Kérem, van ennek a hazának sok bölcse mostanság, egyik nagyobb, mint a másik, csak úgy lobog a sok lángelme szerteszét, mint pásztortűz ég őszi éjszakákon, de abban megegyezhetünk, hogy egyikük sem mérhető Simicskó István kormánybiztoshoz. Simicskó bölcsessége ugyanis olyan mértékű, hogy ahhoz képest még a műszer is gigászi és befolyásolja a mérést – de ez már kvantummechanika.

Egyelőre tehát ott tartunk, hogy Simicskó esze mérhetetlen, megfelelő eszköz híján. Eljövendő századok nanotechnológiája kéne hozzá, de mire alapozom ezt a kijelentésemet? A bölcs és megfontolt kormánybiztos interjút adott volt tegnap a Magyar Nemzetnek, és az azokban megfogalmazott gondolatok ütöttek szíven. (https://magyarnemzet.hu/belfold/honvedelmi-sportkozpontok-halozatat-akarjak-letrehozni-4347707/) Ő ugyanis most a KDNP dísze, a Honvédelmi Sportszövetség elnöke és nem mellesleg ő felel a hazafias és honvédelmi nevelés kidolgozásáért, mint kormánybiztos. Van is erre a célra tárcaközi bizottsága, mindjárt kettő is, az egyik hétköznapra, a másik vasár- és ünnepnapokra. Javasolnám, hogy utaljanak ki neki a hazafias nevelés népszerűsítése céljából láncos lobogót, valamint csicseri pacsirtát is, e kettő sosem árthat.

Annak elemzésébe, hogy mi is a hazafiság, itt és most nem mennék részletesebben bele, de hogy mi ketten, mármint a Simicskó meg én nagyon mást értünk alatta, az bizonyos – annál is inkább, mert engem már neveltek hazafiasan, mely kísérlet tökéletes kudarcnak bizonyult, de erről később, egyelőre lássuk, mit mond a bülbülszavú kormánybiztos.

„– A hazafias nevelés kialakítására létrehozott tárcaközi szakértői munkacsoport jelenleg stratégiát alkot, hogyan lehet a hazafias nevelést oktatás-módszertanilag kialakítani, igazodva a készülő új NAT-hoz.”

Stratégia, kérem, mindig kell, a stratégia nagyon fontos, anélkül tapodtat sem: komolyan meglepődnék, ha a bíbor csizmájú stratégoszok (ilyent viseltek a bizánci tábornokok) arra jutnának, hogy a hazafias nevelés összeegyeztethetetlen a Nemzeti Alaptantervvel, és valamelyiknek emiatt vesznie kell. Nyilván ez fel sem merül, szóval nem értem, miért a haditanács, illetve dehogy nem értem: napidíjért. Menjünk tovább.

„A hazafias és honvédelmi nevelésért felelős kormánybiztos szerint a gyermekek és fiatalok hazafias nevelése legeredményesebben a közismereti tantárgyakon keresztül oldható meg. A korábbi honvédelmi miniszter elmondta: általános iskolában elsősorban a történelem tantárgyon, a nép- és honismeret-, illetve az osztályfőnöki órákon hívnák fel a gyerekek figyelmét nemzeti értékeinkre.”

Hát igen, ugyanis a kézimunka-, kémia- és matematikaórák erre kevésbé alkalmasak. Habár, lehetetlen nincs, csak tehetetlen: Ceausescu Romániájában jártam iskolába, ott aztán minden tantárgyba tettek „hazafias” nevelést, bukott is akkorát a rendszer, hogy öröm volt nézni. De hát olyan ez, mint az akácméz: igen egészséges, csak ha mindenbe rakunk egy kicsit, krémestől a gulyáslevesig, undor és hányás lesz a vége.

„– A középiskolában honvédelmi alapismereteket is oktatnak, ebből érettségizni is lehet. Ehhez már elkészült a megfelelő tankönyv és munkafüzet is. A felsőoktatásban, felmenő rendszerben, önkéntesként katonai ismereteket is elsajátíthatnak a fiatalok, az ehhez szükséges jegyzetek elkészítésére a kormánybiztos felkérte a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet.”

Ó, hát persze. Oktattak nekem is, ott és akkor ilyesmit. Lőttünk is mindenfélével, AK 47-tel például összesen ötöt (nem ötször), mely lövészgyakorlatot ne becsüljünk le, ugyanis abban az időben a román (és a magyar) hadsereg átlagos gyalogosa is körülbelül ennyit lőtt teljes katonaideje alatt. Ez pont elég tudomány ahhoz, hogy az ember egy ütközetben összeszarja magát és ha van egy csepp esze, bebújjon az első egérlyukba, másra viszont nem való. Ezt meg onnan tudom, hogy kalandos életem folyamán láttam valódi háborút – a délszláv térségben – és nagyon sajnálom, hogy Simicskó úr nem látott, ugyanis például az aknatűz nagyon üdvös hatással lett volna harci szellemére. Aki ugyanis akár csak egyszer is lát ilyesmit, a saját szemével, annak gyökeresen megváltozik a véleménye minden háborúról és dicsőségről.

Örökre.

De most jön a szép:

„Simicskó István felhívta a figyelmet, hogy a hazafias nevelés erősítését a XXI. századi új kihívások, a hibrid háború lehetősége is megköveteli.

A szakma által negyedik generációsnak nevezett hadviselés lényege az információs háború, ez az ellenség a lakosság tudatára, lelkiállapotára okos hálózati eszközök segítségével nyomást gyakorol. Közösségi oldalakon toboroznak, félrevezetnek, destabilizálnak, irányított káoszt idéznek elő – sorolta fel a veszélyeket, amire a kidolgozás alatt álló hazafias, illetve honvédelmi nevelési program is választ ad.”

Államtitkár úr, ön meglep. „Ellenség”? Hadban állunk? Kivel? Mióta? Mi okból? Az igaz, hogy zajlik a harmadik világháború a virtuális térben, de ebben a konfliktusban Magyarország csak szemlélő és néha csatatér, nem kellünk mi senkinek az észak-koreai, kínai, orosz és más titkosszolgálati hackerek csatájában, bár maga nem is a hackerekre gondol. Azt mondja: az ellenség a lakosság tudatára, lelkiállapotára okos hálózati eszközök segítségével nyomást gyakorol.

Valóban: ezt a célt szolgálják például az orosz eredetű álhírek és a káoszgép-doktrína, melyről tegnap volt szerencsém írni. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-kaoszgep/) De maga azt is mondja: „közösségi oldalakon toboroznak, félrevezetnek, destabilizálnak, irányított káoszt idéznek elő”.

Akkor fordítsuk meg: tehát az az ellenség, aki a közösségi oldalon szervez bármit is? Maga szerint az. Ebbe márpedig beletartozik minden ellenzéki megmozdulás, mert olyant ritkán láttam, hogy egy tüntetést a Magyar Nemzet vagy az Origo hasábjain szervezzenek meg.

Illetve: láttam. A Békemenetet.

De biza az is ellenség, ugyanis a Békemenet és a CÖF is nagyrészt online szervezkedik.

Uram, maga sem állhatott nagyon elöl, mikor az észt osztották: vigasztalja az a tudat, miszerint a hazafias neveléssel foglalkozó emberek közül csak kettőt tudnék mondani, akik éles elméjükről voltak híresek, az egyik Rudyard Kipling, ő a maga idejében írt egy történelemkönyvet a fiúiskolák számára, de utána közölte: ilyesmivel soha többé nem foglalkozik. A másik meg Móra Ferenc, aki nagy anyagi nyomorában és politikai üldöztetésében elkezdett 1848-as történeteket írni az ifjúságnak, de becsületére váljék: ennél tovább nem ment és ezek sem uszítottak senki ellen.

„Arról is beszámolt, hogy egy másik tárcaközi munkacsoport a Honvédelmi Sportközpontok hálózatának kialakításán dolgozik. A járásonként épülő központok technikai és küzdősportoknak, illetve a sportlövészetnek adnak helyet.”

Ó, hát itt van benne a pénz! Azokat a központokat fel kell építeni, az beruházás, ahhoz kell kivitelező, megannyi kis forrás, amiből csurran-cseppen a pénz, ha ugyan nem ömlik majd. A lövészet különben igen üdvös foglalkozás, de, mint láthatjuk, értéke nem hadászati, hanem gazdasági.

Összegezve: ennek a hazafias nevelésnek pont annyi haszna és értelme lesz, mint a romániai aranykor hasonló törekvésének, úgy is néz ki, annyi is a veleje.

A srácok lőnek majd párat a méregdrága lőtéren és lógnak majd nagyokat a hazafiság-óráról. Ha megfegyelmezik őket, és nem lógnak, akkor meg úgy megutálják a torkukon leerőltetett, tizenkilencedik századi, álromantikus maszlagot, hogy ki tetszenek majd nevelni egy nemzedék pacifista anarchistát. Ami cseppet sem baj, csak nem ez a maguk célja. Tapasztalatból mondom: a legtotálisabban terjesztett állami propagandát sem hiszik el többen, mint a lakosság 18-20 százaléka, mindenki más émelygést kap tőle – éspedig minél jobban erőltetik, annál inkább.

Simicskó úr, maga, mint nemzeti szellemű politikus, pontosan tudja, hogy ősi közmondásunk szerint a nagy akarásnak szarás a vége.

Baráti tanácsom: ne erőltesse ezt a láncos lobogót, még soha, sehol nem lett jó vége.

Sőt: ez ügyben a csicseri pacsirtával se menne sokkal többre.

Javaslom továbbá a hazafias nevelés indulójának a Jaburek tüzérről szóló dalt, a Svejkből.

„Az ágyút odafenn csak tölti szünte- szünte...

az ágyút odafenn csak tölti szüntelen.

Jön egy bősz golyó sivítva,

mindkét karját leszakítja.

de ő nem pihen, csak tölti szünte-szüntelen,

az ágyút odafenn, csak tölti szüntelen...”

Ez ugyanis megmutatja minden hangos és harcias, kakaskodó hazafiaskodás végső értelmét.

Szele Tamás

Ma megint kicsit az álhírekről lesz szó csak ma kicsit oroszosan. Meg egy kis külpolitikáról. Meg úgy egy kicsit mindenről, hiszen Vlagyiszlav Szurkovnak, aki az orosz álhír-rendszer – és mellesleg a mai orosz politikai rendszer – egyik feltalálója, főideológusa beláthatjuk, hogy mindenhez van köze.

Most például a putyinizmus százéves fennmaradását jósolta meg.

Azt nem értem, miért nem mindjárt ezer években számol? A módszer akármeddig hatékony maradhat, ha nem változik meg az emberi természet, és az nem igazán változékony: illetve, pont az az egyetlen reményünk, hogy marad, amilyen mindig is volt, és egyszer csak odacsap az asztalra, a harmincmilliomodik hazugság után. De mielőtt a mostani tézisekre térünk, lássuk Szurkov rendszerének alapvetéseit!

Ő egyébként ezt a rendszert „szuverén demokráciának” nevezi és az egyik fó tulajdonsága a bizonytalanság.

Bárki bármikor lehet liliomos szűz, ezüst páncélos Grál-lovag, emberevő sátánista vagy gyilkos útonálló, ugyanis semmi sem állandó, nincsenek tények, nincs bizonyosság, csak vélemény és hit van: valakinek vagy valaminek a minőségét nem a valós tulajdonságai döntik el, hanem az, mit hisznek el róla. És hányan. Az információáradat befogadói ne mérlegeljenek, hanem fogadják el, amit kapnak: nyilván azt fogják elfogadni, amit többször hallanak egybehangzóan. Itt nyer értelmet a KESMA létrehozása is. A propagandagépezet lényeges eleme azonban a Káoszgép, ami összevissza, értelmezhetetlen, szenzációs, elbizonytalanító tartalmakat, álhíreket ont magából, így aztán az olvasó belefárad a bonyolult igazság fáradságos keresésébe, és elfogadja a koherensen fogalmazó média hazugságait, ugyanis azokat legalább érti.

Szurkov álellenzéki pártokat alapít és szüntet meg Oroszországban, a pillanatnyi érdekek mentén, tulajdonképpen egy globális méretű Kerényi Imreként rendezi a rendszer politikáját, ami így már tényleg nem más, mint egy valóságshow a tömegek számára.

Kavargó káoszt teremt, és megmutatja benne az egyetlen biztos pontot – Putyint.

Goebbels kisinas sem lehetne mellette.

Bár Goebbels is gonosz célokat szolgált – ilyen eszközökkel jókat nem is lehet. Hiszen ez manipuláció.

Tulajdonképpen ez a második nagy iskolája a tömegmanipulációnak az utóbbi száz évben, illetve a harmadik: Goebbels a vezérkultusz és a nemzetvesztő veszély hazug sulykolására alapozta a magáét, ahogy Sztálin emberei is, Finkelstein az ellenfél totális megrágalmazására, Szurkov pedig viharos örvényekbe dobja az alanyát, aztán mentőövet mutat neki, amin Putyin neve áll. Nem dobja oda azt a mentőövet, ugyanis nem a kimentés a cél, hanem az alany benntartása a kavargó árban, de úgy, hogy higgyen benne: egyedül Putyin segíthet rajta, egyedül ő a stabilitás.

Más országokban persze más a Nagy Megmentő. Bármilyen nevet fel lehet írni bármilyen mentőövre. Olyanra főleg, ami nincs.

Marionett-színház ez, amiben a néző a bábu, őt mozgatják a zsinórokon keresztül.

Nos, ennek fényében tekintsük, hogy Szurkov már tavaly áprilisban azt írta a Global Affairs magazinban megjelent cikkében:

„Oroszország feladta azt a több évszázados törekvését, hogy egyesüljön Nyugat-Európával és új korszakot nyit a történelmében. Ezt a geopolitikai magány időszakának nevezhetjük. Oroszország hősies utazása a Nyugat felé véget ért, ezzel lezárul az a négy évszázados korszak, amelyben az oroszok többször megpróbáltak a nyugati civilizáció részévé válni – hiába. Oroszország kereskedelmi kapcsolatokat tart majd más országokkal, amelyekből befektetések érkezhetnek, a felek know-how-t cserélhetnek vagy háborúzhatnak, kooperálhatnak és félhetnek egymástól, utálhatják vagy csodálhatják egymást, de az oroszok nem tűznek maguk elé hamis célokat. Nem tagadják meg önmagukat, hogy olyanok próbáljanak lenni, mint a nyugatiak.”

Ezt ne úgy tessék olvasni, hogy egy csalódott értelmiségi pesszimista véleménye: ez a Kreml főideológusának optimista nézete!

És ezt a gondolatmenetet folytatta a Nyezaviszimaja Gazeta című napilapban hétfőn megjelent cikkében. Szerinte a demokrácia illúzió, Oroszország pedig, amelyben új típusú állam van kialakulóban, az évszázad végéig a putyinizmus útján fog fejlődni.

Mielőtt alaposabban is idéznénk, felhívnám a figyelmet egy elég fontos ténykörülményre: ezt a cikket a magyar sajtó az MTI híreiből ismeri, ami annyit jelent, hogy államilag terjesztett információról van szó. Így értékeljük tehát.

„Az orosz állam (a Szovjetunió széthullása után) tovább él és most már ez egy olyan új állam, amilyen sohasem volt nálunk”

Ez mindenképpen igaz, ugyanis ha már előbb is lett volna ilyen állam, akkor a mostani másféle lenne. Valamint kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, mert másképp lesz vizes a lábad – mondta Hérakleitosz, vagy valami hasonlót emlegetett.

„A politikus szerint a terhelési próbák azt bizonyítják, hogy éppen ez a szervesen kialakult modell jelenti az orosz nemzet túlélésének és felemelkedésének hatékony eszközét, nemcsak az elkövetkező évekre, hanem évtizedekre és az a legvalószínűbb, hogy az egész előttünk álló évszázadra. Úgy vélekedett, hogy az orosz történelemben négy olyan alapvető államszervezési modell ismert, amelyet az alapítójukról neveztek el: III. Iváné, Nagy Péteré, Leniné és Putyiné. Ez utóbbi nagy politikai gépezete felpörög, és Oroszország még sokáig Putyin állama marad, mint ahogy a jelenlegi Franciaország de Gaulle ötödik köztársaságának tekinti magát, Törökország továbbra is Atatürk hat nyíl ideológiájára támaszkodik, az Egyesült Államok pedig az alapító atyák értékeire.”

Ahogy vesszük. A modell, a rendszer „szervesen alakult ki”? Mint mindegyik a világon, olyan rendszer ugyanis nincs, amelyik ne hivatkozna tömegek akaratára, nemzeti érdekre, Magasztos Lócitromra, történelmi szükségszerűségre vagy a Gondviselésre: még Kádár egypárt-rendszere is „történelmileg alakult így”. Minden véres mészárlásra vagy aljas hazugságra, kétszínű cselre mondhatjuk utólag hogy „de hiszen ez természetes volt”, „ennek így kellett történnie”, amit az is bizonyít, hogy nem történt másképp. Putyin államisága is vagy fennmarad, vagy jön egy még szervesebb valami, és még természetesebben átveszi a helyét. És akkor az lesz az egyedüli és magától értetődő államrend – mármint a befogadók számára.

Itt két fontos dolgot ne feledjünk: az egyik, hogy Szurkov befogadókban gondolkodik, közönségben, nem választókban. A másik, hogy az államrend magától értetődik és természetes, ez legitimitásának forrása.

„Oroszországban nincs mély állam, az teljességében látható, de van mély nép. A mély nép mindig észnél van, a szociológiai felmérések, az agitáció, a fenyegetések, valamint a közvetlen tanulmányozás és hatásgyakorlás egyéb eszközei nem érnek el hozzá.”

Nem a fenét. Ez az írás sem egyéb, mint hatásgyakorlás. A „mély állam” konteós kifejezés az állami tisztviselők, hivatalnokok, intézmények és az állami médiumok által alkotott rendszerre, ami „állam az államban” - no, az ugyan még Oroszországban van csak igazán, galambocskám! A „mély nép” kifejezésnek meg semmi értelme, hiszen a nép halmaza tartalmazza a rendszer híveinek és a rendszer ellenzőinek halmazát egyaránt.

„Az orosz rendszer becsületesebb a nyugatinál, mert Oroszországban hagyományosan nem rejtik él, hanem épp ellenkezőleg, demonstrálják a katonai és a rendőri funkciókat, és ott a legfontosabb az államfő és a nép közötti bizalom.”

Nyugaton sem rejtik el: legfeljebb azért nem találjátok őket, mert nincsenek is. Nyugaton nem „ravaszabb a cenzúra”, nem „megfoghatatlan”, nincsenek világösszeesküvések: hanem nincs cenzúra, a rendőr nem azért van, hogy téged fegyelmezzen, és a katona nem veheti el a karórádat, mert nem. És kész. Oroszország rendszere nem „becsületes”” hanem leplezetlen. Mert hát minek ott már bármit is leplezni?

„Putyin államának egyedi és fő erénye a nép meghallgatásának és megértésének, valamint a vele összhangban való cselekvésnek a képessége. A lényeget tekintve, a társadalom megbízik az első számú vezetőben, ami azonban nem azonos a jó cárba vetett hittel.”

Nem hát. Csak épp egyforma. A nép meghallgatása és megértése? Mikor is jön a nép kihallgatásra, jövő héten valamelyik csütörtökön? Kár, hogy akkor fog Putyin antilopra vadászni a sarkkörön túl. Hogy ott nincs antilop? Te csak ne aggódj, népecském, lesz, kívánj inkább jó vadászatot.

„Az orosz állam korszerű modellje a bizalomból ered és a bizalomra támaszkodik, ez a gyökeres eltérés közte, valamint a bizalmatlanságot és a kritikát kultiváló nyugati modell között.”

„Az orosz politikai rendszer jelentős exportpotenciállal is rendelkezik, egyes elemeit külföldön is tanulmányozzák és alkalmazzák.”

Bizalom? Hiszen próbálnál csak bizalmatlan lenni és ennek hangot is adni... a nyugati rendszer erőssége épp a kritika szabadsága, ugyanis ha léket kap a hajó, azon nem az segít, ha vízbe dobjuk a hajósinast, aki észrevette, hanem az, ha betömjük. És mindegy, milyen büszkék vagyunk a mi hajónkra, mennyire állítjuk, hogy nem kaphat léket. Bízni? Politikusban? Majd, ha piros hó esik. Előbb veszek telket a Marson és vetem be hibrid kukoricával.

Igen, az orosz rendszer elemeinek külföldi alkalmazása tagadhatatlan, mi is egy ilyen kísérlet alanyai vagyunk.

Voltunk is.

De most vált kritikussá a helyzet. Az állam – ha csak a sajtó világát nézem – megengedte egy ellenőrizhetetlen álhír-birodalom létrejöttét, sokszor tíz vagy akár több száz elemmel, nem tartom kizártnak, hogy nem csak engedi a hamis hírek terjesztését, mintegy hallgatólagosan, hanem néha be is segít a szervezésbe. Aztán létrehozott egy hatalmas, monolitként álló, vezényszóra működő sajtóbirodalmat, ami a központi véleményt mutatja. Ahhoz lehet igazodni az álhírek dzsungelében, ugyanis az jut el mindenkihez. Ezzel a két óriással szemben áll a maroknyi független sajtóorgánum Dávidként a maga kis parittyájával – de bocsánat, még a Bibliában sem volt szó két Góliátról! Itt meg annyit kéne legyőzni, pénz nélkül, hátrányból indulva, mondhatni egy szál csavarhúzóval két óriás csatahajó ellen.

A magyar állam ezen a területen – is – sikeresen alkalmazza a Szurkov-doktrínát.

Az már kissé tragikomikus, hogy minden jel arra mutat: annak érdekében teszi, hogy egy bezárkózó Oroszország határai mentén lehessünk vazallus ütközőállam, amely felfogja az esetleges nyugati csapást.

Ennél többet nem kaphatunk a Kremltől.

De hiszen megkaptuk tőlük a Káoszgépet.

És most dolgozik!

Szele Tamás

Most miért? Csak annak az elítélt Ivan Gyenyiszovicsnak lehet, Orbán Viktornak nem? Csak, mert miniszterelnök? Igenis lehet, kérem. Neki is meg kell írni egy napját, jár neki annyi, amennyi egy akármilyen orosz fegyencnek! Időben is, elbánásban is. Megérdemli a törődést, azt hogy foglalkozzanak már egyszer vele is. Úgy istenigazából, a lelkével, a világával.

Viktor Győzovics, bocsánat, Orbán Viktor korán kelt. Korán, mert tudta, aznap sok dolga lesz, de azért is, mert már évek óta alvászavarral küszködik. A gondok, kérem, a gondok... galambocskáim, el sem tudjátok képzelni, mennyi mindennel kell törődnie egy miniszterelnöknek. Felkelt, töltött egy féldecit – az erős ital biztonsággal, önbizalommal töltötte el, és nem utolsósorban megakadályozta, hogy borotválkozás közben megvágja magát. Hiába, meg-megrezdül a kéz, a rengeteg munka, stressz... Azért a reggeli kávét sem hagyta ki, és utána, rántotta közben belenézett a sajtószemlébe.

Na, igen, a vasárnapi országértékelő. Orbán kicsit elmosolyodott: ha valamit, hát ezt csakis sikernek lehet nevezni. Ez a hét pont mindent megold, aki elégedetlenkedni mer, az ezentúl már nem csak az ő ellensége lesz, hanem a népé, sőt, az emberiségé is. Valóságos sztálini alkotmány, Betartani őket? Majd meglátjuk. Annyira csak, amennyire épp lehet. Vagy semennyire. Hát nem elég az, hogy elhangzottak? Mikor a sajtószemlében az Indexhez ért – hamar odaért, a saját sajtója olvasatlanul került a papírkosárba, olvasható kormánypárti médium épp úgy nincs, mint proletár humor, Lenin elvtársnak igaza volt ebben, csak rohadt burzsuj firkászok vannak – először elégedetten bólogatott: jó az összefoglaló. Pontosnak mondható. Adjon Isten ezer ilyen becsületes ellenséget. Aztán kiszólt a komornyiknak, aki ellátja a titkári teendőket is:

- Aljosa! Nézd már meg nekem az interneten, mi volt a gyermekszülési világrekord?

- Azonnal, Viktor Győzovics, ki is nyomtassam?

- Nyomtasd, galambocskám, utálom a képernyőt.

Két perc múlva előtte volt az írás, az is az Indexről, de négy évvel ezelőtti. (https://index.hu/tudomany/til/2015/01/21/fergeteges_fertilitas/?fbclid=IwAR2OXLtgU5Qn9RW-HKCz4aAxNv87Nw1F5SHWYuUlXcr2xq0lamsy0QzbdLQ)

„A – vitatott – rekordtartó egy Feodor Vasziljev nevű férfi és egyes források szerint Valentyina, más források szerint ismeretlen nevű felesége, aki összesen 69 gyereket szült. Ez szinte lehetetlennek tűnik, mivel egy gyerekkel számolva több mint 51 éven keresztül kellett volna folyamatosan terhesnek lennie.

A brutális szám úgy jött ki, hogy az asszony

16 ikret;

7 hármas ikret;

és 4 négyes ikret

szült 1725 és 1765 között, azaz negyven év alatt. A 69 gyerekből 67 élte túl a csecsemőkort. És ez csak Vasziljev úr első felesége volt. Az ikrek nemzését elősegítő génekkel ellátott férfinak második feleségétől hat ikre, és két hármas ikre született, 18 gyereke nyolc szülésből. Ezzel összesen 87 gyereknek lett az apja.”

Elsápadt. Nyolcvanhét gyerek is lehetséges! Persze, Oroszországban, a Nagy Földön minden van, ez is megeshet. Csak rendszer ne legyen belőle, mert az maga lenne az államcsőd. Persze, így is államcsődöt jelentene a hét pont betartása, de ki tartja be? Mindenesetre feljegyezte magának a szalvétára: „Index bedarálása után az archívumát töröltetni, mint a többit!”

Akkor mi van mára? - morfondírozott a Tisza íróasztala mögött. Ja igen, fontos a Lőrinc búzahízlaldája. Vagy gabonapetrencélője. Vagy amit a búzával csinálnak, na, feldolgozzák. Rég volt már, mikor ráért ő ilyeneket tudni. Annak lesz a megnyitója, az fontos, nagyon fontos. És délután?

Ja, délután meg este jön a Pompeo. Az meg kellemetlen lesz, ha nem is olyan fontos, mint a gabonaistálló vagy mi. Azokban az ügyekben egyedül nem is dönthet, előtte telefonálni kell. Utálta ezeket a moszkvai hívásokat. Mindig úgy érezte magát, mint mezítlábas muzsik, kezében a kucsmájával, amint a bojárt instállja, de hát ha nem akar bajt, így kell viselkedni. No, de előbb jön a Lőrinc pajtája, és az tényleg fontosabb, abban pénz van.

Elmerengett: még egy féldeci? Nem, mégsem: emberek előtt kell beszélnie. Észrevennék talán.

A kocsiban már kezdett magára találni. Nem lesz itt semmi baj, lezavarja ezt a megnyitót, ahogy az összes többit is, mit neki egy nyamvadt siló! A nemzetiszínű szalagot egy mozdulattal vágta át, a pódiumon meg már eszébe jutott a pontos kifejezés is. Gabonakeményítő-üzem! Ez az! De minek kell a gabonát keményíteni? Nem mindegy? Annak, hogy pénz legyen belőle. A beszédet már hiba és röhögés nélkül mondta el: (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-epul-ujabb-merfoldko-az-elelmiszeriparban)

„A magyar élelmiszeripar újabb mérföldköve... egy teljesen más dimenzióba léphet a gabonafeldolgozás az országban... Jó, ha nem csak számokból tudom, de láthatom is, ahogy épül Magyarország... sok ilyen vállalatra lesz szükségünk a jövőben, bátor és vállalkozó szellemű cégekre... adnánk az ország más városaiba és más falvaiba is, ha lenne több terv és több vállalkozószellem”.

Naná, az is hozzám kerülne végül, amit máshova adnánk, ahogy ez is – gondolta, de nem mondta ki. Még jó, hogy Visontán meg tudtak ebédelni, az sem rabolta az időt Budán. Az irodájába lépve jókedvűen szólt oda Aljosának:

- Ljosenyka, rakj ki egy búzás fotót a Facebook-oldalamra a népnek, mert igen jó kedvem van, aztán hívd fel nekem a Gazdát!

Amint leült, elpárolgott a jó kedély. Nem lesz ez egy sima hívás. De tévedett: a Gazda jó kedvében volt.

- Vlagyimir Vlagyimirovics, elnézésedért esdeklek, hogy drága idődet rabolom, de bátyuska, ma jön hozzám az az átok amerikai Pompeo.

- Tudom én azt, Viktor Győzovics, hogyne tudnám, galambocskám, itt van nekem a naptáramban, ezer szerencséd, hogy magad hívtál, ha én kellett volna rád csörögjek, szorulnál, tudom, Istenem! No, mit akarsz?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, az a kérdés, ő mit akar éntőlem.

- De Viktor Győzovics, ennyire hülye nem lehetsz, meg is küldte neked a kérdéseket, nem olvastad el? Pedig angolul küldte!

- Rég volt az már, goszpogyin, mikor én Oxfordban inaskodtam, meg aztán minek is olvastam volna, nem elég, ha te olvasod? Látsz te mindent, ezer szemed van tenéked - égen, földön, föld alatt!

- Az már igaz, Viktor Győzovics. Akkor figyelj, mologyec, mert csak egyszer mondom el. Mindent megígérsz neki, amit csak szeretne.

- A gázvételt is?

- Azt is, galambocskám, legfeljebb majd nem tartjuk be. De nagyon szép amerikai rakétarendszereket vehetsz majd nekem tőlük. A Huaweiről meg mondjál, amit akarsz, úgyis az lesz, amit akarok.

- Értem, goszpogyin. És a civilek? Előttem civilekkel találkozik!

- Szard le a civileket, Vityenka, Pompeo elmegy, ők ott maradnak, akkor csukod le őket, amikor akarom, annyit sem számít a szavuk, mint farkasordítás a tajgában.

- Akkor így lesz, goszpogyin.

- Így legyen, Vityenka, csak ügyesen, ahogy szoktad.

- Örömest igyekszünk! - adta meg a cári fenségnek kijáró tiszteletet a hagyományos köszöntéssel.

Aztán megtörölte a homlokát. Ezektől a beszélgetésektől mindig kiveri a hideg veríték. Muszáj volt innia valamit:

- Ljosenyka, hozz valami erőset!

- Parancsolj, Viktor Győzovics.

- Mi volt ez? - kérdezte, miután egyből felhajtotta.

- Szto gram vodka, Viktor Győzovics. Serkenti az emlékezetedet!

Végső soron a tárgyalások simán lementek, hiszen csak mosolyogni és bólogatni kellett. Meg a végén vacsorázni, a Petikére előrelátóan felkötötték a partedlit, úgyhogy nem ette le magát nagyon, Pompeo is sietett, nem volt semmi baj.

Még egy erős ital, és irány az ágy. Azért most már maga töltötte ki a kisüstit, és elmerengett: sokkal biztosabb a keze, mint délben vagy reggel volt. Kiszólt:

- Ljosenyka, lefekszem. Halál fia, aki felkölt.

- Várj csak, Viktor Győzovics, elalvás előtt még olvasok egy kicsit neked.

- Olvass, Ljosenyka, azt mindig szeretem. Ma mit olvasol?

- Ma Alekszandr Szolzsenyicintől olvassuk az „Ivan Gyenyiszovics egy napja” című történetet.

- Miért ezt?

- Emlékeztetőül, Viktor Győzovics, emlékeztetőül ezt is. Nehogy még megfeledkezz a Gulágról...

Szele Tamás

A miniszterelnöki évértékelő és az epekrízis sok szempontból hasonlítanak, elannyira, hogy nálam egybe is estek. Véletlenül, természetesen, merő egy tiszta véletlenségből – bennem valóban akad némi mazochizmus, hiszen képes voltam figyelemmel kísérni a főméltóságú agymenést, de magamtól sosem súlyosbítottam volna eperohammal.

Mindennek van határa, nem lehet büntetlenül halmozni az élvezeteket: vagy Orbánt elemzem, vagy a rosszullétet, és mivel az előbbi a közérdekű, maradjunk a miniszterelnöknél, még akkor is, ha hatásaiban nagyon sok közöset mutat az utóbbival. Persze, vannak különbségek is: például az előkészületeket illetően. Az epegondokra nem nagyon lehet felkészülni, engem majdnem mindig váratlanul érnek, a miniszterelnöki évértékelőre viszont igen: épp ezért körül is kerítették fekete lepellel borított kordonnal a Várkert Bazárt, ami így tehát felvette a „Várkert Bezárt” nevet. Én mindig mondtam, hogy akármilyen ígéretes is ez a politikus, egyszer még rács mögött és gyászkeretben végzi. Ennek is eljött hát a napja...

(Fotó: 444)

Na jó, de hagyjuk meg a hedonista víziókat a hanyatló Nyugat ópiumának: mit mondott ez a drága ember?

Szokása szerint sokat és vadakat. A legradikálisabb kijelentése az volt, miszerint:

„A magyarok ismét hisznek a jövőjükben”

Abban mindenképpen hisz a nép, hogy lesz holnap is nap: csak abban nem biztos senki, milyen lesz ez a holnap. Orbán szerint ragyogó.

„A magyar gazdaság a dimenzióváltás állapotában van, a hagyományos ipari termelés mellett nő a magas hozzáadott értékű, kutatásra épülő ipar részesedése. De fizikai munka mindig lesz, a munkások nem fognak eltűnni, mindig szükség lesz a munkájukra, ezért meg kell becsülni őket - közölte. Azonban fel kell futtatni az új digitalizációra, robottechnikára épülő iparágakat is.”

Igen, persze, dimenzióváltás, Csillagkapu, féregjárat, robotok... mindig mondtam, hogy ebben az emberben egy nagy sci-fi író veszett el. Sajnos teljesen elveszett, pedig annak jobb volna, mint kormányfőnek.

„Mindenkinek lesz munkája, otthona, minden gyermeknek lesz bölcsőde, óvoda, iskola, étkezés és tankönyv, lesz támogatás a fiataloknak, és jut mindenkinek tisztes idős kor is.”

Édes úr: nincs politikus a világon, aki ezeknek az ellenkezőjét ígérné. Vagy ennél kevesebbet. Ezek azok az alapvetések – más dolgokkal együtt, természetesen – amiket minden államnak biztosítania kell a polgárai számára. Ha ezeket egy kormány nem biztosítja, joggal döntik meg, hempergetik meg kátrányban és tollban, és zavarják ki a prérire. Hogy a valóságban az alapkövetelmények nem mindig teljesülnek, például esetünkben sem? Az most még csak jó magának (és rossz nekünk, választóknak), mert megígérheti a betartásukat és érvelhet úgy, hogy ellenfelei ezektől a minimálisan is járó dolgoktól akarják „elvágni” a népet. Azonban ha sokáig hibádzni fognak a fent említettek, változni fog a helyzet, és magának nagyon rossz lesz. Az előbb idézett mondattal nem mondott többet, mintha az ígérte volna: „Szabad lesz lélegezni és a víz felülről lefelé folyik majd”.

De egyébként minden rendben van az országban, a világban már nem annyira, Brüsszel az új internacionalizmus fellegvára (már bocsánat, de milyen legyen egy államszövetség központja, netán nacionalista?), ámde mi választ adunk nekik.

„Nekünk, közép-európaiaknak még megvan a saját jövőnk”

- hangsúlyozta, kijelentve ezért: a kormány bevándorláspolitikája szilárd marad,

„nix ugribugri”.

Ez bevándorláspolitikának elég lapidáris. Viszont tény, hogy rugalmas: szinte bármi beleférhet. Ugyanis semmit sem jelent. A valódi intézkedések a családvédelem terén zajlanak majd, éspedig feltehetően azért, mert ha kellőképpen megszaporodunk és elsokasodunk, az Orbán Viktor fejében hemzsegő migránsok majd elkerülik a Kárpát-medencét, mert olyan nagy lesz a zsúfoltság, hogy egyszerűen be sem férnek.

Akkor lássuk azt a hétpontos családvédelmi akciótervet:

„1. Bevezetik a fiatal házasok gyermekvállalási támogatását. Minden 40 év alatti nő, aki első házasságát köti, 10 millió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első gyermek érkezésekor három évre felfüggesztik, a második gyermek érkezésekor újból három évre felfüggesztik, és a tőketartozás harmadát nem kell visszafizetni. Ha harmadik gyermek is születik, a kölcsön további részét teljes egészében elengedik.

2. Bővítik a csok kedvezményes hitelét. Jelenleg a kétgyermekes családok 10, a három és több gyermeket családok 15 millió forint kamattámogatott kölcsönt vehetnek igénybe új lakás vásárlására. A jövőben a két- és többgyermekes családok a hitelt használt lakások vásárlására is felhasználhatják.

3. Közölte: eddig a harmadik és minden további gyermek születése esetén egymillió forintot vállaltak át a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. Most már a második gyermek születésekor egymillió forintot, a harmadik gyermeknél 4 millió forintot, minden további gyerek születésekor újabb egy-egymillió forintot vállalnak át.

4. Kitért rá: azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek az szja fizetése alól.

5. Azt is mondta: elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. Legalább hétszemélyes új autó vásárlását támogatja a kormány: a legalább három gyermeket nevelő családok 2,5 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak.

6. Orbán Viktor arról is beszélt, megvalósítják a teljes bölcsődei ellátást. Három év alatt 21 ezer új bölcsődei férőhelyet létesítenek. Az év végéig ebből megépítenek 10 ezret, 2020-ban és 2021-ben pedig további 5, illetve 6 ezret. Ez azt jelenti, hogy 2022-re minden szülő, ha akarja, bölcsődébe viheti a gyermekét.

7. Hetedik pontként említette, hogy bevezetik a nagyszülői gyedet, így ha a szülők így döntenek, a nagyszülők is gyeden maradhatnak helyettük.

Bejelentette a középiskolai nyelvoktatás korszerűsítését, közölve: minden középiskolás a 9. és a 11. tanév nyarán kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehet részt a kormány költségén.

Beszámolt továbbá arról, hogy a kormány döntése értelmében 700 milliárd forintot fordítanak egészségügyi fejlesztésekre, ideértve a budapesti centrumkórházak megépítését is.”

Kérem, tudom, hogy ez hosszú volt, de tessék nekem elhinni: csakis eredetiben és a legnagyobb pontossággal szabad idézni. Hát mi akar ez lenni?

Ez bizony az ígérgetés magasiskolája. A vak is látja, a gyermek is tudja, hogy ez a hét pont így és ebben a formában, most nem valósítható meg, nagyon szép és jó volna, ha mégis, de egyszerűen nincs rá pénz. Akkor minek kellett megígérni ezt a skandináv típusú jóléti társadalmat? Azért, mert

Ez már az ultima ratio, a diktatúrák logikája. Sajnos a kormány valóban lépéselőnyt élvez, ugyanis a politikai logika alapján ő van abban a helyzetben, hogy megígérhet bármit a világon, legfeljebb nem tartja be. Itt nem is csak annyiról van szó, hogy az ígéret-cunami kényelmetlen helyzetbe hozza a mostani ellenzéket (mert hát ők nem nagyon riposztolhatnak más ígéretekkel – itt már minden meg lett ígérve és némileg még több is), itt már arról beszélünk, hogy ez a logika minden jövőbeli ellenzéket is lehetetlenné tesz.

Nem csak a bevándorlásra érvényes tehát a vezérelv: „Nix ugribugri”.

„Az igazi nagy utazás még vár a magyarokra, és a legnagyobb győzelmek még csak most jönnek. (...) Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” - zárta beszédét Orbán Viktor.

A fekete kordonok rácsai mögött.

Hát...

„Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja...”

Szele Tamás

Először is szögezzük le: a Próféta Galéria egész jó hely. Erre a kiállításra éppenséggel tökéletes volt. Sem nem kicsi, sem nem nagy, könnyű elérni a Gellért térről. Ha metróval megy az ember, el se nagyon bírja kerülni, no de minek megy oda? Kiállítást nézni megy oda.

Ez az elfoglaltság lehet hasznos és lehet mulatságos, de „Az oszlopok között” című vernisszázst megnézni ezen felül még érdemes is.

Ugyebár, az ember azért látogat kiállítást, hogy valamivel gazdagodjon lelkiekben, ha mással nem, tapasztalattal, mint azt sok más esetről elmondhatjuk – nos, itt azért bizony nem csak tapasztalatot szerez az értő szemű látogató, hanem élményben is részesül. Méghozzá művésziben.

No, de hát miért ez a címe a kiállításnak?

Az oszlop mint olyan, nem csak építészeti elem, nem pusztán a födémet tartja, állhat más célból is. Jelet állít, utat mutat, igazodni lehet hozzá: ha a keresésbe belefáradt vándor meglátja, tudja már, emberlakta helyhez közeledik, vége a kietlen pusztának. Ha két oszlop áll, még jobb, ha három, az már biztos jele a kultúrának. Főleg ebben a mai sivatagban. Azt mondanám én, feleim, keressünk mi oszlopokat, manapság ránk fér.

Hát ilyen oszlopokat mutat nekünk ez a tárlat, jólesik közéjük állni, érezni a biztonságot, amit nyújtanak. De mutatnak is, az Ég felé: az oszlop lehet obeliszk, jelezheti, hogy templomban járunk, Göröghonban, adhat fedelet az időjárás elől – és tarthat útjelző táblát is. A kiállító művészek - Csongrádi János, Gályász Attila, Hollai Krisztina és a kalandos életű Nacsády András belső utaik oszlopait mutatják meg a közönségnek, utazásra indul velük az ember – de ezek az utak bármilyen bonyolultnak is tűnnek, mindig a célhoz vezetnek.

Haza, ahonnét elindultunk.

Csak van, aki elfelejt hazatalálni.

Azért jó az oszlop: látja a vándor, merre menjen, mit keressen.

A képi világ mindannyiuknál más, ahogy az eszközök is: Hollai Krisztina nemlineáris, gyakran vendéganyagokkal gazdagított világa bonyolult és gazdag lélekre vall.

Nacsády András sokat látott vándor, aki egyaránt láttatja velünk finom, kissé impresszionista hangulattal élete helyszíneit és sújt le egy Dali erejével látomásos grafikáin keresztül.

Csongrádi János képein látszik a módszeres építész alapossága, értő szeme: nincs rajtuk részlet, ami ne volna a helyén, de mégis élő világot látunk, nem csupán építészeti rajzot – a képek mintha lüktetnének, lélegeznének.

Nem tagadom, hozzám Gályász Attila sötétbe hajló, de mégis színes művészete áll a legközelebb: az ő képei nem kietlen, csendes, lény nem lakta Éjt mutatnak, abban a homályban mindig ragyog legalább egy halovány csillag, utat mutatnak az oszlopok, rend terem majd a káoszból...

Tessék megnézni ezt a tárlatot, mely a Magyar Nagyoriens Egyesület támogatásával jött létre, higgyék meg nekem: érdemes. A megnyitón Götz Eszter szavai és Dömény Krisztián citeraművész improvizációi adták meg az alaphangulatot – de aki oda nem jutott el, annak is csak épülésére szolgálhat a látogatás.

Hiszen hát többek között ezért vannak az oszlopok, ezért állunk közéjük.

Hogy épüljünk.

Faragjunk a durva köveken.

Már egy kis nézelődés, egy vésőnyom is sokat segít azon az otromba sziklán, amivé manapság kezd változni mindegyikünk.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, közismert tény, miszerint Álmos atyja Ügyek volt, és rá való tekintettel magyar közélet máig elképzelhetetlen ügyek nélkül. Ügyek húzódnak végig vörös fonalként történelmünkön, kisebb-nagyobb ügyek teszik tönkre az életünket nap, mint nap, és ügyekbe fogunk belepusztulni is egyszer majd. Nem csak mi, a dédunokáink is. Amint vitézlő eleink úgyszintén.

Az azért viszont mégis túlzás, hogy a jó Hunyadi Jánosnak még manapság is vannak ügyei. Persze nem neki vannak, hanem nekünk, romlásnak indult, hajdan erőseknek, de látjuk is a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazánkon, ahogy Berzsenyi Dániel írná. Most például teljes a köd a Hunyadi-film ügyében: a Pesti Srácok szerint leállították a „magyarellenes” film forgatását (https://pestisracok.hu/breking-leallitottak-a-hunyadi-film-elokeszuleteit/?fbclid=IwAR2vYKAyrhuFv8pYTpRV69I9Lpsm2kZzLQVCM-K4dthHzeQPMKU7H8DHUm8), a Magyar Nemzeti Filmalap szerint dehogy állították, folynak az előkészületek a maguk medrében, mármost egy produkció esetében azt a kérdést nyugodtan nevezhetjük kardinálisnak, hogy lesz-e belőle valami, avagy mégsem? Kérem tisztelettel, az ezer dologtól függ, de leginkább az udvaroncok intrikáitól.

Megpróbálom megmagyarázni.

Szóval, ezzel a filmmel az a helyzet, hogy már szervezték a forgatást, amikor a Pesti Srácok – és az ő nyomukban a teljes kormánymédia, ideértve az Origo topcsi agáit és a 888 irreguláris szpáhi martalócait is – frontális támadást indított a produkció ellen, mondván (mit mondván, hujjogatván!): ez a film meggyalázza Hunyadi emlékét, van benne egy beszéd, ami „héber tüzéreket, lovári pattantyúsokat, horvát huszárokat” emleget, és babgulyást főznek benne, ami abban a korban lehetetlenség. Ezt aztán állandóan felemlegették, mígnem tegnap reggel a Pesti Srácok szerint leállt a forgatás, de sehol máshol nem állt le. Akkor most mi az igazság?

Az igazság esetünkben – meglátásom szerint – még nem dőlt el. A Pesti Srácokban morgolódó Stefka István érvei nevetségesek: Hunyadinak nagy serege volt, ha a töröknek négyszer nagyobb is, elképzelhetetlen, hogy akár egyik, akár másik ármádia nemzeti szempontból homogén lett volna. Sőt, tudjuk, hogy nem is volt egynyelvű, nemzetiségű a magyar sereg, mert a török Szeád-ed Din leírása szerint:

„A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását.”

Az más kérdés, hogy abban az időben a nemzeti hovatartozás harmadlagos kérdésnek számított, lévén, hogy nem voltak valódi nemzetállamok: már bocsánat, de magát a végvári rendszert is az olasz Filippo di Stephano Scolari vagyis Ozorai Pipó építtette ki, Zsigmond király utasítására, akit ezért Zsigmond temesi ispánná nevezett ki. Márpedig ez akkoriban az ország egyik legnagyobb méltóságát jelentette. Hát elképzelhető ilyesmi egy homogén nemzetállamban? Arról nem is szólva, hogy maga Zsigmond király is másodállásban német és cseh király, valamint német-római császár volt, ami azért szintén nem mutat kizárólag nemzetállami elkötelezettségre.

Lehet mondani, és igaz is lenne, hogy Hunyadi János nem volt római, nem volt egy Iulius Caesar, és csaták előtt nem szórakoztatta a katonáit sem esztrádműsorral, sem beszédekkel, mert nem is volt ideje efféle szamárságokra: egy filmben attól még mondhat fiktív beszédet, ennek semmi akadálya, ha a valóságban nem is az orátori képességei miatt szerették.

No, eddig a filmet ellenzők érvei és azok cáfolata, a babgulyást most kihagynám, ugyanis szerintem annak kulcsszerepe nincs, sem az alkotásban, sem a vitában, az csak erősíteni hivatott a forgatókönyv körül támadt szélvihart.

De akkor most leáll a produkció vagy nem áll le?

A helyes válasz az, hogy a kormánymédia valóságában leáll, a reális valóságban vagy igen, vagy nem, vagy kisnyúl.

Ez az ügy részévé vált a Magyar Kulturális Forradalomnak, éspedig nagyon jellemző részévé: pillanatnyilag Búvár Kund kezeiben van, aki vagy megfúrja, vagy nem. Minden attól függ, ki szól Kundhoz, hogy szól Kundhoz, és épp kit neveznek ki Búvár Kundnak.

Sajnos a sok havi kultúrkampfot részleteiben is elemezve életemben először igazat kell adnom Stumpf Andrásnak, aki a Válasz online-ban január 28-án tette közzé saját ismereteit erről a különös és borzalmas folyamatról (https://www.valaszonline.hu/2019/01/28/szakacs-arpad-kulturharc-prohle-ojd/?fbclid=IwAR1Pl2UZQ5RpcDx_WmOayJk8MLyyy3mriUPgimSRwgXTspXforbD949FYnc).

Hát kérem, ha ez igaz – és nagyon annak látszik – akkor itt nincs sem központi stratégia a magyar kultúra és tudomány elfojtására, nincs előre elkészített kormánykoncepció az „új, nemzeti kultúráról”, akkor sincs, ha ők maguk mondják, sőt, akkor sem, ha mi magunk is logikai úton erre a következtetésre jutunk. A helyzet ennél sokkal rosszabb: ugyanis a szervezett támadás helyett egyéni martalóc-seregek jutottak pénzhez, paripához, fegyverhez, hatalomhoz és most logikátlanul, kaotikusan folytatják aszimmetrikus háborújukat az általuk gyűlölt alkotók és kulturális vezetők ellen. De adjuk át a szót Stumpfnak:

„A Válasz tucatnyi minisztériumi és múzeumi dolgozóval, az íróakadémia életében résztvevőkkel folytatott háttérbeszélgetést, hogy kibogozza, ki fújja a kultúrkampf passzátszelét. Az eredmény hasonló ahhoz, amit a Magyarságkutató Intézet hátterénél fedeztünk fel: pontos ideológiai terv helyett pulzáló erőviszonyok, alkalmi szövetségek, személyes sértettségek, sőt szakadásközeli helyzetek a kívülről monolitnak tetsző rendszeren belül. Tapasztalataink szerint tehát leginkább Lackfi János találta fején a szöget, amikor lapunknak a következőket mondta: „Lehet, hogy minden úgy történik, hogy fölébred reggel az ördög és azt mondja, most jól megnyomom ezt a gombot, lerombolom ezt vagy azt. Mégsem hiszem, hogy így megy ez. Sokkal inkább úgy, hogy adott egy szakma, ahol mindenki tele van sértettséggel, indulatoktól fűtve háborog. Ezeket a fortyogásokat valaki kihangosítja, és máris indulhat a listázós kulturális lobbiharc, a kiszorítósdi, az iszapbirkózás.”

 A „baráti tűz” első nagy áldozatának, Prőhle Gergelynek kényszerű távozása mögött is feltűnik a személyes motívum. A „Keresd a nőt!” ősi jó tanácsa ebben az esetben Vastag Andreáig vezet minket, aki Csinszka-kutató irodalomtörténészként ugyan nem emelkedett Rockenbauer Zoltán-féle magasságokba, ám a Prőhle-időszak alatt összerúgta a port a PIM-mel. „Képeket kért az új kötetéhez, mi pedig nem adtuk őket. Nem volt ebben semmi elfogultság, csupán annyi, hogy a kiadója az előző kötet képeiért sem fizetett még. A borítóra szánt képet sem támogattuk, mert pont azzal az illusztrációval nem sokkal korábban jelent meg kötet” – idézi fel a múzeum egyik dolgozója a történteket. Vastag mindenesetre mellre szívta az esetet. „A Petőfi Irodalmi Múzeum több alkalommal megtagadta tőlem a közlési engedélyt. Ez a tudományos kutatás szabadságának megsértését jelenti. Harmadik, Szendrey Júlia összes költeményeit tartalmazó kötetemhez írtam hat elemző tanulmányt, valamint egy hetediket, melyben éppen annak történetét írom le, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hogyan akadályozta munkámat és azzal együtt könyveim megjelenését.” Mindez még nem is mutatott volna túl a személyes purparlén – ha Vastag Andreában nem tisztelhetnénk tavaly óta egyúttal a hetvenéves Raffay Ernő ifjú feleségét is.”

Sőt, Vastag Andrea követte el a Magyar Időkben az Ady Endrét gyalázó, nagy port felvert programcikket.

Raffay hozta Szakács Árpádot, ő a Magyar Időket, Apátit, Bayert, de hozta Takaró Mihályt is, akivel együtt publikáltak a Trianoni Szemle című világlapban egykoron. Miért fontos ez a lap? Mert ugyanide írt-írogatott hobbitörténészként Kásler Miklós emberminiszter is, aki ily módon saját körének érezte a szerkesztőség világát.

„Olyannyira, hogy amikor 2017. június 4-én a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) a lapot kiadó Trianon Kutatóintézet tízéves fennállását ünnepelték, a kutatóintézet és a folyóirat munkájáról az akkor még messze nem miniszter, hanem a „hobbitörténész” onkológiai vezető Kásler Miklós és Raffay Ernő beszélt. Miniszterként Kásler aztán az első adandó alkalommal kitüntette Takaró Mihályt: tavaly nyáron, a pedagógusnap alkalmából, a gyerekek harmonikus személyiségformálásában kiemelkedő munkáért.” (Válasz)

Lehetséges volna? Ennyin múlott az egész, ezer hajó indult volna Trójába Heléna illusztrációi miatt? Persze, ez csak a casus belli volt, az ürügy, ami elindította a háborút, a tehetségtelenek Nagy Bosszúhadjáratát a tehetségesek ellen – mindig mondtam, hogy mivel az ilyen embernek fogalma sincs a tehetségről, szent meggyőződése, hogy a siker csak pozíció, helyezkedés kérdése, épp ezért ahelyett hogy tanulna és fejlesztené a meglévő képességeit, minden erejével talpat és alfeleket nyal, helyezkedik, szövetségeket köt, összeesküszik, lefelé rúg nagyokat, míg el nem éri azt a polcot, amire saját véleménye szerint hívatott, és amelyen magára ragaszthatja a „Befőtt” címkét. Míg ki nem nevezteti magát a megfelelő helyre.

Baj akkor lesz, ha teszem azt, operaénekesi vagy hegedűművészi ambíciói vannak, ugyanis ha netán egyszer énekelni vagy játszani kell, mindjárt kiderül róla, a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem befőtt.

Hogy most ez a kis illusztráció-affér kiváltója volt-e a kultúkampfnak, elszabadítója a jól beágyazott dilettánsok pusztító indulatának, mint Gavrilo Princip golyója Szarajevóban, vagy egy mellékes affér, arról nem kívánok vitatkozni, ugyanis egyszerűen még zajlanak az események, folyamatok, korai még a konty és a következtetés. Annyit mondok csak, hogy ez van olyan valószínű, mint a többi, erősen konteós elmélet az ügyben.

Az is mond valamit, hogy a írása megjelenése után Stumpf Andrást – pont őt! - megtámadta az Origo és „az elvtelen újságíró mintaszobrának” nevezte a 888. Nem mondták, melyik írásáért, abba is belékötöttek, hogy a pozsonyi Új Szóban (is) publikál – de hát sapienti sat, elég fájós tyúkszemre léphetett valamelyik anyagával.

Lehet, hogy pont az idézett anyaggal. Meg az is lehet, hogy mással.

Kérem, röviden: a magyar kulturális forradalom pont olyan kaotikus, mint a kínai volt. Csak kevesebben halnak bele.

Egyelőre.

Nem a kultúrharcosokon múlik.

Káosz van, ügyek vannak.

Szele Tamás

Majdnem megfeledkeztem róla, zajlott az élet, de még nem késő: három napja lett tizenöt éves a Facebook. Kinek örömére, kinek bánatára – és nagyon látszik a srácon, hogy serdülő. Sőt, az is, hogy a hibáit egyhamar nem fogja kinőni. Hát akkor lássuk, mit adtak nekünk a rómaiak, illetve mit adott Mark Zuckerberg?

És mit vett el?

Én a magam részéről eleinte – körülbelül tíz éves a fiókom, tehát a valódi előidőkből kimaradtam – el voltam ragadtatva a közösségi oldaltól. Egyrészt valóban összehozott évek óta nem látott, régi ismerősökkel, mikor elkezdtem használni, másrészt pillanatok alatt nem csak megjavult, de ki is épült, meg is erősödött a kapcsolatrendszerem, ami azért volt akkor nekem nagyon fontos, mert épp munkanélküli voltam, és reményem sem nagyon volt valamiféle állásra. Igaz, külsősként dolgoztam egy online női lapnak (míg tulajdonost nem váltott) és az Indóháznak is írtam, de ebből nem igazán lehetett megélni, maximum az éhenhalást kerültem el. Ráadásul akkortájt volt a kormányváltás is, aminek – korábbi rossz tapasztalataim miatt – nem örültem. Igazam is lett, de nem ez a fontos. Viszont pár hónap alatt lett munkám, egy év után már fizetésem is. Tehát igen, nagy hasznom volt belőle: a Facebook kapcsolatokat ad az embernek.

Ad, de el is vesz.

A gyermekkori, kamaszkori ismerősök, iskolatársak, fiatalkori kollégák jelentős részéről derült ki, hogy nem is volt olyan nagy kár velük évtizedekig nem találkozni: most már számomra vállalhatatlan elveket vallanak. Hiába töltöttünk együtt valamikor szép és izgalmas időket, ha mára - mondjuk – kizárólag politikai szélsőségekkel vagy például repülő csészealjakkal hajlandóak foglalkozni. Sok illúzió foszlott szét: igaz, sok új ismeretség is született. Tehát a Facebook nem csak ad és elvesz kapcsolatokat, hanem voltaképpen bizonyos formában az ismeretségeket karbantartó rendszerként is működik.

Volt idő – úgy 2010 és 2014 között – mikor a magyar nyelvű Facebook tűnt az honi ellenzéki politika legfőbb platformjának. Ez már elmúlt, főleg azért, mert kiderült: mindenki mást ért ellenzéki politikán és senki sem hajlandó semmiféle kompromisszumra. Tulajdonképpen az első átütő sikert a Milla érte el a közösségi oldalt kihasználva, csak akkor még sok mindent nem tudtunk. Egyrészt nem tudtuk, hogyan kezeljük egy esemény részvételi adatait. Ha háromszáz ember jelezte, hogy elmegy egy flashmobra (milyen csodafegyvernek hangzott ez a szó akkoriban), az nem azt jelenti, hogy ott lesznek háromszázan – az azt jelenti, hogy jó, ha harmincan odamennek. De inkább kevesebben. Viszont aki nem jut el a helyszínre, gyorsan meg is ideologizálja, miért tette jól, hogy nem ment. Aztán az, hogy valakik Facebook-csoportot alakítanak valamilyen politikai gondolkodás mentén, nem jelenti azt, hogy valóban egyet is értenek egymással vagy a csoport vezetőjével – az csak annyit jelent, hogy van egy társaságuk. Ami szét fog esni, ahogy használni akarják, addig marad egyben, amíg nem kezdenek vele semmit. Csak ez már nem a közösségi oldal, hanem a felhasználók hibája. Egyszóval: nagyot téved az – főként kormánypárti körökben gyakori ez a rögeszme – aki a Facebookot titkos, ilyen-amolyan szervezetek által pénzelt politikai csapatok alakulóterének tartja. Lehetséges az oldalon politikai közösséget kialakítani, ahogy bármilyen másfélét is, csak nem érdemes.

Össze is hozza az embereket, de szét is ugrasztja az állandó kommunikáció.

Igen, a kommunikációs kényszer nagyon nagy baja ennek az oldalnak. Régen az ember ült a kocsmában valakikkel és beszélgettek. Néha érdekes volt, néha nem. Most viszont a teljes ismeretségi köre ott ül az asztalnál egész nap, és mindegyik beszél, mindegyik arról, amit fontosnak érez éppen abban a pillanatban! Sőt, a dolgok fontossága is változó, lehet örök harag olyasmiből is, amire már holnap sem emlékezünk. De ha mindenkire mindig odafigyelnénk – pedig mindenki elvárja ezt! - akkor megőrülnénk. Nekem magamnak rengeteg elfoglaltságot ad a munkám, és nagy szerencse, hogy nem hallják a kedves, drága ismerőseim, miket mondok, mikor az írás közepén be-beesik egy Messenger-üzenet olyan világrengetően fontos ügyben, hogy olvastam-e egy tegnapelőtti újságcikket vagy hogy van a Micike néni. Persze: nem látjuk a másikat, de beszélünk hozzá, éspedig mindenki egyszerre mondja a magáét. Nem csoda, hogy bolondokháza lesz belőle.

Mit adott a sajtónak Zuckerberg és mit vett el tőle? Ezen a téren történt a legtöbb változás. Az elmúlt harminc évben négy hatalmas átrendeződés zajlott le a magyar médiában. Az első maga a rendszerváltás volt, ami médiumok tömegét dobta felszínre és néhányat el is sodort. Lapok, műsorok indultak, lapok, műsorok szűntek meg, végük lett a stabil, megkövesedett viszonyoknak. A második a kilencvenes évek végén a tömeges és színvonaltalan bulvársajtó megjelenése volt (ide sorolnám a kereskedelmi tévéket és rádiókat is). Elkezdtek ugyan hatalmas pénzek forogni ebben az üzletágban, de nem a munkatársak kapták őket... a tulajdonosok pedig egy hamis rentabilitás jegyében kezdték átrendezni a rovatrendszert. Régebben nagyjából egyenrangúan volt minden médiumban – ha nem szaklapról beszélünk – külpol, belpol, sport, bűnügy, színes hír, vezércikk. És tematikus oldalak, mellékletek. Ennek vége lett, a befektetők felfedezték maguknak a marketinget és elkezdték leépíteni vagy átalakítani a máshol kevésbé olvasott rovatokat. Így tűnt el majdnem teljesen a magyar sajtóból a külpolitikai újságírás, hiszen állítólag nem volt a legkeresettebb (bár ezt nem hiszem), sőt, sok helyen átalakították a külpolitikai rovatot „sztárvilággá”. Hiba volt, de óriási. A politikai lapokban eltolódott az egyensúly a belpolitika felé, a bulvárlapokban a színes hírek felé, tudok olyan orgánumról, ahol a közölhető anyagok méretének felső határa tizenöt sor volt, ugyanis azt mondták: az olvasó ennél többet nem ért meg. Ez lehetett a mai tl:dr elődje.

A harmadik átalakulás az online sajtó megjelenése volt: csodás lehetőségek nyíltak meg, nem volt többet papírköltség, nyomdaköltség, mindenféle jogi hercehurca, terjedelmi határ – az arany szabadság azonban mégsem jött el, ugyanis az online sajtó nálunk nagyon rossz gazdasági struktúrában működik. Elvben ingyenes és a hirdetések tartják el, mint Hearst és Pulitzer lapjait a huszadik század elején, csakhogy a 2010-es kormányváltás teljesen átrendezte a hirdetési piacot, ma már az hirdet, akinek engedik és ott, ahol szabad neki. Törvény még nem írja elő, hol reklámozhatja magát vagy a cégét a kedves ügyfél, de tudja azt mindenki magától is, melyik lappal ne tárgyaljon, ha szeretne állami megrendelést és nem szeretne adóellenőrzést.

Közben megjelent a negyedik nagy átalakító faktor, a Facebook is, és teljesen a fejére állított mindent. Ugyanis azonnali visszajelzésre ad lehetőséget. Persze az online lapokban korábban is volt számláló, kommentlehetőség (bár ne lett volna), csak a Facebook ezt felnagyította ezerszeresére, hiszen az oldal maga a terjesztési felület. 2012 óta tudjuk a magyar sajtóban, hogy aki nincs a közösségi oldalon, az nincs is. És a mérőszámok teljesen elszabadultak. Valós olvasottságot mérni szinte lehetetlen, vagy hatalmas számok jönnek ki, vagy szabad szemmel alig láthatóak – de az elmondható volt, hogy a 2010-es évek első felében bármelyik médium képes volt megtízszerezni az olvasottságát, ha megjelent a Facebookon. Ami nagyon szép (és egybevágott Mark Zuckerberg akkori terveivel is) csak nálunk felesleges. A világ minden más országában az emelkedő olvasottság emelkedő reklámbevételt jelentene, nálunk nem így van. Illetve, az álhírsajtó pont ebből él: de náluk egy-egy anyag mellett van negyven-hatvan reklám is, amikor meg tetszenek osztani valami hazugságot, átlagosan olyan ezer forintot tesznek az álhírlapírók zsebébe. Ezt a valódi sajtó nem tudja utánuk csinálni, egyrészt, mert a reklámoktól megcsömörlött olvasók otthagynák, másrészt, mert sosem fogják annyian osztogatni, mint az ötlábú borjakat, harmadrészt, mert nem névtelen. Az álhírlap is azért lehet nyereséges, mert adót is csal: hiszen, ha az írások szignálva volnának, nem csak a perekből nem látszanának ki, de az adóellenőrzésekből sem.

És az azonnali visszajelzésnek más baja is van. Elmosta a különbséget ugyanis a tények és a vélemények között. Teszem azt, írok egy anyagot a gőzmozdonyokról. Erről más lesz a véleménye Mici néninek, aki arra emlékszik, hogy kislánykorában még füstölt a vasút és a pernye rászállt a fehér ruhácskájára - és más egy nyugalmazott mozdonyvezetőnek. A maga módján mindkét fél tényekre alapozza a véleményét – Mici néni a pernyére, a mozdonyvezető a tapasztalataira – de az írás alatt úgy össze fognak veszni egymással is, a szerzővel is, mint a vakok. Ez pedig azért van, mert ha minden vélemény elmondható (hiszen nincs fizikai akadálya), minden kimondott vélemény egyenrangúnak is tűnik. Holott nagy különbség van még a logikai értékük között is. Akinek nincs igaza, rendszerint agresszivitással pótolja, Ha az oldal kezelője rászól, elkezd szólás- és sajtószabadságot emlegetni, bár egyikhez sincs köze. Mi több, a magyar felhasználók egy jelentős része szentül hiszi, hogy az online sajtó azért ingyenes, mert az ő adójából fizeti azt az állam, sőt, azt is hiszik, hogy a Facebook egy önálló sajtótermék, főszerkesztővel, „magyar szekcióval”, országos központtal... és nekiáll rendeléseket feladni. Ezt tessék írni, azt tessék írni, de ne így, hanem amúgy. Akinek ilyen igényei vannak, írja meg maga, de nem, én nem kapok az ő adójából egy fillért sem, ahogy Zuckerberg sem.

Ha még politika is van a vitában, akkor elindul egymás körkörös jelentgetése és beáll a szuronyroham.

Igen, a politika: világméretű gond, hogy a Facebook eredetileg célzott hirdetésekre kifejlesztett adatgyűjtő rendszerét elkezdték politikai célokra használni, éspedig sajnos komoly sikerrel. Trump megválasztása vagy a Brexit már ennek volt köszönhető. Összemosódik a hír a véleménnyel és a vágyakkal, bárki mondhatja bármire, hogy álhír, közben a valódi álhírek tort ülnek a közösségi oldalon, és a zavarosban halászó politikusok valósággal lubickolnak a mindent elöntő mocsokban. Megjelentek minden magyar politikai táborból a manipulatív, hazug írások, amiknek közük nincs a valósághoz – kérem szépen tessenek már kritikával olvasni... Nem elég, hogy jól hangzik, igaznak is kéne lennie!

Elmondhatjuk tehát, hogy a Facebook adott is, el is vett.

Felemelte a világsajtót és épp most ejti el (ugyanis bevezették a vállalati tartalmakat az ismerősök posztjaihoz képest a hírfolyamban hátrébb soroló algoritmust, minek következtében minden írás olvasottsága legalább a harmadára csökkent), adott közösségi teret az önszerveződésnek, de ezt veszekedésre és csalásra is épp úgy fel lehet használni, fejlesztette a kapcsolatrendszerünket de le is építette egy részét (jó kérdés: ha valaki letiltott az oldalon, de szembejön az utcán, akkor köszönünk egymásnak vagy sem?), teret biztosít a szabad véleménynyilvánításnak, csak sok vélemény lehet szabad, ám attól még nem biztos, hogy értékes. És, nem mellesleg, tökéletes terepe a megfigyelésünknek is.

A szellemet már nem lehet visszadugni a palackba, a citromot sem lehet visszalapátolni a lóba, ha holnap betiltanák vagy elkezdenék államilag szabályozni, csődbe menne a fél világ és összeomlana a társadalmunk, most már muszáj együtt élnünk vele – csak meg kéne tanulnunk használni.

Mert ez egy szerszám, amihez körülbelül annyira értünk, mint pápua varázsló a reptéri radarhoz, nézzük, próbáljuk használni erre, arra, de mivel nem tudjuk kezelni, kudarc kudarcot követ.

Eszköz, szerszám, nem cél: nem uralhatja az életünket, de megkönnyítheti vagy megnehezítheti azt.

Tulajdonképpen a Facebook egy nagyon jó dolog lenne – felhasználók nélkül.

Ha senki sem használná, ki kéne találni, olyan jó ötlet.

Csak hát használjuk.

Így már nem is olyan kellemes játék.

No, majd csak jó lesz valamire.

Vagy rossz.

Szele Tamás

Hát meghalt Gizi néni, meghalt, vagy mégsem, vagy mégis... úgy halt meg, ahogy élt. Az életéről sem tudtunk semmi biztosat, a halála is gyanús portéka volt, magam is csak azért hiszem el, mert az még furcsább volna, ha életben marad. Igen, persze, hogy Repülős Gizi néniről van szó, a tolvajkirálynőről, Isten nyugosztalja.

Kosztor Sándorné Bodnár Gizella volt a neve igazából, de hát mi a név? „Mit rózsának hívunk mi, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.” - mondta a Bárd, és tényleg, a Repülős Gizi mégis jobban hangzik. Pedig úgy kapta, hogy kiemelkedő szellemi képességekről tett tanúbizonyságot. Alkalmazkodókészség, ötletesség, agilitás...

Arról van szó, hogy a negyvenes évek végén (és még később is) volt Magyarországon belföldi légiközlekedés. A jó Ég se tudja, minek volt egy ekkora országban, illetve hát lehet tudni: azért, mert a nagy és baráti Szojetuniónak volt egy Maszovlet nevű légitársasága, és annak kellett csinálni valamit azért a pénzért, amibe került. Végső soron bajnak nem nevezném, hogy minimális idő alatt el lehetett ugrani Debrecenbe vagy Miskolcra Pestről, csak piaci alapon nem élt volna meg a cég. Na, ez szúrt szemet Gizi néninek, aki akkor még Gizike volt, és valami oknál fogva a betöréses valamint besurranó tolvajlást választotta életpályául, habár elvileg irodalom szakot végzett Kassán. Vagy nem: vele kapcsolatban semmi sem biztos.

A srenk egyik fő gyenge pontja az alibi. No, ő kitalálta a tökéletes alibit: itt lakott akkoriban, valahol a nyóckerben, reggel átszaladt a szomszédasszonyhoz és kért tőle kölcsön egy kis sót, hagymát, paprikát, mert pörköltet főz. Aztán beült egy taxiba, és irány a repülőtér, elment a célállomásra – mindig retúrjeggyel! - kora délutánra már otthon is volt a cuccal. És visszaadta, amit kért. Hát hogy lophatott volna ő Miskolcon, mikor egész nap Pesten főzte a pörköltet, tanúsítja a szomszédasszony is! A nyomozók tudták, hogy ő lehet, ismerték már, de arra nem bírtak rájönni, hogyan lehet egyszerre két helyen – aztán valakinek beugrott, hogy mindig olyan nagyvárosokban történnek a kiemelt értékre elkövetett betöréses-besurranásos lopások, ahol van repülőtér. Innentől kezdve már csak a jegyrendeléseket kellett összehasonlítani az időpontokkal.

Persze, Gizi néni élete végéig tagadta ezt, azt mondta, soha nem ült repülőgépen, sőt, egyrészt soha nem lopott, másrészt ő a körülmények ártatlan áldozata, egy gyermekkori agyhártyagyulladás szövődménye miatt kleptomán, és különben is rangrejtett grófnő. Valamint Párizsban nótaénekesként hódította meg az éjszakát. Természetesen csakis így lehetett, sehogy másként, azt szerénységből kihagyta, amikor leszállt a Holdon egymaga és ott felfedezte Amerikát.

Ne szépítsük: kemény bűnöző volt, és csak azt nem lopta el, amit nem akart. Ehhez volt tehetsége, vannak ilyen különös adottságok az életben. A kleptomániát sem nagyon lehet elhinni, hiába mondogatta, hogy „különösen vonzzák a fényes tárgyak”, a hetvenes évek elején már álkulccsal dolgozott, akkor egy harmincháromszoros széria végén kapták el.

Bár végső soron az álkulcs is egy fényes tárgy.

Mondom én, hogy tolvajkirálynő volt: a szakma valódi mestere, a bagdadi tolvaj hozzá képest ipari tanuló. Még tavalyelőtt is sikerült megbuknia egy vidéki házban, ahol épp az ékszereket leltározta... Hiába, a hivatás az hivatás. De miért lett belőle legenda?

Azért mert ötletes volt. A repülőgépes cselt még szellemesnek is mondhatjuk, és valljuk meg: mindannyiunkban él egy kis csibész, mélyen elrejtve, aki ilyen történetek hallatán önfeledten tapsol. Aztán azt se feledjük el, hogy szegény embertől sosem lopott, csak épp nem azért, mert olyan fejlett lett volna az erkölcsi érzéke, hanem azért, mert nem érdemes. A tolvajnak elemi érdeke, hogy minél kisebb és minél értékesebb tárgyakat vegyen magához, ékszert, aranyat, gyémántot, ilyesmi szegény embereknél nem szokott heverni a fiókban, tehát tőlük nem is érdemes lopni. Mit tudna elvinni, húsz deka párizsit?

Meg hát azért ez nem is olyan nagyon gonosz dolog. Mégsem emberölés, nem is erőszakos, egy-két gyűrűcske, láncocska vándorútra indult, de senkiben nem esett kár. Hajszál sem görbült, csak időnként egy-egy sikeres széria után lejjebb ment az arany ára a zaciban, mert túlkínálat mutatkozott a piacon.

Hanem a leginkább mégis azért lett belőle pesti legenda, mert – érthető volt. Nincs azon mit nem érteni vagy boncolgatni, hogy valaki gyűrűt lop. És hát épp elég bonyolult volt az elmúlt száz évünk, tele érthetetlen, bonyolult mozzanatokkal, holott tulajdonképpen az ember nem kódfejtésre van kitalálva, hanem egy egyszerűbb, polgáribb, kávéházibb létre. Amiben megérthető a szomszéd, megérthető a pörkölt vagy az, hogy valaki ellop egy aranygyűrűt – de nem érthető meg teszem azt a Rajk-per (máig magyarázzuk).

Ezért lesz legenda Repülős Giziből, Strasznov Ignácból, Hamrák Jánosból, aki egy laza mozdulattal eladta a Rottenbiller utcát – hogyne, hiszen a Rottenbiller utca látható, kézzel is fogható, ha hasra esünk benne, nincs azon semmi bonyolult, és titokban megemeljük a kalapunkat, ha valaki sikeresen ellopja.

Olvasom itt az újságban ma reggel, hogy három milliárddal drágult a Szeged-Csanádi Egyházmegye nyolcezer férőhelyes stadionja, melyben a biztonság kedvéért kápolna is található lesz. Tekintve a magyar foci állapotát, szerintem elég lett volna a kápolna, sőt elég lenne némi imádság és sűrű sóhaj, de ez a stadion – amiről azt mondta Kiss-Rigó László püspök, hogy egyetlen célja az örömszerzés – már 12,7 milliárd forintunkba került.

Na, ez az, ami megérthetetlen.

Azt értem, ha valaki ellop egy smukkot.

Olyan van.

Azt is, ha ellop egy cirkálót, mert éppen magánál felejti, loptak már mozdonyt is (az amerikai polgárháborúban).

De mi az Isten csodájára kell egy egyházmegyének egy nyolcezer férőhelyes stadion, apart kis kápolnával, a biztonság kedvéért? Hogy egy klasszikust idézzek, odatűzik egy teniszütőhöz a gumikesztyű mellé, biztosítótűvel, mint a Láthatatlan Légió? Tessék mondani, felviszünk majd egy torpedónaszádot is a Mecsekbe, amit e célból átköltöztetünk az Alföldre? És a kicsi lila elefántok mikor vonulnak be a pályaudvar kettes vágányára hosszú, tömött sorokban, hátukon paszományos gémeskúttal?

Elmebaj ez, kérem.

Gizi néni legalább stadiont nem lopott.

Meg kápolnát sem.

Őt értjük.

A többit nem.

Béke poraira.

Legalább Szent Péternek nem kell sokat nyitogatnia a kaput, mikor Gizi néni felér.

Bemegy ő a kulcslyukon is.

Szele Tamás

Küleidoszkóp, nem kaleidoszkóp, mert külpolitikával fogunk foglalkozni. Nyissuk ki az ablakot és nézzünk ki rajta – sőt nyissunk ki minden ablakot és nézzünk körbe a világban, elvégre valóságos betegségünk nekünk, hogy csak a mi kis honi dolgainkat látjuk, csak azokon keresztül szemléljük a világot, pedig brit tudósok már rég megállapították, hogy a bolygó nem a budapesti Kossuth tér körül forog.

Apropó brit tudósok. Nagyon úgy néz ki, hogy március 29. után ilyenekről már nem beszélhetünk, csak angol, ír, skót és/vagy walesi tudósokról, ugyanis Theresa May legutóbbi bejelentése szerint akkor is lesz ebben az időpontban Brexit, ha nem lesz. Valaki szólhatna neki, hogy ez most nem egy folytatásos szappanopera, nem az Onedin családot forgatják, ez most élesben megy.

Persze vannak változtatások: May legújabb verziója – a minél gyorsabb kilépés érdekében – az, hogy felveti Brüsszelnek: hajlandó az ír-északír határ újbóli fizikai ellenőrzésének elkerülésére kidolgozott készenléti mechanizmuson némiképp változtatni, oly módon, hogy időhatárt szabna az új határátlépést és vámokat érintő szabályok alkalmazhatóságának (magyarul: nem azonnal kéne megegye Pistike, illetve Paddie O'Sullivan a spenótot, hanem csak később, de mindenképpen meg kéne egye). Hát, ehhez nem tudom, mit fog szólni Ulster edzett, és a tűzijátékokat módfelett kedvelő, szorgos népe, de vannak sejtéseim, miszerint semmi jót. A helyi társaságok szerintem rövidesen fel is mondják az ingatlanok robbantás elleni biztosításait, de May tudja, mit akar.

Az az ötlete már érdekesebben hangzik, hogy lehetővé tenné London egyoldalú kilépését az új határátlépést és vámokat érintő szabályrendszerből, tehát azt jelentené, hogy London az uniós polgárok számára ugyanolyan könnyen látogatható lenne, és a vámunióban is bent maradna az angol főváros. Esetleg ezt meg kéne próbálni kiterjeszteni az egész szigetországra is, kérem.

De nem terjesztik, minek következtében biztos, ami biztos, elővették a királyi család evakuációjáról szóló hidegháborús terveket, arra az esetre, ha Londonban zavargások törnének ki a Brexit miatt kialakuló éhínség miatt. Ha valaki nekem pár éve azt mondja, hogy Londonban reális veszély lesz az éhínség, magam hívom hozzá a mentőket, nem bízom másra: de ennek most valós a lehetősége. Külön oldala van a tartalékokat felhalmozóknak, a BrexitPrepping.com (https://brexitprepping.com/), amelyen azt tudhatjuk meg (és vásárolhatjuk is be!), mi szükséges három havi túléléshez. A készletben tallózva újfent meg kell állapítanom, különös népség a britek. A mennyiségeket most nem is vizsgálván, a szárított halat valamint a szardínia- és a tonhalkonzervet értem, a rizset és a babkonzervet is, a meglepően sok csicseriborsót már kevésbé, az még talán rendben van, hogy cukor szükséges, de miért kell a háromhavi túlélőtartalékba eperdzsem, vodka, abszint és tizenkét üveg fehér, valamint ugyanannyi palack vörösbor? És tizenkét kiló csokoládérúd? (Jó, ez utóbbi magas energiatartalmú, csak hát ennyi?)

No, de reméljük nem lesz szükség ezekre a bevásárlásokra. Ezt látjuk Nyugaton, mit látunk Keleten?

Ha Kelet felé nézünk, muszáj lesz előbb délnyugatra vetnünk pillantásunkat. Venezuelára. Keleten ugyanis Erdogan szultán hőbörög, rázza a jatagánját, kiabál irgalmatlanul, nem tetszik neki, hogy a világ kezdi elfogadni ideiglenes venezuelai elnöknek Guaidót. Mondjuk ez Pekingnek és Moszkvának sem tetszik, csak éppen más megoldás nem nagyon kínálkozik: Maduro folyamatosan veszít a mozgásteréből, tegnap már a pápának is levelet írt, hogy az segítsen közvetíteni a válságban. Már ő is válságot emleget, nem amerikai finanszírozású puccsot, egyszóval rosszul állhat a szénája. Az Európai Unió vezető hatalmai hétfőn egységesen elismerték Guaidót, az Egyesült Államok legelsőként (naná!), ebből következően az Ankara-Moszkva-Peking-tengely Madurót támogatja, most már csak az a kérdés, mennyire, mert az dönti el, lesz-e háborús góc Venezuelában vagy sem.

Mi – érdekes módon – az Unió oldalára kerültünk ebben a kérdésben, szembehelyezkedvén Moszkvával, ami, ha nem parancsra tettük, csakis véletlen lehet, esetleg olyan kényszer váltotta ki, melynek természetét nem ismerjük. Mindenképpen, Orbán Viktor maga szögezte le: Magyarország a spanyol Néppárt álláspontját osztja. Hogy ez az álláspont történetesen Macroné és Merkelé is? Vannak szerencsétlen véletlenek az életben, kérem.

Erdogan azonban megverette a harci dobokat, és beszédet mondott, az Európai Uniónak címezve:

„Venezuela hozzád tartozik? Hogy mondhatod, hogy „tűnj el!” egy olyan embernek, aki választott vezető? Hogy adhatod át az államfői jogköröket valakinek, aki választáson még meg se mérettette magát? Hol a demokrácia? Úgy volt, hogy demokraták vagytok. Egyfelől azt hangoztatjátok, hogy demokrácia, demokrácia, demokrácia, másrészről pedig erővel és csalással megdöntitek a (venezuelai) kormányt. Ez az Európai Unió! Törökország határozottan ellene van ennek az imperialista felfogásnak.”

Efendi, ön fogalmi zavarban szenved. Az Unió egy szóval sem mondta Madurónak, hogy „tűnjön el”, legfeljebb nem támogatta. Támogatja viszont az ellenfelét, de ez nem beavatkozás. A demokrácia nem arról szól, hogy doktriner módon kötelesek vagyunk még szeretni és támogatni is minden pojácát és zsarnokot, aki választási csalás útján hatalomra kerül.

Erdogan tehát dühöng de mit tesz Moszkva? Amit egy fegyverkovács Cordelia tenne a Lear királyból: hallgat és szerel. Pontosabban a venéz ügyekben nem olyan hangos, mint korábban.

Viszont szerel, barkácsol. Szóval, már korábban bejelentették, hogy vadonatúj csodafegyverekkel készülnek meglepni a világot, meg is lepődtem, hogy Tesla halálsugarát még nem porolták le, de most, hogy szombaton a pozíciójára mérsékelten alkalmas Trump elnöknek köszönhetően az Egyesült Államok kilépett a közepes hatótávolságú atomrakéták leszereléséről szóló több évtizedes amerikai-orosz megállapodásból, Putyin elérkezettnek látja a pillanatot, hogy eljátssza a sértett spanyol grandot és végre nyíltan nukleáris fegyverkezésbe kezdjen.Szóljatok, fanfárok, hírrel hirdessétek a világnak: a cár atyuska elrendelte a hiperszonikus РС–28 Сармат (Szarmat) rakéták fejlesztését! Két év múlva már kész is lehet – mármint a fejlesztés. Aztán jönnek a tesztek, a rendszerbe állítás, a sorozatgyártás... csak ezt általában nem szokták átgondolni az olvasók, megijednek a ritka kifejezéstől. Az, hogy rakéta, már önmagában elég ijesztő, de ez még hiperszonikus is!

Hát kérem, az csak annyit jelent, hogy igen gyors. A hangsebességnél ötször gyorsabb. Hű, az már valami, tetszenének mondani, de nem az - nem is új dolog. Minden rakéta sokkal gyorsabb ennél, ami képes elérni az első kozmikus sebességet, az ugyanis tengerszinten, levegőben 7,5 km/s, vagyis 22,06 Mach. Már a Szputnyik-1 hordozórakétája is több, mint négyszer gyorsabb volt a rettegett Szarmatnál!

De akkor mi benne a pláne? Hát van, de csak annyi, hogy a Szarmat ezt nem függőlegesen tudja, hanem vízszintesen. Tehát cirkálórakétával van dolgunk, amit igen nagy sebességének és manőverezőképességének köszönhetően nehezebb elhárítani. Nem lehetetlen, hanem nehéz.

Akkor is, új orosz csodafegyver!

Hát, annyira új, amennyire csoda. Itt van előttem a Honvédelem.hu egy 2008-as írása. Lássuk csak, mit mond? (https://honvedelem.hu/cikk/raketa_saab)

„A Saab kifejlesztett és sikeres indítási kísérletet hajtott végre három, hangsebesség feletti sebesség elérésére képes rakétával, annak demonstrálására, hogy ilyen extrém sebességtartományban is lehetséges a rakéták irányítása. A teszt során elindított rakéta sebessége meghaladta az 5,5 Mach (a hang terjedési sebességének 5,5-szerese) sebességet. A Saab Bofors Dynamics a Svéd Honvédelmi Eszközgazdálkodási Hivatal (Swedish Defence Material Administration/FMV) finanszírozásával futó technikai programja keretében fejleszti a szóban forgó rakétát. A rakéta sebessége, amelyből ez idáig három darabot készítettek, a tesztek során meghaladta az 5,5 Machot, amely megközelítőleg 6500 km/h-s sebességnek felel meg. A teszt sikeres volt, ezáltal a Saab az első cég, amely megmutatta, hogy hiperszonikus sebességtartományban is lehetséges irányítani egy rakétát.” (Honvedelem.hu)

Jé, nahát... a 2008-as svéd kísérleti rakéta pont annyit tud, mint a vadonatúj Szarmat! Nyilván nem tudott annyit, nincsenek részletes adataink, de a legfontosabb műszaki mutató, a sebesség tizedesjegyre egyezik a Szarmatéval.

Akkor mi ebben az új?

Az, hogy meg vagyunk tőle ijedve. Ha komoly nóvum volna, az elmúlt tizenegy évet merő egy pánikban kellett volna töltenünk.

Ennyit a verhetetlen Vörös Hadsereg vadonatúj csodafegyvereiről.

Mit is mondott Churchill az olasz diktátorról?

„Mussolini az egész világot egy töltetlen revolverrel fenyegette”

Ez a mostani Szarmat ugyan nem töltetlen, de nem veszélyesebb az összes többi revolvernél.

Így is elég veszélyes a helyzet, ha félni kezdünk annál rosszabb lesz.

Akkor tehát mit mond a mai küleidoszkóp az értő elemzőnek?

A külpolitikai helyzet reménytelen, de nem súlyos.

Viszont fokozódik.

Szele Tamás

Még mindig nehezen jutok szóhoz. Baján valaki épített egy időgépet, és most abban ül, boszorkányperesdit játszik, inkvizitorosat, ráadásul névtelenül, remekül szórakozik és azt hiszi, hogy az aljas, nemtelen (igen: ugyanis minden nemes gondolatot nélkülöző), mocskos zsarolgatásával hű, de nagy hasznot hajtott a kormánynak.

Holott most fordította ellene Magyarország (és ezen belül Baja) lakosságának jóérzésű részét. Azokat, akik undorodnak a spicliktől, vamzeroktól, zsarolóktól, akik nem sápítoznak a repülősó után, ha egy ismerősükről kiderül, hogy véletlenül nem heteroszexuális, akiknek van véleményük és el is mondják – sőt, elfogadják azt a tényt, miszerint másoknak is van véleménye, amivel azonban nem kötelességük egyetérteni. Szóval, akiknek kettőnél több életképes agysejtje van.

De lássuk, mi történt.

Él Baja városában egy lángossütő. Vallásos ember is, jótékony ember is, politizáló ember is. Nem épp a kormány híve, el-eljár tüntetni ellenük. Eddig ez a vélemény kategóriájába tartozik, és maximum vitatkozni lehet vele. Azt lehet, de véleményt büntetni – egyelőre még – nem.

Aztán van Baja városában – bár meglehet, nem is ott készül, csak a nevében bajai – egy erősen kormánypárti portál, úgy hívják, Bajai Nemzeti Oldal. No, ez tavaly választások előtt nagyon élt, nagyon aktív volt, aztán nagyot is győzött, zúgott, mint az éji bogár, nekiment a falnak, nagyot koppant, elhallgatott. El, mert választási termék volt, kampánycélra létrehozott médium. Mostanság, a decemberi tüntetések hatására elővették a naftalinból, leporolták, aktiválták, átemelték egy másik felületre, hogy azt mondhassák: új, és a bajai, ellenzékinek ismert emberek lejáratásán iparkodik.

Mondjuk igen szerény szellemi képességekkel megáldott ember szerkesztheti, ugyanis kétpólusú agya van: nála valaki vagy kormánypárti, és akkor üvöltsön vele, vagy gonosz ellenzéki, és akkor vesszen. Aki hallgat, az is gyanús. Ezzel a gondolkodással az a baj, hogy erősen kényelmetlenné válhat, mivel az olvasók többsége hallgat, nem fog megrendelésre lelkesedni: és utálja, ha állásfoglalásra kényszerítik.

No, ez a mi bajai nemzeti oldalasunk – hiszen a nemzeti oldalt csakis egy nemzeti oldalas szerkesztheti, ez bizony következik a magyar nyelv logikájából – többeket támadott már meg névtelenül, a kormánymédia legjobbb hagyományai szerint ugyanis tartózkodik minden szignótól, impresszuma sincs, senki sem felelős érte. Írja a Korszellem és az Ismeretlen Katona meg a Semptei Névtelen, ugyanis egy munkatárs neve nem sok, annyi sem fordul elő benne. Mondjuk egynél több munkatársa nem is nagyon lehet, annak is megterhelés, hogy egyedül ilyen hülye.

Többeket támadott már a maga sajátos modorában, engedelmükkel idéznék egy-két korábbi írásukból, csak hogy lássák, kivel van dolgunk. Első példánkban Nyirati Klára tanárnő elbocsátásáért lobbizik a kis téglácska. (https://bajainemzetioldal.wordpress.com/2019/01/21/csak-egy-rovid-momentum/)

„Nyirati Klára a bajai Szent László ÁMK pedagógusa. A keresztény elveket valló iskola tanára az „Orbán egy geci” tüntetéssorozat aktív résztvevője. Hitvallása a Momentum nevű belpesti ficsúrokból álló szánkógyújtogató bandához áll közel.
Egy nagy múltú katolikus intézmény pedagógusa aktívan hirdeti a szocialista-liberális holdudvar tüntetéseit. A facebook oldala szerint a momentumos-liberális-szocialista elvekkel szimpatizál. Mit is képviselnek ezek az alakok? A baloldaliak támogatják a bevándorlást, Isten- és magyarellenesek, drogliberalizációért küzdenek, többségük szerint az abortuszt nem kell elítélni, és támogatják a melegházasságot, hogy csak a fő vonalakról beszéljünk.
Mit keres egy ilyen alak a Szent László ÁMK-ban lejáratva az intézmény hírnevét, romba döntve kollégái áldozatos, értékteremtő munkáját? Vajon mi folyik a tanóráin egy olyan pedagógusnak, aki szerint Orbán egy geci, vagy aki Soros által finanszírozott tüntetéseken illegeti magát?
A szentlászlós szülők helyében elgondolkodnék azon, hogy ha a gyermekemet szilárd gerincű, egészséges gondolkodású emberré szeretném nevelni, – márpedig valószínűleg ezért választotta a szülő ezt az intézményt, mert köztudomású az iskola magas színvonala és eszmeisége – szóval, elgondolkodnék, ha biztos alapokat szeretnék a gyermekemnek, akkor Nyirati Klára „tanárnő” közelébe engedném-e?

Sokkal inkább való a belpesti értelmiség füvezős-migránssimogatós-melegbáros mocskába a tanárnő, mint egy békés kisváros iskolájának a katedrájára.”

A másodikban a Jelky András gimnázium tagintézmény-vezető helyettesét próbálja lejáratni. (https://bajainemzetioldal.wordpress.com/2019/01/18/tul-domeny/)

„No, lássuk csak, ki az, aki manapság felelős Baján a szakemberek képzéséért? Az egyik Dömény János igazgató-helyettes úr a Jelky András Szakközépiskolából. Saját állításuk szerint köznevelési feladatuk a szakközépiskolai oktatás-nevelés. Ennek egyik vezetője Dömény úr. Igazgatóhelyettes úr bemutatkozó képe és személyes hitvallása: Orbán egy geci.
Dömény úr politikai állásfoglalást tett. Ez nem való katedrára! Mindig ezt rikácsolják a liberális-szocialista oldalról is. Ilyenkor mélyen hallgatnak – ha a jobboldalt szidják, elfogadható. Igazgató-helyettes úr politikai állásfoglalása trágár. Szerinte ez méltó egy pedagógushoz. Szerintünk meg nem. És ha ezt a stílust megengedi az interneten, akkor mit tehet a tanóráin, a négy fal között?
A stílus maga az ember, tartja a mondás. Dömény úr trágárkodásával tanítja a fiatalokat. Persze amikor arról lesz szó, hogy milyen neveletlenek a mai fiatalok, akkor Dömény az első sorban fogja szidni a vezetőket. Magában nem fog hibát keresni. A szakemberek oktatásáról, képzéséről már ne is beszéljünk… Nem ő fogja a diákokat szépre-jóra tanítani. És nem is tőle fog gyarapodni a társadalom képzett szakemberekkel. Pedig ez lenne a dolga.

És közben jószándékú pedagógusok százai állnak csatarendben Baján is: küzdenek gyermekeinkért, tudást adnak nekik, nevelik – sokszor a szülők helyett – a gyermekeket, iskolaidőn túl is számtalan szakmai ügyet intéznek, átrágják magukat az oktatási bürokrácián. Teszik a dolgukat. Tisztelet és köszönet nekik ezért!

Dömény úr viszont szégyelje magát! Méltatlan a katedrához!”

A harmadik írást már nem is idézem meg a negyediket sem, azokban azon méltatlankodik, hogy a megtámadottak védekezni mernek.

Hogy az micsoda szemtelenség.

Hm, kedves Watsonom, a jelek arra utalnak, hogy ha egyszer majd, valamikor lesz vizsgálat ebben az ügyben, nem fog nagyon tévedni az, aki a szerzőt a bajai pedagógusok körében keresi. Ugyanis feltűnően szívén viseli a tanintézmények sorsát a Névtelen, sőt, épp, hogy be nem jelentkezett gimnáziumigazgatónak. Igaz, azt anonim módon nehéz lett volna. Szóval, tanügyi néninek vagy bácsinak gyanítom.

Hanem tegnap szintet lépett.

Most már zsarol, névtelen levében, a legaljasabb módon – igaz, nem várt eredménnyel.

A korábban említett lángossütő úr ugyanis munkából hazatérvén egészen komoly kis zsarolólevelet talált a postaládájában, mely szerint ha nem hagy fel azonnal az aktív ellenzéki politizálással, mindenki meg fogja tudni, hogy homoszexuális.

Jól tetszettek olvasni.

Hősünk valószínűleg leülhetett gondolkodni, osztott, szorzott, és úgy döntött: aki még nem tudja, hát tudja meg tőle! Tőle és nem mástól, nem aljas, sötétben bújkáló, zsaroló, éjjelbátor gazemberektől. A következőket tette közzé a FB-oldalán (https://www.facebook.com/mindenamiszeret/videos/796615147363604/):

„Idáig jutottunk?
Sziasztok!
Szabó Richárd vagyok. 40 éves bajai vállalkozó, Lángosos Ricsi - ahogy sokan ismernek. Apa, barát, társ, kolléga.. és homoszexuális. Úgy gondolom, magánügy - ahogyan sok minden más, például a vallási hovatartozás is. Nem kérkedem vele, nem járok melegfelvonulásra, ámbár egyszer kiváncsiságképpen elmentem., Nem küzdök azért, hogy a melegek is házasodhassanak. Tudom, hogy sok, egyébként tiszteletreméltó ismerősöm-barátom számára ez ma még tabutéma... Ilyen vagyok, ilyennek teremtett az Isten. Igyekszem becsületesen élni, hogy a gyerekeimnek ne kelljen szemlesütve beszélni rólam, hogy ne kelljen az apjuk miatt szégyenkezniük.
Ma ezt a figyelmeztetést kaptam. Bedobták a postaládámba...persze névtelenül megint. BNO csak nem a bajai nemzeti oldal?
Megfenyegettek… megzsaroltak azok, akik szerint ma a Fidesz a záloga annak, hogy hazánk a keresztény erkölcsök szerint működjön. Kedves hívő és nem hívő honfitársaim! Tényleg az az igaz magyar és igaz keresztény, aki másokat eltipor, megzsarol, bemocskol? Meddig tűrjük még ezt a gyűlölködést, uszítást?
Ma én kerültem sorra, holnap te fogsz... ha más vagy, ha van önálló véleményed, ha nem akarsz eltiport rabszolga lenni!
Egyet ígérhetek: nem tud ez az aljas hatalom megfélemlíteni. Nem hagyom magam - mert tudom, hogy igazam van. És nem vagyok egyedül.”

Kérem, ez szerintem bátor, gerinces és – függetlenül attól, ki kivel bújik ágyba – igenis férfias szembenézés egy árnyékban lappangó, jellemtelen orvtámadóval. Nem a szexualitás teszi a férfit, de az embert sem: Szabó Richárd megmutatta, hogy nem fél. Vállalja a felelősséget magáért, életéért, minden tettéért, nincs félnivalója, mert tisztességesen él.

A nemi habitusához – amit nem tilt törvény! - meg senkinek semmi köze. Legfőképpen nincs köze olyan valakinek, aki még a saját írásait sem meri aláírni. Ő vajon mitől fél? Rátörnek a Soros-bérencek és meleggé teszik egy varázspálcával? Rászoktatják a marihuánára? Vagy mégis, miért nem szignál?

Több, mint harminc éve írok újságot, blogot, mindenfélét, még soha nem fordult elő, hogy valamiképpen ne írtam volna alá a cikkeimet. Teszem ezt részben szakmai érdekből (a minőségük az én reklámom), részben anyagiból, hiszen aki nem szignál, honoráriumot sem biztos, hogy kap, részben pedig azért, mert nincs mit szégyellnem azon, amit írok.

Én vállalom, a Bajai Névtelen miért szégyenkezik?

Talán nem ért egyet saját magával, de már nem fiatal és kell a pénz?

Vagy ingyen teszi, aljasságból, karrierizmusból? Az is könnyen meglehet.

Egy biztos. Szabó Richárdot nem tudja zsarolni.

Ha mindenki olyan bátor és egyenes volna, mint ő, egy embert sem lehetne fenyegetni, rettegésben tartani, manipulálni.

Tanuljunk Szabó Richárd példájából.

Vállaljuk magunkat, vállaljuk az életünket, a tetteinket, nézzünk szembe bátran az ellenfelekkel.

Ja, a Bajai Névtelennel nem lehet.

Ő nem vállalja a szembenézést.

Még a tulajdon nevét is szégyelli.

Akkor bújjék be az első egérlyukba, és ott csináljon maga alá a félelemtől addig is, amíg ki nem derül, kicsoda.

Az írásait pedig eszerint kell értékelni.

Zsaroló, hitvány, besúgó selymák véleménye senkit se érdekeljen, senkinek se számítson.

Szele Tamás