Nem szeretnék ebből sportágat teremteni, ha csak nem lesz muszáj, de újfent jeleznem kell, hogy Stefka István blogjának címe: „Az Öreg – Aki mindenre emlékszik” nem teljesen a valós állapotokat tükrözi. Én azt elhiszem, hogy mindenre emlékszik, azt viszont nem hiszem, hanem tudom, hogy mindenre nagyon rosszul. Tudom, mert én is ott voltam.

Azért most már meg kéne kicsit állni és összeszedni azokat, amiket Szijjártó Péter gondolatoknak nevez, ugyanis lassan már senki sem érti, miről van szó, azon kívül, hogy hadat üzenünk Skandináviának, mert idősebbek vagyunk náluk, de legalábbis a Szijjártó idősebb. És ha nem az, akkor is annak kell tekinteni. Egyúttal megvalósította az Egyesült Északot is, a kalmari unió óta először.

Régen foglalkoztam ennyire rövid hírrel, de ez magában hordozza mindannyiunk kesernyés sorsát, a káeurópai reménytelenséget, sőt, még házmesterünket is, aki olyan szép mosolyokat kap – azzal együtt, hogy kicsit sem erről szól, csak egy statisztikai adatról. Viszont az az adat beszédes, mármint, ha szóba állunk vele és megszólaltatjuk.

Megkerült hát Kim Dzsongun, illetve hogy mennyire került meg és mennyire nem, illetve mennyire van vele dolgunk és mennyire inkább egy hasonmásával, azt csak a szent Pektu hegyen tudják az ősök szellemei, ők pedig nem beszédesek. De működik, tevékenykedik és azért attól, akiről úgy tudtuk, hogy vegetatív kómában van, ez sem mindennapi sportteljesítmény.

Kellemetlen kötelességemnek kell eleget tennem – kellemetlen, mert ki az a bolond, aki szeret takarítani a trágyadombon? – de valakinek most már szót kell emelni, ugyanis, hogy finoman fogalmazzak, bajok vannak Stefka István memóriájával, mint azt látni fogják önök és bizonyítani fogom én. Méghozzá komoly bajok, melyeken nem segít a hangos, agresszív kiabálás.

Az alaphír maga nem meglepő, a környezete annál inkább, ha meg még kicsit körül is nézünk a kriminális krónikákban, igencsak furcsa következtetésekre jutunk: egyelőre annyit mondanék, hogy Magyarországon elég sajátos állapotok uralkodnak a köztudatban a politikusokkal kapcsolatban, én a helyükben odafigyelnék erre.

És akkor most, kedves gyerekek, itt, ebben a kényelmes barlangban, ahol még medve, sőt, kardfogú tigris sincsen, a tűzben csendesen pattogó petpalackok meghitt lángjai mellett elmesélem, hogyan lett vége a világnak. Az nem úgy volt, ahogy a szomszéd törzsben mesélik, az mind hazugság, hanem teljesen másképp, tudom, mert ott voltam és láttam.

Szóval május negyedike a nemzetközi Star Wars nap, mert may the fourth be with you. Ennek alkalmából ezzel a világnappal egy kicsit sem fogunk foglalkozni, ellenben a tegnapival sokkal inkább, lévén, hogy tegnap a sajtószabadság világnapja lett volna, nálunk is és minden más országban is, mármint, ha érdeklődést mutatott volna ez irányban akár a lőtéri kutya is.

Akkor ma kicsit nézelődjünk az álhírek körül, ugyanis még a végén azt hiszik, hogy megfeledkeztünk róluk, és durcásak lesznek. A valódi hírek egyre vadabb világában természetesen az álhírek is követik a trendet, sőt: voltaképpen ők magából a trendből élnek, mint majd látni fogjuk. Meg magukból, kedves olvasók, (meg)osztogatók, ráadásul most minden eddiginél pofátlanabb módon.

Fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy Kim Dzsongun, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (mindközönségesen: Észak-Korea) vezetője, mindenféle cím birtokosa a tegnapi nap folyamán hosszas szenvedés után, eszméletét sem visszanyerve megnyitott egy műtrágya-gyárat és rövid közszereplés után újból eltűnt. Emlékét örökké megőrizzük. Vagy nem.