Kérem, én azt elhiszem, hogy kicsit unalmas ez a Brexit, unja ezt már az európai kontinens és a brit szigetek összes lakója, ezt a szappanoperaként húzódó válópert, mert a leginkább erre a két dologra hasonlít. Már ha egyáltalán lesz belőle valami, mert az sem biztos, tekintve a legújabb fejleményeket. Az mondjuk biztos, hogy drága mulatság, és még milyen sokba fog kerülni!

Hogy magát az alaphírt vegyük: ugyebár jövő kedden szavaz a Brexit-megállapodás mibenlétéről és hogyanságáról a londoni Alsóház. Jobban mondva, jövő kedden szavaz újfent, ugyanis eddig is megtették már több alkalommal, de csak annyira jutottak, mint a menyasszony, aki kéreti magát: így nem akarják, úgy nem akarják, tulajdonképpen sehogy sem akarják, de azt sem akarják, hogy elmaradjon, nem tudják mit akarnak, de abban biztosak. Ez rendben is volna, ha egy esküvői szertartásról, válóperről vagy egy házibuliban kialakult, egyéjszakásnak induló kapcsolatról volna szó két tizenéves között, de a Brexit pöttyet fontosabb kérdés ezeknél és némiképp túlterjed a magánélet körén. Tehát szavazni kell róla, mindenképpen.

Theresa May már kezd nem hinni a dologban, a konzervatív párti brit miniszterelnök a kelet-angliai Grimsby városában, egy zöldenergia cég dolgozói előtt tartott péntek délutáni beszédében kijelentette: senki nem tudja, mi történne a brexit-megállapodás újbóli elutasítása esetén. „Lehet, hogy hosszú hónapok múlva lépnénk ki az EU-ból, lehet, hogy a megállapodás nyújtotta védelem nélkül kellene távoznunk, és az is lehet, hogy soha nem lépünk ki” – fogalmazott.

Márpedig gyanús, hogy most sem fognak dűlőre jutni az Alsóházban, és akkor – hm, akkor fogalmunk sincs, mi lesz. Illetve nálunk, Európában érdekes dolgok lesznek, ugyanis épp uniós választási kampány van, de ezen kívül semmi különös nem várható (épp elég különös ez nekünk), ámde Britanniában? Ott mi lesz? Ugyanis az Unió – elvben – minden halasztásba beleegyezik, legalábbis a mostani vezetése, csakhogy ha az Egyesült Királyság újabb halasztást kér, akkor azért azt mégis meg kell szavazni, éspedig az engedélyezéshez szükséges mind a 27 tagállam egyhangú beleegyezése.

De hát azt csak megkapják, nem?

Vagy megkapják, vagy sem.

Ugyanis a Brexit nagyon komoly hatással van az Európai Parlament összetételére is. Kezdjük azzal, hogy a konzervatív frakció a brit képviselők távozásával úgy el fog néptelenedni, mint egy sivatag pestisjárvány után, ezért is csábítgatja annyira a Fideszt a Néppárttól inkább oda a lengyel PiS. (Berlusconi meg vissza csábítgatja, de ez mellékszál). Viszont minden frakció meg fogja érezni a kilépést. Mármost a dolgok jelen pillanatban úgy állnak, hogy az Egyesült Királyság polgárai nem, azaz nem szavazhatnak a május végi uniós választásokon, ugyanis – az Unió hivatalos álláspontja szerint – ők akkor már két hónapja nem lesznek uniós polgárok.

Tiszta és világos, bár, mint jeleztem, vannak a helyzetnek következményei. Okozhatja esetleg az Európa Parlament balszárnyának megerősödését is a Brexit, okozhat nagy átcsoportosulásokat jobboldalon, egyszóval az uniós politikát alaposan megbolondítja. Mellesleg ezért is emlegeti minden második mondatában a Brexitet Manfred Weber: úgy jött az erős Néppártnak és jobboldalnak ez, mint üvegesnek a hanyatt esés, még ha nem is volt váratlan.

No, de mi van, ha elhalasztják a Brexitet?

Mert az Alsóház eddig még egyetlen formáját sem támogatta, ámde a megegyezés nélküli hard Brexit sem tetszik nekik, a maradás sem, szóval megint visszatértünk a szégyellős menyasszonyhoz, ahonnét elindultunk.

Akkor vagy ott áll majd Britannia, a halasztás után, minden létező uniós politikai képviselet nélkül, ami – lássuk be – abszurdum volna, vagy pedig még most kéne eldönteni, mit akarnak, és ha haladékot, akkor mennyi időre. Tán még össze lehetne kalapálni egy választást postamunkában, ha kampányt már nem is (ily módon ez volna a történelem első őszinte választása, amit nem befolyásolnak kampányhazugságok).

Mert, habár nagy ellensége vagyok a Brexitnek, de azt el kell ismernem, hogy az Egyesült Királyság képviselet nélküli uniós tagsága ellent mondana a demokrácia alapelveinek.

Itt és most nem is érdemes részletezni, hiszen már unásig ismerjük, hogy a gondot az északír vámunió és a határellenőrzés visszaállításának elkerülését célzó megoldás, a backstop okozza. Annyi újdonságról azonban beszámolhatunk, hogy a múlt heti, kudarcba fulladt hármas londoni bombatámadás-kísérletet is Észak-Írország szorgos és képzett kis kémikusainak tulajdonítja a Scotland Yard.

És még mi a baj a Brexittel?

Az, hogy irgalmatlanul sokba kerül. 2016-ban a kampány idején azt mondták, hetente 350 millió font áramlik az Unióba, és ezt okosabb volna az egészségügyre költeni. Azt majd később vegyük elő, hogy orvosokat honnét vennének hozzá, egyelőre lássuk, mennyibe kerül most hetente a Brexit? A Bank of England szakértője, Gertjan Vlieghe kimutatta februárban, hogy a jelen körülmények között a Nagy Kilépés hetente 800 millió font veszteséget okoz.

És én még azt hittem, az angolok jó üzletemberek.

De tényleg: és az uniós munkavállalókkal mi lesz, majd, ha így vagy úgy, de eldől a kérdés? Jelenleg ez sohanapjára, délután 18:19-re várható, tea után, de mégis, mit várhatnak a Brexittől?

Erről minden héten mást mond a brit kormány, egyedül annyi azonos a nyilatkozatokban, miszerint ne tessenek idegeskedni, minden jó lesz, nyugalom. Mondjuk ezt Budapesten is mondhatnák, annak is ilyen szokott lenni az igazságtartalma – ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy minden jó lesz, sőt. Theresa May legújabb álláspontja szerint ha és amennyiben sikerül kilépni, úgy Nagy-Britannia a munkavállalók szakképesítése alapján határozza majd meg új bevándorlási szabályait, és nem annak alapján, hogy ki melyik országból érkezik.

Hát jelezném, hogy van speciel magyar példa arra is, miért rossz a származási ország alapján szabályozni a bevándorlást, meg arra is, miért nem helyes egyedül a szakképzettséget figyelembe venni. Ráadásul, amilyen kacifántos a brit és magyar történelem, mindkét példa Faludyy Györgyhöz kapcsolódik (bár a második csak hipotetikus).

Történt pedig, hogy a francia összeomlás idején a menekülők között Faludy és társai is megpróbáltak feljutni egy brit hajóra, de nem engedték meg nekik, lettek légyen akármekkora ellenségei is a németeknek vagy Horthynak – mint magánemberek, lehettek ellenzékiek, de mint állampolgárok, egy, a Harmadik Birodalommal szövetséges országot képviseltek, így ott hagyták őket, ha belehalnak, az legbensőbb magánügyük. Nem haltak, eljutottak Észak-Afrikába, onnan az Egyesült Államokba, aztán sok minden történt, Faludy visszatért Magyarországra, jött Recsk, jött 1956 – mikor már az Irodalmi Újság főszerkesztője volt, a brit hatóságok nem látták akadályát annak, hogy menedékjogot kapjon az Egyesült Királyságban.

Elképzelem azonban, hogy Faludy mester ma is él, és be szeretne vándorolni a Brexit utáni Angliába. A bevándorlási tisztviselő rákérdez:

Szóval, ide jutunk, ha egyéni sorsokat rőffel, méterrel, literrel mérünk, embereket bármilyen szempont, akár állampolgárság, akár szakképzettség, akár más alapján skatulyákba kényszerítünk. Faludy első elutasítása valahol érthető – háború volt, és senki sem látott bele a másikba – az 1956 utáni befogadása szintén érthető, Britannia hagyományos menedéke a politikai szempontból másként gondolkodóknak. De egy esetleges közeljövőbéli elutasítása pont a brit hagyományok felrúgása lenne.

Pont a hagyományok és Britannia nevében, ugyebár.

Még ha Faludy nem is él már, él még sok olyan ember, akiket az Egyesült Királyság ab ovo el fog utasítani, csak, mert nem egészen férnek bele az alantas és nehéz vagy esetleg nagyon magas szakképzettséget igénylő munkákat végző „vendégmunkás” kategóriájába.

Abszurd egy dolog ez a Brexit, annyit mondhatunk.

Mindenképpen károkat fog okozni, éspedig mindkét félnek, felborít mindent, sokba kerül, és senki sem jár vele igazán jól.

No, majd meglátjuk, mi lesz.

De hogy a huszonegyedik század Faludyja már nem fog Londonban élni, az elég valószínű.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, én most különös kísérletbe kezdek. Az a helyzet ugyanis, hogy újabb fejlemények tapasztalhatóak a Magyarországon elfogott és az Egyesült Államok helyett Oroszországnak kiadott fegyvercsempészek ügyében, és ez alkalomból próbálnám meg összefoglalni a történetet – de valahogy mindig burleszk lesz belőle.

(Fotó: 444)

Pedig hát ez egy egészen komoly ügy volt, géppel írva.

A Direkt36 nyomozásaiból ismerjük (https://www.direkt36.hu/tobb-sebbol-verzett-az-oroszok-kiadatasi-kerelme-amivel-elhappoltak-az-usa-elol-a-magyarorszagon-elfogott-fegyverkereskedoket/), de nekem még most is az az érzésem, hogy ez nem egy eset, ez egy akcióvígjáték, csak rossz felől nézzük. Ebben benne van egész Kelet-Európa, a mai is, a tegnapi is, a holnapit még nem ismerem, de gyanús, hogy sokat nem fog változni... No, de lássuk, miről van szó?

Arról, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis magyar vadászbolt Pilisvörösváron. Ezt még 2011-ben vette meg bizonyos Gyarmati András Tamás, aki angliai tanulmányokból hazatérve fogott vállalkozásba. Át is nevezte később Pilis Defence Systemsnek, és mivel szerette a sok pénzt, nem sörétes puskákkal kereskedett, hanem felvásárolta pár millió forintért a Honvédség föld-levegő valamint levegő-föld rakétáit és lokátorait, igaz, ezt még 2015-ben tette, és a céget akkor még Pilis Vadászbolt Kft-nek hívták. Hogy rakétával, sejehaj, rakétával nem vadászunk szalonkát? Az kit érdekel? Az a lényeg, hogy a magyar törvények szerint a nemzetközi fegyverkereskedelemhez egészen pontosan ugyanolyan iratok és engedélyek kellenek, mint egy vadászbolt üzemeltetéséhez.

A 2015-ös ügy nem maradt titokban: beszéltek róla a sajtóban (https://blog.atlatszo.hu/2015/12/a-hm-ei-zrt-szerint-a-vadaszbolt-meg-nem-tudta-eladni-a-leselejtezett-raketakat/), a Parlamentben, mindenhol, csak hát nem volt illegális, sőt, a szerződés szerint:

„a vadászbolt „hazai és export továbbértékesítési céllal” vásárolta meg a fegyvereket. A részletes kiírás szerint jelentős részben éles rakétákról, közte félezer páncéltörő levegő-föld rakétáról és félszáz légelhárító rakétáról van szó.” (Átlátszó)

Adót fizettek?

Fizettek.

Akkor rendben van.

Dehogy van. Még nem esett szó a PDS másik ügyvezető igazgatójáról, csak az egyikről, Gyarmati mesterről. Nos, a másikat Vlagyimir Vlagyimirovicsnak hívják, de ne tessenek megijedni, nem Putyin, hanem Ljubisin. Az is szép név. De hogy került Ljubisin (és atyja) a cégbe?

„Gyarmati a Direkt36-nak azt mondta, hogy 2012-ben bukkantak fel nála Ljubisinék. „Először hoztak nekem egy üzletet, aztán még egyet, aztán egy nagyobbat – majd jól tönkre is mentünk” – idézte fel, hozzátéve, hogy az oroszok eleinte csak értékesítők voltak a cégben, és valóban lett saját névjegykártyájuk, hogy bizalmat ébresszenek a vevőkben. Miután egyre több potenciális ügyfelet hoztak, a fiatalabb Ljubisin 2015 végén társügyvezetővé lépett elő.” (444)

Hát bizony, ezek az üzletek, ezek hozták a végromlást. Mert nem csak a vadászboltocska volt egyszer és hol nem, kerek erdő közepében, hanem egy mexikói drogkartell is. Sok ilyen van, de most speciel csak egyről mesélünk: ezeknek a szegény, dolgos embereknek elmondhatatlanul sok bajuk van az Egyesült Államok helikoptereivel. Ugyebár, bajuk van először is Kolumbiában, ahol a kokát termesztik, arcuk verejtékével, és ezek a harci gépek felégetik az ültetvényeket, ha rájuk találnak, márpedig egy ültetvény nem kisegér, nem tud bebújni egy lyukba, ha zúgást hall. Aztán bajuk van velük a mexikói-amerikai határon is, ahol meg nem hagyják becsempészni a kész anyag szállítmányait. (Mondjuk, ennek nincs köze az illegális migrációhoz, sőt: az is zavarja a csempészeket, elvégre ők nem embereket akarnak szállítani, hanem kokaint, és annak csak árt ez a nagy személyforgalom, de ez mellékszál, maradjunk a főcsapásnál). Tehát, ej, azok a kutya jenki helikopterek... tenni kéne ellenük valamit. Szükség volna valamilyen légelhárító fegyverrendszerre. Valaki beírhatta a gugliba a kulcsszavakat, mert hamar rájöttek, hogy – ha kicsit messze is – de a PDS-nek épp van ilyesmije és az eladó.

A kartell emberei a rakétavásárlás után nyolc hónappal már a budapesti Intercontinental Hotelben tárgyaltak Ljubisinnal és társaival. Abban egyeztek meg, hogy a drogkartell az első szállítmányért, a szervezésért és a logisztikai költségekért másfél millió dollár (közel 400 millió forint) előleget fizet a magyar cégnek. Az első tervezett konténer különböző típusú géppuskákból, valamint teherautóplatóra felszerelhető légvédelmi gépágyúkból állt volna. Ezen kívül Ljubisin vállalta azt is, hogy a PDS előrendel a kartell számára kétezer kézigránátot, ötszáz gránátvetőt és harminc Dragunov mesterlövészpuskát, ha erre igényt tartanak a vevők.

De le lehet ezt bonyolítani hivatalosan? Le bizony, bár nem egyszerű. (https://444.hu/2018/11/23/ket-orosz-fegyverkereskedot-csaltak-torbe-magyarorszagon-amerikai-ugynokok-de-az-orban-kormany-moszkvanak-adta-oket)

„Nemzetközi fegyvereladásokat kizárólag a végfelhasználó feltüntetésével, úgynevezett „end user certificate” birtokában szabad végezni. Ljubisinék terve az illegális üzlet lepapírozására az volt az amerikai nyomozók szerint, hogy a magyar cég a fegyvereket hamisított végfelhasználói tanúsítványokkal egy közép-amerikai országban működő katonai vállalatnak adja el. Ez a fedőcég, illetve annak raktárai szintén Ljubisinékhoz kötődtek. Az árut a valódi vásárló, a kartell pedig majd ott tudja átvenni.” (444)

Amerikai nyomozók? Bizony, bizony, ők is megérkeztek, és nem a falvédőről jöttek, hanem a DEA-tól, ami az Amerikai Kábítószerellenes Hivatal. Sőt. Ők voltak a kartell emberei! Meg akartak előzni egy esetleges valódi fegyverüzletet, kiadták magukat bűnözőnek, és Ljubisinék végig titkosügynökökkel tárgyaltak. A tárgyalások menetét ügyesen úgy alakították, hogy megtudják, Ljubisinék meddig hajlandóak elmenni – és közben újabb és újabb bűncselekményekre vették rá őket, miközben az Ügynökség pedig a kezdetektől megfigyelt minden kommunikációt.

Hát, ez bizony csapda volt, ennen dugába dőlés tipikus esete, akkora bukás, hogy megremegtek tőle még a Himalája jeges bércei is. Természetesen Ljubisint és atyját azonnal letartóztatta a TEK, külföldi bűntársaikat más szervek kapták el, például Montenegróban is volt érdekeltségük, ez egy nagy, összehangolt nemzetközi akció volt, „Perszeusz” fedőnéven.

Itt kérek elnézést, hogy nem ismertetek minden részletet, de köt a terjedelem és az olvasók egy része így is panaszkodik, hogy nem képes hosszú szövegekkel foglalkozni – akkor rövidítsünk, de azért lássuk, mi történt azután?

Azután az történt, kedves gyerekek, hogy a derék Ljubisinék magyar őrizetbe kerültek, hiszen magyar területen fogták el őket és a törvénysértések többségét is nálunk követték el. Az Amerikai Egyesült Államok természetesen azonnal kérte a kiadatásukat, hiszen amerikai érdekeket sértettek, és ezért is fogták el őket, Tulajdonképpen az akció is a DEA-é volt, a magyar szervek csak segítettek benne. Ennek helyt is adott a magyar bíróság, azonban Ljubisinék politikai üldöztetésre hivatkozva menedékért folyamodtak, és ennek elbírálásáig fel kellett függeszteni a kiadatást.

Felfüggesztették.

Elbírálták.

És kiadták őket.

Oroszországnak!

Ugyanis az orosz szervek Ljubisinék elfogása után hirtelen rájöttek, hogy – így utólag – ők is keresik a családi vállalkozást, és ők is kérték a kiadatásukat. Az általuk beadott kérelem ugyan kissé érdekes, mert nagy részében az amerikai kérelem tükörfordítása, így az ügyész jelezte is, hogy adják be inkább oroszul, majd lefordítjuk mi – de van egy gyönyörű pontja.

Az a helyzet, hogy létezik egy még hatályos, 1958-ban kötött magyar-szovjet megállapodás, ami leszögezi, hogy bűncselekmények esetén „kiadatásnak nincs helye, ha a kiadni kért személy a bűntettet a megkeresett Szerződő Fél területén követte el.” Ez általánosan elismert nemzetközi jogelv, ha mondjuk Hollandiában lopok biciklit, Hollandiában is kell leülnöm. Baltás gyilkosságok esetében van precedens az ellenkezőjére, de attól most tekintsünk el. Az ám, de a bűntett helyszíne esetünkben Szigetszentmiklós volt! Hát jó – az orosz fél úgy töltötte ki a formanyomtatványt, hogy aszerint Szigetszentmiklós Oroszországban fekszik.

Erre a komoly iratra már nem lehetett mást válaszolni, kiadták Ljubisinékat Oroszhonnak. Ahol is az atya egyelőre még ül, ám az ifjabb Ljubisin már – lakhelyelhagyási tilalom mellett ugyan – szabadlábon van és állítólag újra üzletel.

A szabadlábra helyezést Moszkva Baszmannij kerületének bírósága engedélyezte.

Tudtam, úgy tudtam, hogy ebbe bele fog keveredni még a Régi Baszmannaja utca is...

Hát akkor most mit látunk? Mi ebből a tanulság, gyerekek?

Azt látjuk, hogy:

Nem foglalkozhattam az ügy minden részletével, ne is tessék ezt az írást a történet elemzésének tekinteni, inkább csak néhány főbb mozzanatot emeltem ki, szem előtt tartva bizonyos gerontológiai szempontokat, melyek szerint, aki kíváncsi, az nagyon hamar megöregszik – eddig, volt, nem volt mese, itt a vége, Ljubisinék futnak véle.

Szele Tamás

Sokan kívánták, kívánják most is, hogy végre szabályozzák az álhíreket, még többen pedig nem kívánják, mert szeretik a szép, színes, kedvükre való hazugságokat. Hát, van egy hírem: megszületett az első álhír-törvény. És van egy rossz hírem is: Oroszországban. Úgy meg lesz szabályozva ott minden hír, hogy arról koldul a sajtó. És ha náluk meg lesz, nálunk is.

Ne tessék most álnaivan azt mondani, hogy „de hát mi közünk nekünk Oroszországhoz, Magyarország szuverén állam”, mert menten megszakadok a röhögéstől. Szuverén, persze, hogy az, viszont nézzük csak meg azt a sokat vitatott civiltörvényt? Annak bizony orosz az eredetije, egyes bekezdései szinte tükörfordítások... különben is, fordítsuk meg a dolgot, mikor volt az, hogy mi nem tanultunk szívesen a Nagy Oroszhontól? Hát, nem az elmúlt kilenc évben. Szóval nyugodjunk bele: ha nálunk valaha is hoznak álhír-ellenes törvényt, márpedig akármelyik pillanatban megtehetik, jogi alap és számlálhatatlan precedens van hozzá (van, mert megtermelik), hát a mi törvényünk sem fog sokban eltérni az orosztól.

No, de mi van ebben az orosz törvényben, amit a Duma alsóháza már elfogadott, a felsőház tán csak nem dobja vissza és utána már csak a cár atyuska kell aláírja?

Csupa szép és jó dolog, annyit elmondhatunk. A Szabad Európa Rádió tudósítása szerint – életemben nem hittem, hogy le fogom írni még ezt a mondatot, de lám, ez a helyzet, itt az írás is – elég alapos munkát végeztek a moszkvai törvényalkotók, a kérdés csak az, hogy mivel bízták meg őket? Mert, hogy az álhírek szabályozásával nem, az bizonyos. No, lássuk a medvét!

Törvényhozáskor a legelső feladat az, hogy határozzuk meg magát a büntetni kívánt cselekményt. Mert mondjuk a falbontásos közszeméremsértés fogalma viszonylag konkrét, nagyjából képet tudunk alkotni róla magunknak, kell hozzá fal, annak megbontása, közszemérem és annak megsértése. Hogy az ilyen cselekmény ritka, és ezért nem foglalkozik vele külön törvény vagy jogszabály, az más kérdés. Azt hinnénk tehát, hogy az álhír terjesztéséhez ezek szerint kell egy álhír és kell a terjesztés cselekményének megvalósítása, valamint az álhírt meg kell határozni jogi szempontból, éspedig a valós tényekhez történő viszonyítás útján.

Na, ennek nyoma sincs a törvényjavaslatban, ezzel a bonyolult dologgal nem fáradtak. Ellenben azt mondja a sillabusz, miszerint a törvény:

„...hatályba lépése esetén letilthat majd olyan honlapokat, melyek a hatalom szerint hamis híreket oszt meg, illetve büntethetőek lesznek azok a honlapok, melyek megsértik a hatóságokat, az állami szimbólumokat, illetve bármit, ami a törvényhozók szerint az orosz társadalom fogalma alá esik.

A törvényjavaslat az állami médiahatóságot és cenzort ruházza fel azzal a joggal, hogy eldöntsék, mi számít hamis hírnek. Aki pedig ilyen hírt fog közzétenni, az magánszemélyként maximum 100 ezer rubelre, azaz mintegy 420 ezer forintra, köztisztviselőként 200 ezer rubelre, azaz 840 ezer forintra, míg vállalatonként félmillió rubelre, azaz több mint 2,1 millió forintra büntethetik.

Az állami médiahatóság ezen kívül egy általuk kamu hírként megítélt hír esetében felszólíthatja a közzétevő oldalt, hogy távolítsák el onnan, és ha ez azonnal megtörténik, akkor elmaradhat az oldal letiltása.

Azok pedig, akik megsértenek egy állami tisztviselőt, intézményt, kormányügynökséget vagy államot, zászlót, akár 100 ezer rubelt (420 ezer forint) is fizethetnek, visszaesőként pedig 200 ezer rubelt és akár 15 nap letöltendő büntetést is kaphatnak.” (444) 

Igen szép intézkedéssel van tehát dolgunk, csak épp ha jogerőre is emelkedik – ami felől nincs kétségem – akkor sem az álhírek ellen szól majd. Magának az álhírnek a minősítését, ami pedig az egész törvényben a legfontosabb volna, egyszerűen az állami médiahatóság és a cenzúra hatáskörébe utalja, és külön kiemeli, mely esetekkel foglalkozzanak ezek a szervek: úgymint a hatóságok, az állami szimbólumok, általában véve az orosz állam, az állami intézmények, tisztviselők, kormányügynökségek, valamint idegen államok és zászlók megsértésének esetén lépjenek akcióba.

Ennek így a világon semmi köze nincs az álhírekhez, illetve pusztán egyes álhíreket rendel büntetni, másokkal, a többségükkel nem is foglalkozik. Vegyünk pár példát!

Ha én azt írom az álhírlapba, hogy „a láb nélkül született kislányom kerekesszékes fotóját úgysem osztjátok meg, mert az emberek gonoszak” és a kislányom fotójaként egy brazil paralimpikon képét használom fel (ez megtörtént eset), akkor mi történik? Megosztják százezren, ugyanis az emberek ab ovo nem gonoszak, én ezzel a százezer megosztással – az oldalon lévő hirdetések útján – keresek mondjuk kétmillió forintot, és a brazil paralimpikon meg pereljen be, ha tud. Nem tud, ugyanis ez a törvény nem minősíti a cselekményemet bűnnek. Más kérdés, hogy képmással való visszaélésért tudna, de ritka Brazíliában a magyar vagy orosz sajtójogban is járatos ügyvéd.

Vagy teszem azt, orosz vagyok, és azt írom, hogy Novocserkasszkban pestisjárvány tombol. Persze pestisnek nyoma sincs, maximum a sztaroszta köhécsel a mahorkától, de ezt hazudom, szintén a kattintásszám növelése, vagyis a pénz érdekében. Hát, ha nem írom hozzá azt, miszerint „de a hatóságok titkolják”, akkor ez sem bűncselekmény, legfeljebb a helyi szövetkezet megy csődbe, mert senki sem fogja vásárolni a „pestises” terményeit, azonban ha beleveszem a hatóságokat is, akkor becsuknak, mert megsértettem egy vagy pláne több állami intézményt.

Tehát láthatjuk: a törvény kicsit sem foglalkozik sem a bűncselekmény, illetve az álhír szabatos meghatározásával, sem nem elemzi a cselekmény következményeinek mértékét, annak társadalmi veszélyességét, pedig hát pont ezzel lehetne minősíteni az elkövetett bűn súlyosságát, ezzel szemben mit mond?

Magyarra lefordítva két dolgot.

Az első: „Azt, hogy mi az álhír, mi mondjuk meg, szerveinken keresztül!”

A második: „Akinek van egy csepp esze, a felsorolt témákban nem ír egy sort sem, ha nem akarja kitanulni Magadánban az uránbányászatot!”

Szóval törvény ez, hogyne volna törvény, csak nem az álhírek ellen hozták, hanem a sajtó ellen, úgy általában – mert beláthatjuk, ha a hatalom mondja meg, mi az álhír, akkor bármiről mondhatja, ami neki nem tetszik, tehát bármilyen hír vagy vélemény büntethető.

Tán csak nem tesz ilyent a hatalom? - kérdi a naiv választó nagy, kerek Lencsi baba-szemekkel belebámulva az elé táruló rettentő perspektívába. Csak de. Tessék kormánysajtót olvasni, már most minden második szavuk az, hogy az Index „fake news-gyár”, a 444 „Soros blogja”, a HVG „bukott hazugsággyár”, de Orbán Viktor is nevezte már a független sajtót fake newsnak.

Az ugyanis a helyzet, hogy az igazság fogalma tökéletesen mentes a politikától, annak sem általában, sem speciálisan nincs köze ilyesmihez – az igazság sokkal nagyobb, fontosabb dolog minden politikumnál. De nagyobb és fontosabb valami szerveknél, országoknál, általában véve mindennél. Csak a politika találja saját magát mindennél fontosabbnak, a saját szempontjait mindennél előbbre valónak. Fontos, fontos, hogyne: de nem ennyire.

Arisztotelésznek tulajdonítják a később latinul elterjedt mondást:

„Amicus Plato, sed magis amica veritas.”

„Barátom Platón, de az igazság jobb barátom.”

Szóval, ez a törvény csak kirakatperekre, a valódi sajtó hitelének megsemmisítésére, a törvény szellemének megcsúfolására lesz jó.

A valódi álhírek pedig nyugodtan burjánzanak majd, teremnek, mint eső után a bolondgomba, orosz földön is, magyar földön is.

Minálunk például az az újdonság, miszerint az álhír-terjesztők annyira elszemtelenedtek, hogy az őket leleplező Fakepalm oldalt már naponta támadják. Az oldal felhívást is tett közzé február 26-án, mert nehezen bírják az ostromot:

„Kedves követőink! Ma hajnalban globális támadás alatt volt weboldalunk, a hibát elhárítottuk. Nyilván az igazságért sokan duzzognak, illetve tevékenyen munkálkodnak is a Fakepalm megszűnésén. (Nem az első támadásunk.) Amennyiben fontos számodra létezésünk, úgy kérjük támogasd felületünket.”

Ebben nem is az a legszomorúbb, hogy az oldal támogatásra szorul – meg is érdemlik – hanem az, hogy az álhírek betyárjai, haramiái rendszeresen támadják az őket leleplezőket, annyira elbízták magukat.

Kéne bizony, hogyne kéne a törvényi szabályozás ezen a területen – csak nem az orosz mintára kéne hozni azt a törvényt. Meg kéne határozni az álhír fogalmát, mérlegelni a terjedésének következményeit, annak társadalmi veszélyességét (mint teszik azt minden más bűncselekmény esetében is) és alapos garanciákkal kizárni a szabályozásból a politikának vagy az államhatalomnak még az árnyékát is.

Csak, ha lesz is ilyen törvény, az nem nálunk lesz, hanem Nyugatföldjén.

Nálunk, ha egyáltalán hoznak valamikor fake news-törvényt, az bizony oroszos lesz, és az elnyomás kancsukájaként szolgál majd a mindenkori és bármiféle kormányzat vasmarkában.

Egyszóval: ne örvendjünk sem Oroszhonban sem Magyarhonban ennek a törvénynek. Ez nem az, amire szükség volna.

A pocsék, befolyásolt, korrupt törvény százszor rosszabb még a törvénytelenségnél is.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, a helyzet fokozódik, a zárt osztály teljesen kiürült, mindenki szabadon őrjöng, Magyarországra beállt a dühöngés. A szélsőjobbra legalábbis. Nem mondom, máshol is vannak gondok, mégis, tegnap főként a kormány hívei és a tőlük jobbra állók produkáltak rohamokat, melynek feltételezhető okára majd ki is fogok térni.

Persze, mielőtt mélyebben belemerülünk a tények alapos vizsgálatába, mélázzunk kicsit azon, hogy – önmeghatározások alapján – Magyarország a világ egyetlen állama, melyben nem léteznek politikai szélsőségek. Nincsenek és kész, aki horogkeresztes zászlóval rohangál a budai hegyekben, az hagyományőrzőnek, aki kisebbségek kémiai kasztrációjáról ábrándozik, az egyszerűen hazafinak nevezi magát (így válik szitokszóvá, de legalábbis devalválódik mindenfajta patriotizmus), és ha valaki véletlenül szélsőjobboldalinak, nácinak, fasisztának nevezné, hát azonnal bepereli becsületsértésért. Ráadásul a kormány hívei és a szélsőjobb között elég nagy az átmenő forgalom, ki jobbról megy szélsőjobbra, ki szélsőjobbról a kormány táborába, olyan is akad, aki azt mondja, középre tart, csak földrajzilag az a közép nem létezik, egyszóval olyan az egész magyar jobboldali radikalizmus világa, mint egy megkergült dodzsem a vurstliban este tizenegykor, mikor már mindenki részeg. Épp ezért sem itt és most, sem máskor és máshol nem fogok azzal foglalkozni, kinek milyen érzékeny pontjára taposok azzal, hogy szélsőjobboldalinak nevezem – hogy az ő módszereikkel éljek, bizonyítsák az ellenkezőjét, ha nem tetszik, aztán majd meglátjuk.

De térjünk a kóresetekre.

A körültekintés súlyos hiányát figyelhetjük meg a Mi Hazánk esetében, ugyanis sikerült egy jogerősen elítélt jelöltet elindítaniuk az uniós parlamenti választásokon. Persze ez nem olyan egyszerű, mert Gulya Tibort nem valamiféle közönséges bűncselekmény miatt ítélték el, hanem devizahitelesek esetében elkövetett zugírászat és hamis tanúzásra való felbujtás miatt, éspedig tavaly, jogerősen, 2 év börtönre, valamint pénzbüntetésre. Mármost a zugírászat jogosulatlanul és üzletszerűen végzett ügyvédi, jogtanácsosi vagy közjegyzői tevékenységet jelent, tehát feltétele az, hogy az elkövető ne ingyen cselekedje: Gulya úr is cégszerűen művelte ezt, csak épp jogi végzettség híján. Pedig valamiféle ismeretei kellett legyenek, hiszen korábban rendőr volt. Ilyeténképpen legalább a saját cselekményének súlyával tisztában kellett legyen. Mikor a 24.hu szembesítette Toroczkai Lászlót a kialakult helyzettel, a pártelnök sok szépet mondott Gulya mesterről és az ő „kőkemény harcáról a hatalommal”, de azt is beismerte: mikor azt kérte jelöltjétől, ugyan mutasson már néhányat az állítólag általa megoldott sok ezer esetből, melyekben sikeresen segített a devizahiteleseknek, egyet tudott mutatni.

Akkor én meg lottószakértő vagyok, mert életem folyamán négyszer is volt hármasom.

Gulya úr pedig saját Facebook-oldalán dühöng, előre megjósolható eredménnyel. Olyanokat ír az Index vele foglalkozó cikkére utalva, miszerint „A cikk írója ostoba, tudatlan ember, akinek fogalma sincs munkámról és mégis olyan megfogalmazást közöl munkámat illetően, ami csak az ő számára jelent lehetetlen. (…) Csak ennek az újságírónak elképzelhetetlen ez a joghelyzet, mert képtelen az agya felfogni a polgári jog szabályait és tudatlanságát nagyfokú beképzeltséggel és arroganciával próbálja meg áthidalni.” Akkor jegyezzük meg: a beérkező reakciók nála csakis kedvezőek lehetnek, ugyanis nyilvánvalóan csak az ismerősei és a devizahitel-károsultak olvassák a véleményét, akik pedig, mint érdekeltek, óvakodnak majd vitába szállni a véleményével. Olcsó kis népszerűség, de népszerűség, ám mivel valóban reális probléma a devizahitelek bedőlése (és még milyen komoly lesz nemsokára!) nincs kizárva, hogy Gulya urat az érdekeltek tömegei meg is választják EP-képviselőnek.

Aztán majd csodálkoznak, hogy nem változik semmi – ugyanis sok kérdésben illetékes az Európa Parlament, csak éppen a magyarországi devizahitelek ügyében nem. De mindenkinek szíve joga, miben hisz, miben nem, tudni azért érdemesebb, mint hinni.

Erőszakosabb történet Gulyás Mártoné, aki a Vadhajtások Bede Zsoltjával akasztotta össze a bajuszt, vagyis inkább fordítva történt, Bede akasztotta ővele. Dióhéjban: Gulyást meghívta a Pesti Srácok egyik „műsora”, a Polbeat vendégként, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Huth Gergely és Szarvas Szilveszter porig alázza mindenféle, kellőképpen meg nem alapozott állításokkal. Mármost Gulyás Mártonnal lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni, én magam sem tapsolok minden ötletének, bár vannak kérdések, amelyekben igazat adok neki, de ha meg akarnám támadni, legalább felkészülnék arra a támadásra... Ez esetünkben nem történt meg, de a védelem már szinte ki sem fejthette nézeteit, ugyanis a felvételen közönségként tartózkodó Bede lehetetlenné tette a műsor folytatását. Széttrollkodta, szétbeszélte, szétkötekedte. Ez nem újdonság, az lepné meg a nagyközönséget, ha hirtelen fejből idézné Kantot és Gulyást schopenhaueri tézisekkel szorítaná sarokba – a meglepő az volt, hogy a kormánymédia ranglétráján nála fényévekkel feljebb álló Huth és Szarvas sem tudták leállítani! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is akarták, ugyanis láttam a videofelvételt – akarták bizony, csak nem ment. Odáig fajult a helyzet, hogy a jelenlévő Stefka István nevezte provokátornak Bedét, ami mindenképpen történelminek is nevezhető pillanat. Azt a Bedét, akiről Bayer korábban azt mondta: „imádom a palit”, és „ez a helyes út, tehát ezt kell csinálni”.

Érzek némi ellentmondást ezek szerint a Bede-Bayer vonal és a kormánymédia többi része között, a szabadcsapat mintha kissé túl szabaddá vált volna, és most ellenőrzés nélkül hadakozik, amerre épp kedve tartja. Kérem, Rózsa Sándor is beállt 1848-ban honvédnek az összes emberével, csakhogy igen hamar fel kellett oszlatni a dicső betyáralakulatot, mert fegyelmezhetetlenek voltak és fosztogattak. Csak épp dicső eleink ezt belátták, mostani uraink mintha nem is néznék.

Az elmebaj csúcsának elérését azonban nem szabad amatőrre bízni, ahhoz képzett profi kell, gyakorlott szakértő – G. Fodor Gábor már megmutatta, hogy rá sok mindenben lehet számítani. Például a 888-ban, melynek főszerkesztője, számtalanszor buzdított besúgásra egyetemistákat, így most nem értem a csodálkozását. Ugyanis most tőle került ki egy érdekes gondolatsor az engedélye nélkül, és fel van háborodva. A 444-hez eljutott ugyanis egy hangfelvétel, melyen azt mondja (https://444.hu/2019/03/06/g-fodor-gabor-harcos-tipus-vagyok-de-semmilyen-szelsoseges-uzenetet-nem-akartam-megfogalmazni?fbclid=IwAR2gEhyH_3CRFcu1GTxRFIvpT6aXeMbz6lfdHdqpNwysNN-0lwKSiwALsnk):

„Talán egyébként ez egy jó gondolat, megértem [vagy ne írd le], hogy jó lenne csinálni egy Viktorjugendet. [Nevetés] Tehát mint a Best of Viktor meg [nem kivehető] tényleg gondolkozom azon, csak nyilván… nem fogom megcsinálni, csak gondolkozok rajta…”

A 444-nél nem amatőrök dolgoznak, megkérdezték magát G. Fodort is, mi a helyzet ezzel a hangfelvétellel, aki azt válaszolta, nem emlékszik, hogy ilyet mondott volna, de nem kommentálja az ügyet, majd mielőtt letette a telefont, megkérdezte: „Be akarjátok bizonyítani, hogy antiszemita vagyok?”

Nyilván azért fájó pont ez az ő számára, mert a 888-nak nem kevés pénzt jelent majd az, hogy a Maccabi Játékokhoz médiapartneri szerződés köti a lapot, ha az felbomlik, komoly összeg megy ki az ablakon.

No jó, egyelőre ott tartunk, hogy vagy mondta ezt az eget verő marhaságot, vagy nem, ő mindenesetre letagadta. Azonban itt vettek váratlan fordulatot a dolgok, ugyanis a Magyar Hangnak viszont bevallotta, hogy tőle származnak a vitatott mondatok. (https://magyarhang.org/belfold/2019/03/06/g-fodor-nem-ugy-gondoltam-a-viktor-jugendet/?fbclid=IwAR2yAfKFJrc_GRXHxHVOTGZT20LijQdm_P5oZUwBKHJqCM_aHEmBUnLfYrI)

„Elismerem, hogy a kifejezés konnotációja kellemetlen. De aki egy kicsit is ismer engem és a munkásságom, pontosan tudja, hogy harcos típus vagyok, de semmilyen szélsőséges üzenetet nem akartam megfogalmazni. Amennyire fel tudom idézni a körülményeket, másfél-két évvel ezelőtt egy baráti meghívásnak eleget téve tartottam előadást. Arról beszéltem, hogy a jobboldali fiatalok eltunyultak, elkényelmesedtek, sokan az egyetemről kikerülve egyből államtitkárok akarnak lenni. Ez egy nagyon súlyos mobilitási probléma. Egy általános korszellemről beszéltem, hiányzik az ügyek, a hivatás iránti alázat, ám ehelyett van karriervágy.”

Hát, ennek az embernek sem lennék az ügyvédje, annyit mondhatok. Nem is irigylem a jogi képviselőjét: egyik lapnak nyilvánosan letagadja, másik lapnak nyilvánosan beismeri... odáig még nem jutott el a Századvégben pallérozott elméje, hogy lehet különböző a két orgánum, de nyilvánosság csak egy van, minden oda megy, az állítás is, a tagadás is?

Mellesleg úgy hiszi – mondta a Magyar Hangnak – hogy „olyan valaki szivárogtatta ki a felvételt, aki ártani akar neki”. Hát, most a besúgófőnököt súgták be, a hóhért akasztották, van ilyen.

Mi az utóbbi két esetből a tanulság? (A Mi Hazánk-félét nem teljesen sorolnám ide, ők ugyanis nem bevallottan kormánypártiak, csak a gyakorlatban értenek mindenben egyet a kormánnyal).

Az, hogy a kormánymédia és a kormánypolitika hatalmas apparátus ugyan, ám senki sem ellenőrzi, kezeli.

Már másfél-két évvel ezelőtt is lomha, irányíthatatlan, agyaglábú óriás volt, mikor G. Fodor viktorjugendezett, lehet, hogy bizalmas körben, de akkor is a német nemzetiszocializmust tekintve példaképnek – aki ennyire nem képes kontrollálni magát és ilyen nézeteket vall, arra nem, hogy lapot, de még kutyasétáltatást is felelőtlenség bízni. Azonban rábízták, mert jókor volt jó helyen, megbízható, hűséges embernek ismerték, és nála is hagyták. Hogy finoman szólva is alkalmatlan a feladatára, az a legkevésbé sem fontos.

A Bede-affér – nem az elsőről, a sokadikról van szó! - pedig arra bizonyíték, hogy a kormány gyakorlatilag képtelen fegyelmezni a saját katonáit, abban a hatalmas médiabirodalomban sem rangsor, sem szolgálati út nincs, és ha nem tartaná össze őket a közös anyagi érdek, már rég egymást ennék. Most azokról nem szólok, akik még csak nem is pénzért teszik, amit tesznek, hanem így is gondolják - velük nem lehet mit kezdeni.

De hogy szabadulhatott ki ennyire az irányítás alól a jobb- de főleg a szélsőjobboldal? Először is: sosem volt teljes kontroll alatt. Másrészt a kormány most minden erejével az uniós választásokra koncentrál, el lehetne lopni az Országgyűlés feje felől a kupolát, azt sem vennék most észre, legfeljebb, ha megáznának.

Aki pedig nem irányítja már a saját seregét sem, az bizony menthetetlen.

Azonban ezekből az esetekből arra is kell következtetnünk, hogy mivel a hivatalos figyelem most május végéig másra terelődött, sok hasonlóan vérlázító affér várható a közeljövőben.

Május végéig azért, mert nem is figyelnek rájuk, utána meg azért, mert ugyan figyelni fognak, de már nem lesz kampány, le lehet venni a maszkot.

Vigyázzon magára mindenki, a drótoktól öleltbe beállt a dühöngés.

Szele Tamás

Kérem, kesernyésen mereng az ember a mulandóságon, szálló éveken, hatalmon, gazdagságon, nyomorúságon – mindezt abból az apropóból, hogy nyilvánossá váltak Rákosi Mátyás eddig ismeretlen, kései iratai. Nála teljhatalmúbb ura kevés volt Magyarországnak, kegyetlen is volt, vaskalapos is – és minden sarkon volt egy képe vagy egy szobra.

Ha valaki 1952-ben sétált egyet Budapesten, meg lehetett róla győződve, hogy Rákosi hatalmát még évszázadok múlva is őrzi a rengeteg köztéri mindenféle, amint arról is, hogy a legjobban dokumentált korban él a történelem folyamán, mert minden szaváról jelentés készül minimum három példányban. De ha másról nem, az építkezésekről biztos emlékezni fognak Igazságtalan Mátyásra jövendő korokon át.

(Montázs: Hírhatár - Külföldi magyarok lapja)

Aztán történt, ami történt, azt nem mondanám, hogy elfelejtettük, de nem sok szó esik róla, ha mégis, akkor inkább hasonlatokban fordul elő. Kellemetlen hasonlatokban, mert most ugyanazt hisszük, csak másról, hogy beírta a nevét a magyar történelembe, stadionokkal, lehetetlenségekkel, és hát manapság sem készül kevesebb jelentés, csak még nem mindig veszik elő őket. Kizárólag akkor, ha kellenek. No, de lássuk már azokat az iratokat: mit mutatnak a vaskezű zsarnokról? 

Hát, nem épp egy Hadisten képe vetül elénk.

Inkább egy nyomorult és kicsinyes fickóé, akit a szerencse, valamint a helyezkedés képessége vitt az ország élére és a kegyetlenség tartott ott.

Látjuk már az első papírok között, miféle diétán kellett élnie: nem volt neki szabad enni semmit, ami finom. Húst vagy halat háromszor ehetett egy héten, nehezebb ételt, erősebb italt nem fogyaszthatott, tilos volt neki még a borsó- és bableves is. Gyümölcsön, főzeléken élt, ha élet az.

No, de a pártiratok valamivel érdekesebbek. Lehet, hogy az 1946-os „széncsata” még lelkesítette a munkásságot, de már 1953-ra – mint egy részletes, személyesen neki címzett tanulmány mutatja – kritikussá vált az ország fűtő- és üzemanyag-ellátása. A helyzetet ismerte, csak épp tenni nem tett a károk enyhítéséért. Még 1956. szeptember 17. és október 1. között is hozzá futott be a jelentés a terménybegyűjtés általános helyzetéről, pedig az SZKP XX. kongresszusa után, 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, akkor utazott „gyógykezelésre” a Szovjetunióba, ahonnét már vissza sem jött. Miért kapott példányt a begyűjtési kimutatásból – máig rejtély. De még öt nappal az 1956-os forradalom előtt, október 18-án is kapott dietétikai tanácsokat magyar nyelven, egy olvashatatlan nevű orvostól a veseköve miatt. Méghozzá Budapestről.

A következő levél – ne feledjük, voltaképpen magánlevelezéssel van dolgunk – már bizony 1957. július 31-én kelt, Moszkvában, ő Krasznodarban kapta meg. A feladók: Kovács István, Hegedüs András, Bata István, Piros László, Moszkva, Szadovo körút 21. 261-es lakás, arról írnak a Moszkvába menekült pártemberek, hogy miképp oldják meg a lakáshelyzetüket és mennyire nem érintkeznek egy magyar delegációval, ami moszkvai Világifjúsági Találkozóra érkezett – mondjuk a magyar delegációnak 1100 tagja volt, de az is igaz, hogy Moszkva sem kis város, el lehetett őket kerülni, ha akarta az ember.

Van itt levél Gerő Ernőtől, aki a magyar ipar történetét akarta megírni, van Hegedűs Andrástól, aki moszkvai tartózkodása alatt „anyagot gyűjt témájához, ami a burzsoá nacionalizmus szerepe az októberi eseményekben.” Itt vannak a különféle kérvények, oroszul, amiket maga Rákosi írt a szovjet vezetőségnek, ugyanis valamiért mindenáron haza akart jönni, hazafinak tartotta magát, ráadásul azt hitte, hogy a nép rajong érte és visszavárja. Ha a szovjet vezetés meg akart volna tőle szabadulni, egyebet sem kellett volna tenniük, csak teljesíteni a kérését – de jó volt ő ott talonban, eltéve, míg megvolt.

Aztán egyszer csak nem volt meg, mert meghalt, Nyizsnyij Novgorodban, akkori nevén Gorkijban. Hatalmas irathalom, ami most nyilvánossá vált, kalandos úton is került Ungváry Krisztián birtokába, aki Meruk Józseffel közösen könyvet írt a gyűjteményről. A kötet „Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai” címmel tavaly ősszel jelent meg. Az anyagát pedig – meglehetősen nagylelkűen – most nyilvánossá tették. Pedig megvan ezeknek a leveleknek is a maguk története, állítólag véletlenül bukkantak rájuk Cipruson, egy szállodai szoba ruhásszekrényében...

No, találták őket bár akárhol, az elsőre látszik, hogy nem hamisítványok. És talán érdekesebb a veseköves és látási zavarokkal küzdő, téveszméktől szenvedő volt zsarnok képe, mint az, amit hagyni akart magáról a történelem lapjain.

Abból nem sok maradt. Ahogy a többi, „nagy formátumú” magyar államférfi önképéből sem: azt tudjuk, ki volt Rejtő vagy Karinthy, de a legtöbben zavarba jönnének, ha fel kéne soroljanak legalább három miniszterelnököt Horthy idejéből. Persze, amelyik magyar politikusra emlékszünk, kevés kivétellel arra sem túl sok szeretettel tesszük: nincs is miért szeretni őket. Amint Rákosiról sem az jut eszünkbe, hogy a győzedelmes világforradalom zászlaja alatt egyesítette a magyar népet és vezette Moszkva nagylelkű, oltalmazó szárnyai alá, úgy másról sem ez marad majd fenn az utókor emlékezetében, akárhogy is nyitogatná az ajtót Kelet felé, zárogatná Nyugat felé.

De jó lenne egy időgép, amivel belenézhetnék olyan 2078-80 magasságában a mai nagyurak bukásuk után fennmaradó magánlevelezésébe – bár szerintem úgy járnék vele, mint Szálasi naplójával, amiből meggyőződtem, hogy a „nemzetvezető” dühöngő őrült volt, semmi más, és még az akasztófa alatt is szövetséget ajánlott a győzteseknek, mert nélküle nem tudják legyőzni Japánt. Mondjuk nem is akarták, de nem ezért nem úszta meg. Érdekes lenne a jövőből nézni, hogy a szép napjaik után miket leveleznek majd egymással a mostani fényesorcájúak, rettentő uraságok, de, mondom, az az érzésem, hogy bolondok írásait olvasnám ostobák válaszaival vegyesen. Rákosi legalább hozzájuk képest művelt volt és több nyelven írt-olvasott-beszélt. De a műveltségével együtt is csak ugyanakkora gazember volt, mint a legtöbb pályatársa.

De hát min is maradna meg egy ilyen mai levelezés? Hiszen, amint látom, a Budapestről Moszkvába futott Rákosi-emigráció még papíron levelezett olyasmikről is, mint egészségi állapot, hogylét, családi ügyek, amit ma kizárólag digitálisan teszünk, Messengeren, e-mailben, ki hogyan szereti. Márpedig az csak addig marad fenn, amíg az adathordozója vagy a szervere – és maguk az adathordozók is rendszeresen avulnak, kamaszkoromban még lyukkártyán tároltuk az adatot, aztán kazettán, szalagon, lemezen, floppyn, CD-n, DVD-n, pendrive-on – az Állambiztonsági Levéltárak nem egy nyilvántartása azért kutathatatlan, mert olyan TPA-1148-as szalagokon került mentésre, amikhez már nincs olvasó. A szerverek is csak az első nagy, általános áramszünetig élnek – ha az egész világon áramszünet lenne egy órára, az adataink jelentős része örökre elveszne, a maradékot is évekig kéne helyreállítanunk.

Ne higgyük azt, hogy amit írunk, az az örökkévalóságnak szól – jó esetben pár évig, ha megmarad.

Eltűnik, el, a napi sajtóval együtt, ha csak nem lesz irgalmatlan szerencséje az emberiségnek, könnyen megeshet, hogy ez a mi információs korunk lesz az az időszak, amiből a jövő történészeire egy szál adat nem sok, annyi sem marad majd.

Se rólunk, se nagyjainkról.

Mondjuk nagyjainkért nem túl nagy kár.

Száz szónak is egy a vége: senkiről sem azt őrzi meg a történelem, amit szeretne. A legtöbbünkről semmit, a hatalmasok rosszabbul járnak.

Róluk ugyanis semmi jót.

Építsenek bár akárhány stadiont, rúgjanak szét akárhány Tudományos Akadémiát, nem az az örökkévalóság kulcsa.

A kínaiak hittek az örök élet elixírjében, ránk is maradt pár recept: mindegyik gyorsan ölő méreg volt, és mivel általában császárok bízták el magukat annyira, hogy halhatatlanságra vágyjanak, ez a kívánságuk az első pasztillával már el is nyerte a büntetését.

Bölcs nép volt az ókorban az a kínai.

No, mára már ők is sokat felejtettek.

Szele Tamás

Valóságos csata zajlik most is a cybertérben vagy inkább csatározás, aminek nincsenek ugyan sebesültjei vagy halottai, mégis lehetnek áldozatai: komoly vállalkozások eshetnek el a harc mezején, és átrendeződhet miatta a mindennapi életünk is. Az egyik hadviselő fél a Facebook, a másik... na, ez kissé bonyolult, mert azt kéne mondanunk, hogy a világ többi része.

De ha ezt mondanánk, nem lenne igaz. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a közösségi oldal szabályozásában érdekeltek. És most nem a moderációról van szó – apropó, az Origo megint siratja Apáti mestert, aki kapott egy tartósabb eltiltást egy három évvel ezelőtti posztjáért, ha nem pár napja írtam volna meg, hogy én is jártam már így két éve, lehetne hinni, hogy ez gonosz liberális ármány. De hát sokan kaptunk már ilyent, mert sok a jó ember ebben az országban, aki rászánja azt a keresési módszert vagy azt a pár napot, hogy a neki ellenszenves figurák oldaláról kibogarássza a kifogásolható szavakat, és jelenti is azonnal. Szóval nyugalom ott szélsőjobboldalon, csak annyi történt, hogy veletek is előfordul. Nem hat meg az Origo siralma, ketten nem hiszünk a könnyeknek, Moszkva és én.

De mi a baj a Facebookkal, ha nem a moderálás?

Hát, a Facebook legnagyobb baja az, hogy bolygó méretű vállalkozás, és ez már rég a pénzről szól. Mindig is arról szólt, legfeljebb eleinte azt hittük, hogy a felhasználó is fontos. Fontos is: mint árucikk. És mint hirdetési célpont, egyéb haszna nincs a cég számára. Ugyebár, a sok hirdetés sok bevétellel is jár, melyek után sok adót kéne fizetni. Fizet is a közösségi oldal, csakhogy a nagyobb gazdasági hatalmak már kezdik megelégelni, hogy nem náluk fizetik az adót, hanem az Egyesült Államokban. A kettős adóztatást az egész világ elítéli, ugyanakkor például Franciaország nagyon unja, hogy rengeteg pénz ömlik a külföldi techcégekbe, fóleg a Facebookba és a Google-be bármiféle adó nélkül. Épp ezért tavaly bejelentette, hogy ennek véget vet, ugyanis ötszázmillió eurót lehetne keresni az amerikai techóriások megadóztatásával.

Erre válaszol a Facebook azzal, hogy saját kriptovalutát vezet be, 2019 elején már várható is. Ezzel az átlagember valószínűleg nem fog milliókat keresni vagy bukni, mint egy időben a Bitcoinnal, nem lehet majd spekulálni vele, mert a hagyományos valuták értékéhez kötik, az árfolyama azokkal együtt fog mozogni, viszont a tranzakciók blockláncon vezetése kikerül minden hagyományos pénzügyi rendszert és követhetetlenné teszi nem csak a pénzek útját, de még a mennyiségüket is titkosítja. Egyelőre tervről van szó, bár sokat mond a komolyságáról, hogy a rendszer már fel is állt, a PayPal korábbi elnöke, David Marcus vezetésével.

Ez bizony érdekes lesz, de van komolyabb gond is – a GDPR körüli botrány. Nyílt titok, vagy inkább egyáltalán nem titok, hogy a Facebook kicsit sem örült az Európai Unió új adatvédelmi rendeletének, ami sok szempontból megnehezíti a működését: próbálkozott is mindenfélével, hogy elgáncsolja a tervet. Persze, csak törvényes eszközökhöz, lobbizáshoz folyamodott, de az is előfordult – és nem csak Európában – hogy a gazdasági befolyását használta fel törvények meghozása ellen. De lássuk csak, minálunk, az Unióban mi történt?

Az egész a Pinkini-botránnyal kezdődött.

A 2013-ban megjelent Pinkini egy jelentéktelen és elég undorító alkalmazás volt, lényegében véve arról szólt, hogy – kihasználva az adatbiztonsági lyukakat – nem csak a mi képeinket látta, hanem az ismerőseink képeit, az ő ismerőseikét is, tehát lényegében véve bárki privát fotóihoz hozzáfért. Ha a Pinkinivel ellátott telefon kameráját ráirányították valakire, az alkalmazás megpróbálta felismerni, ha sikerült, átnézte a képeit és amennyiben volt fürdőruhás képe az illetőnek, azt megmutatta. Randa dolog embereket minden engedély nélkül vetkőztetni, de nyugtasson meg mindenkit a tény, hogy a két év alatt, amíg működött ez az app, összesen 4500 ember használta, nem több. 2015-ben a Facebook rájött, hogy ez az alkalmazás – és rengeteg másik is – engedély nélkül használja a legérzékenyebb személyes adatbázisokat, ezért 2015-ben változtatott az adatkezelési gyakorlatán, elkezdte korlátozni a külső fejlesztők hozzáférését a felhasználók ismerőseinek adataihoz. Ezzel a Pinkini gyártója, a Six4Three szerint tönkretették az üzleti modelljüket, így aztán beperelték a Facebookot.

Megérte? Nem érte meg? Nem lehetett akkora üzlet ez a Pinkini, hogy akár csak a perköltséget érdemes legyen rákölteni, de most már folyik az eljárás, nincs visszaút. Viszont a per során a Six4Three betekintést nyert a Facebook témába vágó belső feljegyzéseibe, köztük Zuckerberg leveleibe is. Ezeket a dokumentumokat foglalta le a bíróság, és habár a Six4Three kérte a bizottságot, hogy tartózkodjon a betekintéstől az iratokba, és juttassa vissza azokat vagy neki, vagy a Facebooknak, a Facebook szóvivője pedig közleményben jelezte, hogy a parlamenti bizottság birtokába került iratok nyilvánosságra hozatalát bírósági határozat korlátozza – azok valahogy mégis eljutottak az Observerhez és a Computer Weeklyhez. Mint az Index írja (https://index.hu/techtud/2019/03/02/agresszivan_lobbizott_europai_kormanyoknal_a_gdpr_ellen_a_facebook/?fbclid=IwAR1Z-PgiOOonGjDXnteqQmzToUVrHnQ79u85c6OH561yedsW4ozI-OuNq0Q):

„A Facebook a lapok megkeresésére közölte, hogy a bíróságról kiszivárgott dokumentumok tartalmára nem akarnak részletesen reagálni, mert a dokumentumok ezeknek a történeteknek csak a részleteit mutatják be, nem derül ki belőlük a kontextus, ezért álláspontjuk szerint egyoldalúan mutatják be a Facebook tevékenységét.

A legtöbb részlet a Facebook GDPR-ellenes lobbizásáról derül ki. Egy 2013-as davosi konferencia után írt memóban Sheryl Sandberg ügyvezető igazgató arról írt, hogy a cég számára veszélyt jelent a GDPR, ezért komolyan erőbefektetést igényel a Facebook részéről, hogy fellépjen a „túlzottan korlátozó” uniós rendelet ellen. A lobbizás Írországban sikerült a legjobban a Facebooknak, ugyanis a dokumentumok szerint az akkori ír miniszerelnök Enda Kenny megígérte a cégnek, hogy ki fogja használni a közelgő ír soros EU-s elnökséget, hogy kiálljon a Facebook mellett más uniós tagállamokkal szemben.

A Facebook George Osborne-t, az Egyesült Királyság expénzügyminiszerét is megkörnyékezte, Osborne azt kérte Sandbergtől, hogy fektessenek be az akkori kormány Tech City nevű kezdményezésébe, cserébe azt ígérte, hogy megteszi a GDPR-ral kapcsolatban azt, ami tőle tellik.” (Index)

Csak épp nem sok tellett. No, de azért nézzük a dolgokat jogi szemmel: ha ezt kicsiben műveli egy magánember, az korrupció és zsarolás keveréke, valamint szigorúan büntetendő, ha ilyen nagyban teszi egy techóriás, akkor lobbytevékenység, és természetesen megengedett. Mindenképpen elmondható, hogy a terv kudarcba fulladt, a GDPR hatályba lépett (és mondjuk a felhasználóknak egyáltalán nem olyan kellemetlen, mint hittük róla). Hogy üzleti szempontból károkat okoz a nagy cégeknek? Az, kérem, igaz.

Talán a GDPR-re adott válaszlépés lehetett a Facebookon és a Google-n az álhír-ellenes lépések átalakulása hírellenes lépésekké: mint azt már korábban is említettem, valóban úgy lehet megszabadulni az álhírektől a legkönnyebben, hogy minden hírt kidobunk az ablakon, kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is, emiatt zuhannak lefelé az olvasottsági mutatók vagy válnak abszurddá: tegnap este is tapasztalnom kellett, hogy egy aktuális hír esetében, melyet egy laptársunknak írtam meg, a lájkok száma jelentősen meghaladta a megtekintések számát, ami elég különös. Nyilván a számlálókat állítgatja a rendszer, csak ez meg a sajtónak okoz anyagi kárt. Azonban az álhírekről volt szó: a Facebook, mely átfogó álhír-ellenes hadjáratot ígért, annyit tett, hogy a lapok hírei esetében megtekinthetővé tette a forrás névjegyét, fontosabb adatait.

Nagy eredmény, ugyanis akit érdekelt, valódi lapoknál ezt eddig is megnézhette az impresszumban, az álhírlapoknak meg névjegye sincs, csak éppen aki olyan szellemi szinten mozog, hogy nem érdekli egy hír igazságtartalma, azt a névjegy hiánya sem fogja érdekelni...

Nos, erre a kétarcú viselkedésre visszavágás érkezett. A héten egy közös nyilatkozatot adtak ki az Európai Unió tisztségviselői, amelyben:

„Kihangsúlyozták, hogy a platformok még mindig nem tesznek meg minden tőlük telhetőt a probléma felszámolására. A küzdelem részeként 2018-ban egy közös javaslatot írtak alá a cégek, amelyben a nagyobb átláthatóság mellett a kamu profilok visszaszorítását is vállalták. Az Európai Bizottság most ezt a munkát értékelte az első, januárt összegző jelentésében. Mint fogalmaznak, a cégek nem sokat közöltek arról, hogy az új felhasználói irányelvek és a különböző, az álhírek visszaszorítására kifejlesztett eszközök mikor és milyen mértékben értek el sikereket az EU tagállamaiban.” (HVG) (https://hvg.hu/tudomany/20190304_google_facebook_twitter_alhir_kamu_profil_dezinformacio?fbclid=IwAR3hVIBP1A6qbPa1k4VwrXY8z_yFWaJAI6uhFN4bV7XnFdUDopnJJK3yXz4)

Na, akkor ezt fordítsuk le érthető nyelvre. A platformok azt ígérték meg – minden részlet mellőzésével – hogy erejük és képességeik szerint harcolni fognak az álhírek, álprofilok és egyéb manipulatív visszaélések ellen. Azt nem mondták, hogyan, azt sem, mennyire – amennyire tudnak. Most épp nem nagyon tudnak, de majd harcolnak, amikor ráérnek. Ilyen ez a cyberháború. Meg a popszakma, az is ilyen...

Az Unió viszont most, mikor fény derült a lobbytevékenységre és rájött arra, hogy a működését is befolyásolni akarták, nem direkt emiatt csapott vissza, hanem más területen: a megígért harc eredményeit kéri. Oké, srácok, hogy harcoltok meg harcoltatok is, de lássuk a skalpokat! Hány álhír-oldalt hajítottatok le a felületekről, hány álprofilt szüntettetek meg, hol vannak az eredmények?

Márpedig az eredmények utóbbi időben nem túl dicsőségesek, és sokkal többet ártottak a platformok a valódi sajtónak, mint az álhír-oldalaknak. Erről viszont mégsem lehet beszámolni eredményként.

Most vagy gyors és látványos offenzíva következik a fake news ellen, vagy ellencsapás az Unió nyilatkozata miatt. De mivel ismerjük a Facebook problémakezelő jelszavát:

„Delay, deny and deflect – halogatás, tagadás és hárítás”

semmi jóra nem számíthatunk.

Kár pedig. Mondjuk az a veszély nem fenyeget, hogy akár az Unió, akár a Facebook megszűnjön, nagyobb dolgok ezek annál, minthogy egy szellő elvigye őket, sőt, továbbmegyek, még az sem igazán fenyeget, hogy a konfliktusuk ennél jobban elmélyüljön. Ugyanis az senkinek nem volna érdeke.

Tehát cybercsata vagy inkább csatározás a Facebook és az Unió között van, cyberháború nincs.

Ne is legyen – csak fájdalom, ha minden így marad, tapodtat sem haladunk előre az álhírek elleni harcban.

Szele Tamás

Óh, az én próféta lelkem... Épp öt éve írtam meg, hogy a milánói világkiállítás magyar pavilonja valószínűleg világcsoda, ugyanis egyszerre malom és sámándob, de leginkább csodaszampó. Tetszik tudni, mi az a csodaszampó? A finnugor mitológia mindent járó malmocskája, mindent jár, de legalább harminc százalékban pénzt. És fénykéményei vannak.

(Fotó: délmagyar.hu)

Kérem, ilyent még a Kheopsz fáraó sem tudott. Nem mondom, impozánsak azok a piramisok, de az Imhotep és tsa. cégen kívül pénzt nem termeltek senkinek, és Imhotepnek tényleg meg is kellett terveznie azokat a piramisokat, sőt, mikor az egyik félresikerült, majdnem megjárta. Nálunk például tervezésről úgyszólván szó sem esett, vagy mégis, vagy mégse. De hagyjuk az egyiptomiakat, lássuk a csodaszampó műszaki leírását a Kalevalából!

„Akkor Ilmarinen mester, időtlen idők kovácsa, kalapácsolásba kezdett, verte a vasat keményen. Szampót szerkesztett tudással: egy felében lisztet járjon, más felében sót daráljon, harmadikbul pénz potyogjon.

Szépen őrölt már a Szampó, tarka tornyai rezegtek: három hombárt egyhuzamra. Egy hombárt darált evésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára.”

Na, ugye. Ez a milánói magyar pavilon. De lássuk csak, miért is csodaszampó a sámándob?

Az úgy volt, hogy a pavilon építésére pályázatot írtak ki még annak idején. Érkezett is mindenféle terv, csak zavar támadt az erőben, ugyanis magát a pályázatot egy „Malom” nevű, pályamű nyerte meg, ámde valamiképpen mégis a Sámándob épült meg. Numi-Tórem atyácska útjai kifürkészhetetlenek, nézetem szerint a Malom legalább olyan alkalmas lett volna sikkasztásra, mint a Sámándob, sőt, a Malomban volt egy örökmozgó is.

Igen, örökmozgó. Lássuk a pályázat szövegét.

„Az épület: malom. Teteje esővízgyűjtő. A tetőről lefolyó víz energiája malomkereket hajt meg, a forgó kerék látványa a víz energiáját teszi érzékelhetővé, megélhetővé, élményszerűvé a látogatók számára. A víz a „malomárokban” jut el a napszivattyúhoz. A napszivattyút napelemek működtetik és arra hivatott, hogy visszaemelje a vizet a tetőre, ezzel a körforgás biztosított. A ház, tehát működő malom, ebben a malomban azonban nem az őrlés a lényeg, hanem a körforgást biztosító és megújuló energia élményszerű megjelenítése.”

Hogy is van ez? Fent összegyűlik a víz, mert esik az eső, ez eddig világos. Lefolyik, pörgeti a kereket, ez is. Továbbmegy a malomárokban, mint minden víz. Eljut a szivattyúhoz, amit napelem működtet – hiszen a napfényes Itáliában vagyunk – és visszakerül a tartályba, ahonnét megint lefolyik. Csodás. Tehát esik az eső és süt a nap, egyszerre, különben nem működik. Megvan a magyar perpetuum mobile, de csak akkor megy, ha veri az ördög a feleségét.

Akkor viszont nagyon. Örök kár, hogy nem ez épült meg, hanem a Sámándob, amiről első látásra mindenki tudta, hogy ősmagyar hamburger-fejlesztés, egyenesen a nyereg alól. Fénykéményekkel, ezek vastag üvegrudak, melyek száloptikai elven levezetik a fényt a különben belülről töksötét épületbe, habár azért mégsem olyan sötét, ugyanis rájöttek, hogy kell neki világítás, a fénykémények ugyanis működésképtelenek. Illetve, ezt sem állítanám ilyen határozottan: attól függ, mit várunk el tőlük. Fényt nem vezetnek, ez tény, de számla van róluk, és ez sokkal fontosabb. Maga az épület egyáltalán nem biztos, hogy épületnek nevezhető, ugyanis mikor napvilágot látott a terve, kiadott egy közleményt a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszéke, mely szerint:

„Határozott tiltakozásunkat fejezzük ki az ellen, hogy a megvalósításra szánt elképzelést jelen ismert formájában egyáltalán építészeti alkotásként definiálják. Az építészet hivatás és szakma, vannak ismérvei, melyeknek az említett elképzelés nem felel meg. Tiltakozunk az ellen, hogy egy giccsbe hajló építészeti paródia képviselje Magyarországot a nemzetközi színtéren, mert ez ellentétes lenne az ország - mindannyiunk – érdekeivel.”

Mondjuk épületnek tényleg elég érdekes, de csodaszampónak már egészen megfelelő. Pénzt, azt például őrölt és most is őröl.

Csak azt nem lehet pontosan megállapítani, mennyit. Ugyanis elvileg olyan 375 millió volt a költségvetése 2014-ben, de ez nem biztos, mert más adatok szerint 500 millió, megint más adatok szerint kétmilliárd, további információk végül 4,7 milliárd forintról tudnak. Az sincs kizárva, hogy a sok szám közül mindegyik pontos, csak éppen egymás után és egyszerre.

Mármost a csodás látványtervek dacára, melyeknek annyi közük volt a valósághoz, mint a Duna Aréna esetében (ott üvegpalotát ígértek nekünk és kaptunk egy parkolóházat) valahogy mégis megépült a Sámándob vagy Életkert, esetleg Alakor, már lassan én sem tudom, mi a neve ennek a hodálynak, mert ez a három mind, és hát nem esett tőle a tisztelt közönség sem hasra, sem hanyatt. Főleg, mert nem lett belőle olyan világcsoda, a gyakorlati kivitelezésnek és a fizika kegyetlen vastörvényeinek köszönhetően, mint azt várták. Tulajdonképpen egyszerűen egy hengeres épület lett.

A milánói világkiállítás lezajlott, a Sámándobot – most már maradjunk ennél a névnél, van olyan jó, mint bármelyik másik – haza kellett volna hozni, de nem hozták, mert csak. A milánói hatóságok kértek, követeltek, fenyegettek, még menekülteket is költöztettek belé, de nem és nem – hagytuk ott, ahol volt. Ugyanis még nem született döntés arról, hogy hova kerüljön. Aztán 2016-ban kiderült, hogy Karcagra viszik, hogy a sztyeppei lovasnomád életmód múzeuma legyen, ami igen szép dolog, ki is nevezték az áttelepítést felügyelő cég élére Nógrádi Györgyöt. Ekkor tartottak a költségek nyolcmilliárd forintnál.

A vállalkozás életképességéről elég annyit mondanunk, hogy Nógárdi lemondott a tisztségéről, méghozzá viharos gyorsasággal, bár, mint utólag kiderült, kinevezése előtt már majdnem egy évig ellátta ezt a munkakört, konkrétan 2016. január 14-től 2016. november 24-ig és ezért havi bruttó 150 ezer forintot kapott. Ez tényleg bagatell, egy Nógrádi ennyivel nincs megfizetve. Hiányzik legalább egy nulla az összeg végéről.

No, de ez is három éve volt, azt gondolná az ember, azóta már hujjogatnak is a Sámándob körül a szilaj karcagi lovasnomádok. Dehogy hujjogatnak: mint azt az épület alkotója, Sárkány Sándor 2017-ben a Hír TV-nek elmondta:

„Hazahozták a vázat, és ez a váz az alibi ahhoz, hogy több százmillió forintot, akár milliárd forintot lehívjanak ennek a felépítésére. Rengeteg mocskot raktak erre az épületre, rengeteg pénzt vittek el és nagyon szeretném, ha nem használnák alibinek tovább ezt a dolgot. És Karcag ne az én műalkotásomból csapja be az ott élőket és a magyar adófizetőket.”

Ez különben nevezetes forgatás volt, ugyanis az akkori karcagi polgármester úgy megijedt a Hír TV riporterétől, hogy hirtelen támadt ötlettel bezárta szegény sajtómunkást a toalettbe. Ez azért már Clochemerle szintje.

És azóta nem volt hír a legendák milánói és karcagi Sámándobjáról, mely, mint a mondák repülő kolostorai, a levegőégben vándorol, valamint nyeli a pénzt. Illetve a 2018-as költségvetésben kiutaltak 1,1 milliárdot a költöztetésre, ami elvileg már 2017-ben megtörtént, vagy nem, de az egészen biztos.

Tegnapig nem tudtunk biztosat, de hej, tegnap hírnök jött, pihegve szólt: mégis felállítják Karcagon a pavilont! Amint az Index írja:

„A karcagi önkormányzat néhány hete leszerződött a Maxicargó Kft. nevű céggel a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjának újjáépítéséről – szúrta ki a Napi.hu a Közbeszerzési Értesítőben. Az előkészítő projekt keretében bruttó 378 millió forintot fizetnek területrendezésére és közművesítésre.”

Ne tessék, kérem, elhamarkodott lépés volna. Ez a csodaszampó már öt éve őrli a pénzt mindenkinek, aki a közelében jár, óvatos becslések szerint is minimum tízmilliárdba került eddig, most a helyzete rendezésével ennek vége lenne.

Szebb ez így, ősmagyar, finnugor, sztyeppei legendának.

Van valahol Milánó és Karcag között egy csodaszampó, mely a levegőégben vándorol, és ha egy szegénylegény megtalálja, annak annyi pénzt őröl, hogy vége lesz a mesének, mert gazdag legény lesz belőle.

Kérem: ez már maga a halhatatlanság, ez népmesévé nemesedett, ez a terülj-terülj asztalkám, ez a mindent járó malmocska.

Már tényleg csak az üssed-üssed botocskám hiányzik a történetből.

De egyszer az is meglesz!

Itt a vége, fuss el véle.

Szele Tamás

A hír nem mai, merthogy tegnapi, de kötelességem foglalkozni vele. Vagyis igazából nem kötelez rá senki, de alapos emberként, ha egyszer foglalkoztam egy üggyel, és abban fejlemény mutatkozik, akkor arról is beszámolok. Márpedig vagyon fejlemény, éspedig a hajléktalanokat gyalázó, tavaly novemberi Ripost-írással kapcsolatban.

Igazi, mai magyar fejlemény mutatkozik.

Tetszenek még emlékezni az akkor közfelháborodást kiváltó írásra? Nem tetszenek, mert nem szokás megjegyezni dolgokat manapság. Nem baj, foglalkoztam én vele akkor, szerencsére kéznél van az én válaszom rá (http://huppa.hu/szele-tamas-quo-usque/). Dióhéjban arról szólt a műfajilag elég nehezen behatárolható valami (talán riportnak indult, de kentaur lett belőle), hogy, mint a címe is mutatja:

„Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?”

Alcím:

„Nekik mindent szabad?”

A szerzője, bizonyos Jakab Judit sétált egy nagyot Budapest tömegközlekedéssel könnyebben elérhető, bizonyos szempontból központibb fekvésű részein, majd elmagyarázta, mely fertelmes vétség is hajlék nélkül élni. Azt külön csodálom, hogy sétája során összesen egy hajléktalant talált, nem többet, de mondjuk ez is megoldható – ha az ember nagy műgondot fordít arra, hogy írásának témáját messzire elkerülje. Lehet ezt is, csak igyekezni kell. Akit érdekel, itt van maga a botrány köve is, mert a Ripost nem vette le az archívumából, büszkén lobogtatja máig (https://ripost.hu/cikk-meddig-elnek-vissza-a-hajlektalanok-mindannyiunk-turelmevel).

Nekem erről az írásról igen lesújtó volt a véleményem, ugyanis már az alaphelyzet is aljas és nemtelen, miszerint a kormány gyakorlatilag a szegénység tényét bünteti, márpedig az nem egy cselekmény, hanem egy állapot, melyről a benne lévő nem tehet – nem élvezetből költözött az utcára, hanem kényszerből. Ez a rendszer már kilenc éve nem tud mihez kezdeni a szegénységgel, márpedig az a társadalom alapjelensége lett, eleinte olyanokat mondtak, hogy a hajléktalanok „menjenek haza”, a munkanélkülieket meg majd „visszavezetik a munka világába”, az egyik körülbelül annyira volt sikeres ötlet, mint a másik. Sőt, az első maga volt az önellentmondás. A második is: dolgozna a munkanélküli, ha munkát kapna, nem rabszolgamunkát (közmunkát) éhbérért. A hajléktalanság törvényi tiltása is őrültség. Nem választott életforma az. Idevág még Orbán minapi ki- és bejelentése, miszerint:

„Fel fogjuk számolni a szegénységet Magyarországon.”

Van egy olyan érzésem, hogy ez csak a szegények felszámolásával lesz lehetséges. Élénken érdekelne, hogy utána ki fog dolgozni. De lássuk, mi lett ennek a Ripost-anyagnak a sorsa?

Első sorban is mindenki felháborodott miatta, és aki írni tudott, megírta, milyen undorító. Sorra születtek a joggal felháborodott reakciók, ugyanis ebben a kérdésben mindenkinek van véleménye és kevesek értenek egyet a kormány álláspontjával, még azok közül is, akik pedig általában hívei a rendszernek. Nyilvánvaló, hogy ezt a bűnbakképzést ellenségkép-felmutatást már nem lehet lenyomni a magyar társadalom torkán. Hatalmas hiba volt ezt a szalagcímet kiengedni, mármint a kormánymédia szempontjából, hosszú időre adtak tiltakozni- és felháborodni valót minden jóérzésű embernek.

Másodsorban – több hasonló cikkel együtt, ugyanis az akkori törvényhozási szériában a kormánysajtó nagy része seggnyalási rohamot kapott – bejelentést tett ellene az Utcajogász Egyesület egyik önkéntes ügyvédje a Médiatanácsnál.

Ez eddig logikus, médiaügyekkel a Médiatanácshoz kell fordulni. Cipőt a cipőboltból.

Van olyan része a sajtótörvénynek, amelyet ez az írás (és a hasonlók) sért?

Van bizony. Íme:

„A médiaszolgáltatónak az általa közzétett médiatartalomban tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot. Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek médiatartalomban történő öncélú és sérelmes bemutatása.

A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség elleni gyűlölet keltésére.

 A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség kirekesztésére.”

Akkor bizony ezt a bejelentést meg kell vizsgálni.

Megvizsgálták.

És arra jutottak, hogy a mélyen megalázó, gyűlöletkeltő, sőt, helyenként uszító írás nem sérti a törvényt! Lássuk a határozat indoklását.

„A grémium állampolgári bejelentések alapján vizsgálta, de eljárásai lezárásaként nem találta kirekesztésre alkalmasnak (…) a Ripost nyomtatott és online lap Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? című novemberi írását. A Médiatanács megállapította, hogy (...) a Ripost-cikk a közterületen élőket érintő jogszabály-módosítás hatásaival foglalkozott, de a hajléktalanok összességét nem ábrázolta sematikusan és egyoldalúan, hanem azokat az embereket emelte ki, akik nem rendeltetésszerűen használják a közterületeket, és éppen a kirekesztésükkel ellentétes üzenetet fogalmazott meg.”

Hölgyeim és uraim, tisztelt Médiatanács! Én ez úton kérném az ügy újbóli vizsgálatát, de most már független szakértők bevonásával, éspedig kérek egy elemi iskolai pedagógust szakértőnek, ugyanis nem tételezem fel önökről, hogy nem tudnak olvasni, de mégis, jó lenne szakembertől hallani, hogy önök egészen bizonyosan nem analfabéták, valamint kérem egy médiaszakértő bevonását is, aki azt vizsgálná, hogy a valódi cikket olvasták-e.

Nem tehetek róla, Arany János „Civilizáció” című rövid szösszenete jut eszembe a döntésről:

„Ezelőtt a háborúban

Nem követtek semmi elvet,

Az erősebb a gyengébbtől

Amit elvett, - elvett.

 

Most nem úgy van, a világot

Értekezlet igazgatja,

S az erősebb bármi bajt tesz,

Összeül és – helybenhagyja.”

Annyi tán a különbség, hogy pártunk és kormányunk ezt az elvet kiterjesztette a békére is, háború híján, de nem ők tehetnek róla, hogy háború nincs, bízzuk csak rájuk, csinálnak ők, ha hagyjuk.

Üdvös lenne továbbá valamiféle kitüntetéssel jutalmazni azon sokoldalú sajtómunkásokat, akik a kormánymédia hasábjain bármiféle központi döntést képesek lelkesen megünnepelni, légyen szó kölcsönügyletekről vagy a hajléktalanok további jogfosztásáról, mert igen nehéz munkát végeznek, melyhez nagyon komoly alkalmazkodóképesség kell. Ezt a díjat nevezhetnénk az idejétmúlt „Aranytoll” helyett „Aranytalpnak” esetleg „Aranyfarnak”, a nyalás tárgyát képező testrészről.

Végső soron pedig meg kell állapítanom, hogy a kormány politikája mindenképpen logikus és következetes. Miből gondolom ezt? Lássuk csak.

Gondot okoz a szegénység? Gondot okoz.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni.

Gondot okoz a hajléktalanság? Gondot okoz.

Amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni, ez már zajlik is, törvényi úton.

Gondot okoz az Európai Unió? Gondot okoz.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni. Erre történik kísérlet az idei választásokon.

Gondot okoz a sajtó? A Médiatanácsnak mindenképpen, mert foglalkozniuk kell vele.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni.

Ez is zajlik. Ami marad a helyén, az minden lesz, csak sajtó nem.

Bár én inkább látom a dolgot leszámolásnak, mint felszámolásnak.

Azonban mi lesz, ha egyszer majd nagyobb embertömeg, melyet mindközönségesen „népnek” nevezünk fog arra az eszmére jutni, hogy gondot okoz a kormány?

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta...

Nem én mondtam, Orbán mondta.

Azt még megvárom.

De egyre türelmetlenebbül: és a nagy Ciceróval kérdem:

„Quo usque tandem abutere patientia nostra?”

Szele Tamás

Kérem, nagy lehet a gyász az Origónál, mert éktelenül sipákolnak – sajnos, másnak nem tudom nevezni azt a minden szakmaiságot nélkülöző propagandaanyagot, amiben világgá panaszolják az ő nagy-nagy bánatukat, miszerint „cenzúrázzák a konzervatív tartalmakat a Facebookon!”

Ördögöt cenzúrázzák, másról van itt szó, csak ők nem értenek hozzá.

A jelenség különben valós és bizony sok gondot is okoz, viszont nem kizárólag a „konzervatív” (a valóságban dehogy konzervatív, pusztán kormánypárti) lapoknak, hanem az összesnek: de mindenekelőtt lássuk Jeremiás és az Origo siralmait! (http://www.origo.hu/nagyvilag/20190301-kiderult-hogy-a-facebook-programkodja-szuri-a-konzervativ-tartalmakat.html)

„A hidegháborús idők módszereire emlékeztető hírrel sokkolta a közösségi média felhasználóit a Project Veritas nevű oldal. A tényfeltárásra szakosodott hírszolgáltatónak a Facebook egyik belső embere szivárogtatott, bizonyítékokkal alátámasztva állításait. Mint kiderült, a konzervatív tartalmak szűrésével nemcsak a kifejezetten erre a célra alkalmazott munkavállalók foglalkoznak, hanem a programba épített kóddal, automatikusan cenzúrázzák azokat.”

És ez még csak a lead, gyengébbek kedvéért a felvezetés. Lássuk a tartalmat, de nyújtsunk át előtte a szegény, névtelen, elárvult, bánatos szívű szerzőnek egy illatos zsebkendőt a nagy keservében, magányában.

„A Project Veritas óriási botrányt robbantott ki a hírrel: az ugyanis valószínűleg senkinek nem jutott volna az eszébe, hogy a manipulációt és a hírferdítést egyébként rendkívüli mértékben gyakorló társaság egy automata cenzort épít be magába a programkódba – írja a S4C.news nevű, kereszténységgel kapcsolatos híreket közlő oldal magyar nyelvű változata a Breitbart-ra és a tényfeltáró portál videóriportjára hivatkozva.

Egy jelenleg is a Facebooknál dolgozó munkatárs megerősítette, hogy a kód nem csupán a tartalmak terjedését lassítja a Facebookon, hanem zavarja is azokat: képes videók elérését, a megosztásokat megakadályozni, interaktív bejegyzések, emojik megjelenítését korlátozni.”

Van itt minden, kérem, mint a karácsonyfán, valószínűleg máig harcoló japán alakulat is, az írás további része azt sulykolja görcsösen, hogy ez csakis a politikai jobboldallal fordul elő, mert őket üldözik. Hát, ha üldöznék, és mégis jelen volnának a politikában, méghozzá ilyen súllyal, akkor a jobboldal volna a Gyalogkakukk a rajzfilmből, aki olyan gyorsan fut, hogy a farkas sosem bírja elkapni – de szerencsére üldözésről nincs szó.

De akkor miről?

Első sorban: több dolgot mos össze az Origo szorgos Semptei Névtelenje. Az „automata cenzor a programkódban” nem más, mint a Facebookot moderáló algoritmus, amiről hosszú évek óta tudjuk, hogy van, ami miatt azonnal harap és tilt. Ilyen első sorban a női mellbimbó (ez még a Facebook hőskorából maradt ránk), a kisgyerekek meztelensége, általában a meztelenség, egyes szitokszavak és – olyan periferikus nyelveken, mint a magyar, mármint amerikai szempontból vagyunk periferikusak – a kisebbségeket sértő megnevezések. Most ezeket nem sorolom fel, mert ez az írás is a Facebookon oszlik meg, de pár éve engem azért tiltottak, mert több évvel azelőtt megosztottam Para-Kovács és Föld S. Péter kollégák egy-egy írását, melyeknek címében szerepelt egy kisebbségre utaló, négybetűs szó. Ezt nem az algoritmus figyelte ki, hanem valami kis ügyes áshatott vissza évekre, és az jelentette – ám a jelentés ilyenkor első körben a robothoz kerül, az csak annyit néz, van-e benne tilalmas szó, ha van, már tiltja is a megosztót, aztán lehet fellebbezni, másodfokon már, ha szerencsénk van, ember is látja a felszólamlásunkat.

Én, kérem, tanultam az esetből, azóta nem osztom kollégák írásait, ha büntetnek, büntessenek a saját érdemeimért.

No, de vissza a lényegre: a sérelmezett „automata cenzor” ez a közismert algoritmus volna, persze az Origo nem a számítástechnikában legjáratosabb közönségnek készül, még hozzáírták azt a félelmetes kifejezést is, miszerint „programkód” és most már majdnem bizonyosnak tűnik, amit állítanak, hiszen csak az használ ilyen szavakat (az Origo olvasótáborában) aki ért is a számítástechnikához, ha ilyen szó fordul elő az írásban, annak igaznak köll lennie.

Nem igaz, persze, hogy nem az, de menjünk tovább.

A félelmetes hírnek mi is a forrása? Az S4C News. Ők meg a Breitbartból vették. Hát, az már forrás, mit ne mondjak... a Breitbart a modern fake news, a mai álhírgyártás atyja és anyja, ha azok mondanak valamit, mérget vehetünk rá, hogy az ellenkezője is kétséges lesz. De mit mond még az S4C, amit az Origo elmulasztott kiemelni? (https://s4c.news/2019/02/28/ujabb-facebook-botrany-a-program-kodja-szuri-a-konzervativ-tartalmakat/)

„Egyrészt az eléréseink az oldal Facebook kedvelőinek számához képest nagyon alacsonyak. Pedig esetenként egy-egy hír teljesen váratlanul, hirtelen sok ezer embert ér el. Ugyanakkor egészen elképesztő módon, voltak olyan cikkek, amik pár felhasználóhoz jutottak csak el, és a Facebook a saját megosztásainknál és azok nyomán az ismerőseink megosztásainál is alacsonyabb számú megosztást összesített a cikkel kapcsolatos statisztikában.”

Jaj, kedves felebarátom, az nem attól vagyon ám. Azt magunk is tapasztaljuk, a kerítés innenső oldalán. Erre összeesküvés-elméletet alapozni igen nagymértékű naivitás, mert abból indul ki a butácska szerző, hogy csakis ő és a vele azonos elveket vallók vannak ilyen helyzetben. Persze hogy azt hiszi, hiszen a túloldalról nem ismer senkit, nem is beszél senkivel.

Hát, szép öcsém, nem addig van az.

Azt én elhiszem, hogy az elérés nagyon fontos, nektek főleg, akik valamit propagáltok. Csakhogy azok a számok, amiket akár a szerkesztői felület, akár a Facebook mutogat elérésként, már jó pár hónapja semmit sem jelentenek. Vegyük a tegnapi napot. Írtam én a Huppába egy kis elemzést a kasmíri helyzetről, a számláló 1081 elérést mutat a Huppa Facebook-oldalán, megosztottam én magam hét csoportban, megosztották még heten rajtam kívül. Soványka szám, főleg, ha azt veszem, hogy a saját blogomon is megjelent, amit nem osztottam meg csoportokban, csak a saját Facebook-oldalamon, és ott – minden különösebb terjesztés nélkül – 1788 olvasója volt. Ugyanezt az írást a Huppa szerkesztői felülete szerint csak nyolcvanan látták. De írtam én tegnap a Független Hírügynökségnek is, azt az írást a számláló szerint 308-an olvasták, ellenben 473-an lájkolták a Facebookon: azt azért nehezen hinném, hogy 165 ember olvasás nélkül lájkolta volna. Egy vagy kettő talán megelőlegezi a bizalmat és később mégsem jut ideje elolvasni – de ennyi nem. Ugyanerről az anyagról a szerkesztői felület 315 olvasót mutat...

És ezek bizony nem kormánypárti vagy jobboldali lapok.

Szóval, nem csak túloldalt van baj, hanem az innensőn is, csak az önző magyar kormánypárti sajtómunkás nem jut el odáig, hogy nem az ő hátsójából fú a passzátszél. Ha gond van, az csak azért lehet, mert ő egy hős, akit politikai nézetei, esze és szépsége miatt üldöznek a gonoszok. Fel sem merül benne, hogy a baj lehet nem csak az ő baja, lehet általános is. Azért én eljutottam odáig, hogy ne kiabáljak minden pech után üldözést és ármányt, amint látom, a túloldalon még fel kéne nőni egy kicsit ehhez, bizonyos fejek lágyának mindenképpen be kéne nőnie.

Na jó, akkor azt már láttuk, hogy baj van itt is, ott is. De miért?

Ez az, amire nem ismerjük a pontos választ.

A teljes online sajtó panaszolja, oldalfüggetlenül miszerint az utóbbi hónapokban, úgy tavaly december eleje óta drasztikusan csökkentek a számszerű olvasottsági mutatók, olyan negyedükre-ötödükre. Sőt, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. Ezért koholta a Breitbart is azt a szamárságot, amit átvettek tőle és tódítottak. Az bizony szimpla konteó, ha a Facebooknak lenne ilyen áruló alkalmazottja, az már nem lenne alkalmazott. De írta a Breitbart azt is régebben, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában kisgyermekeket eszik nyersen, uborkasalátával, szóval megbízható egy forrás, mit ne mondjak.

De akkor is: mi történt?

Pár hónap alatt az egész világ minden online újságírója elfelejtett írni?

Vagy az olvasók felejtettek el olvasni?

Titokban kitört egy világjárvány és kihalt a bolygó lakosságának a négyötöde, csak nem vettük észre?

Nyilván ezek abszurd feltevések.

Az lehet a dolog mögött, legalábbis részben, hogy a Facebook nagyon megégette magát az álhírek terjesztésével, a Google is, a You Tube is, a többi közösségi felület is, és most tudatosan igyekszenek minden hírjellegű tartalmat a háttérbe szorítani, lejjebb rakni a hírfolyamban, kivágni, ha belé lehet kötni akármivel, és így magát a sajtót általában kiszorítani a közösségi oldalakról. Abból a meggondolásból, hogy ha egy hír lehet hamis, akkor jobb hírekkel egyáltalán nem foglalkozni ahelyett, hogy a válogatás kényes, fárasztó és többnyire hálátlan feladatát elvállalnák. Ez ugyanis szinte sehogyan sem algoritmizálható hírek esetében.

Tessék egymásnak ciculit, kutyulit, ebédet, vacsorát mutogatni, az előre kerül a hírfolyamban, hagyjuk azokat a csúnya híreket, amikkel csak a baj van. Kár, hogy pár éve viszont olyan sikeresen csatornázták be a világsajtót az online felületeikre, hogy most már képtelenség azok nélkül megélni még a nyomtatott lapok számára is – de az őket nem érdekli, az a mi bajunk, ha csődbe jutunk miattuk, csak nekik ne csökkenjenek a bevételeik.

Ez a sajtóellenes kampány vagy inkább habitus már magyarázná a megbolondult mérőszámokat, amiknek pedig, hej, nagy a szerepe a sajtóüzletben, mert azok alapján dől el, mennyit ér az oldalon megjelenő hirdetés... vagy mennyit fizet a szponzor, ha olyan a lap.

Szóval, cenzúráról szó nincs, a Nagy Kasza jobbra is lendül, balra is, vág az kétfelé, nem a kormánypárti, jobboldali, baloldali vagy független sajtót üldözik, jut az áldásból mindenkinek. Magát a sajtót nem szeretik mostanság a közösségi felületek, úgy, ahogy van.

Én azt értem, hogy az Origo szeretne áldozat lenni, de ezt majd tessenek a főtárgyaláson gyakorolni, ott bőven lesz rá alkalom, egyelőre abba gondoljanak bele, hogy a mi béreink sokszorosáért végzik az általunk teljesített munkamennyiség töredékét, sokkal többen, minősíthetetlenül gyengén. Szóval, aki ilyen helyzetben van, legalább ne panaszkodjon, ne adja a szegény üldözöttet, mert mindjárt megszakad nekem az az érzékeny, nagy szívem.

Az egész hírből annyi igaz, hogy mindenhol csökkentek a mérőszámok, látjuk, miért.

És azt is látjuk, ki mire jut egy ilyen egyszerű tényből.

Én megvizsgáltam a kérdést, mielőtt válaszoltam rá, ők nem.

Tessék választani.

Szele Tamás

Foglalkoznunk kell az indiai-pakisztáni konfliktussal, mindenképpen, ugyanis az egy dolog, hogy a magyar ember rendszerint legyint az ilyesmire, „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán” felkiáltással, de azért ne feledjük, hogy két atomhatalom rugdalja épp egymást a Himalájában, és azért ennek már világméretű következményei is lehetnek.

Sőt, vannak is. Az, hogy jelen pillanatban egy rövid, nagyon heves krízis után enyhülni látszik a helyzet, csak most jó hír – mivel a probléma továbbra is fennmarad, bármikor újra kitörhet Kasmírban a búcsú, céllövöldével és késeléssel egybekötve. Szóval, ha érteni akarjuk a helyzetet, nem árt azon elgondolkodnunk: mi a probléma gyökere?

A kasmíri válság oka, mint még annyi más vitatott helyzeté, Britannia igen meggondolatlan kései gyarmatpolitikája. A világbirodalom ugyan nagyságrendekkel emberségesebb gyarmatosító volt, mint mondjuk Belgium, de azért különösebben nem foglalkozott azzal, hogy mi történik majd a területeinek lakóival, ha egyszer el fognak onnét menni Őfelsége katonái – ők úgy vették, hogy ez sohanapján várható, hiszen a Brit Világbirodalom örök és sosem nyugszik le benne a Nap. Azért annyira örök nem volt: például a Közel-Keletről is úgy távoztak, hogy a mostani problémák nagyon jelentős részét annak köszönhetjük, hogy ők akkor és ott nem oldották meg, ami a feladatuk lett volna. De hagyjuk ezt, Ázsiában vagyunk, pontosabban Indiában, mely a Korona legszebb gyémántja.

Volt.

Egyáltalán, miért kellett nekik kivonulni?

Tulajdonképpen azért, mert megnyerték a második világháborút.

Ez a brit hősiesség és elszántság valódi csodája, ami előtt csak meghajthatjuk fejünket, ám a rengeteg fronton folyó háború, a hatalmas anyagi áldozatok valósággal szétszedték a különben jól működő brit gazdaságot. A gyarmatosítás különben sem úgy néz ki, ahogy azt a vulgármarxista történelemkönyvek leírták, miszerint az anyaország elszed a kolóniától mindent, ami mozdítható és cserébe nem ad semmit, ellenkezőleg, roppant költséges fenntartani a közigazgatást, egészségügyi ellátást, iskolarendszert, békességet, ráadásul nem is mindenhol kifizetődő. Van, ahol igen, van ahol inkább csak katonai vagy földrajzi szempontból volt fontos a brit jelenlét, de hogy mindenhol pénzbe került, az nem is kétséges. Képzeljük el a háború után ugyan győztes, de koldusszegény Britanniát, ahol bizony még 1954-ig jegyre adták a húsféléket. Érdemes azért éhezni, hogy megtartsuk Iszlamabadot vagy Dzsammut? Még Delhiért vagy Benareszért sem érdemes.

A másik problémája a brit gyarmatosításnak az volt, hogy a rendszert meglehetősen egységesen kezelték. Ami nem jelenti azt, hogy egy kalap alá vették volna mindegyiket, de azt igen, hogy a gyarmatok, domíniumok és mandatárius területek között viszonylag szabadon mozgott a népesség és élénk volt a kereskedelem. Ez békeidőben nagyon jó, de ahogy véget érnek ezek a békeidők, rengeteg konfliktus forrása lehet. Burma esete nagyon jó példa erre: a britek Indiát, Bengált és Burmát nem kezelték külön egységekként, sőt, elemi érdekük volt hogy ezek a gyarmatok szerves egészet alkotva gazdálkodjanak, így a lakosság is meglehetősen szabadon vándorolt a területen. ennek később komoly törvényi következményei lettek. Burma népei – mert burmai nép nincs, még hivatalosan is nemzetiségek szövetsége alkotja az államot – meglehetősen rosszul tűrte a gyarmatosítást, főleg, mert nem tudta, mi jön majd utána. A burmai ellenállást a buddhista, (hinajána, thérawata irányzatot követő) kolostorokból irányították, melyeket a britek a legritkább esetben bántottak, bár így is volt rá nem egy példa, hogy letartóztatott szerzetesek börtönben haltak meg, éhségsztrájk vagy akár csak a viszonyok következtében. A második világháborúban a burmaiak – bár abszurd ezt a gyűjtőnevet alkalmazni – a megszálló japánok oldalán harcoltak 1942 és 1944 között, akkor azonban gyorsan átálltak, ellenben a kis létszámú arakaniak a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. Ezek a brit oldalon harcoló arakaniak pedig rohingyák voltak, akik a harci cselekmények miatt sok ellenséget szereztek maguknak a terület többi népei között, annyira, hogy a burmai államot megalapító panglongi egyezmény megkötésére meg sem hívták őket, így alakult ki az a különös állapot, hogy a rohingyák hivatalosan máig nem léteznek. Az elmúlt évek eseményei pedig megmutatták, micsoda népirtásba torkollhat egy ilyen helyzet.

India és Pakisztán viszonya is nagyon rossz, gyakorlatilag Pakisztán (és Banglades) létrejötte óta. Az 1947-es brit kivonulás alkalmából úgy akarták tisztázni vagy inkább elkerülni a vallási alapú konfliktusokat, hogy létrehozták a muzulmán autonómiát, Nyugat-Pakisztán néven a mai államot, Kelet-Pakisztán néven a mai Bangladest, és nem vették tekintetbe, hogy a két országrész több ezer kilométerre fekszik egymástól. Ráadásul elindították a lakosságcserét, ami több tízmillió menekült elhelyezésének gondjával és sok százezer halottal járt. Kasmír hovatartozása miatt azonnal ki is robbant az első indiai-pakisztáni háború és ezt továbbiak követték – a terület finoman szólva is kissé vitatott. A vegyes felekezeti hovatartozású, de muszlim többségű régiót kormányzó hindu maharadzsának az 1947-es brit Indiai Függetlenségi Törvény meghagyta a döntés jogát, hogy hova csatlakozzon, ámde addig totojázott, míg ki nem törtek a harcok. A maharadzsa végül India mellett döntött, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a területet feldarabolta a történelem. Kasmírért 1947 után 1965-ben és 1999-ben is háború tört ki, és jelenleg a két ország ott tart, hogy egyetlen négyzetkilométert sem hajlandó engedni saját foglalásaiból. Az egykori Kasmír 43 százalékát India, 37 százalékát Pakisztán ellenőrzi. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a régió 20 százaléka – jó részt alig lakható magashegyi területek – a hatvanas években Kínához került.

Mármost így néz ki az ideális válsággóc, ezt tanítani kéne az iskolában, mert tökéletes példa. Csak ront a helyzeten, hogy időközben India is, Pakisztán is kifejlesztette saját atomfegyverét, tehát már nem akármivel gurigáznak, ráadásul az aktuális indiai kormány meglehetősen populista, kihasználja a nacionalista érzelmeket, most is nemzeti egységet hirdetett Narenda Modi miniszterelnök:

„Barátaim, amikor az ellenség megpróbálja megrendíteni Indiát, és terrortámadást követ el, akkor ezzel céljuk részben megakasztani az ország fejlődését. Ezzel szemben minden indiainak sziklaszilárdan és egységesen fel kell vennie a harcot.”

És valljuk meg, a pakisztáni fél is meglehetősen aktívan támogatta a mostani konfliktust kirobbantó Dzsais-e-Mohamed (Mohamed hadserege) szervezetet. Az aktuális harcok épp annak köszönhetőek, hogy február elején ugyanis a terrorszervezet egyik merénylője egy robbanóanyaggal megtömött autóval belehajtott az indiai tartalékos rendőrség 78 járműből álló konvojába, és 46 indiait ölt meg. Erre válaszul – nem kis részben a felháborodott indiai közvélemény nyomására - az indiai légierő 12 Mirage 2000-es vadászbombázója kedden legalább öt, a dzsihadista szervezethez köthető kiképzőtábort vett célba a pakisztáni légtérből indított, irányított bombákkal, és az indiai légierő értékelése szerint legalább 300 terroristával végeztek. Pakisztán válasz-légicsapással reagált, ők három gépet küldtek át az indiai légtérbe, melyek azonban bölcsen távoztak, mikor megjelent a közelükben hat indiai vadász. India erre újabb berepüléssel válaszolt, ráadásul már nagyon régen elavult MiG 21-esekkel: ezekből lőttek le kettőt a pakisztáni F-16-osok, és az egyik MiG pilótáját fogták el katapultálás után.

Imran Hán pakisztáni kormányfő már nagyon szeretné a békét, szerdán azt nyilatkozta, reméli, hogy diadalmaskodik a józan és és hozzátette:

„Ha megnézzük mindkét fél fegyverarzenálját, megengedhetjük-e magunknak, hogy egy kicsit is elszámoljuk magunkat?”

Igen, ez bizony finom utalás volt az atomfegyverekre.

A pakisztáni békevágy bizonyítéka az is, hogy tegnap szabadon engedték az egyik lelőtt pilótát, sőt, éjfélkor a légtérzárat is feloldották – ha a Bháratíja Dzsanata párt Indiában nem akarja a válságot kihasználni a saját politikai céljaira, valószínűnek látszik, hogy nem lesz háború.

Most nem lesz: de bármikor lehet, a probléma nem oldódott meg, csak az aktuális lövöldözés csitult el.

A kasmíri régió népessége, vagyis az ügyben leginkább érdekelt helyi lakosság a béke kulcsát a területi autonómiában látná, de ennek létrehozására esélyük sincs: nem engedné őket sem India, sem Pakisztán.

Ahogy egymást is képtelenek elengedni.

Ilyenformán tehát nem az a kérdés, lesz-e háború a Himalájában: az a kérdés, mikor lesz?

És gondoljunk bele: az egész válsággóc annak köszönheti a létét egyáltalán, hogy a britek kivonulásakor rosszul oldottak meg egy vallási-társadalmi ellentétet.

Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem oldják.

Szele Tamás