Egy hét szabadság után az ember matat a hírek között, hirtelen nem is tudja, melyikhez kapjon, legszívesebben odavágná az egészet a sarokba mindenestől, aztán szedjék szét a macskák, de hát nem lehet – ezek a dolgok végső soron mégis velünk történnek, a maguk realitásában, egy hétre még megszabadulhat tőlük az ember úgy-ahogy de végleg nem.

Kezdjük azzal, hogy ebben a történetben minden félnek joga van a maga véleményéhez és annak kifejezéséhez is törvényes keretek között. A magyar és a kínai állam találhatja helyesnek, hogy a Fudan Egyetem campusát pont a Ferencvárosban építik fel, sok más ember találhatja ezt helytelennek, megint mások, mint látni fogjuk, tiltakozhatnak akár az új utcanevek ellen is.

Kellett nekem tegnap kesernyésen megjegyezni, hogy egyelőre szinte semmit sem tudunk a tegnapelőtt elfogott magyar terrornövendékről – délután elkezdtek dőlni az adatok, most már az az érzésem, lassan azt is tudjuk róla, amihez semmi közünk, sőt, még azt is, amit nem tudunk, csak tudni vélünk. Olyan okosok lettünk, hogy most már talán lehet elemezgetni.

Van abban valami kifejezetten félelmetes, ahogy képesek vagyunk az egész világot mindenestől a magyar belpolitika egy jelentéktelen leágazásának tekinteni jobbról főleg, de balról is. Tulajdonképpen a Kossuth teret tekintjük a világ közepének, onnan számítunk, ahhoz mérünk mindent, és a politikai preferenciáink csak a mennyiségek előjelét döntik el.

Úgy látszik, Magyarországon mindenkinek van pár kedvenc meséje, amivel kapcsolatban elvárja, hogy mindenki más szó szerint elhiggye, és ez baj, mert naponta születnek az új mesék. Csak kapkodjuk a fejünket és képtelenek vagyunk számon tartani, kinek melyik szamárságával kapcsolatban kéne úgy tennünk, mintha hinnénk benne.

Csókoltatom a független magyar bíróságot, megint sikerült olyan ítéletet hozni, amilyent – de még magánál az ítéletnél is sokkal, de sokkal szebb az indoklása. Azt egyszer még tanítani fogják, annak ékes példájaként, hogyan állhat egy indoklás szöges ellentétben úgy a jog és a törvény szellemével, mint a józan ésszel is.

(Fotó:444)

Őszintén megvallom, unom ezt az egész Rákay-történetet, legszívesebben nem is foglalkoznék a dologgal, csak hát muszáj, mert egyre nagyobb marhaságok kerekednek ki belőle. Írtam róla kétszer, két lapba, most írok harmadszor, remélem, negyedszer már nem kell. Főleg, mert kezd ez a dal már egyáltalán nem arról a videocsatornáról, műsorról szólni.

Örömmel számolhatok be arról, hogy szovjet, bocsánat, orosz tudósok felfedezték az álhírek terjesztésének tökéletes és törvényes módszerét. Felfedezhettek volna mást is, de szemmel láthatóan főként ezzel foglalkoznak, ez a főcsapás iránya náluk: mindenesetre az első kísérlet kudarcot vallott, annak dacára, hogy működnie kellett volna.

Julija Szerebrjanszkaja

Örömhírt hozok, újabb magvas és tartalmas médiummal gazdagodott a magyar sajtó: ugyanis Rákay Philip mester videocsatornát indított „Patrióta” címmel a YouTube-on. Nem látom az egymás után kigyulladó örömtüzeket, és a körülöttük önfeledt táncot járó közönséget... ja, talán, mert a világon semmi ünnepelni való nincs ebben, igaz, gyászolni sincs mit rajta.

Egyszer, ha majd alkalmam nyílik rá (nem nyílik), megkérdem majd Orbán Viktortól, szerinte mennyit ér Manhattan szigete ingatlanárban és jó üzlet volt-e a Peter Minuit részéről a megvásárlása hatvan akkori guldenért az őslakosoktól? Az ma olyan ezer dollárnak felel meg. Aztán elméláznánk az ingatlanfejlesztések sajátosságain, különös tekintettel Ferihegyre.