Hát, érdekes lesz ez a hanoi találkozó, annyit mondhatok. Persze tudom, hogy ez a téma Budapesten nem tarthat számot akkora érdeklődésre, mintha mondjuk valamelyik oligarcha keresztanyja térde kalácsa új fülbevalót vagy sertéstelepet vásárol, ismerjük be, az az igazi hír. Ez maximum egy eljövendő atomháborúról szól, az meg kit érdekel – de azért erről is kell beszélni.

(Képünkön a két elnök hasonmásai láthatóak)

Szóval megint találkozik ez a két szép és okos ember, mármint Trump és Kim Dzsongun, e hó 27-28-án, a nagyobb izgalom kedvéért Hanoiban, a vietnami kormány vendégházában. Trump helyében én nem mentem volna el tárgyalni Amerika egyik történelmi kudarcának helyszínére, de elképzelhetőnek tartom, hogy Trumpnak a vietnami háborúról, sőt, magáról Vietnam államról is csak érintőleges fogalmai vannak, jó eséllyel azok sem. Kim Dzsongun nagyon jól tudta, hogy hova kell hívni az amerikaiakat: ha Trumpra nem is lesz hatással a környezet, hiszen valószínű, hogy azt sem fogja tudni, hol jár, vagy ha igen, azt hiszi majd, hogy az Egyesült Államok megnyerte azt a háborút – ha Trumpra nem is hat majd semmi, azért a diplomáciai kar érezni fogja a nyomást.

Nyakunkon a Nagy Találkozó, melyen hivatalos megfogalmazás szerint szó lesz a Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítéséről, és annak tisztázásáról, hogy ez mit jelent. Az Egyesült Államok követeli, hogy Phenjan hagyjon fel atomfegyverprogramjával, amely fenyegeti őt, Észak-Korea viszont azt akarja elérni, hogy oldják fel az ellene szóló büntetőintézkedéseket.

Hát azt tényleg nem fog ártani, ha tisztázzák, mit is jelent az atomfegyverek leszerelése, mert Szingapúrban világosan látszott, hogy mindkét tárgyaló elnök úgy gondolja: ez abból áll, hogy aláírnak egy papírt, ami egészen másról szól. Akkor egy világ hitte, hogy a részletekben majd utólag egyeznek meg a szakpolitikusok, de mint kiderült, senki nem egyezett meg semmiben, sőt, erre csak bátortalan kísérletek történtek, melyeket az észak-koreai fél erélyesen visszautasított.

Aztán ennyiben maradtak.

Most éppenséggel volna lehetőség egy leszerelés kikényszerítésére, nagyon is volna: ugyanis Észak-Korea még annál is komolyabb bajban van, mint eddig. 1,4 millió tonna élelem hiányzik a lakossági ellátásból, és a már eddig is szűkös fejadagokat kénytelenek a felére csökkenteni. Nem nehéz megjósolni, hogy ez milliók éhhalálához vezet: még Kim Dzsongun is belátta, hogy ebben a helyzetben azonnal cselekednie kell. Egyelőre a nemzetközi szervezetekhez könyörög, élelmiszersegélyért, bár ennél radikálisabb megoldásra lenne szükség – de mi történt?

Az ország ENSZ-nagykövete a világszervezetnek írt levele szerint az ENSZ-szankciók is hozzájárulnak ehhez a súlyos helyzethez, de súlyos természeti katasztrófák is állnak a háttérben.

Hát, magyarra fordítva ez két dolgot jelenthet: vagy addig babráltak a fegyverkísérletekkel, míg össze nem hoztak egy kis, helyi klímakatasztrófát, vagy... jól jön Kimnek az éhínség, hogy feloldathassa a szankciókat. Ez utóbbit kevésbé hinném, ugyanis tőle szokatlan módon elvben beleegyezett abba, hogy visszaengedje a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreit az országba a nukleáris leszerelés ellenőrzésének céljából.

Nofene. Akkor tényleg nagy lehet a baj.

Ugyan ez a hír eredetileg a The Korea Times című angol nyelvű dél-koreai napilapban jelent meg, és az orgánum „nevét elhallgató hivatalos forrásra hivatkozva” tudósít, ami már nem garancia semmire, hiszen ha hamisnak bizonyul az információ, nincs kit felelősségre vonni (dehogy nincs: a szerkesztőt), de mégis, úgy tudják, hogy Phenjan és Washington megegyezésre jutott az ellenőröknek Észak-Koreába való visszatéréséről. A megállapodás keretében az ellenőrök beléphetnének a nukleáris és rakétakísérleti telepekre, az érkezés idejéről és az ellenőrzés pontos folyamatáról pedig a legközelebbi tárgyalások fognak dönteni.

Tehát a hanoi találkozó.

Hátha... de lássuk az álláspontokat! Stephen Biegun, az amerikai külügyminisztérium észak-koreai különmegbízottja nem sokkal korábban hangsúlyozta: Washington Észak-Koreával kapcsolatos álláspontja nem változott, és továbbra is a teljes és ellenőrzött nukleáris leszerelést várja el Phenjantól. Ezzel szemben dél-koreai elemzők szerint Hanoiban mind Donald Trump amerikai elnök, mind pedig Kim Dzsongun észak-koreai vezető részéről viszonylagos rugalmasság és engedményekre való hajlam várható.

Akkor most ragaszkodunk vagy rugalmasok vagyunk?

Meglátjuk. Ha én most amerikai elnök lennék, azonnal hatalmas mennyiségű élelmiszersegélyt ígérnék, ámde – csakis valódi nukleáris robbanófejekért cserébe. Egy robbanófej – egy hajórakomány étel. A hordozórakétákat is beáraznám, a biológiai fegyvereket is (mert ezekből is sokat tart a csizmaszárában Phenjan), egyáltalán, minden fegyvernek látszó tárgyat. Egyébként egy falatot sem: de fegyverért mindent. Így tényleg meg lehetne oldani a leszerelést, a leadott holmik valódiságát, minőségét már ellenőrizhetnék a beengedett szakértők – de sajnos Trump lehet kiváló üzletember (szakértők szerint nem is igazán az), ez a megoldás nem fogja érdekelni.

Nem fogja, mert neki nem azért fontosak ezek a tárgyalások, sem a hanoi, sem az azt megelőző szingapúri, hogy béke legyen, ő el sem tudja képzelni a háborút. Vagy ha igen, akkor valahol messze. Neki azért kellenek a látványos külsőségek között megrendezett találkozók, hogy régi álmához közelebb segítsék. Ez az álom a béke Nobel-díj. Hát... mondanám, hogy valódi eredmény nélkül erre esélye sincs, de nem lenne igazam: Arafat is kapott, szóval nem akkora dicsőség ezt a kitüntetést megkapni.

A találkozót különben különös gonddal rendezik: a csúcstalálkozóra eddig 2600 újságírót akkreditáltak. A kormányfő helyettese elpanaszolta, hogy mióta megnevezték a helyszínt, csak 20 napjuk maradt a felkészülésre, miközben a tavalyi, első csúcstalálkozó vendéglátó államának, Szingapúrnak két hónapja volt ugyanerre. A helyszín a vietnami kormány vendégháza lesz, mint említettem, tartalék helyszín a hanoi Metropol szálloda. Kim feltehetően a Melia szállodában lakik majd a látogatása alatt. A vietnami külügyminisztérium megtiltotta az élő közvetítést a Melia hotelből és a Hanoi központjában fekvő, turistalátványosságnak számító Hoan Kiem tótól, valamint a Mariott szállodából, ahol Donald Trump szállása lesz. Maximum a tárgyalásokat szabad élőben adni – ott lesz tehát a fél világsajtó, holott bőven elég lenne egy stáb, két kamerával... a többiek addig ehetnének phó-levest valahol.

Ugyanakkor utasították a minisztériumokat és más intézményeket, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a csúcstalálkozó biztonsága és sikeres megrendezése érdekében. Azok pedig tesznek is!

Sikeresen letartóztatták Kim és Trump hasonmásait, Howard X.-et és Russel White-ot, akik poénból Hanoiba utaztak, és a helyi sajtónak nyilatkozgattak, fotózták őket, stúdióbeszélgetéseken vettek részt. Egyelőre őrizetben vannak, ugyanis nem voltak hajlandóak beleegyezni abba, hogy felfüggesztik a médiaszerepléseket (hiszen ebből élnek), épp kiutasításukat várják az indiai NDTV szerint.

Kim Dzsongun pedig felkapott legendás, még nagyapjától örökölt páncélozott vonatára, és elindult Hanoiba, tegnap dél körül a kínai Tatungnál látták az semmi mással össze nem téveszthető szerelvényt.

Izgalmas találkozónak nézünk elébe, ugyanis ha Donald Trump valóban békét akar a Koreai-félszigeten, azt most elérheti.

De ha nem ér el semmit, az annak lesz a jele, hogy nem békét akar, hanem Nobelt.

És ha bármelyik fél közli, hogy a tárgyalások elhúzódnak február huszonkilencedikéig, sőt, talán harmincadikáig is: tudjuk, mit gondoljunk róluk.

Kár, hogy sok millió ember élete a tét ebben a groteszk diplomáciai játszmában.

Szele Tamás

Vagy amit akartok. Szóval itt a hétvége, kinek végre, kinek valahára, a dolgos nép megpihen, csak a sajtómunkás rója a sorokat, mint barázdákat a fehér képernyőn, jó szántóvető módjára, veti a betűt, majd csak kikel belőle valami, főleg, ha meg is trágyázzák. Legalábbis féldisznó mindenképpen kikel a dolgos nép hűtőjében.

Jó, most ne akadjunk fenn azon, hogy a disznót tenyésztik, nem termesztik, és ő trágyáz, nem őt trágyázzák, ebben a mai álhíres világban szerintem már ebben sem biztos senki, másfelől meg ezt nem is kell tudnia Mészáros Lőrincnek. Azért neki, mert ő a Féldisznófejű Nagyúr, ő osztogatja ezeket a földi javakat. Mégpedig az alkalmazottainak, sőt, kezet sem mindig kell csókolni érte. No, de lássuk a hírt.

Levelet kaptak a Mátrai Erőmű dolgozói a minap, igazi levelet, a vezetőségtől – már ez önmagában megérne egy szocreál filmben legalább másfél percet, ahogy a traktoristanő vagy az esztergályos olajos kezét megtörli izzadt homlokába, megtudja, hogy levele jött, tekintete elborul, majd, midőn a feladóra pillant, felderül, megfürdik, ünneplőt ölt, és a fehér abroszos ebédlőasztalra teszi a borítékot, szerettei elé, ujját szája elé téve inti őket, kis mosollyal: „A Központi Négyszögtől jött!” a kis család csendes áhítattal figyeli, amint kibontja, majd mosolya szélesedik, míg kiszakad belőle: „Lesz féldisznónk, meglett a Terv!” A traktoristanő kebelére szorítja a levelet, az esztergályos gondosan összehajtva a fiókba teszi, majd megsimogatják serdületlen, úttörőnyakkendős gyermekük buksi fejét, mélyen a szemébe néznek, és megkérdik tőle: „Pistike, tudod te mi az a féldisznó...?”

Snitt vége, következőben majd elmagyarázzák Pistikének, hogy a féldisznó stabilitási alkatrésze a másik fél disznónak, ugyanis az tartja, hogy el ne dőljön az ólban, és viszont, így ez egységünk jelképe is. Pistike ujjongva el, a ragyogó napsütésben szalad csapongva a fényes jövő felé, trockista elhajlókat kergetve a rét virányain.

Tulajdonképpen nagy különbség nincs aközött a levél között, amit mondjuk a Rákosi Mátyás Művek küldött volna a proletariátusnak és a mostani között, legalábbis az elején nincs. Közlik hatalmas eredményeiket, az egyik bányát továbbnyitották, a második naperőművet üzembe helyezték, a pénzügyi egyensúlyt sikerült megteremteni. A kitűzött célokat elérték, a munkáltató pedig eredményességi prémiumot is osztott. A vezetőség megköszöni a dolgozók kiváló munkáját. Azonban a folytatás már csak elméletben hasonlít az ötvenes évekre, akkor ugyanis voltak bizonyos ellátási problémák, de bezzeg most!

„Ahogy önök is tudják, a Mátrai Erőmű 2018. május 8-tól a Mészáros csoport tagja, ahol több ezer munkavállaló dolgozik több területen: a mezőgazdaságtól az energiaiparon át a szállodaláncok fejlesztéséig. A tulajdonos – a menedzsment, az üzemi tanácsok és a munkavállalói érdekképviseletek együttműködésében – úgy döntött, hogy a csoport munkavállalói életvitelének javítása, a tavaszi ünnepekre (Húsvét, Pünkösd) való készülődés jegyében minden család asztalánál ott szeretne lenni, ezért a munkatársakat egy, a csoport termeléséből származó félsertéssel lepi meg. A félsertés súlya megközelítőleg 45-50 kg, félbe vágva (negyedelve), 2 db élelmiszeripari zsákba csomagolva. Kérem segítsék munkánkat, hogy a romlandó áru tervszerűen, minél gyorsabban az Önök birtokába kerüljön. Együttműködésüket előre is köszönjük!”

És a munkásosztály a paradicsomba megy. Csak előbb a háztartási gépboltba, ugyanis a mészárosi logika odáig nem terjedt, hogy tekintetbe vegye: nincs mindenkinek hűtőládája otthon, a kies másfél szobában (mondjuk én ekkora alapterületen lakom, azért írok ennyit). Márpedig a két negyedsertés, mely együtt egy fél, nem fog elférni az átlagos hűtőben. Lehetne mondani, hogy nekem semmi sem jó, de ez akkor is létező probléma. Az is, hogy mondjuk Pirike, a bérszámfejtésről, miután felmosták a nagy öröm okozta ájulásából, jól teszi, ha eltöpreng: hogyan viszi haza az ötven kilót? Kocsival, ha van, anélkül, ha nincs.

Esetleg, ha egy házaspár mindkét tagja a cégnél dolgozik, lehetne nekik kedvezményt adni, és nem két féldisznót kapnának, hanem egy egészet, élve, azt elég csak hazaterelni. Sőt, ezt be lehetne vezetni a többi dolgozónál is: a szállítási gondok elkerülése végett kapják élve, kettesével, úgy könnyebb elvinni, le sem kell vágni előre, ők majd otthon elfelezik, ahogy tudják.

Azért felezés előtt ajánlatos levágni, jegyzem meg járatlanok kedvéért.

Vannak ilyen járatlanok: az 1980-as években még magam is az voltam. Történt pedig, hogy abban a ragyogó korban én a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát számítástechnikai részlegét erősítettem, mint operátor, DOS-os környezetben üzemeltettünk Novell irodai hálózatokat, de volt még C-64-es sertéstáp-optimalizáló rendszerünk is. Ne tessenek nevetni: ahol ezer disznó hízik, igenis szükséges optimalizálni a tápjukat, ha C-64 van kéznél, akkor azzal - komolyabb gondot okozott, hogy miképpen különböztesse meg a rendszer egyik sertést a másiktól? Mikor eljöttem onnan, ez a kérdés még nem volt megoldva, de nagyon dolgoztak rajta. No, ennél a cégnél (melynek valamikori, most már romos székháza a közelmúltban botrányosan korrupt adásvétel tárgya lett, de azt majd külön mesélem el) egyszer csak rám szóltak körülbelül ilyentájt, február végén:

- Akkor a húst meg a bort hogy viszed el?

- A mit?

- A darált húst, meg a zsírt, hájat, belet. Ötven kiló, gyalog nem fogod bírni. Jár neked, ötven liter borral együtt, alkalmazott vagy, a cég ajándéka.

- De mit csinálok vele? A bort megiszom, arra nem kell tanítani, de a többivel?

- Te mindig városi voltál?

- Mindig.

- Akkor azért nem tudod, hogy készül a kolbász meg a szalámi. Jó, akkor hozz holnapra fűszert, megtöltjük neked, de elvidd ám, ne romoljon ránk!

Megköszöntem, vittem, megtöltötték – taxival szállítottam haza, akkoriban egy garázsban voltam albérlő, a fél város rajtam röhögött. Viszont volt kaja, volt bor.

Szóval ez a Mészáros-féle gesztus is valahonnét abból a korból származik, érezni rajta a kései kádárizmus diszkrét odőrjét: ne értsük félre, semmi bajom azzal, ha ételt adnak az embereknek, Isten tartsa meg jó szokásukat. Bajom azzal van, amikor Mészáros kegyúr fogadja a jobbágyok háláját – és el is várja azt. Amint a nyolcvanas években a zöldbárók cselekedtek, bár ők legalább működtettek egy gazdaságot, nem kizsarolták azt.

Különben okos emberek kiszámolták, mennyibe is kerül ez a sertésosztás Mészárosnak. Kiszámoltam volna én is, csak lusta voltam és megelőztek. Hát lássuk.

Hát, az biza nem sok. Már csak az a kérdés, melyik több, mint két óráját szánja erre a feladatra, bár úgy hiszem, megizzadni nem fog a nagy munkában, nem fogja olajos kezét izzadt homlokába törölni a jól végzett munka után.

Továbbvíve a gondolatot elképzelem, amint Mészáros két ötvenkilós féldisznót nyújt át Kósa Lajos nyolcvankét éves édesanyjának, aki köszöni szépen és azonnal össze is hegeszti őket autogénnel, aztán betereli a szaporulatot a hízlaldába.

A jó gazda gondosságával.

Mert a szorgalmas asszony másodállásban martinász a Mátrai Erőműben. Kohó nincs, minek is lenne egy erőműben, de martinász és martinol. Közben az erőmű többi dolgozói vederben hordják haza a kedvezményes áramot frissen vásárolt hűtőládáikba.

És mindenki énekel:

„Sződd a selymet, elvtárs!”

Hát, így fogunk élni.

Ebben a ragyogó fridzsiderkapitalizmusban.

A kormánymédia meg majd vitát rendez a kesudióról.

Hiába: a jólét az jólét, akárki akármit mondjon.

Szele Tamás

Hogy a végén kezdjem: nagyon, nagyon szégyellem magam. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akik tegnap megszólaltak a venezuelai menekültek ügyében Magyarországon, és tisztességes dolgot mondtak. A mocskolódók nem szégyellik magukat, sőt, büszkék: hát szégyellem magam én helyettük, nehogy jöjjön egy tűzeső erre a Szodomára.

Szokás szerint senki sem tud semmi pontosat, de mindenki tudni véli, hogy tökéletesen ismeri a helyzetet – a magyar történelemben ezek azok a helyzetek, amikor ártatlanokat szoktak megkövezni és gazembereket trónra emelni, aztán mikor kiderül az igazság, szét szokás tárni a kezeket és azt mondani: „Nem volt honnan tudjuk...” Ez még a jó eset: a rosszabb és általánosabb az, hogy akár hazugság árán is, de kitartóan ragaszkodik a delikvens a tévedéséhez (erre alapul a teljes magyar szélsőjobboldali hagyomány is). Akkor most világítsuk meg, amit a venezuelai menekültekről tudunk, a lehető legerősebb jupiterlámpával, hátha beszökik egy kis fény a fejekbe is.

Tehát: tegnap, a reggeli órákban meglepetésként hatott az országra az Index riportja (https://index.hu/belfold/2019/02/21/venezuela_magyar_menekultek_befogadas_bevandorlas_bevandorlasi_kulonado_maduro_chavez_polgarhaboru/?fbclid=IwAR1pH108RCte26ErLKCYoevOsvh6knuP5739sKKrNwSjlC3SFZ2aWlpwtuQ), mely arról tudósít – különben pontosan és tisztességesen – hogy a kormány némi diszkréció mellett ugyan, de körülbelül háromszáz venezuelai menekültet fogadott be az elmúlt körülbelül egy év folyamán. Erről azonnal lett véleménye boldognak és boldogtalannak, én magam már a hír olvasásakor azt mondtam magamban: „ebből is magyar belpolitikát fognak csinálni”. Úgy is lett. Az utóbbi hónapokban sokat írtam a venéz helyzetről, nem kis keserűséggel látom, hogy hiába az akárhány olvasó, egy betű nem sok, annyi sem maradt meg az emlékezetükben. Én még egyszer falra hányom a borsót, de illenék végre tudomásul vennünk, hogy ez nem magyar belpolitikai kérdés, valamint Venezuela és a világ más országai Magyarországtól bizonyos függetlenségben léteznek. Mondjuk úgy, hogy semmi közük a magyar belügyekhez, továbbmennék, talán nem is annak okából hozta létre ezt az államot Simon Bolivar és Antonio José de Sucre, hogy egyszer majd, kései korokban legyen kit mocskolni a magyar politizáló úri közönség tagjainak. Lehet, nagyralátó elképzelés, de kitartok mellette.

De hát mi a baj Venezuelában, miért kell onnan menekülni?

Á, semmi, szórakozásból teszik (egészen komolyan mondom, hogy a közvéleményben ez egy általánosan elterjedt nézet). Ja, hogy igazából mi a baj? Nem több, mint annyi, hogy földi pokollá változott az ország és képtelenség élni benne. Egy régebbi, január 24-i írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-sziria-venezuelaban/) viszonylag pontosan leírtam az előzményeket Guaido felbukkanásáig. Arról van szó, hogy az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül – és mégis éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem képes teljesíteni.

(Képünkön: égő tüntető menekül a karhatalom elől Caracasban. Forrás: Euronews)

Maduro elnök mindenben Chavez hagyományait követte azzal a nem kis különbséggel, hogy ő már egy válságban lévő államot örökölt, tehát vaskézzel kormányozott. A tüntetéseket is betiltotta – elvben – ami nem zavarta a jó venézeket abban, hogy állandóan demonstráljanak ellene. És sajnos a karhatalmat sem, hogy éleslövészetet tartsanak időnként a tüntetők ellen. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Szíria és Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van velük, az infláció tavaly év végére elérte az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, a bolivar végéből le kellett vágni öt nullát. Egy átlagbér körülbelül kétszázhatvan forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire, és Maduro elnök betiltotta a cserekereskedelmet is. 2,3-3 millióan menekültek el az országból.

Ami a sajtót illeti, Venezuelában tavaly december 18-án szűnt meg az utolsó független napilap, az El Nacional, papírhiányra hivatkozva zárták be – illetve, nem kapott speciális kormányzati engedélyt a papírimportra. Azóta online jelenik meg. Az újság helyzetét folyamatosan súlyosbította, hogy a kormány pereket, adóeljárásokat és hirdetési tiltásokat rendelt el velük szemben. A lap kiadójának vezérigazgatója, Miguel Otero már évekkel ezelőtt el kellett hagyja az országot, mivel vádat akartak emelni ellene. A többi sajtóorgánumok háromnegyede bezárt, a maradék egynegyed a Maduro-kormány szócsöve lett. Csak 2017-ben 40 rádióadót zártak be az országban adminisztratív hibákra hivatkozva. Közben a kormány szerint egyfelől rendben van a sajtószabadság az országban, másrészt Maduro elnök az újságírók napján arról beszélt, hogy az országban „már csak a burzsoá média romjai maradtak meg”. Balliberális médiatúlsúlyt nem emlegetett, mert ő maga baloldali – de ez ugyanazt jelenti, csak a másik oldalról.

Szóval, láthatjuk a hátteret: Venezuela teljesen élhetetlenné vált. Ide vezet a politikai és gazdasági illiberalizmus.

Guaido, a venezuelai parlament ellenzéki házelnöke ebben a helyzetben kiáltotta ki magát köztársasági elnöknek és ragadta meg a hatalmat: az Egyesült Államok azonnal mellé állt és elismerte, minek következtében Oroszország, Kína és Törökország ellene fordult, az országban válsághelyzet alakult ki (mely azért valamennyire enyhülni látszik, de olyan kevéssé, hogy az szinte szóra sem érdemes), az utcai harcok ezekben a pillanatokban is tartanak... Félő, hogy egy szíriai típusú háborús válsággóc alakul ki Venezuelában és a krízis évekig elhúzódik – ugyanis az ország elég közel van az Egyesült Államokhoz.

Innen menekülnek azok, akiket a magyar kormány „titokban” befogadott.

Miért az idézőjel?

Azért, mert nem volt ez nagy titok. Hétpecsétes főleg nem. De itt és most meg tudom magyarázni, miért nem dicsekedtek vele. A saját ideológiájuk miatt: hát hogyan nézne ki egy több évig tartó migrációellenes kampány alatt, ami lassan az állam főideológiájává vált, ha kiderülne: maga a kormány is befogad menekülőket? Pedig már kiderült, tavaly, csak senki nem találta fontosnak a hírt. De ez egy kis ország, lehetett róla tudni. A HVG 2018. április 13-án számolt be arról, hogy Balatonőszödön „migránspánik” tört ki, én három nappal később hivatkoztam erre a hírre (http://huppa.hu/szele-tamas-alhirlapszemle/?fbclid=IwAR0VHRjyaig_KLQjzfZOKXshZlArYs7C3UzpE4R_ZKHZwPUHglTAYFtyabo). Az történt ugyanis, hogy az érkező első harminc embert hirtelen nem tudták hol elhelyezni, hát a balatonőszödi kormányüdülőben szállásolták el őket, a helyi lakosság pedig megijedt a barnás bőrű, nem magyarul beszélő idegenek láttán és azonnal rohantak a rendőrségre jelenteni a „migránsokat”. Ne feledjük, akkor már az őcsényi botrány után voltunk, ahol egy egész falu lázadt fel pár menekült család tervezett, egy hetes nyaraltatása ellen, akkor már rendőrt hívtak kis falvakban a halottak napján mécsest gyújtókra is, mert „idegenek, tehát migránsok”, akkor már a fodrásztól kendőben kilépő fiatalasszonyt is lemigránsozták és a különböző kukoricásokban kergetőztek egymással a közmunkások és a geodéták, mert mindkét fél azt hitte a másikról, hogy „migráns”. Ez egyfelől a kormánypropaganda hatalmas sikerét jelentette, másfelől viszont a venezuelaiak esetében nem jött a legjobban. Ide vezethető vissza az, hogy a kormány az ő befogadásukat igyekezett „titkolni” de legalábbis diszkréten kezelni az őszödi affér után.

És ide vezethető vissza az a suta megoldás is, hogy „magyar származásúakat” fogadtunk be. Ugyanis ez volt közjogilag a legkönnyebben megindokolható, újrahonosítással. Persze az távolról sem igaz, hogy mindegyikük újdonsült magyar állampolgár lenne, forrásaim egyértelműen tagadják is ezt, abban azonban nem egyeznek meg, hányan kérték az állampolgárságot és milyen arányban, mert menedéket adni mellesleg enélkül is vígan lehet. Ez megint a kormány híveinek szóló maszlag és beléndek, ezzel magyarázzák, hogy „José a mi migránsunk, jó migráns, Ali az ő migránsuk, rossz migráns”. Nincs se jó se rossz, csak bajba jutott emberek vannak. De értelmetlenség az a közösségi oldalon fel-alá visszhangzó vélekedés, miszerint „behozták a venézeket, hogy megnyerjék velük az EP-választást”. Szép is lenne, ha azt háromszáz ember el tudná dönteni, de nem is akarják. Meg a legtöbben nem is kapták meg az állampolgárságot.

A magyar politikai élet – nem találok rá más szót – aljasul és méltatlanul reagált az esetre. Kivétel nélkül mindenki úgy viselkedett, mintha az Index írásából tudta volna meg a dolgot és lehet, hogy így is volt. Ez sokat elmond vezetőink és jövendő vezetőink ismereteiről az országot illetően – még én is tudtam a menekültekről, jóval előttük, ők miért nem? Ja, nem érdekelte őket. Tegnap vaskos dossziét raktam össze a mindkét oldalon elhangzó aljasságokból és butaságokból, azt illenék most elővennem, de annyira undorodom, hogy kérem, tekintsünk el a részletektől. Maradjunk annyiban, hogy a politikusok mindent kizárólag pillanatnyi propagandaérték szempontjából tekintenek, és fel sem merül bennük, hogy emberek sorsával játszanak.

A kialakuló tömeghisztériát fontosabb eloszlatni. Tehát: nem, ezek nem nácik vagy azok leszármazottai. Lehetnének akár, hiszen 1945 után kikerült Dél-Amerikába jó néhány magyar nyilas is, de ezek inkább Stroessner Paraguayába és Peron Argentínájába mentek. Akkortájt, úgy 1948-ig („fordulat éve”) elég nagy volt a népmozgás a világban a nácikat leszámítva is. De ezek inkább 1956-os menekültek távoli leszármazottai – különben szégyen, hogy a menedéket magyar származáshoz kötötték, elvileg mindenkit be kéne fogadni, ahogy azt tette nagyon helyesen Magyarország a Pinochet Chiléjéből menekülőkkel is – ez viszont már a kormányideológia hibája. Nem mellesleg, a tegnapi népharagban kiderült az is, hogy budapesti zsidó családoknak is élnek tagjai Caracasban...

Nem, nem kaptak lakást. Főleg nem „költöztették be őket a devizahitelesek házaiba”, ahogy azt a pletyka állítja. Szállást kaptak, egy évre, átmenetileg, a legtöbben a gárdonyi Sport Hotelben, aki marad, a maga emberségéből kell majd lakjon, éljen.

Nem, nem a kormány politikai ügynökei. Szerencsétlen menekültek, akik a harcok, a kínzások és az éhhalál elől futottak a világba, lehet, hogy a magyar szem úgy látja: hiba volt elfogadniuk ennek a kormánynak a segítségét, de bajban az ember nem válogathat. Szerintem ha Borneó fogadja be őket, oda is mentek volna, csak mehessenek.

Igen, kaptak repülőjegyet és lehetőséget nyelvtanfolyamon való részvételre. Onnan gyalog csak Kolumbiába lehet menekülni – több, mint egymillióan meg is tették már – Európába nem lehet átsétálni az óceánon át. Ez szükséges volt. A nyelvtanfolyam meg ahhoz kell, hogy tudjanak dolgozni (a legtöbben teszik is). Ez sem szórakozás, különben pedig Nyugat-Európában vagy Izraelben minden bevándorlónak jár alanyi jogon a nyelvi oktatás.

Nem, nincs olyan, hogy „jó” migráns és „rossz” migráns.

Migráns sincs.

Bajba jutott, végpusztulás elől menekülő emberek vannak, és aki azt kívánja nekik kicsinyességében, hogy inkább pusztultak volna el ott, ahol születtek, gondoljon arra, mi is nagyon könnyen kerülhetünk bajba, lehetünk hadszíntér. Elég, ha Moszkvában valaki pár szto grammal többet iszik a kelleténél. És már menekülhet ő is, ha tud.

Nem azért vannak itt, mert akarnak tőlünk bármit is, és nem azért kell őket befogadni, mert remélünk érte valamit cserébe. Hanem azért, mert ahol baj van, ott segíteni kell, minden viszonzás nélkül is.

Hibázott a kormány a titkolózással?

Óriásit hibázott, ha első pillanattól nyilvánosan cselekszik, még tán enyhült is volna a megítélése – de nem mehetett szembe a saját embertelen ideológiájával.

Lesz ennek az írásnak haszna?

Valószínűleg nem lesz semmi haszna. Mostanra már mindenki eldöntötte magában, mi a véleménye erről a szerencsétlen háromszáz emberről, és ahhoz fog ragaszkodni, érvekkel itt már senkit sem lehet meggyőzni.

Hibás a magyar politika a közhangulat hiszterzálásában? Hibás bizony, a leghibásabb. De aki a venezuelai menekültek befogadását pártpolitikai-etnicista kampányra használja fel bármelyik oldalon, az levizsgázott emberségből egy életre. Ez egy bonyolult helyzet, amiben csak egy kétségtelen van: az hogy be kell fogadnunk azokat a szerencsétleneket.

Háromszáz embertől a perzsa had megrokkanhatott Thermopülainél, mi nem fogunk.

Szele Tamás

Kérem, röviden vázolnunk kell az elmúlt pár nap eseményeit ahhoz, hogy bemutathassuk: Orbán Viktor halálos szerencsejátékot játszik az ország sorsával. Nem túlzunk, ha orosz rulettnek nevezzük azt, amibe belekezdett, mindenképpen dupla vagy semmire játszik az óriás brüsszeli ruletten, va banque játszmát látunk: csak éppen mindenképpen mi vesztünk.

(Fotó:444)

Ő még nyerhet, mi semmiképp.

Kezdjük azzal, hogy mikor megkérdezték Manfred Webert – még Frans Timmermans minapi, budapesti látogatása előtt – miért is nem zárja ki a Fideszt az Európai Néppárt, azt válaszolta, hogy épp elég válságos helyzetben van az Unió a Brexit miatt, nem kéne növelni a krízist, gyengíteni Európát pont ezekben a pillanatokban. Márpedig egy esetleges Huxit gyengítené.

Tehát nem azt mondta, hogy azért nem zárják ki a Fideszt, mert szeretik, tisztelik vagy egyetértenek vele – hanem azt érzékeltette, hogy a Fidesz kizárására még sor kerülhet, hanem Magyarországra szükség van, nélkülük is, sőt, főleg nélkülük, nem a magyar néppel van a baj, nem akarják a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.

Ezt Budapesten ki értette, ki nem – a Kossuth és a Bem téren azt értenek meg, amit épp akarnak, a független sajtó értette, más kérdés, hogy sokra ment vele... aztán következett Frans Timmermans budapesti látogatása az MSZP kongresszusán. Ő szintén diplomatikusan nyilatkozott, de komoly dolgokat mondott.

„A tendenciák egy autoriter rendszer irányába mutatnak. Ő (Orbán Viktor) ezt illiberális demokráciának hívja, de ez csak egy szépítő kifejezés a Putyin-féle irányított demokráciára. Szerintem az Európai Unió olyan tagállamokat érdemel, amelyekben a demokrácia nyitott és szabad. Ahol a hatalmon lévők tisztelik az ellenzéket és a politikai ellenfeleket nem ellenségként, csak ellenfélként kezelik. Ahol azt is elfogadhatónak tartják a kormánypártok, hogy egyszer majd elveszíthetnek egy választást, és nincs semmi szégyen az ellenzéki politizálásban. Ahol a média szabadságát is tisztelik, és nem próbálják meg irányításuk alá vonni. Ezekben a kérdésekben van némi aggodalmam Magyarországgal kapcsolatban.”

Hát, látszólag ez a két megnyilatkozás bőszíthette fel a magyar kormányt annyira, hogy már Jean-Claude Juncker is felkerült a hét elején a „tájékoztató” plakátokra, Soros György mellé. Látszólag, mondom, ugyanis sokkal gonoszabb tervek kezdenek körvonalazódni, szó nincs itt indulatpolitizálásról. Itt már Európa forog veszélyben. De lássuk a plakát szövegét!

„Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel!
Be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát.
Gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait.
Migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást.”

Mondanom sem kell, egyfelől „Brüsszel” így, egységesen nem készül semmire, maximum arra, hogy megreggelizzen, de még az EP vagy az Európai Bizottság sem. Őszinte megdöbbenéssel vették tudomásul a budapesti vádakat – a korábbiakon is megdöbbentek volna, ha odafigyelnek, csak azokat meg sem tudták. Most azonban tétje van az EP-választásoknak, és ezért a korábbinál több tekintet szegeződik a magyar főváros lépéseire. Válaszul közzétették a saját plakátjukat a követező szöveggel:

„A magyar kormány kampányára válaszolva:

– Itt nincsenek „ők” – csak az Európai Unió, és az asztalnál ott ül Magyarország is.
– Az EU támogatja, nem gyengíti a tagállamok határvédelmét.
– Az EU nem tervezi ún. humanitárius vízumok bevezetését.
– A tagállamok döntenek arról, milyen mértékben kívánják elfogadni a jogszerű migrációt.

Önnek is joga van tudni, mi a TÉNY, és mi a FIKCIÓ.”

Mindemellé még nyilatkozott is, akit csak kérdeztek az ügyben, Juncker első megdöbbenésében egy kiváló mondattal válaszolt a hazug vádakra:

„A hazugság ellen nem lehet mit tenni”.

Valóban nem, hazudni könnyű, cáfolni, pláne jövőbeli eseményeket, szándékokat szinte lehetetlen. Ezért is van mindig lépéselőnyben a gazember a tisztességeshez képest. Annyit azért még hozzátett:

„Manfred Weber barátom is fel fogja tenni magának a kérdést, hogy szüksége van-e erre a hangra”.

És lám: ma hajnali hír, háromnegyed hét után két perccel érkezett, hogy az Európai Néppártban rendkívüli frakcióülést kezdeményezett Gunnar Hökmark, a svéd Mérsékelt Párt politikusa a magyar plakátkampány ügyében. Ennek megtartására ugyan nincs nagy esély, de ez is jele annak, hogy érik a Fidesz kizárása a néppárti frakcióból.

Mielőtt az egyszerűbb lelkek begyújtanák a tűzijátékot örömükben, és levágnák a hízott tulkot, szeretném jelezni: mindez a tervek szerint halad.

Éspedig Orbán Viktor tervei szerint.

Tessék?

Jól tetszett olvasni: Orbán Viktornak érdeke az, ami most zajlik, mégpedig kétféleképpen is. Lássuk csak, mit mondott Varga Judit, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkára szerdán a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában?

„Az Európai Unió Általános Ügyek Tanácsának keddi ülése azt jelzi, hogy folytatódik a brüsszeli bevándorláspárti erők nyomásgyakorlása Magyarországra.”

Eddig a szokásos hablaty. Most jön a lényeg.

„Az államtitkár szerint Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke tanúbizonyságát adta, hogy képtelen elválasztani tisztségét a szocialista csúcsjelölti minőségétől, és kiforgatta a magyar kormány aznap megjelent tájékoztatási kampányát.
„Látszik, hogy fogy az idő, egyre hevesebbek az érzelmek, és egyre hevesebben követelik, hogy büntessék meg Magyarországot bevándorláspolitikája miatt” - tette hozzá.
Az államtitkár szerint elképesztő, hogy az ülésen az a Frans Timmermans képviseli az Európai Bizottságot, aki nyíltan kampányol a magyar „posztkommunista baloldallal”, és aki összefog az antiszemitákkal.
Ráadásul ez a kettős mérce nem üti meg az ingerküszöböt Brüsszelben – mondta Varga Judit.
A kormány tájékoztatási kampányára adott heves reakciók is azt bizonyítják, hogy igazak azok az információk, amelyeket a magyar emberekkel közölni szeretnének - tette hozzá.
Az EP-választások kampánya mostanra annyira felfokozottá vált, hogy józan vitára nincs lehetőség, így a 7-es cikkellyel kapcsolatos tárgyalást célszerű lenne a voksolás utánra tenni - válaszolta kérdésre az államtitkár.” (MTI)

Tehát, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mit látunk? Igen, megfeledkeztünk arról, hogy Magyarország ellen élesítették már a hetes cikkelyt, azt kéne most tárgyalni, ámde a magyar kormány előbb felidegesítette Junckert (és mindenki mást is), azok kissé indignálódva, ám a jó modor keretei között, de válaszoltak, és a válaszok miatt most a magyar kormány elfogultságot kiált, azt kéri, hogy a hetes cikkely alkalmazásának tárgyalását halasszák a választások utánra. Amikor is reményei szerint egy már teljesen más összetételű Európa Parlament hozna döntést.

Ennek a tervnek csak az a hibája, hogy arra épül: úgy a Néppárt, mint a szocialisták és a liberálisok, de még a zöldek is egyaránt veszítenek a parlamenti pozícióikból, és a szélsőjobboldal aránytalanul nagyot nyer.

Hát honnan tudja ezt előre Orbán Viktor?

Vagy szerencsejátékot játszik, dupla vagy semmi, fej vagy írás?

Pedig léteznie kell valahol egy ilyen forgatókönyvnek, ha máshol nem, hát Moszkvában. Ara-Kovács Atila a ProKontrán (https://prokontra.hu/orban-a-kozellenseg/?fbclid=IwAR0DO3a1p3nk2J1NTgxv_YWQW00QNQKx766nMUu5YN2jSv28lgsK8jECZJ0) feltételezi a meglétét, „Bannon-kampánytervnek” hívja, idézném őt is, habár teljesen nem értek vele egyet:

„Másrészt Orbán komolyan reméli, hogy agresszív fellépése – ami egy sorozat mindössze első eleme – végül is meghozza számára a szabadulását az EPP-ből. Akkor indul csak meg igazán a gőzhenger a nyugati kereszténydemokraták-konzervatívok ellen, s akkor gyorsul fel az a – magyar diplomácia segítségével is csúcsra járatott – folyamat, melynek eredményeként az európai szélsőjobb, egyeztetett stratégiával megpróbálja majd elfoglalni a teljes jobboldalt, de legalábbis annyit abból, amennyit csak lehet.

A nagy stratégia mögött – önmagát nem is rejtegetve – felsejlik Steve Bannon kampányterve, arról nem is beszélve, hogy Putyinnak is megéri némi aprópénzt halmozni a vállalkozás mögé.” (ProKontra)

Lehetséges ez is. Sőt, az is elképzelhető, miszerint a nyílt konfrontáció azt a célt szolgálja, hogy a Fidesz egy, a választások után esetleg megerősödő új, szélsőjobboldali EP-frakció élére kerüljön, bár szerintem ehhez az AfD-nek és Salvininek is lenne pár szava. De ez amúgy is csak a választások után dől el.

Két célja azonban vitathatatlan a Fidesznek:

Mindkét cél megvalósulni látszik. Legalábbis reális lehetőség van a megvalósulásukra. Azonban, ha a hosszú távú tervek – tehát egy nagy, összeurópai szélsőjobb győzelem és a Nemzetek Európájának megvalósítása – is sikerrel járnak, akkor végünk.

Akkor jön az új középkor, kiskirályok szuverén és szuterén államszövetsége, szabad mozgás, munkavállalás, harmonizáló jog és általában emberi jogok nélkül.

Ez a játszma tétje végső soron.

És mindenképp mi fizetjük. Ha a Fidesz eléri célját, akkor egész Európa, ha nem éri el, majd a magyar szavazókkal fizetteti meg a vereségét.

Európa még segíthet azonban rajtunk, ha mi most segítünk Európának.

Fordítva ez nem lehetséges.

Szóval, így tessenek majd szavazni.

Nagy a tét, ne hazardírozzunk.

Szele Tamás

No, kérem, mozdulni látszik valami, kár, hogy nem túl sok, de mozog, ha nem egyéb, a közösségi oldalak lelkiismerete – a Facebook és a You Tube bejelentették, hogy fellépnek az álhírek ellen. Nosza, vigadjunk, vágjuk le a hízott tulkot, mondaná az ember, csakhogy igen kicsiny mértékű ám ez a hadjárat, és sajnos pusztán adott területeket érint. És ehhez is járvány kellett.

Szóval a Facebook le fogja tiltani az oltásellenes tartalmakat.

De legalábbis ritkítja majd őket.

Vagy némiképp ritkítja.

Esetleg felhívja a megosztók figyelmét arra, hogy tévednek, melytől a fanatikusok azonnal fejükre csapnak, magukba néznek és egyéb tornagyakorlatokat végeznek, aztán elrohannak beoltatni a gyermekeiket.

De az is elképzelhető, (láttunk már olyant), hogy a Facebook nem tesz majd a világon semmit, csak nyilatkozik, ellenben a valódi sajtót még hátrányosabb helyzetbe hozza az álhír-oldalakhoz képest (ez zajlik most, ugyanis a bejegyzett lapoktól származó tartalmakat az algoritmus leghátulra sorolja a hírfolyamban a magánemberek posztjaihoz képest, ha csak nem fizetnek sok pénzt a reklámért az oldalnak – az álhírek pedig, lévén, hogy nem bejegyzett sajtótermékből származnak, az algoritmus szerint magánjellegű posztok, így előre kerülnek). De nyilatkozat mindenképpen lesz, a közösségi oldal vezetői imádnak nagyokat mondani. Most is azt ígérik: (https://hvg.hu/tudomany/20190215_facebook_google_youtube_oltasellenesseg_dezinformacio_alhir?fbclid=IwAR3jhtxW6J-RdFT4mWhYwz4D1MqZQ-aBCbUjsCQZeFkQpBi0_YS-hdYvuLk):

„...lépni fognak az ügyben. Az oltással kapcsolatos téves információk számát megpróbálják csökkenteni, és az ajánlások közül is igyekeznek kigyomlálni azokat, az ilyen témával foglakozó csoportokkal egyaránt. Emellett a keresési eredmények között is kevesebbszer találkozhatunk majd ezekkel, miközben a hiteles információk megjelenését tovább erősítik az oldalon.” (HVG)

No, ez érdekesen hangzik, mert konkrétum nincs az ígéretben, de ha még nagyobb lesz a baj, akkor a Menlo Park-i központ van mire hivatkozzon. Viszont ehhez is az kellett, hogy Adam Schiff képviselő levelet írjon a Google-nek és a Facebooknak, ugyanis Washington államban felütötte a fejét a kanyaró. Erre már válaszolni kellett valamit.

Nem mellesleg, a kanyaró reális veszély Észak-Amerikában, Vancouverben például szintén kitört a járvány, csak a civilizált Kanadában sikerült visszakövetni a terjedését, és megtalálták a hibást. Igen, jól tetszenek sejteni: egy Emmanuel Bilodeau nevű oltásellenes úrról van szó, aki tizenkét évvel ezelőtt úgy döntött a neten szállongó álhírek hatására – ne feledjük, a Facebook is már tizenöt éves! - hogy nem oltatja be a gyermekeit MMR-oltással, ami a kanyarót, a mumpszot és a rubeolát hivatott megelőzni, mert az egyesek szerint autizmust okoz. Az elmaradása viszont kanyarót, mumpszot, netán rubeolát, mint a mellékelt ábra mutatja: a Bilodeau család idén Vietnamba utazott nyaralni, ott az egyik gyerek elkapta a kanyarót, és hazatérve végigfertőzte iskolatársait. Azok meg a fél várost. Mindez egy tizenkét évvel ezelőtti álhírnek köszönhető, még az a csoda, hogy eddig emberhalál nem esett, de hogy fog, az is biztos.

Különben az MMR-oltás autizmuskeltő hatásáról szóló rémhír egy Andrew Wakefield nevű, azóta az orvosi kamarából is kizárt professzortól ered, aki húsz évvel ezelőtt ezt azért kezdte terjeszteni, hogy eladhassa – saját kanyaró elleni oltását.

Jelezném, mintegy másodlagosan, hogy az oltásellenesség nem csak ezért nem ártatlan hóbort, nem véletlen, hogy imádják propagálni az orosz álhír-oldalak – tessenek már elképzelni egy biológiai háborút egy olyan ország ellen, aminek oltatlan a populációja. Oltatlan, mert a propaganda meggyőzte őket, hogy az oltás rossz dolog. Nem kéne oda anthrax, kiirtaná őket akármelyik gyermekbetegség is. A gyermekeket mindenképp.

Jó, mondja az oltásellenes hívő (és egy csomó európai ország), de akkor is a szülő demokratikus joga megengedni vagy megtiltani a gyermekei oltását. Hát, vagy igen, vagy nem: a demokrácia ugyebár mégiscsak az adott helyzetekben hozott kollektív döntésekre vonatkozik, amint a szabadságjogok sem mehetnek szembe a tényekkel: hogy sarkítsam a dolgot, azt mondjuk eldöntheti parlamenti szavazás vagy akár népszavazás is extrém esetben, hogy Magyarországnak lehessen-e gazdasági képviselete Kamerunban, mert módunkban áll eldönteni, létesítünk-e ilyent vagy sem. De azt nem áll módunkban semmiféle szavazással eldönteni, hogy Kamerun állam létezik-e, ugyanis tőlünk teljesen függetlenül létezik.

Így aztán akármilyen demokratikus is jogot adni valakinek arra, hogy mondjuk fényt egyen, a gyakorlatban egy ilyen jognak sok értelme nincs, mert szembeszáll a fizikai tényekkel. Az oltások gyógyhatása közismert, negatív hatásuk ellenben vitatott, sulykolják akárhogyan is, tudományosan semmiképp sem bizonyított (kivéve néhány, ritka esetet, amelyben hibás oltóanyag került forgalomba, de az nem releváns, ennyi erővel vizet se igyunk, mert lehet benne cián). Mivel logikai úton bizonyított, hogy az oltások nem károsak, nem hinném, hogy demokratikus jog a megtagadásukkal veszélyeztetni a társadalom többi tagját, ugyanis bizonyos oltatlansági szint fölött a csoport-immunitás már nem működik. Ez az a jelenség, hogy ha száz gyerek közül egy oltatlan, akkor az is biztonságban van, mert nincs kitől kanyarót kapjon. Igen, míg nem kerül más környezetbe... és ha tíz oltatlan, vagy mind a száz?

Ennyit az oltásellenességről, ha a Facebook fellép ellene, az tapasztalataim szerint valóságos garancia, hogy a következő nemzedékek körében is pusztítsanak a legegyszerűbb gyermekbetegségek... tessék már nekem egy, azaz egy dolgot mutatni, ami ellen fellépett a Facebook és utána eltűnt.

A Google is szépeket ígér – ők a kuruzslók és a lapos Föld-elmélet híveinek videóit akarják legyalulni a You Tube-ról. Most se nagyon vigadozzunk: nem tiltják őket, csak nem fogják ajánlani. Az ajánlórendszer ugyanis eddig minden témaszűrés nélkül a nézettségre alapult, ha valaki interjút közölt a jetivel vagy stúdióbeszélgetést a Loch Ness-i szörnnyel, azt is ajánlotta - ha elég sokan voltak rá kíváncsiak. Most annyi lesz a különbség, hogy a főoldal ajánlásaiban kevesebb ilyen „szürkezónás”, konteós videó lesz, illetve ha megnézünk egy ilyent, a rendszer nem ajánl fel nekünk még harmincezret.

Hát, ez se túl nagy haditett, ugyanis akit érdekel, beírja a keresőbe, hogy „flat Earth” és már élvezkedhet is.

Pedig ezeknek a videóknak komoly hatásuk van. Az Index írja (https://index.hu/techtud/2019/02/19/a_youtube_szaporitja_a_laposfold-hivoket/?fbclid=IwAR2OqCST5nsalZFmBe7AYARHvbp2RtzZljcGTC2VmlAkZP4VSCjdOVtwrcs), miszerint komoly tanulmányok bizonyítják: a lapos Föld-elméletet tényleg a You Tube terjeszti. Asheley Landum, a Texasi Műszaki Egyetem pszichológusa

„Harminc résztvevővel készített interjúkat szellemi fejlődésük folyamatáról, és ezekből teljesen egyöntetű mintázat rajzolódott ki: 29 válaszoló arról vallott, hogy két éve még gömbölyűföld-hívők voltak,

Amíg nem néztek meg pár összeesküvés-elméletes videót a You Tube-on.

Az egyetlen ember, aki nem ezt válaszolta, az a lányával és annak férjével jött a (két évvel ezelőtti, denveri) konferenciára, akik látták ezeket a videókat a YouTube-on, és meséltek róluk neki. A válaszokból az is kiderült, hogy a legtöbb beavatott nem túl válogatós a konspirációs teóriák tekintetében, mindent nagy érdeklődéssel fogyasztanak, ami szembejön a videómegosztón, a szeptember 11-i terrortámadások „alternatív” magyarázataitól a Sandy Hook iskolai vérengzésen át az örök klasszikus holdra szállásig.”

Hozzátenném, hogy a lapos Föld-elmélet minálunk, Magyarországon kifejezetten szélsőjobboldali körökben terjed, Budapesten a Polgári Mulatóban rendeznek róla magvas beszélgetéseket, olyan személyek vezetésével, akik leginkább Budaházy György köréhez köthetők – hát kérem, simile similis gaudet, de úgy is mondhatnám, simlis a simlishez.

Tehát a tervezett nagyívű és átfogó intézkedések arra lesznek jók, hogy az álhíreket összesen két témakörben (a többit békén hagyják) nehezebben tegyék hozzáférhetővé azok számára, akik amúgy is érdeklődnek irántuk. Valahogy nem várok átütő győzelmet...

De például élénk érdeklődéssel várom, mit tesznek a többi álhírrel? Tegnap került elém egy díszpéldány, esetünkben a Metropolita című vallási honlapról. (https://metropolita.hu/2017/10/lady-gaga-megbantam-hogy-sotet-illuminatus-eroknek-adtam-el-a-lelkem/?fbclid=IwAR0HN31Hq6JsB0R48D57Z9O-E5aO-UKR1W5e9iArFd6jKMR_YaUkEPKCZ-w) Ebben azt mondja Lady Gaga, miszerint:

„Megbántam, hogy sötét illuminátus erőknek adtam el a lelkem”

A sötét illuminátus erők is megbánhatták ezt, mert az írás szerint a művésznő súlyosan megbetegedett, és csak az egyházhoz való visszatérése tartja benne a lelket.

Akkor mégsem adta el? Hogy is van ez? Baromi rossz üzletemberek lennének ezek az illuminátusok, ha léteznének, de Weishaupt profeszsor fiai kivesztek már nagyon régen, és mikor éltek, akkor sem lelkekkel kufárkodtak.

Hanem a Metropolita még kezdő az álhír-piacon: megjelölte a forrását. Hiba, kérem, öreg hiba, ugyanis még rákeres az ember. Ez a Worldtruth.tv című amerikai álhír-oldal, amely egyebek között tagadja a globális felmelegedést, oltáselleneséget terjeszt és militánsan antiszemita. Hogy minden egyben legyen. Vagy mindenegyben. Bizonyos Eddie Levin vezeti, különben „méregtelenítő” diétákkal is üzletel. A történet már legalább tíz éves, természetesen egy szó sem igaz belőle, az ilyen orgánumnál ez a minimum – ha véletlenül egyszer becsúszna valami igazság is az anyagaik közé, azonnal összeülne náluk az Etikai Bizottság a Ku-Klux-Klan Nagy Sárkányának vezetésével. Különben a legfrissebb híreik között is kiváló címek vannak:

„Trump elnök utolsó figyelmeztetése a sötét illuminátus erők számára!”

„A bitcoin illuminátus csalás!” (Csalás most már, de nem illuminátus)

„A kemoterápia nem válasz a rákra!”

Folytatnám, de unnák. Többet tudnék mondani, mást nem.

Maradjunk annyiban, hogy a nagy techcégek nem fognak minket megvédeni a hazugságáradattól, mert ahhoz át kéne alakítsák a teljes működésüket. Legfeljebb enyhítik az álhírek áradatát, csökkentik a nyomást, ahogy tudják.

Ez esetben mi a teendő?

Ha ők nem védenek meg minket, védjük meg mi saját magunkat.

És az ép eszünket.

Ne tessék minden marhaságot elhinni.

Megosztás előtt ellenőrizzünk minden hírt.

A kibertér nem játszótér.

Szele Tamás

Érdekes egy törvény készülget nálunk, annyi szent – afelől semmi kétség, hogy meg fogják szavazni, főleg azért, mert a törvényhozók nem olvassák a törvényjavaslatokat, ha olvassák, nem értik, ha meg még értik is, nem érdekli őket. Nekünk meg majd főleg érdekes lesz betartani – a legszebb az, hogy a Munka Törvénykönyvét az uniós jogharmonizáció miatt módosítják.

(fotó: HVG)

De hogy alkalmazni miképpen lehet majd az új intézkedést, arról segédfogalmam sincs, maximum annyit mondhatok: sehogy. Aminek az lesz majd a nagy előnye, hogy ha valaki nem szereti a spenótot, amennyiben egyéb bűne nem lesz, legalább ezért meg lehet majd büntetni. De miről beszélek?

A T/4479. számú törvényjavaslatról, ami az Európai Unió adatvédelmi reformjának végrehajtása érdekében szükséges törvénymódosításokról szól. (http://www.parlament.hu/irom41/04479/04479.pdf) Egy szavam nincs az adatvédelmi reform, a GDPR ellen, kell az, nagyon – csak ez a példa is mutatja, mi lesz abból, ha magyar jogalkotó értelmezi. Ugyanis a mostani változtatások után tilos lesz a szolgálati, munkahelyi vagy munka céljára kapott gépen magánjellegű tevékenységet végezni.

Na bumm, tetszenének mondani, munkaidőben tessék dolgozni, csevegni, játszani meg szörfölni otthon is lehet.

Hát, körülbelül ezt mondják a jogalkotók is.

Ha ez ennyire egyszerű volna.

Az világos, hogy a közértben az eladó nem fog bősz magánlevelezésbe kezdeni a gépén, mikor dolgoznia kéne, hiszen egymásnak adják a kosarat a vevők, a könyvelő is könyvelni fog, nem játszani, ha munka van, csak éppen mondjuk az újságíró esetében nem válik el olyan élesen a magánszféra a munkától: ha nekem most ír egy üzenetet egy kolléga, mert megtudott valami fontosat (és ilyen azért minden nap van), akkor az most munka, vagy magánélet? Munka, mondanánk. És ha az a kolléga történetesen barátom?

Különben nem is a munkafegyelem miatt van erre szükség. A magyar munkafegyelem számítástechnikai téren abból áll, hogy a munkahelyi hálózatokról letiltják a közösségi oldalakat, a rendszergazda fél évente leszedi a játékokat a munkahelyi gépekről, két nap múlva úgyis rajtuk lesznek, és kész, megvolt a Nagy Irgumburgum, legfeljebb olyan esetek fordulnak még elő, amikor a féregvírust a munkavállaló pornóoldalról szerzi a szolgálati gépre és lebukik. Az kínos, de még a munkafegyelem körébe tartozik.

Nem, itt valóban adatvédelemről van szó. Pontosabban arról, hogy a munkaadó – amely a számítástechnikai eszközt biztosítja – felelős az adatkezelésért és emiatt bármikor ellenőrizheti az adatforgalmat. Számítástechnikai eszközt mondok, nem számítógépet, ugyanis a törvényjavaslatban is ez szerepel. Ami – majd meglátjuk – messzire vezethet.

Egyszóval, a törvényjavaslat indoklása világosan leírja, mi a bajuk:

„A munkáltató által biztosított számítástechnikai eszközökkel összefüggésben a hatályos rendelkezésekhez képest a változás abban mutatkozik meg, hogy a magánélet ellenőrzésének kizárása helyett a hangsúly arra kerül, hogy a munkavállaló a rendelkezésére bocsátott számítástechnikai eszközt kizárólag a munkaviszony teljesítése érdekében használhatja, mivel az Alaptörvényből és a Polgári Törvénykönyvről szóló törvényből is levezethető a munkáltató azon kötelezettsége, hogy a magánélet nem ellenőrizhető. A 11/A. § (4) bekezdése alapján tehát a munkáltató az átadott számítástechnikai eszközön tárolt adatba az ellenőrzés során addig tekinthet be, ameddig el nem tudja dönteni, hogy az adat magáncélú adat-e.”

Hát ez eddig érthető, csak mégsem igazán az. Ugyanis az nagyon is rendben van, miszerint a munkaadónak semmi köze a munkavállaló magánéletéhez, így is van, ne is legyen.

Azonban az adatvédelmi törvény miatt a munkaadónak ellenőriznie kell a cégnél zajló adatforgalmat, adatbiztonságot, és elvileg ez is jól van így, hiszen a mai világban az információ az új olaj vagy urán, megfelelő gépet feltörve a konkurencia vagyonokat szerezhet, fontos dolog ám az adatbiztonság.

Viszont ez a két alapvető jogi elv ütközik abban az esetben, ha a munkavállaló ír haza egy e-mailt a munkahelyi gépéről a párjának, hogy vegyen tejet és kenyeret, ugyanis a munkavállalónak ezt a forgalmat is ellenőriznie kell, csak épp joga nincs hozzá, mert ez nem az üzleti kommunikáció része, hanem az alkalmazott magánéletéhez tartozik.

Mit tesz ilyenkor a magyar jogalkotó?

Nem kivételeket képez a törvényen belül, nem eseteket határoz meg, az hosszú, munkával jár és értelmezni kell majd a jövendő eljárások folyamán. Nem: egyszerűen megtiltja a munkára adott készülék magánjellegű használatát. És ezzel meg is oldotta a problémát.

Teremtett ugyan harmincmillió másikat, például mi lesz a távmunkások munkavégzés céljából kiadott gépeivel, kettőt kell majd tartsanak otthon, egy sajátot, egy cégeset? Mi lesz a szolgálati okostelefonokkal, amik nagyon gyakoriak? Mi lesz az azokon található névjegyekkel, címlistákkal, telefonszámokkal, kapcsolati hálóval? Mindent végképp eltörlünk?

A névjegy-lista külön érdekes kérdés. Az elég fontos dolog és magánjellegű – de hát csak nem mentheti az ember az egyik helyre a hivatalos számait a másikra a családiakat? Én legalábbis ilyen embert nem ismerek. És igen, ha tehetik, lopják, a Big Data számára nagyon fontosak a kapcsolati hálók.

Annyira lopják, hogy a minap az enyémet is megpróbálta egy ismeretlen lenyúlni.

Becsületesen megmondom: fogalmam sincs, ki volt és miért tette, amivel próbálkozott. Az a helyzet, hogy nekem három okostelefonom van, egyik új, de olcsó, a másik kettő régi, ám olcsók voltak azok is a maguk idejében. Mindkettőt használtan kaptam. Mármost az újra át akartam másolni a régiekről a magánjellegű fotóimat, amikből rengeteg van, erre a legjobb módszer a Bluetooth-technika. Másoltam, másolgattam, elfelejtettem... tény, hogy pár hétig a Bluetooth bekapcsolva maradt a régi készülékeken is. Múlt héten épp dolgozom, mikor pendül az egyik régi készülék. SIM-kártya nincs benne, de az adatok, telefonszámok, képek mind rajta vannak. Ki az, mit akar? Bluetooth-párosodási kérelem érkezett. Honnan? A készülék neve: „JamesBond”. Párosodjon veled a miss Moneypenny... jó, nyilván maximum valamelyik szomszéd lakásból jöhetett a felkérés, nálam nincs több ilyen készülék, de minek? Az írja: „A névjegyekhez és a címlistához kér hozzáférést”.

Ej, a cifra mindenségit! A bluetootht azonnal kikapcsoltam (mindenen), és elgondolkodtam: ugyan a közvetlen közelben, tizen-huszon-valahány méteren belül is van mindenféle, zálogház, Airbnb-s lakás, szóval abban biztos lehetek, hogy nem a szomszéd akart kukucskálni, matatni a dolgaim között, inkább valami ismeretlen, de azért ez régebben nem volt divat – megy az utcán, a gangon az adathalász, és ahol nyitott Bluetootht talál, megpróbálkozik, mint egy digitális besurranó? Elég sok ember elérhetősége van meg az én telefonomon, olyanoké is, akik nem szeretik, ha zaklatják őket, fontos embereké is, kevésbé fontosaké úgyszintén.

Aranybánya is lehetne az a kis adatbázis, megfelelő kezekben.

Odafigyeltem, tehát nem lett az – de mi van, ha egy másik, a telefonhoz, számítástechnikához kicsit sem értő tulajdonos véletlenül „igent” nyom?

Baj. Szóval, tényleg nem kéne félvállról venni az adatvédelmet, azt én sem mondom.

De hogy a magánjellegű és céges adatforgalom szétválasztását (tényleg, mi lesz a családi cégekkel?) tilalommal oldjuk meg, az is hungarikum.

Egy megoldást tudnék javasolni az ellentmondásos helyzetbe kerülő cégeknek és munkavállalóknak: kössenek új szerződést, olyant, ami kitér ennek a problémának a kezelésére is.

Mert a mostani törvénnyel csak a számítástechnikai boltok keresnek, náluk kell megvenni a sok új, magáncélra használatos készüléket.

A szerződésekkel meg az ügyvédek keresnének.

De hogy valaki mindenképpen keres majd ezen a nagyon okos új törvényen, az biztos.

Szele Tamás

Keserű hangú interjút adott Pálinkás József akadémikus a felvidéki Pátria Rádióban Veiszer Alindának – keserű szavakat mondott, van is bennük igazság meg nincs is. Tudós embertől több logikát vártam volna, de amint látom, hiába – hát sebaj, gondoljuk tovább mi, amit ő elkezdett mondani, lássuk, mire jutunk, ha folytatjuk a gondolatmenetet?

Mindenekelőtt ismerni kell Pálinkás úr pályafutását, ez elengedhetetlen. Tudni kell, miszerint 2001 és 2002 között fideszes oktatási miniszter, 2008 és 2014 között az MTA elnöke, 2015-től tavalyig pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt. Egyszóval, nem nevezhető a rendszer üldözöttjének, sokat próbált ember, még ha nem is viszontagságot próbált sokat. De ne is legyenek gondjai a tudósoknak, nem az az ő mércéjük. Hanem lássuk, mit mondott?

„Csalódott vagyok az egész magyar értelmiségben, hogy fél kiállni, hogy teljesítse értelmiségi feladatát, azaz megmondja, hogy miről mit gondol, kertelés nélkül.”

Pálinkás tehát úgy érzi, elárulták, őt is, a magyar tudományt is, mert kevesen védték az Akadémiát. Hát, de ki árulta el?

A magyar értelmiség?

A teljes?

Mindenki, Tamás Gáspár Miklóstól mondjuk a vasúti mérnöki karig?

Ez olyan egységét tételezné fel a magyar értelmiségnek, amire vérzivataros történelmünk folyamán sosem volt példa. Elképzelem, ahogy két értelmiségi találkozik, szokás szerint semmiben sem értenek egyet, vitatkoznak, polemizálnak, de a végén annyiban megegyeznek, hogy Pálinkást meg az MTA-t mindenesetre el kel árulni, a magyar tudomány ügyével együtt, bármi más képezheti vita tárgyát, de ez nem, ez axióma.

Meg aztán vagyunk egy csomóan, akik nem haboztunk soha kertelés nélkül elmondani a véleményünket. Nem egy jövedelmező foglalkozás, az igaz, de vagyunk: csak épp csodát tenni mi sem tudunk, főleg, mikor nem is lehet. És mi is ezer felé húzunk, amin keseregni szokás, pedig nem baj az: épp egy értelmiségi egység, egy „véleményfront” ártana a legtöbbet a magyar kormánnyal szemben állóknak, ugyanis a kórusban hangoztatott, kötelezőnek tekintett „közös” véleményt elég volna egyszer elsöpörni, és már száz évre előre be is lenne fogva mindenkinek a szája. Meg hát ez a rendszer sem tart örökké, ennek is vége lesz egyszer: ha elmúlt, az utódja ne legyen ugyanilyen vagy esetleg rosszabb, ne előre kialakított, közösségi vélemény alakítsa ki. Azt már nem is mondom, hogy géniusznak kéne lennie, aki kialakítja, nem is elsősorban azért, mert mindenkinek meg kéne feleljen valamennyire, hanem inkább azért, mert a helyzet pillanatonként változik, ezt kéne követnie, állandóan frissülve a „közös véleménynek”. Akkor már jobb a természetes állapot, ami szerint mindenkinek megvan a maga véleménye. És azt hangoztatja.

Na, de azzal az eggyel nem lehet vádolni a független magyar értelmiséget, hogy ne hangoztatná, amit gondol. Épp ezért kulcs a gondolathoz az interjú folytatása:

„Az, hogy kezd kialakulni egy kritika nélküliség, értelmiségiként rémülettel szemlélem. Elhiszem, hogy senki sem szereti a kritikát, de én mindig igyekeztem magam olyanokkal körbevenni, akik ha hülyeséget akarok csinálni, megmondják a szemembe.”

Így már érthetőbb: Pálinkás a kritika nélküliségre haragszik, arra bizony én is. Csak akkor nem kéne egy kalap alá vennie minden értelmiségit.

Különben is, ez az egy kalap alá vevés pont az, amit kedvenc pártunk és kormányunk el szokott várni tőlünk: ő szokta készen adni a skatulyákat, és kaján vigyorral szemléli, ahogy belétuszkoljuk polgár- és embertársainkat. Ugye, mindig akad ügyeletes ellenség, mármint, akit kineveznek annak, amint akad ugyanilyen kinevezett barát is (nem tudom, melyik kínosabb az illetők számára), mármost mivel általánosítani hiba, emberek sokaságára kényszerít rá társadalmi-politikai szerepeket a közvélemény skatulyás mivolta. Mondjuk azt mondják: „a közmunkások ilyenek és amolyanok, tehát erre vagy arra fognak szavazni”. Ez elhangzik pár nyilvános fórumon, elterjed a köztudatban, és hiába van sok tízezer közmunkás, hiába ahányan, annyifélék, mindenki el fogja várni tőlük, hogy ezt vagy amazt támogassák. (Ez csak egy példa, bármilyen más közösséget is mondhattam volna).

Ami nagyon kellemetlen, hogy még a támogatás tárgya is elvárja, és hát gyakran kell csalódnia.

Bizony, az általánosítás, a skatulyázás a kormány eszköze, és még ha az ellenfelei kezébe kerül, akkor is csak a kormány malmára hajtja a vizet. Tehát: nem, a magyar értelmiség nem árult el senkit és semmit, sem aktivitásával, sem passzivitásával. Egyes magyar értelmiségiek igen, mások pedig épp ellenkezőleg, védeni próbálták és próbálják az Akadémiát. Amit viszont – és ezt jól mondja Pálinkás – zsarolnak.

De hogyan jutottunk idáig? Értem, hogy Pálinkásnak nagy örömöt okozna egy dicsőséges forradalmi néptömeg, mely az Akadémia érdekében elsöpri akár a rendszert is, de ez a tömeg sosem fog összegyűlni, mert habár mostanra majdnem mindenki elégedetlen az állapotokkal, mindenkinek megvannak a saját bajai, saját egyéni- és csoportérdekei, amelyek egy újabb csoportérdektől nem íródhatnának felül. Igen, az Akadémia most van bajban, tehát most kéne és kell segíteni rajta, jogosan várja el ezt mindenkitől – ámde mikor más volt bajban, mikor mondjuk a filozófusokat vegzálták, a magánnyugdíjakat vágták zsebre, a mozgáskorlátozottakat, leszázalékoltakat semmizték ki – és folytathatnám napestig, nincs társadalmi csoport vagy réteg, amelyet nagy, valós sérelmek ne értek volna az elmúlt kilenc év folyamán – nos, akkor az Akadémia sem adott ki állásfoglalást a bajbajutottak mellett.

Erre lehetne mondani, hogy nem is dolga, csak az lenne rá a válasz, hogy másnak sem dolga megvédeni az Akadémiát, védje őket a Budapesti Ügyvédi Kamara meg a Coldstream Gárdaezred.

Ez lenne a válasz, és ez rossz válasz lenne.

Ugyanis ha jogtalanságot, zsarnoki döntést észlelünk, minden viszonosság nélkül kéne mindenkinek fellépnie ellene, nem volna szabad mérlegelni, hatáskörünk, dolgunk-e intézkedni, tiltakozni – legyen szó filozófusperről, netadóról, Akadémiáról, mindegy. Igen ám, de az elterjedt skatulyás gondolkodás, előítéletesség, önzés azt mondatja az átlagemberrel is, az értelmiségivel is, hogy „Segítsek? Mit kapok cserébe?”

Semmit. Ne azért segíts, mert kapsz valamit, azért segíts, mert ahol baj van, ott segíteni kell.

Ennek ennyire egyszerűnek kéne lennie. Azonban a „kaparj, kurta” mostani világában kevesek hajlandóak elvi állásfoglalás alapján tiltakozni, segíteni, kockáztatni – kevesen, de azért vannak!

Pálinkás úr, a szó, amit ön keres, amit olyan fájdalmasan hiányol, az, hogy „Szolidaritás”.

Valamint: „Erkölcsi alapvetés”.

És: „Szabadságszeretet”.

Ezek hiányában érzi ön elárultnak magát és az Akadémiát – bár nem történt igazából árulás. Csak a rendszer gyökerei sokkal mélyebbek, mint azt ön gondolná.

De árulás nem történt.

Csak baj van.

Jó nagy baj.

Segítsen, aki tud, és tudjon segíteni, aki akar – meg akarjanak sokan.

Na, ennek vannak rendszerszintű akadályai.

Szele Tamás

Hát, én ezt elmondom, de markoláb legyek, ha értem. Van, ami megérthetetlen, s akárhogy rakosgatja az ember a fejében, semmi polcra nem fér el. Kár, hogy van ilyen, de hát Platón óta tudjuk, hogy ez csak egy barlangmozi, és bennünk egy messzi-messzi galaxis omlik össze, mikor a Darth Vader beszámol a családi viszonyairól, egy mondatban.

Akkor menjünk szépen, sorjában. Mi az a markoláb? A meghatározás szerint

„Égitestevő lény a palóc néphitben. Azt hitték, hogy nap- vagy holdfogyatkozáskor ez a lény „eszi meg” a szóban forgó égitestet. Ezt általában nem kötötték alakhoz, de ha mégis, akkor kutyához hasonló, szőrös fekete állatként beszéltek róla, amely fogyatkozáskor megeszi a Napot, Holdat, majd kihányja.”

Amolyan Ráhu démon, csak az Indiában van, hol éjjel a vadak. De miről beszélek?

Előrebocsátanám, hogy mi itt a Baross téren, ahol pár évtizede van szerencsém rontani a levegőt, körülbelül úgy élünk, mint bárki más, ez egy kis falu. A régi Rómában a háztömböt insulának, szigetnek nevezték és van is ebben valami. Mindenki ismer mindenkit (vagy nem) és többnyire el tudjuk viselni egymást, van, akivel elég jól kijön az ember, akivel meg esetleg nem, azt kerüli.

Anatevka ez, csak egy világváros közepén.

És hát azért nyócker, ha a pereme is. Látjuk a szegénységet, van, mikor át is éljük, voltam én is munkanélküli, éheztem is, és biza megesett, hogy az ajtóm kilincsére akasztva találtam egy zsák ételt, mikor a legkevésbé volt nekem: máig nem tudom, kitől kaptam. Olyan is volt, hogy feljelentettek, de emlékezzünk inkább a szép dolgokra.

Megvannak a hajléktalanjaink is, én a magam részéről bizonyos rációval élve támogatom őket: naponta egyszer mindig adok két kétszázast, ha lehet, ismerősnek, akiről megbízhatóan tudom, hogy elissza, de kétszer már nem is tudnék, mert nem vagyok én sem Krőzus, sem Assisi Szent Ferenc. Vannak közöttük valódi fenoménok: ott van például a Dzsekis. Őt nagyon régóta ismerem, még munkanélküli koromból, csodás hazug, remek csaló és képes kilopni bárki szemét tévézés közben is akár, úgy, hogy csak a film végén vegye észre a károsult. Betyár egy legény, viszont jó haver és nagyon hálás tud lenni. Egyszer, sok éve el akartam adni egy régi rádiómat nagy nyomoromban, és felszólalt értem a neppernél: „Vegyétek meg, ismerem a Tamást, biztos, hogy rendesen lopta”. Nem voltam abban a helyzetben, hogy kiigazítsam, saját volt, vettem én azt, nem kellett lopjam – de a gesztus nemes volt.

Vagy a Laci, aki aktívabb korában bejárta fél Közép-Ázsiát, nem azért, mert ő egy Stein Aurél, vagy mert érdekelte volna, hanem azért, mert Tengizben dolgozott. És nála nagyobb fradista nincsen. Na, ő is rendszeres ügyfél. Vagy a Zsákos Frodó bácsi, aki kitalálta, hogy szerzett egy öreg biciklit, így ha felszólítják, hogy ne tartózkodjon életvitelszerűen, akkor teker egyet a pedálon és már nem is tartózkodik. Azért Zsákos mert zsákba gyűjti a sörösdobozokat, az is elfér a bringán.

Egyszóval, elvagyunk mi egymással, nem szokott baj lenni. Mindenkinek tisztelni kell az elmebaját, az a fontos.

De olyant még nem tapasztaltam, ami tegnap esett meg.

Jár erre mifelénk, ha nem is minden nap, egy hajléktalan bácsi, nevezzük Apókának. Nehéz ilyen helyzetben lévő ember életkorát megbecsülni, de hogy már túllépte a nyugdíjkorhatárt, az biztos. Biztos, mert mondta egyszer, hogy várja a nyugdíját. Valami műszaki dolgokban lehet járatos, iskolája is lehet, mert olvasni is szokott, még a múltkor én adtam neki pár könyvet, a szokásos apró mellé. Van neki szép, hosszú, ősz szakálla. Az életben még senkit sem bántott.

Tegnapig.

Jövök hazafelé a kisboltból, megrakodva, leteszem a szatyrot a tűzcsap mellett, és pipára gyújtanék. Huszonöt éve mindig ott gyújtok rá, mivel ha elszívtam, a tűzcsapon lehet kiverni a hamut a pipából. Pipa a kezemben, Apóka előttem terem:

- Te itt nem pipázol, takarodsz innét, azt a vonalat nem léped át, megöllek!

- Mi a baj, bátyám?

- Dögölj meg, megöllek, ha átléped azt a vonalat!

Igen, van most errefelé egy építkezés, kihúztak egy ideiglenes vízvezetéket, azt mutogatja – a hátam mögött.

- Nem tetszik megismerni, bátyám, hát én vagyok az, a Tamás!

- Nem ismerlek, büdös szakállas zsidó, megöllek, ha nem takarodsz!

Hát, ennek fele sem tréfa. Ez megőrült. És tíz centiről ordít az arcomba, szerencsére alulról felfelé, mert azért én mégis hat láb, három hüvelyk magas vagyok, és ha már át is léptem az ötvenet, attól még rendes szintidőn belül futom az ezer métert (ezt a trolival próbáltam ki, olyan két hetente pont ezer métert kell szaladnom az egyik megállóig, mikor este jövök haza, valóságos edzés, mert olyan nincs, hogy ne lássam, ahogy távolról befordul: na, akkor kell szaladni, hogy elkapja az ember).

Ordít, rázza az öklét. Érdekes, nincs italszaga. Akkor herbál lesz ez... de egyelőre mit csináljak vele?

Nehogy üssön, mert akkor vissza kell ütnöm, és többet nem tudnék tükörbe nézni, hát egy rendes pofontól csontja is törne, amilyen állapotban van szegény... lépjünk hátra, abból még baj nem lett.

Jön és ordít. Zsidózik, mint aki megveszett. Hát hiszen meg is veszett, csak tudnám, mitől?

Na jó, ezt így nem lehet, rágyújtani már amúgy is képtelenség, felcsavartam a hangerőt, és olyant ordítottam rá, hogy fésülködni lehetett a decibelben, hátra is ugrott, el tudtam menni.

De nem értem, akkor sem értem.

Én ezt az embert ismerem évek óta. Vagy azt hiszem, hogy ismerem.

De hát még pénzecskét, könyvecskét, kajácskát is szoktam neki adni, télen adtam régi pulóvert, kabátot is... ördög bújt bele? Csak az lelhette, mert érdekes, hogy azt ordítja: „szakállas zsidó”, és az ő szakálla hosszabb, mint az enyém. A zsidó különben anyai ágon stimmel, de nem beszéltünk emlékeim szerint soha származásról, felmenőkről. Meg hát apai ágon a törökverő is stimmelne, jó régi a kutyabőr.

Jó, hát törököt még verhetünk, de koldust nem.

De mi lesz ezzel az Apókával?

Bemegy a kisboltba és elkezdi horvátozni a tulajt? Nem kap tőle kenyeret, és akkor még jól járt.

Átmegy a másik közértbe, a Nguyenhez, és lemocskossárgázza? Nguyen vietnami, én inkább az édesapjával beszélgettem, mikor itt élt, az öreg százados volt a háború alatt Ho Shi Minh oldalán, műszaki alakulatnál, okos, találékony ember, mindenkinek minden elektronikus kütyüjét ő javította meg. Úgy beszélt angolul, mintha a Baker Street sarkán traccsolnánk. Igaz, oroszul is. Hát a Nguyen sem fogja keresztényi megbocsátással fogadni.

Megkeresi Alit, a kebabost? Én nem kötnék belé egy emberbe, akinek a kezében egy akkora kés van... persze, nem bántaná, de nagyon haragudna, ha learaboznák. Pláne, hogy perzsa.

A hegedűs Gazsitól kér pénzt az aluljáróban, aki ott játszik, és lecigányozza cserébe?

Kihez mehet a környéken ezentúl?

Jé, ahogy elnézem, itt, Anatevkában egy kicsit mindenki kisebbségi...

Ahogy az egész országban is.

Kicsit mindenki ilyen vagy olyan, vagy látszik rajta, vagy nem,

Kihez mehet az olyan koldus, aki megbolondult?

De hiszen ő is kisebbségi, méghozzá nagy bajban van: hajléktalan.

Hát, remélem, csak a herbál zavarta meg a fejét, az még elmúlhat neki.

Mert ha a politika, arra nem tudok orvosságot.

Markoláb legyek, ha értem.

Szele Tamás

Kérem, ez a Trump alapvetően kínai császárnak született. Ez akkor is megépíti a falat, ha a fene fenét eszik. Márpedig a fene feni már a fogát, és valamit mindenképpen meg fog enni – hogy mit, az még kérdéses, olyan gyanúm nincs, miszerint az amerikai demokráciát, az még neki is túl nagy falat volna, de Trump második elnöki ciklusát még megeheti.

(Kép: Sarah Sanders, The White House)

Pedig a minap még Orbán Viktor is kijelentette a kihelyezett frakcióülésen: „Az az érdekünk, hogy Trump újra nyerjen.” Ilyen támogatókkal én a Trump helyében már nagyobb összegben is hajlandó lennék fogadni az elnökválasztások eredményére. Bár, mondjuk a magyar miniszterelnök közismert külpolitikai éleslátása gyakran csap át negatívba – ha ő kiáll egy politikus mellett, azt nem ritkán rövid időn belül elsodorja a történelem, elsöpri egy felkelés vagy más módon viszi el az ördög. De hát miért ne fogadhatna Trump saját maga ellen? Így ha megválasztják, elnök marad, ha nem, megkapja a pénzt, és az orbáni kiállás amúgy is növeli az oddszokat.

Meg a rendkívüli állapot is, amit tegnap kihirdetett. Igen, kérem, rendkívüli állapot van az Egyesült Államokban, és ez még mindig kisebb szenzáció, mint a küszöbön álló anarchia az Egyesült Királyságban: tény, hogy Donald Trump elnök tegnap valóban aláírta a rendkívüli állapot kihirdetéséről szóló elnöki rendeletet.

Mit jelent ez?

Semmi esetre sem azt, hogy elkezdik lőni Fort Sumtert, az régen volt, habár azt sem nevezném rendes állapotnak. Azt sem találnám valószínűnek, hogy bevezetnék a jegyrendszert és az éjszakai kijárási tilalmat a Broadway-n, főleg, mert ez káros anyagi következménnyel járna a színházakra nézvést. Azonban azt jelenti, hogy Trump mégis megépítheti a falát a mexikói határra, annak ellenére, hogy többen vannak az intézkedés ellenzői, mint a támogatói.

Ugyebár, az egész azzal kezdődött, hogy Trump a fal finanszírozásához 5,7 milliárd dollárt kért a Kongresszustól, a képviselőházban azonban a félidős választáson többségbe került demokraták ezt nem adták meg neki – kaphatott volna határvédelmi célokra 1,3 milliárd dollárt, a mostani akadályok kijavítására, de egy vörös centtel sem többet.

Trump megharagudott – szangvinikus ember, ébren töltött ideje nagy részét haraggal tölti – és a fal nélkül nem írta alá a többek között a minisztériumok és kormányzati ügynökségek finanszírozásához is szükséges költségvetést. Emiatt aztán leállt három hétre az Egyesült Államok kormányzati rendszere harmincöt napra, ami megint nem jelent káoszt, de azt igen, hogy több, mint 800 ezer szövetségi dolgozó munkája esett ki kilenc minisztériumnál és több kormányzati ügynökségnél. (Mellesleg: az ilyen leállás nem példa nélküli, 1996-ban volt már egy huszonegy napig tartó hasonló eset). A nélkülözhetetlen feladatot végző szövetségi alkalmazottaknak így is dolgozniuk kellett, fizetés nélkül, több százezer embert pedig fizetés nélküli szabadságra küldtek országszerte, az állami intézmények nem, vagy csak csökkentett üzemmódban működtek. Most ott tart a leállás, hogy a vitázó felek január végén megegyeztek: három hétre újraindítják az államot, ha addig nem tudnak megegyezni, megint leállnak: és a mostani események fényében azt kell mondanom: nem jutnak majd konszenzusra.

Azonban a rendkívüli állapot valószínűleg lehetetlenné teszi az újabb leállást.

Ezért volt hát szükség rá?

Ezért és másért is. Az a helyzet, hogy Trump így sem kapja meg a Kongresszustól azt a potom kis összegecskét, azt az 5,7 milliárd dollárt, azonban rendkívüli állapot esetén belenyúlhat a Védelmi Minisztérium költségvetésébe, és hozzáfér a nemzeti vésztartalékokhoz is, amiket valódi katasztrófák esetére tettek félre. Sőt, utasíthatja a hadsereg megfelelő alakulatait is a fal megépítésére. Én azért javasolnám neki az imádságot és a sűrű sóhajt, mert ha most jön egy valódi hurrikán vagy földrengés, és jöhet, aztán kiderül, hogy a fal miatt nincs pénz a mentési és újjáépítési munkálatokra, a POTUS-t ledarálja a Kongresszus és hamburger formájában kisüt, majd elfogyasztja.

De egyelőre ott tartunk, hogy tegnap bejelentette, miszerint aláírja a rendkívüli állapot elrendelését. A Fehér Ház Rózsakertjében tartott sajtókonferencián azt mondta:

„Aláírom a rendkívüli állapotot, ilyet már korábban is sokszor aláírtak, 1977 óta más elnökök is hirdettek rendkívüli állapotot. Nem egyszerűen azért kell megépíteni a falat az amerikai-mexikói határon, mert ez szerepelt a választási ígéreteim között, hanem mert a déli határokon keresztül kábítószerek, emberkereskedők és bűnöző bandák ömlenek az országba. Nem ellenőrizzük a határainkat. Ahol nincsenek államhatárok, ott nincs állam sem. Nemzetbiztonsági válság van a déli határon. Ez nagyon egyszerű… Meg akarjuk állítani a bűnözőket és a bandákat, hogy ne jöjjenek az országunkba. Mindenki tudja, hogy a falak működnek.”

Ellenben az elnök sajtókonferenciája után percekkel a Demokrata Párt két kongresszusi vezetője, Nancy Pelosi házelnök és Chuck Schumer szenátusi frakcióvezető bejelentette: a kongresszusban és a bíróságokon „minden rendelkezésre álló” eszközt igénybe vesznek az elnök tervének megakadályozására. A két politikus úgy vélte, hogy a rendkívüli állapot „törvényellenes” és megfosztja a kongresszust a költségvetési kiadások ellenőrzésének jogától.

„A kongresszus nem hagyhatja, hogy az elnök megtépázza az alkotmányt”.

Hát akkor lássuk. Trump indoklása, gondolatai nekünk kellemetlenül ismerősök lehetnek, akár a magyar kormányfő is mondhatta volna őket, főleg, ha emlékezetünkbe idézzük azt a nem elhanyagolható tényt, miszerint Magyarországon jelen pillanatban is rendkívüli állapot van közjogi szempontból.

Hogy nem tetszenek tudni róla? Mert nem tetszettek odafigyelni, meg el tetszettek felejteni.

Tavaly szeptember harmadikán jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy Orbán Viktor miniszterelnök szeptembertől márciusig, közel fél évvel meghosszabbítja a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet az ország egész területén. Ezt különben 2015 ősze óta hosszabbítgatják folyamatosan, fél évenként.

Arról, hogy „a falak működnek” nekem elég sok minden eszembe jut, például az, hogy az ősmintául szolgáló Kínai Nagy Fal igazából nagyon ritkán működött, akármi is terjedt róla el a köztudatban: tetszik tudni, azok a valóban nagyon látványos részek, amiket mutogatnak, Patalingnál, azok csak a legjobban restaurált szakaszai. Arról nem is szólva, hogy ez nem egy folyamatos fal, hanem egymás mellett, mögött, majdhogynem összevissza álló falszakaszok, erődítmények halmaza, mikor hol volt rájuk szükség vagy hol volt lehetőség építkezni, oda építették őket. És hát a Fal utolsó szakaszai a XVII. században épültek... tulajdonképpen a legnagyobb része nem is fal, hanem bizony döngölt földhányás, csak azokat a szakaszokat nem mutogatják a turistáknak, bár nem is titkolják – és különben is, messze esnek Pekingtől.

Kétezer évig épült.

Működött?

Hát, lehetne rajta vitatkozni. A hsziungnuk, zsuanzsuanok, egyéb nomád népek ellen kezdték építeni, csak azok egy idő után részben kínai fennhatóság alá kerültek – a Falon túl – részben meg emigráltak Közép-Ázsiába, ahol jobbak voltak a legelők, szóval a védművek okafogyottá váltak, a kínai határ átlépte őket. A mongolok úgy mentek át rajta, mint kés a vajon, hiszen hát nem volt összefüggő: a mandzsuk Vu Szan-kuj tábornok árulása révén még díszkíséretet is kaptak, mikor kopogtattak a kapuján.

Szóval: nem nagyon működött.

Hadrianus faláról sem sok jót mondhatunk, azon kívül, hogy fennmaradtak a maradványai: ideig-óráig megállította a kaledón törzseket, de ha azok minden áron Britannia provinciára akartak volna támadni, úgy megkerülték volna a tenger felől, hajóval, mint a huzat. Csak nem akartak, nem voltak sem elég sokan, sem elég erősek: más egy kis határ menti martalóckodás, fosztogatás és más egy hódító hadjárat.

Más védműveket – a Maginot-vonalat vagy az Atlanti Falat – azért nem említenék ebben az összefüggésben, mert azok kifejezetten katonai, harci létesítmények voltak, ez a fal meg lényegében véve civilek ellen épül majd (ha megépül), nem háborús erődítés.

De miért ennyire fontos Trumpnak ez a hóbort? Hiszen reálisan szembenézve a tényekkel „mi haszna sincs, csupán neve”.

A kulcs a becsvágy lehet. Minden politikusok rákfenéje. Olvashatta valahol azt a közkeletű tévedést, hogy a Kínai Nagy Fal látszik az űrből (nem, nem látszik, különben) és úgy gondolhatja, egy ekkora jel méltó emléket állíthatna az ő hatalmának is.

Az is túltengő becsvágyra utal, hogy ma reggeli hírek szerint azzal dicsekszik: jelölték a Nobel-békedíjra. Ez neki régi álma, nézetem szerint a tökéletesen felesleges és hasztalan, maximum PR-értékkel bíró szingapúri találkozóra is csak azért volt szüksége, hogy esélyessé váljon erre az elismerésre. Most elvileg Abe Sinzó japán miniszterelnök jelölte volna őt az Észak-Koreával való párbeszédért és a koreai-félszigeti feszültség csökkentéséért tett erőfeszítéseiért. Ebben azért érzek némi kétségbeesett kapkodást is Japán részéről, ugyanis a koreai rendezés során a szigetországot némi okkal bár, de szinte teljesen kihagyták az egyezkedésből, nem osztottak nekik lapot, maximum kibicelhettek, míg a nagyok kártyáztak. Az megint más kérdés, hogy Japán korábbi akcióival – a második világháború előtt és alatt – el is játszotta a Koreai-félsziget ügyeibe való beleszólás jogát.

Egyszóval: ez egy végtelenül hiú, becsvágyó ember. Láttunk már ilyeneket, kevésnek lett jó vége.

Fal, Nobel-díj... Piramist nem parancsol, elnök úr?

Az még olcsóbb is lenne.

Piramist talán még kaphat, ha siet a megépítésével és ha azt a hadsereggel végezteti: de hogy ebből nehezen lesz elnöki szék a második ciklusban, az is biztos.

Szele Tamás

Kérem, nehéz így figyelni, itt vagyunk a világ közepén, mely körülöttünk forog, a saját ragyogásunktól nem látjuk időnként, ha történik valami – ebben az esetben a jellemző honi mentalitásra gondolok, mely csak azokat az eseményeket veszi figyelembe, amik kiemelten magyar vonatkozásúak. Hát azért történnek más dolgok is, melyeken ugyan nincs trikolór, de azért fontosak.

Míg mi tegnap azzal voltunk elfoglalva, hogy kapirgáljunk a szemétdombon, Brüsszelben végre megszületett az a megállapodás, ami az európai internetszabadságot fogja meghatározni, erről szavaznak majd az Európa Parlamentben nemsokára. Igen, a mi internetszabadságunkról is szól, konkrétan a sokat vitatott szerzői jogi irányelv szövegéről állapodtak meg. Annak is a 11. és 13. cikkelyét fogalmazták át.

Na és akkor mi van, kérdené bárki, fogalmazzanak csak. Hát nem annyi az. Esetünkben arról van szó, hogy egyfelől kedves akárki megoszthat-e a jövőben bármit, amit nem ő maga írt vagy festett, rajzolt, szerzett, másfelől meg, hogy lesz-e egyáltalán online sajtó? A második kérdés még nem dőlt el véglegesen, az első viszont sokat szelídült. A 13. cikkely ugyanis

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.”

És ezzel mi a baj? Hát csak annyi, hogy az eddigi javaslat szerint a tartalmakat robotokkal ellenőriztetnék (könnyen belátható, hogy ekkora információözönt emberekkel lehetetlen is volna). De hát miért baj, hogy védik a szerzői jogokat? Azért, mert a robot nem válogat, minden idézetet, részletet felismer és tilt is. Ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a szoftver nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

Jé, nahát, nem lennének mémek? Nem ám, de semmi egyéb sem volna, kivéve a saját cicás, kutyás, főzéses képek és bölcsességek ennen kútfőnkből, márpedig nem mindenki egy-egy Caravaggio vizuális téren, és prózában is több a falmelléki Coelho, mint a Rejtő Jenő. Pokoli hely lenne így a Facebook, annyit mondok.

Nos, ezen enyhítettek.

A mostani változat szerint bizonyos feltöltött tartalomtípusokat, például mémeket vagy GIF-eket szabadon meg lehet majd osztani.

Na, akkor félre bánat, félre bú – de mi az a 11-es cikkely?

Az, kérem, a feketeleves. Az arról szól, miszerint

„az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.”

Tehát, mondjuk én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, tegyük fel, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

Hát ennek a javaslatnak a megfogalmazása is változott, de furmányosan ám. A mostani verzióban

De hát ez csak jó, nem? Lesz majd sok pénzecske. Gazdagok leszünk.

Vagy koldusok. Magyarra fordítva ez ugyanis azt jelenti, hogy a Google és a Facebook kellene fizessen a sajtójellegű tartalmak megosztásáért. Ami még elvileg rendben is volna jogi szempontból, hiszen én értéket teremtek alkotás útján (de nagyképűen mondom azt, hogy írok), és ha ők ezt a felületükön megosztják, azzal növekszik a forgalmuk, így a hirdetési bevételük is. No, de mégsem ennyire egyszerű a dolog: mert ők meg a felületet adják nekem ingyen. Olyan ez, mintha a nyomtatott újságot a papírgyár adná ki: én írok belé, ők adják a papírt, a nyomdát, aztán a reklámbevétel az övék, én meg tárgyaljam le a hirdetőkkel, hátha jut nekem is pár garas.

Nem fair, de ha nincs papír, nincs nyomda, újság sincs.

A fennkölt brüsszeli jogalkotás erről az egyszerű sajtóügyi tételről feledkezik most meg: ha abból indulunk ki, hogy a Google és a Facebook köteles nekem jogdíjat fizetni a munkámért, akkor én elvileg jól járok ugyan, de csak elvileg. Mert nem tudom, hány online sajtótermék létezik az Unió területén, de sok-sok tízezer. Azoknak mind vannak munkatársaik, mindegyiknek járna pénz. Minden munkavégzés után. Könnyű kiszámolni, szerintem Menlo Parkban már meg is tették, hogy ez naponta hány millió euró veszteséget jelentene a platformoknak: hagyjuk csak a lila ködöket, miszerint sajtószabadság meg információk szabad áramlása, nem ettől gazdagodtak meg, a valóságban ez nagyon komoly kiadást jelentene.

Meg hát mi a sajtó? Mit nevezünk annak? Ha Pistike ír egy napi blogot a kismacskája székelési szokásairól, és ezt rendszeresen teszi, megnézi minden nap a papája meg a mamája, könnyen minősülhet ez a blog is sajtónak, ha egy algoritmus vizsgálja. Most a honi piacot nem említem, mert egyik-másik algoritmus még az Origót is médiumnak tekintené... Na, ugye, hogy hatalmas anyagi tételről lenne szó?

Épp ezért, amennyiben a 11-es cikkelynek ezt a tetszetősen csalóka változatát megszavazzák, valószínűleg a Google is, a Facebook is, de minden egyéb platform is le fogja tiltani a médiamegjelenéseket a saját felületéről, és abba belepusztul a világsajtó. Az online azonnal éhenhal, az offline rövidesen követi (ugyanis a rövidlátó haszonlesés miatt nem látja, hogy online megjelenés nélkül őt sem fogják venni, az idő kerekét nem tudja visszaforgatni).

Az „egyedi szavak” és „rövid részletek” kitételt pedig a snippetek esetében nem lehet értelmezni. Melyik szó egyedi? Még az sem, hogy „hippokampelefantokamelosz”, mert azt is használta már előttem Rostand. És mennyire rövid a rövid? Jönnek az egymondatos leadek, ajánlók? Eddig az olvasók az ötsoros felvezető alapján küldték el a szerzőt mindenféle meleg éghajlatokra, mert elolvasni nem szokták azt, amiről markáns véleményük van, ezentúl egy-két mondat alapján fognak nem olvasni.

Már persze, ha lesz mit nem olvasni.

Jogi szempontból ezekkel a módosított cikkelyekkel a világon semmi baj nincs, csak helyeselni lehet az elvet, miszerint mindenkinek jár pénz a munkáért. Csak az az átkozott gyakorlat és valóság, az ne lenne – ugyanis a piac vastörvényei szerint ha drága egy gyárban bilifület termelni, akkor azt a gyárat bizony be fogják zárni. Akkor is, ha utána egy bilinek sem lesz füle.

Ki jár jól ezzel?

Hosszú távon senki. Rövid távon főleg a német nyomtatott sajtó egy része, akik azt hiszik, hogy az online tartalmak eltűnésével megnő a forgalmuk. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német print média nagyon jelentős részét birtokolja.

És mi van, ha a techóriások mégis fizetnek?

Akkor tessék értesíteni a Vatikánt mert csoda történt és hitelesíteni kell.

Vegyük csak a Google-t. 5,1 milliárd dollárnyi bírságot fizetett be 2018-ban a Google-tulajdonos Alphabet, és ez több, mint az a 4,2 milliárd dollár, amelyet világszerte adózott. Még így is megéri nekik a működés, csak nem nagyon, ha ezt súlyosbítjuk a napi jogdíjfizetésekkel, érdemesebb bezárni a bazárt vagy kitiltani belőle a sajtót, mint tovább üzemeltetni.

Egyszóval: lehet örülni annak, hogy lesz némi bevétel, már amennyiben egyáltalán megszavazzák ezt a szerzői jogi irányelvet ilyen formában. Különben valószínűleg megszavazzák. De azért aki a holnapra és a holnaputánra is gondol, joggal tart az online sajtó európai méretű válságától.

Tény, hogy a mostani helyzet nem jó. De attól még nem kéne kidobni az ablakon mindenestől. Lehet mondani, hogy fizessenek a gazdagok, csak azok nem attól lettek gazdagok, hogy szeretnek fizetni.

Nem vagyok optimista.

Szele Tamás