokéban például sokkal több volt), de akkor ezek szerint minden árulónk előre Orbán Viktor ellen esküdött össze. Ja, meg az ő országa ellen. Nem a miénk: az övé, ugye. Azonban mutat némi empátiát.

„Osztráknak sem könnyű lenni. Ezt meg tudom érteni. Az egyik legbonyolultabb állás az osztrák kancelláré. Nem könnyű az ő helyét meghatározni. Közép-Európa? A német ajkúak világa? Vagy inkább egy kicsit Olaszország? Katolikus vagy inkább modern, posztkatolikus, liberális világ? Ez mind egyszerre létezik Ausztriában.”

És tessék mondani, mi van, ha az osztrák kancellár nem az identitáskereséssel foglalkozik, hanem azzal, amivel megbízták, vagyis a kormány vezetésével? Elvégre mégsem magyar miniszterelnök, akinek ezen kell meditálnia.

„- Nem a történelem poénja, hogy most Schüsselnek kell Önt ellenőriznie és eldöntenie, hogy az Európai Néppárt tagja maradhat-e?

- Schüssel iránti érzéseim barátiak. És a barátság korrektséget követel meg. Biztos vagyok tehát abban, hogy ezt a vonalat fogja követni. De ahogy nálunk, Magyarországon mondják: egyszer fent, egyszer lent. Az, hogy Schüsselt egyszer ellenőrizték, azt a reményt táplálja bennem, hogy tíz év múlva mi ellenőrizzük azokat, akik most bennünket kritizálnak.”

Hogy Orbán Viktor tíz év múlva mit fog ellenőrizni, az a jövő titka, én csak remélni merem, hogy a jegyeket, bérleteket a Boráros téren, de azt illenék belátnia, hogy a néppárti tagság kérdésében Schüssel nem hallgathat a szívére. Még a sajátjára sem, nem, hogy az Orbánéra.

Itt ugranom kell, hosszú, sivatagi vándorlás következik a Migráncsozás Földjén, és semmi értelme negyvenedszer is megcáfolnom a minielnök összes érvét – nyugodtan át lehet lépni a következő pár bekezdésen, egyszerűen nem adhat mást, csak, mi lényege.

„Mondtam, hogy Ausztria nehéz hely. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy egész Európát átszövi egy hálózat. Én ezt liberális hálózatnak nevezem.”

Én meg vízvezetéknek és csatornázásnak, kérem.

„Ez egy civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból álló hálózat. És ha ezek rászállnak egy politikusra, akkor nagyon megnehezítik az életét.”

Látja, professzor úr? Újabb paranoid tünet. A páciens biztosan tudja, hogy őt üldözik, összeesküvést szőnek ellene, ha nem szövik, fonják, mindegy, könnyűipar mindkettő, az a lényeg, hogy őt világszervezetek üldözik. Miért? Azért, mert nagyon fontos ember, sőt, talán a legfontosabb a világon. Korszakos elme, géniusz, esetleg maga Bálám Szamara.

„Minden szót patikamérlegre kell tenni. Ezzel szemben én a politikai szabadság luxusában élek. Azt mondom, amit gondolok, mert erős támogatást kapok a magyar néptől.”

Gyere el egyszer a nyóckerbe, bevásárolni a kisközértbe, meglátod, milyen erős az a támogatás... Persze, hogy azt mondod, amit gondolsz, az a helyzet, hogy én is, csak én nem hazudom azt, hogy a nép nevében teszem vagy hogy ebben bárki is támogatna. Az emberek normális esetben ugyanis azt mondják, amit gondolnak. Bár utóbbi időben – pont miattad – van ennek némi kockázata.

„- Ifjú éveiben Ön liberális polgárjogi harcosként kezdte. Ma az „illiberális demokrácia” híve. Mi történt Önnel?

- Tartom a vonalat. 1990-ben is szabadságot akartunk. 1990-ben ez liberalizmust jelentett. Most, 30 évvel később a liberálisok nekiesnek a szabadságnak.”

Valamint az anyjuk is egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Édes úr, nem unja még, hogy liberálisokat lát mindenhol? Ez a delírium egy formája, majd akkor tessék jönni, ha lila denevéreket tetszik látni a stelázsin, bár érzésem szerint ez a pillanat sincs túl messze.

„A liberális demokraták valami mást mondanak. Ők azt mondják, hogy minden kultúra egyenértékű, és nem létezhet különbség. Kiindulási alapjuk a kulturális relativizmus.”

Értem, uram. Tehát ha én elmegyek mondjuk Rómába, nem pasta asciuttát kérek a vendéglőben, hanem körömpörköltet, nehogy már érintkezésbe kerüljek egy másik kultúrával – ellenben ha egy olasz kér Pesten pastát, akkor nekiesek, mert elnyomja az én nemzeti kultúrámat. Ezt meg tetszett már beszélni a Salvinivel is?

„- Miért silányítja a kereszténydemokrata Jean-Claude Junckert karikatúrává?

- Személy szerint jó viszonyban vagyok Jean-Claude-dal. Elismerem a teljesítményét.”

És ebben a pillanatban elkezdett hullani a plafon, szépen, egyenletesen, nagy, több kilós darabokban.

„- Szenved attól, hogy kitaszított, vagy tetszik ez Önnek?

- Ezt a magyar sors részének tartom. Ez nem újdonság. Lelkileg a magyarok századok óta szenvednek ettől a problémától.”

Kérem, itt minden hiába. A beteg menthetetlen: sajnos az a gond, mint minden paranoiásnál, hogy környezetétől is azt követeli, kövesse téveszméit.

Aki pedig hajlandó erre, szintén menthetetlen.

Abbahagyom az elemzést, a diagnózis kész, a gyógyulás reménye is elszállt: javaslom alanyunk biztonságos, zárt intézetben történő ápolását.

Kést, villát, ollót, hatalmat és pénzt ne hagyjanak a keze ügyében.

Szele Tamás

Kérem, és még azt mondjuk, nincs sajtószabadság. Meg hogy válságban a szakma. Meg ilyen és efféle marhaságokat beszélünk, holott lám, remekül állunk, az uniós statisztika alapján nem kevesebb, mint 13,3 ezer ember dolgozik ebben a kis drótoktól öleltben újságírói munkakörben. Csak az eredményét nemigen látom.

Szóval, én azt elhiszem, hogy a statisztikai adat ezt mondja, sőt, azt is elhiszem, hogy a statisztikai szempontokat véve nem hazudik. Illetve, ezek 2018 végi adatok, a 2017-esek is hasonlóak: akkor 12,9 ezren foglalkoztunk sajtóval az országban. Akkor se sok látszatja volt. Sőt, mi több: a rendszerváltás idején is körülbelül ennyi sajtómunkás dolgozott Magyarországon, emlékeim szerint körülbelül 14 ezer volt akkor a létszám (lehet, hogy tévedek, sehol sem találok pontos akkori adatot).

Szóval, ez egy viszonylag stabil mennyiség, ekkora a keresztmetszet, az országnak körülbelül ennyi a kapacitása. Azért annyit megjegyeznék, hogy Németországban ez a szám, 78,9 ezer fő, igaz, Németország nagyobb is, gazdagabb is, de Franciaországban, Olaszországban és Romániában is 50 ezer főnél többen dolgoztak ilyesféle munkakörben.

Hogyhogy „ilyesfélében”? Ja, úgy, hogy a magyar statisztikában újságíró a szerkesztő, a riporter – az is! - de az operatőr és rádióknál, televízióknál a műszaki személyzet is annak számít. Sőt, az elektronikus médiában mindenkit sajtómunkásnak vettek, ami tulajdonképpen nem baj, bár mondjuk a sminkesek esetében kicsit különös. Elképzelek egy értekezletet a Gumibunda, bocsánat Kunigunda utcában:

- Mit írsz ma?

- Szemöldököt a bemondóknak, meg alapozót a műsorvezetőnek.

Így már valamivel könnyebben érthető, hogy jött ki ez a szám a haldokló magyar sajtó állapotáról. No, de mondjuk vagy tízezer újságcsináló ember még így is kéne legyen.

Hol vannak?

A KESMA-ban vannak, kérem. Annak van vagy ötszáz orgánuma, ha mindegyik csak húsz „újságírót” jelent be, azzal együtt is együtt a tízezer. Hogy az ő munkájuk miféle, azt döntse el az olvasóközönség: dönti is, erősen zuhannak az eladott példányszámok, zuhannak már évtizedek óta, de most mentek át bukófordulóba, sőt, a kormánymédia olvasottsága szerintem már rég a tengerszint alatt van, épp ezért kell merülnünk, ha követni akarjuk, jó mélyre, búvárharanggal – ha ez a tendencia folytatódik, rövidesen ütközik az olvasottságuk a színvonalukkal, és elsüllyednek.

Esetleg találkozik mindkettő a négyes metróval egy váratlan kanyarban és elgázolja őket.

Sok dolga lesz annak a szerelvénynek, mert nem csak kormányoldalon érnek el ilyen kimagasló színvonalat, hasonló képességű versenyzők indulnak az ellenzéki pártlapok, a bulvár és az álhírlapok színeiben is. Hosszú a sor, inkább nem nevesítenék orgánumokat, megtettem már máskor, sokszor.

Jó, de hát az álhír nem sajtó. Nem bizony, és a névtelen, bujkáló munkatársai nem is számítanak bele a statisztikába, azonban minden pártsajtó és minden bulvár viszont igen, és tőlük tanultak a Manyikák, akik az álhírlapokat hegesztgetik minden nap, nagy népszerűség közepette. A közvélekedés pedig újságírónak tartja őket, mert megjelenik, amit összeförmednek.

A közvélekedéssel egyébként is sok baj van, mármint a valódi, független sajtónak van sok baja. Ugyanis egészen nagy szamárságokat hisznek az újságírókról.

Az első legenda az, hogy minden sajtóterméket az állami költségvetés tart el, a befizetett adókból. Nem: hivatalosan csak a közmédiát, de a KESMA finanszírozásához azért van köze. Máshoz nincs.

A második: az újságíró celeb. Nem, a valódi újságíró szinte sohasem az, ugyanis ez a szakma – amennyiben jól csinálják – rengeteg munkával jár, én ma például reggel hattól olyan déli kettőig csak írni és szerkeszteni fogok, utána kezdem legalább este tízig a holnapi munkák előkészítését, dokumentálását, körbejárását, ami azért mégis tizenhat óra elfoglaltság, emellett nincs celebkedés. És a többi valódi kolléga is ennyit dolgozik.

A harmadik: vagyonokat keresünk. Nem, erről szó sincs: ha megkaptam volna a múlt havi összes javadalmazásomat, három különböző munkahely után, akkor kerestem volna a hivatalos átlagbérnél valamivel kevesebbet, de nyugalom, nem is kaptam meg, tehát nem fenyeget az a veszély, hogy az én yachtomra várjon a tenger vagy komolyabb összeget ruházzak be szaúd-arábiai olajipari részvényekbe.

Vannak pofátlanul magas, indokolatlan honoráriumok, bérek – de csakis az közmédiában vagy a KESMA-ban. A televíziós bérek más lapra tartoznak, de független televízió is kevés van mostanság Magyarországon. A hatalmas jövedelmek még a hetvenes években sem voltak igazak, akkor inkább arról volt szó, hogy a korabeli sajtómunkások részesültek pár szolgálati juttatásban: telefont kaphattak soron kívül, esetleg szolgálati kocsit (bár az akkoriban inkább a szerkesztőségi járműparkhoz tartozott) és lehetett olcsón ebédelni a MUOSZ kiváló vendéglőjében. Ebből indulhatott el a dőzsölő újságírók meséje.

A negyedik: az újságíró mindenkit ismer, mindenkit elér, mindenhol van befolyása. Ez megint állampárti korokból maradhatott ránk: hogy legyen nekem olyan állam tisztviselőire befolyásom, amely még csak nem is tekint újságírónak? A sajtóigazolvány egészen pontosan arra jó, hogy pár múzeumba beengednek vele és ha tüntetésről tudósít az ember, elkérjék, hogy aztán ne vegyék figyelembe: például a bírósági tudósítások esetén nem is kérik, külön kell jelezni, hogy nem közönségnek jöttem, hanem dolgozni, olyankor tiltják meg a felvétel készítését általában.

Az ötödik: az újságíró semmihez sem ért, de mindenbe belepofázik. Ezt rendszerint olyan emberek mondják, akik tényleg nem értenek semmihez. A rohingya válság idején (bár máig tart) az egyik írásomhoz kellett volna egy fontos adat, éspedig az, hogy mikortól létezik egyáltalán rohingya nép? Mert ugyebár a burmai kormány szerint még ma sem létezik, sőt, soha nem is létezett, de azért erről az állításról világos, hogy propaganda. Átnéztem vagy húsz-harminc forrást, többségét angolul, egyre inkább elmerültem a múltban, a második világháborúban mindenképpen katonai tényezőnek számítottak, ugyanis harcoltak a japánok ellen, az dokumentált, de korábban is említik őket, a tizenkilencedik században is, de mikori az első említés? A végén a Brit Kelet-Indiai Társaság online archívumában találtam meg, a 18. századból... Ehhez a kis, mintegy tizenkét órás kutatáshoz ismerni kellett az angol nyelvet, ismerni Burma történelmét, ismerni a brit gyarmati történelmet, ismerni legalább nagy vonalakban a térség etnikai és vallási összetételét (részletesen nem is lehetett volna, hiszen állandóan változik), ismerni a rendelkezésre álló források helyét... meg különbséget tenni a hamis és a valós adatok között. Ilyen munka hetente több is akad. Így nem értünk semmihez: persze, ha valaki tévedésből elírja a sarkalás egyik szakkifejezését, fellázad ellene a csizmadia-társadalom és a vérét követeli.

A hatodik legenda: az újságírónak azt kell írni, amit a közönség kér tőle. Nagy tévedés. Komoly szempont a lap számára a népszerűség – ha pénzért adják. Olyan esetben az olvasó több joggal is reklamál, amennyiben nem tetszik neki valami, ugyanis akkor ő pénzt adott az áruért. Az más kérdés, hogy akkor is előfordulhat, miszerint nem az áru hibás, hanem csak neki nem nyerte el a tetszését, de mégis: akkor fizetett valamit. Azonban ha valaki egy ingyenes, online lapban olvas egy írást, utána elkezdi követelni vagy a levételét vagy a teljes módosítását az ő saját szempontjai szerint, és azzal érvel, hogy „ő az olvasó, az ő ízlése szent” - az nagyot téved. Szent még akkor sem volna senki ízlése sem, ha fizetne a sajtótermékért, de ha fizetne, az mégis tárgyalási alapot jelentene. Csakhogy nem ad egy vasat sem: márpedig ritka az olyan ingyenkonyha, ahol lehet válogatni. Maximum beírhat a panaszkönyvbe, ezt hívjuk kommentnek.

Ide tartozik még a „feljelentő” olvasó esete is, olyanból hetente kettő-három van, „hatalmas sztorit” ígér, persze, „nem ingyen”, aztán feljelenti a szomszédját vagy valamelyik intézményt. Ezeket meg kell hallgatni, mert hátha valódi a sérelem, de minden szavukat el kell osztani tizenkettővel: emlékszem egy kilakoltatás előtt álló, valóban súlyos beteg hölgyre, minden indokolta, hogy írjunk az esetéről, csak éppen – ő egy fantasztikus történetet adott elő kémekkel, kábítószer-kereskedőkkel és földönkívüliekkel, amit nem lehetett sem leírni, sem - az udvariasság miatt - helyben kiröhögni. Azt kértem tőle, hozza el az üggyel kapcsolatos iratait, abból már meg lehetett írni a valós történetet, meg is úszta a kilakoltatást, de nagyon megsértődött, mert nem azt írtam, amit mondott. Hát, ha egyszer nem lehetett azt írni... de attól, hogy valakinek nem tiszta az esze, mégse kerüljön a híd alá vagy az utca kövére. Viszont vannak egészen komoly, elfajult ügyek, főleg válóperek, vagyonmegosztási és gyermekelhelyezési eljárások, de akár ingatlanügyek is, amikbe belebukhat a derék sajtómunkás, ha elcsábul és hisz az „ártatlan” feljelentőnek. Én a magam részéről ha valaki nagyon hazudik, el szoktam küldeni a kormánylapokhoz, azzal, hogy ott többet tehetnek érte (náluk van külön keret a sajtóperekre, nálunk nincs).

De mondom, ezek a hamis legendák a valódi szakmáról szólnak. Tegyünk pár distinkciót.

Ha 13,3 ezer embert tekintenek a statisztikák újságírónak, abból minimum tízezer a KESMA alkalmazottja, pár ezer a közmédiáé, mely nem része a KESMA-nak, pár százan bulvárlapoknál és pártlapoknál dolgoznak – hol vannak a független sajtó munkatársai?

Erős a gyanúm, hogy sehol, főként, mivel nagyon kevesen vagyunk.

Erős hátszéllel körülbelül ötszáz ember írhatja azt a sajtót ma, ebben az országban, amit függetlennek nevezünk, de ebben már a takarító néni és a portás is benne van, sőt, a portás kutyája is.

Szerintem olyan kis csoport vagyunk, hogy ebből a statisztikából tán ki is maradtunk.

De azért nem feledkezett meg rólunk mindenki: Kocsis Máté a tegnapelőtt egy lakossági fórumon, melyet véletlenül, de egészen véletlenül a Nemzetközi Sajtószabadság Napján rendeztek, az bírta mondani, hogy a sajtó és az újságírók a Fidesz valódi politikai ellenfelei, nem az ellenzéki politikusok.

Azért ez a Kocsis Máté sem egy Leonidász: egy teljes állampárttal és államapparátussal a háta mögött megijed pár száz embertől...

Semmi gond.

Jövőre, ahogy elnézem, ennyien sem leszünk már.

Szele Tamás

„A politika ne akarjon lapot szerkeszteni, a szerkesztőség pedig ne akarjon politizálni.” Szép mondás, békeidőben lehetne igaz is, helytálló is, de tetszik tudni, kitől származik? Deutsch Tamás mondta a minap, a nyolcadik kerületi lakossági fórumon, amit migrációügyben rendeztek (illetve uniós választási ügyben, de ez nekik ugyanaz) csak épp sajtóügyire sikeredett.

(Fotó: Index)

Pedig Deutsch és Kocsis Máté nem beszéltek többet a sajtóról, mint a migrációról, viszont elhangzott pár súlyos mondat. Ez az egyik: kiváló mottó lenne a Fürge Ujjak számára (évekig azt hittem, soft pornólap), esetleg a Magyar Horgásznak (habár abban is vastagon van kormánypolitika) esetleg valami sportorgánumnak, egyszóval bármilyen sajtóterméknek megfelelne, amelyik nem közöl politikai híreket.

Mert az olyasminek már a közlése is politika – azt gondolná az ember, hogy ha a kincstári MTI-t veszi át egy lap szó szerint, akkor abból tán csak nem lehet baj, de bizony lehet. Láttam én olyan sajtópert, ha nem is én voltam az alperes, amiben pár százezer forintot bukott egy kis lap, mert egy politikus beperelte a róla szóló MTI-hír közlése miatt. A lapot beperelte, az MTI-t nem, így aztán hiába hivatkozott a főszerkesztő a hírügynökségi forrásra, az ellen nem volt kereset, de ellene igen, el is bukták a pert.

Tetézte Deutsch tézisét Kocsis Máté egy aranybecsűvel, amit még nagyon sokat fogunk emlegetni:

„A HVG, az Index és a 444 politikát igyekszik csinálni. Ma őket tekinthetjük politikai ellenfeleknek, nem Kunhalmi Ágnest.”

Kocsis mester tehát nyíltan hadat üzent, de ki is fejtette:

„Baloldali és liberális politikusok újságírósat, az újságírók pedig politikusosat játszanak.”

Aha. Szóval, ha leírom, hogy ő ezt mondta, akkor máris politikusosat játszom. Az, hogy pár politikus videón rögzíti, mi történik vele, inkább hiba, mint bűn: nem értenek a mozgóképes szakmához, vagy rossz lesz a felvétel, vagy túl sok kerül bele. De ez legyen az ő bajuk. Az én bajom az, hogy ha mer véleményem lenni, merek körüljárni egy témát, ki merem deríteni, milyen rugók mozgatnak miféle folyamatokat, akkor szerinte én politizálok.

Hát csak nem írhatok minden nap Mosó Masa Mosodájáról, még ha neki ez is volt az utolsó és legkomolyabb olvasmányélménye, akkor sem: azt már megírták előttem mások.

Ahogy a Gőgös Gúnár Gedeont is, bár a cím alapján Kocsis abba is képes volna belelátni némi politikát.

És ezek az aranyköpések, melyekből rövidesen, nagyon rövidesen politikai tézisek lesznek és kampányok alapját képezik majd, olyan helyzetben hangzanak el, amelyben minden magyar médium hetvenöt százaléka a kormány kezében van. Ebben a stádiumban üzen hadat Kocsis a független sajtónak. Azért háromszoros (valójában annál sokkal többszörös, hiszen az apolitikus szaksajtó is része a független 25 százaléknak) túlerőből rettegni a pár megmaradt orgánumtól valahogy nem vall hősi lélekre. Körülbelül olyan, mintha Puskás odaszólna Czibornak az angol-magyar 89. percében:

Ugyan már, sajtószabadság... Hogy tegnap volt a napja? Beszántani akarják ezek a magyar sajtót, a legnagyobb részét már sikerült is. Az elszórtan védekező maradék egységek ellen meg már elindultak a partizánvadászok.

Azért mégis azt mondom, hogy Deutsch tételét legalább a kormánylapok és a kormány hívei komolyan vehetnék. Legalább ők megfogadhatnák, hogy nem politizálnak, a sajtót sem kényszerítik erre, hagyják a dagadt ruhát és a politikát a politikusokra, ha már ez a hivatalos álláspont. Mert náluk, kérem, vannak még hiányosságok ezen a téren.

Ott van például a 444 tegnapi esete. Kiderült ugyanis, miszerint a Bayer-showra a közönséget a Fidelitas szállítja, ők osztják ki a megjelenést a felvételen, kötelező vagy önkéntes alapon, nem tudni, de nehezen hinném, hogy élő ember önként nézné meg ezt a produkciót. Azt pedig, hogy valaki másodszor is megtekintené, a legritkább esetekben tartom csak elképzelhetőnek. No, mindegy is, a 444 megtudta ezt a tényt, és újságíróhoz méltóan megkérdezték a leginkább érdekelteket – a Fidelitast. Azok egy darabig hímeztek, aztán hámoztak, végül írtak egy válaszlevelet, ebből idéznék. (https://444.hu/2019/05/03/a-fidelitas-azert-szervezi-be-a-tagjait-nezonek-a-bayer-show-ba-mert-kozosseget-epit)

„A Fidelitas munkatársai nem szerveznek közönséget, szervezetünk
közösséget épít. A Fidelitas több tagja érdeklődött, hogy van-e lehetőség részt venni a Bayer Show felvételén, ezért a kérdésben megkerestük a műsor készítőit és ennek eredményéről természetesen tájékoztatjuk a Fidelitas tagságát is.

(…)

Úgy gondoljuk, hogy az ember közösségben válhat boldog emberré és
érezheti magát biztonságban; a közösség pedig az együtt megélt élményekből és a közösen ápolt értékekből táplálkozik. Ugyanakkor
megértjük, ha mindezt - a magányra alapozott, liberális, individualista
világnézeti körből - nehéz megérteni azoknak, akik nem tartoznak közénk.”

Hát ezt a válaszlevelet politikamentesen nehéz lett volna közölni. Ha meg nem közölték volna, az lenne a baj: persze, azon lehet gondolkodni, miféle közösség is épül a Fidelitasban, amit Bayer-show segítségével lehet összetartani, összekovácsolni, és arra tippelek, hogy sok lehet a csoportban a szado-mazochista, a szadisták a többiek szenvedését élvezik, amint a nézőtéren kínozza őket a Zsoca, a mazochisták magát a tortúrát, az a lényeg, hogy jól érzik magukat együtt, ez tényleg képezheti a közösségi lét alapját. Melyről nekünk, liberális individualistáknak fogalmunk sem lehet, mi mindent egyedül csinálunk, focimeccstől és rock-koncerttől házasságig. Ezt roppant sokat tanulmányozhatta a Fidelitas, hogy így rájött.

Tehát akkor a 444 politikát csinált azzal, hogy kérdezett. De mi van akkor, mikor a kormánylap csinálja a politikát? (Tehát majdnem mindig).

Az Origónak sem szabad politizálni? Mert a Deutsch-tézisből ez következne.

Nyugalom, nekik azért szabad, sőt, kötelességük is.

Lám, tegnap is hogy jártak.

Tudni kell, hogy az Origo előszeretettel támad kampányszerűen emberekre, lapokra, csoportokra (azért nem írok közösséget, mert a csoportok tagjai szerintük liberálisok, és azok mindig egyedül járnak, nem alkotnak közösséget, mint láthattuk. Sithből mindig kettő van, liberálisból mindig egy, megtanultam a leckét, Palpatine mester). Ezeket aztán megvádolják véletlenszerűen bármivel, kannibalizmus még nem volt a rágalmak között, de minden egyéb már igen, nagyjából függetlenül is attól, hogy a célpont mivel foglalkozik, az a lényeg, hogy főzzék már olajba elevenen minél előbb. A legutóbb a József Attila Kör került a célkeresztbe. Állítólag rosszul gazdálkodtak volna. Én ezt nem vizsgálom, vagy rosszul gazdálkodtak, vagy jól. Ha valaki jó költő, még nem biztos, hogy pénzügyi zseni vagy akár csak elfogadható mérlegképes könyvelő is egyúttal: annyit megjegyeznék, hogy átnézve a „botrány” tárgyát képező jegyzőkönyveket, olyan kis összegek kapcsán merülnek fel viták, amelyek egy-egy origós munkatárs havi fizetésének a negyedét sem érik el. Hogy honnan tudom, mennyit keresnek? Ők mondták el, korábban, egy sajtófelmérésben. (https://abcug.hu/folyton-magyarazkodnom-kell-hogy-nem-vagyok-propagandista/?fbclid=IwAR01UqFXvWgeRc1s68xbEzm14B6rzCitdPMTG_BA7-RlVfX5Kp84bv6bbUY)

No, tegnap végül Kassai Zsigmond író megunta, hogy minden kezdő janicsár rajta gyakorolja a célba köpést. Miután tizenhét-húsz e-mailjére sem válaszoltak, fogta magát, és bement az Origo szerkesztőségébe, berohant, mint egy fordított Zrínyi vagy egy nem fordított Fekete-Győr: persze, nem villogó szablyával, hanem szépen, szelíden, udvariasan, jelezte a portán, miért jött, leült az előtérben, hogy megvárja, míg fogadják. A hőslelkű – és névtelen! - munkatársak közben az irodában lapultak. Végül rendőrrel vitették el. (https://24.hu/belfold/2019/05/03/origo-kassai-zsigmond/)

Sőt. Volt ott mindenféle érdekes mellékkörülmény.

„Amikor kihívta a biztonsági őr a rendőrséget, megkérdezték tőle, hogy szerinte alkoholos befolyásoltság alatt állok-e. Azt mondta, hogy igen, én pedig mondtam, hogy nem állhatok alkohol befolyása alatt, hiszen muszlim vagyok. Ezek után megkérdezte tőlem a biztonsági őr, hogy akkor robbanószer, szúró-vágó eszköz van-e nálam.”

Hát, ebben azért benne van jó pár eljárás lehetősége az őr ellen. Pedig az Origo ellen kéne induljanak. Ez bizony szembe megy a fél Polgári Törvénykönyvvel – de lássuk, hogyan közölte ezt a hírt az Origo? (https://www.origo.hu/itthon/20190503-origo-kassai-zsigmond-tamadas-jozsef-attila-kor-balliberalisok.html)

„Megpróbált betörni az Origóba a csalás gyanújába keveredett József Attila Kör titkára

A balliberális sajtóban indított kampányban próbálja mentegetni magát Kassai Zsigmond, a sikkasztás és költségvetési csalás gyanújába keveredett József Attila Kör (ez egy balliberális irodalmi egyesület) volt titkára. Ennek keretében Kassai (több zavarodott és trágárságokkal teli e-mail után) ma megpróbált bejutni az Origo szerkesztőségébe, hogy aztán erről cikket írasson a 24 nevű balliberális propagandalapban. A cikket aztán villámgyorsan terjeszteni is kezdték a többi propagandafelületen, ahogy az ilyenkor náluk szokás.”

Tovább is van, ennyi is elég. A továbbiak csak azért érdekesek, mert ugyan jegyzőkönyveket épp idéznek – én is azokban láttam a „falrengető” összegeket, villamospénz mértékű „csalásokat” (százötvenezer forintos havi bevétel miatt támadták az érintettet, azért ez még fizetésnek sem nevezhető a mai világban, tessék elolvasni a kormánypárti statisztikákat) – azonban az állítólag „zavarodott és trágárságokkal teli” e-maileket viszont nem idézik. Pedig hát mi sem lenne egyszerűbb, ha valami, hát azok meg kell legyenek nekik.

Erre csak egy magyarázat lehet: valószínűleg sem nem zavarodottak, sem nem trágárok.

Azonban a mai írás szerzője mégis elkövetett két hibát. Kettőt is, mert a deutschi tétel értelmében nem lett volna szabad politizálnia a szerkesztőségből, ez az első. A második sokkal komolyabb.

Nem szignálta a cikket.

Ez azért volt hiba, mert ha én most őt összevissza sértegetem, elmondom szakma szégyenének, foltozott irhájú utolsó zsoldosnak, gyalázatos csalónak és hírhamisítónak – tehát annak, ami – ő nem indíthat ellenem sem becsületsértési, sem személyiségi jogi pert.

Ugyanis ez a kis Semptei Névtelen nem méri fel, hogy ez esetben nincs természetes személy, akinek a jogai sérülnének. Én nem egy bizonyos valakit minősítek, nevezek félanalfabéta zugfirkásznak, betűkulinak, műtrágyának a sajtószakma mezején (azért mű, mert igazinak is kevés), hanem egy akármilyen, meg nem határozott valakit, egy akárkit, nem egy megadott személyt.

Nincs felperes.

Ellenben ha ő visszasérteget, én indíthatok ellene akármilyen eljárást, élhetek keresettel, ugyanis én szignálom az írásomat, és tudomásom szerint természetes személy vagyok, a valódi, anyakönyvezett nevemet használom, ha engem megsért, találkozunk a független magyar bíróság előtt.

Na, öcsi, milyen érzés béna kacsának lenni, akire célba lőnek, ráadásul nagy szemű söréttel?

Így érzik magukat az áldozataid is.

Ennyit a politika és a sajtó viszonyáról.

Szele Tamás

Tetszik tudni, a tárgyilagos újságírással az a legnagyobb baj, hogy igazából semmi szükség nincs rá. A politikai propagandára egy picit nagyobb van, a legnagyobb arra lenne, hogy mind a tízmillió magyar személyesen megrendelhesse, mit akar olvasni a lapban, aztán akár megkapta, akár nem, fenébe rúghassa a sajtómunkást.

(Képünk illusztráció)

Szükség és igény erre volna, a tények sokadlagosak.

Történt pedig, hogy én két napig többek között Venezuela eseményeivel foglalkoztam. Nincsenek az említett államban olajkutaim, gumiültetvényeim, rokonaim vagy boldog őseim, egyszerűen azért foglalkoztam Venezuelával, mert ott történtek az események. Hogy pontosan mik is történtek, azt már óvatosabban írnám le, részint dicsőséges másrészt dicstelen egyrészt forradalom másrészt ellenforradalom, de az is lehet, hogy az egészet az amerikai propagandasajtó találta ki, sőt, ahogy a véleményeket nézem, az sincs kizárva, hogy én. A legvalószínűbb, hogy ilyen nevű ország egyáltalán nem is létezik. És ennek a nem létező országnak, valamint ellenzéki és kormánypárti köreinek, nemkülönben Soros Györgynek, Vlagyimir Putyinnak, Donald Trumpnak és Manfred Webernek vagyok én a fizetett ügynöke.

Hát, ha legalább megfizetnének, de az se sűrűn esik meg...

Az ugyanis a helyzet, hogy a caracasi eseményeket tényleg nem lehet egyféleképpen értelmezni. Egy borzalmas, pokoli helyzetben lévő államban zajlott valami puccskísérlet-féle, csak mivel a hadsereg menet közben kiszállt a kísérletezők mögül, márpedig katonák nélkül elég nehéz katonai hatalomátvételt végrehajtani, végül is annyi történt, hogy elég sok embert megvertek, elgázoltak terepjárókkal és most mindenki nyomoroghat tovább. A dolog azért fontos, mert ebben a nem létező országban, ahol egyébként sem történt semmi, de főleg annak az ellenkezője, hatalmas olajkincs található, mely azért a legtöbb nagyhatalmat izgatja, jelen is vannak, melyik így, melyik úgy.

Mármost én képességeimhez mérten leírtam a meglehetősen ellentmondásos eseményeket, körülbelül olyan érzés volt, mintha 1956. október 23-24 budapesti eseményeit akarná az ember apróra leírni, azzal a különbséggel, hogy nekünk pár nappal több időnk volt – de ha mindent egyszerre elővennénk, ami akkor történt, abból sem egyértelmű kép bontakozna ki.

Én, kérem, nem tudtam, hogy darázsfészekbe nyúlok. Én azt hittem naiv lelkemmel, hogy beszámolok némely történésekről, arra nem is számítottam, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Ürgebőrbe kötve. Fogalmam sem volt arról, hogy úgy Maduro elnöknek mint Guaidó elnöknek komoly tábora van ebben a mi kis országunkban – én csak azt tudtam, hogy beszéltem már venezuelai menekülttel, és azt az iszonyatot, amiről ő beszélt nem lehet kitalálni. Annak igaznak kell lennie. Ott mérhetetlenül nagy baj van.

Természetesen azzal kezdődött, hogy bizonyos olvasók szerint hazudtam. Amerikai támadás érte a szegény kis szocialista országot, ahol különben minden idilli, nagy a jólét és a nők az utcán ropják a szambát. Ja, a szamba Brazíliában van. Mindegy, ropnak valamit. Igen, az Iszlám Állam is eleinte azt állította, hogy ők csak egy „békés kis kalifátus”, és ennek a nézetnek is sok híve volt a radikálisabb olvasók között... Hát, nem mondom, Guaidó se kisangyal, ne idealizáljuk, azért jóban van ő Washingtonnal, de nem hinném ezt a verziót, már csak azért nem, mert ha ezt a jenkik csinálták volna – akkor sikerül. Nekik sem sikerül minden, de azért ez nem a Disznó-öböl, amit alaposan elszúrtak, itt azért lett volna tér és lehetőség arra, hogy egy közepes alakulat is nagyot alkosson, ha megfelelően ki van képezve és fel van fegyverezve.

De hát nem ez történt.

Ez így, ilyen formában fel sem merült, ellenben elmagyarázták nekem a vérmesebbek, hogy Guaidónak nincs tömegbázisa, különben ugyanis győzött volna – igen, az a sok sebesült, akiket láttunk, az mind abból a tömegbázisból származik, ami nincs – hogy egy független újságírónő ott járt és azt látta, hogy nem látott semmit a nagy jóléten kívül, mely pokoli nyomor kizárólag az Egyesült Államok embargójának köszönhető, és bizonyítsam be az ellenkezőjét.

Hát izé, miért én bizonyítsam? A hölgy írását olvastam, nem bizonyít ő semmit, csak állít. Mutatom a tudósításokat, BBC-től Reutersig – ja, hát azok mind hazudnak.

Egymásnak is hazudnak.

Összehangoltan hazudnak.

Nem tudom, ha nem találkoztam volna már jó pár alkalommal a BBC budapesti tudósítójával, még tán el is gondolkodtam volna a dolgon, de ismerem mr. Thorpe-t, és kizártnak tartom, hogy ez a derék, kifogástalan úriember akár csak álmában vagy véletlenül is hazudjon. Egyenes, mint a római kard. Különben is. Sok száz tudósító sok ezer munkatárs mind hazudik, és senki sem szólja el magát, hát mi ez? „Világsajtó” - zúgta a kórus.

Én utoljára ilyesmit az érpataki polgármestertől hallottam, de aztán az megbukott. Biztos a világsajtó buktatta meg, és egyáltalán nem sikkasztotta el a közmunkások béralapját.

Amikor már ott tartottunk, hogy egy Ausztráliában élő nyugalmazott motoros küldönc közgazdaságtanra és angol nyelvre okított egy nyugalmazott bankigazgatót Venezuela kapcsán, aki Londonban tanult – azt meghagyom, ő az angol nyelvet beszéli, szemben a Nullarbor Plain lakóival, akiknek dialektusához ezer Shakespeare is kevés volna – akkor már nagyon untam. Rendben van, nem azt olvassák a cikkben, amit szeretnének, illetve pár ezren teljesen elégedettek a beszámolókkal, tízen-húszan meg keresztes hadjáratot vívnak a tényekkel, de hát ez mégis napisajtó, nem étlap, hogy a kedves vendég igényeihez igazodjon. Kicsit olyan volt a dolog, mint mikor régebben, 2010-14 között kiment az ember tudósítani egy-egy flashmobra, azon rendszerint megjelent harminc ember – mindig ugyanaz a harminc! - flesseltek, moboltak, és a végén félrehúzták a sajtómunkást: „Írd már azt, hogy legalább százan voltunk...” Inkább nem írtam számot, megbántani nem akartam őket sem, de csak nem hazudhatok írásban. A rekord az a rendezvény volt, amin matematikai pontossággal ketten vettünk részt: a szervező a maga részéről és én a sajtó részéről. De még abból is kihozott a szervező egy nyilatkozatot az Al-Jazeerának.

Még megérteném az igényeket, ha a kedves közönség pénzt adna a sajtótermékért, de ingyen kapja – így az még lehetne a baja, ha nem kapna hírt, de az a baj, hogy kap. Csak nem tetszik néhányuknak.

A csúcs viszont az volt, amikor levelet írt nekem a síron túlról maga Camilo Cienfuegos!

Én egészen komolyan azt hittem, hogy ez a derék kubai elvtárs 1959 október 28-án eltűnt Cessna 310-es repülőgépével valahol a floridai vizek fölött, Camagüeyből Havannába tartva. A részletekbe már csak azért sem érdemes belemenni, mert azokat senki sem ismeri, forradalmak idején és közvetlenül utánuk sok minden és sok mindenki el szokott tűnni, aranyórától népvezérekig, ritkán hívnak tanút ezekhez a tranzakciókhoz.

De hát nem véletlenül van arrafelé a Bermuda-háromszög is – Camilo előkerült és e-mailt írt nekem. Ennél jobban azt hiszem, már csak akkor lepődtem volna meg, ha maga Marx Károly interpellál személyesen, vagy felhív telefonon Lenin a Szmolnijból.

Jó. hát természetesen nem a valódi Camilóról van szó, csak valakiről, aki ezt a nicknevet használja, és igazából nem is panaszkodnék a levelére: ahhoz képest, amiket nekem írni szoktak, amiket ígérgetnek, ő egy finom úriember, akivel legfeljebb nem értünk egyet pár világnézeti kérdésben, de egy szavam nem lehet ellene – adna Isten ezerennyi ilyen Camilót, legfeljebb vitatkozunk kicsit, de hát az ilyen emberrel még lehet is, ez nem akar akasztani vagy agyonverni, meg is köszöntem neki, hogy emberségesen írt.

Nem értünk egyet, az egy dolog – de a mai világban már az is valami, hogy sem nem bánt, sem nem sérteget. Meg kell becsülni.

Különben is, ahogy azt a klendevi csodarabbi mondta: „Azt nem lehet, fiam, hogy mindenki szeressen.”

De azért nagy kár, hogy senki sem fotózott le, amikor megláttam, hogy egy hatvan éve elhunyt kubai forradalmár ír nekem levelet. Olyan képet vághattam, hogy bármelyik hollywoodi zombifilmben azonnal főszerepet kapok és most nem lennének anyagi gondjaim.

Volt nekem már részem hasonlókban, nyúltam én már korábban is darázsfészekbe. Egyszer még a vizes VB kezdete előtt összeadtam, hogy addig mennyibe került az előirányzott költségvetéshez képest a sportesemény (azóta ez az összeg jelentősen megnőtt még az akkorihoz képest is, sőt, tudtommal máig pénzünkbe kerül, csak már kevesebbe), és ez az írás valahogy a, hm, „nemzeti” oldal látókörébe került. Az még hagyján, hogy kommentekben elhordtak mindennek, ez egy ilyen szakma, aki kurvának állt, ne panaszkodjon, ha baszogatják, de mikor naponta harminc-negyven privát üzenetben részletezték, hogy fognak felkoncolni, az már kissé zavaróvá vált, lévén, hogy én a magánjellegű üzenőcsatornát magánéleti célokra tartom fenn.

Aztán pár hét alatt az is lecsengett – és érdekes módon nemzetiék között is volt olyan, akivel lehetett beszélni, egy nyugdíjas Dél-Dakotából például nem anyázással kezdte, tehát én sem úgy válaszoltam neki, elkérte a sarokszámokat, én elküldtem, forrással együtt – és elnézést kért. Szóval, ott is van kivétel, de azért a nagy többség mégis koncolós.

Az is emlékezetes volt, mikor egy sportlapnak dolgoztam, és híre jött, miszerint az orosz foci-világbajnokság előtt a mérkőzések helyszínéül szolgáló városokban kiirtották a kóbor kutyákat. Elég sokat, ami azt illeti. Valami véletlen folytán ez az írás is nagyobb figyelmet kapott a várhatónál, és megint elindult a népharag, mármint ellenem – először azt követelték, hogy mutassam meg a forrásaimat. Megmutattam. Aztán az illusztrációt kifogásolták – valóban nem a helyszínen készült, az ember ritkán utazik el Novo-sztaromensevijszkbe egy fotó kedvéért, kéne, de van az úgy, hogy a rögös út helyett a képszerkesztő keres egy képet halott kutyákról és alája írja: „Képünk illusztráció”. No, erről a fotóról – amit később le is vettünk – sok minden kiderült. Akadt olyan lelkes olvasó, aki megesküdött, hogy látta: az én zalakarosi nyaralóm kertjében készült, ahol is kutyákat mészároltam direkt a fényképezés kedvéért. Ebben csak annyi a hiba, hogy életemben nem jártam Zalakaroson, sosem volt kutyám, állatot még nem öltem, maximum, ha szúnyogot és a nyóckerben lakom, gangos bérházban, tehát a kertem is elfér egy cserépben.

De az olvasó látta, ahogy kutyákat ölök, és az onnantól kezdve úgy is volt.

Ennek is vége lett, Venezuelának is vége lesz, én még mindig kurva leszek Miskolcon, mikor ők már rég nem lesznek rendőrkapitányok, ahogy a régi vicc tartja – de nagyon fárasztó bír lenni az ilyesmi.

Velem lehet beszélni.

Mától Venezuela nem is létezik, tessék fogni egy radírgumit és szedjék le a térképről, ami nincs, ott nem is történhetett semmi, a világnézetünkbe nem illő hírek sincsenek, és Mohácsnál is győztünk. (Hoppá, ez nem jó: egy kutatócsoport tudtommal épp most dolgozik azon, hogy bebizonyítsa, miszerint tényleg győztünk Mohácsnál).

Nem igazán értem, miért pont Venezuela keltett ekkora felhorgadást, mert Pesten nem lett tőle sem drágább, sem olcsóbb a kenyér, de kérem.

A továbbiakban pedig azoknak, akik nem kedvelik a makacs és kellemetlen tényeket, azt tudnám ajánlani, hogy vegyenek elő egy papírt és írjanak rá saját és kellemes híreket, aztán olvasgassák.

De a honoráriumot küldjék el nekem.

Tényekre semmi szükség, míg van véleményünk, ugyebár.

Jó szórakozást.

Szele Tamás

Hogy a lényegre térjek, Venezuelából jelentik: az egyrészt forradalom, másrészt katonai puccs, tessék választani, lényegében véve elmaradt, de azért mégis sikerült produkálni hetvenegy sebesültet és egy halálos áldozatot tegnap. Egyébként minden marad a régiben: éhezés, sírrablás, nyomor, nyolcdolláros minimálbér, milliós kivándorlás és reménytelenség.

(Fotó: El Comercio/Perú)

Béke, szabadság és egyetértés, amit tegnap kívántam volt Venezuelának, a kanyarban sem látszik közeledni: de aki most elkezdi hibáztatni a „forradalmi tömegeket”, nem találja őket elég forradalminak, az hatalmasat téved. Persze, a magyar közönség, mely a világegyetem többi részét Hunnia egy majdnem felesleges féregnyúlványának látja, sommásan fog ítélni, ezen nem segíthetek: de jelezném, hogy ne akarjon már éhezőket csatába, utcai harcokba küldeni senki, aki soha életében egy napig sem éhezett.

A rövid, ám a fél világot megrázó eseménysorozat tényleg mintha egy mágikus realista regény részlete volna: Guaidó elnök (még egyszer mondom: Maduro is az, kettő van nekik, egy ellenzéki, egy kormánypárti) tegnapelőtt bejelentette, hogy a hadsereg vele van, illetve a néppel, épp ezért mindenki menjen az utcára és döntsék meg Maduro korrupt és bitroló rendszerét.

Hm, mondtam magamban, akkor két dolog lehetséges: vagy pénzhez jutott valahonnét Guaidó, mármint valódi, komoly pénzhez, mert különben nem szegény ember, és lefizette a tábornokokat, vagy olyan politikai támogatást kapott külföldről, olyan nyomást tudott gyakorolni a vezérkarra, hogy azok okosabbnak látták átállni. Esetleg mindkettő megtörtént. Ezt látszott alátámasztani amerikai részről a sok azonnali reakció és a Trump elnök részéről Kuba megfenyegetése, Maduro orosz nyomásra meghiúsult menekülési kísérlete Havannába, Putyin nyilatkozata arról, hogy a kétszáz orosz „tanácsadó” nem fog beavatkozni az eseményekbe – szóval, volt egy esélye a Maduro-rezsim bukásának, még ha nem is spontán, össznépi forradalom útján.

De ahol már a temetőket fosztogatják aranyfogakért, akkora a nyomor, ott ez a megoldás is elfogadható, és hát ne feledjük a dicsőséges – és szintén nem teljesen össznépi – kubai forradalom estét, melynek során a Líder Maximo, Fidel Castro valósággal megtendereztette a forradalmat, egy ideig egyaránt elfogadott szovjet és amerikai támogatást, sőt, első útja épp az Egyesült Államokba vezetett, és csak később dőlt el, hogy mégis a szovjetek nyerték a versenytárgyalást. (Mellesleg: a Castro által leváltott Batista ugyanolyan zsarnok és bitorló volt, mint Maduro, csak jobbról, szóval nincs új a nap alatt).

Valami ilyen tendereztetést kinéztem Guaidóból is.

Aztán meg az időpont megválasztása is szerencsés volt: május elsején mindenképpen lett volna tömegtüntetés Caracasban, ha a dühös népet a hadsereg is támogatja, Maduro tényleg jobban teszi, ha indul a repülőtérre, mint egy latin-amerikai Ceausescu, csak ő mondjuk el is jutott volna Havannába – már, ha eljut, ugyanis Guaidó hívei elsősorban a caracasi La Carlotta légibázist foglalták el, és ha van vadászgép, üzemanyag, lőszer és pilóta, akkor talán mégsem sikerül a kubai út.

Hát aztán kiderült, hogy se így nem volt, se úgy nem volt, hanem egészen másképpen lett minden.

Egyes katonai alakulatok átálltak – követhetetlen, hányan és melyek – mások nem, a tüntetés lezajlott, azt megtámadták a kormányerők, nekik köszönhető a hetvenegy sebesült és az egy halálos áldozat, aztán... aztán mindenki hazament, műsorváltozás volt, a forradalom elmaradt, és nem a hevület híján.

Maduro este a tévében bejelentette, hogy meghiúsították a katonai puccsot, melyet szerinte Leopoldo López, a jobboldali Népakarat párt házi őrizetből megszökött vezetője irányított. Miért nem Guaidót mondta, nem tudjuk. Általában véve kevés konkrétumot lehet tudni arról, mi játszódhatott le.

A Telesur tv-csatorna adásában, oldalán Vladimir Padrino védelmi miniszterrel megjelenő elnök közölte azt is, hogy visszahelyezte a venezuelai hírszerzés (Sebin) élére Gustavo González Lópezt. Hozzátette, hogy az ügyészség megkezdte a nyomozást az államcsínykísérlet ügyében.

A dolgokat bonyolítja, hogy Jorge Arreaza külügyminiszter tagadta, miszerint katonai puccs lenne folyamatban, de azzal vádolta Guaidót, hogy Washington utasítására cselekszik.

„Vladimir Padrino venezuelai védelmi miniszter az este azt közölte, hogy a biztonsági erőknek sikerült meghiúsítaniuk a puccskísérletet. A hírszerzés munkájának eredményeként, mint mondta, a hadsereg alakulatainak sikerült bejutniuk a caracasi Altamira sugárútra, ahol a lázadó katonák el akarták foglalni a La Carlotta támaszpontot. A hadsereg caracasi zászlóaljának tisztjeivel oldalán nyilatkozó miniszter jelentéktelennek nevezte a puccskísérletet, és azt állította, hogy a helyszínre eljutott lázadó katonák 80 százalékát becsapták, megtévesztették, és legtöbbjük azóta visszatért alakulatához.

Mondják el Venezuela népének és az egész világnak, hogy kudarcot vallott ez a béke aláásására és a polgárok nyugalmának megzavarására irányult erőszakos akció

– mondta Padrino. A miniszter kijelentette, hogy a puccskísérletet Washingtonból irányították „azzal a szándékkal, hogy vért ontsanak Caracas utcáin”.

Venezuela ENSZ-nagykövete, Samuel Acosta New York-i sajtótájékoztatóján szintén azt mondta: kudarcot vallott külföldi hatalmaknak az a kísérlete, hogy polgárháborút robbantsanak ki Venezuelában, utat nyitva egy külföldi katonai beavatkozás előtt, és bábkormányt erőltessenek az országra. Maduro elnök újfent megmutatta, hogy „kormánya az egyetlen és alapvető garanciája a békének és a legitim alkotmányos rendnek Venezuelában” – mondta a nagykövet, aki szerint a puccskísérlet ügyét meg kell vitatni az ENSZ Biztonsági Tanácsában.” (Index) (https://index.hu/kulfold/2019/05/01/venezuela_maduro_allamcsiny_guaido/)

Ha ez nem Venezuelában történt volna, hanem Törökországban, azt mondanám, mindjárt kezdődnek a tömeges letartóztatások, kivégzések – így is lesznek, bár aránytalanul kevesebb, mint Erdogan esetében.

De mégis, mi volt ez?

Nem állíthatom bizonyosan, mert nem voltam ott, de valami olyasmi történhetett, hogy Guaidó tényleg kaphatott valami nagyobb összeget és tényleg lefizethette a vezérkart, páran be is álltak mögé a fényképek és a videó kedvéért – csak aztán valamikor a tegnapi nap folyamán kaphattak egy jobb ajánlatot. Nem feltétlenül bőkezűbbet, de vissza nem utasíthatót. Esetleg olyan politikai nyomást gyakoroltak rájuk először, aminek nem tudtak ellenállni – és ugyanolyant gyakoroltak másodszor is rájuk, csak épp az ellenkező irányból. Azért ha valakik, hát a dél-amerikai tábornokok nagyon tisztában vannak azzal, hogy az ember halandó, sőt, a családja is az.

Egyszóval, a hadsereg először átállt, aztán visszaállt.

Az, hogy az ügyet a Biztonsági Tanács elé akarja vinni Maduro kormánya, olyasmit jelenthet, hogy akár így bukott el a hatalomátvételi kísérlet (ne feledjük: a kubai Moncada laktanya ostroma szintén valami ilyesmi volt) Caracasban, akár úgy, ebből most már mindenképpen nagyhatalmi konfliktus lesz, ha egyelőre csak a tárgyalások szintjén is. Eddig is az volt: de most már elkerülhetetlen, hogy Venezuela az érdekütközések egyik fókuszpontjává váljon.

Vagyis ott most évekig borzalmas lesz az élet – nem tisztem értékelni sem Guaidót sem Madurót, de a venezuelai nép érdekei lesznek körülbelül a legutolsó szempontok, melyeket a nagytiszteletű, tekintélyes diplomácia figyelembe fog venni a közeljövőben.

Marad a nyomor, éhezés, sírrablás, milliós kivándorlás, nyolcdolláros minimálbér és olcsó demagógia a kormánymédiából.

Ne legyen igazam, de Dél-Amerika szíriai konfliktusát látom érni Venezuelában.

Szele Tamás

Itt van május elseje, és ha tetszik hinni, ha nem, a venezuelai Caracasban is május elseje van, nem csak Pesten. Tudom, nehéz ezt így elfogadni, sokak számára az lenne a természetes, hogy Venezuelában még naptár se legyen – ők biztosak abban, hogy az csak nekünk jár – de van. Méghozzá egy nagyon zavaros, nagyon véres május elsejét tartanak most Caracasban.

Ott ma elmarad az énekszó és tánc, mint köszöntés, mondjuk nálunk is, de nálunk egyelőre nem azért, mert utcai harcok lennének, ellentétben Caracasszal. Majd lesz nálunk is hasonló vis maior, ahogy a közhangulatot elnézem, egyelőre nincs, szóval tessenek beérni a venezuelai helyzettel vérszomj ügyében. De hát lássuk, mi történt?

(Fotó: Daily Mail)

Azt történt tegnap, magyar idő szerint a kora délutáni órákban, hogy Juan Guaidó, a venezuelai ellenzék vezetője, akit több állam is elismert Venezuela elnökeként, közzétett egy videót az interneten, amin utcára szólítja híveit, és azt mondta, megkezdi Maduro elnök leváltását célzó műveletének utolsó részét, a „Szabadság Hadműveletet”. A videóban azt kéri a hadseregtől is, hogy álljanak mellé, jobban mondva azt állítja, hogy melléje is álltak már. Ezt azért nem kellene szó szerint venni, a későbbi események arra utalnak, hogy akadt katonai egység, amelyik mellé állt, akadt, amelyik nem. Tény azonban, hogy fegyveresek szabadították ki az ellenzék másik vezetőjét, Leopoldo Lópezt, aki a későbbi felvételeken Guaidóval együtt látható.

„Lópezt korábban bűnösnek mondták ki erőszak szításában a 2014-es kormányellenes tüntetések alatt. López most azt mondta, hogy a hadsereg szabadította ki, és ő is arra szólította fel az embereket, hogy vonuljanak az utcára.” (Index)

A terv az lehetett, hogy a végletekig elnyomorodott, kiéhezett venezuelai nép a most már szintén nem dúskáló hadsereggel együtt az elnöki palotához vonul, ott elfogják Maduro „másik” elnököt – mert Guaidó az „egyik”, illetve ízlés szerint tessék kiválasztani, melyik melyik – esetleg piknik keretében megsütik roston és elfogyasztják, de ha erre nem is kerül sor, a hatalmától mindenképpen megfosztják, a helyét dicsőségesen elfoglalja Guaidó, majd ettől mindenki menten gazdag lesz, huszonhat éves, középosztálybeli és jóllakott, valamint szőke és kékszemű. Na jó: majdnem mindenki.

De legalábbis kikecmereg évek munkájával Venezuela abból a gazdasági fekete lyukból, amibe Maduro és Chavez elnökök juttatták. Ez utóbbi változat tűnik valószínűbbnek.

Ugyanis a helyzet – számtalanszor megírtam már – nem rossz az országban, hanem szó szerint elviselhetetlen. A minimálbért nemrég emelték kétszeresére, vagyis nyolc amerikai dollárra, ebből az összegből jelen pillanatban a törvénytisztelő venéz négy kilogramm marhahúst vehetne – ha még léteznének az országban olyan elvont filozófiai fogalmak, mint a marhahús.

De nincs élelem.

Nincs gyógyszer.

Utcai bandák rabolják ki a lakásokat, polgárokat, már nem pénz vagy értékek, hanem étel után kutatva.

Nincs áram. (Ezt a kormány az Egyesült Államok beavatkozásának tulajdonítja, ami roppant érdekes, mert az erőművek viszont a kormány kezében vannak).

A temetőket felássák a bűnözők aranyfogak után kutatva, de nem hagyják ott a halottak csontjait sem: azokat a Santeria nevű vallás híveinek adják el, rituális célokra. (A Santeria – nagyon leegyszerűsítve – egyfajta vudu, persze, jóval több, katolikus beütésekkel, de ezt majd máskor magyarázom el, akit érdekel, olvassa el Jorge Amadotól Az éjszaka pásztorait). Még a híres emberek, írók, költők, politikusok sírjait sem kímélik a rablók, nem egy helyreállított sírra a család ki kellett írja: „Ezt már kirabolták”, hogy ne ássák fel még egyszer.

Hiperinfláció van és kizárólag a kormánymédia működhet.

Mindeközben Venezuela a világ olajban talán leggazdagabb országa, ahol pár évvel ezelőttig egész elviselhető volt az életszínvonal, korábban pedig kifejezetten magas - és remek volt ott élni. A gazdasági csőd Chávez elnök ötletelésének volt köszönhető, aki szocialista elvek alapján államosította az olajipart. Lenin elvtárs óta tudjuk: a fejlett szocialista tervgazdaság csodákra képes. Ebből a példából is láthatjuk.

Chávez utódja Maduro, aki szintén szocialista, míg Guaidó inkább jobbközépnek mondható, de mindenkit figyelmeztetnék arra, hogy ebben a rendkívüli helyzetben semmi, azaz semmi értelme nincs a békében és Európában alkalmazott politikai kategóriáknak (a magyar földön megszokottaknak meg pláne: a mi fogalmaink gyakran már a szomszédos országokban is a saját ellenkezőjüket jelentik).

No, de ott maradtunk el, hogy Guaidó harcba szólította a népet, azzal biztatva nemzetét:

„A nemzeti hadsereg meghozta a helyes döntést, és számít a venezuelai nép támogatására.”

De ezzel szemben harcba szólította a hős venézeket Diosdado Cabello, a kormányzó Venezuelai Egyesült Szocialista Párt alelnöke is, aki arra szólította fel a kormány támogatóit, hogy vonuljanak az elnöki palotához, és védjék meg Madurót „a jobboldali összeesküvéstől”.

Ezzel egy időben Jorge Rodríguez venezuelai információs miniszter azt mondta, hogy a kormánynak csupán „katonai árulók kis csoportjával” van dolga, akik puccsot akarnak végrehajtani. Azt is sietett bejelenteni, hogy az ország hadserege „szilárdan védelmezi az alkotmányt és a törvényes hatóságokat”.

Mondjuk, ha a caracasi nép mindkét felhívásnak eleget tesz, semmi szükség nem lett volna a hadseregre, megverik ők saját magukat is, de szerencsére nem ettek meszet: Madurónak nem nagyon van már barátja abban az országban. Annak dacára, hogy ő maga azt írta a Twitterre, miszerint „találkozott a védelmi testületek vezetőivel, és teljes hűségükről biztosították.”

Hát a vezetők, a tisztikar talán, míg nem kapnak valahonnét egy jobb ajánlatot... de jelezném, hogy a hadsereg támogatása a katonák támogatását is jelenti.

(Fotó: Chicago Tribune)

A tegnapi napon komoly összecsapások zajlottak, úgy tűnik, Guaidó erői megszerezték a caracasi La Carlotta légibázist, legalábbis az új elnök onnan is bejelentkezett videofelvételen, habár ugyanezen látható némi tűzharc is, igaz, sérülteket vagy halottakat nem látunk. Guaidó támogatói a caracasi bázisnál köveket dobáltak a biztonságiakra, a Maduróhoz hű biztonsági erők pedig könnygázt vetettek be ellenük. Az AP amerikai hírügynökség azt írja, hogy a La Carlota légi bázis felé vezető főúton is könnygázt vetettek be. A CNN helyszíni tudósítói szerint lövéseket is hallani lehetett.

Több megerősített forrás szerint két katonai jármű a tüntetők közé hajtott és többeket elgázoltak (a videón 02:19-nél látható). Ilyesmit kormányerők demonstrálókkal szemben gyakran elkövetnek, nagyobb méretekben a pekingi Tienanmen téren alkalmazták a tömegbe gázolás módszerét.

 A kormánycsapatok sérüléseiről túl sok adat nem érkezett, legfeljebb annyiról számolhatunk be, hogy a tüntetők módszeresen visszahajigálják nekik a közéjük lőtt könnygáz-gránátokat. Néha még sikerül is. Jelen pillanatban azonban nehezen eldönthető, hány katona harcol Maduro és hány Guaidó oldalán – az átállók (hiszen eddig a hadsereg egyértelműen Madurót támogatta) egy része kék szalagot köt a karjára vagy a szája elé, más részüknek viszont nincs még kék szalagja sem, tehát nagyjából mindenki lő mindenkire. Talán ennek is köszönhető, hogy sem a halottak, sem a sebesültek számát nem ismerjük pontosan: meg annak, hogy a harcok most is folynak, ha nem is hevesen.

 Azonban, mivel mára – ezért fontos május elseje! - a szakszervezetek tömegtüntetéseket hirdettek volt a fővárosba, arra számíthatunk, hogy az ellenzéki erők hatalmas utánpótlást kapnak vidékről és a korábbinál jóval nagyobb erők csaphatnak majd össze, ma fellángolhatnak a harcok.

 A világ érdekesen reagál az eseményekre. Tudjuk, hogy mintegy ötven állam ismerte már el Guaidót köztársasági elnöknek, elsőként épp az Egyesült Államok, azonban ezek sorában nem szerepel sem Oroszország, sem Kína, sem Törökország, sem Kuba. Venezuelában jelenleg hivatalosan körülbelül kétszáz orosz tanácsadó tartózkodik, nem hivatalosan senki sem tudja, hogy mennyi és arról sincsenek adatok, jelen van-e az orosz Wagner magánhadsereg a térségben. Illetve, csoda volna, ha nem volna jelen, inkább az a kérdés, milyen erőkkel tartózkodik ott. Meg nem erősített források a közelben járőröző orosz flottaegységeket is említenek – mindezeknek fényében különös, hogy Vlagyimir Putyin a caracasi nagykövetség útján jelezte: nem fognak beavatkozni.

 No, ha nem, akkor nem: de egyfajta beavatkozásra mégis sor került. Amerikai források, pontosabban a CNN alapján tudjuk, hogy Maduro magánrepülőgépe már útra készen várakozott a caracasi repülőtéren, havannai úticéllal, azonban érdekes módon pont az orosz szakértők és diplomaták „győzték meg” az elnököt (tessék megszokni, egyelőre kettő van, ez is elnök az is elnök még...), hogy ne hagyja el az országot. Hogy ennek mi a célja és értelme, azt csak sejthetjük, meglehet, mégis várható némi orosz beavatkozás – de akkor amerikai és kolumbiai is, és ezzel már el is indul az a konfliktus, ami Venezuelát Szíriává változtatja. Mindenesetre Trump elnök a legszigorúbb embargóval és szankciókkal fenyegette meg Kubát, ha „nem állít le minden katonai és egyéb akciót Venezuelában”. Ugyanakkor „reméli, hogy minden kubai katona békében hazatér”. Ez bizony azt jelenti, hogy a kubaiak is játszanak ebben a partiban...

 Venezuela most nagyon véres napok elé néz, nagyhatalmak tépik, a tulajdon zsarnoka marcangolja, de valószínűleg Guaidó sem ingyen és nem is külföldi segítség nélkül érte el a hadsereg akármekkora hányadának átállását – csak imádkozhatunk, hogy ne alakuljon ki ott egy tartós polgárháború vagy még inkább egy globális háborús góc, amit „pacifikálni” kell majd – láthattuk Szíriában, mit is jelent ez. Évekig elhúzódó harci cselekményeket.

 Még egy szóval tartozom a venezuelai népnek.

 Egy bocsánatkérő szóval.

 A tegnapi rövid és pontos híradásokat a magyar sajtóban olyan kommentek (is) kísérték, amelyek az agyonkínzott venezuelai nép szenvedésén örvendezve hozták összefüggésbe az eseményeket a magyar belpolitikával. Egyszer s mindenkorra szeretném itt leszögezni:

 Épp ezért szeretnék bocsánatot kérni Venezuela sokat szenvedett népétől néhány polgártársunk betegesen átpolitizált megnyilvánulásai miatt.

 És kifejezni azon kívánságomat, hogy legyen náluk végre béke, szabadság és egyetértés.

 Ma meglátjuk, mi lesz... az ő sorsuk most a világ sorsát is alakítja.

 Várunk és figyelünk.

Szele Tamás

Régi vicc nagyon, hogy a szovjet elemiben házi feladatot adnak. Két fogalmazást kell írni. Az első címe: „Ki a példaképem?”, a másodiké: „Miért pont Lenin?” De hát azok az idők már elmúltak, kérem, a mostaniak ezzel szemben pont ugyanolyanok, időnként rosszabbak. A magyar kormánypárton a régóta diagnosztizált politikai pedofília jegyei mutatkoznak újból.

Minden kampányidőszakban kitör belőlük ez az elfojtott szenvedély, nem bírnak magukkal, berohannak az első óvodába, iskolába és azonnal fényképezkedni kezdenek vagy mondanak valami eget verő baromságot – egyszerűen képtelenek enélkül kampányolni, ha mást nem tudnak bedobni, felavatják az új vécét, mint tették 2016. november hetedikén, akkor mondjuk nem kampánycéllal de talán nem véletlenül pont ezen a napon, vagy avatnak egy kaput, tanárnőt, óvónénit, mászókát, bármit - nem képesek elszakadni a tanintézetektől.

Képtelenség is volna a teljesség igényével felmérni a kormánypárti politikusok és önkormányzati potentátok ámokfutását az oktatási intézményekben, koncentráljunk csak a tegnapi hírekre mert lehet valami csillagállás, aminek okából tegnap hiperaktívak voltak.

„Orbán Viktor bevándorlásellenes programját kellett aláírniuk a józsefvárosi óvónőknek

A HVG a birtokába jutott hang és képfelvételekre hivatkozva arról ír, hogy egy józsefvárosi óvodában Orbán Viktor 7 pontos bevándorlás elleni programját kellett aláírniuk az ott dolgozóknak, akikkel azt közölték: felülről jött a kérés.” (444) (https://444.hu/2019/04/29/orban-viktor-bevandorlasellenes-programjat-kellett-alairniuk-a-jozsefvarosi-ovonoknek)

Ez esetben annyit lehetne mondani, hogy egy fokkal mégis valamivel elviselhetőbb, ha az óvónőket cseszegetik, mintha az óvodásokkal tennék ugyanezt, de persze ők sem ússzák meg. Kásler miniszter ugyanis a Kossuth rádióban és az M1-en is elmesélte, miszerint meg fog változni az egészségügyi kultúránk. Ez még nem lenne baj, tekintve, hogy két hete egy eperoham alkalmából magam is ott tartottam: nem hívok mentőt, a kivonuló csapatban, mentőtisztekben, orvosokban, ápolókban ugyan megbízok, de a kórházi körülményekben nem, magamtól még esetleg helyrejöhetek, de ha gyógyintézetbe kerülök, akkor nem terem nekem orvosság a kertben. Ezt Kásler is lassan tudomásul veszi, ugyanis a mostani doktrína szerint:

„Arra koncentrálunk, hogy elkerüljük a betegségeket, minél később alakuljanak ki a betegségek.”

Tehát a prevenció kerül előtérbe. Hát, hogy én ezt nem tudtam 2001-ben, mikor szilánkosra törtem a bokámat... Mert ugyanis ha tudom, akkor arra koncentráltam volna, hogy elkerüljem a bokatörést, és így jóval később törtem volna el. Okos ember ez a Kásler, annyit mondhatok. De sőt, még előrelátó is. A diagnózist nem az orvosi karra, hanem a kisdedekre bízza.

„Óvodáskorban megismerkednek bizonyos jelekkel, tünetekkel, panaszokkal, és észreveszik a szülőn, nagyszülőn, akkor felhívhatják rájuk a figyelmet.”

Fel ám, és már indul is a rohammentő, mert az ötéves Pistike diagnosztizált. Mondjuk ennek van hátulütője is: tudtommal Kásler miniszternek nincs unokája, de ha lesz, és azt mondja az édesanyjának a vasárnapi ebéd után, midőn Kásler épp befejez egy mélyebben szántó eszmefuttatást kávé mellett, hogy „Mama, a nagypapi tökhülye”, akkor kiszállnak az ápolók és hozzák a muszájdzsekit?

Meg aztán, azt a diagnosztikát mindenképpen meg kell majd tanítani az óvodásoknak, lesz majd az óvodákban gasztroenterológiai és traumatológiai csoport, med. univ. csoport és esetleg – szadistább lurkóknak – fogászati is, egyszóval az egészségügyi káderképzés már a kisdedóvóban elkezdődik és komoly presztízsharcok folynak majd a szülők között, kinek a gyereke kerülhessen a valamikor majd várhatóan jól fizető szakmára képző nőgyógyászati csoportba és kié maradjon a szinte csúszópénzmentes aneszteziológiaiban.

Mert, kérem, nem az óvodának, hanem az életnek tanulunk.

Unokáink egytől egyik doktorok lesznek, mondjuk az ilyenformán nyitott kérdés, hogy ki fogja ellátni az élet egyéb feladatait, de legalább orvoshiány nem lesz. Ha csak nem vándorol ki a teljes nemzedék. Sőt, ha harminc év múlva valahol a világban kerülközik egy magyar, aki nem orvos, arról minden nyomozás nélkül lehet majd tudni, hogy emigrációban született.

Kár, hogy ebből az áldásból a serdültebb korosztály kimarad, de azért velük is foglalkoznak alaposan. A nagykátai művelődési központban már évek óta rendeznek vetélkedőket az ifjúság számára, de a legjobban az ideinek a feladatai sikerültek. Ezek már valódi kis remekek, a szép új világ tükrei. Aszongya például:

„Készítsetek interjút egy migránssal, aki elmeséli, hogy miért akar ő Magyarországra jönni, és miért jó neki, ha letelepedési kötvényt vásárol nálunk!”

Miért?

Jó?

Különben ide nem nagyon akar senki sem jönni, aki mégis olyan nyomorban, bajban van, hogy ahelyett már Magyarország is megfelelne, annak nincs pénze kötvényre, az valódi menekült. De mi lehet a kérdés célja? Hátha Nagykátán jár a katapurtálai maharadzsa, betéved a művházba, meghallja az érveket és azonnal kötvényt vásárol, majd hátralévő életét traktoristaként tölti a településen? „Indiába sóért mezítláb megy Gandhi, vegyen nálunk kötvényt Jóska, Pista, Bandi?”

„A gyerekeknek Mészáros Lőrinc és Mark Zuckerberg bőrébe bújva kellett volna megbeszélniük egymással, miért sikeresebb a magyar milliárdos a Facebook alapítójánál.”

Ez már kegyetlenség. Lehetetlen feladatot előírni, gyerekeknek? Egyfelől, a fél magyar sajtó évek óta dolgozik az ügyön és megírható eredményre nem jutottunk, tudni tudjuk, miről van szó, de nem vagyunk hülyék le is írni, hogy aztán jöjjön a per. Másfelől: miért? Sikeresebb? Egyszer próbálkozna valódi versenypiaci körülmények között, véres fejjel hoznák haza. Ezt azért ő is tudja, nem is próbálkozik igazi meccsen, csak hazai pályán, ami feléje lejt.

Még szerencse, hogy az egyik csapat szót emelt a migránsos kérdés ellen, mely reklamációból komoly vita következett, ám végül megszavazta a zsüri, hogy töröljék a feladványt. Érdekes módon még a zsűriben ülő fideszes önkormányzati képviselő is a feladat ellen voksolt, ezek szerint ő is úgy érezte, hogy átléptek egy határt a politikai feladattal.

A Mészáros Lőrinces műsorszám bezzeg maradt.

Egyszóval, a mai magyar eredmények kenterben verik a valamikori szovjeteket, az elvtársak a fasorban sincsenek már a mi pedagógiánkhoz képest.

Azonban attól tartok, olyan feladat magyar iskolában nem lesz, hogy „Ki a példaképed és miért pont Orbán Viktor (vagy Mészáros Lőrinc)?”

Nem lesz, ugyanis a sikeresebb dolgozatok elkövetőit azonnal letartóztatnák.

Tartanának a konkurenciától.

Szele Tamás