Kérem, kesernyésen mereng az ember a mulandóságon, szálló éveken, hatalmon, gazdagságon, nyomorúságon – mindezt abból az apropóból, hogy nyilvánossá váltak Rákosi Mátyás eddig ismeretlen, kései iratai. Nála teljhatalmúbb ura kevés volt Magyarországnak, kegyetlen is volt, vaskalapos is – és minden sarkon volt egy képe vagy egy szobra.

Ha valaki 1952-ben sétált egyet Budapesten, meg lehetett róla győződve, hogy Rákosi hatalmát még évszázadok múlva is őrzi a rengeteg köztéri mindenféle, amint arról is, hogy a legjobban dokumentált korban él a történelem folyamán, mert minden szaváról jelentés készül minimum három példányban. De ha másról nem, az építkezésekről biztos emlékezni fognak Igazságtalan Mátyásra jövendő korokon át.

(Montázs: Hírhatár - Külföldi magyarok lapja)

Aztán történt, ami történt, azt nem mondanám, hogy elfelejtettük, de nem sok szó esik róla, ha mégis, akkor inkább hasonlatokban fordul elő. Kellemetlen hasonlatokban, mert most ugyanazt hisszük, csak másról, hogy beírta a nevét a magyar történelembe, stadionokkal, lehetetlenségekkel, és hát manapság sem készül kevesebb jelentés, csak még nem mindig veszik elő őket. Kizárólag akkor, ha kellenek. No, de lássuk már azokat az iratokat: mit mutatnak a vaskezű zsarnokról? 

Hát, nem épp egy Hadisten képe vetül elénk.

Inkább egy nyomorult és kicsinyes fickóé, akit a szerencse, valamint a helyezkedés képessége vitt az ország élére és a kegyetlenség tartott ott.

Látjuk már az első papírok között, miféle diétán kellett élnie: nem volt neki szabad enni semmit, ami finom. Húst vagy halat háromszor ehetett egy héten, nehezebb ételt, erősebb italt nem fogyaszthatott, tilos volt neki még a borsó- és bableves is. Gyümölcsön, főzeléken élt, ha élet az.

No, de a pártiratok valamivel érdekesebbek. Lehet, hogy az 1946-os „széncsata” még lelkesítette a munkásságot, de már 1953-ra – mint egy részletes, személyesen neki címzett tanulmány mutatja – kritikussá vált az ország fűtő- és üzemanyag-ellátása. A helyzetet ismerte, csak épp tenni nem tett a károk enyhítéséért. Még 1956. szeptember 17. és október 1. között is hozzá futott be a jelentés a terménybegyűjtés általános helyzetéről, pedig az SZKP XX. kongresszusa után, 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, akkor utazott „gyógykezelésre” a Szovjetunióba, ahonnét már vissza sem jött. Miért kapott példányt a begyűjtési kimutatásból – máig rejtély. De még öt nappal az 1956-os forradalom előtt, október 18-án is kapott dietétikai tanácsokat magyar nyelven, egy olvashatatlan nevű orvostól a veseköve miatt. Méghozzá Budapestről.

A következő levél – ne feledjük, voltaképpen magánlevelezéssel van dolgunk – már bizony 1957. július 31-én kelt, Moszkvában, ő Krasznodarban kapta meg. A feladók: Kovács István, Hegedüs András, Bata István, Piros László, Moszkva, Szadovo körút 21. 261-es lakás, arról írnak a Moszkvába menekült pártemberek, hogy miképp oldják meg a lakáshelyzetüket és mennyire nem érintkeznek egy magyar delegációval, ami moszkvai Világifjúsági Találkozóra érkezett – mondjuk a magyar delegációnak 1100 tagja volt, de az is igaz, hogy Moszkva sem kis város, el lehetett őket kerülni, ha akarta az ember.

Van itt levél Gerő Ernőtől, aki a magyar ipar történetét akarta megírni, van Hegedűs Andrástól, aki moszkvai tartózkodása alatt „anyagot gyűjt témájához, ami a burzsoá nacionalizmus szerepe az októberi eseményekben.” Itt vannak a különféle kérvények, oroszul, amiket maga Rákosi írt a szovjet vezetőségnek, ugyanis valamiért mindenáron haza akart jönni, hazafinak tartotta magát, ráadásul azt hitte, hogy a nép rajong érte és visszavárja. Ha a szovjet vezetés meg akart volna tőle szabadulni, egyebet sem kellett volna tenniük, csak teljesíteni a kérését – de jó volt ő ott talonban, eltéve, míg megvolt.

Aztán egyszer csak nem volt meg, mert meghalt, Nyizsnyij Novgorodban, akkori nevén Gorkijban. Hatalmas irathalom, ami most nyilvánossá vált, kalandos úton is került Ungváry Krisztián birtokába, aki Meruk Józseffel közösen könyvet írt a gyűjteményről. A kötet „Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai” címmel tavaly ősszel jelent meg. Az anyagát pedig – meglehetősen nagylelkűen – most nyilvánossá tették. Pedig megvan ezeknek a leveleknek is a maguk története, állítólag véletlenül bukkantak rájuk Cipruson, egy szállodai szoba ruhásszekrényében...

No, találták őket bár akárhol, az elsőre látszik, hogy nem hamisítványok. És talán érdekesebb a veseköves és látási zavarokkal küzdő, téveszméktől szenvedő volt zsarnok képe, mint az, amit hagyni akart magáról a történelem lapjain.

Abból nem sok maradt. Ahogy a többi, „nagy formátumú” magyar államférfi önképéből sem: azt tudjuk, ki volt Rejtő vagy Karinthy, de a legtöbben zavarba jönnének, ha fel kéne soroljanak legalább három miniszterelnököt Horthy idejéből. Persze, amelyik magyar politikusra emlékszünk, kevés kivétellel arra sem túl sok szeretettel tesszük: nincs is miért szeretni őket. Amint Rákosiról sem az jut eszünkbe, hogy a győzedelmes világforradalom zászlaja alatt egyesítette a magyar népet és vezette Moszkva nagylelkű, oltalmazó szárnyai alá, úgy másról sem ez marad majd fenn az utókor emlékezetében, akárhogy is nyitogatná az ajtót Kelet felé, zárogatná Nyugat felé.

De jó lenne egy időgép, amivel belenézhetnék olyan 2078-80 magasságában a mai nagyurak bukásuk után fennmaradó magánlevelezésébe – bár szerintem úgy járnék vele, mint Szálasi naplójával, amiből meggyőződtem, hogy a „nemzetvezető” dühöngő őrült volt, semmi más, és még az akasztófa alatt is szövetséget ajánlott a győzteseknek, mert nélküle nem tudják legyőzni Japánt. Mondjuk nem is akarták, de nem ezért nem úszta meg. Érdekes lenne a jövőből nézni, hogy a szép napjaik után miket leveleznek majd egymással a mostani fényesorcájúak, rettentő uraságok, de, mondom, az az érzésem, hogy bolondok írásait olvasnám ostobák válaszaival vegyesen. Rákosi legalább hozzájuk képest művelt volt és több nyelven írt-olvasott-beszélt. De a műveltségével együtt is csak ugyanakkora gazember volt, mint a legtöbb pályatársa.

De hát min is maradna meg egy ilyen mai levelezés? Hiszen, amint látom, a Budapestről Moszkvába futott Rákosi-emigráció még papíron levelezett olyasmikről is, mint egészségi állapot, hogylét, családi ügyek, amit ma kizárólag digitálisan teszünk, Messengeren, e-mailben, ki hogyan szereti. Márpedig az csak addig marad fenn, amíg az adathordozója vagy a szervere – és maguk az adathordozók is rendszeresen avulnak, kamaszkoromban még lyukkártyán tároltuk az adatot, aztán kazettán, szalagon, lemezen, floppyn, CD-n, DVD-n, pendrive-on – az Állambiztonsági Levéltárak nem egy nyilvántartása azért kutathatatlan, mert olyan TPA-1148-as szalagokon került mentésre, amikhez már nincs olvasó. A szerverek is csak az első nagy, általános áramszünetig élnek – ha az egész világon áramszünet lenne egy órára, az adataink jelentős része örökre elveszne, a maradékot is évekig kéne helyreállítanunk.

Ne higgyük azt, hogy amit írunk, az az örökkévalóságnak szól – jó esetben pár évig, ha megmarad.

Eltűnik, el, a napi sajtóval együtt, ha csak nem lesz irgalmatlan szerencséje az emberiségnek, könnyen megeshet, hogy ez a mi információs korunk lesz az az időszak, amiből a jövő történészeire egy szál adat nem sok, annyi sem marad majd.

Se rólunk, se nagyjainkról.

Mondjuk nagyjainkért nem túl nagy kár.

Száz szónak is egy a vége: senkiről sem azt őrzi meg a történelem, amit szeretne. A legtöbbünkről semmit, a hatalmasok rosszabbul járnak.

Róluk ugyanis semmi jót.

Építsenek bár akárhány stadiont, rúgjanak szét akárhány Tudományos Akadémiát, nem az az örökkévalóság kulcsa.

A kínaiak hittek az örök élet elixírjében, ránk is maradt pár recept: mindegyik gyorsan ölő méreg volt, és mivel általában császárok bízták el magukat annyira, hogy halhatatlanságra vágyjanak, ez a kívánságuk az első pasztillával már el is nyerte a büntetését.

Bölcs nép volt az ókorban az a kínai.

No, mára már ők is sokat felejtettek.

Szele Tamás

Valóságos csata zajlik most is a cybertérben vagy inkább csatározás, aminek nincsenek ugyan sebesültjei vagy halottai, mégis lehetnek áldozatai: komoly vállalkozások eshetnek el a harc mezején, és átrendeződhet miatta a mindennapi életünk is. Az egyik hadviselő fél a Facebook, a másik... na, ez kissé bonyolult, mert azt kéne mondanunk, hogy a világ többi része.

De ha ezt mondanánk, nem lenne igaz. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a közösségi oldal szabályozásában érdekeltek. És most nem a moderációról van szó – apropó, az Origo megint siratja Apáti mestert, aki kapott egy tartósabb eltiltást egy három évvel ezelőtti posztjáért, ha nem pár napja írtam volna meg, hogy én is jártam már így két éve, lehetne hinni, hogy ez gonosz liberális ármány. De hát sokan kaptunk már ilyent, mert sok a jó ember ebben az országban, aki rászánja azt a keresési módszert vagy azt a pár napot, hogy a neki ellenszenves figurák oldaláról kibogarássza a kifogásolható szavakat, és jelenti is azonnal. Szóval nyugalom ott szélsőjobboldalon, csak annyi történt, hogy veletek is előfordul. Nem hat meg az Origo siralma, ketten nem hiszünk a könnyeknek, Moszkva és én.

De mi a baj a Facebookkal, ha nem a moderálás?

Hát, a Facebook legnagyobb baja az, hogy bolygó méretű vállalkozás, és ez már rég a pénzről szól. Mindig is arról szólt, legfeljebb eleinte azt hittük, hogy a felhasználó is fontos. Fontos is: mint árucikk. És mint hirdetési célpont, egyéb haszna nincs a cég számára. Ugyebár, a sok hirdetés sok bevétellel is jár, melyek után sok adót kéne fizetni. Fizet is a közösségi oldal, csakhogy a nagyobb gazdasági hatalmak már kezdik megelégelni, hogy nem náluk fizetik az adót, hanem az Egyesült Államokban. A kettős adóztatást az egész világ elítéli, ugyanakkor például Franciaország nagyon unja, hogy rengeteg pénz ömlik a külföldi techcégekbe, fóleg a Facebookba és a Google-be bármiféle adó nélkül. Épp ezért tavaly bejelentette, hogy ennek véget vet, ugyanis ötszázmillió eurót lehetne keresni az amerikai techóriások megadóztatásával.

Erre válaszol a Facebook azzal, hogy saját kriptovalutát vezet be, 2019 elején már várható is. Ezzel az átlagember valószínűleg nem fog milliókat keresni vagy bukni, mint egy időben a Bitcoinnal, nem lehet majd spekulálni vele, mert a hagyományos valuták értékéhez kötik, az árfolyama azokkal együtt fog mozogni, viszont a tranzakciók blockláncon vezetése kikerül minden hagyományos pénzügyi rendszert és követhetetlenné teszi nem csak a pénzek útját, de még a mennyiségüket is titkosítja. Egyelőre tervről van szó, bár sokat mond a komolyságáról, hogy a rendszer már fel is állt, a PayPal korábbi elnöke, David Marcus vezetésével.

Ez bizony érdekes lesz, de van komolyabb gond is – a GDPR körüli botrány. Nyílt titok, vagy inkább egyáltalán nem titok, hogy a Facebook kicsit sem örült az Európai Unió új adatvédelmi rendeletének, ami sok szempontból megnehezíti a működését: próbálkozott is mindenfélével, hogy elgáncsolja a tervet. Persze, csak törvényes eszközökhöz, lobbizáshoz folyamodott, de az is előfordult – és nem csak Európában – hogy a gazdasági befolyását használta fel törvények meghozása ellen. De lássuk csak, minálunk, az Unióban mi történt?

Az egész a Pinkini-botránnyal kezdődött.

A 2013-ban megjelent Pinkini egy jelentéktelen és elég undorító alkalmazás volt, lényegében véve arról szólt, hogy – kihasználva az adatbiztonsági lyukakat – nem csak a mi képeinket látta, hanem az ismerőseink képeit, az ő ismerőseikét is, tehát lényegében véve bárki privát fotóihoz hozzáfért. Ha a Pinkinivel ellátott telefon kameráját ráirányították valakire, az alkalmazás megpróbálta felismerni, ha sikerült, átnézte a képeit és amennyiben volt fürdőruhás képe az illetőnek, azt megmutatta. Randa dolog embereket minden engedély nélkül vetkőztetni, de nyugtasson meg mindenkit a tény, hogy a két év alatt, amíg működött ez az app, összesen 4500 ember használta, nem több. 2015-ben a Facebook rájött, hogy ez az alkalmazás – és rengeteg másik is – engedély nélkül használja a legérzékenyebb személyes adatbázisokat, ezért 2015-ben változtatott az adatkezelési gyakorlatán, elkezdte korlátozni a külső fejlesztők hozzáférését a felhasználók ismerőseinek adataihoz. Ezzel a Pinkini gyártója, a Six4Three szerint tönkretették az üzleti modelljüket, így aztán beperelték a Facebookot.

Megérte? Nem érte meg? Nem lehetett akkora üzlet ez a Pinkini, hogy akár csak a perköltséget érdemes legyen rákölteni, de most már folyik az eljárás, nincs visszaút. Viszont a per során a Six4Three betekintést nyert a Facebook témába vágó belső feljegyzéseibe, köztük Zuckerberg leveleibe is. Ezeket a dokumentumokat foglalta le a bíróság, és habár a Six4Three kérte a bizottságot, hogy tartózkodjon a betekintéstől az iratokba, és juttassa vissza azokat vagy neki, vagy a Facebooknak, a Facebook szóvivője pedig közleményben jelezte, hogy a parlamenti bizottság birtokába került iratok nyilvánosságra hozatalát bírósági határozat korlátozza – azok valahogy mégis eljutottak az Observerhez és a Computer Weeklyhez. Mint az Index írja (https://index.hu/techtud/2019/03/02/agresszivan_lobbizott_europai_kormanyoknal_a_gdpr_ellen_a_facebook/?fbclid=IwAR1Z-PgiOOonGjDXnteqQmzToUVrHnQ79u85c6OH561yedsW4ozI-OuNq0Q):

„A Facebook a lapok megkeresésére közölte, hogy a bíróságról kiszivárgott dokumentumok tartalmára nem akarnak részletesen reagálni, mert a dokumentumok ezeknek a történeteknek csak a részleteit mutatják be, nem derül ki belőlük a kontextus, ezért álláspontjuk szerint egyoldalúan mutatják be a Facebook tevékenységét.

A legtöbb részlet a Facebook GDPR-ellenes lobbizásáról derül ki. Egy 2013-as davosi konferencia után írt memóban Sheryl Sandberg ügyvezető igazgató arról írt, hogy a cég számára veszélyt jelent a GDPR, ezért komolyan erőbefektetést igényel a Facebook részéről, hogy fellépjen a „túlzottan korlátozó” uniós rendelet ellen. A lobbizás Írországban sikerült a legjobban a Facebooknak, ugyanis a dokumentumok szerint az akkori ír miniszerelnök Enda Kenny megígérte a cégnek, hogy ki fogja használni a közelgő ír soros EU-s elnökséget, hogy kiálljon a Facebook mellett más uniós tagállamokkal szemben.

A Facebook George Osborne-t, az Egyesült Királyság expénzügyminiszerét is megkörnyékezte, Osborne azt kérte Sandbergtől, hogy fektessenek be az akkori kormány Tech City nevű kezdményezésébe, cserébe azt ígérte, hogy megteszi a GDPR-ral kapcsolatban azt, ami tőle tellik.” (Index)

Csak épp nem sok tellett. No, de azért nézzük a dolgokat jogi szemmel: ha ezt kicsiben műveli egy magánember, az korrupció és zsarolás keveréke, valamint szigorúan büntetendő, ha ilyen nagyban teszi egy techóriás, akkor lobbytevékenység, és természetesen megengedett. Mindenképpen elmondható, hogy a terv kudarcba fulladt, a GDPR hatályba lépett (és mondjuk a felhasználóknak egyáltalán nem olyan kellemetlen, mint hittük róla). Hogy üzleti szempontból károkat okoz a nagy cégeknek? Az, kérem, igaz.

Talán a GDPR-re adott válaszlépés lehetett a Facebookon és a Google-n az álhír-ellenes lépések átalakulása hírellenes lépésekké: mint azt már korábban is említettem, valóban úgy lehet megszabadulni az álhírektől a legkönnyebben, hogy minden hírt kidobunk az ablakon, kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is, emiatt zuhannak lefelé az olvasottsági mutatók vagy válnak abszurddá: tegnap este is tapasztalnom kellett, hogy egy aktuális hír esetében, melyet egy laptársunknak írtam meg, a lájkok száma jelentősen meghaladta a megtekintések számát, ami elég különös. Nyilván a számlálókat állítgatja a rendszer, csak ez meg a sajtónak okoz anyagi kárt. Azonban az álhírekről volt szó: a Facebook, mely átfogó álhír-ellenes hadjáratot ígért, annyit tett, hogy a lapok hírei esetében megtekinthetővé tette a forrás névjegyét, fontosabb adatait.

Nagy eredmény, ugyanis akit érdekelt, valódi lapoknál ezt eddig is megnézhette az impresszumban, az álhírlapoknak meg névjegye sincs, csak éppen aki olyan szellemi szinten mozog, hogy nem érdekli egy hír igazságtartalma, azt a névjegy hiánya sem fogja érdekelni...

Nos, erre a kétarcú viselkedésre visszavágás érkezett. A héten egy közös nyilatkozatot adtak ki az Európai Unió tisztségviselői, amelyben:

„Kihangsúlyozták, hogy a platformok még mindig nem tesznek meg minden tőlük telhetőt a probléma felszámolására. A küzdelem részeként 2018-ban egy közös javaslatot írtak alá a cégek, amelyben a nagyobb átláthatóság mellett a kamu profilok visszaszorítását is vállalták. Az Európai Bizottság most ezt a munkát értékelte az első, januárt összegző jelentésében. Mint fogalmaznak, a cégek nem sokat közöltek arról, hogy az új felhasználói irányelvek és a különböző, az álhírek visszaszorítására kifejlesztett eszközök mikor és milyen mértékben értek el sikereket az EU tagállamaiban.” (HVG) (https://hvg.hu/tudomany/20190304_google_facebook_twitter_alhir_kamu_profil_dezinformacio?fbclid=IwAR3hVIBP1A6qbPa1k4VwrXY8z_yFWaJAI6uhFN4bV7XnFdUDopnJJK3yXz4)

Na, akkor ezt fordítsuk le érthető nyelvre. A platformok azt ígérték meg – minden részlet mellőzésével – hogy erejük és képességeik szerint harcolni fognak az álhírek, álprofilok és egyéb manipulatív visszaélések ellen. Azt nem mondták, hogyan, azt sem, mennyire – amennyire tudnak. Most épp nem nagyon tudnak, de majd harcolnak, amikor ráérnek. Ilyen ez a cyberháború. Meg a popszakma, az is ilyen...

Az Unió viszont most, mikor fény derült a lobbytevékenységre és rájött arra, hogy a működését is befolyásolni akarták, nem direkt emiatt csapott vissza, hanem más területen: a megígért harc eredményeit kéri. Oké, srácok, hogy harcoltok meg harcoltatok is, de lássuk a skalpokat! Hány álhír-oldalt hajítottatok le a felületekről, hány álprofilt szüntettetek meg, hol vannak az eredmények?

Márpedig az eredmények utóbbi időben nem túl dicsőségesek, és sokkal többet ártottak a platformok a valódi sajtónak, mint az álhír-oldalaknak. Erről viszont mégsem lehet beszámolni eredményként.

Most vagy gyors és látványos offenzíva következik a fake news ellen, vagy ellencsapás az Unió nyilatkozata miatt. De mivel ismerjük a Facebook problémakezelő jelszavát:

„Delay, deny and deflect – halogatás, tagadás és hárítás”

semmi jóra nem számíthatunk.

Kár pedig. Mondjuk az a veszély nem fenyeget, hogy akár az Unió, akár a Facebook megszűnjön, nagyobb dolgok ezek annál, minthogy egy szellő elvigye őket, sőt, továbbmegyek, még az sem igazán fenyeget, hogy a konfliktusuk ennél jobban elmélyüljön. Ugyanis az senkinek nem volna érdeke.

Tehát cybercsata vagy inkább csatározás a Facebook és az Unió között van, cyberháború nincs.

Ne is legyen – csak fájdalom, ha minden így marad, tapodtat sem haladunk előre az álhírek elleni harcban.

Szele Tamás

Óh, az én próféta lelkem... Épp öt éve írtam meg, hogy a milánói világkiállítás magyar pavilonja valószínűleg világcsoda, ugyanis egyszerre malom és sámándob, de leginkább csodaszampó. Tetszik tudni, mi az a csodaszampó? A finnugor mitológia mindent járó malmocskája, mindent jár, de legalább harminc százalékban pénzt. És fénykéményei vannak.

(Fotó: délmagyar.hu)

Kérem, ilyent még a Kheopsz fáraó sem tudott. Nem mondom, impozánsak azok a piramisok, de az Imhotep és tsa. cégen kívül pénzt nem termeltek senkinek, és Imhotepnek tényleg meg is kellett terveznie azokat a piramisokat, sőt, mikor az egyik félresikerült, majdnem megjárta. Nálunk például tervezésről úgyszólván szó sem esett, vagy mégis, vagy mégse. De hagyjuk az egyiptomiakat, lássuk a csodaszampó műszaki leírását a Kalevalából!

„Akkor Ilmarinen mester, időtlen idők kovácsa, kalapácsolásba kezdett, verte a vasat keményen. Szampót szerkesztett tudással: egy felében lisztet járjon, más felében sót daráljon, harmadikbul pénz potyogjon.

Szépen őrölt már a Szampó, tarka tornyai rezegtek: három hombárt egyhuzamra. Egy hombárt darált evésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára.”

Na, ugye. Ez a milánói magyar pavilon. De lássuk csak, miért is csodaszampó a sámándob?

Az úgy volt, hogy a pavilon építésére pályázatot írtak ki még annak idején. Érkezett is mindenféle terv, csak zavar támadt az erőben, ugyanis magát a pályázatot egy „Malom” nevű, pályamű nyerte meg, ámde valamiképpen mégis a Sámándob épült meg. Numi-Tórem atyácska útjai kifürkészhetetlenek, nézetem szerint a Malom legalább olyan alkalmas lett volna sikkasztásra, mint a Sámándob, sőt, a Malomban volt egy örökmozgó is.

Igen, örökmozgó. Lássuk a pályázat szövegét.

„Az épület: malom. Teteje esővízgyűjtő. A tetőről lefolyó víz energiája malomkereket hajt meg, a forgó kerék látványa a víz energiáját teszi érzékelhetővé, megélhetővé, élményszerűvé a látogatók számára. A víz a „malomárokban” jut el a napszivattyúhoz. A napszivattyút napelemek működtetik és arra hivatott, hogy visszaemelje a vizet a tetőre, ezzel a körforgás biztosított. A ház, tehát működő malom, ebben a malomban azonban nem az őrlés a lényeg, hanem a körforgást biztosító és megújuló energia élményszerű megjelenítése.”

Hogy is van ez? Fent összegyűlik a víz, mert esik az eső, ez eddig világos. Lefolyik, pörgeti a kereket, ez is. Továbbmegy a malomárokban, mint minden víz. Eljut a szivattyúhoz, amit napelem működtet – hiszen a napfényes Itáliában vagyunk – és visszakerül a tartályba, ahonnét megint lefolyik. Csodás. Tehát esik az eső és süt a nap, egyszerre, különben nem működik. Megvan a magyar perpetuum mobile, de csak akkor megy, ha veri az ördög a feleségét.

Akkor viszont nagyon. Örök kár, hogy nem ez épült meg, hanem a Sámándob, amiről első látásra mindenki tudta, hogy ősmagyar hamburger-fejlesztés, egyenesen a nyereg alól. Fénykéményekkel, ezek vastag üvegrudak, melyek száloptikai elven levezetik a fényt a különben belülről töksötét épületbe, habár azért mégsem olyan sötét, ugyanis rájöttek, hogy kell neki világítás, a fénykémények ugyanis működésképtelenek. Illetve, ezt sem állítanám ilyen határozottan: attól függ, mit várunk el tőlük. Fényt nem vezetnek, ez tény, de számla van róluk, és ez sokkal fontosabb. Maga az épület egyáltalán nem biztos, hogy épületnek nevezhető, ugyanis mikor napvilágot látott a terve, kiadott egy közleményt a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszéke, mely szerint:

„Határozott tiltakozásunkat fejezzük ki az ellen, hogy a megvalósításra szánt elképzelést jelen ismert formájában egyáltalán építészeti alkotásként definiálják. Az építészet hivatás és szakma, vannak ismérvei, melyeknek az említett elképzelés nem felel meg. Tiltakozunk az ellen, hogy egy giccsbe hajló építészeti paródia képviselje Magyarországot a nemzetközi színtéren, mert ez ellentétes lenne az ország - mindannyiunk – érdekeivel.”

Mondjuk épületnek tényleg elég érdekes, de csodaszampónak már egészen megfelelő. Pénzt, azt például őrölt és most is őröl.

Csak azt nem lehet pontosan megállapítani, mennyit. Ugyanis elvileg olyan 375 millió volt a költségvetése 2014-ben, de ez nem biztos, mert más adatok szerint 500 millió, megint más adatok szerint kétmilliárd, további információk végül 4,7 milliárd forintról tudnak. Az sincs kizárva, hogy a sok szám közül mindegyik pontos, csak éppen egymás után és egyszerre.

Mármost a csodás látványtervek dacára, melyeknek annyi közük volt a valósághoz, mint a Duna Aréna esetében (ott üvegpalotát ígértek nekünk és kaptunk egy parkolóházat) valahogy mégis megépült a Sámándob vagy Életkert, esetleg Alakor, már lassan én sem tudom, mi a neve ennek a hodálynak, mert ez a három mind, és hát nem esett tőle a tisztelt közönség sem hasra, sem hanyatt. Főleg, mert nem lett belőle olyan világcsoda, a gyakorlati kivitelezésnek és a fizika kegyetlen vastörvényeinek köszönhetően, mint azt várták. Tulajdonképpen egyszerűen egy hengeres épület lett.

A milánói világkiállítás lezajlott, a Sámándobot – most már maradjunk ennél a névnél, van olyan jó, mint bármelyik másik – haza kellett volna hozni, de nem hozták, mert csak. A milánói hatóságok kértek, követeltek, fenyegettek, még menekülteket is költöztettek belé, de nem és nem – hagytuk ott, ahol volt. Ugyanis még nem született döntés arról, hogy hova kerüljön. Aztán 2016-ban kiderült, hogy Karcagra viszik, hogy a sztyeppei lovasnomád életmód múzeuma legyen, ami igen szép dolog, ki is nevezték az áttelepítést felügyelő cég élére Nógrádi Györgyöt. Ekkor tartottak a költségek nyolcmilliárd forintnál.

A vállalkozás életképességéről elég annyit mondanunk, hogy Nógárdi lemondott a tisztségéről, méghozzá viharos gyorsasággal, bár, mint utólag kiderült, kinevezése előtt már majdnem egy évig ellátta ezt a munkakört, konkrétan 2016. január 14-től 2016. november 24-ig és ezért havi bruttó 150 ezer forintot kapott. Ez tényleg bagatell, egy Nógrádi ennyivel nincs megfizetve. Hiányzik legalább egy nulla az összeg végéről.

No, de ez is három éve volt, azt gondolná az ember, azóta már hujjogatnak is a Sámándob körül a szilaj karcagi lovasnomádok. Dehogy hujjogatnak: mint azt az épület alkotója, Sárkány Sándor 2017-ben a Hír TV-nek elmondta:

„Hazahozták a vázat, és ez a váz az alibi ahhoz, hogy több százmillió forintot, akár milliárd forintot lehívjanak ennek a felépítésére. Rengeteg mocskot raktak erre az épületre, rengeteg pénzt vittek el és nagyon szeretném, ha nem használnák alibinek tovább ezt a dolgot. És Karcag ne az én műalkotásomból csapja be az ott élőket és a magyar adófizetőket.”

Ez különben nevezetes forgatás volt, ugyanis az akkori karcagi polgármester úgy megijedt a Hír TV riporterétől, hogy hirtelen támadt ötlettel bezárta szegény sajtómunkást a toalettbe. Ez azért már Clochemerle szintje.

És azóta nem volt hír a legendák milánói és karcagi Sámándobjáról, mely, mint a mondák repülő kolostorai, a levegőégben vándorol, valamint nyeli a pénzt. Illetve a 2018-as költségvetésben kiutaltak 1,1 milliárdot a költöztetésre, ami elvileg már 2017-ben megtörtént, vagy nem, de az egészen biztos.

Tegnapig nem tudtunk biztosat, de hej, tegnap hírnök jött, pihegve szólt: mégis felállítják Karcagon a pavilont! Amint az Index írja:

„A karcagi önkormányzat néhány hete leszerződött a Maxicargó Kft. nevű céggel a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjának újjáépítéséről – szúrta ki a Napi.hu a Közbeszerzési Értesítőben. Az előkészítő projekt keretében bruttó 378 millió forintot fizetnek területrendezésére és közművesítésre.”

Ne tessék, kérem, elhamarkodott lépés volna. Ez a csodaszampó már öt éve őrli a pénzt mindenkinek, aki a közelében jár, óvatos becslések szerint is minimum tízmilliárdba került eddig, most a helyzete rendezésével ennek vége lenne.

Szebb ez így, ősmagyar, finnugor, sztyeppei legendának.

Van valahol Milánó és Karcag között egy csodaszampó, mely a levegőégben vándorol, és ha egy szegénylegény megtalálja, annak annyi pénzt őröl, hogy vége lesz a mesének, mert gazdag legény lesz belőle.

Kérem: ez már maga a halhatatlanság, ez népmesévé nemesedett, ez a terülj-terülj asztalkám, ez a mindent járó malmocska.

Már tényleg csak az üssed-üssed botocskám hiányzik a történetből.

De egyszer az is meglesz!

Itt a vége, fuss el véle.

Szele Tamás

A hír nem mai, merthogy tegnapi, de kötelességem foglalkozni vele. Vagyis igazából nem kötelez rá senki, de alapos emberként, ha egyszer foglalkoztam egy üggyel, és abban fejlemény mutatkozik, akkor arról is beszámolok. Márpedig vagyon fejlemény, éspedig a hajléktalanokat gyalázó, tavaly novemberi Ripost-írással kapcsolatban.

Igazi, mai magyar fejlemény mutatkozik.

Tetszenek még emlékezni az akkor közfelháborodást kiváltó írásra? Nem tetszenek, mert nem szokás megjegyezni dolgokat manapság. Nem baj, foglalkoztam én vele akkor, szerencsére kéznél van az én válaszom rá (http://huppa.hu/szele-tamas-quo-usque/). Dióhéjban arról szólt a műfajilag elég nehezen behatárolható valami (talán riportnak indult, de kentaur lett belőle), hogy, mint a címe is mutatja:

„Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?”

Alcím:

„Nekik mindent szabad?”

A szerzője, bizonyos Jakab Judit sétált egy nagyot Budapest tömegközlekedéssel könnyebben elérhető, bizonyos szempontból központibb fekvésű részein, majd elmagyarázta, mely fertelmes vétség is hajlék nélkül élni. Azt külön csodálom, hogy sétája során összesen egy hajléktalant talált, nem többet, de mondjuk ez is megoldható – ha az ember nagy műgondot fordít arra, hogy írásának témáját messzire elkerülje. Lehet ezt is, csak igyekezni kell. Akit érdekel, itt van maga a botrány köve is, mert a Ripost nem vette le az archívumából, büszkén lobogtatja máig (https://ripost.hu/cikk-meddig-elnek-vissza-a-hajlektalanok-mindannyiunk-turelmevel).

Nekem erről az írásról igen lesújtó volt a véleményem, ugyanis már az alaphelyzet is aljas és nemtelen, miszerint a kormány gyakorlatilag a szegénység tényét bünteti, márpedig az nem egy cselekmény, hanem egy állapot, melyről a benne lévő nem tehet – nem élvezetből költözött az utcára, hanem kényszerből. Ez a rendszer már kilenc éve nem tud mihez kezdeni a szegénységgel, márpedig az a társadalom alapjelensége lett, eleinte olyanokat mondtak, hogy a hajléktalanok „menjenek haza”, a munkanélkülieket meg majd „visszavezetik a munka világába”, az egyik körülbelül annyira volt sikeres ötlet, mint a másik. Sőt, az első maga volt az önellentmondás. A második is: dolgozna a munkanélküli, ha munkát kapna, nem rabszolgamunkát (közmunkát) éhbérért. A hajléktalanság törvényi tiltása is őrültség. Nem választott életforma az. Idevág még Orbán minapi ki- és bejelentése, miszerint:

„Fel fogjuk számolni a szegénységet Magyarországon.”

Van egy olyan érzésem, hogy ez csak a szegények felszámolásával lesz lehetséges. Élénken érdekelne, hogy utána ki fog dolgozni. De lássuk, mi lett ennek a Ripost-anyagnak a sorsa?

Első sorban is mindenki felháborodott miatta, és aki írni tudott, megírta, milyen undorító. Sorra születtek a joggal felháborodott reakciók, ugyanis ebben a kérdésben mindenkinek van véleménye és kevesek értenek egyet a kormány álláspontjával, még azok közül is, akik pedig általában hívei a rendszernek. Nyilvánvaló, hogy ezt a bűnbakképzést ellenségkép-felmutatást már nem lehet lenyomni a magyar társadalom torkán. Hatalmas hiba volt ezt a szalagcímet kiengedni, mármint a kormánymédia szempontjából, hosszú időre adtak tiltakozni- és felháborodni valót minden jóérzésű embernek.

Másodsorban – több hasonló cikkel együtt, ugyanis az akkori törvényhozási szériában a kormánysajtó nagy része seggnyalási rohamot kapott – bejelentést tett ellene az Utcajogász Egyesület egyik önkéntes ügyvédje a Médiatanácsnál.

Ez eddig logikus, médiaügyekkel a Médiatanácshoz kell fordulni. Cipőt a cipőboltból.

Van olyan része a sajtótörvénynek, amelyet ez az írás (és a hasonlók) sért?

Van bizony. Íme:

„A médiaszolgáltatónak az általa közzétett médiatartalomban tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot. Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek médiatartalomban történő öncélú és sérelmes bemutatása.

A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség elleni gyűlölet keltésére.

 A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség kirekesztésére.”

Akkor bizony ezt a bejelentést meg kell vizsgálni.

Megvizsgálták.

És arra jutottak, hogy a mélyen megalázó, gyűlöletkeltő, sőt, helyenként uszító írás nem sérti a törvényt! Lássuk a határozat indoklását.

„A grémium állampolgári bejelentések alapján vizsgálta, de eljárásai lezárásaként nem találta kirekesztésre alkalmasnak (…) a Ripost nyomtatott és online lap Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? című novemberi írását. A Médiatanács megállapította, hogy (...) a Ripost-cikk a közterületen élőket érintő jogszabály-módosítás hatásaival foglalkozott, de a hajléktalanok összességét nem ábrázolta sematikusan és egyoldalúan, hanem azokat az embereket emelte ki, akik nem rendeltetésszerűen használják a közterületeket, és éppen a kirekesztésükkel ellentétes üzenetet fogalmazott meg.”

Hölgyeim és uraim, tisztelt Médiatanács! Én ez úton kérném az ügy újbóli vizsgálatát, de most már független szakértők bevonásával, éspedig kérek egy elemi iskolai pedagógust szakértőnek, ugyanis nem tételezem fel önökről, hogy nem tudnak olvasni, de mégis, jó lenne szakembertől hallani, hogy önök egészen bizonyosan nem analfabéták, valamint kérem egy médiaszakértő bevonását is, aki azt vizsgálná, hogy a valódi cikket olvasták-e.

Nem tehetek róla, Arany János „Civilizáció” című rövid szösszenete jut eszembe a döntésről:

„Ezelőtt a háborúban

Nem követtek semmi elvet,

Az erősebb a gyengébbtől

Amit elvett, - elvett.

 

Most nem úgy van, a világot

Értekezlet igazgatja,

S az erősebb bármi bajt tesz,

Összeül és – helybenhagyja.”

Annyi tán a különbség, hogy pártunk és kormányunk ezt az elvet kiterjesztette a békére is, háború híján, de nem ők tehetnek róla, hogy háború nincs, bízzuk csak rájuk, csinálnak ők, ha hagyjuk.

Üdvös lenne továbbá valamiféle kitüntetéssel jutalmazni azon sokoldalú sajtómunkásokat, akik a kormánymédia hasábjain bármiféle központi döntést képesek lelkesen megünnepelni, légyen szó kölcsönügyletekről vagy a hajléktalanok további jogfosztásáról, mert igen nehéz munkát végeznek, melyhez nagyon komoly alkalmazkodóképesség kell. Ezt a díjat nevezhetnénk az idejétmúlt „Aranytoll” helyett „Aranytalpnak” esetleg „Aranyfarnak”, a nyalás tárgyát képező testrészről.

Végső soron pedig meg kell állapítanom, hogy a kormány politikája mindenképpen logikus és következetes. Miből gondolom ezt? Lássuk csak.

Gondot okoz a szegénység? Gondot okoz.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni.

Gondot okoz a hajléktalanság? Gondot okoz.

Amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni, ez már zajlik is, törvényi úton.

Gondot okoz az Európai Unió? Gondot okoz.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni. Erre történik kísérlet az idei választásokon.

Gondot okoz a sajtó? A Médiatanácsnak mindenképpen, mert foglalkozniuk kell vele.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni.

Ez is zajlik. Ami marad a helyén, az minden lesz, csak sajtó nem.

Bár én inkább látom a dolgot leszámolásnak, mint felszámolásnak.

Azonban mi lesz, ha egyszer majd nagyobb embertömeg, melyet mindközönségesen „népnek” nevezünk fog arra az eszmére jutni, hogy gondot okoz a kormány?

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta...

Nem én mondtam, Orbán mondta.

Azt még megvárom.

De egyre türelmetlenebbül: és a nagy Ciceróval kérdem:

„Quo usque tandem abutere patientia nostra?”

Szele Tamás

Kérem, nagy lehet a gyász az Origónál, mert éktelenül sipákolnak – sajnos, másnak nem tudom nevezni azt a minden szakmaiságot nélkülöző propagandaanyagot, amiben világgá panaszolják az ő nagy-nagy bánatukat, miszerint „cenzúrázzák a konzervatív tartalmakat a Facebookon!”

Ördögöt cenzúrázzák, másról van itt szó, csak ők nem értenek hozzá.

A jelenség különben valós és bizony sok gondot is okoz, viszont nem kizárólag a „konzervatív” (a valóságban dehogy konzervatív, pusztán kormánypárti) lapoknak, hanem az összesnek: de mindenekelőtt lássuk Jeremiás és az Origo siralmait! (http://www.origo.hu/nagyvilag/20190301-kiderult-hogy-a-facebook-programkodja-szuri-a-konzervativ-tartalmakat.html)

„A hidegháborús idők módszereire emlékeztető hírrel sokkolta a közösségi média felhasználóit a Project Veritas nevű oldal. A tényfeltárásra szakosodott hírszolgáltatónak a Facebook egyik belső embere szivárogtatott, bizonyítékokkal alátámasztva állításait. Mint kiderült, a konzervatív tartalmak szűrésével nemcsak a kifejezetten erre a célra alkalmazott munkavállalók foglalkoznak, hanem a programba épített kóddal, automatikusan cenzúrázzák azokat.”

És ez még csak a lead, gyengébbek kedvéért a felvezetés. Lássuk a tartalmat, de nyújtsunk át előtte a szegény, névtelen, elárvult, bánatos szívű szerzőnek egy illatos zsebkendőt a nagy keservében, magányában.

„A Project Veritas óriási botrányt robbantott ki a hírrel: az ugyanis valószínűleg senkinek nem jutott volna az eszébe, hogy a manipulációt és a hírferdítést egyébként rendkívüli mértékben gyakorló társaság egy automata cenzort épít be magába a programkódba – írja a S4C.news nevű, kereszténységgel kapcsolatos híreket közlő oldal magyar nyelvű változata a Breitbart-ra és a tényfeltáró portál videóriportjára hivatkozva.

Egy jelenleg is a Facebooknál dolgozó munkatárs megerősítette, hogy a kód nem csupán a tartalmak terjedését lassítja a Facebookon, hanem zavarja is azokat: képes videók elérését, a megosztásokat megakadályozni, interaktív bejegyzések, emojik megjelenítését korlátozni.”

Van itt minden, kérem, mint a karácsonyfán, valószínűleg máig harcoló japán alakulat is, az írás további része azt sulykolja görcsösen, hogy ez csakis a politikai jobboldallal fordul elő, mert őket üldözik. Hát, ha üldöznék, és mégis jelen volnának a politikában, méghozzá ilyen súllyal, akkor a jobboldal volna a Gyalogkakukk a rajzfilmből, aki olyan gyorsan fut, hogy a farkas sosem bírja elkapni – de szerencsére üldözésről nincs szó.

De akkor miről?

Első sorban: több dolgot mos össze az Origo szorgos Semptei Névtelenje. Az „automata cenzor a programkódban” nem más, mint a Facebookot moderáló algoritmus, amiről hosszú évek óta tudjuk, hogy van, ami miatt azonnal harap és tilt. Ilyen első sorban a női mellbimbó (ez még a Facebook hőskorából maradt ránk), a kisgyerekek meztelensége, általában a meztelenség, egyes szitokszavak és – olyan periferikus nyelveken, mint a magyar, mármint amerikai szempontból vagyunk periferikusak – a kisebbségeket sértő megnevezések. Most ezeket nem sorolom fel, mert ez az írás is a Facebookon oszlik meg, de pár éve engem azért tiltottak, mert több évvel azelőtt megosztottam Para-Kovács és Föld S. Péter kollégák egy-egy írását, melyeknek címében szerepelt egy kisebbségre utaló, négybetűs szó. Ezt nem az algoritmus figyelte ki, hanem valami kis ügyes áshatott vissza évekre, és az jelentette – ám a jelentés ilyenkor első körben a robothoz kerül, az csak annyit néz, van-e benne tilalmas szó, ha van, már tiltja is a megosztót, aztán lehet fellebbezni, másodfokon már, ha szerencsénk van, ember is látja a felszólamlásunkat.

Én, kérem, tanultam az esetből, azóta nem osztom kollégák írásait, ha büntetnek, büntessenek a saját érdemeimért.

No, de vissza a lényegre: a sérelmezett „automata cenzor” ez a közismert algoritmus volna, persze az Origo nem a számítástechnikában legjáratosabb közönségnek készül, még hozzáírták azt a félelmetes kifejezést is, miszerint „programkód” és most már majdnem bizonyosnak tűnik, amit állítanak, hiszen csak az használ ilyen szavakat (az Origo olvasótáborában) aki ért is a számítástechnikához, ha ilyen szó fordul elő az írásban, annak igaznak köll lennie.

Nem igaz, persze, hogy nem az, de menjünk tovább.

A félelmetes hírnek mi is a forrása? Az S4C News. Ők meg a Breitbartból vették. Hát, az már forrás, mit ne mondjak... a Breitbart a modern fake news, a mai álhírgyártás atyja és anyja, ha azok mondanak valamit, mérget vehetünk rá, hogy az ellenkezője is kétséges lesz. De mit mond még az S4C, amit az Origo elmulasztott kiemelni? (https://s4c.news/2019/02/28/ujabb-facebook-botrany-a-program-kodja-szuri-a-konzervativ-tartalmakat/)

„Egyrészt az eléréseink az oldal Facebook kedvelőinek számához képest nagyon alacsonyak. Pedig esetenként egy-egy hír teljesen váratlanul, hirtelen sok ezer embert ér el. Ugyanakkor egészen elképesztő módon, voltak olyan cikkek, amik pár felhasználóhoz jutottak csak el, és a Facebook a saját megosztásainknál és azok nyomán az ismerőseink megosztásainál is alacsonyabb számú megosztást összesített a cikkel kapcsolatos statisztikában.”

Jaj, kedves felebarátom, az nem attól vagyon ám. Azt magunk is tapasztaljuk, a kerítés innenső oldalán. Erre összeesküvés-elméletet alapozni igen nagymértékű naivitás, mert abból indul ki a butácska szerző, hogy csakis ő és a vele azonos elveket vallók vannak ilyen helyzetben. Persze hogy azt hiszi, hiszen a túloldalról nem ismer senkit, nem is beszél senkivel.

Hát, szép öcsém, nem addig van az.

Azt én elhiszem, hogy az elérés nagyon fontos, nektek főleg, akik valamit propagáltok. Csakhogy azok a számok, amiket akár a szerkesztői felület, akár a Facebook mutogat elérésként, már jó pár hónapja semmit sem jelentenek. Vegyük a tegnapi napot. Írtam én a Huppába egy kis elemzést a kasmíri helyzetről, a számláló 1081 elérést mutat a Huppa Facebook-oldalán, megosztottam én magam hét csoportban, megosztották még heten rajtam kívül. Soványka szám, főleg, ha azt veszem, hogy a saját blogomon is megjelent, amit nem osztottam meg csoportokban, csak a saját Facebook-oldalamon, és ott – minden különösebb terjesztés nélkül – 1788 olvasója volt. Ugyanezt az írást a Huppa szerkesztői felülete szerint csak nyolcvanan látták. De írtam én tegnap a Független Hírügynökségnek is, azt az írást a számláló szerint 308-an olvasták, ellenben 473-an lájkolták a Facebookon: azt azért nehezen hinném, hogy 165 ember olvasás nélkül lájkolta volna. Egy vagy kettő talán megelőlegezi a bizalmat és később mégsem jut ideje elolvasni – de ennyi nem. Ugyanerről az anyagról a szerkesztői felület 315 olvasót mutat...

És ezek bizony nem kormánypárti vagy jobboldali lapok.

Szóval, nem csak túloldalt van baj, hanem az innensőn is, csak az önző magyar kormánypárti sajtómunkás nem jut el odáig, hogy nem az ő hátsójából fú a passzátszél. Ha gond van, az csak azért lehet, mert ő egy hős, akit politikai nézetei, esze és szépsége miatt üldöznek a gonoszok. Fel sem merül benne, hogy a baj lehet nem csak az ő baja, lehet általános is. Azért én eljutottam odáig, hogy ne kiabáljak minden pech után üldözést és ármányt, amint látom, a túloldalon még fel kéne nőni egy kicsit ehhez, bizonyos fejek lágyának mindenképpen be kéne nőnie.

Na jó, akkor azt már láttuk, hogy baj van itt is, ott is. De miért?

Ez az, amire nem ismerjük a pontos választ.

A teljes online sajtó panaszolja, oldalfüggetlenül miszerint az utóbbi hónapokban, úgy tavaly december eleje óta drasztikusan csökkentek a számszerű olvasottsági mutatók, olyan negyedükre-ötödükre. Sőt, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. Ezért koholta a Breitbart is azt a szamárságot, amit átvettek tőle és tódítottak. Az bizony szimpla konteó, ha a Facebooknak lenne ilyen áruló alkalmazottja, az már nem lenne alkalmazott. De írta a Breitbart azt is régebben, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában kisgyermekeket eszik nyersen, uborkasalátával, szóval megbízható egy forrás, mit ne mondjak.

De akkor is: mi történt?

Pár hónap alatt az egész világ minden online újságírója elfelejtett írni?

Vagy az olvasók felejtettek el olvasni?

Titokban kitört egy világjárvány és kihalt a bolygó lakosságának a négyötöde, csak nem vettük észre?

Nyilván ezek abszurd feltevések.

Az lehet a dolog mögött, legalábbis részben, hogy a Facebook nagyon megégette magát az álhírek terjesztésével, a Google is, a You Tube is, a többi közösségi felület is, és most tudatosan igyekszenek minden hírjellegű tartalmat a háttérbe szorítani, lejjebb rakni a hírfolyamban, kivágni, ha belé lehet kötni akármivel, és így magát a sajtót általában kiszorítani a közösségi oldalakról. Abból a meggondolásból, hogy ha egy hír lehet hamis, akkor jobb hírekkel egyáltalán nem foglalkozni ahelyett, hogy a válogatás kényes, fárasztó és többnyire hálátlan feladatát elvállalnák. Ez ugyanis szinte sehogyan sem algoritmizálható hírek esetében.

Tessék egymásnak ciculit, kutyulit, ebédet, vacsorát mutogatni, az előre kerül a hírfolyamban, hagyjuk azokat a csúnya híreket, amikkel csak a baj van. Kár, hogy pár éve viszont olyan sikeresen csatornázták be a világsajtót az online felületeikre, hogy most már képtelenség azok nélkül megélni még a nyomtatott lapok számára is – de az őket nem érdekli, az a mi bajunk, ha csődbe jutunk miattuk, csak nekik ne csökkenjenek a bevételeik.

Ez a sajtóellenes kampány vagy inkább habitus már magyarázná a megbolondult mérőszámokat, amiknek pedig, hej, nagy a szerepe a sajtóüzletben, mert azok alapján dől el, mennyit ér az oldalon megjelenő hirdetés... vagy mennyit fizet a szponzor, ha olyan a lap.

Szóval, cenzúráról szó nincs, a Nagy Kasza jobbra is lendül, balra is, vág az kétfelé, nem a kormánypárti, jobboldali, baloldali vagy független sajtót üldözik, jut az áldásból mindenkinek. Magát a sajtót nem szeretik mostanság a közösségi felületek, úgy, ahogy van.

Én azt értem, hogy az Origo szeretne áldozat lenni, de ezt majd tessenek a főtárgyaláson gyakorolni, ott bőven lesz rá alkalom, egyelőre abba gondoljanak bele, hogy a mi béreink sokszorosáért végzik az általunk teljesített munkamennyiség töredékét, sokkal többen, minősíthetetlenül gyengén. Szóval, aki ilyen helyzetben van, legalább ne panaszkodjon, ne adja a szegény üldözöttet, mert mindjárt megszakad nekem az az érzékeny, nagy szívem.

Az egész hírből annyi igaz, hogy mindenhol csökkentek a mérőszámok, látjuk, miért.

És azt is látjuk, ki mire jut egy ilyen egyszerű tényből.

Én megvizsgáltam a kérdést, mielőtt válaszoltam rá, ők nem.

Tessék választani.

Szele Tamás

Foglalkoznunk kell az indiai-pakisztáni konfliktussal, mindenképpen, ugyanis az egy dolog, hogy a magyar ember rendszerint legyint az ilyesmire, „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán” felkiáltással, de azért ne feledjük, hogy két atomhatalom rugdalja épp egymást a Himalájában, és azért ennek már világméretű következményei is lehetnek.

Sőt, vannak is. Az, hogy jelen pillanatban egy rövid, nagyon heves krízis után enyhülni látszik a helyzet, csak most jó hír – mivel a probléma továbbra is fennmarad, bármikor újra kitörhet Kasmírban a búcsú, céllövöldével és késeléssel egybekötve. Szóval, ha érteni akarjuk a helyzetet, nem árt azon elgondolkodnunk: mi a probléma gyökere?

A kasmíri válság oka, mint még annyi más vitatott helyzeté, Britannia igen meggondolatlan kései gyarmatpolitikája. A világbirodalom ugyan nagyságrendekkel emberségesebb gyarmatosító volt, mint mondjuk Belgium, de azért különösebben nem foglalkozott azzal, hogy mi történik majd a területeinek lakóival, ha egyszer el fognak onnét menni Őfelsége katonái – ők úgy vették, hogy ez sohanapján várható, hiszen a Brit Világbirodalom örök és sosem nyugszik le benne a Nap. Azért annyira örök nem volt: például a Közel-Keletről is úgy távoztak, hogy a mostani problémák nagyon jelentős részét annak köszönhetjük, hogy ők akkor és ott nem oldották meg, ami a feladatuk lett volna. De hagyjuk ezt, Ázsiában vagyunk, pontosabban Indiában, mely a Korona legszebb gyémántja.

Volt.

Egyáltalán, miért kellett nekik kivonulni?

Tulajdonképpen azért, mert megnyerték a második világháborút.

Ez a brit hősiesség és elszántság valódi csodája, ami előtt csak meghajthatjuk fejünket, ám a rengeteg fronton folyó háború, a hatalmas anyagi áldozatok valósággal szétszedték a különben jól működő brit gazdaságot. A gyarmatosítás különben sem úgy néz ki, ahogy azt a vulgármarxista történelemkönyvek leírták, miszerint az anyaország elszed a kolóniától mindent, ami mozdítható és cserébe nem ad semmit, ellenkezőleg, roppant költséges fenntartani a közigazgatást, egészségügyi ellátást, iskolarendszert, békességet, ráadásul nem is mindenhol kifizetődő. Van, ahol igen, van ahol inkább csak katonai vagy földrajzi szempontból volt fontos a brit jelenlét, de hogy mindenhol pénzbe került, az nem is kétséges. Képzeljük el a háború után ugyan győztes, de koldusszegény Britanniát, ahol bizony még 1954-ig jegyre adták a húsféléket. Érdemes azért éhezni, hogy megtartsuk Iszlamabadot vagy Dzsammut? Még Delhiért vagy Benareszért sem érdemes.

A másik problémája a brit gyarmatosításnak az volt, hogy a rendszert meglehetősen egységesen kezelték. Ami nem jelenti azt, hogy egy kalap alá vették volna mindegyiket, de azt igen, hogy a gyarmatok, domíniumok és mandatárius területek között viszonylag szabadon mozgott a népesség és élénk volt a kereskedelem. Ez békeidőben nagyon jó, de ahogy véget érnek ezek a békeidők, rengeteg konfliktus forrása lehet. Burma esete nagyon jó példa erre: a britek Indiát, Bengált és Burmát nem kezelték külön egységekként, sőt, elemi érdekük volt hogy ezek a gyarmatok szerves egészet alkotva gazdálkodjanak, így a lakosság is meglehetősen szabadon vándorolt a területen. ennek később komoly törvényi következményei lettek. Burma népei – mert burmai nép nincs, még hivatalosan is nemzetiségek szövetsége alkotja az államot – meglehetősen rosszul tűrte a gyarmatosítást, főleg, mert nem tudta, mi jön majd utána. A burmai ellenállást a buddhista, (hinajána, thérawata irányzatot követő) kolostorokból irányították, melyeket a britek a legritkább esetben bántottak, bár így is volt rá nem egy példa, hogy letartóztatott szerzetesek börtönben haltak meg, éhségsztrájk vagy akár csak a viszonyok következtében. A második világháborúban a burmaiak – bár abszurd ezt a gyűjtőnevet alkalmazni – a megszálló japánok oldalán harcoltak 1942 és 1944 között, akkor azonban gyorsan átálltak, ellenben a kis létszámú arakaniak a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. Ezek a brit oldalon harcoló arakaniak pedig rohingyák voltak, akik a harci cselekmények miatt sok ellenséget szereztek maguknak a terület többi népei között, annyira, hogy a burmai államot megalapító panglongi egyezmény megkötésére meg sem hívták őket, így alakult ki az a különös állapot, hogy a rohingyák hivatalosan máig nem léteznek. Az elmúlt évek eseményei pedig megmutatták, micsoda népirtásba torkollhat egy ilyen helyzet.

India és Pakisztán viszonya is nagyon rossz, gyakorlatilag Pakisztán (és Banglades) létrejötte óta. Az 1947-es brit kivonulás alkalmából úgy akarták tisztázni vagy inkább elkerülni a vallási alapú konfliktusokat, hogy létrehozták a muzulmán autonómiát, Nyugat-Pakisztán néven a mai államot, Kelet-Pakisztán néven a mai Bangladest, és nem vették tekintetbe, hogy a két országrész több ezer kilométerre fekszik egymástól. Ráadásul elindították a lakosságcserét, ami több tízmillió menekült elhelyezésének gondjával és sok százezer halottal járt. Kasmír hovatartozása miatt azonnal ki is robbant az első indiai-pakisztáni háború és ezt továbbiak követték – a terület finoman szólva is kissé vitatott. A vegyes felekezeti hovatartozású, de muszlim többségű régiót kormányzó hindu maharadzsának az 1947-es brit Indiai Függetlenségi Törvény meghagyta a döntés jogát, hogy hova csatlakozzon, ámde addig totojázott, míg ki nem törtek a harcok. A maharadzsa végül India mellett döntött, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a területet feldarabolta a történelem. Kasmírért 1947 után 1965-ben és 1999-ben is háború tört ki, és jelenleg a két ország ott tart, hogy egyetlen négyzetkilométert sem hajlandó engedni saját foglalásaiból. Az egykori Kasmír 43 százalékát India, 37 százalékát Pakisztán ellenőrzi. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a régió 20 százaléka – jó részt alig lakható magashegyi területek – a hatvanas években Kínához került.

Mármost így néz ki az ideális válsággóc, ezt tanítani kéne az iskolában, mert tökéletes példa. Csak ront a helyzeten, hogy időközben India is, Pakisztán is kifejlesztette saját atomfegyverét, tehát már nem akármivel gurigáznak, ráadásul az aktuális indiai kormány meglehetősen populista, kihasználja a nacionalista érzelmeket, most is nemzeti egységet hirdetett Narenda Modi miniszterelnök:

„Barátaim, amikor az ellenség megpróbálja megrendíteni Indiát, és terrortámadást követ el, akkor ezzel céljuk részben megakasztani az ország fejlődését. Ezzel szemben minden indiainak sziklaszilárdan és egységesen fel kell vennie a harcot.”

És valljuk meg, a pakisztáni fél is meglehetősen aktívan támogatta a mostani konfliktust kirobbantó Dzsais-e-Mohamed (Mohamed hadserege) szervezetet. Az aktuális harcok épp annak köszönhetőek, hogy február elején ugyanis a terrorszervezet egyik merénylője egy robbanóanyaggal megtömött autóval belehajtott az indiai tartalékos rendőrség 78 járműből álló konvojába, és 46 indiait ölt meg. Erre válaszul – nem kis részben a felháborodott indiai közvélemény nyomására - az indiai légierő 12 Mirage 2000-es vadászbombázója kedden legalább öt, a dzsihadista szervezethez köthető kiképzőtábort vett célba a pakisztáni légtérből indított, irányított bombákkal, és az indiai légierő értékelése szerint legalább 300 terroristával végeztek. Pakisztán válasz-légicsapással reagált, ők három gépet küldtek át az indiai légtérbe, melyek azonban bölcsen távoztak, mikor megjelent a közelükben hat indiai vadász. India erre újabb berepüléssel válaszolt, ráadásul már nagyon régen elavult MiG 21-esekkel: ezekből lőttek le kettőt a pakisztáni F-16-osok, és az egyik MiG pilótáját fogták el katapultálás után.

Imran Hán pakisztáni kormányfő már nagyon szeretné a békét, szerdán azt nyilatkozta, reméli, hogy diadalmaskodik a józan és és hozzátette:

„Ha megnézzük mindkét fél fegyverarzenálját, megengedhetjük-e magunknak, hogy egy kicsit is elszámoljuk magunkat?”

Igen, ez bizony finom utalás volt az atomfegyverekre.

A pakisztáni békevágy bizonyítéka az is, hogy tegnap szabadon engedték az egyik lelőtt pilótát, sőt, éjfélkor a légtérzárat is feloldották – ha a Bháratíja Dzsanata párt Indiában nem akarja a válságot kihasználni a saját politikai céljaira, valószínűnek látszik, hogy nem lesz háború.

Most nem lesz: de bármikor lehet, a probléma nem oldódott meg, csak az aktuális lövöldözés csitult el.

A kasmíri régió népessége, vagyis az ügyben leginkább érdekelt helyi lakosság a béke kulcsát a területi autonómiában látná, de ennek létrehozására esélyük sincs: nem engedné őket sem India, sem Pakisztán.

Ahogy egymást is képtelenek elengedni.

Ilyenformán tehát nem az a kérdés, lesz-e háború a Himalájában: az a kérdés, mikor lesz?

És gondoljunk bele: az egész válsággóc annak köszönheti a létét egyáltalán, hogy a britek kivonulásakor rosszul oldottak meg egy vallási-társadalmi ellentétet.

Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem oldják.

Szele Tamás

Első sorban a svéd bakter szerepét kell tisztázzuk a hanoi tárgyalások megszakadásában, ugyanis van neki, nem is kicsi. A közismert vagy kevésbé közismert vicc szerint ugyanis az érdemes skandináv váltóőr, midőn a stockholmi gyors tőből – és tévedésből – levágta mindkét lábát, így fakadt fel: „Hát a másodlagos nemi jellegem nem kéne?” Csak ő rövidebben fogalmazta meg a nemes testrész nevét.

(Kép: China Daily)

Nos, Hanoiban a jelek szerint követőre talált, csak még az nem világos, ki a történetben a bakter, ki a gyorsvonat, annyi azonban biztos, hogy Hanoi városa, abban is a Metropole hotel a vasúti pálya, úgy is, mint helyszín. De maradjunk a tényeknél: váratlanul félbeszakadtak Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor tárgyalásai második csúcstalálkozójuk második napján, Hanoiban, aminek a végén az eredeti tervek szerint közös nyilatkozatot írtak volna alá. Azonban ehelyett a két vezető külön hagyta el a tárgyalásoknak helyet adó Metropole hotelt. Az amerikai fél hivatalos kommünikéje szerint „jó és konstruktív tárgyalások voltak”, de Trumpnak és Kimnek nem sikerült megállapodnia a második csúcson. Mike Pompeo külügyminiszter kicsit sarkosabban fogalmaz, bár múltját ismervén – a CIA igazgatója volt korábban – ő még udvarias és eufemizmusokkal él:

„Nem értünk el semmit, aminek értelme lett volna az Amerikai Egyesült Államok számára. Azt gondolom Kim abban bízott, hogy elérnénk. Mi azt kértük, tegyen többet érte. Nem volt felkészülve arra, hogy ezt tegye. Mégis, még optimista vagyok. Úgy gondolom a következő napokban és hetekben folytathatjuk a munkát és haladást érhetünk el – elérhetjük, amit a világ akar, vagyis Észak-Korea atommentesítését és ezzel az Amerika és a világ lakosságát fenyegető veszély csökkentését.”

Na, akkor most fordítsuk le magyarra ezt a diplomáciai nyelven fogalmazott kijelentést:

„A világon semmire sem mentünk. Hülyékkel nem lehet tárgyalni, márpedig Kim olyan hülye, mint tíz pár rendőrcsizma ugyanannyi tál esővízben. Sükettel beszéltünk. De mégsem adjuk fel, ha magához tér, újra megpróbáljuk, mert a franc akar háborúzni pont most.”

Egyszóval, míg a világ arra számított, hogy a hanoi tárgyalások végén lesz egy semmitmondó, nyilvánosságnak szánt álegyezmény, amit aztán senki sem tart be, de a két mákvirág kaphat érte egy-egy béke-Nobelt, még idáig sem sikerült eljutni, mert már menet közben összevesztek és az a csoda, hogy verekedés nem lett a dologból.

Mi történhetett?

Ha végignézzük a találkozó programját, azt látjuk, hogy a csúcstalálkozó szerda este egy tolmácsokkal jelenlétében tartott négyszemközti megbeszéléssel, jó hangulatban kezdődött, majd Trump és Kim egy vacsorán két-két emberük, köztük a külügyminiszterek társaságában folytatták a tárgyalásokat a hanoi Metropole hotelben. Ezeken természetesen nem született semmiféle megállapodás, azt mára halasztották, valószínűleg mindenki elmondta, mire számítana, mit vár, aztán aludtak rá egyet és ma kellett volna eldönteni, ki enged, mennyit és miben. Ha ugyan enged. Mindenképpen, Trump tegnap este elealvás előtt még azt nyilatkozta:

„Nagyon sűrű napunk lesz holnap.”

Sűrű is lett, csak nem úgy, ahogy gondolta. A mai tárgyalások kezdetekor még bizakodó volt, Észak-Korea fényes gazdasági jövőjéről beszélt és azt mondta, nem kell elsietni semmit:

„Kezdettől elmondtam, hogy nem a gyorsaság a lényeg, hanem hogy a megfelelő megállapodást kössük.”

Ezek után következett a kritikus pillanat. A CNN értesülései szerint a két vezető négyszemközti sétára indult a szálloda kertjében, a medence körül, de ez nagyon rövidre sikerült, vagy a 93%-os páratartalom miatt, vagy azért, mert ott hangzott el az a pár gondolat, amelyek megakadályoztak mindenféle megegyezést. Az nem kérdés, hogy milyen nyelven: Kim Svájcban tanult, kiválóan beszél angolul, a tárgyalásokon sem lenne szüksége tolmácsra, kizárólag a diplomáciai protokoll miatt alkalmazza őket (meg, hogy szükség esetén legyen tanú, másféle szükség esetén pedig legyen kit főbe lövetni).

Az andalgás végén még mindketten nyilatkoztak, némi óvatos optimizmussal, Kim azt mondta, hogy

„Ha nem lennék kész az atommentesítésre, nem lennék itt a csúcson.”

Trump pedig úgy reagált, miszerint:

„Ez egy jó válasz, talán a legjobb, amit hallhatunk.”

Lehet, hogy csak én érzek némi feszültséget ebben a két mondatban, de az is lehet, hogy ez a perceken belüli konfliktus előrevetülő árnyéka... mindenképpen, visszaültek a tárgyalóasztalhoz, majd nagyon rövid időn belül mindkét fél elhagyta a szállodát, ellenkező irányokban és a delegációk viharos gyorsasággal kezdtek csomagolni. Még a munkaebédet sem várták meg. Kim Dzsongun egy szót sem nyilatkozott a sajtónak, Trump tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen körülbelül azt mondta:

„Néha fel kell állni az asztaltól, ez most egy ilyen pillanat volt.”

Ugyanakkor biztosította a kedves mindenkit, a világot is beleértve, hogy a párbeszéd nem szakad meg, csak most kicsit szünetel. Hogy mennyi az a kicsi, azt még nem tudni.

Hát mi az Isten csodája kerülhetett szóba a medence mellett?

Azért sok találgatásra nincs lehetőség. Valószínűleg Trump elővezette Kimnek a minden épeszű ember által egyedül lehetségesnek talált „élelmet robbanófejért” verziót, ami az észak-koreai atomarzenál valódi leszerelésével járna, és nem mellesleg az ország életszínvonalának ugrásszerű emelkedésével – Kim pedig úgy gondolhatja, hogy nem lesz bolond lemondani az egyetlen adujáról, a meglévő nukleáris fegyvereiről (ha ugyan vannak még, bár lehetnek) pár falat ételért, melyet kis láboskában hazahoz kegyelmeséktől, maximum annyira hajlandó, hogy nem fejleszt újabbakat, legalábbis nukleárisakat nem. Biológiaiakat meg esetleg igen.

Ebben a pillanatban láthatta be Trump, hogy az ő kedves Kimje, akivel annyi forró levélkét váltottak álmatlan, fülledt éjszakáikon, őt teljesen és tökéletesen hülyének nézi. Még az a csoda, amilyen vérmes ember, hogy bele nem lökte abba az ominózus medencébe.

Hát, itt tartunk most. Mi lesz ebből?

Azt, hogy mi lesz, csak a Jóisten tudja, azon, hogy mi lehet, töprenghetünk mi is.

Baj mindenképpen lesz, ha háború talán nem is.

Én Trump és Pompeo helyében most visszaküldeném az összes kivont csapatot Délre és gondoskodnék arról, hogy a phenjani légtérben gyakran jelenjenek meg „eltévedt” amerikai drónok, ha lehet, az elnöki rezidenciák közvetlen közelében, ez nagyon üdvösen befolyásolná Kim idegrendszerét és belátását, kompromisszumkészségét.

Flottaösszevonást és -demonstrációt azért nem javaslok, mert még a végén valamelyik ideges észak-koreai, akinek viszket az ujja a ravaszon odapörköl, és onnantól nincs visszaút, meg kell vívni a háborút, amihez senkinek sincs kedve és hatalmas hiba is volna.

A dél-koreai tőzsdeindex már most akkorát zuhant, hogy a Niagara ahhoz képest nyugodt, békanyálas halastó, az amerikai tőzsdei mutatók egyelőre tartják magukat, de ha belegondolunk abba, hogy a dél-koreai gazdaság milyen komoly tényező – elég csak azt szem előtt tartanunk, hogy csak Magyarországon hány dél-koreai gyár, érdekeltség, multicég van jelen – beláthatjuk, hogy akkor is összedőlhet a világgazdaság kényes egyensúlya, ha senki el nem süt semmit. Nem kell ehhez háború. Amúgy is nagyon nagy válság elébe nézünk, érezni a vihar közeledtét, annyira, hogy még a Matolcsy is érzi, ez a megingás éppen elegendő lehet ahhoz, hogy elindítsa az összeomlást. Reméljük, ezt megússzuk.

A fegyveres konfliktust pedig minden áron meg kell úszni, ugyanis sem Oroszország, sem Kína nem fogja szó nélkül tűrni, hogy a határai mentén nagyobb létszámú amerikai csapatok lövöldözzenek. Ha emellé tekintetbe vesszük a most kirobbanni készülő indiai-pakisztáni konfliktust (aminek a fő oka az örök haragon kívül az, hogy India szép csendben befejezte azokat a vízműveket, melyek segítségével lezárhatja az Indus felső folyásának mellékfolyóit, így aztán akkor zárja el Pakisztánt minden ivóvíztől, amikor épp akarja), és ha feltételezzük az amerikai beavatkozást Venezuelában, melyet mindenképpen orosz beavatkozás követne, akkor láthatjuk: a szír polgárháború ugyan elmúlt, de helyette nem egy, hanem három mérhetetlenül veszélyes világpolitikai válsággóc, háborús zóna élesedett.

Ami Kimet és Trumpot illeti: ha nem két egoista bohóc tárgyalt volna egymással és nem nézték volna egymást kölcsönösen hülyének, most a fejük sem fájna. Jobb lenne a világpolitikát felnőttekre bízni.

De akkor is, elképzelem a jelenetet, amint Kim elővezeti az ajánlatát a medence mellett, Trump hallgatja, egyre vörösebb a feje, kidagadnak a nyakán az erek, kiguvad a szeme és egyszer csak elbődül, elhagyja az elnöki ajkakat a svéd bakter klasszikus mondata:

- Micsoda? Hát a f...om nem kéne?

                                                                                                 Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, most, mikor ezeket a sorokat írom, alig pár óra választ el minket a Nagy Hanoi Humbugtól, mely két napig fog tartani, és a világpolitika két kulcsszereplője, Donald Trump és Kim Dzsongun lesz a főszereplője. A versenyzők már megérkeztek, ünnepélyes külsőségek között fogadták őket és az utolsó edzéseket tartják a mérkőzés előtt.

Az még kérdéses, milyen sportágban mérkőznek meg az említett politikusok, de nézetem szerint wrestling lesz az, ugyanis kizárólag abban fordul elő, hogy mindenki drukkol, az elvetemültebbek fogadnak is, holott mindenki előre tudja az eredményt és senkinek nem görbül meg a haja szála sem a rettentő viadal során. A hanoi tárgyalások alkalmából egészen pontosan ez várható, és ezt a világ érettebb gondolkodású része tudja is, sajnos azonban ez egy kisebbség, a nagy többség lélegzetét visszafojtva drukkol, holott világos, hogy döntetlen várható.

Mégpedig olyan döntetlen, amit mindkét fél elsöprő győzelemként mutat majd be. Trump – bármi is legyen a holnap este aláírásra kerülő záróokmányban – közölni fogja, hogy újfent megmentette a világot, és végre már szólítsa őt mindenki Captain Americának, Kim Dzsongun hazatér majd egy pekingi kitérővel, és ő is győztes lesz, ő Észak-Koreát és a dzsucse eszméjét menti majd meg, szóval nem lesznek itt vesztesek, kérem.

Mivel a tárgyalások még nem kezdődtek meg, azok tartalmáról nehezen bírnék tudósítani, legfeljebb prognózist adhatnék, ami kockázatos játék volna, mert mi van, ha tévedek – lássuk azonban azt az ezer apróságot, ami a pattanásig feszült hangulatot meghatározza!

Trump rövid edzőtárgyalást tartott Vietnam miniszterelnökével. Nguyen Xuan Phuc kiváló edzőpartnernek bizonyult, bár majdnem összecsuklott, mikor Trump száján kicsúszott egy valószínűleg történelmi méretű baromság, méghozzá Ho Si Minh hatalmas mellszobra előtt:

„Vietnam kiváló példája annak, mi történhet Észak-Koreával.”

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Mire gondolt a költő?

Mi történt Vietnammal?

Mi történhet Észak-Koreával?

Megnyer egy hosszú, véres és értelmetlen háborút az Egyesült Államok ellen Trump szerint? Majd háborúba keveredik Kambodzsával, némiképp Kínával, utána meg sosem látott lendületű gazdasági fejlődésbe kezd? Azután – mint a CNN két perce érkezett híre mondja – a legyőzött Egyesült Államok legközelebbi politikai és kereskedelmi partnerei közé emelkedik? Mert erre érkezett vietnami javaslat Trumphoz, és én legyek Texas sárga rózsája, ha mostani hevületében bele nem egyezik ez az okos ember.

Vagy lehet, tényleg lehet, hogy Trump nem tud arról, miszerint az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút? Pedzegettem én már ezt a gondolatot korábbi írásomban is, de azt hittem, marháskodok. Hát, van rá lehetőség, hogy nem vicc. Óh, az én próféta lelkem... Mindenesetre elmélázik az ember azon, mi lett volna, ha a Republikánus Párt annak idején nem Trumpot, hanem John McCaint jelöli elnöknek és ő nyeri meg a választásokat (és életben is marad máig)? Először is, a vietnami miniszterelnököt vietnami nyelven üdvözölte volna, ugyanis ő öt és fél évet töltött észak-vietnami hadifogságban, mert harci pilóta volt és lelőtték a gépét. Annak idején felajánlották, hogy szabadon engedik, de ő ezt visszautasította azzal, hogy csak akkor akar kiszabadulni, ha már az összes őt megelőzően foglyul ejtett amerikait szabadon engedték. Szóval, viszonylag képben lenne Vietnam nyelvével, történelmével de még hegy- és vízrajzával kapcsolatban is, Trump elnökkel ellentétben.

De ez a „mi lett volna ha...” világa, Trump az elnök sajnos, tehát neki van joga, alkalma és lehetősége egetverő marhaságokat beszélni.

Trump elnöknek elnök ugyan, de kicsit sem képviselőház: ez a testület valamiért nem rajong felakadt szemmel a POTUS különböző rohamaiban meghozott döntéseiért, így alig húzta ki a lábát Washingtonból, semmisnek mondták ki az elnök által február 15-én kihirdetett rendkívüli állapotot. A képviselőház 245:182 arányban utasította el Trump deklarációját .A szavazáson 13 republikánus képviselő a demokratákkal együtt voksolt, ám nem sikerült a határozatot kétharmados arányban megszavazni, amely felülírta volna az esetleges elnöki vétót. Trump elnök már korábban jelezte: élni fog vétójogával.

A határozati javaslatot előterjesztő demokrata párti politikusok azzal érveltek, hogy az elnök állításával ellentétben a déli határokon nincs rendkívüli állapot, és egyoldalúan hozott döntésével az elnök elindult a diktatúra felé vezető úton.

„Legyen demokrata párti vagy republikánus, de egyetlen elnöknek sem adunk kitöltetlen csekket az Egyesült Államok alkotmányának összezúzásához” - nyilatkozta a szavazás megkezdése előtt Nancy Pelosi demokrata párti házelnök. Az amerikai alkotmány egyik zsebkönyv méretű kiadását felmutatva Pelosi azzal fordult a republikánus képviselőkhöz: el kell dönteniük, hogy Donald Trumpra vagy az amerikai alkotmányra esküdtek fel.

Akkor ahogy hazaér majd, mehet is vétózni. Csak össze ne tévessze a mosdóval.

Bár oda illő lesz a vétó is.

Rendben, az amerikai környezetet és hátteret látjuk, de mi a helyzet az észak-koreaival? Audiatur et altera pars!

Hát kérem, azzal kapcsolatban zavarban vagyunk. A tárgyalások alkalmából – vagy más okból, nem vagyok megmondhatója – lekapcsolták az észak-koreai KCNA hírügynökség központi angol nyelvű oldalát, szerencsére azonban a KCNA angol nyelvű hírösszefoglalója hozzáférhető. Akkor lássuk, mik a vezető hírek Phenjanban?

Nem, nem a hanoi csúcstalálkozó. A legfontosabb hír az, miszerint:

„Bangladesben megünnepelték Kim Dzsongil születésének évfordulóját”

Tetszik tudni, a mostani rakétás srác apjáét. És mi a második, harmadik legfontosabb?

„A Fidel Castro Ruzról elnevezett iskolába tankönyvek érkeztek”

Ezek szerint korábban nem voltak, mondja bennem a kaján Kína-figyelő.

„Ma öt éve jelent meg Kim Dzsongun elnök írása „Gyorsítsuk meg Végső Győzelmünk elérését Forradalmi Ideológiai Offenzívánkkal” címen és ez rámutat az ideológiai munka fontosságára”

Hol van a hanoi találkozó?

Az bizony az utolsó hír az oldalon. De nem is találkozóról írnak.

„Kim Dzsongun Legfelsőbb Vezető meglátogatja a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hanoi követségét”

Tetszik érteni? Szó nincs amerikai elnökről, nukleáris leszerelésről, egyéb úri huncutságról: a hanoi követséget látogatja meg.

Hát körülbelül it tartunk a Nagy Szemfényvesztés kezdete előtt pár órával.

Ha lenne pénzem (de most nincs), hajlandó lennék komolyabb összegbe fogadni, hogy a világon semmiféle érdemi megegyezés nem születik majd, ellenben mindkét fél elsöprő győzelemről számol be otthon. Volna ugyan lehetőség a teljes leszerelés kikényszerítésére, ha Trump rájönne, hogy Észak-Koreában éhínség van és mindenre hajlandóak volnának elegendő élelemért – de Trumpnak nem az az érdeke, hogy gyorsan és egyszerűen megoldja a helyzetet, Trumpnak az az érdeke, hogy minél tovább húzza a folyamatot, mert úgy tud sorozatosan sikereket felmutatni. Ha egyből megnyeri, azzal le is vágta az aranytojást tojó tyúkot.

Kim Dzsongun meg valószínűleg pont emiatt fog kapni minden leszerelés nélkül is segélyszállítmányokat, hiszen nélküle nincsenek tárgyalások, ha mindenki éhen hal, akkor sincsenek, és akkor elmarad a trumpi sikerszéria is.

No, mindegy.

Egyelőre figyeljük a fejleményeket és majd be is számolunk róluk.

Magánvéleményem azonban az, hogy igen ócska cirkusz lett ez a világpolitika, amióta a bohócok igazgatják.

De ez a hanoi fellépés valóságos világszám lesz, az biztos.

Bohóctréfa kategóriában.

Szele Tamás

Kérem szépen, ne tévessze meg magukat a látszat, nem álltam be tihanyi visszhangnak. Pedig elég sok visszhangszerű dolog lesz ebben az írásban, kezdjük azzal, hogy olyasmit dolgozok fel, amit eredetileg az Abcúg írt meg, azt másodközölte némely kommentárokkal a 444, most én foglalkozom vele. Nem, nem olcsó ismétlést tetszenek látni: ugyanis a téma megérdemli, hogy elemezzék.

Szóval, adott ez a mi sajtóhelyzetünk. Áldatlan, ilyen pocsék még sosem volt. Az én szempontomból úgy tűnik, csöppnyi Dávidként harcol az életben maradásért a maroknyi – lassan valóban maroknyi, egy kézen megszámolható! – független orgánum a kormánymédia Góliátjával. Mi nyomorgunk, ők dúskálnak, mi betegre dolgozzuk magunkat (nem túlzás: havonta körülbelül 400 gépelt oldalnyi anyagot adok le és meg is jelenik, sőt, ha tehetném, vállalnék még plusz munkát, mert nagyon kevés a bevétel), ők dúskálnak és a napi tíz sorokért, amiket nem is minden nap írnak meg, még a gyakornokok is havi nettó háromszázezret visznek haza. Én ennyit harminc év szakmai múlttal sem kapok, sőt, még a közelében sem járok, soha nem is jártam – akkor sem, amikor négy lapnak dolgoztam egyszerre. Most kettőnek dolgozom, ugyanis „átalakult a médiapiac”.

A tartalom? Épp most zongorázom a különbséget, igaz, nem hangszeren, hanem billentyűzeten. Arra még majd külön kitérünk, miért a legnagyobb baj a tartalom, illetve annak lényegtelensége: de azt azért körülbelül mindenki tudja, mennyire hihet a kormánymédiának.

Szóval lehet, hogy valamennyit dolgoznak ezek az ifjú titánok és titániák, csak az nem újságírás, hanem - akárhogyan is tiltakoznak ellene – propaganda, ők nem szerkesztőségbe járnak, hanem hivatalba és nem újságírók, hanem híripari szakmunkások és hivatalnokok. Tulajdonképpen betanított munkások. És ahogy a Wartburg-gyárban sem készül Maybach, pedig elvben az is gyár, ott is munkások dolgoznak, csak éppen, hm, kicsit másképp, úgy ők sem lesznek soha képesek rendes sajtót írni. Élvezhetőt. Gurul ez is, „sajtónak látszó tárgy”, ahogy a Trabant meg autónak látszott, de azért nem szabad versenyen indulni vele. Legalábbis nem bölcs gondolat.

Rendben van, magyar narancs, papírjaguár, azt azért már régóta tudjuk, hogy ez a kor Kádár időszakát másolná, csak éppen a lényeges dolgokban, mint például az életszínvonal vagy a termelési mutatók, nem megy neki, de a kutyamindenségit, legalább ne neveznék magukat újságírónak! Nevezzék magukat sajtómunkásnak, az közelebb áll a valósághoz és nem sérti annyira a szakma hírnevét.

Ezt az egészet azért írom, mert az Abcúg írása, amivel foglalkozom (https://abcug.hu/folyton-magyarazkodnom-kell-hogy-nem-vagyok-propagandista/) érdekes címmel jelent meg:

„Folyton magyarázkodnom kell, hogy nem vagyok propagandista”

Hát, úgy látom, akárminek is tartják magukat, itt már minden magyarázat felesleges. Hozzá kell tennem, hogy az Abcúg anyaga kiváló, interjú-alapú, kevés magyarázattal, kiválóan, feszesen szerkesztett, az olvasóra hagyja a következtetések levonását, így gondolkodásra készteti őt, bár mondjuk megnézem, hányan lesznek hajlandóak is erre – képesek sokan lennének, hajlandóak kevesen. De épp, mivel már kétszer megjelent, nem érdemes másod- illetve harmadközölni, jobban járunk, ha kiszemezgetünk belőle pár gondolatot – arról szól, mi motiválja a kormánymédiában dolgozókat. Közülük is elsősorban a fiatalokat, mert az öregeket tudjuk mi: a pénz.

Hát részben a fiatalokat is az.

Meg a megszólalás lehetősége – ami ugyan adott mindenki számára, de ó jaj, aki pocsékul, tehetségtelenül ír, annak a blogját senki sem fogja olvasni, hiszen sem nem érdekes, sem nem kellemes. Viszont egy kormánylapnál más a helyzet, a Nagy Szennyvízcsatornában rengeteg kis trágya elfér... az egyik megszólalóról írják:

„Mint elmondta, jól esett neki, hogy hívták, és pályakezdőként is kapóra jött a munkalehetőség. Főleg, hogy a fizetés sem volt rossz; kezdőként 250-300 ezer forintot keresett.”

Ha ennyit kap egy kezdő, akkor nem túlzás bayerzsoca milliós honoráriuma: hogy ezek hogy fognak sírni egy politikai váltás után... Mint a fürdősök. De nem csak sírni, ennyi pénzért akár ölni is érdemes lenne, persze, csak ha szükséges.

„Ami azonban Izabellának nagyon imponál, az nem is a nettó 300 ezer forint körüli fizetés, hanem a gyors szakmai előrelépés: ötéves újságírói tapasztalattal a háta mögött már szerkeszt. Emellett külpolitikával foglalkozó újságíróként fontos neki, hogy gond nélkül kijuthat olyan fontos eseményekre, mint a Brexit referendum vagy a katalán függetlenségi népszavazás.”

Mi, anyagi okok miatt – akkoriban többek között egy minden párttól és politikától független sportlapnak is dolgoztam – még a vizes VB eseményeire sem juthattunk be, mert kértük ugyan az akkreditációt, csak nem kaptuk meg. Talán, mert párttól függetlenek voltunk, pedig ez lett volna az első világesemény, amire villamossal mehettem volna. Jártam én is külföldi kiküldetésben, csak még a kilencvenes években, és háborúban, nem békében, szóval azt nem sorolnám a kellemes utak közé – utoljára öt éve kaptam kiküldetést Velencébe, egy reklámcikk miatt, kemény tizenkét órát tölthettem ott. Mentünk, láttunk, jöttünk. Azóta hivatalos útra nem jutott pénz egyik lapnál sem, pedig dolgoztam néhánynál. Nem is az a bajom, hogy neki jut, az a bajom, hogy nekem nem – és ő meg úgy írja meg, hogy ahhoz nem is kellene kimozdulnia nem, hogy Pestről, de még otthonról sem. Viszont menjünk tovább, most jön a feketeleves.

„Petra nem tartja összeférhetetlennek, hogy Fidelitas-aktivistaként újságírással foglalkozzon. „Miért ne vihetnéd be, hogy szimpatizálsz a kormánnyal egy olyan sajtóorgánumba, ahol tudod, hogy mi az üzenet?” Szerkesztője sokszor belenyúlt a szövegeibe, de mivel alapvetően egyetért a kormány politikájával, ezért ebből nem volt probléma. Ezért tévednek, akik azt hiszik, hogy a kormánypárti sajtómunkásoknak folyamatosan hazudniuk kell, mondta. Mi hiszünk abban, amit írunk. Hiszek például a Soros-tervben, különben nem dolgoztam volna ennél az újságnál.”

Egyébként sem létezik már olyan, hogy független újságírás, a narratívamesélés átvette a tényszerűen tálalt hírek helyét, magyarázta. Azt pedig az újságírás velejárójának tartja, hogy időnként helyreigazításra kötelezik az újságot. Ezért nincs semmi különös abban, hogy 2018-ban összesen 109-ben perben marasztalta el a bíróság a propagandasajtót.”

Itt a baj. Itt van a nagy, kardinális baj, mindeneknek megrontója. Elsőként a hit. Az újságírásban annak helye nincs. Nem mesélem el, hány és hány szenzációs és roppant valószerű, sőt, talán igaz történet ment már a szemetesbe, csak tőlem, azért mert hinni lehetett, de bizonyítani nem. Hiszel a Soros-tervben, szép húgom? Higgyél felőlem a Kozmikus Spagettiszörnyben is, de amíg be nem mutatod, be nem bizonyítod, addig a lapba nem mehet!

Ennek a hit- és érzelemvezérelt eszmevilágnak a következménye az, ami a kegyelemdöfést adhatja a sajtónak. Magyarnak, nemzetközinek egyaránt. Azt mondja: „Egyébként sem létezik már olyan, hogy független újságírás, a narratívamesélés átvette a tényszerűen tálalt hírek helyét.”

Micsoda? Igen, jól tetszettek olvasni: mindegy, igaz-e vagy sem, csak jól legyen elmesélve (más kérdés, hogy ahhoz sem értenek). A valódi sajtó hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a tényeket derítse ki, oknyomoz, iratokat szerez, információkat kerget árkon-bokron-réztrombitán át, ügyelve arra, hogy teljesen törvényesen tegye, és ez minden, csak nem olcsó – ezek meg jönnek, és hazudnak valamit, hasból, majdnem mindegy, hogy mit, ingyen van, csak a honoráriumukat kell érte kifizetni. Hát költséghatékonyabb eljárás, annyi szent, csak – és ezt hiába magyarázom évtizedek óta a laptulajdonosoknak – megöli a sajtót. Ugyanis ha senki sem fog hinni a lapoknak, és ettől már most sem járunk messze, ha mindenki tudni fogja, hogy a leírtaknak nincs közük a tényekhez, csak a véleményekhez, ráadásul nincs is jól, élvezetesen megírva, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb eljön a nap, amikor senki nem is fogja olvasni az újságot. Mert minek tenné? Véleménye neki is van, őt az érdekli, mi történt, nem az, hogy mit álmodoztunk össze.

És következik a másik sajtógyilkos mentalitást sugárzó idézet:

„Petrához hasonlóan Izabella is teljesen természetesnek veszi, hogy a sajtótermékek politikai oldalak, sőt pártok kommunikációs csatornái. Ahogyan egy kormánypárti médium „a kormányzat politikai kommunikációját jeleníti meg”, úgy az „ellenzéki sajtó” is az ellenzék szócsöve. A lánynak ez az igazodási pont, ebben a keretben végzi a munkáját, viszont kikéri magának, ha bárki propagandistának nevezi.”

Napi harcokat vívok kollégáktól politikusokig és pártokig mindenkivel, aki „meg akarja szerezni” a lapot, aki diktálni akar a médiumnak, és ebben a kérdésben abszolút érdektelen, hogy az illető párt vagy politikus szimpatikus-e nekem. Ha sokat piszkál, amúgy is ellenszenves lesz, de maga a törekvés is szamárság: a lap értéke a hitelében rejlik, ha elkezd állandóan pártpropagandát közölni, azt veszíti el. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik vagy másik kollégának ne legyen rokon- vagy ellenszenves egyik vagy másik irányzat, személy vagy eszme: de azt igenis akarom mondani, hogy a lap nem köteleződhet el. Ugyanis ez azt jelentené, hogy elszakad a valóságtól.

Néhány évvel ezelőtt két vezető ellenzéki politikus felszólította az ellenzéki és független sajtót, hogy ötszáz napig ne írjanak róluk semmi egyebet, csak jót, hogy ezzel is segítsék a választási eredményt. Volt, aki letette a hűségesküt, én magam nem – de ártani sem akartam nekik, így aztán a választásokig nem írtam le sem a nevüket, sem a pártjuk nevét, és azóta is csak egy alkalommal, indokolt esetben. Ugyanis ha belemegy a független sajtó ebbe az alkuba, az valóságos biankó csekk, onnantól kezdve tehetnek bármit, be van fogva a szánk – tudom, nem tesznek épp bármit, de annak a lehetősége sincs kizárva, hogy valamelyikük megbolondul vagy megzsarolják, sok minden megeshet itt, Vadkeleten. Inkább nem írtam, nem írok róluk. Ez is mutatja: létezik független újságírás. Ha belemenne mindenki az ilyen alkukba, valóban már csak pártsajtó létezne.

Létezik, de meddig?

Ha ezeken a tányérnyalókon múlik, nem sokáig. Meg ha a kenyéradó gazdáikon, akkor se lenne okos már tartós tejet vennünk. Szerencsére nem így áll a helyzet: ők maguk is azt mondják, „még mindig az ellenzékinek vagy balliberálisnak titulált újságokat olvassák a legtöbben”, innen is ered a „balliberális médiatúlsúly” rögeszméje – no, hát igen. Kiadhatsz te negyvenezer sajtpapírt, ha mindben ugyanaz van, mert más nem is lehet, és mert a tartalmakat ilyen betanított szakmunkások állítják elő, szalagmunkával. Hölgyeim és uraim, „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, mondta Berzsenyi. Ezt kéne megjegyezni valahogy.

Tetszik tudni, az a nagyobb baj, hogy független újságíró már kevés van, ilyen elkötelezett sajtóhivatalnok meg sok. Ha lenne gyerekem, azt is tőlem telhetően igyekeznék távol tartani a szakmától, mert manapság az a helyzet, hogy ha jól csinálja az ember, nyomorogni fog, ha rosszul, dőzsölni, és ez magát a szakmát fogja kiirtani.

Másik baj, hogy ezekből egy esetleges váltás után sem lesz már soha újságíró, ezeknek már elrontották a képzését, ezek – akármennyire is utálják, ha annak nevezi őket az ember – valóban propaganda-ipari munkások maradnak.

Igaz, volt már ilyen korszak a magyar sajtó történetében, az ötvenes évek. De az – egyszerű naptári okok miatt – csak tíz évig tartott.

Erről nem tudjuk, meddig tart még.

Nem a börtön fogja megsemmisíteni a magyar sajtót. Nem is a zúzda vagy a betiltás. Hanem a jól fizetett, szorgos és tehetségtelen amatőrök.

Egyelőre nem hagyjuk.

Aztán meglátjuk.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, amondó lennék, hogy ez a Theresa May optimista. Ő még bízik a fényes jövőben, ragyogó egek felé tekint, dalos madárkák csicsergik körül ártatlan lelkét, míg a pagonyban andalog, kezében rózsaszállal. Azt mondja ugyanis, hogy nem szavaz az Alsóház február 27-én a Brexit módjáról, hanem majd március 12-én fognak szavazni.

Hát honnan veszi azt egyáltalán, hogy ő március 12-én még hivatalban lesz? Vagy hogy azt, ami mindeddig eldönthetetlennek bizonyult, azt két hét alatt képesek lesznek eldönteni a képviselők? Esetleg abban bizakodhat még, hogy addig megtámadják Angliát a földönkívüliek, és lesz más bajuk is az embereknek, mint a Brexit, esetleg kitör egy pestisjárvány, legrosszabb esetben felgyújtja Londont, és megint lehet halasztást kérni az előre nem látott események miatt.

Mondjuk annak azért van oka, hogy senki sem tud és nem is akar dönteni a Brexit kérdésében. Arról van szó, hogy az ellenzék, de a kormánypárt egy része is azt szeretné, ha új népszavazást írnának ki az ügyben, mert álláspontjuk szerint a döntés elhamarkodott volt és mostani formájában kivihetetlen is. Mármost az ellenzék és a kormánypárt másik része pedig élesen tiltakozik mindenféle újabb népszavazás ellen, mondván, az már egyszer megvolt, a döntés megszületett, éljen a népfenség.

Láthatjuk, hogy a törésvonal – mint máshol is – az események következtében nem a pártok között alakult ki, hanem mintegy merőlegesen az eddigi frontvonalakra, így magukat a pártokat is kettészakítja. Az ember azt hinné, hogy a helyzet kaotikus voltát kihasználva a Munkáspárt áll majd a Brexit-ellenes erők élére, szembehelyezkedve a kiválás-párti, jelenleg kormányzó konzervatívokkal, de erről szó sincs, sőt, Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezetője úgy nyilatkozott a Guardiannak még decemberben, hogy az Egyesült Királyság akkor is kilépne az Európai Unióból, ha jövőre előrehozott választásokat tartanának és azt a Munkáspárt megnyerné. A baloldali párt vezetője azt mondta, ha ő lenne a brit miniszterelnök, akkor megpróbálna kialkudni egy jobb brexit-alkut, mint amit Theresa May konzervatív miniszterelnöknek sikerült, és igyekezné kiharcolni, hogy az Egyesült Királyság vámunióba kerüljön az Európai Unióval.

Tehát akkor az ellenzék nem használja ki a helyzetet. Az ám, de a Munkáspárton belül is sok az elégedetlen, épp múlt hétfőn lépett ki a pártból hét képviselő, változatos indokokkal, de az közös volt bennük, hogy mintegy mellesleg, újabb népszavazást is szerettek volna.

És mi a helyzet a konzervatívoknál? Ugyanaz, kérem, majdhogynem ugyanaz. Sőt: egyes képviselőik komoly terveket forraltak a kormány ellen, és lehet, hogy erről is szól May halogató döntése: mivelhogy azért semmi erőszak, angolok vagyunk, csakis parlamentáris puccs kerülhet szóba, ily módon két héttel kevesebb idejük marad a szervezésre, amire pedig okvetlenül szükség van, mert kell hozzá az ellenzék segítsége is.

Mindeközben a Munkáspárt szerdán beterjeszti azt a határozatjavaslatot, mely szerint el kell halasztani a Brexitet, ha nem sikerül megegyezésre jutni az Unióval, vagyis „no-deal” Brexit esetén. Ezt viszont minden józan ész ellenére a konzervatívok nem igazán akarják megszavazni.

Ezalatt Theresa May Egyiptomban andalog, piramisok és pálmafák árnyékában, Sarm-es-Sejkben tevegel az Európai Unió – Arab Liga csúcson, többek között Orbán Viktor társaságában is. De ott van mindenki, aki csak számít. (Itt jegyezném meg, hogy vétkes hanyagság a diplomáciai találkozókat kellemes helyeken megrendezni, ahol még jól is főznek, ugyanis ez valóságos garancia arra, hogy senki se kívánkozzon haza egyhamar – ha egy fűtetlen csőszkunyhóban tartanák őket, január közepén, Novocserkasszktól északra, sré vizavi a sztyeppén, akkor sokkal gyorsabban érnének véget). Persze Maynek is szembe kéne néznie azzal, hogy most más politikai súlya van Nagy-Britanniának, mint április elején lesz.

De hát miért nem lehet dűlőre jutni?

Egyrészt azért, mert már magát a Brexitet sem nagy többséggel szavazták meg, hanem minimálissal, egy mostani referendum könnyen hozhatná a korábbi eredmény ellenkezőjét is. A lépés társadalmi támogatottsága távolról sem egyértelmű. Másrészt, a konzervatívok érthetetlenül ragaszkodnak az európai vámunió elhagyásához is – ez csak rossz lenne Britanniának, sőt, Theresa May tervezeteiben sem ez szerepel, de ragaszkodnak.

Itt kap szerepet az ír határ.

A legfőbb vitás pont az ír-északír határellenőrzés visszaállításának elkerülését célzó készenléti mechanizmus (backstop), mert a keményvonalas brexit-tábor attól tart, hogy ez a záradék – ha alkalmazása szükségesé válik – az Egyesült Királyságot végleg vámuniós viszonyrendszerben tartaná az EU-val. Ami különben annyira nem a halál, hogy épp a vámunióból való esetleges kilépés miatt készül London várható közellátási gondokra. Mármint, nem arról van szó, hogy az Unió nem adna el a szigetországnak több élelmiszert és egyéb árut, mert dehogynem adna, hanem az a behozatali vámok – és a szállítási nehézségek – miatt olyan drága volna, hogy nem lehetne megfizetni. Az írek pedig elégedetlenül gondolnak arra, hogy a saját szigetükön újra határsorompót kell lássanak, vámot kell fizessenek – január közepén már el is durrant egy bomba Derry városában, mintegy emlékeztetve a Királyi Gárdát a régi szép napokra.

És mit szól ehhez az Unió?

Mint Cordélia: hallgat és szeret. Vagyis szeretne. Elsősorban dűlőre jutni a Brexittel, bár akárhogyan is. Szintén a Guardian írja, hogy az Európai Unió legfelsőbb tisztségviselői vizsgálják annak lehetőségét, hogy 2021-ig elhalasszák a brexitet.

„A lapnak nyilatkozó források szerint az uniós vezetőknek is kezd elegük lenni abból, hogy May javaslata makacs elutasításra talál odahaza, miközben a miniszterelnök nem tud mit kezdeni pártja keményvonalas brexit-párti táborával, és az ellenzék felé se nyit. Ezért az uniós vezetők egyre inkább hajlanak arra, hogy ha szükség lesz hosszabbításra, akkor ne rövid határidejű, mindössze néhány hónapos haladékot adjanak, amely csak elodázná a problémák valós feloldását, hanem egészen 2021-ig tolják ki a brexitet, hogy legyen idő valódi megállapodást kötni.” (Index) (https://index.hu/kulfold/2019/02/24/brexit_halasztas_2021_theresa_may/?fbclid=IwAR2XXEBYhc6nQYDl1iAUcUc2K1tDqYkb54QwvLEEpTa94xOsVxMYX9cfnMs)

Hát igen – szülessen inkább később meg az az alku, de sikerüljön, az idő most, főleg az uniós választások előtt, Brüsszelnek dolgozik. Különben – tekintetbe véve, hogy mi hajlamosak vagyunk kizárólag magyar szempontból nézni a dolgokat, ha nincs alku, ha hard Brexit lesz, akkor nem lévén megegyezés a munkavállalás és a kereskedelem ügyében sem, ígérhet bárki bármit, semmi garancia nincs arra, hogy Angliában élő és dolgozó honfitársaink ott maradhatnak. Ahogy a többi ott élő uniós polgár sorsa is kérdéses. Persze minden második héten megígérik, hogy nem lesz semmi baj, nem kell félni, nem fog fájni – de arra sincs garancia, hogy akik megígérik, akkor is hivatalban lesznek-e, amikor mégis baj lesz.

De végső soron az sincs kizárva, hogy ez a halogató taktika May részéről azt célozza, hogy vonják már meg tőle a bizalmat – ő magánemberként és politikusként is ellenezte annak idején a Brexitet – és kínlódjon ezzel az egész szemétdombbal valaki más. Mondjuk a legnagyobb hiba az lenne, ha a valóban excentrikus Corbyn kezébe kerülne a kormányzás, de hirtelenjében nem is lehetne alkalmas embert mondani az egész szigeten, aki képes lenne kezelni ezt a helyzetet. Churchillnek pedig nincsenek élő leszármazottai.

Tehát lássuk, mi a helyzet végső soron!

May halogatja a döntést, hogy miért, az kérdéses.

A brit politikusok legnagyobb része rövidlátó módon helyezkedésre, pártstratégiára használja fel a válságot, kisebb részük pedig véget vetne annak egy újabb népszavazással, amire viszont nincs valódi esély.

Nagy-Britannia hosszú – sőt, rövid! - távú gazdasági és diplomáciai érdekei háttérbe szorulnak a hatalmi harcban.

Komoly ellátási nehézségekre is fel kell készülni a közeljövőben, ha a legrosszabb forgatókönyv valósulna meg.

Anglia egy elkerülhetetlen balvégzet felé sodródik, melyből még lenne menekvés, de vezetői nem kérnek belőle.

Legalább halasztás legyen: aki időt nyer, az most életet nyerhet.

Szele Tamás