Ártatlan ember haláláról írok így, Húsvétkor, sajnos, most is aktuális – és ebben az esetben nem egy názáreti prófétáról van szó, hanem egy fiatal kollegináról, Lyra McKee újságírónőről, akit hivatásának gyakorlása közben ért halálos lövés, Észak-Írországban, Ulsterben. Emlékezzünk most rá is: és gondoljuk át, miért kellett meghalnia.

Első sorban is: egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Az eset leírásából kitűnik, hogy egy valószínűleg háborodott férfi lőtt rá anélkül, hogy tudta volna kicsoda Lyra McKee vagy miért van a helyszínen. Tulajdonképpen az egész zavargás azzal kezdődött, hogy a rendőrség behatolt helyi idő szerint tegnapelőtt este kilenckor egy hagyományosan republikánus körzetbe, hogy fegyverek és robbanóanyagok után kutasson: tették mindezt az 1916-os Húsvéti Felkelés évfordulóján, amit a köztársasági érzelmű helybéliek nyugodtan szerettek volna megünnepelni.

Érthető, hogy zokon vették az ünnepi házkutatást, ráadásul az esti órákban, de nem csak köztársasági érzelműek lehettek, hanem alaposan fel is zaklathatta őket a gesztus az angol karhatalom részéről, ugyanis rövid idő alatt elég nagy tömeg verődött össze, mintegy száz fő, amely körülbelül ötven Molotov-koktél segítségével felgyújtott két rendőrségi járművet. Egy dolog bizonyos: vagy pokolian gyorsan készítették a Molotov-koktélokat, vagy fel voltak készülve a házkutatások lehetőségére.

Azonban a halálos lövés akkor érte Lyra McKee-t, aki a helyszínről tudósított, mikor éjféltájban kitört a lövöldözés. Az egyik szemtanú szerint egy fegyveres férfi kifejezett célpont nélkül kezdett a tömegre lőni. McKee egyik kollégája azt írta a Twitteren, vele volt, amikor találat érte a nőt. Egy rendőrségi autó mellé esett, mire a kollégája azonnal mentőt hívott, de a rendőrök azonnal elhelyezték a nőt a hátsó ülésen, és kórházba szállították, azonban ott már nem tudták megmenteni.

A hivatalos szervek a gyilkosságot az „Új IRA” nevű szervezetnek tulajdonítják, amely 2012-ben jelent meg a nemzetközi terrorpiacon, és mindez idáig csak egy pokolgépes merénylet írható a számlájukra, egy áldozattal: arról még folyik ugyanis a vita, hogy az idén március elején a Heathrow repülőtéren, a londoni Waterloo állomáson és a főváros Newham kerületében, valamint a skóciai Glasgow Universityben talált levélbombákat az új, vagy a régi IRA küldte, esetleg az igazi, mert az sem lehetetlen. (Igazi IRA-nek az Ír Köztársasági Hadsereg azon szárnyát nevezzük, amely ellenezte az 1998. április 10-i Nagypénteki Egyezményt, és annak aláírása után bombamerényletekbe kezdett).

Az ír politika sosem volt egyszerű, könnyen áttekinthető dolog, mint a mellékelt ábra is mutatja, de most valamiféle egyetértés mutatkozik, legalábbis ebben az esetben, az Index szerint (https://index.hu/kulfold/2019/04/19/uj_ira_eszak-irorszag_agyonlott_ujsagiro_terrorszervezet_londonderry/?fbclid=IwAR07Fnzol8Enn6lJ-3cu–7Og21NLM2mBhrhrXa6Fc5mAEs1TV1kJYwBluU):

„Az incidenst a katolikus és a brit párti protestáns oldal vezető politikusai egyaránt elítélték. Michelle O'Neill, a britellenes katolikus mozgalom legnagyobb pártja, a Sinn Féin alelnöke, a párt észak-írországi vezetője pénteki Twitter-üzenetében az egész békefolyamat, a megbékélés alapjául szolgáló nagypénteki megállapodás elleni támadásnak minősítette a történteket, „úgynevezett szakadároknak” nevezve az újságírónő haláláéért felelősöket.

Arlene Foster, a legnagyobb britpárti protestáns erő, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) vezetője pénteki Twitter-bejegyzésében „ész nélküli cselekménynek” minősítette az incidenst. Hozzátette: senki nem akar visszatérni az elmúlt évtizedek erőszakhullámához.

A brit kormány észak-írországi ügyekért felelős minisztere, Karen Bradley tűrhetetlennek nevezte a Londonderryben történteket. Nyilatkozata szerint az újságírónő halálát okozó erőszakcselekményeket a helyi közösség elsöprő többsége elutasítja.” (Index)

Utólag persze kötelességük elítélni ezt az értelmetlen gyilkosságot, de nem tehettek volna valamit a megelőzésére? Dehogynem, csak akkor nem politikusok lennének a mostani pozíciójukban, hanem másfajta munkából lennének kénytelenek eltartani magukat. Ugyanis az utcán lövöldöző, gyújtóbombákat hajigáló, illetve a másik oldalon máig a hajdani Brit Birodalom nagyságán nosztalgiázó és tűzzel-vassal rendet tenni kívánó szavazók voksai nélkül oda sem kerültek volna, ahonnét most nyilatkoznak. Úgyhogy akármennyire is elítélik a történteket, így vagy úgy, de szükségük volt a fanatizáltak voksaira is. És meg is szerezték azokat.

Az ír politika és történelem sosem volt egyszerű, könnyen áttekinthető vagy egyszerűen megmagyarázható dolog – ebben Írország nagyon hasonlít a Kárpát-medencére. A baj talán ezer évvel ezelőtt kezdődött, mikor a nem különösebben megszervezett, ám annál harciasabb skandinávok nem csak fosztogatni kezdték Írország királyságait (melyek, minden ellentétes híresztelés dacára igenis komoly kultúrát őriztek, sőt, latin és kelta nyelvű írásbeliséget is), hanem jelét adták annak, hogy meg is kívánnak telepedni a szigeten, ugyanis Igazgyöngyös Olaf megalapította Dublin erődjét majd városát. Őket Brian Boru főkirály még kikergette – hosszas küzdelmek után, akkor egyesült Írország – és véres fejjel távoztak később kilencven év uralom után a normannok is, de az angol hódítást (1542) már nem lehetett visszaverni.

Az ám, csakhogy az angolok nem egyszerűen hódítottak.

Gyarmatosítottak is: a 17. század elején skót és angol (protestáns) telepesek érkeztek Írország északi területeire. Bevezettek egy sor diszkriminatív törvényt, mely elsősorban az ír katolikusokat sújtotta. Akkor vetették el a viszály magját, és az kikelt, sőt, szárba is szökkent, akkor alakult ki a mai Írország és Észak-Írország között a törésvonal: északon protestánsok és katolikusok éltek, délen katolikusok, protestáns uralom és őket megbélyegző törvények alatt. Ezt bonyolította Második Jakab király kora, mikor a katolikusokat visszahelyezték ugyan jogaikba, ám a király lánya a protestáns Orániai Vilmoshoz ment feleségül (később III. Vilmos angol király) aki Második Jakabot legyőzve trónra lépett és újból bevezette a jogfosztást – elsősorban hűséges ulsteri protestáns híveinek kérésére, akik ebben látták a garanciát maguk és vagyonuk biztonságára.

Aztán lázadás lázadást, akasztás akasztást követett, míg 1916-ban ki nem tört a Húsvéti Felkelés, amit ugyan a brit hatóságok szintén levertek és meg is toroltak, de az ezt követő események kövezték ki azt az utat, ami a mai Ír Köztársaság megalapítását lehetővé tevő Anglo-Ír Egyezmény 1921-es aláírásához vezetett.

Az ám, de Ulster, Észak-Írország kilenc vitatott, vegyes felekezetű megyéje része maradt Nagy-Britanniának!

Az Ír Republikánusok csak a teljes Írországot voltak képesek elfogadni államként, így a harcok – az Ideiglenes (Provisional) IRA vezetésével 1969-től újra fellángoltak, most már észak-írországi és angliai terrorakciók, bombamerényletek formájában. A britek sem maradtak adósok egy alkalommal sem, így aztán valóságos áldásként érte a szigetet a Nagypénteki Egyezmény 1998-ban, ami nem csak a békét és a prosperitást hozta el, hanem nyitva is hagyta az Ír Köztársaság és Észak-Írország határát. Jelen pillanatban a 499 kilométeres határszakaszon semmiféle fizikai ellenőrzés nincs.

Így hát Írország mégis megkapta Ulstert, ha nem is teljesen az övé – de bármikor átléphető a határ, az már csak egy vonal a térképen máshol sem fontos, csak a dublini meg a londoni politikusok fejében.

Nos, emiatt lázadoznak Észak-Írország lakói. Ugyanis ha megvalósul a Brexit, ez a határ szigorúan ellenőrzött, vámmal sújtott valódi határrá változik, amit kemény poroszlók kell őrizzenek. Ez pedig igazából csakis az Ulsteri Unionistáknak (mai nevükön Demokratikus Unionista Párt) kedvezne. Ők is csak azért szavazták meg azt az átkozott Brexitet, mert egyfelől nem is érdeklődtek a következményei iránt, másfelől pedig ettől reméltek kormányzati befolyást a londoni tory kormányban – megkapták, ők lettek a konzervatívok egyedüli koalíciós partnerei Theresa May kormányában.

Tehát a zavargások – és az ellenük való küzdelem – fő oka az, hogy az íreknek, éljenek délen vagy északon, nem tetszik, hogy az angolok közéjük húztak egy határt, amit rövidesen nem lesz túl egyszerű átlépni. Tulajdonképpen már 1921 óta ez az, ami nem tetszik nekik.

De meg kell halnia ezért élete virágjában, huszonkilenc évesen egy munkáját végző, túlzás nélkül világszerte ismert kolleginának azért, mert a zavargásokban részt vesz egy őrült, puskával és nem nézi kire lő?

Nyilvánvalóan nem. Az újságírás nem nyugalmas szakma, nem is életbiztosítás, de ezt a gyilkost mindenképpen el kell fogni, el kell ítélni, a törvény legkeményebb szigorával.

Legyen az ír törvény, vagy angol.

Tetszenek látni? Már a Brexit is halálos áldozatot követel, pedig ősi kultúrájú, civilizált országok között zajlanak egyelőre még csak a nézeteltérések. Ezek még csak zavargások, és életbe sem lépett végső soron az Egyesült Királyság kilépése – sőt, még azt sem tudják az illetékesek, hogyan is gondolnák.

Azért az újságírókat már ölik, őket legelőször.

És gondoljuk át: egyes lelkiismeretlen, aljas európai politikusok most is vígan célozgatnak arra, hogy „a Brexit csak az első lépés az Unió felbomlása felé”, a saját hatalmuk, szuverenitásuk növelése, pecsenyéjük sütögetése érdekében. Hát, ha egy még meg sem valósult kilépésnek csak a tervezete gyújtogatásokkal, tudósítók meggyilkolásával jár, képzeljék el mi lesz ott mikor tényleg kilép az Egyesült Királyság?

Vérontás.

És ha más államok lépnek ki, azokban is.

Jelen pillanatban az Európai Unió léte az egyetlen garancia a békére a mi kontinensünkön.

Bár mindig elfelejtem: a béke csak minket, polgárokat érdekel, a megválasztott vezetőinket már kevésbé.

Nyugodj békében, Lyra McKee.

Nyugodj békében, Európa!

Szele Tamás

Sőt: Jamaica a jamaicai jamaicaiaké, hogy kontrázzunk egyet: ez ma a magyar politika alapvetése és szegletköve, főtétele és egy kicsit sem baj, hogy eleven ember nem képes háromszor hangosan kimondani, mikor elegendő egyszer sem. A tétel lefektetője Kövér László, először a tegnapi Magyar Hírlapban volt olvasható ilyen nyíltan, ha nem is teljesen ebben a formában.

Igen, vannak politikusok, akik jobban tennék, ha nem adnának interjúkat, de mégis képtelenek leszokni róla: ilyen volt a boldogult Torgyán doktor és Horn Gyula is, akik pont efféle sajtóbeszélgetések keretében mondták volt a legnagyobb marhaságaikat, akkor peregtek ajkaikról a legragyogóbb gyöngyszemek, és hát ilyen Kövér László is, akinek meg kéne tiltani a nyilatkozatok adását, mielőtt még valamelyik szájmenéséből háború vagy gazdasági blokád nem lesz – de hát olyan Kövér, mint Chuck Norris, a moziban is oda ül, ahova akar, neki aztán semmit sem lehet megtiltani, pláne nem egy ilyen kedves hobbiját. Bár jobban tenné, ha inkább horgászna, mint az Áder, az csendesebb sport, de ahhoz nem fűlik a foga.

No, mindegy, lássuk, miket mondott ez az okos és szelíd ember? (https://www.magyarhirlap.hu/belfold/20190418-kover-laszlo-gyuloletbol-nem-lehet-epitkezni?fbclid=IwAR1Yt5-upBWpV_i0wtJAtznxGxXKQ1p9xFGVw1hZKQnqg5msXJdM7ADR4Do) Mert legalább annyira okos, mint amilyen szelíd.

Rengeteg mindent, az írás bő nyolc flekk (gépelt oldal), és ha a Fidesz politikája csak kissé is koherensnek nevezhető volna, azt mondanám, hogy vége Magyarországnak. De szerencsére nem az, Kövér akármennyire is kulcsszereplője a kormányzásnak, mégsem kizárólagos meghatározója, így amondó volnék, nem teljesen ez a hivatalos vélemény, csak olyan hetven százalékban.

Elég baj az is.

De nézzük akkor, csak a fontosabb gondolatokat.

Adott rögtön a cím: „Gyűlöletből nem lehet építkezni”, ami nagy igazság, ahogy szeretetből se könnyű, építkezni ugyanis téglából, malterből, betonból és más építőanyagokból szokás. Mindazonáltal az interjú folyamán mégsem a szeretet árad az alanyból, pedig úgy alákérdeznek, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva.

„A kormányfő már 2016 tavaszán letett az uniós intézmények asztalára egy tízpontos javaslatot az illegális migráció kezelésére. Az azóta eltelt időszakban az Európai Unió politikusainak nagyobb része – óvatosan, de biztosan – ezen tézisek talajára helyezkedett, anélkül hogy elismerte volna, hogy a „szerzői jogok” Orbán Viktort illetik. Ma már szinte mindenki meg akarja állítani az illegális bevándorlást, és meg akarja védeni a külső határokat – legalábbis szavakban.”

Hm, akkor ezek szerint szerzői jogi vitáról van szó? Az csúnya, olyanom már nekem is volt...

„A mostani, hétpontos program arról szól, hogy mit kell csinálni a választás után. Ezzel az Európai Bizottsággal és Parlamenttel ennyire tellett. A tét most az, hogy a sürgető feladatokat, amelyek között elsődleges a bevándorlás kezelése, meg tudjuk-e oldani. Ha nem az illegális migrációt ellenzők kerülnek fölénybe, ne tévedjünk, jönnek újra a soha el nem felejtett bevándorláspárti javaslatok, mint például a kötelező kvóták, vagy amelyek úgy „szüntetnék meg” az illegális migrációt, hogy legálissá tennék azt.”

Vagy nem, édes úr, vagy nem. Hát honnan tudja maga azt olyan nagyon biztosan, hogy mi lesz a jövőben? Hangokat hall, mint Szent Johanna vagy madarak röptéből jósol, mint a régi rómaiak, esetleg csodagombát eszik, mint a sámán? Mondjuk még ez utóbbi lenne a legvalószínűbb és a legmagyarosabb.

„Egyfajta pragmatikus konstelláció, egy korrupt, csak a hatalom megszerzésében és megtartásában érdekelt koalíció jött létre a magukat még mindig szociáldemokratának és kereszténydemokratának mondó erők között. Mi, akik 2000-ben Helmut Kohlék hívására léptünk be a Néppártba, azonban megtartottuk identitásunkat. Megjegyzem, annak idején nem mi kapartuk az ajtót, mint kiskutya az esőben, hanem az 1998 után kormányzati szinten megvalósított kereszténydemokrata politikánk miatt fogadtak bennünket tárt ajtóval. Nem kérdés, melyik oldalra állna ma a volt kancellár, ha élne.”

Hát lenne vagy két megjegyzésem, rögtön az első az, hogy még szerencse, miszerint a magyar politikában ilyen nincs, senkit sem érdekel a hatalom megszerzése, a megtartása aztán főleg nem, nálunk ilyen fel sem merülhet, nálunk elvi alapú politizálás folyik, ugyebár. A másik, hogy izé, épp pár hete ástam elő, hogy a Fidesznél még a KDNP is régebben tagja az Európai Néppártnak, sőt, Orbán Viktor 2000-ig még a Liberális Internacionálé alelnöke volt, ebben a minőségében képviselte a kereszténydemokrata politikát, és csak 2002-ben lett néppárti alelnök, 2012-ig. Kohl ezek szerint 2000-ben, mikor meghívta a Fideszt a Néppártba, éppúgy a jövőbe tekintett, mint Kövér szokott. Mindegy, de baljós jeleket lát a béljós.

„Csak az tud áruló lenni, aki valaha is kötődött ahhoz, amit dicstelenül elhagy. Az európai politikusok legtöbbjének magatartásában azonban én minimális értéktartalmat sem vélek felfedezni.”

Ezt Manfred Weberről mondja – hát igen, egy vita elkerülésének az a legbiztosabb módja, ha árulónak nevezzük a partnert. És Junckerrel mi a helyzet?

„Addig, amíg hagyjuk, hogy olyan pártok irányítsanak, amelyeknek semmilyen néven nevezhető értékrendjük, a jövőről alkotott víziójuk sincs, csak a hatalmat akarják. Juncker úr nem valamiféle rendszerhiba vagy üzemzavar eredménye. Azért lett bizottsági elnök, mert olyan, amilyen. Ahogy 1947-ben Dinnyés Lajos is azért került Magyarország kormányfői székébe Nagy Ferenc lemondatása után, mert a megszálló szovjeteknek pontosan egy kártyaadósságokban úszó alkoholistára volt szükségük.”

Ez már a kocsmai becsületsértés kategóriája. Kövér úr, kérem, mutassa be Juncker úr májfunkciós analíziseinek eredményeit, vagy hallgasson örökké: nem mellesleg, az ital nem akkora ellensége a sikeres politizálásnak, mint azt önök beállítják, emlékszem egy brit úriemberre, bizonyos sir Winston Churchillre, aki szintén nem antialkoholizmusáról volt ismert, és mégis megnyert egy jelentéktelen konfliktust, ami később „második világháború” néven vált ismertté. Illetve, Schmidt Mária korszakos felismerése óta tudjuk, hogy nem a győztesek nyerték meg, de a terrorházmester-asszony azzal adósunk maradt, hogy ellenben akkor ki.

De most jön a szép:

„Sajnos kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a szavaknak már nincs súlyuk és jelentőségük. Hiszen egy olyan totális liberális sajtóhegemóniában, amelyet Nyugat-Európa legtöbb államában kialakítottak, és amelyben a magukat baloldalinak, liberálisnak vagy konzervatívnak nevező lapok éppen annyira különböznek egymástól, mint a nyolcvanas években a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet, már mindegy, ki mit mond, mindenképpen csak egyfajta vélemény, világértelmezés juthat el az emberekhez. Nyilván ők sem gondolják komolyan, amit rólunk állítanak. A nyelvet is egyfajta fegyverként használják Magyarországgal és mindenkivel szemben, aki kimondja: Európa az európaiaké, Olaszország az olaszoké, Magyarország meg a magyaroké. Aki eltér attól a hazug, Európát romba döntő konszenzustól, ami lényegében az önfelszámolásról szól, és amelynek tragikus szimbólumaként is felfoghatjuk a nagyhét hétfőjén lángoló Notre-Dame-ot.”

Igen, itt hangzik el a tézis: ha Európa az európaiaké, Olaszország az olaszoké, Magyarország meg a magyaroké, akkor kétségtelen, hogy Jamaica is a jamaicaiaké. Persze szofista dolog ez, mert Magyarország is, Olaszország is Európában fekszik, így aztán azonnal kiviláglik a gondolatmenet hibája: ha egyáltalán létezik a politikai Európa, akkor minden országa szerves részét kell képezze, így aztán Magyarország persze, hogy a magyaroké innen, belülről nézve, ám a határt átlépve Európa egyik állama. Tulajdonképpen a határon innen is Európa egyik állama kéne legyünk, csak nem annak látszunk.

Annak azonban külön örülhetünk, hogy sem pártunk és kormányunk, sem annak sajtója nem alkalmazza a nyelvet fegyverként, nem indít lejárató kampányokat a velük ellentétes álláspontot képviselők ellen, és sosem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet. Ők aztán nem. Ne soroljuk a megszűnt vagy lehetetlenné tett sajtótermékek listáját, lassan nem lesz rá terjedelem, a minap a HVG-nek még a reklámozását is betiltották, ja persze, nem ők, hanem a Mahir, nekik ahhoz semmi közük... milyen különös, hogy ez nem kormánylappal történt meg.

Ja nem.

Nincs benne semmi különös.

Ami meg a Notre Dame égését illeti: épp elég ízléstelenség mindenfélét belelátni, mielőtt bizonyosat tudnánk a tűz okairól. Tessék már megvárni a vizsgálat végét. Nem elég a baj, még fel is tetszenek használni saját, mocskos céljaikra?

„Nem túlzás, megbélyegzendő, potenciális páriák vagyunk, akiknek a homlokára azért kell mindenféle elborzasztó bélyeget sütni – mint például Európa szétverői, rasszisták, antiszemiták vagy homofóbok, xenofóbok, iszlamofóbok, és ki tudná felsorolni, még mi minden –, mert így nem kell velünk vitatkozni. Ha kirekesztenek, nem kell meghallani az érveinket sem, egyszerűbb populizmust, diktatúrát meg demagógiát kiáltani.”

Uram, ezt maga mondta, ilyen kemény hivatalos nyilatkozat semmiféle uniós fórumon nem született. De maguk kezdték, maguk árulózzák az Unió majd' mindegyik mostani politikusát – szintén azért, hogy ne kelljen vitatkozni velük. Különben pedig azért nem üres fecsegés ez a sok szép jelző, annyit mondanék.

„Mostanra ugyanakkor a globalizáció folyamatai olyan gazdasági, szociológiai, geopolitikai helyzetet teremtettek, a tömegmédia és a manipuláció szédítő technológiai fejlődésével együtt, hogy a Soros Györgyhöz hasonló „világboldogítók” úgy gondolták, ez a régtől fogva dédelgetett terv, a transznacionális érdekek útjából a nemzetállamokat, így a demokratikus döntéshozatali „pepecselést” félresöprő világrend immár kézzel fogható közelségbe került.”

Mitől lenne a nemzetállamok háttérbe szorulása antidemokratikus? Maga szerint akkor mi lenne a demokrácia, kérem? Ja, megmondja:

„Nem a francia demokráciáért aggódom, hanem az európai civilizáció egyik legszebb vívmányáért: magáért a demokráciáért, amely eredendően – ókori formájában éppúgy, mint újkori megjelenésében – az értéket teremtő és adózó középosztály azon törekvése eredményeképpen jött létre, hogy beleszólhasson a közösséget érintő döntésekbe, illetve maga hozhassa meg azokat. A demokrácia tehát addig létezik, amíg létezik a középosztály, amely valamilyen közös – például nemzeti – értékbázison közösségként fogalmazza meg önmagát, és amíg beleszólása az ügyekbe valós információkon alapul és tényleges.”

Tehát a demokrácia a középosztály uralmi rendszere. Aki nem középosztálybeli, attól vonjuk meg a szavazati jogot. Vagy, ami még jobb lenne, az alapjogokat is. Már alig várom, hogy Kövér László megírja – Konrád György és Szelényi Iván nélkül – alapművét, „A középosztály útja az osztályhatalomhoz” címmel.

Tudja mit, Kövér úr?

Ne bonyolítsuk tovább.

Maradjunk annyiban, hogy Jamaica a jamaicaiaké, sőt, a jamaicai jamaicaiaké, ezt tessenek mondogatni, ebből kevesebb baj lesz, mint az ilyen interjúkból.

De különben erről is szólt az interjú is, erről szól a kampányuk is, nem többről.

A kérdés már csak az, kik az igaz jamaicaiak, de azt maguk majd megmondják.

A többi néma csönd.

Szele Tamás

Én, kérem, lottózni fogok. Nem újdonság, minden héten megteszem, hármasnál több még sosem jött össze – de ezen a héten kicsit nagyobb kedvvel fogok játszani, mert érzem magamban a jóstehetséget. Alig tegnap került szóba írásomban a kalandos emlékezetű volt érpataki polgármester, ma megint ő köszön vissza a címlapokról. Hát így legyen ötösöm a lottón.

Kérem, ez az ember egyszerűen halhatatlan. Mint a főnixmadár. Ezt nem lehet kiszorítani a magyar közéletből, politikából, ez szerves részévé vált a (szélső)jobboldalnak, ha van hatalma, ha nincs, ha tényező, ha nem az. Ha megjelenik egy politikai gyűlésen, kettényílik előtte a tömeg, a szónok fényképezkedik vele és minimum virágeső kíséretében vonul ki – a diadalmenetet leszámítva valami ilyesmi történhetett tegnap Lukácsi Katalin és őközötte, méghozzá Márki-Zay Péter nyíregyházi fórumán. Hogy miért engedték be? Remélem, azért, mert nem ismerték fel. Azért azt nem tételezném fel, hogy Márki-Zay mester még meg is hívta volna: de Lukácsi Katalin elég különösen viselkedett. Kitett ugyanis egy posztot Facebook-oldalára, a következő szöveggel:

„Nem várt találkozó Márki-Zay Péter nyíregyházi fórumán. Múlt ősszel csodálkoztam rá, hogy a sokak körében inkább hírhedt, mint híres Orosz Mihály Zoltánnal politikában több kérdésben egyetértünk, mint gondoltam, és elszánt küzdelmet folytat a NER ellen. De nemcsak valami ellen, hanem valamiért is küzd. Ha sok mindent másként látunk is, mindkettőnknek Krisztus az első”

Hát, én ebben az utolsó mondatban érzek némi ellentmondást, ugyanis Jézus Krisztus sosem mondott olyant, miszerint meg kell alázni a szegényeket vagy felkötni Izrael állam vezetőit, netán a melegeket kéne bántani – meglehet, bár alig tudom elhinni, hogy Lukácsi Katalinnak nem voltak közelebbi fogalmai Orosz Mihály Zoltán viselt dolgairól. Valaki azonban felvilágosíthatta, mert a posztot levette, helyette másikat tett ki:

„Tegnap készítettem egy fotót Orosz Mihály Zoltánnal. Bölcsebben felmérhettem volna, hogy ez sokakat meg fog sérteni. A közös fotóm számomra nem azt jelentette, hogy egyetértenék bármivel, amit Orosz Mihály Zoltán korábban tett. Botrányos tetteit én is mind elutasítom, sőt, engem ugyanúgy megsértett velük. Abban reménykedtem, hogy ez a kiengesztelődés felé tett első lépés lehet. Sajnos nem így történt.
Bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől, akit ez a közös fotó megsértett! És bocsánatot szeretnék kérni Orosz Mihály Zoltántól is, hogy készítettem vele egy közös fotót, amit megosztottam, aztán levettem.”

Mondjuk tényleg nem volt egy megfontolt lépés egy aktív politikus részéről ezzel a levitézlett maskarával fotózkodni, ezzel a Karnevál Hercegével – ugyanis az illető egyszerűen imádta a jelmezeket, hol Ludas Matyinak öltözött (vagy inkább Döbröginek) a Pride alkalmából, hol rohamsisakban és terepszínű gyakorlóban tartott előadást az érpataki elemistáknak, hol pedig ősmagyar sámánnak öltözött, drága asztrahánkucsmával és sámándobbal, szintén egy nyilvános megjelenés alkalmából. Mondhatjuk, hogy színes egyéniség, de nem ezért nem szeretjük.

Mellesleg, már csak azért sem volt nagyon okos egy képen szerepelni az érpataki jelmezkirállyal, mert ő nem csak az ország összes kisebbségét sértette már vérig így vagy úgy, hanem a teljes magyar sajtót is – nincs médium, amit be ne perelt volna, míg tartott polgármesteri pályafutása, nagyobb baj, hogy közpénzből, pontosabban a közmunkások béralapjából pereskedett, bizony, elég sokat elvesztett – ellenem is bukott pert, nem azért mondom, de igen jól szórakoztunk aznap, bár ő maga el sem jött – sőt, tulajdonképpen alig nyert meg néhányat (ennek komoly szerepe volt a bukásában). Egyszóval, nevét, ki diccsel ejtené, nem él oly pesti bárd. Ne is csodálkozzon Lukácsi Katalin, hogy meglehetősen negatív visszhangot váltott ki a posztjával: arra azért minden sajtómunkás emlékszik, ha törvénybe citálták.

No, de miket művelt még, miért szégyellni való az ő közelsége, sőt egyáltalán, még az ismeretsége is? Lássuk azokat a tetteit, amikkel valóban megalázott, tönkretett sokakat.

Kezdjük azon, hogy Orosz Mihály Zoltán polgármester ideológiai alapú rémuralmat vezetett be Érpatakon, ne is tessék csodálni, hogy sokszor választották újjá: mindenki félt, hogy még közmunka sem lesz, netán leég a háza, hasonló bajai esnek. Ezt az ideológiát, melynek lényege, hogy vannak „építő” és „romboló” emberek, és a rombolókat rombolni, az építőket meg segíteni kell minden eszközzel, „érpataki modellnek” nevezi, sőt, minden eszközzel népszerűsítette is, például a YouTube-on. Terjedt ez mindenfelé, ahol szélsőjobboldali volt a polgármester, Ásotthalmon például szintén be akarták vezetni, de aztán inkább csináltak sajátot, az sem lett különb.

A modell bevezetésének első lépése az volt, hogy nem vásárolt gépeket a közmunkához, ugyanis az volt a véleménye, hogy minek azt, a közmunka nevelő vagyis inkább büntető célzatú, azt büntetik vele, hogy a közmunkás egyáltalán van, létezik: az ilyen törje a követ puszta kézzel, ha már szegény mer lenni. Meg a munkagépeket banki hitelből kellett volna megvenni, és annak visszafizetése a bankokat gazdagítja. Hát, de legalább meglennének – mert így, hogy a polgármester végső soron elpereskedte a közmunkások bérét, semmi sincs meg a pénzből. Azt már elvitte a markoláb.

Aztán találta meg két fő ellenségét: a Pride-ot és Izrael államot. A Pride majdnem minden megszólalásában előfordult, valósággal kényszeresnek érezhettük az érdeklődését a szexualitás ezen formája iránt, és egy ország röhögte szét magát, mikor bejárta a világhálót a .gif, melyen ezüst pitykés mentében, árvalányhajas kalpagban kiabálja a felvonuláson, miszerint „Üldözgetnek bennünket!” (Nem engedték fel az egyik kamionra).

Izraellel azonban nem volt okos dolog kötekednie, mert ugyan meg nem ütötte a bokáját, de a két állam közötti kapcsolatnak nem használt. Hogyan is volt az?

Történt pedig, miszerint a polgármester úgy döntött, tüntetést rendez Érpatakon, hogy ezzel is támogassa Gáza harcát Izrael ellen, sőt, a tüntetés keretében felakaszt egy izraeli vezetőt, politikust vagy akár csak egyszerű állampolgárt jelképező bábut is, a jó hangulat és az oldott társalgás kedvéért. Ez eddig nem tilos, csak bődületesen rossz ízlésre vall, amely azonban nem büntetendő. Amíg kárt nem okoz vagy forgalmi akadályt nem képez, mindenki olyan tüntetést szervez, amilyent csak akar, én például jövő héten szeretnék frontot nyitni a japán gyöngykagylótelepek szabadságáért, de még fontolgatom az ötletet. Még az is rendben van, hogy amennyiben ez egy önkormányzati rendezvény – bár nem egészen érthető, mi köze Izraelnek vagy Gázának Érpatakhoz, sőt, mi köze Érpatak helyi vezetésének a külpolitikához – akkor a meghívót az érpataki helyhatóság a saját honlapján is közzétegye. Az már kevésbé volt rendben, hogy szétkürtölte az esemény hírét a vakvilágba, mégpediglen a Magyar Távirati Iroda Országos Sajtószolgálatán keresztül, ugyanis azt nem csak szélsőjobboldaliak olvassák. Már dolgoznak azon, hogy mindenki másnak betiltsák az olvasását, de még messze a siker – az általános felháborodás miatt, amit a meghívó keltett, annak idején még az MTI is meghátrálni kényszerült, és mivel a szöveg több ponton is sértette úgy a saját szabályzatát, mint gyakorlatilag minden egyebet is, ideértve a Mosó Masa Mosodájának alaptételeit és a Valóságnak nevezett elhanyagolható tényhalmazt, három nap nyilvánosság után levették a meghívót. Addig mindenki láthatta, aki kíváncsi volt rá.

Igen, a bábok jelképes akasztása megtörtént. Ahogy egy későbbi tüntetésen – már abban az időben, amikor zsinórban kezdte veszíteni a pereket – akasztott jelképesen magyar bírót, magyar ügyészt is, szintén bábu által megszemélyesítve. Ha talál elevent, tán azt is akasztott volna.

És tett ő még számtalan, szebbnél szebb dolgokat, csupa olyasmit, ami bizonyítja, hogy mindenre alkalmas, csak politikai pályára nem.

Hanem a tegnapi találkozót ő is megosztotta a Facebook-oldalán, éspedig emígyen:

„Tegnap személyesen is sikerült találkoznom egy valóban keresztény erkölcsi értékrendű, kiváló közéleti személyiséggel Lukácsi Katalinnal. Ma már ebben az álszent és hipokrita fideszes álkeresztény közéletben az ilyen tiszta, finom lelkű s a közjónak elkötelezett emberekkel való találkozás ritka és mindíg felüdítő élmény számomra.”

Hát, azt akkor írhatta, amikor még nem vette le az érdekelt a képet... Lukácsi Katalin különben azt nyilatkozta az Azonnalinak, hogy (https://azonnali.hu/cikk/20190418_megertem-azokat-akik-ugy-gondoljak-megorultem-lukacsi-katalin-az-orosz-mihaly-zoltannal-keszult-kozos-keprol):

„Abból indulok ki, hogy a Jobbiknál is megtörtént a néppártosodási fordulat. Hátha Orosz Mihály Zoltánnál is elkezdődik egy olyanfajta szelídülés, ami közelebb hozza őt a néppárti gondolkodáshoz.”

Sőt, felvetődött ebben az interjúban, hogy Orosz akár csatlakozhatna is a Mindenki Magyarországa Mozgalomhoz:

„ha bocsánatot kér és elhatárolódik korábbi tetteiktől, és ha egyetért a politikai-eszmei célkitűzésekkel.

Vagyis szerinte ha Orosz őszinte, valódi pálfordulást gyakorol, akkor a mozgalomnak senki előtt nem szabad bezárni az ajtót, de arra tényleg garancia kell, hogy megváltozott.”

Hát, azért erre nem vennék mérget. Sem a pálfordulásra, sem az őszinteségre. De még arra sem, hogy a vezetőség politikailag tájékozottabb tagjai egyáltalán felvennék-e.

Tudni kellett volna fotózás előtt, ki is ez a figura, és elkerülni jó messzire – ennyi az egész, felesleges magyarázkodni.

Engedjük el ezt az ügyet is, ezt az embert is, és ha egy mód van rá, inkább ne is vegyük elő többet.

Szele Tamás

Igen, épp benne ül a fürdővízben a gyerek, és várja, hogy kiöntsük a vízzel együtt. Pontosabban fogalmazva: az új európai internetszabályozás olyan sikeresen fogja megregulázni a világhálót, hogy az a végén már lényegében semmire sem lesz jó azon dolgok közül, amelyekre eddig használtuk: viszont valóságos jogi csodafegyver lesz a sajtó- és szólásszabadság ellen.

Az Index hosszú, kiváló és alapos írásban nézett utána ennek a helyzetnek (https://index.hu/kultur/2019/04/17/13-as_cikkely_eu_szabalyozas_szerzoi_jog_google/), ehhez fűznék néhány szót. Hát igen, igen: tulajdonképpen a szerzői jogokkal kezdődött minden. Azt már mindannyian tapasztalhattuk, hogy ha valami kikerül egy nyilvános felületre, azonnal beindul a szabad rablás – lopnak mindent, ami nincs odahegesztve, lebetonozva, néha az sem használ. Azt hogy tőlem írásokat lopnak, napi rendszerességgel, mondhatni evidens: hiszen nekem az van, ha zenész volnék, zenét lopnának. Meg minden egyebet: akadt olyan kis zseni is, aki az arcképemet lopta el egy álprofilhoz (http://huppa.hu/szele-tamas-spuvunya-az-alorcas/), szerencsére sikerült gyorsan legyalulni a közösségi oldalról. De az is előfordult már, igaz, jó régen, olyan 2012 körül, hogy az akkoriban megjelenő írásaimat a Történelmi Kisgazdapárt honlapján láttam viszont, rendszeresen, pedig hát se kicsi, se gazda, se történelmi nem vagyok – végül is hagytam, egy szerzői jogi eljárás sokkal többe került volna, mint az elmaradt jogdíjak.

Az ám, én hagyhatom, de a jogrendszer nem hagyhatja, az nem tűrhet jogsérelmet – az európai jog azt az igazságosnak tűnő megoldást választotta, az ezer és egy különböző kereset indításának lehetősége helyett, hogy a jogdíjat a művet – írást, zenét, szoftvert, miegyebet – közlő felület köteles fizetni. Ami kissé relatív dolog, mert például pár százas-ezres nézettség mellett ezzel nem is érdemes bajlódnia a You Tube-nak vagy a Facebooknak, Google-nek: az érdekes állapot tízezres látogatottság felett kezdődik – ahhoz is volt már szerencsém.

Történt pedig, hogy egy kiváló kollégám elment fotózni-videózni Érpatakra, ahol éppen bensőséges ünnepség keretében izraeli állami vezetőket ábrázoló bábukat akasztgatott a helyi polgármester, a hírhedett Orosz Mihály Zoltán. Akasztott, akasztott, de azt nem kedvelte, hogy a kolléga meg fotózta, így aztán odament hozzá, hogy megtiltsa – és nem tudta, hogy a korszerű fényképezőgépek mozgóképet és hangot is képesek felvenni. Márpedig itt bekapcsolva maradt a készülék: a polgármester (aki azóta már megbukott) 28 percet és 46 másodpercet ordított a kollégával, levegővétel nélkül, ami sportteljesítménynek sem utolsó. Itt hallható, nem csalás, nem ámítás:

 Na jó, de hogy kerülhet be ez a felvétel egy írott anyagba? A műszaki lehetőségek meglehetősen behatároltak: az tűnt a legegyszerűbbnek és a blogmotorral leginkább összeegyeztethetőnek, ha a hanganyagot egy képpel együtt feltöltöm a You Tube-ra, és annak a linkjét emelem be az írásba. Így is történt, maga az anyag népszerű lett, hanem a You Tube-os felvétel önálló életre kelt... Mindösszesen 26 445 ember tekintette meg mostanáig, de ebből olyan huszonötezer az első két napban. Meg is keresett a You Tube egy ajánlattal, hogy ha még tudok ilyen forgalmat produkálni, akkor ők nekem fizetni fognak érte. Keveset ugyan, de fizetni – hát, nem hajtottam rá erre a műfajra, pedig kár, a beszédhibámmal én lennék a világ első raccsoló, dadogó és nazális influencere.

 De ebből az a tanulság, hogy pénz eddig is járt, ha nagy volt a forgalom.

 Az ám, de kinek jár a pénz?

 Normális körülmények között a szerzőnek, aki az anyagot készíti, még ha interjúról is van szó, nem az interjúalanynak, ugyanis az ő beleegyezését adottnak veszi a sajtójog – bár ebben az esetben támadható lett volna erről az oldalról a közlés, lett is belőle per, meg is nyertük: ugyanis nem azért perelt be minket Orosz Mihály Zoltán, mert engedély nélkül közöltük az ordítozását, hanem azért, mert nem értett egyet a videóhoz kapcsolódó írással. El is vesztette, újabb per meg ugyanabban az ügyben nem lehetséges: így járt, a joghoz érteni is kéne, ha már pereskedik az ember. Mellékesen jegyezném meg, hogy aznap abban a tárgyalóteremben kizárólag az ő sajtó ellen benyújtott kereseteit tárgyalták, ránk a HVG után és a 168 óra előtt került sor, szóval mikor kibukott a polgármesteri székből, szerintem kitették a Markó utcában a fekete lobogót, akkora beszállítója volt ő a bíróságoknak.

 No, de ott tartottunk, hogy a szerzőnek járna pénz. Mennyi jár és mikor?

 Ezt a dolgok jelenlegi állása szerint a közösségi felületek határozzák meg, és teljes a káosz: a You Tube például pont a huszadát fizeti annak a jogdíjnak, amit a Spotify penget le.

 „A Youtube szokott ezzel kapcsolatban úgy védekezni, hogy márpedig rengeteg pénzt fizetnek a kiadóknak, ami nyilván igaz, hiszen mind a másfél milliárd felhasználó után egy-egy dollárt fizetni már önmagában sem kicsi összeg, de egy felhasználóra lebontva ez mégis csak nevetségesen alacsony.” (Index)

 Tehát akkor a kiadó kapja ezt a pénzt, az kell fizessen a szerzőnek, ez érthető. De csak akkor fizet, ha az szerző és nem tolvaj: a plágiumot nagyon büntetni rendeli a törvény és meg is öli a tisztességes üzletet, bár azért még rengetegen művelik. Mármost a plágiumok ügye eddig a kiadókra volt bízva, ám a mostani európai uniós ajánlás szerint (ami 13-as cikkelyről valamiért 17-esre változott) már a közzétevő felület kell megelőzze őket – és ezt kizárólag algoritmusokkal lehet kivitelezni, hiszen csak a You Tube-ra percenként 300 órányi tartalmat töltenek fel, ezeknek az előszűrésére egy kisebb ország lakossága sem biztos, hogy elég lenne, amint azt az Index igen helyesen írja is.

 Akkor elő az algoritmusokkal. Azok rögtön meglátják, ha hasonló tartalom már elérhető a világhálón.

 Az ám, csakhogy nem mindegy, milyen mélységben hasonló a tartalom! Ha mondjuk azt idézem Shakespeare-től, hogy „Valami bűzlik Dániában”, és nincs engedélyem a jogdíjak birtokosaitól (ez épp ebben az esetben nem érvényes, mert klasszikusról van szó), akkor az algoritmus levágja az egész írásomat a felületről. De ha mélyebben belemegyünk, és elkezdünk kifejezéseket vagy pláne szavakat levédetni, egyszerűen közölhetetlenné válik minden.

 Ugyanez a helyzet a fotókkal is. Ha az angol királynő megjelenik a Trafalgar Square-en és integet a polgároknak, az a kép védett a készítő fotós szempontjából, a képen látható királynő szempontjából és az Egyesült Királyság is a jogdíjak tulajdonosai között van: tehát az algoritmus kivágja, ha nincs mindenkitől írásos engedélyünk a közlésre. Más kérdés, hogy a magyar törvények ezt úgy oldják meg, hogy a közszereplés mindig ábrázolható engedély nélkül is, mert mondjuk kissé alkalmatlan volna egy tüntetés, focimeccs vagy rockkoncert minden résztvevőjétől engedélyt kérni. Azonban ez a magyar jog ügye: ha a nem magyar tulajdonú, az Egyesült Államokban bejegyzett Google az amerikai törvények alapján – vagy, ha Európában vagyunk, az Írországban bejegyzett regionális központja miatt az ír törvények alapján – lehajítja a kifogásolható tartalmamat a felületéről, az én magyar törvényeim nem lesznek érvényesek, mehetek velük panaszra Sztálinhoz. Különben pont ezt nem érti a Századvég, amely magyar állami szabályozás alá kíávnja vonni a magyar tartalmak forgalmát: az internet, mint olyan, nem vehető nemzeti vagy állami tulajdonba, de még egyes cégek vagy azok szegmensei sem, és ha valami mondjuk a Google-ön található, arra bármennyire is magyar nyelvű, az ír törvények fognak vonatkozni. Megint más kérdés, hogy a közlés jogkövetkezményeire viszont nem, és ha egy tartalomszolgáltatón, magyarul mondjuk lapon keresztül közök valamit, akkor automatikusan az számít, a szolgáltató hol van bejegyezve. Ha Magyarországon, akkor érvényesek rá a magyar törvények. Ha nem, akkor nem.

 Szóval, az elv szép, csak éppen nehezen kivitelezhető – és mivel az Európai Unió csak ajánlásokat fogalmazhat meg, törvényeket nem hozhat, ezeket az ajánlásokat a különböző tagállamok különböző mértékben fogják elfogadni és mindegyik másként értelmezi majd, így az eddigi – megengedem, kizsákmányoló, de jogilag harmonikus – állapot helyét át fogja venni a törvényi káosz, minden országban mást lesz szabad, mást lesz tilos közölni, egyes tartalmak elérhetetlenek lesznek a számunkra, ha a mi törvényünk tiltja a közlésüket, és azt akármibe le merem fogadni, hogy a magyar törvény nagyon szigorú lesz – erre meg is van minden lehetősége az uniós jog alapján.

 Az az állapot, hogy minden másodközlő fizessen a tőlem lopott tartalomért, valószínűleg sosem jön el, viszont az könnyen eljöhet, hogy már az első közlés is lehetetlenné válik, méghozzá törvényes alapon.

 Ki jár jól ezzel?

 Alapvetően két nyertese van a szabályozásnak: a nagy lemezgyártó cégek, akiktől majd meg kell venni a hanghordozókat, illetve fizetni nekik a letöltésekért és a német print sajtó, azon belül is az Axel Springer cég, amely azt gondolja, hogy ha nem lesz online média, akkor majd jobban veszik a papíralapú újságjaikat. Nem fogják, de amíg ők erre rájönnek, csődbe is megy a világsajtó mindenestől.

 Az alapvető probléma az, hogy az uniós javaslat tartalomszolgáltatónak tekinti az online platformokat, míg ők önmagukat csak tárhelynek gondolják – ami lényeges különbség, hiszen a tárhely nem felel a tartalmáért, a szolgáltató annál inkább. Még nagyobb gond, hogy a világhálón található legtöbb reklám bevétele nagyjából két céghez fut be:

 „a Youtube-ot és a Google-t is tulajdonló Alphabethez, illetve a Facebookhoz. 2017-ben a digitális hirdetések 59 százaléka ezt a két céget gyarapította. Mindezt úgy, hogy ebben az évben a Google több büntetést fizetett, mint adót.” (Index)

 Mármost akkor ezeknek a cégeknek a működése drágábbá válik az ajánlás széleskörű elfogadása után, ám a bevételeik csökkenni fognak, szóval ha csődbe nem is mennek egyhamar, de elég sok pénztől esnek el. Olyan pénztől, amit különben a szerzők, alkotók között kéne szétosszanak.

 Komoly gond – egy civilizált országban először ezt kéne szabatosan meghatározni – hogy maga az alkotás jogi fogalma sem tisztázott. Mi tekinthető alkotásnak? Egy vers az, de egy szakasza is az? Alkotás egy Facebook-poszt? Lehet szerzői joga egy viccnek, egy poénnak?

 Ez nem véletlenül tisztázatlan, hiszen mérhetetlenül szubjektív kérdésről van szó, még általános irányelveket sem lenne könnyű lefektetni. Az pedig nem is kérdés, hogy a visszaéléseiről és kivételeiről híres-nevezetes magyar jogrendszer most is olyan törvényi szabályozást fog alkotni, hogy arról koldulunk.

 Minden lesz itt, csak független online sajtó nem.

 2021-ig van idejük a képviselőknek erre, addig ül a gyerek a vízben, akkor öntjük ki a vízzel együtt.

 Nehéz idők jönnek, és ezen kicsit sem változtat, hogy Európában mindenhol nehezek lesznek ezek az idők.

 Szele Tamás

Akkor tisztázzuk a legelején: nem tudjuk, mitől gyulladt ki a párizsi Notre Dame. Nem tudjuk, és amíg a vizsgálat le nem zárul, nem is fogjuk megtudni: sőt, lehet, hogy ha kiderül az igazság, akad majd, aki nem akarja elhinni. Nem akarja, mert addigra már kész az ő saját elmélete, vagy az a konteó, amit elhitt: így aztán bármi is derüljön ki, az neki, nekik már felesleges lesz.

Hát hiszen könnyű konteót irtani, ha tudjuk az igazságot, de nehéz, mikor, mint esetünkben is, fogalmunk sincs, nem is lehet róla ez idő szerint. Azonban a tapasztalt vadász már a nyomáról megismeri a tigrist, szagáról az oroszlánt. Tehát most fogjunk egy kockázatos kísérletbe, melyet tekintsünk mintegy himlőoltásnak: oltsuk be az embereket magukkal a várható konteókkal, legyengített formában, így mikor az olvasók találkoznak majd velük, felismerik őket és talán nem fertőződnek meg – vagy nem a fenét, de egy próbát megér.

De készítsük elő alaposan a kísérletet. Először is szögezzük le, hogy a magyar sajtó nagyjából – igen dicséretesen! - távol tartotta magát az összeesküvés-elméletektől, eltekintve néhány szélsőjobboldali utalgatástól, azonban még ott, a távoli Radikálisok Földjén sem fogalmaztak meg direkt vádat. Ez azonban valószínűleg nem a bölcs mértéktartásnak, hanem a Magyar Távirati Iroda lustaságának köszönhető.

Míg az online sajtó szinte élőben számolt be a tűzesetről, maximum pár perces késéssel, az ország központi hírellátó szerve az első rövid információt csak este 22:22-kor adta ki a történtekkel kapcsolatban (tehát: nem a történekről), „Notre Dame - Erdő Péter szolidaritását fejezte ki a párizsi érseknek” címmel. Ezt követte a „Notre Dame - Orosz ortodox egyház: a veszteség közelebb hozza egymáshoz az ortodoxokat és a katolikusokat” című híradás 23:10-kor – Moszkvából, tehát a párizsi tűzről korábban számoltak be az orosz fővároson keresztül, mint a helyszínről. Később, 23:59-kor nyolc sorban kijött egy rövid hír: „Notre Dame - Macron: újjáépítjük a Notre Dame-ot”, ez tekinthető az első hivatalos híradásnak magáról az esetről – végül 00:15-kor érkezett az utolsó kommüniké, „Notre Dame - Szijjártó Péter: Magyarország együttérez Franciaországgal”címen.

És azóta néma csönd, csak a KESMA hírgyárai zakatolnak, emésztik a történteket, fontolagtják, mihez kezdjenek velük, mire lesz ez jó nekik.

Magáról az esetről én itt és most nem is fogok beszámolni, megtette azt helyettem mindenki más: legyen elég annyi, hogy a katedrális órák óta égett, sőt, voltaképpen már el is oltották, mire az MTI meg méltóztatott mozdulni.

Azonban ez a lustaság vagy tanácstalanság, hamleti tétovázás vagy hanyagság most nem volt ártalmas. Központi koncepció híján a kormányoldal sajtója nem foglalt állást az eseménnyel kapcsolatban, jobb híján inkább fényképalbumokat közölt az oltásról, mentésről. Így az első hisztériahullám el is maradt, sőt, ellenzéki oldalon is, hiszen a – fogalmazzunk így – nem-kormánypárti sajtó jelentős része is az MTI híreiből él, legfeljebb más fűszereket használ. Az Index azonban most is a helyzet magaslatán állt: percről percre tudósított, és kizárólag a tényekkel foglalkozott. A tényekkel, márpedig az a tény, hogy mostani tudomásunk szerint egyszerű baleset történt. És amíg nem bizonyosodik – ismétlem, bizonyosodik – be az ellenkezője, annak is kell tekintenünk.

De miért tekintenénk másnak?

Először is: a Notre Dame jelkép. De sokszoros jelkép ám. Jelképe Európának, jelképe a kereszténységnek, azon belül is a katolicizmusnak, jelképe a francia kultúrának, a nagyon európai – máshol elő sem forduló – gótikának, és ez a jelkép pusztult el. Illetve, dehogy pusztult, csak nagy kár esett benne, de a legfontosabb értékeket megmentették.

Másodszor: nagyon rosszkor történt ez a tűzeset. Az uniós választási kampány alatt, máshol még csak most kezdődik, mi már a dandárjában vagyunk, és egy ilyen volumenű eseményt minden politikai oldal és iskola a maga módján akar és fog is értelmezni. Ez elkerülhetetlen.

Ráadásul az eset a Nagyhéten történt.

Ennyi egy Drábiknak talán még sok is volna egy összeesküvés-elmélet legyártáshoz, szabott ő már kevesebb anyagból is nagyobb konteót: ez sem fog gondot okozni ilyenkor, szezonban, mikor annyi a megrendelés, hogy alig győzi a varroda.

Ráadásul most Franciaországban zavaros idők járnak, belpolitikai villongások zajlanak, a sárgamellényesek mozgalma egyik tüntetést rendezi a másik után – Macron elnöknek jól jönne most egy nemzeti összefogás, és a jelek szerint alakul is az, ha leég a Notre Dame, nem tüntet a francia, mert gyászol a nemzet. Azonban a sárgamellényesek is jól tudnák demonstrálni, hogy lám, miféle elnök ez a Macron, még a Notre Dame-ot is hagyta leégni (nem hagyta, de ez a propaganda szempontjából mindegy).

Hoppá, már be is mutattuk az első konteót, sőt, az első kettőt: az egyik Macron híveinek való, a másik az ellenségeinek.

Aztán jön az utóbbi évek Jolly Jokere: igen, a migránsozás!

Anélkül tapodtat sem. A viszonylag tárgyilagos hírek alatt kedves honfitársaink már rá is kezdtek, bár érzek némi önellentmondást a hozzászólásokban: hiába, pásztor és juhászkutya nélkül nem csak a nyáj megy ezerfelé, de a farkasfalka is. Mert abban mondjuk mindenki biztos a 888 világában, hogy ez csakis terrortámadás lehetett, mi egyéb, már a londoni tűzvész is muszlim terroristák műve kellett legyen 1666-ban, ki másé? Sőt, Róma égése is, Néró idejében. Abban viszont eltérnek a vélemények, hogy mi is volt a támadás célja. Egy militáns kisebbség szerint ez az első lépés a katedrális mecsetté alakítása felé, mások egyszerűen csak a húsvéti ünnepek megszentségtelenítésére gondolnak, megint mások elágazó elméletet képviselnek: sajnálják a franciákat kereszténységük miatt, ámde örülnek is az esetnek, mert megérdemeltnek gondolják, Trianon miatt.

Az senkit sem zavar, hogy a Kis Trianon egy kastély Versailles-ban, jóval odébb a Notre Dame-tól, meg az sem, hogy a Notre Dame egészen pontosan már 448 éve állt, mikor ezt a számunkra ominózus épületet egyáltalán átadták 1768-ban. A lényeg a migránsozás, trianonozás, így, szezonban, kampány alatt pláne.

Hát franciázzon, akinek van rá hajlama, nekem nem veszi be a gyomrom.

Balról is érkeznek minősíthetetlen hangok, hozzászólások: az egyik vonulat azt a nézetet képviseli, miszerint „ezt is majd velünk fizettetik ki, ezt is majd mi építjük újjá”. Hát kérem, lószerszámot építünk mi újjá, esti fénnyel. Értem én a rövidlátást, elvégre Notre Dame vagy Mars-expedíció, mindegy, mindent ahhoz mérünk, mit gondol róla Orbán, és ha nem utálja, utáljuk majd mi – de azért nekem ez tényleg sok. Dehogy mi fogjuk újjáépíteni, már gyűl rá a pénz, nélkülünk is. A másik nézet enyhébb, az a Reichstag égését emlegeti, csak sehol egy Dimitrov, sehol egy Marinus van der Lubbe.

Egyszóval, mindenki keresi a bűnbakot, ha kell, rendőrkutyával is – és mindenki meg is találja.

A helyzeten nem sokat fog segíteni az, hogy most ugyan nincs efelől tudomásom, de szerintem a világ összes aktív terrorszervezete már magára vállalta a cselekményt, sőt, valószínűleg néhány nyugalmazott csapat is.

Hát nekem is van egy forradalmian új konteóm, csak mivel senkinek sem fér bele a világképébe, nem lesz túl népszerű.

Mi van akkor, ha az egész egy baromi szerencsétlen véletlen, és a hatóságok legjobb tudomásuk alapján igazat mondanak? Az épületet már egy hónapja elkezdték restaurálni, be volt állványozva, ha valaki elcseszte az autogén hegesztést, a nyolcszázötven éves fa tetőszerkezet úgy kigyulladhatott, mint egy szénakazal. És nem is kell ahhoz autogén hegesztő, elég egy elektromos hiba. Elég szinte bármi, ami sugárzó hőt termel.

Mi van, ha ezt a szerencsétlen balesetet most megpróbálja így vagy úgy meglovagolni Európa és a világ összes brigantija, akár oly módon, hogy magára vállalja, akár oly módon, hogy keresztes háborút hirdet a vélt bűnösök, gyújtogatók ellen?

És mi van, ha mégis gyújtogatás volt, ámde – bűncselekménnyel van dolgunk?

Emlékezetnék a Borussia Dortmund esetére. A focicsapat autóbuszát olyan két éve repeszbomba-támadás érte, tipikus terrorista-módszerrel támadtak rájuk, a bombákba még szegeket, csavarokat is tettek, hogy fokozzák az okozott kárt. Ez bizony terrortámadásnak tűnt. Vállalta is két szélsőjobboldali, egy szélsőbaloldali csoport meg az Iszlám Állam is. Akiket elkapott a német rendőrség, azok között ki is osztottak pár ezer évet, de a nyomozás nem maradt abba, és a végén kiderült, hogy szó sem volt terrorakcióról.

Pénzügyi bűncselekményről annál inkább. Az történt, miszerint az elkövető német-orosz kettős állampolgár úgynevezett eladási opciót vásárolt 26 ezer euróért (8,4 millió forint) a Borussia részvényeire, és arra számított, hogy több tízezer euró nyereségre tesz szert az értékpapír árfolyamának gyengülése révén. Márpedig mitől gyengülnek egy focicsapat részvényei? Attól, ha nem tud játszani. A robbantások után nem is tudtak, Sergei W. már a zsebében érezte a pénzt, mikor lecsaptak rá a német rendőri szervek.

De a terrorszervezeteknek semmi közük nem volt a merénylethez, legmélyebb sajnálatukra. Ők csak találtak egy jó kis robbantást, bűn lett volna otthagyni, elvállalták.

Hát éppen a felállványozott Notre Dame-ból is akarhatott volna valaki műkincseket lopni a zűrzavarban.

De, mondom, ez is csak egy elmélet, ha úgy tetszik, konteó: az igazság az, hogy nem tudunk semmi biztosat az esetről.

Márpedig, míg biztosat nem tudunk, ne véljünk tudni világon átívelő konspirációkról sem.

Ne gyártsunk egyelőre elméleteket, ne igazítsuk a valóságot az elképzeléseinkhez.

Épp elég nagy a veszteség, ami az egész emberiséget érte, ne bonyolítsuk a feldolgozását – inkább próbáljunk segíteni.

A kár nagy, de a katedrális újjáépíthető.

Inkább azon legyünk, hogy újjá is épüljön minél előbb.

Szele Tamás

Kérem, ha valaki nem hitte volna, most bebizonyosodott: Mark Zuckerberg olvasott ember. Nem biztos, hogy nagyon olvasott: el tudom képzelni, hogy nem olvasta mondjuk Froissart krónikáját, de az biztos, hogy a Tom Sawyer kalandjait ezzel szemben olvasta és meg is értette. Ez nyilvánvaló a Facebook legújabb álhír-ellenes intézkedéseit tekintve.

A Facebook, mint vállalat arról különösen ismert, hogy ha valami baj van, azonnal és nagyon tudatosan alkalmazzák hármas jelszavukat, mely így szól:

„Halogatás, tagadás, hárítás!”

Ha ez nem válik be, azonnal átszervezik az oldalt majd lázas semmittevésbe kezdenek, egészen úgy működnek, mint annak idején a szocialista nagyvállalatok tették. Vagy a mostani magyar államigazgatás. Az álhírek elleni háború is már vagy két éve folyik, de eddig Zuckerberg és fiai-lányai csak annyit értek el, hogy egyre nagyobb botrányok törtek ki, nem is annyira a harc miatt, hanem azért, mert kiderült egy és más a korábbi hanyagságokról, ilyen volt a Cambridge Analytica-ügy vagy a Pinkini-levelek botránya (ez utóbbiban még nem is hangzott el a végső szó).

A közönség igényesebb része természetesen örült, hogy végre történik valami, hiszen borzad az álhírektől, manipulációtól, a közönség kevésbé igényes része... hm, nem örült, a Breitbarttal, a magyar Századvéggel és a 888.hu-val az élen, cenzúrát ordít és a cég állami ellenőrzés alá vonását követeli (a Századvég ráadásul azt, hogy ez a magyar állam hatásköre legyen, ne az Egyesült Államoké), holott csak annyi történt, hogy a zuhogó tiltások elérték a célpontokat: korábban azért volt kevesebb a tiltás, mert alig volt moderáció és az alapelvek is jóval megengedőbbek voltak. Most lett végre moderáció, és szigorodtak az alapelvek, sőt, folyamatosan változnak is, mint jelen dolgozatomban be fogom mutatni – és ha valaki beléjük ütközik, az kap egy kis fegyelmezést. Nem, nem csak jobboldalt csapkod a ménkű, csapkod az baloldalon és középen is, csak a jobboldali radikálisok nem olvasnak magukon kívül mást, így azt hiszik, hogy csak ellenük folyik a harc.

Én meg olvasom őket is, mást is, és tudom, hogy jut az áldásból minden oldalra.

Ezen kívül nagy dér, dúr és tűzijáték közepette bejelentette Márkus mester azt is, hogy a híreket ellenőrizni fogják, ami nagyon örvendetes lenne, csakhogy egyfelől a szélsőjobb már ezért is hörög, bonyolult és már rég érvénytelen cégösszefonódásokkal akarják bizonyítani, hogy ezáltal őket egyenesen Soros György cenzúrázza, minden reggel, a briós és a kávé között (nem igaz), másrészt a tényellenőrző (fact-checking) cégek egyre-másra mondanak fel, utoljára például az Associated Press (AP) és a Snopes bontott szerződést, bár nem zárkóznak el a jövőbeli tárgyalások elől – főleg azért nem akarnak a Facebookkal együtt dolgozni, mert nem láthatnak bele a cég működésébe. Mármint gazdasági, nem politikai szempontból. Hát igen, ne feledjük, hogy az Origo és a 888 állításaival szemben (akik szerint kizárólag német és francia cégek moderálják a híreket, ámde gonosz, liberális magyar alkalmazottakkal) az a helyzet, hogy világszerte harmincnégy tényellenőrző cég dolgozik a Facebooknak tizenhat nyelven – és a kör egyre bővül, csak éppen így is képtelenség utolérni az álhíreket.

Amint egy másik Márkus, a Twain Márkus mondta: „Adj a hazugságnak huszonnégy óra előnyt és az igazság sohasem fogja utolérni.”

No, de ha már a Márkusoknál vagyunk, a Zuckerberg Márkus sokat tanult a Twaintől, amint azt az írás elején már említettem is volt. Most például nyilvánosságra kerültek a legújabb intézkedések és változások a közösségi oldalon, melyek – Jupiterre mondom! - kifejezetten Tom Sawyer szellemében születtek. Hát akkor lássuk őket. 

A kampány három fő pontja (a HVG nyomán)

az eltávolítás,

a csökkentés és

a tájékoztatás.

Ezt a stratégiát már 2016 óta követik, erre alapozva azonban most új irányból közelítenek a problémához. Ezek alapján

eltávolítják a felhasználói feltételeket sértő kontenteket,

csökkentik a felhasználói feltételeket nem sértő, de problémás tartalmak elérését, valamint

kiegészítő információkkal segítik a felhasználót a tájékozódásban.

Ez úgyszólván világos: az első két ponttal csak egyetérteni lehet, minden játéknak vannak szabályai, a focipályán sem golfozunk, akinek nem tetszik, menjen játszani a Vkontaktyéra. A harmadik pont érdekes: ugyanis feltételezi, miszerint a felhasználó nem szereti, ha hazudnak neki. És ha speciel szereti? Ha olyan „politikás ember”, mint a magyar felhasználók zöme, és szívesebben hiszi el akár a hazugságot is, csak vágjon egybe a nézeteivel? Akkor az kenheti a hajára a kiegészítő információkat. Oda is fogja kenni, akárki meglássa.

Az eltávolítás kapcsán a Facebook egy menüpontot vezet be a közösségi irányelveknél, amelyben a felhasználók megnézhetik, havonta milyen frissítéseket hajtott végre az irányelveken az oldal. (Baromi sokan fogják megnézni – körülbelül annyian, ahányan el szokták olvasni az úgynevezett végfelhasználói szerződéseket). Emellett a következő hetekben megvizsgálják, hogy az adminisztrátorok és moderátorok megsértették-e a közösségi irányelveket, valamint azt is, hogy a csoporttagok milyen posztjait hagyják jóvá. A Facebook bevezet egy új, Group Quality nevű funkciót is, amivel a csoportok adminjai láthatják, milyen bejegyzéseket távolítottak el vagy jelöltek meg, valamint az összes álhírt is megmutatják nekik a moderátorok, amelyek kikerültek a csoportba.

Tetszenek már látni a lényeget? Maga a Facebook némely irányelv-szigorításon kívül nem tesz semmit. Minden felelősséget a felhasználóra hárít, ha az elhiszi a kamuhegyeket, amiket elé hordanak, annak dacára, hogy tájékoztatást kapott, ám legyen az ő baja. A moderálás nagy részét meg elvégeztetik a csoportadminokkal, akik, ha nem teszik a dolgukat, búcsúzhatnak a csoportjuktól is – nem tudom, hogy képzelik, mennyi ideje van munka mellett egy csoportadminnak, mert hát ez nem egy fizetett állás, de amint látom, szerintük senki sem dolgozik, csak a Facebook alkalmazottai, és ideje, hogy átvegyük tőlük ezt a tengernyi munkát. Hogy is volt a Tom Sawyer kalandjaiban?

„- Mondd: mit értesz tulajdonképpen munka alatt? - kérdezte végre.

- Ezt a meszelést például.

 Tom bemártotta a meszelőt, és közömbösen felelte:

- Lehet, de az is lehet, hogy a meszelés nem munka. Egy biztos, nekem tetszik.

 - A végén még bebeszélnéd nekem, hogy szívesen dolgozol.

Tom csak meszelt szakadatlanul.

 - Mi az, hogy szívesen! Csak azt mondd meg, miért ne csinálnám szívesen? Azt hiszed, mindennap meszelhetek kerítést?

Ez persze mindjárt más színben tüntette fel a dolgot. Ben abbahagyta az almarágást. Tom nagy lendülettel húzta végig a meszelőt a kerítésen, föl-le, föl-le, hátralépett, hogy lássa az eredményt, itt-ott kiigazította munkáját, majd újra megnézte az összhatást. Ben percről percre nagyobb érdeklődést árult el, mindjobban figyelt, és egészen belemerült a munka szemlélésébe. Egyszer csak megszólalt:

- Tom, hadd meszeljek egy kicsit.”

Hát, körülbelül így áll a helyzet: Tom, illetve Márk rettenetesen utál meszelni, vagyis moderálni, mert az nagy meló, ezért aztán bemeséli nekünk, mekkora élvezetből maradunk ki – mi meg majd rohanunk meszelni. És, hogy biztos legyen az eredmény, aki nem meszel, az azért büntetést is kap, de meszelünk majd, önként és dalolva.

És aki azt hiszi, hogy ezzel vége az online világot megrengető intézkedéseknek, az téved, a végre hagytuk a lényeget, ami megint a valódi sajtó ellen irányul, jóllehet az álhírektől kéne védje a közönséget.

Arról van szó, miszerint feljegyzik azoknak a weboldalaknak a címét, amelyeknél gyanúsan sok a külső hivatkozás ahhoz képest, hogy a web más részein mennyit találni. Ezeket egy „Click-Gap” jellel jelölik meg, hogy mindenki tudja, valószínűleg álhírrel van dolgunk.

Ez, kérem, tökéletes marhaság.

Hiszen épp az álhír az, amiben nyoma sincs külső hivatkozásnak, linknek, az álhírlap „tudja” mit mondott Orbán Viktor a feleségének négyszemközt vagy hogy sárkányt láttak Mezőrozsdaházán, az álhírlap nem ad hivatkozást, linket az általa kitalált szamárságokhoz – a valódi újságíró nem csak a hitele, de a jogi felelőssége miatt is mindig megjelöli a forrásait, ha csak teheti, egy átlagos valódi írásban három-öt link található, egy átlagos álhírben egy sem.

Rejtély, mire gondolhattak a költők Menlo Parkban, mikor ezt kitalálták, de hogy a hiteles hírek irtására kiváló lesz ez a módszer, annál jobban már csak az álhírek terjesztésére alkalmas – az bizonyos.

Hogy mikor vezetik be ezeket a bölcs és nem mellesleg roppant olcsó intézkedéseket?

Már bevezették!

Április tizedikétől.

Hogy volt-e ennek az átállásnak szerepe a tegnapi, világméretű Facebook-. Messenger- és Instagram-leállásban, nem tudni, bár szerintem nem, hiszen ez csak a közösségi alapelveken változtat, nem igényel komoly szoftveres beavatkozást – de tegnap vagy két és fél órára alaposan megnehezedett az élet Európában és az Egyesült Államok keleti partján, ahol leálltak ezek a rendszerek.

Nem, kérem, nem a cicafotók és a „mit főztem ma”-képek hiányoztak, hanem a kommunikációs lehetőség nem csak barátainkkal, de üzletfeleinkkel is: ne tessék azon röhögcsélni, hogy „leállt a fészbuk, vége a világnak”, mert ha valaki emiatt elveszítette a munkáját (nem tudott kapcsolatba lépni a munkaadójával vagy elküldeni a kész írást, zenét, fotót, szoftvert), ha valaki emiatt vesztett komolyabb összegeket, akkor az ő számára tényleg vége is van.

Ez már messze nem a ciculikról és a lefotózott ebédekről szól.

Bár, amint látom, Zuckerbergék a felelősség miatt azt szeretnék, ha újra arról szólna, mint a legelején.

Ez már nem fog menni: urak, elég volt a látszatintézkedésekből, a hárításból, tagadásból, halogatásból.

Elég a tévedésekből és szándékos szamárságokból.

Elég a moderálás ránk lőcsöléséből.

Értetek haragszom, nem ellenetek – de most már tessék dolgozni.

Szele Tamás

Tetszik tudni, hol van Fort Sumter? Az Egyesült Államokban fekszik, a Charlestoni-öbölben, és arról nevezetes, hogy ott kezdődött el az amerikai polgárháború. Amiről egyébiránt nem az erőd tehet – volt annak elég sok diplomáciai előzménye, hogy a parti erődítmények ágyúzni kezdték Sumter erődjét és az oda utánpótlást szállító Star of the West nevű hajót.

De mi köze ennek az egésznek hozzánk? Olvasom Szájer József írását a Magyar Nemzetben – megjegyezném: még mindig aránytalanul értelmesebb ember a többi kormánypárti pályatársánál és a főnökénél is, a szövegen látszik, hogy gondolt is valamit, mikor írta, amit Orbán Viktor beszédeiről nem mondanék el – és amint olvasom, ott érzem magam az erőd árnyékában. Hosszú az árnyék, borzongató hűvösség árad belőle, hideg ez az április, meglehet, a május még hidegebb lesz.

Szájer írása ugyanis bizony olyan, mintha maga Jefferson Davis írta volna, már ha a helységneveket kicseréljük. Ugyanazokat az érveket használja, ugyanúgy gondolkodik, mint a Dél akkori politikusai: és félek, nagyon félek, hogy ugyanaz is lesz valahogy a vége. Csak most nem egyedül Magyarország a Dél, illetve a magyar kormány – mi csak egy kis része vagyunk a nagy összefogásnak, körülbelül akkora, mint Dél-Karolina. Kicsiny, ám militáns állam a Nagy Konföderációban. De menjünk csak végig az íráson. Tessék úgy képzelni, hogy ezt déli politikus mondja, a washingtoni Szenátusban, pár héttel Fort Sumter ostroma előtt. (https://magyarnemzet.hu/velemeny/mergez-a-brusszeli-kettos-merce-6644231/?fbclid=IwAR1USNKj3kvHk79zDyhxRGvGvOYd_270La_h_wRQxmB5a0n09xyvMdDeKOs)

Azt mondja kezdetnek:

„Másfél évtizedes tagságunk az Európai Unióban kivételes lehetőséget, szabad teret biztosít nemzetünk szellemi, anyagi és nemzetbiztonsági megerősítéséhez, a magyarság XX. századi sikeres talpra állásához. Ehhez a kontinensre kiterjedő együttműködéshez Magyarország saját elhatározásából, önkéntesen csatlakozott és ez a cél az uniós tagországok között ma is párját ritkítóan magas támogatást élvez a magyar emberek között.”

Ha az Európai Unió helyett Egyesült Államokat mondunk, Magyarország helyett meg mondjuk Louisianát, tökéletesen stimmel is. A Dél ugyanúgy fontosnak tartotta, hogy önálló legyen és ne brit gyarmat, mint az Észak, a Dél éppúgy élvezte a szabadság és a demokrácia áldásait, mint Észak, csak éppen nem mindenki élvezte azokat: a rabszolgák, azok például nem, de ez, ugyebár, Dél nemzeti és kulturális hagyományainak részét képezte a déli gondolkodás szerint. Érdekes: New Jersey már 1788-ban betiltotta a rabszolgatartást, mégsem zuhant össze a gazdasága, igaz, nem is gyapotot termelt, mint Mississippi.

„Rögtön a folyamat kezdetén aránytalan viszony jött létre a követők és követendők között. Egyoldalúan szabták meg a csatlakozás feltételeit, ütemét, határidőit. A projektet, amit akkoriban Orbán Viktor Európa újraegyesítésének nevezett, és amit mi annak is szerettünk volna látni, a másik oldal saját maga mechanikus kiterjesztésként fogta fel, és nem tartotta fontosnak, sőt néha kifejezetten kiküszöbölendőnek, meghaladandónak tekintette a csatlakozni kívánó országok sajátosságait, szempontjait, netán megjelenő saját érdekeit, történelmét, nemzeti hagyományait.”

Kevesen tudják mifelénk, kérem, hogy az Amerikai Egyesült Államok sem egy perc alatt jött létre, illetve tudni szokás, hogy tizenhárom gyarmat vívta ki a függetlenséget, de azt nem taglalja a mi történelemoktatásunk, hogyan is lett ebből ötven állam? Louisianát és Alaszkát vették, kérem, pénzért, Texast, Új-Mexikót, Kaliforniát, Nevadát elfoglalták háborúban Mexikótól (Remember Alamo!), a többi szép lassan lépett be: Ohio 1803-ban, Illinois 1818-ban, Missouri 1821-ben és így tovább. Kansas csak 1861-ben például. Jé, de érdekes: hiszen hát az Európai Unió is valahogy így bővülgetett, csak nem volt háború sem Mexikóval, sem mással, ne is legyen.

Miért is veszem elő ezt a hasonlatot? Azért, mert a kormányoldal harsogja állandóan, amint Szájer is ennek az írásnak a végén, miszerint:

„A napnál is világosabb, hogy mit kell tenni: az Európai Egyesült Államok rémálmát az európai nemzetek megerősítésével kell megakadályozni. Tudjuk, hogy Európa nem lehet erős, ha nem erősek az őt alkotó nemzetek.”

Hogyne, kérem, már amennyiben kizárólag nemzetállamban gondolkodunk: de akkor viszont nincs Unió, csak államszövetség, akkor a Lincoln nevű Kentuckyban született ügyvéd sem lehet képviselő Springfieldben (Illinois) és elnök Washingtonban: akkor neki Kentuckyban kell maradni, hogy ott erősítse a kentucky nemzetállamot. És egyáltalán: már látjuk az érvrendszerben a szuverenitás erősítését a szövetségi állammal szemben, már látjuk a hivatkozást a „nemzeti hagyományokra”, történelemre – ezek a dolgok persze léteznek, de bizony a Dél is arra hivatkozott, hogy ők az államok kulturális bölcsője, náluk még férfiak a férfiak, nők a nők és valószínűleg az öszvérek is öszvérek voltak, ezt így nem tudnám kapásból megmondani, náluk is hatalmas kultusza volt a „régi jó” hagyományoknak, annak okából, hogy ezek közé beemelték – a rabszolgatartást is.

Azzal mondjuk keveset foglalkoztak, hogy a Mason-Dixon vonaltól északra tökéletesen azonosak voltak a hagyományok, illetve annyiban nem, hogy többnyire nem volt rabszolgatartás – hát hiszen épp ezt hiányolták, emiatt nem voltak azok „igazi” tradíciók szerintük.

Nálunk ilyen elvileg nincs (a munkavállalás gyakorlati oldalát most ne tekintsük), nálunk a korrupció az a botránykő, ami elviselhetetlen az északi, bocsánat, nyugati mentalitás számára: de különben megáll az analógia, mi nemzeti hagyományként tiszteljük a korrupciónkat és erősítjük szuverenitásunkat a hozzánk hasonlókkal együtt, hogy akár életünk és vérünk árán, de megvédjük azt.

„Ma már a mi térségünk Európa növekedésének motorja, míg a régi mintaországok egyre több válságjelenséget produkálnak, szemmel láthatóan egyre idegesebbek, zavartabbak, tanácstalanabbak. A hibát persze nem magukban, hanem bennünk keresik. Elkezdtek a szerintük helyes útról elbitangolókra, saját lábra állni akarókra, a másolást feladókra fenyegetéssel, kényszerítéssel, pénzmegvonással nyomást gyakorolni. Egyre több mindenbe bele kívánnak szólni, olyan ügyekbe is, amelyek korábban csak ránk tartoztak, például abba, hogy kivel kívánunk saját hazánkban együtt élni.”

Hát igen, igen: a gazdaság. A Dél agrárgazdasága rá volt utalva Észak iparára, amint Észak is Dél terményeire: ámde Dél nem lett volna képes eleget termelni rabszolgaság nélkül, ami meglehetősen ellentmondásossá tette ezt az együttműködést az elvi alapokon álló, polgárosult Észak számára, hiszen ha a rabszolgaságot nem szeretjük, akkor ne szeressük és ne is vegyük meg a gyapotot sem, amit általa termelnek. Csak akkor leáll a ruhagyár. Ezért könyörögtek, fenyegetőztek, javasoltak ezer és egy megoldást a korántsem egységes Délnek – de mind visszajutott oda, hogy ha nincs rabszolgaság, nincs termelés, nincs gazdaság sem. Illetve Északon lett volna, hiszen azért nem csak mezőgazdasági termények feldolgozásából éltek, komoly nehéziparuk is volt (a Délnek meg nem: többek között ezért is veszítettek végül), csak az meg Délen nem tetszett, hogy Észak gazdagodjon a gépgyáraiból, de ők abból ne lássanak egy vörös centet sem.

Ahogy a populisták hivatkoznak arra, hogy a V4-ek Európa gazdaságának a motorja, pedig nem az, elvolnának nélkülünk, el is voltak, ha kicsit másképpen is, úgy hivatkoztak a déliek gazdagon termő ültetvényeikre.

És hát itt a másik érvelési hasonlóság: Szájer azt mondja, szuverén jogunk eldönteni, kivel akarunk a saját házunkban együtt élni.

Hát ki kivel akar, kivel nem. Szájer például menekültekkel nem akart, a déliek a saját rabszolgáikkal nem szerettek volna, még ha nélkülük nem sokra mennek is... de amint a Földalatti Vasút sem szállított Északra minden afroamerikait Délről, sőt, a polgárháború után sem költöztek teljes létszámban Északra, habár az emberi jogaikat még legalább száz évig meglehetősen kevéssé tisztelték, úgy Európában sem arról van szó, hogy menekülő néptömegeket fogadnánk be. Ez a helyzet erős eltúlzása. Ami azonban a politikában elfogadott módszer. Az irodalomban is, csak ott stíluselem, és eszerint is kezelik.

Még sokat lehetne írni arról, amiket Szájer írt, de mivel a szövegnek van alapgondolata, a tanulságot már leszűrhetjük.

Konföderációt szeretne a magyar kormány, még akkor is, ha annak a mi országunk csak egyetlen, kicsiny tagja lenne, konföderációt Unió helyett, amelyben lehetne különböző disznóságokat művelni a nemzetállami szuverenitás leple alatt: Dél is ezért akart kiválni, ezért volt fontos az önállóság, az elszakadás a fejlett és liberális Északtól. Nálunk Észak Nyugaton van, de a lényeg azonos – és ebbe a konföderációba igyekszik Európa minden populistája, szuverenistája, alt-rightosa, szalonképtelen vagy korrupt politikusa, ezért leng annyi nemzeti zászló és hallunk annyi demagógiát. Holott csak arról van szó, hogy féltik a jól bejáratott korrupciót és a jogtiprás évszázados gyakorlatát.

Dél elbukott, bár ezért mindkét fél irtóztató árat fizetett: Észak gazdasága és technológiája győzött, bár a polgárháborút kiváltó problémák csak nagyon lassan oldódtak meg. Volt, amihez száz év kellett, ha nem több.

A főbb kereskedelmi útvonalak már nem észak-déli irányúak voltak a folyamokon, hanem kelet-nyugatiak, a gőzhajó szerepét átvette a vasút, és ezzel – hiszen a nyugati területek agrártermelése, nyersanyagkincse pótolta a Dél összes kapacitását – Dixieland nagysága, önálló gazdagsága végleg romba dőlt. Nem Appomattoxnál vesztettek ők igazán, hanem a pályaudvarokon.

Ha Fort Sumter ágyúzása helyett konszenzusos megoldásra törekedtek volna, meglehet, másképp alakul minden.

Meglehet, még a Konföderáció sem jön létre.

Európában még csak tárgyalnak egymással a Konföderáció politikusai, még csend van Charleston öblében.

Csak Sumter erődjének fenyegető árnyéka kúszik egyre dermesztőbben felénk.

Menjünk már odébb abból az árnyékból.

És senki se kezdje lőni a falakat, kérem.

Abból lesz az appomattoxi vereség.

Szele Tamás

Szóval megint előkerült, megint feltámadt. Már kezdtük magunkat elárvultnak érezni, legalább fél éve nem fenyegette senki a lányokat kopaszra nyírással és Magdolna-mosodával, a srácokat kötelező katonai szolgálattal, senki nem intézkedett különböző szervek nevében, egyszóval Béla bácsi eltűnt. Azt hittem, kezelik – de ha kezelték is, az hatástalan volt.

Hát igen, újból előkerült Egres Béla, Pécs gyöngye, a magyar szélhámosok büszkesége, Béla, az Ezerarcú, aki volt már többek között minisztérium is – de volt ő Fidelitas, CÖF, nyelviskola, sőt, Pom-pommal szólva volt ő már minden, „szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas kifordított bundakesztyű, vagy szobafestőpemzli, vagy papucs orrán pamutbojt.” Ő a mai magyar jobboldal Strasznov Ignáca. Álljon itt egy korántsem teljes válogatás küzdelmes életéről és harcairól a realitással – volt ez már minden, általában befolyásos egyesületi vezetőnek állítja be magát, kár, hogy a Jövő Generációja Egyesület tulajdonképpen kizárólag belőle áll, különböző álneveken. De mondom, szervezett ő már békemenetet is a CÖF tudta nélkül, küldözgette ide-oda a Fradi ultráit is, sőt, a Fidelitas nevében elég komoly szélhámosságot elkövetve megalapította a „Provokátor Figyelő” nevű valamit, amiről csak épp maga a Fidelitas nem tudott (azóta is intézkedik a nevükben néha). Álma a sorkatonai szolgálat (lányoknak is) és kopasz énekesnőkre gerjed, annyira, hogy ki is talált magának egyet, Selma Holgerssont. Igen, a Nils Holgerssont Selma Lagerlöf írta, így jött össze a név. Annyit még feltétlenül érdemes tudni róla, hogy a stílusa jellegzetes és mindig ugyanazokat a helyesírási hibákat követi el, tehát ha érkezik valamelyik szerkesztőség címére egy gyanús levél, rendszerint felismerhető, hogy tőle származik – bár előszeretettel ír alá Lovászi Fruzsina vagy Csongrádi Eszter néven is, ez utóbbi nevek – vagy személyek? – próbáltak már nyelviskolát is sikkasztani korábban, szóval Béla bácsi vagy egy személy, vagy három, aki azonban mégis egy, de ez már a misztika tárgykörébe tartozik.

Rengeteget kellett már foglalkoznom vele, nem, mintha élvezném, sőt: viszont a legtöbb szélhámosságot olyan bicskanyitogató stílusban és olyan átlátszóan követi el, hogy egyszerűen nem lehet nem írni róla: a fenti lajstrom már csak azért sem teljes, mert kimaradt belőle, mikor Honvédelmi Minisztérium (http://huppa.hu/szele-tamas-bela-bacsi-mesei/ ) vagy amikor BKV volt. A saját nevét már ritkán használja – bár most megtette – ugyanis túl sok helyen ismerik és senki sem veszi komolyan.

Márpedig az neki a halála. Neki pont arra van szüksége, hogy fontos legyen, tényező legyen, irányítsa az eseményeket, csapatokat mozgasson a politikai harctéren, mint egy kis pécsi Napóleon, ha kicsivel épebb az elméje, politikus lett belőle – bár most is annak hiszi magát.

Sokat írtam volt róla, mert roppant röhejes dolgokat művel, fenyegetett is, nem egyszer, nem kétszer, ez után az írás után is fog, abban biztos vagyok – eddig is letojtam, ezentúl is le fogom. Azt az egyet nem értem, hogy képes megúszni a rengeteg stiklit, mert ha bárki más az ő csalásainak csak a tizedét is elkövetné, addig ülne, míg rá nem rozsdásodik a műanyag lakat, de lám, Béla bácsi mindent megúszott eddig. Vagy nem – azért érdekesek az időnkénti eltűnései, melyek váltják a hiperaktív periódusokat.

No, de elég az egresológiából, lássuk, most éppen mit művelt?

Ugyebár, Béla bácsinak szívügye minden, ami ifjúsággal kapcsolatos, tulajdonképpen a politikába is úgy került, hogy meg akarta állítani a diáktüntetéseket, még 2013-ban. Nos, ezért aztán nem is csoda, hogy megtalálta a budaörsi tanárok nyílt levelét (https://budaorsi-level.webnode.hu/), melyet Orbán Viktorhoz intéztek sérelmeik miatt – bizony, igazuk van, olyasmiket hánynak a kormányzat szemére, teljes joggal, miszerint a nekik még 2010-ben beígért béremelést egy régi minimálbér alapján hajtják végre, így annak pontosan 1,52-szerese járna – járna, de nem jut. Hiányolják az érdemi egyeztetést az oktatás valódi szereplőivel, egyszóval derék, pontos, tisztességes irat ez, már alá is írták olyan háromszázan.

Haszna, hatása annyi lesz, mint az összes többi petíciónak és nyílt levélnek Magyarországon, vagyis nem sok, a magyar kormány már rég túl van azon, hogy törődjön bárkinek a véleményével, de ne legyen igazam – én örülnék a legjobban annak, ha tévednék.

Nos, erre válaszolt a mi Egres Bélánk, és hát mivel nem ismerték, majdnem komolyan vették. Azt írta:

„Mélyen nem tisztelt aláírók. Kormánypárti civil és oktatási szervezetek nevében írjuk levelünket. Arra szólítunk fel mindenkit, hogy töröljék ezt a nyílt levelet és kövessék meg a kormány oktatáspolitikáját ellenkező esetben a budaörsi diákok és tanárok- főleg az aláírók következményekkel nézhetnek szembe.

A jelenlegi magyar kormány a Hazáért dolgozik melynek eredménye, hogy Európa leggyorsabban fejlődő országa lettünk, biztonságos és stabil gazdasági háttérrel, így nem lehet okuk a panaszra. ha még is elégedetlenek saját és iskolájuk helyzetével az csak is az önök hibája lehet. Tiltakozásuknak nincs jogalapja és joguk sincs ahhoz, hogy Magyarország Miniszterelnökével szemben követeléseket fogalmazzanak meg. Ha ezt másképp gondolják úgy alkalmatlanok erre a pályára. Ennek következményei lesznek és diákjaik látják majd kárát.

Egyúttal felszólítjuk Budaörs teljes tantestületét, hogy határolódjanak el a Független Diákparlamenttől és nyílt hirdetményben tiltsák meg, hogy tanítványaiknak, hogy részt vegyenek a diákparlament április 26-i tüntetésén, mely Nagy Blanka szervezésében zajlik majd és a felvételihez előírt nyelvvizsga ellen zajlik!

A diákparlament célja nem más mint Hazánk szellemi nyomorba döntése. A jövő a szorgos és dolgos embereké mert csak a kemény munka hozhatja el Hazánk számára a megdicsőülést és e cél elérése kell hogy minden ember boldogságát kitöltse. Ehhez viszont kemény munka vér és verejték kell, melyre az oktatás készíti fel a jövő polgárait.

Az április 26-i megmozduláson mi is kinn leszünk és mindenkiről felvételt fogunk készíteni akiket utána azonosítani fogunk. Amennyiben egy budaörsi diák vagy tanár is kinn lesz úgy szankciókkal számolhatnak.

A budaörsi diákok közül senkit sem fognak felvenni középiskolába vagy felsőoktatásba és a budaörsi végzős középiskolások illetve tanáraik és családtagjaik számíthatnak elsőként a hamarosan újból bevezetésre kerülő kötelező katonai szolgálat keretében a besorozásra. Ez az intézkedés már a nőkre is ki fog terjedni és kezdeményezni fogjuk, hogy a sorozáson a nők haja is kopaszra legyen borotválva.

Gondolják át alaposan lépésüket, hisz jelenleg Európa legdinamikusabban fejlődő országa ellen lázítanak, mely a jólét és a bőség példaképe is lehet, ha engedik a kormány tervének végrehajtását.

Önökön múlik milyen jövője lesz tanítványaiknak. Az ő és családjuk érdekében alaposan gondolják át lépésüket.

Rosszul döntenek elsőként a Provokátor Figyelő oldalán láthatják viszont saját nevüket és képüket!

Speibe János – Civil Összefogás Fóruma- Újbuda

Egres Béla – Jövő generációja Egyesület

Máthé Elek – Keresztény Tanárok Egyesülete”

Ez bizony Béla bácsi, senki más. Speibe János nevét már régóta használja, az az egyik álszemélyisége, de kicsoda Máthé Elek? Ő létező személy volt, méghozzá pécsi (onnét is ismerheti a mi Bélánk), éspedig református lelkész, tanár és műfordító. Kiváló klasszika-filológus, lefordította például Plutarkhosztól a Párhuzamos életrajzokat is, nagy kár, hogy 1968. január 22-én elhunyt. Szóval, Béla bácsi már halottak nevében is szignál.

A levelében foglalt fenyegetésekkel sokat törődni nem érdemes, ígért ő már mindent mindenkinek, kivéve talán az atomcsapást, de azt is csak azért nem, mert lelkes környezetvédő – legalább annyira szereti a természetet, mint a besúgást és a csalást. Azonban hatalma vagy hatásköre nincs neki, zsarol, próbálkozik, néha sikerrel is jár (mint amikor a Honvédelmi Minisztérium nevében megrendelte, hogy Simicskó miniszter előadásán legyen telt ház, a Miskolci Egyetem meg elhitte neki, hogy ő valaki ott, így aztán meg is töltötték diákokkal a termet), de alapvetően nem egy komolyan vehető valaki.

Nem érdemes tartani tőle, ő egyfajta köpenicki szexboltos, mármint azért szexboltos, mert valamikor volt neki egy ideig egy ilyen vállalkozása is, mely szexuális segédeszközöket árult és kölcsönzött – hogy ki az, aki hajlandó ilyesmit kölcsönözni, azt elképzelni sem tudom, de tény, hogy a cég nagyon hamar eltűnt és még a nyomai is csak haloványan látszanak annak a sok évvel ezelőtti kísérletének, hogy másból éljen, mint szélhámoskodásból. Azért a Magyar Narancs egyik régi anyagában még megtalálható a hirdetése (https://m.magyarnarancs.hu/feketelyuk/kiakadtak-a-vaci-gimnazium-levelen-orban-rajongoi-94131/?orderdir=&pagenr=3):

„Nevem Egres Béla. Pécs és vonzáskörzetében vállalok társközvetítést erotikus tárgyak bérbeadását és egyéb szexuális szolgáltatásokat.”

De hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, mondaná Virág elvtárs. Mi történt itt?

Voltaképpen semmi új.

Béla bá reaktiválta magát és szokásához híven fenyegetőzik, ijesztget, zsarol, mint mindig.

Kell tőle félni?

Nem kell. Nincs hatalma, bármit is hazudozik.

Tulajdonképpen csak az a csodálatos, hogy még nem ismeri mindenki a nevét, akad, aki komolyan veszi, aki még elhiszi, hogy ő tényező, hogy ő valaki – mikor feltűnt a magyar belpolitikában, 2013 folyamán, még mindenki tisztában volt az első mondatai után, hogy őrülttel van dolgunk, de azóta sokat romlott a helyzet.

Most már hihetőbben hangzanak a téveszméi. Vagyis hitelesebben, el lehet képzelni, hogy a kormányzat ilyen eszközöket is bevet.

Tetszik látni, ez a valódi baj.

Az ország kezd hozzáhülyülni Béla bácsihoz.

Ha sikerül leküzdenie magát odáig, ahol most Egres Béla tart, már én is azt fogom mondani, hogy vigyázzunk ezzel a szélhámossal.

De addig nem érdemes.

Szele Tamás

Urak, csak szólnék, hogy tessék kiszállni a fejekből, mert baj lesz. Piszok nagy baj, az emberek, de még a zemberek is utálják, ha az agyukban kotorásznak, márpedig most épp azt tetszenek művelni. A tegnapi nap Pavlik Morozov, a fészbuk (nem Facebook) és Panama jegyében telt maguknak köszönhetően, akármilyen szürrealistán is hangzik ez.

Szóval kezdjük a kis Pavlikkal, aki, mint szerencsére már nem mindenki tudja, szorgos szovjet pionyír volt a maga idejében, éspedig a múlt század harmincas éveinek elején, Geraszimovka faluban, 350 kilométerre Jekatyerinburgtól (Szverdlovszk), ahol az iskolai úttörőcsapat vezetője is volt. Ettől még nem vált volna nevezetessé, amint attól sem, hogy rendszeresen jelentett a kis pajtásairól a belügyi szerveknek, méghozzá írásban – ettől ő még csak egy lett volna a sok szorgos kis pionyírkáder közül, akik majd később komszomol-káderek, utána meg pártkáderek lesznek, Pavlik azonban szintet lépett, ugyanis 1932-ben feljelentette a tulajdon édesapját is, aki mellesleg a falusi szovhoz elnöke volt, mert az szerinte „dokumentumokat hamisított és banditáknak, valamint a szovjet állam ellenségeinek adta el őket”. Geraszimovka amúgy is rázós hely volt, a parasztok nem nagyon akartak belépni a kolhozba, a szervek kiszálltak, papát elvitték minden különösebb vizsgálat nélkül pár ezer év szibériai kényszermunkára, szokás szerint, Pavlik kapott egy szép nagy dicséretet és egy fejszét a fejébe a család többi tagjától, akik nehezményezték a dolgok ilyetén alakulását.

Egyszóval: agyoncsapták.

Aztán holtában nagy karriert futott be, emlékművet kapott, iskolákat neveztek el róla, dalokat írtak róla, neki és hozzá, tőle csak azért nem, mert az lehetetlen lett volna, készült róla film, amit szerencsére nem mutattak be (szegény Eisensteinnek kellett leforgatni, az volt a címe, hogy „Bezsin rétje”), írtak róla operát is, azt sajnos bemutatták, kötelező olvasmány lett a története és templomot csak azért nem kapott, mert az nem fért volna bele az antiklerikális harcba. De nem nyughat az ebadta kölyke: feltámadt tegnap, méghozzá itt, Budapesten.

Azt írja ugyanis a Magyar Nemzet, meglepően semleges című írásában (https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-tankerulet-fellep-a-politizalo-tanarok-ellen-6613214/?fbclid=IwAR3MCCVSuXJaVifL22QR_-5mmLXvXfJSVZpN_MrR-SH3MYi8dYjYNAnQVVE ), miszerint

„A tankerület fellép a politizáló tanárok ellen”.

Nocsak, mondaná a naiv és semleges olvasó, lépjen is, a politika nem a katedrára való, sőt, ha el nem olvassa, mi van a dolgozatban, azt hiheti: száműzik a propaganda minden formáját a tanintézetekből, ideértve a kormánypropagandát is.

Szó nincs róla, kérem.

Az írás már úgy kezdődik, hogy kímélet nélkül vág a dolgok közepébe:

„Azt mondja a 8. osztályos gyerek, hogy Dani bá, a történelemtanár az antiszemitizmusról beszélt egész órán, megemlítve, hogy személy szerint maga is zsidó, és a jobb megértés érdekében példaként Soros György származását hozta fel, közölve, hogy aki Soros Györgyről rosszat mond, az antiszemita. Ezzel leantiszemitázta a fél országot, a törvényes magyar kormányt és engem is. Dani bá azonban minden történelemórát arra használ fel, hogy a neki kiszolgáltatott gyerekeknek politikai agitációt folytasson, kifejezetten lélekmérgezés célzattal.”

Tehát Dani bának nem kéne az antiszemitizmusról beszélnie, történelemórán főleg nem, ez a fogalom amúgy is ismeretlen volt a magyar történelem folyamán mindig is. Ugyebár. Hogy mit mondott vagy mit nem Sorosról, az most lényegtelen, de azt biztos nem, hogy rosszat mondani az illetőről egyenlő az antiszemitizmussal. Én magam sem értek egyet minden ötletével, de hogy nem egy világhatalom, hanem egy kissé idealista üzletember, az is biztos.

Még jó, hogy a nyolcadikos kis Pavlik Morozov résen volt és jelentette a mensevik propagandát, vagy bocsánat, nem mensevik, hanem judeobolsevista, illetve az sem, na, megvan, balliberális! Csókolom, keverem már ezeket a diktatúrákat. Azonban van gyógyír Dani bá ellen, terem erre orvosság a kertben. Szibéria még nem magyar felségterület – bár a Mi Hazánk erősen szorgalmazza a magyar-orosz csererab egyezményt, melynek keretében a magyar elítéltek némi pénz fejében a Kaukázuson túli munkatáborokba kerülhetnének – de a Gulág még a jövő zenéje, egyelőre ilyen ügyekben tessék a tankerülethez fordulni!

„Kevesen tudják, hogy a szülő nincs teljesen kiszolgáltatva az agymosást végző tanároknak, igazgatóknak, mert egy pedagógus jogellenes, munkaköri kötelezettségét sértő tevékenysége miatt panaszt tehet az illetékes tankerületi központnak. Budapesten három ilyen van: az Észak-budapesti, a Belső-pesti és a Közép-pesti Tankerületi Központ. Esetünkben a szülő panaszt is tett a Belső-Pesti Tankerületi Központnál Dani bá jogellenes iskolai politikai ténykedése miatt. A központ megvizsgálta a panaszt, majd arról tájékoztatta a szülőt, hogy az iskola igazgatója felhívta a történelemtanár figyelmét, hogy a tanórákon tartózkodjon a politikai vélemény nyilvánításától. Dani bá pedig ígéretet tett arra, hogy a jövőben jobban fog figyelni arra, hogy pontosabban, precízebben, a gyerekek életkorának megfelelően fogalmazzon.

A szülő nem volt megelégedve a válasszal, és közölte a központtal, hogy a tanár úr ígérete és az igazgató figyelmeztetése semmit sem ér. Dani bá ígérete arcátlan cinizmus, mert a tanár úr egyáltalán nem butaságból vagy figyelmetlenségből beszél ostobaságokat a tanórákon a tantárgy oktatása helyett, amit ezután is háborítatlanul folytathat, de most már a tankerületi központ tudtával. Hozzátéve, hogy így már érthető, miért is virít az iskola bejárata előtti járdaszakaszon (szeptember eleje óta háborítatlanul!) a „civil aktivisták” által odapingált szöveg, miszerint „Nem a Fidesz a főnök a tanteremben”.

Erre éppen Dani bá a cáfolhatatlan élő példa. A tankerületi központ biztosította a szülőt, hogy a tanár úr nem fogja háborítatlanul folytatni a történelemórákon az Orbán-fóbiás propagandájával a gyermekek lélekmérgezését. Erre a tanár úr figyelmét munkáltatóként nyomatékosan felhívták. Biztosították a szülőt, hogy ha mindezek ellenére megismétlődne az eset, akkor „szigorúbb munkáltatói lépéseket fogunk tenni, melyet az érintettnek külön is jeleztünk”.

Kedves szülők! Nincsenek teljesen kiszolgáltatva a bolsevik tudatú pedagógusoknak. Csak szólni kell a tankerületi központnak!”

Ez ilyen egyszerű. És ha Dani bá inkább Orbán Viktor nagyszerűségét emlegette volna a tanteremben, akkor szólni sem kéne, legyen ez a kis dolgozat intő példa a danibáknak, kirúgás előtt. Az fel sem merül, hogy bizonyítani kéne, mi a jófenét is mondott a tanár: azt beszélik, ezt mondta, tehát ezt mondta. Somogyi János, az írás előállítója – szerzőnek mégsem mondanám ezt az iparost – igazán kiérdemelt egy Sztálin-díjat.

Hát tetszik látni, erről beszélek.

Hol van a kormány?

A kis nyolcadikos Pavlik fejében, aki ha Sorosról hall, vagy antiszemitizmusról hall, gondosan feljegyzi, a szülei fejében, akik ezeket a feljegyzéseket gondosan jelentik, előbb az igazgatónak, aztán a tankerületnek, aztán egyre feljebb, míg ki nem rúgják a tanárt, az igazgató fejében, aki megrója a beosztottját, a tankerületiek fejében, akik szintén: az fel sem merül, hogy a kis Pavlik nem akart dolgozatot írni vagy utálja a tanárt.

A kormány ott van a fejekben.

A kormány ott van a fejekben és harcol, most éppen a fészbukkal, ami a sosemvolt-sosemlesz „magyar Facebook”, melyet törvényben akar saját hatáskörébe vonni, ellenőrizni és szabályozni, hogy még több fejbe telepedhessen be, mint óriás agyrágó bogár.

Az egy dolog, hogy a Századvég tett erre a szabályozásra javaslatot, azt mindenki tudja, hogy Géfodor fiai holdkórosok, csak komolyan veszik és arannyal fizetik őket, az kezd most kiderülni, hogy van ennek a délibábos ötletnek előzménye is. Éspedig az, hogy a Facebook politikailag kényes időszakokban és területeken – márpedig most épp ez a helyzet minálunk az EP-kampány miatt – be akarja vezetni a „whitelist”, a „fehér lista” intézményét. Ez azt jelentené, miszerint a politikai híreket kibocsátójuk szerint minősítik, moderálják, ha egy hír megbízhatatlan forrásból származik, meglehet, hogy hamis, akkor az nem kapja meg a fehérlistás minősítést. Nem, nem törlik, csak nem jelzik külön, hogy az megbízható sajtótermékből származik.

Mármost Magyarországról egyetlen médium sem kapott ilyen minősítést.

Mikor a HVG munkatársa, Gergely Márton az okokról érdeklődött, a Facebook munkatársa egy rövidítéssel felelt: KESMA.

Hát igen. Menlo Parkból látszik a KESMA majd' ötszáz lapja, de nem látszik a pár, élethalálharcát vívó független magyar médium, tehát inkább kiöntötték a fürdővízzel együtt a gyereket is, Magyarország egészében véve mérettetett meg és találtatott könnyűnek, halál Szodomára, akárhány igaz is éljen benne. Én megértem, ha nem is örülök a dolognak, valahogy elleszek a fehérlistás minősítés nélkül is, ahogy eddig, a kormány viszont nem képes elviselni – ezért hát a berzenkedés, ezért a készülő fészbuk-törvény, ezért a 888 által közölt látványos statisztika, szintén a Századvégtől (https://888.hu/article-szazadveg-az-europaiak-donto-tobbsege-eliteli-a-facebook-cenzurat), mely szerint:

„Magyarországon a válaszadók közel fele (46 százaléka) bizalmatlan, és csak az emberek 4 százaléka bízik meg teljesen a közösségi médiában. Nyugat-Európa egyes országaiban még bizalmatlanabbak a közösségi médiával szemben: Németországban 58, Franciaországban 63, Luxemburgban pedig 64 százalék azok aránya, akik egyáltalán nem bíznak a Facebookban és társaiban.”

Bízni? Minek bízni vagy hinni, azt a templomban kell, urak!

Ez fórum, nem sajtótermék, agora, ahol mindenki megszólalhat. És ahol mindenki megteheti, ott bizony meg fognak szólalni a hülyék is, a hazugok is, az agora gazdájának a dolga, hogy kikergesse a demagógokat – ha meg a demagógok megsértődnek emiatt, az az ő bajuk, ám ha a demagógok törvényt hoznak az ügyben, azzal csak az agorát teszik tönkre, mert oda már ember nem fog menni, és a népet haragítják magukra, de nagyon. Hát nem emlékeztek a netadó esetére? Értem én, hogy a Facebookot vagy inkább fészbukot akarjátok megkaparintani, agyakba beszállni, betelepedni, hiszen a hülyeségnek valóban óceánja hullámzik a közösségi oldalon: de senki nem is állítja, hogy minden ott megjelenő gondolat szentírás volna, amiben feltétlenül és kételkedés nélkül hinni kell. Azt csak ti hiszitek, mert fogalmatok sincs a világhálóról (sem). De készül a törvény, kerekedik a hadra a kormány, fenik a zsebrákok a billentyűzetet, esztendőre kokárda lesz a fészbukon, akárki meglássa – illetve lószerszámot lesz, a cég nem fogja átadni egy lekapcsolhatatlan részét egy populista és nacionalista törpének.

Hogy jó hírrel is szolgáljak, rövidesen magyar külgazdasági és konzuli képviselet nyílik a pénzügyi szektoráról híres Panamában - jelentette be a magyar külügyminiszter panamavárosi tárgyalásai előtt, szerdán.

Ez hiányzott még, semmi több, kiváló pénzügyi lehetőségek tárháza nyílik majd meg előttünk. Panamának még a neve is a korrupció szimbóluma.

Következő megálló: Kajmán-szigetek!

És nekünk ennek örülni kéne, mondja a kormány az agyunkban.

Hogy is mondta ugyanezt az Európa Kiadó annak idején?

„Agyamban kopasz cenzor ül
Minden szavamra ezer fül
Valaki helyettem gondolkodik
Valaki helyettem távozik

Nem nyerhetek, nem veszthetek
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól!
Szabadíts meg a gonosztól!

Bevettünk minden dumát
Viseljük a dögcédulát
Szavainkat elcseréltük
Morzsáinkat feléltük

Nem nyerhetek, nem veszthetek
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól!
Szabadíts meg a gonosztól!

Ez még nem a halál, ez még nem a halál
Minden nap újra erre jár
Ahány arc, annyi félelem
Elhagyott a közérzetem”

Tessék kiszállni az agyakból, míg még lehet.

Szele Tamás

Ha a tapasztalt sajtóróka azt olvassa, hogy „kiküldött tudósítónk jelenti”, rendszerint nagyon jókat mosolyog. Aha, persze. Csak az a nem mindegy, hová küldik ki azt a tudósítót: bő harminc év alatt tudósítottam én már valóban a helyszínről, de tudósítottam kambodzsai kivégzés esetében a nagyon budapesti sarki kocsmából is – mármint, kimentem megírni az anyagot a becsületsüllyesztőbe.

Mármost, ne tessenek prüszkölni, míg az inkriminált pár szó, miszerint „kiküldött tudósítónktól” nem jelenik meg a szöveg alatt, addig ez bizony nem csalás. Még a legnagyobb hírügynökségeknek, sajtócégeknek sincs annyi embere, pénze, hogy mindenhonnan, mindig saját tudósító jelenthesse a híreket. Ezért fontos a sajtóban a megbízhatóság, hiszen a hírek többségét egymástól vesszük át: és tudja az ember, hogy pár kivételtől eltekintve a hírügynökségi anyagok megbízhatóak, hiszen ha egy hírügynökség elkezd csalni (bár ez minden sajtótermékre igaz, ám rájuk fokozottan), akkor két perc alatt focizza ki magát az információ-piacról.

Mert hát vannak ingyenes hírek és vannak fizetős hírek, amelyek átvételéért pénzt kell adni. Még egyszer mondom, mert a kormánymédia imádja azt állítani, hogy a hírek átvétele sorosista összeesküvést és központi irányítást jelent – megnézem, mikor küldenek ők ki saját tudósítót akár csak Venezuelába is, Burmáról nem szólva, ráadásul pont a KESMA lapjai azok, ahol szövegazonosan jelennek meg írások akár több száz különböző médiumban. Igaz, őket valóban központilag irányítják, más kérdés, hogy milyen pocsékul. Azzal már foglalkoztam volt.

Odáig eljutottunk tehát, hogy a hír: áru, éspedig drága holmi. Valójában magyar újságíró ritkán jut el távoli helyszínekre, akkor is mindenféle alapítványi támogatásokkal vagy a túloldaliak kormánypénzből: én például két éve keresek szponzort egy burmai úthoz, volt kollegina, akinek ez sikerült és nem is irigylem tőle, mert túlzás nélkül mondom, kiváló anyagokat hozott – csak nekem mások volnának a szempontjaim, engem a térség társadalmi-politikai erőviszonyai, mozgalmai érdekelnének, meg a gazdasága. Azóta lapok jöttek és mentek az életemben, szponzor sehol: egyelőre úgy látom, előbb lesz béke Burma őserdeiben (pedig az nem nagyon várható), minthogy én odajussak. De ez, kérem, nem hír lenne, hanem tudósítás, riport.

A hír másféle. A hír rövid, pontos, és elvben megbízható adatokat tartalmaz, sok kell belőle, ha lehet, fotóval, és akkor akár kereskedni is lehet vele.

Nosza hát, mondja az egyszeri sajtómunkás, alapítsunk hírügynökséget, babra munka, sok a rohangálás, de megéri. Nagyot koppan, azután elhallgat: ugyanis a jövedelmező hírgyártás pont a fentiek miatt (utazási, étkezési költségek, szállás, műszaki háttér biztosítása) talán a legdrágább sajtóműfaj. A másik, ami még drágább, a tényfeltárás. Abban akár egy év is eltelhet, míg egy anyag megszületik – és közben is enni kell, lakni kell, annak is van műszaki háttere.

Szóval, a hírügynökség gazdag embernek való. Azonban Habony Árpád nem panaszkodhat. Alapított is egy hírügynökséget Londonban, mondanám, hogy fű alatt, de ez szamárság lenne: mivel a hír lényege a nyilvánosság, hírügynökséget épp úgy nem lehet titokban alapítani, mint ahogy nem lehet némán ordítani.

Hát akkor lássuk ezt a műintézetet. Az a neve, hogy V4NA, és hivatalosan (https://444.hu/2019/04/09/habony-arpad-nemzetkozi-hirugynokseget-alapitott-londonban?fbclid=IwAR3OfTk4dQKv-yhYRig3RBxyXEwBx7BCWyHn1pfr4sOYv2FLI6mjA3l6Ci8) (ennek a bemutatkozásnak is van egy zamata, majd mondom, miért)

„A V4NA újságírói a visegrádi országok szempontjai szerint igyekeznek majd tájékoztatni a világot, eleinte angol és magyar nyelven, de lesznek riportereik Pozsonyban, Prágában, Varsóban, Párizsban, Berlinben, és természetesen Brüsszelben is.”

Magyarul, kivittük a KESMA-t (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) a nyugati piacra. Nem hírügynökség ez, hanem propagandaügynökség: el is fogja érni rövidesen a hasonszőrű KCNA észak-koreai cég szintjét és elismertségét. Vagy a valamikori TASZSZ-ét, amiről tudtuk, hogy ha jelent valamit, annak az ellenkezője igaz. Itt még az ellenkezője sem, a szakmai elemzés majd később következik, egyelőre annyit a tartalmakról, hogy azokhoz képest a Breitbart Mátyás király igazmondó juhásza.

A bemutatkozás azért aranyos, mert világosan kitűnik belőle, miszerint nem nekünk szól. Az oldalnak van angol és magyar nyelvű verziója, a magyar nyelvűből kimaradt ez az elem, úgy látszik, csak a külföldnek kívánnak bemutatkozni. Más kérdés, hogy ez az egyetlen ingyenes tartalom az oldalon, akár angol, akár magyar nyelven: minden egyéb fizetős, ami nem túl avatott üzletpolitikára vall, míg a bolt beindul, a vevők megérdemelnének néhány ingyenes árumintát – és a nagy hírügynökségek a tartalmaik jelentős részét úgy általában is ingyen adják, náluk a részletes vagy terjedelmes anyagokért kell fizetni. Bár olyan is van, amelyiknél minden fizetős, azt meg nem szabad másodlagos forrásból sem idézni, mert a másodlagos forrás fizetett a hírért, de mi nem, és vígan be fognak perelni, sőt, meg is nyerik. A kilencvenes években tanultam meg, saját bőrömön.

De ha már ilyen fizetősen kezdenek, nem lesz nagy piaca a propagandának, azt megjósolhatom. Akkor lássuk a szakmai elemzést.

Mintha kivitték volna az Origót Londonba (ami nem is akkora túlzás, mert két nap alatt háromszor is hivatkozott erre a cégre forrásként a magyar kormánylap). Magukat az írásokat nem idézem, mert nem fizetek a V4NA-nak, nézetem szerint így is van elég pénzük, de a címeket igen:

„Európa nem kér a Facebook-cenzúrából”

„Terrorveszély Németországban: A zsilip továbbra is nyitva van”

„Önkéntesekkel pótolják a sztrájkoló pedagógusokat Lengyelországban”

„Juncker alkotott: Leégés a megemlékezésen”

„Újabb menekülthullám fenyegeti Európát?”

„Illúziók nélkül: a Kelet Nyugatra jött”

„Itt a kapcsolat az Európai Néppárt és Soros között”

„Salvini: A népek irányítsák Európát”

„Magyar válasz Európa kihívásaira”

„Lengyelország: Az európai vezetés nem gondol utána a dolgoknak”

„Visszaszállították a migránsokat a befogadótáborba Szalonikinél”

„Hároméves gyereket is küldtek a nemváltó klinikára”

„Kína: Okoshatárral a menekültek ellen”

„Csehország: Túl sok a külföldi?”

Azért idéztem ennyit, hogy senki se foghassa rám: tendenciózusan kiemeltem pár becsúszott szamárságot. Ez bizony végig ilyen, náluk minden hír efféle, de nem is csoda. Hát kik szerkesztik? A Válasz szerint a szerzői gárda a Habony Árpádtól a központi sajtóalapítványhoz átszolgáltatott Modern Media Group és a Figyelő egykori munkatársaiból állt össze, ők mind áttették Londonba székhelyüket. Vezetői posztot kapott például a Lokál egykori főszerkesztője, Leitner Attila is.

No, akkor kezd érthető lenni a színvonal. Meg a témaválasztás is. Ettől a csapattól mást ne is várjunk. Ám lássuk a tulajdonosi hátteret, mert Jupiterre mondom, az sem tanulság nélkül való. A Válasz Online értesülései szerint (https://www.valaszonline.hu/2019/04/09/v4na-habony-london-nemzetkozi-hirugynokseg/):

„A céget 2018. december 31-én jegyezték be Londonban, egyszemélyi tulajdonosa kezdetben nem más, mint Szalay-Bobrovniczky Kristóf londoni magyar nagykövet volt, igazgatója pedig a közmédia csúcsvezetőjeként és – ahogy egyik forrásunk jellemzi – „veterán aláíróembereként” ismertté vált Medveczky Balázs.

A cégpapírok szerint ez a helyzet 2019. március 13-án változott: a többségi tulajdonos 60 százaléka mellett ekkor 40 százalékban megjelent a Danube Business Consulting Ltd., melyet Habony Árpád, a Fidesz és Orbán Viktor nem hivatalos tanácsadója alapított Arthur J. Finkelsteinnel, a negatív kampányai miatt hírhedt amerikai kampányszakemberrel még 2015-ben. (Habony Finkelstein halála után átvette a céget.) Ám ez a felállás sem maradt sokáig: szintén angol cégpapírokból tudjuk, hogy március 29-én a KESMA-körbe tartozó New Wave Media Group Kft. lett a V4NA többségi tulajdonosa (57 százalék), a Danube Business Consultingnek valamivel kisebb részesedése maradt (40 százalék), és jelképesen ott találjuk Szalay-Bobrovniczky Kristófot is (3 százalék).” (Válasz Online)

Hát, ez esetben valós hírügynökségi munkára ne is számítsunk, ellenben Habony kapott egy céget kárpótlásul a leadottakért, ráadásul Londonban. Tud élni ez az Árpi. Persze a többségi tulajdonos akkor is a KESMA, nehogy elbízza magát, azért nem engedik el a pórázról. Hát, ez bizony csak vinni fogja a pénzt, mármint a magyar költségvetés pénzét, hozni nem, ez ugyanis nem hírügynökség.

Amúgy is érdekes, hogy az elemi logika azt mondaná: ha engem érdekel egy hír mondjuk Magyarországról, és kiküldök egy tudósítót, akkor azt a helyszínre küldöm, a cégem telephelyéről. Ehhez képest ők a helyszínről küldenek tudósítót a cég telephelyére, ahol elég kellemesen lehet élni, ám a terepen zajló eseményekről épp úgy nem lesz közvetlen tudomásuk, mint mondjuk az utcaseprőknek a Baker Streeten vagy a King's Roadon.

Ezek nem helyszínre kiküldött, hanem helyszínről beküldött tudósítók.

A V4NA pedig – mivel az angol mégis világnyelv – rövidesen leküzdi magát a Breitbart szintjére, és ember nem lesz, aki ezekért a tartalmakért pénzt adjon.

Illetve lesz: a KESMA lapjai Magyarországon majd boldogan fizetnek a magyarországi tudósításaikért, melyeken nem voltak ott.

Bocsánat, mi is volt a KGST címere annak idején a vicc szerint?

Zöld mezőben hét sovány tehén egymást feji.

Habony Árpád feltalálta a KGST-t.

Szele Tamás