Nem igazán volt kedvem erről írni, de muszáj, úgy látom, mindenki reménytelenül beragadt a népmesék világába, és most hegyezzük a zabot itt, az Óperencián innen, az üveghegy csak növekszik, a hétmérföldes csizma elvásott, a terülj-terülj asztalkámból kifogyott az elem, az üssed-üssed botocskámat keresgéljük, a szegény ember legkisebb fiából gonosz öreg király lett, és most sokan az ördög ügyvédjét hiszik királyfinak.

Hétköznap van most már, lesz még néhány munkanap idén, azért már olyan nagyon sok nem, még egy kicsit vissza kell ülni az evezőkhöz, az a jó hír, hogy pár napig kaptunk rumot, az a még jobb, hogy a kapitány egyelőre nem akar vízisízni, lassan csurrantak-cseppentek a hírek a karácsonyi időszakban, szenzáció nem nagyon akadt, inkább csak kis színesek.

Karácsonykor nem kéne újságot csinálni, mert a megszokottnál is nehezebb feladat: szerencsétlen sajtómunkás nem szeretné rossz hírekkel bolygatni a kedélyeket, jók meg nem nagyon vannak. Sto gyélaty, mi a teendő, kérdezné Lenin a Gyedmaróztól – talán próbáljuk meg jó hírként bemutatni a rosszakat, becsomagolni szépen, mint a szaloncukrot.

Előre szólok, becsüljük meg a mai napot, mert ma lehet utoljára megszokott módon újságot csinálni: holnaptól legalább három napig ünnepek lesznek, hírek nem, és tekintettel kell lenni az olvasók kedélyére is, akármit nem okos dolog leírni. De ma még ma van, szóval elmerenghet az ember Demeter Szilárd és a magyar sajtó sajátos viszonyán.

Nem lennék most munkatárs a Mi Hazánk lapjánál, a Magyar Jelennél, igaz, máskor sem lennék, de nem is ostromolnak állásajánlatokkal. Viszont most nem csodálom, hogy az oltásellenességet programként választó párt lapja mélyen hallgat a tegnapi, Bukarestben lezajlott eseményekről, ahogy a magyar sajtó sem emlegeti őket kiemelt helyen, pedig érdemes volna.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy nem szeretek kampányügyekkel foglalkozni. Ez ugyanis a legbiztosabb módja annak, hogy az ember tökéletesen összevesszen úgy barátaival, mint ellenségeivel és egy rakás teljesen ismeretlen emberrel, mivel ezen a téren mindenki okosabb mindenkinél is. Most azonban muszáj lesz.

Hét vége volt, ráadásul aranyvasárnap, szóval ami hír akad, az olyan is. De szerencsére segítségünkre siet G. Fodor Gábor, akinek már megint kötete jelent meg, éspedig „Politikai virológia” címmel. No, arról nekem is volna véleményem, éspedig nem akármilyen, neki is van, persze az enyémmel ellenkező, ő az Origónak mondta el, én itt fogom.

Az nagyon szép, ha van az embernek jövőképe, kell is legyen, nekem például annyiféle van, ahány lehetőség, egyik sem túl szívderítő, de hasonló portékákat méltányos összegért bárkinek szállítok tetszés és igény szerint. Jó az, ha van a háznál, legfeljebb nem fog működni, egy szó nem sok, annyi sem igazolódik belőle – na és? Nem jóslat: jövőkép.

Sok minden van ezen a világon, amit én nem értek, ezek közül azonban pillanatnyilag az áll az első helyen, hogy miért vette le Földi László tegnapi írását a Magyar Nemzet? Az írás nem volt jó, ellenben szokás szerint kifejezetten pocsék volt, eszmei alapjai a szerzőre jellemző módon zavarosak, de ez máskor nem jelentett gondot, most mégis, mi volt a baj?

Most jutottunk el abba az állapotba, amikor semmi sem az, aminek látszik és elveszetten bolyongunk a Gizikék, Gézukák és gőzekék között, a kérdés már rég nem arról szól, ami benne foglaltatik, de az ellenkezőjéről sem, és démoni dadaista kísértetek tébolyult röheje visszhangzik a pannon puszta ködében, az acélszürke égen pedig valkűrök lovagolnak alaptörvényeken.