Sűrű egy nap lesz a mai, az is biztos. Elég sok minden eldől, főleg a mi számunkra, hiszen ma szavaz az Európai Néppárt a Fidesz tagságával kapcsolatban, már el is utazott Brüsszelbe a küldöttségünk, maga Orbán Viktor vezeti, remélem, sámánt is visz magával, mert anélkül hajítófát sem érnek az esélyei – igaz, azzal sem. Hogy aztán mi lesz az eredmény, azt később tudjuk meg.

(Fotó: Blikk)

De még a mai nap folyamán, minek következtében a közügyek iránt érdeklődő polgártársaink át fognak menni Sehallselát Dömötörbe egy idő után, holott ez azért nem lóverseny, ahol komoly dolgokról lenne szó, ez csak politika. Jut eszembe a loviról, ha lenne üzleti érzékem, mostanra szerveztem volna két fogadást, feketén, mint egy partizán bukméker, az egyiket a néppárti ügyben, a másikat a Brexitről, és így legalább én jól járnék, de hát késő bánat, ebgondolat. Most már nincs rá idő.

Mondjuk a Brexit-ügy sem papírforma szerint alakul, mégsem lesz szavazás az Alsóházban az uniós csúcs előtt, ami azt jelenti, hogy Theresa Maynek a mostani környülállások szerint kell elérnie a haladékot az Egyesült Királyság számára, ami ugyan nem lenne boszorkányság – az Unió általában nagyon szívesen ad haladékot a Brexitre, a legszívesebben örök időkre is elhalasztaná a mostani vezetés ezt a kínos félreértést – azonban ehhez az Uniónak tudnia kéne egyetlen dolgot: nevezetesen azt, hogy meddig kérik azt a haladékot? Mert, hogy június 30. utánig, az már biztos. De olyan verzió is kering, és ez a legvalószínűbb, hogy minimum ez év végéig. Vagy még később akarnak dűlőre jutni, esetleg soha.

Ez sem volna baj, csakhogy most állt elő az a helyzet, miszerint ez esetben az Egyesült Királyságban meg kéne tartsák az uniós parlamenti választásokat, azonban arra sincs hajlandóság. Márpedig ha június 30-ig nem valósul meg a brexit, akkor az EU arra fogja kötelezni Nagy-Britanniát, hogy az uniós szerződések értelmében tartson európai parlamenti választásokat május 23. és 26. között. A britek mostani állás szerint nem tartják meg a választást, az EP-képviselői helyeiket már szét is osztották a többi tagország között. Igen ám, de amennyiben Nagy-Britannia nem küld képviselőket, akkor az EP minden döntése, amit július elseje után hoz, megtámadható lesz.

Szóval, mégis meg kéne tartani azt a voksolást. De ennek van ám köze a mai néppárti üléshez is. Ugyanis jó lenne tudni, végül is hány hellyel kell számolni a választásokon, szétosztják-e a brit képviselők székeit a tagállamok között vagy inkább választanak, ugyanis ha lesz választás Britanniában, akkor a Fidesz politikai jelentősége és súlya korrelálni fog a légypiszokéval az 1933-as naptáron, ellenben ha nem, akkor minden jelölt számít. Ez adta, ugye, Orbán Viktor magabiztosságát és néhány hétre azt a tudatot neki, hogy ő európai tényező.

Azonban nem tudjuk mi lesz. Amennyiben nincsenek brit választások, akkor az Európai Parlament hivatalos adatai alapján (http://www.europarl.europa.eu/news/hu/press-room/20180607IPR05241/csokkentik-az-ep-kepviselok-osszletszamat-2019-ben ) 751-ről 705-re csökken az európai parlamenti képviselők száma a Brexit után. Az Egyesült Királyság 73 helyéből 46-ot tartanak fenn további bővítés esetére, 27 volt brit parlamenti helyet az aránytalanul kevés képviselővel rendelkező tagállamok kapnak. Ám az új elosztás csak az esetben lép életbe, ha az Egyesült Királyság kilép az EU-ból. Egyébként a Brexit-folyamat lezárultáig a jelenlegi létszámmal működik tovább a Parlament.

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy vagy így lesz, vagy úgy, esetleg egészen másképp, netán sehogy.

Mármost a Néppárt döntése logikus és átlátható helyzetben ettől függene, és nem Orbán Viktor személyiségének vonzó vagy kevésbé vonzó megnyilvánulásaitól, csakhogy egyelőre semmit sem lehet tudni a holnapi EP-csúcsértekezlet előtt, ahol majd kéne mondania valamit Theresa Maynek.

Aztán vagy mond, vagy nem.

Ilyen körülmények között távolról sem lehetetlen, hogy a Néppárt magát a döntést is elhalasztja a legközelebbi ülésre.

Tehát ott tartunk, hogy valahol Londonban elkezdték rágni a gittet, és nálunk hallatszik a csámcsogás.

A néppárti tagság különben nekünk magunknak, választóknak távolról sem bír olyan fontossággal, mint amennyit beszélünk róla: akkor lenne ez lényeges, ha a körülmények normálisak volnának, és megbízhatnánk választott képviselőinkben, valamint azok tényleg az ország érdekeit szolgálnák. Ez esetben ugyanis még a jobb- vagy baloldaliságuknak sem volna komoly jelentősége, viszont az ország érdeke az lenne, hogy minél jobb érdekérvényesítő pozícióban legyenek. Ámde erről az ideális állapotról szó sincs, ellenben arról van szó, hogy a magyar gazdaság számára létfontosságú lenne legalább ez év végéig a néppárti tagság, míg tető alá nem kerül a következő EP-ciklus költségvetése. Ez nem mellesleg a Fidesznek is vitális érdeke volna, hiszen az uniós források nélkül mindenkinek felkopik az álla.

Ámde Orbán Viktor azt szokta meg, hogy ő szavaz és nem azt, hogy róla szavaznak. Dacos indulat látszik rajta, nem bölcs mérlegelés. Hogy mi várható, azt legfeljebb a delphoi jósda lenne képes közepes pontossággal előre jelezni, nekünk marad a kormánysajtó, amelynek rezdüléseit barométerként használva legalább azt megtudhatjuk, ők maguk mit gondolnak a helyzetről. Hát akkor lássuk a mai Origót, annál kormánypártibb nem kell. (https://www.origo.hu/nagyvilag/20190319-ebben-a-neppartban-nincs-ertelmemaradnia-a-fidesznek.html) 

„A fideszes hátország szerint itt az ideje kilépni a Néppártból”

És ez még csak a szalagcím. Lássuk, hogyan folytatják?

„A Fidesz és az Európai Néppárt kapcsolatáról tárgyal ma Brüsszelben a pártcsalád. A Fidesz küldöttségét Orbán Viktor miniszterelnök vezeti. Néhány bevándorláspárti törpepárt a Fidesz kizárását szeretné. Azonban a kérdés egyre erősebben az, hogy a Fidesz akar-e maradni egy egyre inkább bevándorláspárti irányba tartó Néppártban. Sőt: szabad-e maradnia. (…) A Fidesznek addig van értelme a Néppártban maradnia, amíg van esély arra, hogy a pártcsalád a kereszténydemokrácia irányába visszatéríthető. De ez az esély napról napra fogy, vészesen fogy. Egy minden értékéről lemondó Néppártban viszont már nem szabad maradnia a Fidesznek. Ez a véleménye a Fidesz egész hátországának is.”

Na, szépen állunk. Mondjuk szeretnék egyszer találkozni a Fidesz hátországával, egy személyben, mert csak akkor lehet ennyire biztos a véleményében a kormánylap, ha beszélt is vele – bár valószínűbb, hogy a „hátország” kereste meg a sajtóipari terméket, és nem fordítva. A további sorosozástól megkímélek mindenkit, világosan látszik, hogy a vezércikk – melyet a Magyar Nemzet is átvett – azt sugallja, hogy közeleg a kenyértörés, és a magyar politika szeretné úgy beállítani, mintha ő szakítana, nem vele szakítanának.

Ez persze egyszerű hiúsági kérdés, de sokba kerülhet nekünk.

Akkor latolgassuk a lehetőségeket. Mi történhet?

Egy ebben a pillanatban érkezett gyorshír szerint viszont Orbán Viktor kedden, egy nappal a Fidesz néppárti tagságáról szóló döntés előtt, levelet írt a bajor kormánynak, amiben a magyar kormány nevében biztosította őket, hogy nem fog akadályt gördíteni az elé, hogy a Müncheni Műszaki Egyetem a CEU-val való együttműködésének keretében részt vegyen a magyar felsőoktatásban. Ami mégis békülési szándékra utal, szemben a kormánylap és a „háttér” fogcsattogtatásával.

Na, erre mondaná az ember, hogy tudja a fene, és a legjobb lenne az egészet felgyújtani a négy sarkán, hogy ne legyen vele több baj, csak hát nem lehet.

Pillanatnyilag egy dologra lenne jó ez a dolog: lehetne rá fogadásokat rendezni. Csak azt korábban kellett volna megszervezni és amúgy is tilos lenne – Magyarországon ugyanis a szerencsejáték szervezése állami monopólium.

Márpedig ez nem egyéb, mint lutri.

Estére okosabbak leszünk – ha boldogabbak vagy szabadabbak nem is.

Szele Tamás

Nem fordítva. Ráadásul orosz, kétfejű sasok, a kémfészek meg Budapesten lesz, csak azért nem a Lubjanka téren, mert kicsit feltűnő volna átnevezni az otthonosság kedvéért egy pesti vagy budai közterületet, maga lenne a dekonspiráció – habár a Nemzetközi Beruházási Banknak ehhez is lenne éppen joga a Parlament által elfogadott határozat alapján.

Ahogy mindenhez.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, kis ismétlés következik, elővesszük egy korábbi óra anyagát: mihez is van joga a KGST újjáélesztett pénzintézetének, mely Budapesten ver majd tanyát?

Mit kapnak a magyar államtól?

Mit biztosítunk nekik?

A bank igényeinek megfelelő irodaépületeket („föld, épületek, épületrészek, ideértve a megközelítést szolgáló létesítményeket”),

A bankelnök hivatalos rezidenciáját,

Ezeknek az ingatlanoknak a „biztonságát és nyugalmát”, vagyis őrzését. Az épületek biztonsága és nyugalma eközben olyannyira teljes, hogy oda még a magyar állam sem teheti be a lábát, mert a diplomáciai képviseletekre vonatkozó védelem illeti meg őket. A bank bármilyen szabályt kialakíthat, ami ahhoz szükséges, hogy az irodaépületben a tevékenységét gyakorolja, és a nagykövetségekhez hasonlóan a rendőrök is csak akkor mehetnének be, ha a bank hívná őket, a bank ingóságait nem foglalhatja le, kobozhatja el, sajátíthatja ki sem végrehajtó, sem bíróság, sem törvényi úton bárki más.

A bank minden tulajdona és eszközei mentesülnek mindenféle korlátozás, szabályozás, ellenőrzés és moratórium alól. nem lenne alávetve pénzügyi vagy szabályozói felügyeletnek vagy ellenőrzésnek (ideértve a közzétételi vagy beszámolási kötelezettséget, tőkeszabályozási vagy tőkemegfelelőségi követelményeket vagy egyebeket),
Nem lenne kötelezve a számviteli szabványok bármely formában történő bevezetésére, sem arra, hogy megfeleljen az engedélyeztetési vagy regisztrációs kötelezettség bármely formájának.

Ha pedig kiderülne, hogy az ügyleteihez mégis szüksége van valamilyen speciális jogosítványra, engedélyre vagy jogszabályi jogállásra, a tervezet szerint úgy kell tekinteni, mintha már rendelkezne azokkal.

A BANK VALAMENNYI TULAJDONA ÉS BÁRMINEMŰ TEVÉKENYSÉGE, MŰVELETE MENTESSÉGET KAP „MINDENFÉLE JOGI ELJÁRÁS, KÖZIGAZGATÁSI VAGY BÍRÓSÁGI ELJÁRÁS ALÓL, KIVÉVE, HA A BANK LEMONDOTT MENTESSÉGÉRŐL”.

Magyarországon található minden eszköze, jövedelme és tulajdona mentességet élvez minden adó- és egyéb közteher megfizetésétől, akár országos, akár helyi szinten, kivéve a szolgáltatási díjakat; mentes minden adófizetési, adóvisszatartási vagy adóbeszedési kötelezettségtől; mentességet élvez minden vám, adó vagy egyéb közteher megfizetésétől, vagy – a hivatali használatra szánt áruk tekintetében – bármely import- és exportkorlátozástól.

A bank dolgozói és elsősorban vezetősége – elnöke, igazgatói és kormányzói, valamint az ő családtagjaik – diplomáciai mentességben részesülnek.

Korlátozás nélkül, állampolgárságtól függetlenül jöhetnek Magyarországra azon szakértők és tanácsadók is, akik a Bank érdekében helyszíni látogatásokon vesznek részt.

És jöhet még mindenki más, akiket az NBB meghív.

A bank elnökének és családjának még a háztartási célú bevásárlásait is érdemes lesz Magyarországon intézni, miután megkapják a mentességet a személyes vagy családi használatra szánt importált árukkal kapcsolatban fizetendő vámok, adók, vagy egyéb közterhek alól.

Jár nekik a mentesség a Bank által számukra kifizetett illetmény vagy egyéb díjazás után fizetendő adók valamint társadalombiztosítási hozzájárulások alól.

És ezt a magyar Országgyűlés elfogadta. Lesz tehát Magyarországon egy orosz tulajdonú, nemzetközi intézmény, megjósolhatatlan létszámú, főként orosz alkalmazottal, akiknek mozgását tilos ellenőrizni, az épületbe magyar szerv a lábát be nem teheti, az is titok, hányan lesznek, az is, miért, ha kérdezzük, közünk nincs hozzá, adómentességet és állami védelmet élveznek, ingyen jár nekik akárhány és akármilyen ingatlan, amire csak rávetik fényes tekintetüket, akárkit behozhatnak az országba vagy kivihetnek belőle, ha engedélyre van szükségük bármihez, autóvezetéstől horgászáson keresztül kínvallatásig, azt már meg is kapták, ne kelljen avval bajmolódniuk, és mindegyiküket védi a diplomáciai mentesség.

Csak azt nem értem, minek kell ezt banknak nevezni, miért nem lehet kiírni a kapu fölé: „Központi Főrezidentúra”. Illetve értem: a látszat a fontos, mint Igoriban a Török Szultánnak.

Ráadásul a Privátbankár információi szerint a „pénzintézet” vezetője, Nyikolaj Koszov igazi, huszonnégy karátos titkosszolga, az lehet, hogy a nagyszülei nem voltak csekisták (bár csodálnám) de hogy már a szülei hatalmas szolgálatokat tettek a KGB-nek, az biztos.

A kedves mamája, Jelena Koszova (aki 2014-ben hunyt el) annak idején, 1949-ben az ENSZ-nél dolgozott New Yorkban, elvileg emberi jogi ügyekkel foglalkozott, a valóságban azonban atomtitkocskákat is szerzett a nagy Szovjetuniónak. 1947 és 1950 között a KGB rezidensként tevékenykedő Vlagyimir Barkovszkij (fedőneve Dan, illetve Jerry) volt a tartótisztje New Yorkban. Barkovszkij az amerikai atomtitok ellopásáért végzett kiemelkedő tevékenységéért 1996-ban kapta meg az Oroszország Hőse kitüntetést.

Az édesapja, id. Nyikolaj Koszov ezzel szemben a KGB magyarországi főnöke volt a hetvenes években, ami kevésbé romantikus, de annál jövedelmezőbb küldetés lehetett: a család tizenkét évig élt Budapesten, és míg Nyikolaj papa intézte a Szerv ügyes-bajos dolgait, Jelena mama szobrászkodást tanult négy éven keresztül, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Olcsay-Kiss Zoltánnál. Estére feltevéseim szerint összegyűlt a família, és csája után családi éleslövészetet tartottak, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból, mint egy szovjet mr. és mrs. Smith.

Ifj. Nyikolaj a Moszkvai Nemzetközi Tanulmányok Állami Intézetének (MGIMO) elvégzése után azonnal a külügyminisztérium kötelékébe került. A 15 éves külügyi (avagy diplomata fedéssel végzett hírszerzői) pályafutása alatt – főként Dublinban és Londonban szolgálva – a tanácsosi rangig vitte. Az ifjú Koszov aztán 1993-ban kezd el vezető beosztásokat betölteni orosz állami cégeknél és 2012 szeptemberében a személyesen Putyin által újjáélesztett NBB-nél azonnal kinevezik igazgatósági elnöknek.

Akkor tehát Koszov elvtárs hátterével tisztában vagyunk: valami azt súgja nekem, hogy nem igazán azért nevezték ki Budapestre, mert komoly tapasztalatai vannak a tajga megművelésében, szűzföldek feltörésében vagy mondjuk az atomfizika valamely ágában. Másféle tapasztalatai azonban bőven vannak, sőt, már a szülei is igen magas rangban vonultak vissza.

Ez ügyben a New York Times meg is kereste az NBB-t, ahol azonban azt válaszolták nekik (https://www.nytimes.com/2019/03/18/world/europe/hungary-russian-bank-spy-orban-putin.html ):

„Cáfolják, hogy vezetőjüknek vagy a banknak bárminemű köze lenne a a KGB-hez, illetve más szolgálathoz. A bank minden idevágó kérdést elutasított: azt állítva, hogy sem az elnöknek, sem pedig a részvényeseknek nincs köze az orosz hírszerzéshez, éppen ezért ez nem is érdemel kommentárt. Azt is írták a New York Timesnak, hogy a Budapestre költözés természetes lépés volt a terjeszkedésükben.” (Index) (https://index.hu/belfold/2019/03/18/orban_segithet_feltolteni_putyin_europai_kemhadtestet/?fbclid=IwAR1MsUuNZKHWtCQWoPvu_sGfQLagX52rxd4ib1Ezcn_YkhgbwqUOgyzxR7E )

Persze, hogy természetes lépés volt, csak nem a bank, hanem az orosz szolgálatok terjeszkedésében (mert azokból is van egy pár). Olyan kémközpont lesz itt, Budapesten, hogy Langleyből ide fognak járni a CIA-sek tanulmányútra!

Persze, az ügyben mindenki megszólalt már, aki átlát a nem túl sűrű szövésű szitán, Ungváry Krisztiántól – aki pedig történészként elég jól ismeri ezt a világot és a Nagy Játékot, ahogy Graham Greene nevezte - Ujhelyi István MSZP-s EP-képviselőig, aki egyenesen az Európai Bizottsághoz fordult, mert minimum kétesnek látja a történetet. Hej, ez már nem is kétes, ez már bizonyos... Ő különben lopakodó hazaárulásnak nevezte, hogy ezt megengedtük: annyiban vitatkoznék vele, hogy itt már szó sincs lopakodásról. Ez egyszerű, virtigli hazaárulás, vegytiszta formában.

Hazaárulás – de mennyiért? Mert az a nem mindegy.

Nos, az NBB már meg is ejtette az első magyarországi beruházását. Kicsit csavarosan – elvégre a Szervről van szó! - de megejtette. És azért akkora nagy csavarmenet vagy forgatónyomaték nincs az ügyben. Megtámogatták potom 12,6 milliárdocskával a Mélykúton átadott víziszárnyas-feldolgozó üzemet, melynek átadására még Orbán Viktor is elutazott némiképp szónokolni – miket is mondott? Különös áthallása van a szavainak a fentebb vázoltak ismeretében:

„Valahogy így képzeljük el a jövőt. Magyar vállalkozók belevágnak, magyar tervezők megtervezik, magyar építőipari cégek megépítik, utána magyar emberek dolgoznak a gyárban, magyar emberek vezetik a gyárat, és utána a profit is a magyarokhoz kerül.”

Da. Csak az egész miskulancia az oroszoké, országostól.

„Tudom, hogy önök mindig támogatták a nemzeti alapon álló kormányokat. Azt is tudom és köszönöm, hogy én is mindig számíthattam önökre. És láthatják: önök is számíthatnak ránk.”

Hát, ez már nem a dolgozóknak vagy a víziszárnyas-feldolgozó Hunent cég tulajdonosainak szólt.

Ez az elvtársaknak szólt.

Ez bizony hűségeskü a javából.

Különben az üzemhez biztosított hitelben az a csavar, hogy nem egyenesen az NBB folyósította, ők csak a bankgaranciát állták, magát a hitelt egy másik orosz pénzintézet, a Sberbank nyújtotta.

Egyszóval, így állunk. Én tovább már nem is kíváncsiskodom, nem is merengek ezen, mert félek, hogy harminckétszer hátba lövöm magamat egy mérgezett kötéllel egy nagyon rossz pillanatomban.

Volt ilyen, van ilyen és a jelek szerint minálunk lesz is még ilyen.

Gyűlnek a sasok a kémfészekbe.

A kétfejű, orosz sasok.

Szele Tamás

Hogy a végén kezdjem: csődöt mondott a hajléktalan-törvény. Pontosabban: kifordult medriből s elveszté tett nevét – ugyanis lehetetlen alkalmazni. Ettől függetlenül hatályát, érvényét nem vesztette, csak éppen alkalmazni képtelenség. Ezen nincs mit ünnepelnünk – ünnep akkor legyen, ha majd hatályon kívül helyezik, addig ne vágjuk le a hízott tulkot.

Ez volt az egyike azoknak a tűrhetetlen törvényeknek, amelyeket már az új Országgyűlés hozott, igaz, nem a botrányos és legendás december 12-i ülésén, ahol a takarító személyzet is szavazhatott volna, hiszen működésképtelen volt az azonosító rendszer: nem, ezt korábban hozták, október végén, rendezett körülmények között, finom, fűtött kupolateremben szavazták meg. És mivel nem azon az ominózus ülésen szavaztak róla, valahogy kimaradt a decemberi tüntetések Öt Pontjából is, remélem, pusztán feledékenységből. Másra gondolni sem merek, például arra, hogy nem is érdekelte a megfogalmazókat ez a probléma. Maradjunk abban, hogy az időzítés miatt nem került a pontok közé.

És mi van benne?

A 178/2018 (X.2.) kormányrendeletről beszélünk (http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK18150.pdf), „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértéssel kapcsolatban közreműködő egyes szervek kijelöléséről és feladatairól”. Ez alapvetően a szabálysértésnek minősített otthontalanság elleni intézkedéseket részletezi, nem kevés tanulsággal: akik írták, valószínűleg életükben nem találkoztak még hajléktalannal, és azt hiszik, az választott életforma, amit kalandos lelkületű, bohém egyének űznek, játszi hangulatukban. Igazán rájuk férne, mármint a szerzőkre egy, csak egy hűvösebb éjszaka a nyóckerben akárhol.

Az alaphelyzet az, hogy valamely kedves, öntudatos, házmesterlelkületű polgártársunk értesíti a rendőrséget, miszerint hajléktalant látott az alvégen. Erre fel elvileg kimegy intézkedni egy járőr, akiknek az kell legyen az első dolguk, hogy értesítik a területileg illetékes, az Szt. 65/E. § (2) bekezdése szerinti diszpécserközpontot, miszerint hajléktalanság van folyamatban. Mintegy zajlik.

Ezek után intézkedés következne a hajléktalan ellen, jó bonyolultan, mely nem mellesleg ingóságai megsemmisítésével is jár, kivéve azonban személyes iratok, fényképek, gyógyászati segédeszközök, az elkövetőhöz köthető hatósági iratok kiadmányai, közokiratok, az elkövetőre vonatkozó jogot, kötelezettséget megállapító okiratok esetében. Magát a hajléktalant elvileg elhelyezik, csak kacifántosan: a rendőr értesíti a diszpécserközpontot, mely azonnal cselekszik, és tájékoztatást nyújt az elkövetés helye szerinti ellátási területen szabad férőhellyel rendelkező hajléktalanellátó intézményekről. Majd munkatársa segítséget nyújt az elkövető hajléktalanellátó intézménybe való eljutásának megszervezése érdekében, ha az elkövető az őt fogadni képes, szabad férőhellyel rendelkező hajléktalanellátó intézménybe állapotánál fogva önállóan nem képes eljutni. Mármost azonban, ha az elkövető – borzalmas ez a kifejezés, bár jogilag nem lehet ellene kifogást emelni – ellenszegül, nem hajlandó bevonulni az intézménybe, akkor megindul ellene a szabálysértési eljárás, és irány a fogda.

De a szabálysértési eljárásnak mindenképpen meg kéne indulnia, hiszen a cselekmény, mármint az életvitelszerű közterületi tartózkodás megvalósult – csak az az eset volna kivétel, ha a rendőr felszólítására a hajléktalan abbahagyja szabálysértő tevékenységét és menten lakhellyel bíró személlyé változik. Ez a verzió nem túl valószínű, mivel ha módjában állna megtenni, semmi szükség nem volna ehhez rendőri felszólításra.

Őrültség az egész, embertelen, tökéletes, betűrágó jogszabály, ellentétes minden humanizmussal.

Ráadásul kivihetetlen is.

Kivihetetlen, ugyanis a hivatalos adatok szerint Magyarországon 9800 éjjeli menedékhely és átmeneti szállás áll a hajléktalanok rendelkezésére, a nappali melegedők száma pedig eléri a 7600-at, ezzel szemben a Város Mindenkié 2017-es statisztikája alapján abban az évben (https://avarosmindenkie.blog.hu/2017/08/08/tobb_mint_100_ezer_ember_van_bizonytalan_lakcim_helyzetben ):

„70 808 embernek nem volt érvényes lakcíme. 23 865 embernek volt csak település szintű lakcíme, ebből 6728 fő Budapest valamelyik kerületébe volt bejelentve. 5818 főnek volt csak tartózkodási címe.”

Hát ennyi hajléktalanról lehet szó valójában, nem 9 800-ról.

A törvény érvényesíthetetlen, erre két embercsoport jött rá elsőként, mint érdekeltek, úgymint a hajléktalanok és a rendőrök. A Népszava ugyanis utánanézett, végső soron hány esetben intézkedett a rendőrség hajléktalanok ellen? (https://nepszava.hu/3029253_megbukott-a-hajlektalanbirsag)

„Tavaly októbertől március 4-ig országszerte 338 esetben alkalmazott helyszíni figyelmeztetést a rendőrség „életvitelszerű közterületi tartózkodás” szabályainak megsértése miatt – tudta meg lapunk az Országos Rendőr-főkapitányságtól. Ez pedig azért figyelemre méltó, mert már január elején 298 helyszíni figyelmeztetésnél tartottak, vagyis a jelek szerint a leghidegebb hónapokban csökkent a büntetési kedv – mintha már a rendőrség is belátta volna, nincs értelme azért bírságolni valakit, mert az utcán él. A szigor enyhülésére utal az is: januárig 10 hajléktalant állítottak bíróság elé azért, mert az utcán élt, azóta viszont egyetlen embert sem.”

Én, kérem, mindig mondtam, hogy a magyar rendőr nem fenevad. Rendőr ismerőseim még annak idején erős megütközéssel fogadták a hajléktalanság szabálysértéssé minősítését, azt mondták, rendben, a parancs az parancs, de két dolgot utálnak: az első a tüntetések biztosítása, a második a fedél nélküliek vegzálása. A rendőr a saját alapértelmezése szerint is a bűnözőket kergeti, márpedig az nem bűn, ha valakinek más a véleménye, mint a kormánynak, és az sem, ha valaki annyira szegény, hogy nincs hol laknia. Abszurd is, hogy egy járőr ne tudjon valós bűncselekmény helyszínére kimenni, mert épp egy hajléktalan ellen lép fel. Közben meg végigrabolják a csibészek a fél kerületet.

És, amint látom, a fizetetlen túlórákkal sújtott, halálosan fáradt rendőrök megoldották a helyzetet. Nem intézkednek. A szabálysértés súlyát és társadalmi veszélyességét tekintve ez indokolt is, még ha nem is okvetlenül jogszerű: míg muszáj volt, míg ellenőrizték őket, megfeleltek a kívánalmaknak, de van egy olyan sejtésem, hogy úgy január elejétől már a vezetőség sem adott parancsot ennek a törvénynek a minden áron való érvényesítésére.

Ez bizony érthető is, jó is, emberséges is.

Megoldódott a helyzet?

Dehogy oldódott.

Egyfelől, a hajléktalanság továbbra is létezik és fenyeget majdnem mindenkit, aki nem dúsgazdag, méghozzá – a legújabban megsűrűsödött kilakoltatások miatt – nagyobb arányban is, mint korábban. Legfeljebb annyi történt, hogy a hajléktalanok és a rendőrök taktikát változtattak, a hajléktalanok még mindig ott vannak az aluljárókban, közterületeken, csak nem telepednek le egy helyre, vagy csak metrózárás után mennek le aludni, a rendőrök meg félrenéznek. Élni és élni hagyni alapon. Azonban a rejtőzködő hajléktalanok kikerülnek a szociális intézmények látóköréből is, így tehát ez a borzalmas törvény még sokkal nehezebbé tette az életüket, mint volt.

Ráadásul a törvény, akármennyire is szabotálják, még hatályban maradt, még alkalmazható, nem szabadultunk meg tőle: elég egy parancs, és újraindulhat a vegzatúra. Damoklész kardja ez jogi szempontból, olyan, mint a netadó volt, amiről mindenki azt hiszi, hogy elsöpörte a népharag – dehogy söpörte, kérem, jogilag most is bármikor elő lehet venni, a kormány csak elhalasztotta a bevezetését!

Csak hát a magyar ember annyira szeret győzni, hogy még a döntetlent is diadalként ünnepli.

Ne feledjük azonban, hogy volt ennek a helyzetnek egy abszurd következménye is: a Tarlós István által tervezett (és valószínűleg meg is valósuló) éjszakai aluljárózárlat. Tetszenek még arra emlékezni? (http://huppa.hu/szele-tamas-aluljarok-vegzete/ )

Arról volt szó ugyanis, hogy éjszakára az összes budapesti aluljárót le kell zárni, az ott alvás megelőzése érdekében, méghozzá központilag nyitható elektromos rácsokkal. Mármint, nem rázna a rács, a zár volna rajta elektromos és csak távirányítással nyílna.

Meg pajszerrel, mondom én.

A zárás az utolsó metrószerelvény leállása után történne. Mégpedig közterület-fenntartók jelenlétében, akik ellenőriznék, nem ragadt-e lent valaki. Imádni fogják a közteresek ezt az éjszakai műszakot, annyi biztos. Egyelőre megkezdték a rácsszerelést – papíron, én magam egy ilyesmit láttam a Nyugati aluljárójában, de az megbízható tanúk szerint már korábban is ott volt, ráadásul semmi nyoma nincs rajta elektromos zárnak – szóval elmondhatjuk, hogy senki nem tett semmi érdemlegeset a Nagy Aluljárózáró Terv megvalósításáért.

Ez a semmi mostanáig kilencvenhat millióba került. Tapasztalataim a honi viszonyokról azt mondják, hogy ezt még módosítják vagy háromszor, bővítik, míg el nem éri a minimum félmilliárdot, és valahol ott fog megállapodni a végösszeg: de rács, az nem lesz.

Ne is legyen, csak a semmi ingyen is megvan, nem kéne ennyibe kerülnie.

Kérem, így lehet forintosítani egy rossz és embertelen törvényt, így lehet belőle kézzel fogható anyagi hasznot húzni.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a hajléktalan-törvény egyfelől teljes csőd, mert alkalmazhatatlan, és hála az Égnek nem is alkalmazzák, másfelől bizonyos szempontból elérte a célját, mert ha nem is oldotta meg a hajléktalanság társadalmi problémáját (nem is tudta volna, azt nem így kell), azt sikerült elérje, hogy kevesebb hajléktalan van szem előtt, mert rejtőzködni kényszerülnek.

A magyar kormány újból a szőnyeg alá sepert egy komoly gondot és sikerről gagyarászik.

Boldog Isten, mi minden van már az alatt a szőnyeg alatt...

És egy szép napon az a sok probléma lerúgja magáról a kárpitot, a felszínre tör és minden látszatot elsodor.

Aznap majd tessenek vigyázni magukra.

Szele Tamás

Tegnap bőven akadt alkalmam elemezni Orbán Viktor ünnepi beszédét, volt, amilyen volt, értelem nem sok szorult belé, bennem végig az a kérdés bujkált: az egy dolog, hogy én elolvastam, de ő maga vajon elolvasta-e, mielőtt felmondta? Mert kétlem: vagy ha mégis, akkor már észre sem veszi, miszerint szembe kerül a cár atyuskával, ha ilyeneket beszél.

Szembe ám, sőt, az egész európai populista politika is. Ugyebár, Orbán főként birodalmazott, brüsszelezett, pedig többet ésszel, mint Brüsszel, de azért migrációzott, migránsozott is, lévén, hogy az egy jól bevált, kipróbált eszköz, azzal nem lehet nagyot tévedni. Azt mondta:

„És azok is mi voltunk, akik az Európába indított migránsinváziót megállítottuk Magyarország déli határainál. És azok is mi vagyunk, akik erős Európát, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén, akik nem a bajt hozzák ide, hanem a segítséget viszik oda.”

Hát mondta, mert mi egyebet mondott volna, és nagyon védte ő a keresztény kultúrát is. Kell az ilyenkor, kampány- és dologidőben. Persze hamar akadt külföldi támogatója is, bizonyos Harald Vilimsky, az Osztrák Szabadságpárt politikusa, európai parlamenti képviselő, a Nemzetek és Szabadság Európája frakció tagja (ennek a vezetője Marine le Pen), aki szombaton interjút adott Bécsben a magyar közmédiának abból az alkalomból, hogy nem volt semmi alkalom. Bécsben mindenki azt mond amit akar, annak, akinek akarja, az egy szabad ország, így aztán nem is azt kérdem, miért ragadtatta magát a lentebbi veretes mondatokra, hanem azt kérdem inkább, mennyiért tette?

„És mi azt mondjuk, hogy meg kell őrizni a saját kultúránkat, és nem szabad feláldozni más, idegen kultúráért, ami betolakszik ide. Elutasítjuk az iszlám kultúrát, ahol a nőkről alkotott kép nem egyezik a miénkkel. Az a legfontosabb, hogy megvédjük a saját társadalmunkat, és ez egyben a mi politikai feladatunk is. (…) Egyetértek Orbán Viktor miniszterelnök migrációs politikájával, nem értem miért lép fel ellene olyan erőteljesen az Európai Unió. Ő volt az ugyanis, aki 2015-ben megvédte a határokat, és küzd az ellen, hogy Európa multikulturális legyen. Igaza van abban, hogy az Európa felé tartó migránsáradat nem fog megszűnni. Nagyon örülnék, ha közelebbről és jobban együttműködhetnénk annak érdekében, hogy ezt a veszélyt elhárítsuk. (..) Orbán Viktor Európa hőse, mert ő volt az, aki 2015-ben, amikor minden lehetséges szabályt megszegtek, főként Schengent, a határainkat nem védték meg, ő mindezt megtette, megvédte a határokat, és azóta is folyamatosan felhívja a figyelmet a szabályozatlan bevándorlás veszélyeire. Azt hiszem, hogy egy olyan párt, mint a Fidesz vagy maga Orbán Viktor sokkal jobban illene közénk, osztrákok közé, az olaszokhoz vagy a lengyelekhez, mint az Európai Néppártba. De ez egy olyan döntés, amit a magyaroknak, a Fidesznek vagy Orbán Viktornak magának kell eldöntenie. Én csak azt tudom mondani, hogy örülnék, ha a jövőben mi alkotnánk egy szövetséget, ugyanakkor elfogadom az ő döntését.” (Magyar Nemzet)

Aztán a ministráns elrakta a füstölőt, mert már az MTI munkatársa sem bírta köhögés nélkül a tömjénezést. Mondjuk Vilimsky nem épp meghatározó politikusa sem Európának, sem Ausztriának, de mégis a populista frakció tagja, így ezzel a magasztalással két legyet ütött egy csapásra: ezüsttálcán nyújtotta át a meghívót Orbánnak le Penékhez, és valószínűleg keresett egy kis pénzt is.

Mert azt nekem senki ne mondja, hogy eleven, egészséges ember képes ingyen Orbán Viktort Európa hősének nevezni. Az ilyesmi nehéz dolog, jól meg kell fizetni.

Akkor úgy nagyjából körvonalazódik a kép: ha és amennyiben kizárnák a Fideszt a Néppártból, marad vagy a konzervatív frakció (csak oda már nem fog kelleni), vagy a le Penéké (ahol mindenkit tárt karokkal várnak), esetleg még a legendák Nagypopulista Nagyfrakciója, ami a mostaninál sokkal erősebb volna, Orbán várakozásai szerint talán még kétharmados is az Európa Parlamentben, csak éppen ennek a megszületése a mostani választások idején annyira valószínű, mint az, hogy Orbán Viktor a választások alkalmából egészséges hármasikreknek adjon életet.

Tehát egyelőre – ha csak a Néppárt nem fontolgat valami felfüggesztéses, fegyelmező, megengedő megoldást vagy nem fogadja el azt a pardont, ami nem volt bocsánatkérés, a Fidesz legsimább útja a mostani, le Pen-féle populista frakcióba vezet. Ott aztán védhetik a keresztény Európát kivont szablyával, harcolhatnak Brüsszel birodalma ellen, ráadásul a brüsszeli parlamentből, szóval elég kényelmesen, és kergethetik a migránsokat a kontinens határairól. Ha megszorulnának a nagy csatában minden és mindenki ellen, egyet bizonyosan tudhatnak: Moszkva mögöttük áll. A könnyeknek nem hisz, de nekik mindig, mert ők megbízható mologyecek.

Hát, azzal egy kis baj lesz. Mert vagy kitartanak a mostani véleményük mellett – évek munkája van benne! - és akkor kiáll mögülük Moszkva, vagy elkezdik elfogadni a migrációt, mint jelenséget.

Ugyanis, kérem, Vlagyimir Vlagyimirovics már elfogadta.

Jól tetszettek olvasni.

Az ugyanis a helyzet – a Napi.hu információi alapján, de a Moscow Times is így tudja – miszerint a hivatalos adatok szerint 2018-ban 146,8 millióra csökkent Oroszország népessége, ez idő alatt majdnem százezer emberrel lettek kevesebben az oroszok. A 93 500 fős csökkenést ugyanakkor már ellensúlyozza a jelentős mértékű gazdasági migráció is, ez tavaly 57,2 százalékkal növekedett. Ezért aztán Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrégiben aláírt egy 2025-ig tartó migrációs akciótervet, melyben a migrációt az alkotmányos jogok hivatalának hatáskörébe adta.

A Kommerszant úgy tudja, hogy a Putyin-terv szerint Oroszországba 5-10 millió migránst kell betelepíteni 2025-ig. Ahhoz, hogy a népességcsökkenés teljesen megálljon, évi mintegy 300 ezer gazdasági migráns befogadására lenne szükség. A Kreml ezen felül listázza a „donorországokat”, vagyis azon posztszovjet államokat, mely munkaerejének bevonzásával ellensúlyozhatja a népességcsökkenést: a célpontok között Ukrajna, Kazahsztán, Üzbegisztán, Moldova, valamint további, a térségben elhelyezkedő országok találhatók.

Nagy lehet a baj, ha már ezt teszi Moszkva, de lássuk az arányokat: Oroszországnak van 146,8 millió lakosa, betelepít 10 millió oroszul (is) beszélő embert, már, ha lesz, aki betelepüljön, mert rám ne tessenek számítani, igaz, nem is beszélek jól oroszul - ez olyasmi arányaiban, mintha Magyarország körülbelül 650 ezer embert fogadna be.

Hát, nem lesz könnyű lenyelni ezt a békát populista oldalon, ahol a határainkra tévedő évi pár száz embert is klónhadseregenek látják. Lehetne mondani, hogy „de hiszen Oroszországba majd az oroszok mennek, hiszen azok beszélik az anyanyelvüket”, csak nem lenne igaz: rengeteg ember beszél valamennyire oroszul, hiszen ez volt a Szovjetunió közigazgatási nyelve, akadnak ugyan orosz népcsoportok, amelyek valóban a mai Oroszország határain kívül élnek, akár nagyobb tömbökben is, csakhogy ők eddig is bevándorolhattak volna, ha akartak volna. Különben is a Baltikum orosz lakossága például nem akar, részint az orosz életszínvonal miatt, részint az orosz politika is helyesebbnek találja bizonyos tervek miatt, ha ott élnek, ahol vannak.

De hát nem is a Baltikumról volt szó, hanem Ukrajnáról, Kazahsztánról, Üzbegisztánról, Moldováról. Hát, Ukrajnában, Moldovában nem jellemző a muzulmán lakosság, de bizony Kazahsztánban, Üzbegisztánban más a helyzet: a kazah lakosság 57%-a szunnita mohamedán, az üzbég lakosságé egyenesen 92%! Hej, pravoszlávok, ezek szerint már a Szent Oroszország sem lesz a régi.

Márpedig ezt a betelepítési rendszert Putyin már aláírta: valószínűleg abszolút nem érdekelte, milyen helyzetbe hozza ezzel az ő hűséges európai pincsikutyáit, akik mostanáig azt mesélték mindenkinek, hogy Oroszhon az európai kultúra egyetlen reménysége, új Róma, valamint az iszlám ostora, és Putyinra mindig lehet számítani a muszlim áradattal szemben.

Nagyon kíváncsi leszek a magyarázkodásukra.

Most már csak azt kell valahogy elintézni, hogy akadjon tízmillió oroszul beszélő ember a világon, akiknek legyen is kedve bevándorolni Oroszországba. De ha Putyintól függ, őt nem féltem: megvannak neki a maga módszerei erre is.

De az európai populistákkal mi lesz? Életművek válnak semmivé egy aláírástól...

Kérem, az európai populisták vagy ideológiát cserélnek (bár előbb alsóneműt), vagy szembeszállnak most már Moszkvával is.

Ez utóbbit nehezen hinném el.

Szele Tamás

Kérem szépen, ez egyre nehezebben megy. Valamikor, kilenc éve úgy kezdődött, hogy mondott Orbán Viktor egy beszédet, én azt kielemeztem, rámutattam, hol vannak a hibák a gondolatmenetben – mert azok mindig voltak – és utána megjelent az írás. A munkamenet nem változott, de egyre komolyabb gondokat okoz rájönni: mire gondolt a költő?

Vagyis mi a jó Isten csodáját akart mondani Orbán Viktor például a tegnapi beszédével? Mert azt, hogy értelme nem sok van, már megszoktuk, viszont sajnos azt is, hogy mindig „üzen” valakinek, valakiknek. Ráadásul nem hisz a szavak értelmében, sokkal inkább az ismétlésükben, ha így megy tovább minden, előbb-utóbb eljön annak is az ideje, hogy elmond egy dadaista beszédet, amiben mondatrészek nélkül kizárólag „hívószavakat” fog ismételgetni. Azokat a kifejezéseket, amiket az állandó sulykolással belé akar verni a köztudatba. Mondjuk ehhez tényleg felesleges maga a nyelvtan is, és ahogy a közönségét ismerem, nekik harmadlagos a mondatok értelme, mindenképpen megtapsolják. Sőt, ha érteni is kéne, az csak zavaró tényező, lelassítja a jelszavak rögzülését.

Ezek lassan már nem beszédek, hanem az alkalmazott tömeghipnózis példái. A tegnapi agymenés értelmezése olyan komoly feladat, hogy én egyiptológust hívnék hozzá, de most senki sem ér rá, hosszú hétvége van, mi több, reggel – meg kell oldjam egymagam. Na, essünk neki – hát mit mondott nekünk tegnap ez a szép ember? (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/kereszteny-kultura-nelkul-nem-lesz-szabad-elet-europaban-kereszteny-kulturank-megvedese-nelkul-elveszitjuk-europat-es-europa-nem-lesz-tobbe-az-europaiake?fbclid=IwAR3GUYAR0R8yMQal8a3CyDo1fe36kK8pSe1kpEsx2RCshAwjgGkPzZWI8Nw )

Első sorban kívánt. Azt kívánta, mégpedig Európa népeinek, hogy:

„Hulljon le szemükről a hályog, hogy lássák és értsék; keresztény kultúra nélkül nem lesz szabad élet Európában, keresztény kultúránk megvédése nélkül elveszítjük Európát, és Európa nem lesz többé az európaiaké. Keresztény kultúra nélkül nincs magyar szabadság, és nincs szabad Magyarország sem, ez így van függetlenül attól, hogy személyesen éppen hányadán állunk a Jóistennel. Azt kívánjuk Európa népeinek, hogy szabaduljanak meg a farkasvakságtól. Vegyék észre, hogy egy liberális európai birodalomban mindannyian elveszítjük a szabadságunkat!”

Ez így, kezdésnek igen szép. Első sorban is nem nagyon tapasztalom, hogy a keresztény kultúrát olyan komolyan fenyegetné bárki is: legalábbis Európában nem. Mondjuk maga az európai kultúra sem okvetlenül és minden ízében „keresztény”, hiszen nem pusztán arról van szó, hogy más felekezetűek is tettek hozzá bőven, hanem arról is, hogy még a vallásos keresztény művészek és tudósok sem voltak főállásban, minden percükben ájtatosak. Vegyük Francois Villont, akinek életművét tényleg nehezen lehetne megérteni anélkül, hogy tudjuk: legfőbb ellensége, Thibault d'Aussigny orléans-i püspök volt, azért is foszthatta meg írnoki hivatalától – tehát ilyen formában Villonhoz ismerni kell a kereszténységet, bár azt nem mondanám, hogy az akasztófavirágokat megéneklő költő minden pillanatát ájtatos elmélkedés töltötte ki. És a legtöbb európai alkotó így van: ahogy Kínát vagy Tibetet nem lehet megérteni a buddhizmus nélkül, úgy Európát sem a kereszténység nélkül, gondoljunk csak Charpentier Te Deumjára vagy Bach kantátáira - de azért se Kína, se Tibet, se Európa nem abból él, soha nem is élt abból, hogy folyamatosan imádkozik.

Egyszóval, van európai kultúra, amihez ismerni kell a kereszténységet, de ez a kultúra nem feltétlenül vallási jellegű. Miniszterelnököm: olvasson Rabelaist! Olvasson Chaucert, a Canterbury meséket, olvasson Boccacciót.

Hogy hányadán állunk „személyesen” a Jóistennel, azt mindenki tisztázza saját magának, van erre egy kiváló eszköz, lelkiismeretnek hívják, kár, hogy a miniszterelnök úrnál ez fájdalmasan hiányzik.

És most jön a beszéd kezdetének vége, ami a vég kezdete is: a liberális európai „birodalom”, amiben mindenki elveszíti a szabadságát! Mondanám, hogy ez az ember nincs tisztában a „liberalizmus” szó jelentésével, de nem mondhatom, mert 1992-ben még alelnöke volt a Liberális Internacionálénak, 1993-ban még a szervezet végrehajtó bizottságának is tagjává választották, 2000-ig megtartotta alelnöki címét! Ha lennének bűnei a liberalizmusnak, amint nincsenek, az első ember, akit felelősségre lehetne vonni értük, pont Orbán Viktor volna. De egyáltalán: a liberalizmus nem is egy koherens ideológia, ahogy mostanság sulykolja ez a kis atommeghajtású hurkatöltő, inkább csak egy gondolkodásmód, ezernyi leágazással, alaptételei vannak, de dogmái nem nagyon, és nincs „liberális birodalom”, vagy állam. Egy államot lehet liberális elvek szerint vezetni, egy államszövetséget is, de olyan értelemben, ahogy a kommunizmus vagy a fasizmus, a liberalizmus nem hoz létre államrendet. Azt demokráciának hívják, amiben érvényesülni szokott (vagy monarchiának: arra is van több kiváló példa).

De menjünk tovább.

„Szabad ember csak az lehet, aki egy szabad nemzet fia, és nem egy birodalom alattvalója. Az európai ember csak akkor lehet boldog, ha maga dönthet saját és nemzete sorsáról. Tudjuk, hogy a honfoglalók szabad akaratukból döntöttek a kereszténység mellett és ragaszkodtak a szabad döntés jogához az oszmánok, a Habsburgok és a szovjetek ellenében is. A szabadság gondolata pedig a kereszténységből sarjad ki, mert Isten előtt minden ember és minden nemzet egyenlő.”

Az első két mondat igaz, csak épp nyitott kapukat dönget: közjogilag ugyanis magunk döntünk sorsunkról, képviseleti demokrácia útján (más kérdés, hogy ez milyen pocsékul működik), de édes úr, mutassa már meg nekem azt a Birodalmat, mert hívom a Luke Skywalkert! A honfoglalók szabad döntése itt és most ne képezze vita tárgyát, mert nincs időnk részletezni, de mi van, a Habsburgok el akarták őket tántorítani a kereszténységtől? A honfoglalókat? A Habsburgok? És mégis, milyen hitre? Hinajána-buddhizmusra, vagy mire? Beszéd előtt nem kéne tudatmódosító szereket alkalmazni, mert nagyon meglátszik... Hogy a szabadság gondolata miből sarjad, az lehet jó kérdés, de egy bizonyos: nem okvetlenül és csakis a kereszténységből, ugyanis ezek szerint a szabadság fogalma időszámításunk előtt ismeretlen kellett volna legyen és a kínai vagy indiai bölcselet sem foglalkozhatott volna vele – később sem.

„Látványos közép-európai felemelkedésre készülünk, hajdanvolt nagyságunk megismétlésére, elsöprő erejű közép-európai reneszánszra. Itt vannak velünk a lengyelek ma is, ahogy végig velünk voltak 1848-1849-ben és a 20. században is. A lengyelek nélkül ma Magyarország sem lenne szabad, és Európát sem lehetett volna újraegyesíteni. Közép-Európa legnagyobb, vezető országa Lengyelország. Amikor Brüsszelből Lengyelországot támadják, akkor egész Közép-Európát és bennünket, magyarokat is támadnak. Azoknak a birodalomépítőknek, akik ki akarják terjeszteni árnyékukat Közép-Európára, azt üzenjük: mindig számolniuk kell a lengyel-magyar kötelékkel.”

És ha nem akarják kiterjeszteni, nem kell számolniuk, ez ennyire egyszerű. Megint ez a Birodalom, állandóan ez a Birodalom... erre a pár mondatra különben a lengyel vendégek miatt volt szükség, egyszerű udvariasság, tartalom nélkül.

„Minden évben a magyarok istenére esküt teszünk, hogy kitartunk a szabadság mellett és ellene mondunk a rabságnak. A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar kiáll minden magyarért, és minden magyar közösen kiáll Magyarországért!”

Valamint minden magyar derékból kiáll a lumbágó. Azt nem értem, hogy ha ez így lenne, miért nem március 15-én tartjuk mindig az országgyűlési választásokat? Mert ha ezen dátumon ennyire egységes a nemzet, amint azt a miniszterelnök állítja, nem is kéne megszámolni a voksokat, egyhangú lenne minden szavazás. Egységes. Bár, szerintem ez kétséges.

„A magyaroknak joguk van a saját hazájukhoz, joguk van a saját magyar életükhöz, ahogyan a kedvük szerint való. Nem volt, nincs és nem is lesz mégoly erős és agyafúrt birodalom sem, amely ezen változtatni tudna.”

Uram, ezt sem vonta kétségbe senki. És nincs ember sem Európában, sem a Föld kerekén, aki a magyar nép életmódján változtatni akarna – hát mire lenne az jó és kinek? A legközelebbi születésnapjára veszek magának egy hatalmas, nyitott kaput, legyen mit döngessen.

„Valójában sohasem győztek le bennünket: itt, a birodalmak árnyékában, a civilizációk útkereszteződésében a haza megmaradásáért, a nemzet megtartásáért és a keresztény kultúráért vívott háborúkat mi végül mindig megnyertük. Voltunk, vagyunk és leszünk. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. És így lesz újra és újra, amíg világ a világ. Ez a legnagyobb diadal, amit egy magunkfajta európai nemzet a birodalmak felett arathat.”

Izé, csak azt nem tudom, mit ünnepeljünk meg előbb: Mohácsot, a Muhi-pusztát, Világost...? Melyik volt nagyobb győzelmünk? Az tényleg csodálatos és mérhetetlenül fontos, hogy ezek a sorozatos vereségek nem jelentették Magyarország végét, de attól még diadalnak nehéz volna nevezni őket.

„És azok is mi voltunk, akik az Európába indított migránsinváziót megállítottuk Magyarország déli határainál. És azok is mi vagyunk, akik erős Európát, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén, akik nem a bajt hozzák ide, hanem a segítséget viszik oda.”

Aha. És közben nem ért véget a szíriai polgárháború, annak semmi szerepe nincs a menekülők számának csökkenésében, ugyebár. Orbán Viktor a szögesdrót tetején átnyalábolja a janicsárt és leugrik vele vagy a mélybe vagy a sarki kocsmába, mindegy is. „Erős Európát, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén” - azért ennél egyértelműbben nem lehet bejelentkezni Bonaparte Napóleonnak, az biztos, csak kérdés, miniszterelnök úr, mennyire kedveli a gumidominót? Mert ha maga Napóleon, hozzá kell szoknia.

„Új kezdetet akarunk, hogy megállítsuk Európa hanyatlását, véget vethessünk az Európai Egyesült Államokról szóló lázálmoknak, hogy Európa újra az európaiaké lehessen.”

Tessék? Ha Európa nem egyesül, akkor lesz az európaiaké, ha egyesül, akkor ezzel szemben másé lesz, mondjuk a Fidzsi- vagy a Tuamotu-szigeteké? Ez az ember tudja, mit beszél? Nem az egységben az erő, hanem a kétségben?

Nem is érdemes tovább elemezni. Ez ugyanis – ha meg tetszenek figyelni – nem volt beszéd a szónak abban az értelmében, hogy a beszéd folyamán valaki kifejti a véleményét vagy a gondolatait egy adott tárgyról. Ez egy jól-rosszul összetákolt nyelvtani keret volt, amit Orbán Viktor azzal a céllal mondott el, hogy minél többet ismételgethesse a „hívószavakat”. A legfőbb hívószó most a „birodalom”, többet emlegeti, mint az Isaac Asimov. Ha már Asimov, az idei beszédből érdekes módon eltűnt az Alapítvány, mármint a Sorosé, most Brüsszel a főellenség, ugyanis a Brexit késésével Orbán kezdi elveszíteni frissen megszerzett, politikai súlyát az Unióban, érthető, hogy most az Unió ellen forrnak az indulatai.

Hölgyeim és uraim, tömeghipnózis-kísérletet láthattak, a Múzeumkertből.

Hogy milyen sikerrel, ki-ki döntse el maga.

Szele Tamás

Lehet ma ezerszer is március tizenötödike Magyarországon, a világ többi államalakulata a mi állami ünnepünket gonosz módon figyelmen kívül hagyja, és ahelyett, hogy náluk is megállna az élet a mi hosszú hétvégénk kedvéért, minden zajlik tovább, szerintem kifejezetten azért, hogy minket bosszantsanak. Kivéve a Brexit ügye. Az úgy halad, hogy áll, mint a Sion hegye.

Míg mi nemzetiszín petárdát tűzünk mellkasunkra, hogy csak a honért égjen e kebel, vagy, na jó, kokárdát, az Alsóház nem tétlenkedik: tegnap és tegnapelőtt valóságos lázban égtek, olyan aktívan sikerült nem határozniuk semmit, azonban ehhez két nagyon zsúfolt munkanapra volt szükségük. Illetve, hogyne határoztak volna: kiderült, miket nem akarnak.

Az azonban nem derült ki, miket akarnak.

(Fotó: 444. Harrison első kronométere)

Szóval, kiderült, miszerint új népszavazást semmi szín alatt nem kívánnak Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépése ügyében, vagy de, csak nem most és nem így. Konkrétan az történt, miszerint 85-334 arányban elutasította a brit alsóház azt a módosító javaslatot, amely újabb referendum kiírására kényszerítette volna a londoni kormányt a Brexittel kapcsolatban. Az Alsóház többi tagja tartózkodott. A képviselőknek egészen pontosan arról kellett döntenünk, hogy ha hosszabbítást kér a kormány a Brexitre, akkor népszavazást is rendeznek. Ezen a két lehetőség az lett volna (a HVG nyomán), hogy:

• kilépnek az EU-ból „a parlament által meghatározott feltételek mellett”

• fenntartják az ország uniós tagságát.

Európai szemszögből nézve az lenne talán a legdemokratikusabb, ha az életben egyszer, kivételesen és soha többé, de ez esetben megismételnék az ügydöntő népszavazást, azonban erre a brit belpolitika nem hajlandó. Az érthető, hogy a tory kormány nem támogat egy új referendumot, de mi lelte a Munkáspártot? A Munkáspártot részben Jeremy Corbyn lelte, aki egyéb politikai különcségei mellett (vannak számosan) a Brexit lelkes híve is. Az, hogy pártjának többi tagja meglehetősen Brexit-szkeptikus, őt nem zavarja, ő a pártelnök, és kész. Corbyn különben eléggé öntörvényű figura, 2005 és 2015 között 148 alkalommal szavazott pártja ellenében a parlamentben, ami a brit történelemben egyedülálló, ha Tony Blairt nem tudta tisztelni, miért tisztelné a pártja tagságát, azok képviselőit vagy a realitást, mint jelenséget? A Munkáspártot másrészt pedig egy logikai csapda bénította meg: mivel előbb szavaztak a referendumról és utána volt kiírva a Brexit halasztásáról történő szavazás, ha előre megszavazzák az új népszavazást, utána nincs miról szavazni, pedig benne van a napirendben! Ezért aztán a Labour részéről Keir Starmer, a brexitért felelős árnyékminiszter kijelentette, hogy a Munkáspárt támogat egy újabb népszavazást, de csütörtök alapvetően a kilépés halasztásáról szól. Ezért a párt hivatalosan nem támogatta a referendumról szóló módosítót, képviselői többsége tartózkodott, habár ettől még várhatóak voltak kiszavazások. A referendum mellett szavazó képviselők a saját elvei elárulásával vádolták a Munkáspártot.

Hát erre mondtam, hogy vagy nem támogatják az új referendumot, vagy de, csak nem most és nem így. Szóval ebből bármi lehet, még kisnyúl is.

No jó, az már látjuk, mire nem jutottak. Most már lássuk azt, mire jutottak?

Arra, hogy mivel nem képesek egymással zöldágra vergődni, egyelőre kérik a Brexit elhalasztását. A vezetést nem veszik el Theresa May kormányától, aminek nem igazán az az oka, hogy elégedettek volnának a May által javasolt verziókkal, hanem sokkal inkább az, hogy kell valaki, aki majd felelős legyen az egész miskulanciáért a főtárgyaláson. De lássuk pontosan a döntést! (https://hvg.hu/gazdasag/20190314_Megszavazta_a_brit_parlament_a_Brexit_halasztasarol_szolo_javaslatot)

„412 támogatással 202 nem szavazat ellenében elfogadta a brit alsóház azt a javaslatot, hogy a kormány kérje a Brexit elhalasztását.

A kormány ahhoz kért támogatást, hogy a Brexit elhalasztását indítványozhassa az EU vezetői felé (egészen pontosan azt kérnék a huszonhetektől, hogy a tagság ne szűnjön meg a kilépésre irányuló, 50. cikk szerinti indítvány benyújtása után két évvel, március 29-én).

Az indítvány második pontja szerint, ha március 20-ig megszavazza a parlament a Brexitről szóló megállapodást - harmadik próbálkozásra -, akkor a 21-én kezdődő EU-csúcson június 30-ig kérne Theresa May halasztást, hogy addig átvihesse a rendezett kilépéshez szükséges jogszabályokat. Az indítványt elfogadó képviselők ugyanakkor tudomásul veszik azt is - áll a javaslatban -: ha jövő héten is elvetik a Brexit-megállapodást, akkor „nagyon valószínű”, hogy az EU-csúcs résztvevői világos indokot és időtartamot várnak a halasztással kapcsolatban. És azt is tudomásul kell venniük, hogy ha június 30-ig nem lép ki az Egyesült Királyság az unióból, akkor részt kell vennie a májusi EP-választáson.” (HVG)

Na, kérem, innentől érdekes az ügy. És bizony Magyarország, de főként annak miniszterelnöke számára is. Ugyanis ha és amennyiben június 30. utánra csúszik a Brexit terminusa – és erre, majd kitérek rá, volt már precedens a brit történelemben – akkor bizony Nagy-Britannia meg kell tartsa a májusi EP-választásokat!

Oh, az én próféta lelkem... ugyanis öt nappal ezelőtt, március 10-én pont ezt jeleztem volt akkori írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-faludy-londonban/). De mi közünk ehhez nekünk, magyaroknak?

Csak annyi, hogy ettől teljesen megváltozik a leányzó fekvése. Az eddig is civakodó Alsóház nem lesz képes kompromisszumra jutni június 30-ig, ha eddig sem volt képes, tehát ahelyett, hogy eltűnnének az Egyesült Királyság képviselői az Európa Parlamentből, mégis ott lesznek, ami tökéletesen átrendezi az erőviszonyokat. Jelen pillanatban ugyanis – pont a távozásuk miatt – nagyon, de nagyon kiegyenlítettek az EP erőviszonyai, a jobb- és baloldali tömb közötti különbséget tíznél kevesebb képviselő is eldöntheti, abszolút többsége egyik tömbnek sem lehet a dolgok mai állása szerint. Ezért is idézett elő kisebb krízist a Fidesz esetleges kizárása, ezért került Orbán Viktor pár hétre olyan helyzetbe, hogy a mérleg nyelvének, illetve európai tényezőnek képzelhette magát, hiszen a Fidesz is eldönthette volna a májusi választásokat a maga kevés képviselőjével, habár a bennmaradása miatt kilépők viszont nagyobb érvágást jelentettek volna nem csak a Néppártnak, de a teljes uniós jobboldali tömbnek is.

Ezért csábítgatta tyúkkal-kaláccsal a lengyel PiS a Fideszt a konzervatív frakcióba, ahonnét hetven brit képviselő távozására számítottak, mert hiszen így a Fidesz ki is került volna a Néppártból – így a jelenlétét ellenzők benne maradhatnak – de mégis marad a jobboldalon, ráadásul a konzervatívok is kapnak valami keveset az elvesztett toryk helyett. Konszenzusos, jó üzletnek tűnt, a másik reális forgatókönyv az lett volna, hogy a Fideszt ne kizárják a Néppártból, hanem felfüggesszék, ezáltal sok vizet nem zavarhatnak, de mégis maradnak a jobboldali tömbben.

Hát ez a fontos merény fordul most ki medribül s veszti el tett nevét, hogy az Avoni Hattyú szavaival éljek. Orbán Viktor tegnapelőtt még annak tudatában küldte szét formailag bocsánatkérő, valójában manipulatív és sértő levelét a Fidesz néppárti tagságát ellenző pártvezetőknek, hogy ő most a helyzet kulcsa, a mérleg nyelve, neki haja szála sem görbülhet, nyugodtan mondhat, amit akar.

Lófüttyöt mondhat.

Ha a Brexit határidejét az Alsóház június 30. utánra teszi, márpedig ez a legvalószínűbb, akkor őreá semmi szükség nem lesz sem a Néppártban, sem a konzervatív frakcióban, de még a populistában sem, akkor mehet ő vissza a kórusba ugrálni, sosem lesz az a primadonna, aminek most pár hétig érezhette és mindig is képzelte magát. Akkor ő csak egy jelentéktelen és módfelett kellemetlen kelet-európai pártvezér, akit nem szokás meghívni teára, ugyanis módfelett modortalan és ha mégis muszáj meginvitálni, akkor okosabb, ha a konyhában terítenek neki, teázzon a személyzettel.

Hát így foszlik köddé Orbán rémálma a Nemzetek Európájáról, így nyeri vissza eredeti jelentéktelenségét az Alföld Mussolinije.

De honnét veszem, hogy elhúzódhat a Brexit határideje? Egyrészt onnét, hogy eddig sem tudtak megegyezni az illetékesek semmiben, most nem változott semmi a korábbiakhoz képest, tehát az Alsóház az időhúzásra játszik, az Unió meg adja nekik a lapot ehhez, ugyanis ez most az Uniónak is jól jön.

A másik érvem egy történelmi példa. Ugyebár tudjuk, hogy a Brit Világbirodalom nem jött volna létre a Flotta nélkül. A Flotta meg mehetett volna jeget aszalni pontos helymeghatározás nélkül.

Mi kell a pontos földrajzi helymeghatározáshoz?

Pontos kronométer. Anélkül nem lehet. Ha az nincs, csak kóvályog a hajó a világtengereken, ha az van: mindig tudja, merre jár. Épp ezért – a sürgető szükség okából - 1714-ben az angol kormány pályázatot írt ki a földrajzi hosszúság tengereken való kronométeres meghatározásának módszerére. A díj az elért pontosságtól függően 10 000 és 20 000 angol font volt (mai értéken több millió font). John Harrison yorkshire-i ács 1730-ban adta be pályázatát. 1735-re létrehozta első kronométerét (későbbi alkotásai történetében nulladik), amiben két, egymással összhangban, de ellentétesen mozgó súly kiegyenlítette a hajók szabálytalan mozgásából adódó zavarokat.

Nem húzom a történetet, bár érdekes volna: Harrison egy csomó kronométert konstruált, egyik jobb volt, mint a másik, az Admiralitás mindegyiket visszadobta azzal, hogy nekik a legjobb kell – akkor is, ha égető szükségük lett volna valamilyen, akár közepesen is pontos helymeghatározásra. Nekik nem feleltek meg a félmegoldások és az improvizációk. (Lévén, hogy britek voltak és nem magyarok – mi elindultunk volna egy zsebórával is). Végül a „földrajzi hosszúság bizottság” 1767-ben tette közzé Harrison munkáját „The Principles of Mr. Harrison's time-keeper” címmel. És csak akkor kapta meg a díjat is, ötvenhárom év elteltével.

A britek tudnak várni, ha a legjobb megoldás érdekében van erre szükség.

Nekik van idejük, Orbán Viktornak nincs.

Hát kérem, így hat London Budapestre: de ha Orbán ki is csöppen a brüsszeli pikszisből, ne feledjük: Budapesten attól még az övé marad a hatalom, hiszen minden pikszis is az övé határainkon belül.

Viszont legalább európai tényező valószínűleg nem lesz.

Azért az is valami.

Szele Tamás

Hogy ilyen nincs? Még nincs, kérem szépen, még. De már alakul, nemsokára tán ki is mondják a szakítást Rómával, vagy várjunk csak, Brüsszellel, illetve hogy is van ez, Rómára szükség lesz Csíksomlyón, azonban akkor mi van és hogy van? És mit szólnak ehhez az avignoni ellenpápák? Valamint ki hagyta bekapcsolva a fluxuskondenzátort?

(Képünkön: Ferenc pápa címere)

Nem bolondultam meg, egyelőre még nem, ezzel szemben úgy tűnik, pártunk és kormányunk újfent kezdi átlépni hatáskörét. Ismereteim szerint ugyanis teljesen világi vezetésről van szó, melynek az egyházi ügyekhez semmi köze, beléjük sem szólhat, míg a hit dolgairól vagyon szó. De szól – minden jogosítvány nélkül. Az idei, csíksomlyói pápalátogatás amúgy is eléggé zűrzavaros előzmények közepette indul, az egész azzal kezdődött, hogy egy ortodox pópa és egy román nacionalista politikus világgá repítette, miszerint Orbán Viktor Csíksomlyón fogadná a pápát, melyből, hangsúlyozom, egy szó sem volt igaz. Hivatalosan ez elképzelhetetlen, ugyanis Orbán Viktor nem fogadhatja a pápát sem Csíksomlyón, sem máshol ezen a kerek világon, Budapestet kivéve, ami a bejelentett telephelye. Bárhol máshol maximum a pápa fogadhatja Orbán Viktort, ha olyan kedve van: a pápa Isten földi helytartója nominálisan, Orbán meg még az ellenkező hatalmat sem képviseli: mint tudjuk a Sötétség Fejedelme nemes ember, nem áll szóba akárkivel. Bár ez teológiai kérdés. Diplomáciai szempontból Orbán, mint szimpla, mezei kormányfő nem fogadhatja a pápát, aki nála sokkal magasabb rangú a nemzetközi diplomáciában. Még fordított esetben is kérnie kell az audienciát, találkozót, aztán vagy fogadják, vagy nem.

Ez bizony a román uniós választások – tessék elképzelni, ott is vannak uniós választások, nem csak nálunk – egyik kortestrükkje volt, George Simion aktivista, képviselőjelölt és moldovai-besszarábiai szeparatizmust hirdető politikus használta fel a helyi ortodox püspök egyik mondatát – a püspök (meglehet, nem minden szándék nélkül) félreértett valamit, és azt mondta, hogy megengedhetetlen volna, ha a magyar miniszterelnök Csíksomlyón fogadná a pápát. Bizony az volna, csak éppen erről szó sem volt. A magyar sajtóban természetesen vérmérséklet és pártállás szerint trancsírozták a kacsát, ki ünnepelt, ki átkozódott, csak annak nem nézett utána senki, hogy igaz-e.

Nem ám, ugyanis az MTI kiadta hírként – és mindenki elfogadta Szentírásnak, holott az MTI az utóbbi pár évben már néhányszor igazolta szavahihetetlenségét és megbízhatatlanságát. A szamárság eljutott Havasi Bertalanhoz, a kormány sajtófőnökéhez is, aki álhírnek minősítette, és közölte, hogy ezzel nem foglalkoznak. Jobban is teszik: akkora diplomáciai különbség van Ferenc pápa és egy mezei magyar miniszterelnök között, hogy ahhoz képest a Himalája lapály vagy mélyföld.

De volt még affér, amiről a magyar újságolvasók nem értesültek, jóllehet magyarul írtak róla, csak el kellett volna olvasni: a bukaresti Cătălin Berenghi, aki korábban a francia idegenlégióban szolgált, most pedig egyszerű, kétkezi román nacionalista, azt üzente a Facebookon a Román Hírszerző Szolgálatnak, a Kormányőrségnek (SPP) és az elnöki hivatalnak a pápalátogatás kapcsán: „Ha a román hatóságok nem lépnek, akkor lehet, hogy mi fogunk!” A poszthoz Cătălin Berenghi egy képet is csatolt, amin egy nagykaliberű mesterlövész puska látható, a csíksomlyói nyereghez hasonló környezetben. Bevitték, lecsukták, nem jelent semmiféle veszélyt most már. Különben rá pont a fentiekben említett álhír volt ilyen vadító hatással: szóval úgy tessenek osztogatni az „akár igaz is lehetne” típusú szamárságokat, hogy ilyen következmények is származhatnak belőlük. Berenghi különben sem matyóhímzés, volt már dolga a hatóságokkal épp elég, a pápa-ügy előtt, 2015 augusztusában nemzetiszínű disznókat legeltetett, sőt egy malacot is eltemetett azon a bukaresti telken, amelyen az eredeti tervek szerint egy mecset épült volna. Ebben az ügyben is rendőrségi vizsgálat indult ellene, amelynek eredménye ismeretlen. (https://www.maszol.ro/index.php/belfold/109034-a-papa-csiksomlyon-merenylettel-fenyeget-zott-a-volt-roman-idegenlegios) Bocsánat, de elképzeltem a disznókat, trikolórban (bármely trikolórban) a nacionalista politika eszközeként... Köszönöm, már felkeltem a padlóról, jobban vagyok, ezek a röhögőgörcsök kissé igénybe vesznek.

„Az én falkám olyan falka, ondolálva van a farka...”

És akkor eljutunk a mostani hírhez, eszmefuttatásunk valódi tárgyához, mely azonban környezetéből kiragadva, előzményei nélkül kissé másként hangzana. Mindezidáig a magyar és román kormányok hivatalos szinten dicséretes módon kimaradtak az egyházi esemény körüli hercehurcából, illetve hát a román kormány természetesen garantálja Ferenc pápa biztonságát, és az is világos, hogy Johannis államfő fogadja majd a repülőtéren, ez már udvariasságból is kijár, de kormányszinten mostanáig se itt, se ott nem akarta senki felhasználni a látogatást politikai célokra.

Tegnapelőttig.

Majdnem elkerülte a figyelmünket a hír, de még időben észrevettük a Magyar Nemzetben. Azt mondja (https://magyarnemzet.hu/belfold/junius-elso-hete-a-magyar-keresztenysegrol-szol-5546531/):

„A magyar kereszténység hetévé nyilvánítja a kormány a katolikus egyházfő, Ferenc pápa június 1-i csíksomlyói látogatása és a június 7-én kezdődő hagyományos búcsú közötti időszakot – értesült a Magyar Nemzet. Az előterjesztés szerint – amiről az elmúlt hetekben döntött a kabinet – a két eseményt kiemelt figyelemmel kezelnék: ösztönöznék és támogatnák, hogy felekezetektől függetlenül minél nagyobb számban vegyenek részt rajtuk a Kárpát-medencei magyarok, ezzel is kifejezve a nemzet összetartozását, valamint az ezeréves magyar kereszténység iránti tiszteletet.”

Akkor először is tessék eltenni a bicskákat. Nem, a csíksomlyói búcsút nem a magyar államkincstár fizeti. Hanem részben maguk a látogatók és az ott tevékenykedő üzleti vállalkozások, részben pedig a katolikus egyház. Ezt azért bocsátom előre, mert komoly összegbe mernék fogadni, hogy sokaknak az jutott először eszébe, hogy „ezt is tőlünk lopták el”. A támogatás – olvassunk figyelmesen! - a részvételre vonatkozik, csakhogy, kérem, azt már több, mint nyolc éve támogatja, nem a magyar állam, hanem a MÁV, éspedig a Boldogasszony zarándokvonat indításával. Azt is jeleznem kell – tapasztalatból beszélek – hogy erre a szerelvényre, melyet különben nem csak csíksomlyói, hanem czestochowai és medjugorjei úticéllal is el szoktak indítani, hiszen azok is zarándokhelyek, sem nem ingyenes, sem nem kedvezményes a jegy. Egy alkalommal volt lehetőségem ezzel utazni, de soha többé nem indulok el zarándoklat idején. A kegyes zarándokok már a Keletiben elkezdték inni a pálinkát és Biharpüspökinél nem voltak abban az állapotban, hogy belássák: ők most határátlépést követnek el, be kell mutassák az irataikat... Szóval, elmondható, hogy a magyar állam egy vörös centet sem tol be ennek a hétnek a támogatásába. Közvetlenül nem, közvetve is bajosan: ha csak azt nem tekintjük támogatásnak, hogy a MÁV-ot közpénzből tartjuk fenn, de csak emiatt nem kap több pénzt.

No jó, azt már látjuk, hogy fenn az ernyő, nincsen kas: plusz pénzt nem ad ebbe a kormány, de remekül hangzik, hogy június első hetét a Magyar Kereszténység Hetévé nyilvánította.

Megteheti ezt?

Tulajdonképpen jogában áll akár a Wombatok Védelmének Hetévé is nyilvánítani bármelyik hetet Magyarország területén, csak épp neki ez nem dolga. Ez az egyház dolga lenne, akik azonban bölcsen békén hagyták a naptárat, nem jelöltek ki új ünnepi időszakot. Kicsit olyan a dolog, mintha a reformáció idején nem a pápa rendelte volna el a Szentévet, hanem a német-római császár, a Vatikán megkérdezése nélkül. Apropó reformáció: és azokkal a keresztényekkel mi van, akik nem ismerik el a római pápa fennhatóságát? Nekik nem hetük, vagy erre az időszakra függesszék fel vallási meggyőződésüket és hittételeik tiszteletét Orbán Viktor és barátai kedvéért? Megjósolhatom: nem fogják.

De maradjunk annyiban, hogy a magyar kormány ugyan megteheti ezt, csak épp nem tartozik a hatáskörébe. Egy esetben tartozna: ha és amennyiben bevezetné a hungrikán egyházat, melynek feje a mindenkori magyar kormányfő. Ez érdekes eredményekkel járt annak idején, Nyolcadik Henrik korában, Angliában, bár végül is nem mondható, hogy a kísérlet teljes kudarcot vallott volna, csak nagy felfordulás lett belőle, közepes mészárlásokkal.

A hungrikán egyház bevezetése abból a szempontból is hasznos lenne a kormánynak, hogy ebben az esetben a miniszterelnök egyházfőként, vagyis egyenlő félként tárgyalhatna a pápával, habár van egy olyan érzésem, hogy június elsejéig nem áll rendelkezésre elég idő ennek az egyháztörténeti jelentőségű eseménynek az előkészítésére.

És ha Orbán lesz a magyar pápa – különben jó neve van hozzá, viselték már ezt a nevet egyházfők a történelem folyamán – akkor mi lesz mondjuk Mészáros Lőrinc? Bíbornok? Kövér mindenképpen megkapja az Inkvizíciót, Rogán a Propaganda Fidét, Szijjártó nuncius lesz, Matolcsy pedig megkapja a Vallási Művek Intézetét, ami most a Vatikán bankja.

Egész foghatós kis ellenpápaságot lehetne összehozni ebben a Duna-parti Avignonban.

Azért remélem, nem sietik el – de a magyar kormány igen bölcsen tenné, ha nem kontárkodna egyházi ügyekbe és nem hozna ezeket érintő intézkedéseket.

Az ilyesminek könnyen lehet az a vége, hogy kicsit kiátkozzák őket, aztán mehetnek a Pokolba.

Ha nem mennek, elviszi őket az ördög.

Vihetné már, annyit mondok.

Szele Tamás

Van az úgy, hogy kissé bonyolultak a dolgok, kissé nem értjük, hogyan történhetett, ami történt, mi vezetett ide, esetleg amoda, és bambán meredünk a Nagy Magyar Nihilbe. Azt én tudom, hogy régebben az állami kitüntetések kiosztásakor nem az számított, ki kapja őket, hanem az, hogy ki nem, de ez még mindig nem magyarázza meg a tegnapi aranyesőt.

Mert aranyeső hullott március tizenötödike alkalmából, ahogy minden évben hullik, mondaná Hollik, mert az a munkája, hogy a kormánynak vigye a szót, egyszóval azt értem, hogy aki nem kapott, az miért nem részesült a magas állami elismerésekben, de az már nehezebben érthető, hogy aki kapott, az miképpen került a kiválasztottak közé? Mert ugyan kitüntettek néhány derék embert is, akik ellen semmiféle kifogás nem merülhet fel, de kapott plecsnit pár olyan is, akikről el nem bírom képzelni, mivel érdemelték ki.

Ha csak azzal nem, hogy ilyenjük még nem volt.

De ezen az alapon kaphattak volna száraz leprát is, mert az sem volt még nekik.

Akkor lássuk azt a három embert, akiknek az érdemeit, légyenek bár akármekkorák, valahogy nem látom, pedig keresem.

Legyen az első a közkedvelt színművész, Dózsa László (1942- ) Dózsa nevéhez hozzánőtt a születési évszáma, szerintem sokan hiszik, hogy a második keresztneve Ezerkilencszáznegyvenkettő, és igazából a Battlefield 1942 bátyja. Ami távolról sem lehetetlen, lévén hogy Dózsa László is részben egy lövöldözős játék, de ne feledkezzünk meg egyéb kvalitásairól sem, hogy rögtön többszöri feltámadását említsem például, melyet egy bibliai elődje csak egyszer tudott abszolválni, vagy esetleg herkulesi éjszakáját, melyen hét hölgyet tett boldoggá saját állítása szerint. Ne tessenek hitetlenkedni, ha ő mondja, hogy hetet, akkor hetet. Itt mondja:

Őt ugyan eddig is kitüntették már néhányszor, eddigi elismerései:

Igen, kiváló művész lett, méghozzá tegnap, mely ordóval és címmel nem csak a szégyen jár, hanem a pénz is, konkrétan a Kossuth-díj mindenkori összegének a fele, szóval megéri. Ez úton szeretném felterjeszteni a Pruck Pál-emlékérem Kamu-fokozatára és a Münchhausen-díjra, ágyúgolyóval ékesítve, ezeket Schmidt Mária szíve csücskében adják majd át, bensőséges és zártkörű szertartás keretei között.

Mellesleg, tekintve kitüntetései számát, bizonyosak lehetünk abban, hogy az érett, kiforrott tehetségű, kissé korpulens színművész vagy Göring, vagy Leonyid Iljics Brezsnyev szerepére gyakorol, a forgatást csak az hátráltatja, hogy érthetetlen okokból nem kapta még meg a Hős Anya Érdemérmet.

A másik kitüntetett, aki mellett nem mehetünk el szó nélkül, Döbrentei Kornél, a Magyar Írószövetség Réme, aki miatt megritkultak az említett szervezet sorai (ugyanis sokan kiléptek az egyik nyilvános megszólalása miatt - ha már ő nem lépett ki). Ő sem tartozott az el nem ismert géniuszok közé, ugyanis korábban is kapott plecsniket (és a velük járó pénzt). Mije van már neki, na mije? Nem szöszi haja a fején, hanem elismerései. Éspedig:

Ezenkívül vannak nagyon érdekes nyilatkozatai. Én nem minősítem őket, tegye meg mindenki magának, de annyit megjegyeznék, hogy volt olyan történelmi időszak, amikor ilyenekért Vaskereszt járt, tölgyfalombokkal (ne tessék azzal jönni, hogy az kifejezetten katonai ordó volt, igenis kapott belőle két civil is), meg olyan korokra is emlékszem, amikor legalább öt évvel honorálták ennek a világnézetnek a népszerűsítését. Mire is gondolok? Ezekre a mondatokra:

„A magyarság erkölcsi holokausztja (...), amelyet álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk a valódi – vezényelnek. (…) Nem mindig ott van a sír, melyben egy nemzet süllyed el, ahol ássák. Nálunk ez, ahol állítólag árkokat temetnek, miközben keresztfákat döntenek ki, kivált igaz. A temetőszolgákat máshonnan igazgatják. Onnan, ahová a madár is kéken jár (micsoda madár!), de az nem a boldogság kék madara...” (2004, tüntetés a Tilos Rádió ellen)

Ez után lépett ki nem kevesebb, mint százhatvan író az Írószövetségből, köztük Nádas Péter, Szabó Magda, Esterházy Péter és Konrád György. Döbrentei maradt. De mit mondott korábban a Vasárnapi Újságnak?

„A magyarországi zsidóság nem éppen a nyájas honszerető népréteg szerepében tűnik fel.”

Kérem, ez mintha kendőzetlen antiszemitizmus lenne, ha jól tévedek. És mi hagyta el ajkait 2014-ben, a Nemzeti Összetartozás Napján?

„Valakik, én tudom, hogy kik, Hitler – aki szintén nem volt ministránsgyerek, igaz, heti bérmálkozó sem – agyonemlegetésével feledtetni akarták a Generalissimus világpusztító terveit, cselekedeteit.”

Ez sem különb, ez Hitler mosdatása. No, azért egy ideje már nem szólalt meg és így nem zavarja a magyar külpolitika irányváltásait, meglehet, épp azt honorálták neki tegnap a Magyarország Babérköszörűje, elnézést, Babérkoszorúja díjjal, melyhez a Kossuth-díj mindenkori összegének nyolcvanöt százaléka jár.

Ilyen társaságban már meg sem lepődök Farkas Boglárka esetén, aki a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kapta, polgári tagozaton, mert levelező nincs. Ő az Echo TV volt vezérigazgatója, az az egy nem világos, hogy azért tüntették-e ki, amit ott művelt, vagy azért, hogy lemondott a posztjáról más, érdemesebb tányérnyalók kedvéért?

Legyünk tárgyilagosak: három ilyen díszmadár kapott tegnap érdemrendet, a többiek között is akad kifogásolható (például ez Döbrenteiéknél családi ünnep, ugyanis bé neje, Petrás Mária is kapott, habár ez egyszerű véletlen, mármint nem a házasság, hanem a kitüntetés, mi más is volna?) de bizony kaptak rendes emberek is, akikre semmi rosszat nem mondhatunk. Olyan idősödő művészek is, akiknek nem is annyira a díj összege volt fontos, bár az is jól jött, hanem az ezzel járó nyugdíj-kiegészítés. Szóval velük szemben nem volna becsületes most lemondási mozgalmat indítani (mint amikor bayerzsoca lovagkeresztet kapott), mert merő egy becsületből még felkopna az álluk.

De azért nem érezhetik jól magukat ennek a három embernek a társaságában.

Így devalváljuk a kitüntetéseinket, elismeréseinket: lassan ha valakit jelölnek egy díjra, azonnal elkezd lázasan kutatni a saját múltjában, hol lehet az a sötét folt, amivel kiérdemelte?

No, mindegy is.

Üdvözöljük babérköszörűs dolgozóinkat!

Szele Tamás

Kérem, van abban valami csodálatos, hogy milyen könnyen lázad a magyar ember bármilyen ügyben, ha azt hiszi, elérhet valamit – komolyan gondolkodom legalább egy flashmobon a gravitáció ellen. Csak még az nincs meg, akinek ez anyagi hasznot hajtana, így aztán magam is csak a gyakorlat kedvéért szervezkedhetnék, pénzt nem kapnék érte.

De bezzeg a repülés más tészta.

A repülést manapság és Magyarországon a legváltozatosabb indokok alapján illik utálni. Volt már vitám „méregzöld” környezetvédővel, aki mindenestől be akarta tiltani, ökológiai okok miatt (távolról sem annyira szennyező, főleg a modern hajtóművek miatt, mint azt terjesztik), mikor megkérdeztem, mivel menne Londonba, azt válaszolta, hogy nem menne, ami roppant decens érv, és bizonnyal elnyeri a kormány tetszését is, csak ez véletlenül a huszonegyedik század, mint naptári adataim mutatják. Lehet ugyan leállítani a külkereskedelmet és a személyforgalmat, volt már önellátó Magyarország, csak sajnos Mátyás király idejében, így saját forrásokból maximum az akkori szintet tudnánk hozni. Vagy azt sem, tekintve, hogy a só- és aranybányák már nincsenek határainkon belül – bár, ha nincs külkereskedelem, minek az arany? Hagyjuk is, aki vissza akar térni a boldog középkorba, tegye felőlem, barátunkkal nem folytattam a vitát, nem az nekem a bajom, hogy mit gondol – az a bajom, hogy azt akarja, én is gondoljam.

Nem fogom.

Az is napi gyakorlat, hogy a chemtrail elkötelezett hívei már teljesen nyilvánosan szövögetik a terveket az utasszállító gépek megsemmisítésére. Igen, személyszállító gépeket akarnak elpusztítani, mondjuk Stinger rakétájuk még nincs, de lézeres mutatópálcáik vannak – ezekkel bizony el lehet vakítani úgy egy-egy pilótát, hogy landolás közben ízzé-porrá törjön a gép és a roncsok is kigyulladjanak. Mármost az egy dolog, hogy a zavaros fejű csőcselék mit hisz és mit nem hisz el a cinikus prófétáinak, azonban a tömeggyilkosság már sokkal konkrétabb valami, amire vannak bizonyos törvények is, esetünkben a Btk. 233. §-a, mely szerint:

„233. § (1) Aki a vasúti, a légi vagy a vízi közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés
a) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény súlyos testi sértést,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást vagy tömegszerencsétlenséget,
c) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált,
d) öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény kettőnél több ember halálát okozza, vagy halálos tömegszerencsétlenséget
okoz.”

Erre a törvényre különben később még szükségünk lesz, ne feledkezzünk meg róla, egyelőre legyen elég annyi, hogy még a közlekedés rendjének megzavarását előkészíteni is bűncselekmény, tehát akik ezt szervezgetik a közösségi oldalakon, már kéne kapjanak egy-egy évet, pusztán miheztartás végett.

Aztán ott van a Red Bull Air Race. Azt, kérem, Budapest népe nagyon és hangosan utálja: nem, most nem fogok belemenni abba, miért van ez és miért nem értek vele egyet, pár éve megtettem, napokig tartott az anyázásoktól sem mentes vita, mindenki megtalált, akinek véleménye volt az ügyben, ám kevesen, akik repültek is már – mikor felelős lettem Budapest ostromáért is, rájöttem, hogy a büszke honpolgár nagyon szívesen ölne akár a véleményéért, amennyiben ez nem okoz neki különösebb fáradságot, bármire hajlandó, kivéve az informálódást, szóval ezt a témakört itt és most nem fogom kifejteni. Adok én épp elég egyéb okot ebben az írásban arra, hogy a pokolba küldjenek, kívánjanak.

És közeledünk a valódi tárgyunkhoz: a legutóbbi időkben a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ellen bontakozik ki tömegmozgalom, mivel nem lehet tőle éjjel aludni. Hát, kínálkozik a csapda és belé is esek, bemutatok néhány tényt, de nem is számítok arra, hogy ezek bárkit is meggyőznének, akinek már van szubjektív véleménye.

Panaszolják, hogy drasztikusan megnőtt a légiforgalom. Igen, az utasszámot tekintve valóban komoly a növekedés, és nehéz is kiszolgálni, főleg, hogy a Liszt Ferenc tényleg felújításra szorulna. Csakhogy - mihez képest nőtt meg micsoda? A légiközlekedés (meg a vasút) abban különbözik más tárgyköröktől, hogy szinte minden nagyon pontosan dokumentált, így például nem kell sokat kutatni ahhoz, hogy megtudjuk: 2005-ben durván 126 ezer gépet regisztráltak, tavaly 115 ezret, és közben az utasforgalom 8 millióról 15 millióra nőtt.

Hogy is van ez? Hát úgy, hogy 2005-ben még nem voltak nagy forgalmú fapados légitársaságok. És ezek már korszerű, csökkentett zajszintű gépekkel dolgoznak. Hogy mondjak egy példát: a régi magyar kormánygép egy AN-26-os volt - Árpi bácsinak nem voltak luxusigényei - és azért kellett szállítógépnek visszaminősíteni, mert a legtöbb európai reptéren nem szállhatott le a hajtómű zajszintje miatt (meg azért, mert egyszerűen megadta magát 2017-ben, amikor Áder Jánost államfőt kellett volna Csíksomlyóra vinnie). Tehát nem is használhatnának elavult vagy zajos gépeket, ugyanis sehol nem tudnának velük leszállni, nem fogadnák magát a típust sem.

Akkor ott az éjszakai nyugodalom kérdése. Az bizony tényleg fontos, magam is harapok, ha nem hagynak aludni. Ámde mit tudott meg a 24.hu? (https://24.hu/fn/gazdasag/2019/03/11/ferihegy-repuloter-zaj/?fbclid=IwAR3ieVmmVLZNxRvywxDxwKLOqeFwkVEs_uiJlWA2zCbEeUFAB5w2It3kWU0)

„A jelenlegi szabályozás szerint este 10 és reggel 6 óra között a menetrend szerinti és a nem menetrend szerinti kereskedelmi le- és felszállások száma legfeljebb napi 50, ebből éjfél és 5 óra között legfeljebb napi 6 lehet. Ettől eltérni csak a légiközlekedési hatóság előzetes engedélye alapján lehet. A felmentést a Palkovics László vezette innovációs tárca légügyi kockázatértékelési hatósági főosztálya adja ki, és a Budapest Airport honlapja szerint alkalmanként meg is teszi, főként sportesemények miatt. Például a Mol Vidit a fehérorosz BATE Boriszov stadionjába szállító gép november 30-án kvótán felül kapott le- és felszállásra engedélyt, éjjel 1 óra 55-kor, illetve 2 óra 30-kor.” (24.hu)

Tehát szó sincs éjszakai csúcsforgalomról - a Tarlós István által vizionált teljes éjszakai repülési tilalom már csak azért sem jó ötlet, mert egyfelől kevés járatot érintene amúgy is, másfelől tilos bezárni a repülőteret éjszakára. Mi van, ha egy menetrendszerű járat Magyarország felett hibásodik meg? Megtagadjuk a kényszerleszállást, mert elmúlt már záróra? Leküldjük Taszárra, ami katonai repülőtér, és jelenleg használaton kívül van? Vagy azt mondjuk, amit szoktunk, hogy „minek jött ide?” és a másik oldalunkra fordulunk?

Igen, a repülőtér lármás üzem. A pályaudvar is, a Keleti mellett lakom, mikor épp nincs építkezés és nem nagy a forgalom, itthon is állandóan frissültek az ismereteim a menetrendről, míg annyira meg nem szoktam a hangosbemondót, hogy már nem is hallom – azt is megengedem, hogy sokan vannak, akik nem képesek megszokni. Tehát nem, nem vitatom, miszerint a repülőtér bizony lármás, hangos, zajos.

Én azt vitatom, hogy most lármásabb lenne, mint korábban: hiszen látjuk, hogy a nálunk megforduló gépek száma csökken, a zajszintjük pedig alacsonyabb.

Attól még persze senki sem mondhatja, hogy csendesek lennének.

De miért pont most lett ez fontos?

Tarlós esetében ez érthető: ő szavazatokat szerez ezzel a főpolgármester-választásra, és gáncsolni akarja Karácsonyt, akinek korábban kidolgozott egy alternatív megközelítési rendet, Zugló zajteher-mentesítésére. Mármost ha nincs repülés, zaj sincs, legalábbis éjszaka, ez úgyszólván világos.

Na jó, ennyit az önkormányzati választások előszeléről.

Hanem lehet ám az épp most megélénkülő panaszáradatnak egy gazdasági oka is. A G7 információi szerint (https://g7.hu/vallalat/20190311/a-budapest-airport-lehet-meszaros-lorinc-kovetkezo-celpontja/) Mészáros Lőrinc a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt. megszerzésére készül.

Jól tetszettek olvasni. Kicsit drága játék lenne neki, nagy falat, de hogy úgy mondjam, a körültekintés sosem volt az erőssége, meg hát mintha nem is ő hozná a saját üzleti döntéseit. Akkor számoljunk egy kicsit. Ugye, Mészáros cégének menedzsmentje kifejtette, hogy a jövőben kevés, de nagyméretű felvásárlásra törekszik; elsősorban a bank- és pénzügyi szektor, az informatika, az ingatlanszektor, valamint a telekommunikációs ágazat érdekli. Ez a befektetés tekinthető ingatlannak, ha akarjuk, és mindenképpen nagyméretű. De mennyi az annyi?

„Az utóbbi években Európában a reptér-üzemeltető cégek alsó hangon az éves EBITDA (adózás, hiteltörlesztés és értékcsökkenés előtti eredmény) 15-szörösén keltek el. A Budapest Airport tavalyi számai még nem ismertek, 2017-ben az EBITDA 55,5 milliárd forint volt, amiből 833 milliárdos vételár adódna.” (G7)

Nem mondom, hogy nem óriási pénz, de arra van a médiahadjárat, hogy lefaragjanak belőle. Hiszen, ha 1. nem is fogadhatnak éjszaka járatokat, 2. zajos és gondoskodni kell a zajvédő falakról, miegymásról, 3. zsúfolt, kényelmetlen, a minap az álmennyezet egy darabja is leszakadt (a rossz nyelvek szerint egy brit turista nyakába, aki azt találta mondani, hogy józan), szóval, ha ilyen tengernyi baj van vele, csak nem kérhetnek érte annyit, amennyi a nominális ára?

Aztán, ha különböző intézkedésekkel nehezítik, esetleg el is lehetetlenítik a repülőtér működését, akkor fog csak igazán lemenni az az összeg, kérem!

De hát, ugye tömegesen jönnek a panaszok. Milyen érdekes: főleg a kormánysajtóban jönnek. Még egyszer mondom: ezeknek jó része jogos és minden alapja megvan (más részük mondvacsinált). Azonban minden megjelent írás egy-egy argumentum az üzleti tárgyalásokon, azt bizonyítja, micsoda bóvli ez a repülőtér, ennyit nem ér, de még kevesebbet is alig...

Így, kérem, a használtautó-piacon alkudoztak boldogult úrfikoromban, a Zastavákra és Zaporozsecekre, ott volt az az érzése az embernek, hogy a vevő nem ingyen akarja elvinni a járművet, hanem követel is egy méltányos összeget ezért a szívességért az eladótól.

Megjegyezném még, hogy a kormánymédia kiemelt figyelme az utóbbi időben igen rosszat jelent: ilyesmi előzte meg a CEU elüldözését, a PIM vezetőváltását vagy legújabban az MTA lenyúlását is – ha ezek az orgánumok elkezdenek valamivel vagy valakivel nagyon foglalkozni, akkor érdemes vörös riadót fújni és élesíteni a fotontorpedókat.

Jó. Mi lesz ennek a vége?

Nyilván az, hogy Mészáros cége ennyiért vagy annyiért, de megveszi a Budapest Airport Zrt.-t. Utána jön a feketeleves.

Működtetni kell.

Ahhoz meg érteni kéne, csak nem értenek hozzá, és ebben az üzletágban nem is tudnak ráígérni a jó szakemberekre váró külföldi bérekre: egyszóval, nem fog menni.

Mármost a légiközlekedés azonban nem pékmesterség, hogy ha rosszul sikerül a kifli, megeszik a gyerekek, itt egy-egy hiba emberéletek százait követelheti.

És itt lép életbe a Btk. korábban említett 233. paragrafusa:

„ Aki a vasúti, a légi vagy a vízi közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét veszélyezteti...”

Szóval, csak csínján a repülés pocskondiázásával, akármennyire is divat.

Ugyanis maximum Mészáros Lőrincet támogatjuk vele, neki keresünk pénzt – és vélhetően avatatlan kezekbe adjuk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret.

Persze, ha valaki szponzorálni szeretné ezt a szorgos és takarékos embert a maga szerény eszközeivel, mert úgy véli, sínylődik, szükséget lát anyagiakban, akkor nem szóltam.

Szele Tamás

Kérem, van a hír és van neki a háttere. A hír általában egyszerű, beszámolunk arról, mi történt, hol történt, ki mondott, mit mondott, miről, mikor. Nagyobb a gond, ha meg is akarjuk magyarázni azt, amiről szó van – ez még a hír szereplőinek sem mindig szokott az érdeke lenni. Márpedig most akkor is magyarázat következik, Avalókitésvara nevében, nincs irgalom!

Magyarázat bizony, de vegyük előbb magát a hírt. Hát mi történt?

„Budapest, 2019. március 10., vasárnap (MTI) - Szél Bernadett független országgyűlési képviselő szerint a magyar kormány a Kínától kapott hitelekért és pénzért cserébe szemet huny a tibeti nép elnyomása felett.

A képviselő vasárnap Budapesten a Kína-ellenes tibeti felkelés 60. évfordulójának alkalmából rendezett sajtótájékoztatón azt mondta, hogy amíg a Fidesz ellenzékben volt, számos taggal kiállt a tibetiek elnyomása ellen, hatalomra kerülése után viszont elkezdte üldözni azokat, akik Tibettel kapcsolatban felszólaltak.
Amikor a kínai vezetés Magyarországra látogatott 2017-ben, a Fidesz a rendőrséggel távolítatott el egy tibeti zászlót tartó embert, hogy ne zavarja meg a kínai konvojt - tette hozzá. Szél Bernadett közölte, Tibet a múlt század közepe óta elnyomásban van, a kínai kommunisták pedig semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy Tibetet eltöröljék a Föld felszínéről. Az elnyomás számos formában van jelen a világban, van, ahol brutálisan erős eszközökkel, és van, ahol olyan vezetők vannak, akik megpróbálják elhallgattatni az embereket azzal, hogy öncenzúrára kényszerítik őket - mondta, hozzátéve, nem szabad úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Cseh Katalin, a Momentum EP-listavezetője szerint Orbán Viktor miniszterelnök kétszínű, mert csak ellenzékben törődött Tibettel, a kormányon viszont a Kínai Kommunista Párt pénze mindennél többet jelent neki. A párttal való üzletelés közben nem érdekli őt, hogy a kínaiak az összes joguktól megfosztották a tibetieket - mondta. Közölte, a Momentum elutasítja, hogy az elveket hátrahagyva, csak a gazdasági kapcsolatok vezéreljék egy vezető politikáját. Egyébként sem nem lehet megbízható partner egy olyan állam, amely a saját országában átgázol a kisebbségeken. A szabadságjogok és a kisebbségi jogok ugyanis mindenkit megilletnek - jegyezte meg. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője hangsúlyozta, a Párbeszéd következetesen kiáll Tibet mellett. Szerinte inspiráló, hogy a tibetiek hatvan éve erőszakmentesen fellépnek az elnyomással szemben. Az egyes nemzetállamok önmagukban gyengék ahhoz, hogy szembeszálljanak Kínával, ezért erős, együttműködő, az érdekeit és értékeit hatékonyan képviselő Európát kell felépíteni - mondta az országgyűlési képviselő. Szél Bernadett, Cseh Katalin és Tordai Bence a sajtótájékoztatón tibeti zászlókat lengettek, és „Free Tibet!” feliratot festettek a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége előtti aszfaltra.” (MTI)

Hát, kérem, ettől valóban meg fog rendülni az elnyomó kínai hatalom Lhaszában, és a páncélosok úgy fognak menekülni a Hankukuan-hágón keresztül, mintha csak rolangok és rodzsungok üldöznék őket. Az, hogy a Fidesz a kilencvenes-kétezres években nagy pártolója volt (szavak szintjén) a szabad Tibet ügyének, kétségbevonhatatlan tény, amint az is, hogy hatalomra kerülve azonnal elfordult tőlük: és, jegyezzük meg, ezért nem sok mindent kapott Pekingtől. Ez is mutatja, hogy a magyar kormánypárt Ázsia-politikája inkább épül mesékre, legendákra, közkeletű tévedésekre és mítoszokra, meg némi hamis öntudatra, mint a valós tények ismeretére: Kína „szimpátiából” egy vörös fen nem sok, annyit sem fog adni a világ egyetlen országának sem, ha különben a gazdasági környezet bizonytalan, vagy ha nem remél komoly hasznot a befektetésből. Kínaiak azok, nem bolondok.

De ez a mostani gesztus és flaszterfestés sem mozdította sokkal előre Tibet függetlenségének ügyét, ez ugyan nem Lhászának szólt, hanem Budapestnek – ebből a szempontból tehát pont a célja elérésére nem alkalmas. Illetve alkalmas, ha az a cél a politikai jelenlét bemutatása. Viszont Tibetnek nem használt semmit.

Mandzsusríra, a Bölcsesség Bódhiszattvájára, hát végül is mi történt hatvan évvel ezelőtt, mire emlékezünk?

Na, ezt mondjuk hiába kérdeznénk akár a magyar kormánypárttól, akár a magyar ellenzéktől. Emlegetnének valami menekülést a dalai láma részéről Indiába, meg némi lövöldözést, de ennél sokkal többet nem tudnak mifelénk az akkori eseményekről. Hát kezdjük az elején.

Illetve, ne az elején, csábító a gondolat, hogy az áldott emlékű Szongcen Gampoval kezdjük, a tibeti állam megalapítójával, aki körülbelül 569 és 649 között élt és uralkodott, de akkor minden terjedelemből kifutnánk. Kezdjük a kínai polgárháborúval. A Csing-dinasztia megérdemelt bukása után zavaros idők köszöntöttek a Középső Birodalomra: 1927-től hivatalosan 1950-ig véres, kíméletlen polgárháború zajlott Kínában, elmondhatatlan szenvedéseket okozva, annyi halálos áldozattal, sebesülttel, amennyit szinte fel sem lehet fogni. A harc – természetesen - a hatalomért folyt, hadurak támadtak minden tartományban, kis seregek, nagy seregek, ráadásul a császári Japán, kihasználva a zűrzavart, Kínára támadt és nagy részét elfoglalta, még a kínai hadurakénál is nagyobb kegyetlenséggel. Nanking ostromát inkább nem írom le, nem volna könnyű olvasmány, akit érdekel, itt írok róla bővebben (http://huppa.hu/szele-tamas-nanking-konnyei/). És hát nem egy nankingi típusú mészárlás volt, csak ezt tudjuk dokumentálni, volt ennek párja sok...

Japán Mandzsuguóból (Mandzsúriából) indulva akarta elfoglalni – Kínát. Mármost Kínát nem lehet elfoglalni, képtelenség, ugyanis túl nagy. Minden hadsereg, amely egy nagy országot száll meg, szembetalálja magát a matematikával: egyszerűen nincs annyi katona, amennyit hátra kéne hagyni a helyőrségekben. Annyi étel sincs.

Nos, Aszaka japán herceget és főparancsnokot ez nem zavarta. Sőt, partra szálltak Sanghajban, amit a kommunista párt fészkének tartottak, és ennek 350 000 áldozata lett. Még hónapokig komoly gondban voltak, mit csináljanak ennyi holttesttel, a végén rájöttek: mozdonyok tűzterében égették el. Azt is, különben, aki még mozgott. Aztán elesett Sanghaj, Tiencsin, Peking, az egymással marakodó két sárkány, Mao elvtárs és Csang Kaj-sek Északra szorult, és ha akarták, ha nem, békét kellett kössenek.

Végül – közös erővel – kiverték a japánokat, hogy aztán egymás ellen forduljon a „nacionalista” Csang Kaj-sek és a „kommunista” Mao Ce-tung, de hiszen már a japán invázió előtt is egymás ellen harcoltak – végül Csang Kaj-sek Kuomintangja Tajvanra szorult, Mao elvtárs pedig győzött a Középső Birodalomban.

Ez mind érdekes és véres mivoltát tekintve borzalmas is, de mi köze ennek Tibethez? Nos, a Csing-dinasztia bukása után a 13. dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban más országok nem ismerték el független nemzetnek. Mivel Tibet egyes részei bizonyos történelmi korokban Kínához tartoztak, a kínai állam ugyan igényt tartott volna erre hivatkozván a területre, csak éppen a kínai állam el volt foglalva igen hosszú ideig részint a japánokkal, részint tulajdon polgárai irtásával. No, de eljött a béke, és ahogy konszolidálódott a helyzet, azonnal be is vonultak Lhászába. Voltak némi harci cselekmények, ekkor vonult vissza a tizenharmadik dalai láma és foglalta el hivatalát a mostani tizennegyedik, akit ez alkalomból nagykorúvá is nyilvánítottak (ne feledjük: 1935-ben született, 1950-ben még csak tizenöt éves volt). A kínai megszállás tökéletes sikerrel járt, amiben nem kis része volt annak, hogy a tibeti ember sok mindenhez ért, még több mindenhez nem ért, de körülbelül katonának a legrosszabb: a hagyományos tibeti fegyver, az elöltöltős, villás muskéta semmit sem ért a kínai AK-47-esek ellen, komoly harcok csak Lhászában voltak. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel együtt kimondták Tibet „békés felszabadítását,” és közeledést ajánlottak a dalai lámának, amit ő elfogadott, és küldöttséget menesztett Pekingbe. Ennek eredményeként megszületett a „tizenhétpontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláírt. Sőt. A fiatal dalai lámát ki is nevezték mindenfélének, barátságuk jeléül (körülbelül annyi gyakorlati és politikai fontossága volt ennek, mint a Matolcsy-féle foltnak a babák fenekén a kínai-magyar gazdasági tárgyalások során), lett ő tagja az Országos Népi Gyűlésnek, tiszteletbeli elnöke a Kínai Buddhista Szövetségnek, ha már éneklő kanonoknak nem lehetett kinevezni, sőt, ő vezette alig serdült fővel a Tibet autonómiáját előkészítő bizottságot is, mely nevéből következően inkább foglalkozott a tibeti autonómia eltörlésével, mint megteremtésével, de hát Kínában vagyunk, ott így működnek a dolgok.

Fiatal lehet, hogy volt a dalai láma, de buta nem: hamar rájött, hogy itt Tibet teljes gyarmati sorba taszítása folyik, menekült is Pekingből, ahogy tehette, 1955-ben már újra Lhászában élt. És folytatta a tanulmányait is. Most jutunk el az 1959-es eseményekhez, amikre elvben emlékezünk. Annak az évnek a mönlám-ünnepén Tendzin Gyaco, vagyis a dalai láma elnyerte a lhárámpá gese (filozófia doktora) címet. A hír hallatán a kínai helyőrség tanítás végett meghívta Tendzin Gyacót, azonban közölték a testőreivel, hogy nem kísérhetik vezetőjüket a kínai táborba. Nem egy, nem is két dalai lámával végzett kínai fegyver vagy méreg: hiába akart eleget tenni a meghívásnak az Élő Isten, Lhásza népe fellázadt és nem engedte oda. 1959. március 10-én kora reggel a vallási vezető védelmére közel 30.000 ember gyűlt össze a Norphu Lingka palota előtt. A tömeg tiltakozni kezdett a kínai megszállás ellen. Azt kiáltozták: „Ki a kínaiakkal! Tibet a tibetieké!” Egy hét múlva, mikor már a fel-fellángoló lövöldözések a palotát is érintették, a dalai láma kíséretével együtt éjjel elindult jakháton Assszám felé, átcsúsztak a kínai ostromzáron és eljutottak Indiába. A kínai bosszú kíméletlen volt. Csak Lhászában tizenkétezer embert öltek meg, az egész országban körülbelül nyolcvanhétezerre rúgott az áldozatok száma – akkor. Csakhogy azóta eltelt hatvan év és a kínai elnyomás nem, hogy enyhült volna, inkább fokozódott. A mai technikai háttér majdnem legyőzhetetlenné teszi a kínai hadsereget az egyébként is fegyvertelen tibetiek számára – és az az igazság, hogy Tibetről 1959 óta nagyon kevés egzakt számadatot tudunk független forrásból. Az biztos, hogy hatezer templomból és kolostorból a Kínához tartozó területen huszonhat maradt annyira-amennyire ép, a könyvtárakat felégették, képzelhető, de nem dokumentálható vagy tudható, a lakosság mennyit szenvedhetett a kulturális forradalom éveiben... Teng Hsziao-ping idején az általános helyzet sokat javult, de Kína fikarcnyit sem enged álláspontjából. A dalai láma mára lemondott Tibet függetlenségének követeléséről a maximális önkormányzat és a vallásszabadság ellenében, de Peking változatlanul azzal vádolja, hogy az autonóm terület elszakítására törekszik. Peking szerint „Tibet nem idegen ország”, és azzal vádolta a dalai lámát, hogy „nemzetközivé kívánja tenni” a tibeti kérdést.

De miért kell Kínának ilyen rettentően a Hó Királysága?

Nagyon egyszerű az, kérem. A Himalája tibeti területein vallási és kulturális, valamint szegénységi okok miatt soha nem folyt érckitermelés. Geológiai felmérések sem voltak. Tibet tele van ásványkincsekkel, első sorban arannyal és uránnal – kell folytatnom? Köszönöm.

Hogy mi folyik most Tibetben, afelől nem sok pontos tudomásunk lehet, valamivel többet tudunk a világtól kevésbé elzárt Hszincsiang-Ujgur tartományról, ahol bizony milliók kerülnek munkatáborokba és mindenkit név szerint nyilvántartanak a legkorszerűbb eszközökkel, pusztán amiatt, hogy – ujgurnak születtek. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk: Tibetben sem járhatja más világ.

Szóval, itt nem egyszerűen egy sárba tiport nemzeti függetlenségről van szó, amiről különben már le is mondott a dalai láma, itt egy totális rendszerről van szó, ami pokollá tette az életet Tibetben, anyagi haszna érdekében.

Ha a magyar politikusok tiltakoznak Kína tibeti jelenléte ellen – és jól teszik – akkor bölcs lépés, ha emlékezetükbe idézik, hogyan történt, mi történt Lhászában azon a hideg márciuson. Ott azóta milliók halhattak bele a megszállásba: és ezért érzem hamisnak a hangot, ami a magyar kormány gazdasági törekvéseit, európai ideológiákat, budapesti rendőri intézkedéseket emleget: igen ez is igaz. De a fő baj mégsem csak ennyi.

Kérem, ha utána tetszettek volna olvasni, lehetett volna kevésbé semmitmondó dolgokat mondani, olyanokat, amik tényleg fájnak Pekingnek.

Ja, hogy a tiltakozás nem Pekingnek szólt és nem Lhásza mellett állt ki, hanem Budapest volt a célközönsége?

Ez esetben elérte célját.

Vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit.

Csak mi szükség volt ehhez Tibetre?

Szele Tamás