Hétfő reggel van, ilyenkor ha nem volt vasárnap tüntetés, nincsenek belpolitikai hírek, az azokat mozgató kis sátánocskák és rosszlelkek még csak most ébredeznek, kávéznak, egyedül az újságíró ül hosszú, méla lesben, várja, hogy jöjjön a hír. Ha belföldről, ha külföldről, mindegy. Hát jött, csak kicsit követni kellett a nyomát, míg levadásztam, de kapitális, annyit mondhatok.

Ajánlanám különben Semjén doktornak is, hogy inkább hírre vadásszon, mint állatra, egyrészt sokkal olcsóbb, másrészt izgalmasabb foglalatosság. De lássuk, mit küldött ma reggel elénk a Sors vagy Artemisz istennő?

Behrouz Boochani történetét. Ja, tetszik mondani, életükben nem hallottak felőle. Eddig én sem, pedig kiváló író és újságíró – reménytelen helyzetben. Annyira reménytelen a helyzete Manus szigetén, hogy még a pénz sem segít rajta, pedig most nyerte meg a legnagyobb anyagi elismeréssel járó ausztrál irodalmi díjat, a Victorian Premier's Literary Awardot, amelyet Victoria állam miniszterelnöke alapított és az állami könyvtár adományoz. A hat kategória győztesei 25.000 ausztrál dollárt, a fődíj nyertese pedig ezen felül még 100 ezret, vagyis összesen mintegy 25 millió forintot kap kézhez.

Díjat nyerhet ugyan, de attól még száműzött, deportált menekült marad, Pápua-Új Guineában, illetve annak partjai mellett, Manus szigetén, ami közjogilag nem is ausztrál felségterület: kies hely, az őslakosság a múlt század húszas-harmincas éveiben még gyakorló emberevő volt, őket többek között egy magyar misszionáriusnő, Molnár Mária próbálta lebeszélni erről a szép, régi szokásukról (azért tudunk erről egyáltalán), csak 1943. március 16-án benéztek a japánok, és a misszió teljes személyzetét, valamint híveiket is kivégezték az Akikaze nevű torpedóromboló fedélzetén. Akik megmaradtak az emberevésnél, azokat természetesen békén hagyták. Annyit még érdemes tudni, hogy a sziget fő terméke a smaragdzöld csiga (Papuina pulcherrima), melynek házát ékszerként árulják, csak mostanság már fű alatt, mert védett faj. A lakosság lélekszáma 50 321. Területe körülbelül akkora, mint Komárom-Esztergom megyéé. Egyebekben valódi trópusi pokol.

Ennyit egyelőre Manus zöld pokláról. Lássuk, mit tudunk Behrouz Boochaniról.

1983. július 23-án született az iráni Ilamban. Méghozzá kurdnak, ami nem a legszerencsésebb helyzet – tulajdonképpen a világon sehol sem kellemes kurdnak születni. Vagyunk így pár származással, melyek nem szerencsések. Ő azonban nem érte be ennyi balsorssal, elvégezte a Tarbiat Modares egyetemet, ahol politikai földrajzból és geopolitikából diplomázott: utána, hogy tetézze a pechet, szabadúszó újságíróként helyezkedett el több lapnál is, általában a Közel-Kelet politikai folyamatairól írt vagy a kurd kultúra túlélési esélyeiről. A kurd Werya magazin egyik alapítója is volt. 2013 februárjában az iráni Forradalmi Gárda rátört a szerkesztőségre, tizenegy újságírót bebörtönöztek, ők azóta is raboskodnak tudtommal – Boochaninak sikerült elrejtőznie. Három hónapig bujkált, míg végül május 23-án sikerült kijutnia az országból.

Csak éppen hajón. Mikor menekülni kell, az ember nem válogat: és a legritkább az az eset, amikor magával viheti a hivatalos iratokat, melyek bizonyítják, hogy politikai üldözött. Mikor nekem kellett futni, én is úgy sikerült bizonyítsam, miszerint van érettségim, hogy – a mechanikus fényképezőgépek korában vagyunk, 1987-ben – lefotóztam az érettségi bizonyítványomat, de nem hívtam elő a filmet. Benne hagytam a gépben. Ha a határőr kinyitja, fényt kap, nincs bizonyíték – ha ki nem nyitja, megmarad és később elő lehet hívni. Akinél akkor végzettséget bizonyító iratokat találtak a magyar–román határon, azt szedték is le a vonatról, zárták is be. No, de most nem rólam beszélünk.

Különben is, szegény Boochani hova menekült volna gyalogszerrel? Irán körül csupa olyan állam fekszik, ami nem a demokratikus berendezkedéséről és a kurdok iránti jóindulatáról híres: lehetett volna választani Türkmenisztán, Törökország, Azerbajdzsán, Afganisztán, Pakisztán és Irak között. Egyik jobb hely, mint a másik, főleg egy kurdnak. Kurd újságírónak még inkább. Örült, hogy feljutott a hajóra – és hát ne feledjük, neki az volt az egyetlen bűne, hogy volt, megszületett és dolgozott.

A hajó Indonéziába vitte, mely igen szép ország, és éghajlata is számottevő, ám egy nem maláj anyanyelvű újságíró leginkább éhen halni tud benne – meg is próbált átjutni Ausztráliába, hiszen angolul is tud ő írni, ha kell. Nagyon is tud: most kapott díjat érte. Annál mindenképpen jobban megy neki, mintha malájul próbálná, lévén, hogy nem beszéli ezt az igen szép nyelvet.

És akkor letartóztatták az ausztrál hatóságok. Az idő tájt már érvényben volt a szigorú törvény: aki beutazási vízum nélkül és hajón próbál meg partra szállni, azt azonnal letartóztatják és menekülttáborba kerül. Nem tudom, hogy képzelték: a Forradalmi Gárda majd szépen, udvariasan leül és kivárja, míg az általa üldözött személy megkapja az ausztrál vízumot, alig évek kérdése az egész?

Mármost ezek a táborok nem ausztrál területen vannak, hanem Naurun és Pápua-Új Guinea partjai mentén. Vannak az országban is, azokból épp most zártak be kettőt, a Melbourne-ben található, vitatott maribyrnongi létesítményt azonnali hatállyal, a sydneyi Blaxland Központot pedig májusig számolják fel. A külországi táborokkal azonban érdekes helyzet áll elő: aki elhagyhatja őket, az sem hagyhatja el, iratok híján. Mert minden iratot elvesznek, már az eljárás kezdetekor. Hol is láttunk ilyent? Ja, az Ördög-szigeten, amit a szabaduló fegyencek nem hagyhattak el, ott kellett maradjanak telepesnek.

Igen, Ausztrália őrzi kultúráját: ha egy kicsit utána számolunk, a kontinensnek van 24,6 millió lakosa, a naurui és manusi táborokban mintegy ezren raboskodhatnak, rajtuk kívül 1250 embert tartanak fogva Ausztrália területén fokozott biztonságú létesítményekben. Nehezen hinném, hogy ez a 2250 fő komoly veszélyt jelentene a huszonnégy és félmillió lakos fehér, angolszász és protestáns kultúrájára – aztán meg, hogy miféle veszélyt jelenthet pont a kultúrára egy minap ausztrál irodalmi díjjal kitüntetett író, azt végképp nem vagyok képes megfejteni. Csak használna, nem ártana, ha kiengednék, minden törvény alól van kivétel. Épp nem egy militáns iszlám harcosról van szó, hanem ellenkezőleg, azok áldozatáról.

De Ausztrália őrzi kultúráját, így Boochani nem mehetett el a manusi táborból átvenni a díját sem, amit pedig Victoria államtól, illetve annak könyvtárától kapott – csak Skype-on jelentkezhetett be, élőben a Pokolból. A nagyestélyis és szmokingos ünneplők épülésére. Mintha egy Szolzsenyicin jelentkezett volna be Szolovkáról.

Különben a díjnyertes kötetet is (No Friend But the Mountains – Nincs barátod, csak a hegyek) a telefonján írta, és nem véletlenül. Az őrség ugyanis rendszeresen razziázik a foglyok szállásán, és, mint a szerző a Guardian Australianak elmondta, „ha papírra írtam volna, már rég megsemmisítették volna”. Telefonon írta, WhatsApp-on küldte el a fordítójának, minden nap egy-egy részletet, amivel épp elkészült. Korábban a tábori életről egy holland-iráni rendezővel közösen dokumentumfilmet is forgatott, azt is telefonnal.

Aki most azon pampogna, hogy milyen liberálisak az ausztrál szervek, hiszen lehet telefonja a foglyoknak, az korábban, évekkel ezelőtt is pampogott, hogy miért van telefonjuk a menekülőknek – az ilyen embernek őszintén kívánom, hogy menjen el ne menekültnek, csak turistának idegen országba, telefon, térkép és szótár nélkül. Különben pedig ne játsszuk a hülyét, a magyar börtönökben is elvileg tilos a mobil, a gyakorlatban pedig nagyobb választék van belőlük a kaptárban, mint a kisebb pesti boltokban.

Mellesleg, Ausztrália korábban is őrizte a kultúráját. Már 1901-től, akkor azért, hogy a nem angolszász országokból érkezőket ki lehessen rekeszteni, a friss bevándorlóknak diktálásalapú nyelvvizsgán kellett átesniük, amelynek nyelvét a hatóságok tetszés szerint választhatták ki. Az öt nyelven beszélő, náciellenes tevékenysége miatt üldözött cseh újságíró, Egon Erwin Kisch például azért nem telepedhetett le, mert elbukott a skót gael nyelvi teszten. Ezt a rendszert 1947-ben törölték el, a mostani szigorításokat 2013-ban vezették be.

És tovább is szigorították az intézkedéseket. A 24.hu szerint aki egyszer hajón megpróbál illegálisan Ausztráliába jutni, azt élete végéig kitiltják az országból. Ez alól nincs felmentés, tehát ha az illetőnek rendeződik később az élete máshol, még turistaként, üzleti út miatt vagy ha ausztrál házastársa lesz, se jöhet be az országba. (https://24.hu/kulfold/2016/10/30/ausztralia-durvan-bekemenyit-a-menekultekkel-szemben/)

Hogy milyen világ van a táborokban? Megtudhatjuk Boochanitól, én itt inkább egy évekkel ezelőtt tanúvallomást idéznék, melyet Marianne Evers tett 2013-ban, aki nővérként szolgált a naurui táborban. (https://index.hu/kulfold/2013/02/09/koncentracios_tabor_a_koverek_orszagaban/)

„Naurun forró, párás környezetben él 400 férfi, akiknek több mint a fele Srí Lanka-i, és mint mondta, egy sátorra 16 menekült jut. Sokan az öngyilkosságba menekülnek, a nővér hetente látott magukat felakasztó férfiakat. Egy börtönhöz hasonlóan sok fiatal férfit csoportokban erőszakolnak meg. „Láttam embereket állatokként kúszni a földön, akik azt mondták, hogy: Kérem, hagyjanak meghalni!” – mondta Evers.” (Index)

Ilyen az élet ezekben a csendes-óceáni paradicsomokban, kérem. Nincsenek fűszoknyás lányok meg luau hulatánccal.

Hogy Boochanival mi lesz?

Nem tudni. Valószínűleg most ő a leggazdagabb fogoly Manuson, már a puszta élete védelmében is ki kéne emelni onnan, de a törvény világos, marad, ahol van, éspedig élete végéig, mert iratok nélkül nem mozdulhat. Tekintve a klímát és anyagi helyzetét, könnyen meglehet, hogy ez az élet nem lesz hosszú.

Ausztrália megvédte kultúráját attól, aki a legnagyobb ausztrál írók közé emelkedhetett volna, ha a hatóságok egy pillanatig is humánusan tekintik a helyzetét.

És belegondolni sem merek, hogy Magyarország hány olyan embertől védte meg a sajátját, aki nagy javunkra válhatott volna.

Írótól, orvostól, tudóstól.

Ne tessék hisztériázni, hogy „ezek harcosok voltak”. Tessék belenézni egy akármilyen híradóba. Ha harcosok lettek volna, égett volna a fél ország. Civilek voltak, polgárok, sokan értelmiségiek is.

Megvédtük a kultúránkat. Ahogy az ausztrálok is a magukét.

Gratulálok mindkét államnak.

Szele Tamás

Kérem, három nap múlva feltámadás várható. Ha nem is a testnek feltámadása, de legalább a léleké sem – inkább valami gonosz tréfája a reinkarnációnak, kis pokolcsoda, Durumó meg jókat kuncog, ahogy látja majd a közönség megnyúlt képét. Újraindul a Magyar Nemzet, de nem azért, mert eloszlottak a fellegek a magyar sajtó egéről, sőt, most gomolyognak csak igazán.

Meg nem is a Magyar Nemzet indul újra. Csak ez lesz a neve. De aki lelkesen csapna le szerdán az újságosnál az „új” lapra, annak csalódnia kell majd, mikor belelapoz: ő egy Magyar Időket vett. Igen, ugyanis a Magyar Időket, ezt a kísérleti célokra létrehozott, de sikeresnek bizonyult fejlesztést, ezt a mutáns harci kiborgot nevezik át Magyar Nemzetre.

A hang Jákobé lesz, még ha a kéz Ézsaué is - de ez mire jó?

Azt nem mondanám, hogy nem tudtunk róla. A szándék már hónapok óta ismert volt a szakmában, volt, aki mert róla beszélni, volt, aki nem: egy volt kollégámnak említettem vagy nyolc hete, akit a rossz sors a kormánymédiához sodort, ő csak rejtelmesen hallgatott – már amennyire lehet Messengeren hallgatni, bár persze lehet – de tudtam, hogy tudja, hogy tudom (becsületére váljék: amint a hír nyilvánossá vált és már nem kockáztatta a kiadásával a mindennapi kenyerét, elsőként küldte el nekem, mert rendes ember ő, csak ennie is kell – szerencsére politikamentes területen dolgozik). Szóval, olyan volt az egész mint egy olasz operában a titok. Sok száz ember előtt énekli a hőstenor torka szakadtából a színpad közepén, hogy „Itt senki sem hall engem, senki sem lát”. Segreto di Pulcinella volt ez, a szép olasz kifejezéssel, titok, amit mindenki tud, csak nem beszélünk róla.

Ha a többi bizalmas értesüléseim is ilyen pontosak, cudar egy betyár világ jön, annyit mondhatok – csak éppen nem árulom el, amit tudok, bár szerintem tudják, hogy tudom.

Vagy hogy is van ez.

Egyszóval, szinte mindenki számított erre a nem túl meglepő húzásra. Még a dátumot is ki lehetett ókumlálni. Hát hogyne lehetett volna.

Hiszen február hatodikán nevezik át a lapot, a G-nap évfordulóján.

Aki meg nem tudja, mi az a G-nap, az az elmúlt négy évet valami thébai barlangban töltötte remeteként, szárított sáskán és pergelt mézen tengetve napjait. Nagyon irigylem az illetőt – de azért elmondom: 2015. február hatodikán választotta le és fordította szembe részben Simicska Lajos médiabirodalmát a kormánypártról. Az akkori eseményeket számosan elemezték már, még számosabban fogják, a jövő történészeinek tömege fogja ebből írni a diplomamunkáját, ideális téma, ugyanis senki sem biztos abban, mi a jófene történt akkor. Még én is foglalkoztam volt vele, körülbelül azzal az eredménnyel, miszerint valószínűleg gazdasági érdekek ütközhettek frontálisan politikai érdekekkel. 

Orbán gecinek nevezése tényleg csak egy szimbolikus gesztus volt a történetben, gyakorlati jelentősége maximum annyi, hogy „nevet adott a gyereknek”, erről nevezték el az egész jelenséget. Ecsetelhetném, hogy lett a kőkemény és semmiféle eszköztől vissza nem riadó üzletember Simicskából, aki korábban a korrupció és a mutyi jelképe volt a köztudatban egyes egyszerű lelkek számára dacos magyar demokrata Messiás, ellenzéki Krőzus ettől az egy négybetűs szótól, mesélhetnék az alfeléhez járuló zarándokseregről, akik levett kalappal érkeztek hozzá – nem csak a tisztelet okából, hanem azért is, mert azt remélték: tesz valamit abba a kalapba. Nem tett, illetve, akinek tett, az sem járt túl jól vele. A Jobbik épp most vacillál, hogy feloszoljék-e magától vagy megvárja a felszámolóbiztosokat.

De minket most a sajtó érdekel. Simicska médiumainak munkatársai döntés elé kerültek: vagy a kormányt szolgálják a jövőben, vagy a munkaadójukat. Volt, aki felállt, volt, aki maradt. A felállók segítségével kezdett el alakulni az a kormánypárti médiabirodalom, ami mostanság a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványban teljesül ki, akkor indították – illetve fél évvel később – a Magyar Időket is, a Napi Gazdaság még füstölgő romjain. A tulajdonos Liszkay Gábor volt, a Magyar Nemzet volt főszerkesztője. 2015. szeptember elsején jelent meg először.

Hát akkor most megint Liszkay lesz a Magyar Nemzet főszerkesztője, kérem. Közben a Nemzet próbált minőségi újságírást űzni az ott maradt munkatársakkal, gyakran sikerült is, bár tudták, hogy az életükért menetelnek, ha a kormány nem bukik meg a választásokon, nekik végük.

A kormány maradt, és Simicska fénysebességgel szüntette meg a lapját. Maga a név, a „Magyar Nemzet” valamiképpen mégis a kormány tulajdonába került, és most lám, fel is használják, a lehető leggazdaságosabb módon: egyszerűen ráírják a Magyar Idők fejlécére, volt egy lapjuk, lett egy lapjuk, semmi több nem történt.

Akik olyan öregek, mint én, és még emlékeznek azokra a korokra, mikor dinoszauruszok mászkáltak a Körúton, Matuzsálem kamasz legényke volt, Orbán Viktor meg népszerű, fiatal politikus, azok azt is tudják, hogy a Magyar Nemzet történetében nem ez az első gyökeres változás. A lap a rendszerváltás tájékán – főként Bodor Pál (Diurnus) napi jegyzeteinek köszönhetően - mértékadó és hiteles, kiváló orgánum volt, egyike a legjobbaknak. Aztán a kilencvenes évek harcaiban és a privatizáció dzsungelében Bodor Pál is elkerült onnan, a lap is a Postabank sajtóportfóliójába került, akkor mérsékelt, független jobboldali napilapnak tartották (bár az elhunyt Kristóf Attila munkásságát erős finomkodás mérsékeltnek nevezni). A Postabank-csőd után, 1998-ban a sajtóportfólió az első Fidesz-kormány kezébe került, ekkor szüntették meg a nyereséges Kurírt és tartották meg helyette a veszteséges Magyar Nemzetet, nem kis részben pont az említett Kristóf Attila választási kampány alatt tanúsított propaganda-munkásságának köszönhetően. De az életben maradt szerkesztőség munkatársai sem örülhettek sokáig – 2000-ben egyesítették őket a Napi Magyarországgal, mármint oly módon, hogy minden régi embert elbocsátottak és helyére egy Napi Magyarországos került. Tulajdonképpen ez volt a Magyar Nemzet első nagy színe változása, a mostani csak a második.

És aztán tudjuk, mi történt: tizenöt évig szolgálták híven a mai kormányt, ellenzékből is, míg el nem jött a G-nap. Volt, aki vakon hitt, volt, aki pénzért, olyan is, aki egyáltalán nem, csak nem kapott más munkát. És a G-nap után olyanok is voltak, akik igazán újságot csináltak ebben a pár évben.

Rendben, itt tartunk ma, de mire jó ez az egész? Értem, hogy villamos, de mi hajtja?

Az átnevezős komédiának összesen két célja van.

Egyrészt a kormány látványosan kitűzi a „visszahódított” vár ormára a lobogóját. Ez szimbolikus politizálás, haszna semmi, de jól néz ki. Másrészt, az, hogy „újból megjelenik a Magyar Nemzet” rengeteg világszintű szakmai-politikai fórumon lehet érv. Azért a világszintűeken, mert azok nem ismerik annyira a magyar viszonyokat, hogy átlássák: ez puszta színjáték. Egy nemzetközi szervezet – mondjuk, médiaszervezet – beérheti azzal a magyarázattal, hogy „anyagi gondjai voltak az orgánumnak, de már újra a piacon van” és könnyen juthat arra a megállapításra: Magyarországon nincs is baj a sajtószabadsággal, vagy legalábbis akkora baj nincs, hiszen lám, a kormány megmentette azt a lapot, ami az ellenzékét képviselte.

Ahhoz már, hogy lássák: ez a lap nem az a lap, tudni kéne magyarul is.

Aki Magyar Nemzetet akar olvasni, keresse szerdától is a Magyar Hangot, aki Magyar Időket, az meg a Magyar Nemzetet, nincs itt semmi látnivaló, álarcot cseréltek a karneválban a táncosok.

Egyszer majd eljön az éjfél, és lehull minden álarc. De az a pillanat még messze van.

És, hogy miképpen fog kinézni a sajtópiac az olvasó szempontjából?

Mint a régi viccben. Ordít a rikkancs a Nyugatinál:

- Óriási szélhámosság a Belvárosban! Kétszázhatvan áldozat! Megjelent a Magyar Nemzet!
- Na adjon egyet, fiam...
- Óriási szélhámosság a Belvárosban! Megjelent a Magyar Nemzet! Kétszázhatvanegy áldozat!

És tényleg az.

Szélhámosság.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, most bemutatom, hogyan olvassuk félre a híreket. Az is igaz, hogy kell hozzá némi akarat és szándék a félreértésre, csőlátásra, valamint nem kevés felületesség: ezek nélkül talán még meg is értenénk, miről van szó és miért. Csak akkor kiderülhetne, hogy magának a hírnek semmi köze hozzánk, sőt, ebben a formájában nem is igaz.

És az olyan kellemetlen.

Tegnap végigsöpört a magyar sajtón a Blikktől a Mandineren keresztül a HVG-ig és a 24.hu-ig az információ, miszerint Orbán Viktor fogadhatja Ferenc pápát Csíksomlyón: ez aztán kavart némi indulatokat is, ki így, ki amúgy horgadt fel rajta, pártállás és világnézet függvényében. Hivatalossá akkor vált a híresztelés, amikor az MTI is kiadta hírként, sőt, azóta már frissítette is.

Hű, mekkora haraszt nem zörög, ha nem fújja a szél...

Én magam kétkedve csóváltam a fejemet. Hivatalosan ez elképzelhetetlen, ugyanis Orbán Viktor nem fogadhatja a pápát sem Csíksomlyón, sem máshol ezen a kerek világon, Budapestet kivéve, ami a bejelentett telephelye. Bárhol máshol maximum a pápa fogadhatja Orbán Viktort, ha olyan kedve van: a pápa Isten földi helytartója nominálisan, Orbán meg még az ellenkező hatalmat sem képviseli: mint tudjuk a Sötétség Fejedelme nemes ember, nem áll szóba akárkivel. Bár ez teológiai kérdés. Diplomáciai szempontból Orbán, mint szimpla, mezei kormányfő nem fogadhatja a pápát, aki nála sokkal magasabb rangú a nemzetközi diplomáciában. Még fordított esetben is kérnie kell az audienciát, találkozót, aztán vagy fogadják, vagy nem.

Tehát maximum akkor kezdeményezhetne találkozót Csíksomlyón, ha pápaváltozás lenne Csíkban, éspedig oly módon, hogy Orbán lenne azontúl a pápa, Ferenc pedig a magyar miniszterelnök. Én benne volnék a cserében, csak sokan mások nem örülnének. Arról már nem is szólva, hogy Csíkban eddig csak ördögváltozás volt, az is Tamási Áron egyik novellájában, másként nem.

No, akkor most, hogy tisztáztuk: nem lesz sem hivatalos találkozó, sem fogadás, sem pápaváltozás, lássuk csak, miből indult el ez az egész szamárság?

Vegyük az alaphírt, éspedig vegyük az MTI-ből, mert az a hivatalos.

„Bukarest, 2019. február 1., péntek (MTI) - Az Adevarul című román napilap blogrovatában George Simion aktivista azt írja, hogy június elején Orbán Viktor magyar miniszterelnök fogja fogadni Ferenc pápát Csíksomlyón. Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke az MTI megkeresésére úgy reagált: ez „sajtókacsa”, amivel „nem foglalkoznak”.

George Simion - aki Románia és Moldova egyesülését szorgalmazza és jelöltként akar indulni a májusi európai parlamenti választáson - a székelyföldi románok egy szombati találkozójára hivatkozik, ahol ortodox püspökük, Andrei Moldovan azt állította: tudomása szerint sem Klaus Iohannis román államelnök, sem Viorica Dancila miniszterelnök nem vesz részt a csíksomlyói eseményen, így Orbán Viktor fogadja majd a pápát.

A blogger felszólította a román hatóságokat, hogy a pápa romániai látogatásának valamennyi helyszínén a román állam kompetens vezetői fogadják a római katolikus egyházfőt.

A Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma elnevezésű szervezet hétvégi ülésén - ahol a blogger szerint a román püspök nyilatkozata elhangzott - egy nyílt levelet is közzétettek.

Ebben a részt vevő székelyföldi román szervezetek azt kérték a román államtól, hozzon olyan konkrét intézkedéseket, amelyek gátat szabnak Magyarország törekvésének, hogy kiterjessze szuverenitását Székelyföldre a Budapest által finanszírozott erdélyi beruházások révén.

bszg \ bpt

MTI 2019. február 1., péntek 20:41”

Kérem, ebben minden fontos információ benne foglaltatik, ami csak szükséges a történet valódi természetének megismeréséhez, csak éppen a legtöbb ember oda sem figyel rá. Vegyük sorban.

Azt mondja, „az Adevarul című román napilap blogrovatában” jelent meg a hír. Nem a lapban – a blogrovatában! Körülbelül annyit jelent ez, mintha nálunk az Origo vagy másik oldalról az Index blogrovatában jelent volna meg: az ilyenekbe ír boldog és boldogtalan, amit akar, az már a szerkesztő felelőssége, mit válogat be a lapban megjelenő anyagok közé. Esetünkben a szerkesztőnek ez a blogbejegyzés volt érdekes. Nem biztos, hogy fontos, még kevésbé, hogy igaz is: de érdekes.

Aztán ott van maga a szerző, George Simion. Nem egy elfogulatlan publicista, sőt: ha kicsit utánajár az ember, két dolgot azonnal megtud róla. Az első, hogy jelölt az idei uniós választásokon, a második, hogy életének egy fő célja van, és ez Moldova, valamint Besszarábia egyesítése Romániával. Már 2004 óta erre az egy pillérre építi a politikai karrierjét, elannyira, hogy az idei választási jelszava az EP-kampányban is az, miszerint: „Nagy-Románia Európában”. Egyszóval nem egy fénylő tekintetű fiatal és idealista liberálissal van dolgunk, akárhogyan is ábrázolja saját magát megafonba kiabáló aktivistaként a blogja fejlécén, hanem egy számító és nem kicsit nacionalista, profi politikussal. Akinek lehet hosszú távú célja ez a bizonyos határrevízió (csak elég sokáig kell élnie ahhoz, hogy az oroszok egy gyenge pillanatukban ebbe belemenjenek, de pár száz év alatt még ez is megeshet), azonban rövid távú célja mindenképpen a zsíros brüsszeli állás és fizetés.

Utána vegyük csak a nagyszentségű (preasfintit) püspök esetét. Még csak nem is Simion beszél a blogbejegyzésben arról, hogy Orbán fogadná a pápát, hanem ő. Szó szerint:

„Este inadmisibil într-un Stat Român de unde toţi politicienii iau salariu, să-l întâmpine pe Papa Francisc prim-ministrul Ungariei. Marea ruşine a românilor! Marea ruşine a românilor!” - P.S. Andrei, Episcopul Covasnei şi al Harghitei.”

Magyarul:

„Megengedhetetlen a román államban, amelytől az összes politikus kapja a fizetését, hogy Ferenc pápát a magyar miniszterelnök fogadja. Ez a románok nagy szégyene! A románok nagy szégyene!”

Hát kétségtelen, hogy különös helyzet volna, csak éppen ilyesmiről szó sincs, nem is lehet, tehát nincs mit szégyellni. Még tán megbeszélés sem lesz a résztvevők között, maximum találkoznak, de annak nem lesz diplomáciai jellege vagy fontossága. De miért háborog ennyire a püspök? Honnét veszi egyáltalán a „fogadás” hírét?

Úgy áll a helyzet, hogy nem kapott hivatalos értesítést az egyházmegye sem Iohannis elnök, sem Viorica Dancila miniszterelnök közelgő látogatásáról. Mondjuk nem kötelező nekik odamenni, de a püspöknek az fáj, hogy szerinte nem is fognak, nem jön hozzá magas vendég Bukarestből. Ezért bocsátotta útjára ezt a – nem nevezhetjük egyébnek – vélelmet. Amelynek annyi a realitása, mintha húsevő kenguruk támadásától tartana az éji homályban.

Ezt aztán már könnyű volt meglovagolnia, szétkürtölnie az éppen kampányoló Simion mesternek, akinek jól jött ez így, választások előtt, mint egy falat kenyér, olyan jól. Nincs itt egyébről szó, mint egy sértődött püspökről és egy kampányoló nacionalista politikusról.

Hogy Orbán Viktor sajtófőnöke nem foglalkozik a dologgal, az igencsak érthető: jobban is teszi, ugyanis ha foglalkozna, be kéne látnia nyilvánosan a magyar kormányfő diplomáciai jelentéktelenségét Ferenc pápához képest. Az meg kényelmetlen volna.

Mármost, láthatjuk: az MTI-hírben voltaképp minden információ megvan a maga módján, ellenben egy sor magyarázat nem sok, annyi sincs melléje. Ami nem is volna kötelessége különben a hírügynökségnek: a kedves felhasználó értelmezze, ahogy akarja vagy tudja, ők a hírt adják, nem a hátterét.

Képzelhető, hogy micsoda indulatokat sikerült kiváltani aztán vele, jobboldaltól baloldalig. És nem először esik bele a magyar sajtó abba a csapdába, hogy egy román nacionalista politikus szavait félreérti, csak, mert az Orbán Viktorról beszél: pár évvel ezelőtt az ultranacionalista Bogdan Diaconu lett néhány napra hős Budapesten, mert volt pár keresetlen szava a magyar kormányfőről. Már akkor is kár volt az írásának csak az első felét idézni, amiben Orbánt bírálta: ugyanis a második feléből már látszott, miféle szélsőjobboldali figurával van dolgunk. Akkor komoly sajtóviták kerekedtek abból, hogy akik tudtak románul, figyelmezettek a veszélyre, akik meg nem – és ez a sajtó munkatársainak, valamint a közönségnek a nagyobbik része – nem értették, mi a baj ezzel a jó emberrel, aki olyan szép csúnyákat mond az Orbánról? Hát csak az, hogy például 2016-ban megalapította a Vlad Tepes-gárdát. Az igaz: akkora közömbösség övezte ezt az alakulatot, hogy érdeklődés hiányában meg is szűnt. De lám, Budapest valamikori hőse micsoda alak volt valójában...

Száz szónak is egy a vége: Csíksomlyón senki nem fog hivatalosan fogadni senkit, maximum találkozhatnak a búcsúban a pápával mindazon politikusok, akik odamennek: ha Orbán odamegy, ő is, ha Iohannis odamegy, ő is, ha Viorica Dancila odamegy, ő is, és ha megjelenne Hatodik Tupou tongai uralkodó őfelsége egyenesen Nuku'alofából, akkor ő is.

Nincs szó semmi egyébről a nagy harasztzörgés közepette, mint egy uniós választási kampánycselről.

De végső soron ez akkor is egy búcsú lesz, nem egy konferencia.

És nem lesz Csíkban pápaváltozás sem.

Szóval, nyugodjunk meg: újból nem történt semmi.

Szele Tamás

Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer gondterhelten ráncolta homlokát és rágyújtott egy Belomorkanalra. Ezt a cigarettát már alig lehetett beszerezi Berlinben. Stirlitz ideges volt. Ezt a baromságot! Ezt sikerült úgy elcseszni, hogy most már csak röhögni lehet a megállíthatatlanul zajló eseményeken.

Még jó, ha nem írja meg őket valaki filmsorozatnak.

Mondjuk erre nem túl sok az esély – gondolta Stirlitz – ez annyira valószínűtlen történet, hogy a közönség sem fogadná el. Maximum a sajtó poénkodhat rajta, azt meg úgyis mindenki elfelejti: Stirlitz tudta, hogy az átlag újságolvasó politikai emlékezete az írás befejezése után három percig terjed.

És Stirlitz ezúttal sem tévedett.

De egyáltalán, ki bolondult meg az FSzB-nél?

Két lengyel neonáci felgyújt Ukrajnában egy magyar kulturális központot Moszkva utasítására, ám a parancsot és a pénzt egy német AfD-közeli újságírótól kapják rá. Stirlitz fájón hiányolta a történetből az albán tengeralattjárós egységeket és a Tibeti Idegenlégió ejtőernyős szahariánjait, ponyárral, bár lássuk be, semmi sem tökéletes. De hogy sikerült idáig jutni?

Hát igen, a Primakov-elv.

Még Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök (egyben volt KGB-főnök és Vlagyimir Putyin hajdani mentora) idején dolgozták ki azt a stratégiát, miszerint Magyarországot kell használni kísérleti terepként az orosz törekvések szondázására. Ez azon a felismerésen alapult, hogy mind Oroszországot, mind Magyarországot egykori önmaga veszi körül, és mindkét esetben „homogén tömbökben élnek többé-kevésbé politikai, nyelvi, kulturális jogaiktól megfosztott népelemei”. Persze, a teljes jogfosztás ritka, sőt, elő sem fordul, tehát törekedni kell az ideális laboratóriumi körülmények megvalósítására. Mondjuk így. Különben is, kinek kellett az a nyavalyás kultúrház? Maximum a magyaroknak. Őket meg magyar ügyekben Moszkva nem kérdezi.

Az van, amit Moszkva mond, ezt Stirlitz nagyon alaposan megtanulta. Moszkva meg most ukrán neonáci támadást igényelt. De miért amatőrökkel szervezték meg, hiszen van a Központnak annyi profi neonácija, amennyit csak akar?

Esetleg bele akarták kódolni az akcióba a bukást is?

Lássuk a tényeket.

Az ügy már a krakkói bíróság előtt van, az iratai szerint Manuel Ochsenreiter, a szélsőjobbos Zuerst újság munkatársa rendelte meg az akciót, és ő fizette ki a három, Kreml-barát szélsőjobboldali csoporthoz köthető lengyelt. A megrendelés szerint a provokatív akciót úgy kellett végrehajtani, hogy az ukrán szélsőségesek támadásának tűnjön a magyar kisebbség ellen. A német újságíró azt kérte a lengyelektől, hogy küldjenek neki bizonyító erejű videót a felgyújtott irodáról a Telegram nevű anonim üzenetküldő alkalmazáson keresztül. Amikor megkapta a videót a kiégett iroda kormos homlokzatáról, válaszul ezt írta vissza: „Több mint elegendő”. Három nappal később a német újságíró a berlini repülőtéren találkozott az egyik lengyellel, Michal Prokopowiczcsal akinek egy könyvben 1000 eurót adott át (500 eurót már korábban elküldött neki Lengyelországba szintén egy könyvbe rejtve). Aprópénz, kopejkák, gondolta Stirlitz.

Na igen, csakhogy. Csakhogy a pénzből a két valódi elkövető, Adrian M. és Tomasz S. összesen csak kétszáz-kétszáz eurót látott, ugyanis a dörzsölt Prokopowicz lenyelte a többit, ráadásul Prokopowicz ezzel a két marhával, akik még az arcukat sem takarták el a térfigyelő kamerák elől (azért is buktak meg) a Falanga nevű lengyel szélsőjobboldali szervezetben találkozott.

Mármost, ha egy lengyel nacionalista, akkor kiket utál a legjobban?

Első sorban az oroszokat és a németeket.

Ezért tűnhetett bombabiztos tervnek, hogy Moszkva utasításait a német Ochsenreiter közvetítse, aki ráadásul az egyik AfD-s képviselő, Markus Frohnmaier asszisztense volt. A Bundestagban csak nem fognak nyomozni...

Csak de.

Különben Ochsenreitert a lengyel Mateusz Piskorski hozta össze Prokopowiczcsal, márpedig Piskorski és Ochsenreiter közös érdekeltsége az „Eurázsiai Tanulmányok Németországi Központja” nevű szervezet, amit 2016-ban alapítottak, és ami egyenes összeköttetésben áll az eurázsiai gondolat főatyuskájával, Alekszandr Duginnal.

Kezd összeállni a kép, gondolta Stirlitz. Valahol a Kremlben egy rohadt íróasztal mögött valaki alkalmazni kezdte a Primakov-doktrínát, épp hasznos lett volna, hogy felgyújtsanak egy magyar kulturális központot Kárpátalján, aminek a stratégiai jelentősége nulla ugyan, de a politikai játszmához kellett egy ilyen incidens. Minden ment is a maga útján, terv szerint, Magyarország tiltakozott, Ukrajna tagadott, Washington közeledett, az Egyesült Államok megpróbálta elérni, hogy Budapest ne blokkolja tovább Ukrajna NATO- és EU-csatlakozását az ukrán oktatási törvény szigorítására hivatkozva. Wess Mitchell amerikai külügyi államtitkár ezért cserébe még egy Trump–Orbán-tárgyalást és közös fotót is felajánlott a júliusi NATO-csúcson, sőt, egy mézeskalács huszárt is kilátásba helyezett Szijjártó Péterkének, de a magyarok ezt az ajánlatot (moszkvai nyomásra talán) visszautasították.

Szóval éleződött a helyzet, ahogy azt kigondolták abban a Kreml-béli dolgozószobában, mikor ezek a marhák lebuktak. Tökéletesen vissza lehetett követni az utasítás szolgálati útját, alulról felfelé: Adrian M. és Tomasz S. kapták Prokopowicztól, Prokopowicz kapta Ochsenreitertől, Ochsenreiter meg az eurázsiai vonalon Moszkvától. Az egész akció azon bukott meg, hogy két idióta közkatona lusta volt símaszkot húzni munka közben. Régen az ilyent szó nélkül távolították el a Szervezet soraiból – szó nélkül távoztak, de lábbal előre.

Azok a boldog, szép napok... nosztalgiázott Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer úgy is, mint Makszim Makszimovics Iszajev ezredes. Aztán visszazökkent a mába. Tehát akkor mi történt?

Diverzáns akciót hajtottunk végre saját barátaink ellen.

Miért hajtottuk végre?

Mert az ellenségeink nem voltak olyan hülyék, hogy maguktól megtámadják őket.

Mi volt a célja?

Az, hogy rontsuk meg a közöttük fennálló viszonyt.

Milyen volt előzőleg az ő viszonyuk?

Rossz.

Milyen lesz ezek után?

Ugyanolyan rossz.

Volt értelme az akciónak?

Nem volt.

Mi várható?

A helyzet továbbra is éleződni fog. Éspedig ugyanúgy, mintha sor sem került volna az akcióra.

Akkor mi szükség volt erre az egészre?

Az égvilágon semmi.

Hogy hajtottuk végre az akciót?

Rosszul, amatőr módon. Meg is bukott.

Stirlitz keserűt szippantott Belomorkanaljának kartonvégéből és elnyomta a csikket. Már ez sem a régi. És milyen nehéz mostanság hozzájutni!

„Az idő soha-soha meg nem áll,
az órák róják szüntelen az útjukat,
a pillanat úgy illan, tovaszáll,
mint gyors folyón suhanó hab, épp annyi csak...
...a pillanat”

 - dudorászta magában, miközben végtelennek tűnő köreit rótta cellája kőpadlóján a berlini Moabit-börtönben.

 Őt egy korábbi akció után felejtették ott.

 Még 1945-ben.

Szele Tamás

Kérem, előre szólok, hogy botrányos ügy következik. Hosszú lesz és mocskos. Megint álhírek, igen. Meglehet, hogy kicsúszik a billentyűzetből pár átok is: utálom a vérszívó vámpírokat, nehezen tűröm, ha gyermekeknek esik bántódása, éri őket kár, esetleg kerülnek veszélybe néhány amúgy is velejéig jellemtelen felnőtt anyagi haszna kedvéért.

Márpedig most erről van szó – ha ugyan nem többről.

Néhány hete vált közismertté a kétegyházi Dicsa Noémi esete: kisgyerekről van szó, a hat éves kislány egy ritka betegségben, gerincvelői izomsorvadásban szenved. Az orvosok legfeljebb 10-12 éves kort jósolnak neki, édesanyja azonban nem adja fel: minden nap tornáztatja, és új lehetőségek után kutat. Nem is lenne anya, ha nem tenné, ha feladná. Most elvben kínálkozik egy új terápia: egy, az Egyesült Államokban kifejlesztett gyógyszer, a Spinraza, amely segítené a kislány szervezetét, hogy feldolgozza és izommá alakítsa a fehérjét. A kezelést már alkalmazzák itthon, azt azonban tavaly is csupán tíz gyereknek fizette a biztosító, de Noémi nem volt köztük. A család így önerőből próbálja összegyűjteni a 68 milliós forintos terápia árát. Illetve gyűjtést indítottak, a sajtó és a közösségi média segítségével.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ebben az írásban nem, azaz NEM fogom elemezni, mennyire lenne hatásos vagy nem hatásos a kezelés. Azt sem, hogy a TB azért nem fizet-e, mert már késő lenne alkalmazni a Spinrazát, avagy takarékosságból. Nem vagyok orvos, olvastam több szakvéleményt pro és kontra, és az a meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben csak szakorvos mondhatna véleményt. Szeretném még a látszatát is kerülni annak, hogy bármelyik álláspontot képviselem: munkahipotézisként egyelőre fogadjuk el, hogy a terápia lehet sikeres.

Tegyük ezt azért, mert ez nem orvosi szakcikk, hanem – akármennyire is különös – médiaügyi írás lesz. Tehát: mondjuk, hogy lehet sikeres talán a kezelés. (Etikai kérdés az is, hogy mivel nem vagyok szakértő, nem kívánok senkiben sem reményeket kelteni, sem azokat porrá zúzni). Tehát tételezzük fel, hogy van értelme és haszna a gyűjtésnek. Egy próbát mindenképpen megér.

A gyűjtés haladt is szépen, a maga útján, össze kezdett jönni valamennyi pénz, most olyan 16 millió körül stagnál az összeg. Stagnál bizony: ugyanis hiába a jó szándék, a segíteni akarás, az átkozott magyar álhír-sajtó, az álmédia felfedezte magának a halálos beteg kislányt, rátelepedett és meglehet, tönkre is teszi a kezdeményezést.

Azzal, hogy hírt ad róla – hírt, csak éppen hamisat!

Az egész botránykrónika – nyomon követtem, amennyire lehetséges – azzal kezdődött, hogy beszámoltak a saját szemétdombjukon is a gyűjtésről. Az álmédia, álsajtó imádja az érzelmekre ható híreket, gyártanak is sokat, ezt le sem kellett gyártani, adta magát. Gondolnánk, hogy a híradással nem is ártottak, hiszen sokan csak így szereztek tudomást az esetről.

Ha így gondolnánk, rosszul gondolnánk: nem ismerik maguk a hír sorsát az álhírlapokban. Még ha van is valamiben igazságmag, azt azonnal betemetik mocsokkal, hazugsággal, ismert emberekhez kötik, körbemaszlagolják, hogy aztán folytathassák a nagyipari felhasználását.

Így történt itt is.

Ebben a botrányban szemmel láthatóan az ismerős piros-sárga fejléccel virító ma-reggel.me vitte a prímet (a fejléc azért ismerős, mert az álhírlapok egyik családja, hálózata ezt használja, lusták lecserélni, ez már a hazugság védjegye kezd lenni magyar nyelvterületen). Ők első körben, miután beszámoltak az alaphírról, azt közölték (http://www.ma-reggel.me/2019/01/bamulatos-amit-tesz-bogdan-laszlo.html?fbclid=IwAR1YBv-OiJF1igWys1Howrmw2Anx4GR5Aq4pZXKulIfHfzz3LAqsuEV05OU):

„BÁMULATOS, AMIT TESZ BOGDÁN LÁSZLÓ TELEPÜLÉSE AZ ÉLETVESZÉLYBEN LÉVŐ 6 ÉVES NOÉMIÉRT! MI CSAK EGYSZERŰ CIGÁNY EMBEREK VAGYUNK, DE ÍGY TUDUNK SEGÍTENI”

Bogdán Lászlóról vitázhatnánk napestig, de nem itt és most: annyi azonban biztos, hogy ő ilyent sem nem írt, sem nem mondott. Nem is tette volna: ez a cím (és a szöveg is) egy alsó középosztálybeli, feltehetően aluliskolázott és életidegen környezetben élő ember elképzelése arról, hogyan is beszélnek egymás között az „egyszerű cigány emberek”. Mellesleg ilyenek nem léteznek, a cigányok épp úgy, mint bárki más, emberek, és mint ilyenek, pont olyan bonyolultak, mint a szerző. Illetve, a szerző náluk valamivel egyszerűbb működésű élőlény, főleg központi idegrendszerének fejlettségét tekintve.

Mi szükség volt erre a hazugságra? Annyi, hogy a már létező hírt úgy lehetett megismételni, hogy valamilyen ismert ember nevéhez kötötték.

De lépjünk tovább.

Másnap indult el a hírtorpedó, ami telibe találta a gyűjtőakciót (http://www.ma-reggel.me/2019/01/cristiano-ronaldot-lehet-szeretni-vagy.html?fbclid=IwAR1bDWkP8OOgOGjn6Y7dtZvnGyPe_SyprJw9W2vuBkX7vAYWetDAEXqqsaE):

„CRISTIANO RONALDOT LEHET SZERETNI VAGY SEM, DE ÍGY MENTI MEG A 6 ÉVES BETEG NOÉMI ÉLETÉT”

Mint láthatjuk, a régi receptet követik: megható történet + ismert ember. Hát mit mond Ronaldo, mit mond CR7? Mármint állítólag?

„Szomorúsággal töltött el a 6 éves Noémi betegsége.
Ritkán lehet találkozni ilyen megható történettel és őszinte leszek teljes szívemből megsajnáltam a kislányt, hisz nekem is van gyermekem.
Borzalmas látni, hogy Magyarországon ilyen negatívan áll hozzá az egészségbiztosító, sőt amint hallottam a kormány is.
Mondhatják azt,hogy könnyen teszem, hisz van pénzem.
Ez igaz, de higgyék el engem a pénz önmagában nem boldogít, azonban annál inkább igen, ha nemes célra fordíthatom.
Úgy határoztam kifizetem Noémi kezelésének teljes költségét, sőt utána is támogatom az egész családot.
Szeretem Magyarországot, ezért szívesen fogadom, ha bármiféle segítséget adhatok az ott élő beteg gyermekeknek.
Tiszta szívből szurkolok Noémi gyógyulásáért.”

Az egy dolog, hogy Ronaldo pont úgy fogalmaz magyarul, mint állítólag fogalmazott Bogdán László, és mint általában egy nem túl gyakorlott tanítónő valamely alsó népiskolából, az a nagyobbik baj, hogy

Tény, hogy közismert jótékony tevékenységéről, de most nem, azaz nem tett semmit, hiszen fogalma sincs Dicsa Noéminek egyáltalán a létezéséről sem. A jó magyar olvasó azonban mit mond? „Kifizette? Na, akkor jól van...” és nem küldi el az alapítványnak szánt pénzt. Nem küldi, mert „fizessenek a gazdagok”, mert olyan magyar embert még nem láttam, aki magát gazdagnak (vagy elég gazdagnak) tekintette, és nem küldi – mert az a pénzeszsák Ronaldo már úgyis rendezett mindent.

Hát ezért akadt el a gyűjtés, kérem tisztelettel.

Aki azt hiszi, az álmédia azok után, hogy ennyi kárt okozott, leáll: az nagyot téved. Ezek után jött még a politika beleráncigálása az ügybe.

Mert mit közöl a ma-reggel.me másnap? (http://www.ma-reggel.me/2019/01/botrany-ilyen-megveto-szavakkal-illette.html?fbclid=IwAR0ZTwKg62PfByEWZoUs_n6mjybabiMYTfiUAAAn0jUWwNC2PYy8LehGtpg)

„BOTRÁNY! ILYEN MEGVETŐ SZAVAKKAL ILLETTE A 6 ÉVES NOÉMIN SEGÍTŐ CRISTIANO RONALDOT A KORMÁNY:

Elismerjük, hogy Ronaldo kiváló focista, de semmiképpen nem őszinte ember.
Bár felajánlotta a millióit a beteg kislány gyógyítására, de ezzel semmit nem old meg.
Neki is tudnia kell, hogy ez a betegség jelen pillanatban még gyógyíthatatlan, hisz a kísérletezés stádiumában van még külföldön is.

Ezzel a tettével csak népszerűsíteni akarja magát, azaz számára csak egy jó reklám fogás, amivel lejáratja a magyar egészségbiztosítót, sőt az egész kormányt.
Számtalan hasonló betegséggel küzdő gyermek van Magyarországon, akik hozzá fognak ezután menni segítségért.
Ő, ha csak a lábát lógatja a reklámjaiból már akkor is milliókat keres, fogalma sincs arról milyen nehéz gondokkal küzd a kormány.
Mindenki maradjon a hazájában és ott tündököljön a millióival!
Felháborítónak véljük, hogy ellenünk hergeli a magyar embereket!”

Ahogy Ronaldo nem írta az előző levelet, Bogdán a még előbbit, úgy a kormány sem írta emezt. Az álhír szintet lépett: most már „megható történet + ismert ember + lebutított politikai propaganda” a recept. Ez a kormány nem a legnépszerűbb, és ennek bizony oka van: hamarjában nem is tudnék olyan döntést mondani, amit ők hoztak és jó lenne. Megértek a bukásra, de semmi szükség arra, hogy hazudjanak róluk. Tesznek ők eleget a valóságban is saját maguk meg az egész nép ellen. De ez a hazugság nem is ellenük szól igazából: hanem az álmédia kattintásszámát hivatott növelni. Ha népszerűek volnának, azt hazudnák, hogy segítettek – ez, kérem, nem politika, ez zsebre megy.

Különben pedig: erről a kormányról hazudni nem ellenzékiség, hanem álellenzékiség, és pont az ő malmukra hajtja a vizet.

És Háry ő beszédét tovább is folytatá: egy másik álhírlap (reszvetel.blogspot.com) már a sorosozást is belékeveri az ügybe (https://reszvetel.blogspot.com/2019/01/a-kormany-allitja-cristiano-ronaldo.html?fbclid=IwAR1J5y7OrSfPWQahndSconlZJ-T3rtF46_PvDzLf1pr61n-Wobhim5gkvDI):

„A KORMÁNY ÁLLÍTJA, CRISTIANO RONALDO NOÉMINAK TETT ADOMÁNYA, NEM MÁS MINT SOROS GYÖRGY ÚJABB... - OSSZA MEG LEGYEN KEDVES, AKI NEM ÉRT EGYET!”

Anyukátok piros viganója, az. Sorosozik nálunk boldog és boldogtalan épp eleget, a Postától a Volánig, a kormány más szót lassan nem is ismer, Soros az alfa és Soros az ómega, Soros a Kezdet és Soros a Vég - könnyen hihető a hazugság: csak épp ez sem igaz. Ez is a kattintásért megy.

Körülbelül itt tartunk most. Akkor összegezzünk. Mit látunk?

Látunk egy szomorú esetet, egy kisgyerek betegségét, amin vagy lehetne, vagy talán nem lehetne pénzzel segíteni, de megpróbálni mindenképpen érdemes volna.

Látunk egy gyűjtést, ami megindult.

És látjuk a gyilkos indulatú álmédiát, ahogy a reklámbevételekből származó júdáspénzecske, mondhatjuk, júdásfillér kedvéért tönkreteszi, széthazudja, megtorpedózza a gyűjtést. Csak, hogy jobban forogjon a körömgomba-hirdetésük.

Azt írom, hogy gyilkos indulatú, mert így is van.

Akár gyógyítható a betegség, akár nem, felelősség igenis terheli az álhír-oldalakat: ugyanis ők úgy tudják és olvasóiknak is úgy mondják, az a legjobb tudomásuk, hogy a terápia hatásos - csak megfúrták. Tehát a bűnelkövetés szándéka és kísérlete fennáll: és ez is büntetendő. Ők úgy tudják és azt is állítják, hogy a kislány gyógyítható - csak belenyúltak, pár fityingért.

Ennek a fordítottja lenne az, ha rálőnének valakire. Azt gyilkossági kísérletnek hívjuk, akár vaktöltény van a pisztolyban, akár éles.

Most azt akadályozzák meg, hogy Noémi meggyógyuljon, illetve annak esélyét veszik el tőle - és nem számít, mennyire hatásos a terápia vagy sem. Szerintük ugyanis hatásos.

Akkor bizony ez is gyilkossági kísérlet, méghozzá sajtó útján, ami a jogtörténelemben egyedülálló.

Hiába a HVG kiváló írása (https://hvg.hu/tudomany/20190129_alhir_valotlansag_hazugsag_dicsa_noemi_ketegyhaza_izomsorvadas_gyujtes_kezeles?fbclid=IwAR3x2BNx8ixlFhztIFif0a_IN0esQYfDgsORU-CBfhekgepIpINzIzrSIAQ), hiába az RTL Klub híradójának videója (https://rtl.hu/rtlklub/hirek/azt-allitottak-christiano-ronaldo-segitett-a-beteg-gyereken), a méreg már közénk hatolt és hatni kezdett.

Nem tudom, hogyan fognak elszámolni az álhírlapok tulajdonosai a lelkiismeretükkel, ha van nekik olyan, de remélem, a Pokolban külön bugyor várja őket.

Aki mégis megpróbálna segíteni, annak álljanak itt a szükséges adatok:

Együtt a Kisangyalokkal Mozgáskorlátozott gyermekeket támogató Alapítvány

Bankszámlaszám: OTP 11733027-28360616
IBAN: HU77 1173 3027 2836 0616 0000 0000
BIC(SWIFT)Code: OTPVHUHB

Nem tudom, hatásos-e a terápia, nem vagyok orvos és nem is tisztem ítéletet hozni ez ügyben.

Döntsön mindenki maga ebben a kérdésben.

Én csak azt tudom, hogy ezerszer legyenek átkozottak a haldokló gyerek kínjain élősködő vámpírok.

És most faragok egy karót nekik.

Szólítsatok Van Helsingnek.

Szele Tamás

Filmszínházunk bemutatja az „Okos lány vagy kikapós menyecske” című rajzfilmet. Fő- és címszerepben Orbán Viktor, Mátyás királyt Donald Trump alakítja, Mujkó: Szijjártó Péter. Készült a Pannónia Filmstúdió műtermeiben, rendezte: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, Recep Tayyip Erdoğan és Hszi Csin-ping.

Animációs alkotásunkat főként a tíz éven aluli korosztálynak és a kormánysajtó olvasóinak ajánljuk, ugyanis ez egy olyan mese, amiben hinni kell.

Különben élvezhetetlen.

Szóval, kedves gyerekek, egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is innen, az Üveghegy tövében, az Óperencián belül, volt egyszer egy amerikai-magyar közös védelmi együttműködési megállapodás. Régen kötötték, igen régen, még az előidőkben, ántivilágban, annyira régen, 1997-ben, hogy akkor még Horn Gyula volt a miniszterelnök és a Balkánon háború tombolt. Állomásozott is egy csomó amerikai alakulat Taszáron, meg emitt-amott a határban, nem mondom, hogy tőlünk bombázták Belgrádot, de jól jöttek a mi reptereink a jenkiknek, bár mondjuk Rammsteinról is meg tudták volna oldani az egészet. Meg Olaszországból (mondjuk a légitámadások java része onnan is indult). No, de hagyjuk a stratégiát a kormányra, ők is süketek hozzá, nem csak mi, foglalkozzunk a megállapodással!

Abban, kedves gyerekek, olyasmik voltak, hogy miféle szabályok vonatkoznak nálunk az amerikai katonákra. Például bűncselekmény gyanúja esetén mely ország hatóságai járnak el (amerikai katona esetében alapvetően az amerikaiak), mi történik, ha az amerikai fegyveres erők tagja közlekedési balesetben érintett. Ennek a megállapodásnak az alapján hordhatnak fegyvert és egyenruhát az amerikai katonák Magyarország területén, és ez biztosítja az amerikai fegyveres erők által a hazánk területére behozott eszközök, berendezések és egyebek adó- és vámmentességét. Szóval, ez egy fontos, de nem harci ügyekre vonatkozó keretmegállapodás.

Hanem hát vénül a kontraktus is, már huszonkét éves, ami megállapodások között magas kor: épp ezért már két éve 2017 őszén megkerestek minket az amerikaiak, hogy ugyan újítanánk már meg, sokat fordult azóta a világ, csináljunk szebb, újabb paktumot. Akkor meg is kérdezték Magyar Levente külügyi államtitkárt írásos kérdéssel a Parlamentben az ellenzék részéről, hogy ugyan micsodás dolog légyen ez, ő meg is válaszolta.

„Az új védelmi együttműködési megállapodás (Defense Cooperation Agreement, DCA) létrehozásának legfontosabb célja, hogy a több mint 20 éve érvényben lévő, hazánk NATO-csatlakozása előtt kötött megállapodást szövetségesi kapcsolataink fejlődéséhez igazítva újítsuk meg.”

Hát ez egyszerű dolog, nem kell agyonbonyolítani – főleg, hogy nem csak minket kerestek meg akkor amerikai részről, hanem Csehországot, Lengyelországot, Szlovákiát, Bulgáriát, Romániát, Észtországot, Lettországot, de még Litvániát is.

Csak ők aláírták.

Mi meg nem.

De miért nem?

Hiszen ártatlan dologról van benne szó.

Mert nem és nem!

Hogyhogy?

Na, ennek járt utána a minapában két szegénylegény, az Átlátszó és a Wall Street Journal, lett is belőle hetedhét országra szóló patália. Merthogy arra jutottak: azért nem írjuk alá, hogy riszálhassuk a farunkat a muszka cárnak is, a kínai császárnak is. De azért szeressük a jenki elnököt is. Meg a török szultánt, őt aztán kiváltképpen.

No, de ezt így nem mondhatta Orbán Viktor, mert szájára veszi a falu. Olyasmiket emlegetett az amerikaiaknak, hogy nem írhatjuk alá, mert „az európai uniós szabályok lehetetlenné teszik”. Érdekes, a többi aláíró számára ez nem jelentett nehézséget. Azt is mondta – érdekes fordulattal – miszerint „a Fidesz-képviselők egy csoportja ellenzi a DCA egyes pontjait, és mivel nincs hatalma e képviselőcsoport felett, nem tudja őket meggyőzni.” Hát, szegény, mintha nem lesnék még a gondolatát is, nem lenne teljhatalma, mintha okozhatna néki gondot bármiféle anyaszülte képviselő széles e Parlamentben, meg kell a szívnek szakadni az ő sanyarú sorsán... aztán előjött a farbával. Idézzük az Átlátszót (https://atlatszo.hu/2019/01/27/a-magyar-kormany-nem-hajlando-alairni-a-vedelmi-egyuttmukodesi-megallapodast-az-amerikaiakkal/?fbclid=IwAR0T6b9sqoNOlxEwX98Pek8xIaqoAGl9k88TMlbkVJ9ADnifMEZmgXZNq90):

„Tavaly decemberben pedig három, a beszélgetés részleteit ismerő forrásunk szerint Orbán Viktor azt mondta David Cornstein nagykövetnek: olyan országot akar, mint Ausztria. Ausztria katonailag semleges, nem NATO-tagország.”

Ejha. Akkor ki akar minket léptetni a NATO-ból? Az alvégről már látszik a cár feneke, okos dolog volna ez? Nem, azt nem akarja, csak éppen...

„Egy magas rangú, névtelenséget kérő magyar kormányzati illetékes azonban úgy fogalmazott: Orbán nagyra értékeli a NATO-tagság nyújtotta védelmet és továbbra is részt vesznek magyar katonák a NATO-missziókban, de nem szívesen csatlakozna Washingtonhoz az egyre feszültebb kínai, illetve orosz viszonyt illetően.

„Az a lényeg, hogy Orbán üzletelni akar Oroszországgal” mondta. „Mi akkor lázadunk, amikor megpróbálnak minket kioktatni arról, mi a helyes viselkedés Kínával szemben. Hogy kínai ügynökök vagyunk, és hasonlók.”

A védelmi együttműködési megállapodásról szóló tárgyalások elhúzódása, illetve Orbánnak a katonai semlegességre tett utalása egyre inkább aggasztja a magas rangú amerikai diplomatákat, és egyre kiemeltebb helyet kap a két ország közötti párbeszédben.” (Átlátszó)

Hát, faramuci egy helyzet, annyi biztos: kapni akarunk, mármint védelmet, de adni még egy nyamvadt aláírást sem, arról sem, hogy mi történjék, ha egy amerikai katona Magyarországon koccanásos balesetet okoz. Adni semmit, de az ajándékokat elfogadjuk, csak szépek legyenek. És drágák. Hogy úgy mondjam, az olyan hölgyeket, akik régen Velencében (és a világon mindenhol máshol) így viselkedtek, kurtizánnak hívták.

Amerika pedig az asztalra csap, februárban utazik Budapestre Mike Pompeo külügyminiszter, nyélbeütés okából. Valamit mindenképpen nyélbe fog ütni, vagy a megállapodást, vagy Orbán Viktor semleges esze tokját. Nagy vendégjárás lészen majd különben, Putyin is idejön még az első félévben, csak össze ne fussanak a nagyfejűek egymással...

No, itt tartottunk tegnap reggel, de fordult a kocka, mert az a természetje neki. Orbán Viktor interjút adott az MTI-nek, kizárólag ebben a témában. Másról szó sem esett, erről is kevés, de az határozott volt.

„A nemzetközi és a magyar sajtóban álhírek jelentek meg Magyarországgal kapcsolatban; ezek célja, hogy zavart keltsenek az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterének közelgő budapesti látogatása előtt - mondta az MTI kérdésére Orbán Viktor miniszterelnök kedden.

„Magyarország NATO-tagállam és az Amerikai Egyesült Államok szövetségese. Erről a magyar emberek népszavazáson döntöttek” - szögezte le Orbán Viktor.

„Magyarország kormányának továbbra is az a célja, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal fennálló szövetségesi kapcsolatát erősítse. Ennek szellemében készülünk Michael Richard Pompeo külügyminiszter úr budapesti látogatására” - nyilatkozta az MTI-nek a kormányfő.” (MTI)

Nocsak, ez meg mit jelent?

Ez egészen pontosan azt, hogy „Teszek, amit akarok, de meg ne merjétek írni, mert lehazugozlak titeket!” Ennél többet nem, de a reális helyzetet tekintve, hogy a mostani honvédségi beruházásaink egyike sem járt amerikai fegyverek vásárlásával, a helikoptereket az európai Airbustól, a harckocsikat a németektől, a mobil repülőgép-hangárt pedig a svédektől vettük, és tekintve, hogy Trump elnök kedvenc vesszőparipája, miszerint a tagállamok növeljék katonai kiadásaikat a GDP-jük négy százalékára (ennek egyelőre senki sem tesz eleget) vagy leveszi róluk a kezét, elképzelhető, hogy Pompeo külügyminiszter ékesen és hangosan fogja méltatni a magyar fél érdemeit, ha már egy nyavalyás szerződést sem vagyunk hajlandóak aláírni.

Egyelőre Orbán Viktor az okos lányt játssza, aki jön is meg nem is, ad is meg nem is, (kapni azonban mindenképpen akar), csak valahogy ebből az alakításból inkább egy kikapós és hisztérikus menyecske alakja kezd kibontakozni, aki szerint mindenről az a gonosz, pletykás Soros néne tehet, azt kell megégetni, és ő akkor folytathatja továbbra is a riszálást az amerikai elnökkel, orosz cárral, török szultánnal, kínai császárral.

Csak hát ehhez az érdekelteknek is lesz pár szavuk.

Pompeónak mindenképpen: ez a menyecske csúnyán ki fog kapni.

Ha már ilyen kikapós.

Szele Tamás

Borongok, merengek... na ja, kora reggel van, és még nem főtt le a kávé, persze, hogy nincs jó kedve az embernek. Meg azért sincs, mert véletlenül, a napi sajtó böngészése közben olyant olvastam, amiről jobb lett volna nem is tudomást szerezni. Külön súlyosbítja a helyzetet, hogy a dolognak – reményeim szerint legalábbis – nincs köze politikához.

Dióhéjban arról van szó, hogy az Azonnali, sőt, annak két főszerkesztője, a korábban Mandineres Bukovics Martin és kolléganője, a fotókat készítő Bakó Bea felfedezték maguknak, miszerint szülővárosom, Nagyvárad ronda.

Erről képriportot is közölnek, mely mutatja szerzőink profizmusát: az avatott sajtómunkások ugyanis kifejezetten gondot fordítottak arra, miszerint

Ahhoz, hogy nekik nem tetszik Nagyvárad, egy szavam sincs, elvégre jogában áll nékik is, másnak is, hogy ne tessék: a jó ízlés nem követelhető meg senkitől sem, az főleg nem, hogy a véleményük esztétikai kérdésekben vagy bármi másban egyezzék az enyémmel. Az viszont már hiba, sőt, talán vétek is, ha valakik ezt a véleményüket manipulatív eszközökkel, tendenciózus fotókkal és LENYOMVA HAGYOTT CAPS-LOCKKAL, vagyis kiemelt, csupa nagybetűs szedéssel nyomják le a közönség torkán.

A tévedés joga azonban – amint a rossz ízléshez való is – megilleti a szerzőket.

Hát akkor lássuk először is a förmedvényt. (https://azonnali.hu/cikk/20190127_ide-jutott-nagyvarad-szaz-ev-alatt-legfeljebb-koros-parti-mi-legyen-parizs-helyett) Műfajára nézvést képriport, vagy az akar lenni. Címe:

„IDE JUTOTT NAGYVÁRAD SZÁZ ÉV ALATT: PÁRIZS HELYETT LEGFELJEBB KÖRÖS-PARTI MISKOLC LETT”

Előre szólok: nem változtatom meg a nagybetűs szedést. Nem is tudnám, újra kéne írnom a szerző helyett az egészet, márpedig nem lennék képes utána pötyögni a szamárságait. Ami a Körös-parti Párizs vagy Miskolc kérdését illeti: Ady Pece-parti Párizsról beszélt, csak a Pece egy kis patak, nem is a központban folyik, főleg nem látványos, ezzel szemben a Körös egy rendes folyó, hidakkal, Bukovics kicserélte a Pecét Körösre, Ady ide, Ady oda.

A lead már tendenciózus:

„Ma száz éve halt meg Ady Endre, aki ha meglátná a mai Nagyváradot, a Körös-parti Párizst, valószínűleg visszavágyna egykori városából a falujának nevezett Debrecenbe. Vagy fájdalmában padlógázt nyomna a Dacia Sanderojában, és meg sem állna Bécsig, hogy az influenszer csaját felszedje a reptéren.”

Hű, de friss vagy, öcsém, hű, de fiatalos meg energikus. Mindjárt eldurransz. Az agyad már meg is tette: Ady valószínűleg ma is azt művelné, amit akkoriban, inna valamit és csinálná, ami neki tetszik. Nem szerette, ha tanácsokat adnak neki. Mondjuk a történethez tartozik, hogy én rendszeresen és sokat járok Nagyváradra az utóbbi négy-öt évben, szép kedvesemhez, és ebből kifolyólag talán ismerem is a várost, nem úgy, mint a szerző. Mellesleg: ott is születtem.

No, de haladjunk tovább, Adyt hagyjuk forogni a sírjában.

„KÖRÖS-PARTI PÁRIZS. A KÖZELI NAGYVÁROS, AHOL MÉG A HILTON IS OLCSÓ. HA MEGGUGLIZOD NAGYVÁRADOT, ILYEN CIKKEKET FOGSZ MAJD OLVASNI”

Uram, így kezdi? Ha drága volna, az lenne a baj, így, hogy olcsó, az nem tetszik. Különben baromira nem értem, mit keres ez a képaláírás egy Fő utcai szecessziós palota fotója alatt, mely nem a Hilton, de még csak nem is szálloda. Sőt, a Hilton a közelében sem fekszik.

„EZ VOLT UGYE AZ A VÁROS, AMINEK A PEZSGŐ KULTURÁLIS ÉLETE DEBRECENBŐL, ZILAHRÓL IDEVONZOTTA ADY ENDRÉT, VAGYIS AHOGY AZT AZ ÚJSÁGÍRÓ-KÖLTŐ ÍRTA AZ 1906-BAN MEGJELENT KÖTETÉBEN: ÍGY KERÜLT ,,FALUBÓL” A ,,VÁROSBA”.”

Ez bizony, de miért az ortodox Holdas Templom képe alá írja ezt? Ady nem sokat járhatott oda ismereteim szerint. De ha már bolygatjuk, bolygassuk tovább:

„MA A FERDINÁND TÉREN, A SZÍNHÁZ MELLETT HOTEL VAN. LUXURY RESTAURANT, EZ ÍGY KÜLÖN KI VAN RÁ ÍRVA ÍZLÉSES ANGOLSÁGGAL. FEHÉR FASZÉKEK, VILÁGOSKÉK FAL, KÖZÖNSÉG ALIG, AKIK MÉGIS OTT ÜLNEK, AZOK ILYEN KOPASZRA NYÍRT FIATAL DRACULÁK SUSOGÓS-HÁROMCSÍKOS MELEGÍTŐBEN. EZ EGYKOR AZ ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET KÁVÉZÓJAKÉNT FUTOTT, ÉS ADY ENDRE TÖRZSHELYE VOLT, MI TÖBB, EBBEN A KÁVÉZÓBAN ALAKULT MEG A HOLNAP IRODALMI TÁRSASÁG IS.”

Ki tetszenek találni? A képpel megint baj van. Mondjuk én azon nem csodálkoznék ekkorát, hogy egy szállodán angol nyelvű felirat is van, Láttam én már olyant, hol is? Ja, itt, Pesten, a szomszédban... de a kép, kérem, a kép! Természetesen nem az EMKE-t ábrázolja, nem is a színházat: a Fő utcai Holnapos szoborcsoport háta mögül mutatja a nyolcvanas években emelt valamikori galériát, amiben most boltok vannak. Szóval, se EMKE, se más: ráadásul jóval odébb is van. Szerzőink remélik, hogy Váradon (és máshol) nem olvasnak magyar nyelven a váradiak.

Van egy rossz hírem: olvasnak.

„MA A SÉTÁLÓUTCÁN SZPONZORÁLT UTCANÉVTÁBLÁK, BETTY ICE FAGYIZÓ, TERRANOVA OUTLET, CAFÉ FREI ÉS PÁR BANKFIÓK FIGYELNEK. AMÚGY ÜRES ÜZLETEK.”

Uram, maga összetévesztette a nagyváradi Fő utcát a budapesti Rákóczi úttal. Mentse hibáját, hogy az Ady-évforduló vasárnapra esett, amikor – elárulom, de csak magának! - a legtöbb bolt zárva tart, tehát üres.

„ADY A TÖRVÉNYSZÉKKEL SZEMKÖZTI KÁVÉZÓ TERASZÁN ÍRTA TUDÓSÍTÁSAIT A KORMÁNYPÁRTI SZABADSÁG, MAJD AZ ELLENZÉKI NAGYVÁRADI NAPLÓ NAPILAPOKBA - AKKOR A MAI PARCUL TRAIANON MÉG ÉLET VOLT. MA EGY ADY EMLÉKMÚZEUM VAN AZ EGYKORI KÁVÉZÓBAN.”

Tisztázzunk pár dolgot. Először is, Ady nem véletlenül írt pont ott. Egyik oldalt a bíróság, másikon a megyeháza, elöl a Fő utca, kicsit odébb a színház, ha ott leült, a hírek helybe jöttek. Ha úgy támadt kedve vagy munkája, hogy kimenjen a püspöki palotáig vagy az állomásig, pont egy saroknyira tőle járt a villamos – igen, Ady idejében volt Váradon villamos. Igen, ebben az épületben, melyet a kép ábrázol, és amelyet gondosan az Ady-szobor mögül fotózott emberünk, kávéház volt. De továbbmegyek: most is van benne kávéház! Csak éppen elől a múzeumba lehet bemenni, a vendéglátóiparhoz meg kellett volna kerülni a ház sarkát. Én például tavaly megkerültem, és egy pompás kis teraszon igen jót ettem, valamint ittam kedvesem társaságában. Ugyanaz az épület – bár megengedem: ilyen zegernyés, esős időben lehet, hogy a terasz nem nyit ki.

Szerzőnk kifogásolja továbbá azt, hogy a Körös partján munkálatok folynak, kifogásolja, hogy omladozó házak figyelik azokat, kifogásolja, hogy felújították a zsinagógát, és kifogásolja, hogy az potom pénzért látogatható. Valamint a Körösben horgásznak az emberek. A színházban „magyarul is” beszélnek és leégett a püspöki palota (ez egy másik, ez a görög katolikus). Állítása szerint a városban se rendes magyar/német könyvesbolt nincs, se valami régi kávéház maradványa.

Hát hol járt ez az ember?

A képek szerint Váradon, de nem tudom, mivel nézett: a szemével biztos nem. Édes úr, nem egy zsinagóga van ott, amit felújítottak, hanem három: van egy negyedik is, de az azért romos, mert sosem épült meg teljesen és zsinagógának nem is használták. Most baj, hogy meg lehet nézni a Cion zsinagógát, ráadásul olcsón? Ha kicsit körülnézett volna, lát maga barokk római katolikus püspöki palotát is Váradon, 282 ablakkal, hatalmas parkkal, csak sajnálta a fáradtságot. A színháznak van magyar és van román tagozata, ez egy kétnyelvű városban el is várható. Magyar nyelvű könyvesbolt kettő is, van, azért nem találta őket, mert nem is kereste, az egyikben rendszeres író-olvasó találkozók zajlanak „Törzsasztal” címmel.

Ha meg maga Váradon kávéházat vagy egyéb vendéglátóipari egységet képes volt nem találni, azon nem segíthetek, akkor maga éhen halna egy konzervgyár közepén is, nyitóval a kezében.

Még jó, hogy a múzeumot megtalálta és a várat is, az akkora, hogy nagyon nehéz lett volna elhibázni.

Körülbelül ennyiről szól a dolgozat, és mélán mereng az olvasó: ennek meg mi értelme volt? Mi szükség volt rá? Tévedések, hibák, ferdítések, rosszindulat... Miért kellett alaptalanul és hibásan rátámadni erre a városra?

Hiszen ennek a rágalomáriának politikai haszna nincs, üzleti haszna sincs, marad az egyszerű, tiszta, önzetlen rosszindulat, mint motiváció. Nem tudnék embert mutatni se egyik, se másik országban, akinek ez most használt volna.

Ha csak nem Adyba akart rúgni a szerző egyet, furmányosan: de azt megtehette volna minden utazás nélkül is, Pestről.

Kihagyta a város nevezetességeinek legnagyobb részét, persze, hogy nem ír mondjuk a Darvas-La Roche ház szecessziós múzeumáról, ha egyszer nem is tudja, hogy van, de hát kihagyott ez mindent.

Olyan ez az útirajz, mintha én elmennék Rómába, megnézném, és azt írnám róla: „Róma városa igen régi és romos, érdeklődésre nem méltó”.

Nem mondom és nem is várom el, hogy mindenki rajongjon Nagyváradért, megengedem: lehet ember, aki nem látja meg benne a szépet. Akinek nincs vevőkészüléke Várad hullámhosszára.

De azért hazudni akkor sem kéne róla. Írja, hogy nem tetszik, de ne írja, ami nem igaz.

Az útirajz mindenképpen citromdíjat érdemel.

Kérem váradi ismerőseimet, tegyék lehetővé, hogy azt a szerzőpárosnak én adhassam át, a nagyváradi Ady-múzeum teraszán, abban a kávéházban, ami szerintük nincs.

Szele Tamás

Venezuelából jelentik: a helyzet a leggondosabb kezekben van. Ezek a leggondosabb kezek aztán rontanak rajta ahol csak tudnak, súlyosbítják, élezik, nehogy véletlenül rövid időn belül elfogadható megoldás születhessen. Az ugyanis senkinek sem volna érdeke – egy válsággóc kialakulása Dél-Amerikában viszont sok érdekes lépésre nyújtana lehetőséget.

(Kép: BBC)

Persze, az alaphelyzet viszonylag érthető: Maduro elnök – elődje, Hugo Chávez nyomdokaiban haladva és művét folytatva – sikeresen nyomorba és éhezésbe döntötte az országot azzal, hogy kizárólag a kőolaj-kitermelésre alapozta a gazdaságot. Ezt – mármint a nyomort és az éhezést, nem a kőolajipart – megunta a nép, egyre mérgesedett a helyzet, mígnem a múlt héten Juan Guaidó parlamenti elnök köztársasági elnökké nem nyilvánította saját magát több százezer tüntető helyeslése közepette, azonban Maduro sem mondott le, tehát minden adott egy hosszabb vagy rövidebb polgárháborúhoz.

Amiben a nagyhatalmak bőkezűen és sietve támogatják úgy az egyik, mint a másik felet. Ebben jelentős szerepe van annak, hogy Venezuela a bolygó egyik legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, de annak is, hogy geopolitikai szempontból igen kényelmes helyen van, közel az Egyesült Államokhoz, a Karib-tenger déli partján. Kuba jobb helyen van, az igaz, mert még közelebb fekszik Miamihoz, de a szigetország mintha kissé elszegényedett volna a hidegháború végének köszönhetően és talán nem a leglelkesebben játszaná az előretolt helyőrség és támaszpont szerepét. Mondjuk hálátlan szerep ez: Venezuela is csak veszíthetne, ha elfogadná, akárki ajánlja neki.

De ajánlják, sőt, kényszerítenék is Moszkva és Washington részéről.

Azt a dolgok ismeretéhez még feltétlenül szükséges tudnunk, hogy a mostanáig regnáló Maduro elnök szélsőségesen baloldali nézeteket képvisel, chávezista, míg ellenfele, Guaido a jobboldali Népakarat Párt képviselője. Hihetnénk, hogy nem csak személyek, hanem eszmerendszerek csatája is folyik most Caracas utcáin - hihetnénk, és tévednénk. Ez a huszonegyedik század, nem a huszadik, ma már nem eszmékért vagy nyersanyagokért megyünk a vágóhídra, hanem azért, mert egyrészt fogynia kell a hadianyagnak, másrészt a lokális háborúk sorozatának rendszere garantálja annyira-amennyire a világpolitikai erőegyensúlyt.

A háborúkba, de főleg polgárháborúkba keveredő kisebb országokat egyáltalán nem lakják butább emberek, mint a nagyhatalmakat, csak az ő helyzetük valahogy úgy alakul, akár Afganisztánban, akár Szíriában, akár Venezuelában, hogy belesodródnak a fegyveres harcokba, aztán valahogy jönnek a nagy testvérek és azt mondják, rendet csinálnak, aminek következtében minden elfajul, de a végletekig. Persze, főleg egymás ellenében csinálják a rendet.

Ez roppant decens kis társasjáték volna a monitoron, multiplayerben (vannak is ilyen stratégiák), csak az a baj, hogy emberek halnak bele, ebből a szempontból az élet egy nagyon pocsék játék, akármilyen jó is a grafikája. Akkor lássuk, hogy fejlődik a venéz helyzet!

Ugyebár, Guaidónak nem sikerült egy lendülettel megragadnia a hatalmat, erre az öreg kínai Szun Tzu már csóválná a fejét (szerinte ugyanis minden konfliktusnak a lehető legrövidebb ideig kell tartania és semmit sem szabad erőltetni), Madurónak volt ideje világgá kiáltania: szerinte ellenfelét Washington küldte a nyakára, Venezuelában a CIA szervezett úgynevezett „színes forradalmat”, és ehhez a népnek semmi köze. Mondjuk az éhezésen és a nyomoron kívül.

Az kétségtelen, hogy Mike Pence alelnök a támogatásáról biztosította Guaidót, mielőtt az ideiglenes elnökké nyilvánította magát, tehát Washington tudhatott a terveiről, csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy ezek Washingtonban is születtek. Sőt, az események menetét figyelve inkább mondhatjuk, hogy menet közben születnek... Madurót január tizedikén iktatták be második elnöki mandátumára, amelyet 67,8 százalékos eredménnyel szerzett meg, csak éppen a választásokat mindenki komédiának találta.

Nem is lehetett nagyon bizonyos a dolgában, mert előzőleg, még december hónap folyamán megpróbálta felvenni országa teljes aranytartalékát (1,2 milliárd dollár értékben) a Bank of Englandből, csak ennek kiadását a bank megtagadta. Ez különben jelentős része Venezuela összes külföldön tárolt tartalékának, ami olyan nyolc milliárd dollárra rúg.

Ebből is látszik, hogy okos diktátor otthon tartja az aranyát, ahonnét akármikor el lehet lopni.

De ott tartottunk, hogy Guaido – aki elvileg nem volt korábban állandó szereplője a politikai életnek – felhívta Pence-t, beszéltek, amit beszéltek, elnökké kiáltotta ki magát, és elsőként Donald Trump ismerte el. Ez így lehetne egy kémregény is, csak a másik oldal sem ártatlan, a maga elcsalt választásával, aranyos trükkjeivel, gazdasági tehetségtelenségével és zsarnokoskodásával – hát akkor most kik a jó fiúk?

Kérem, ebben az esetben úgy néz ki, hogy nincsenek jó és rossz fiúk, Guaido egy picit kevésbé sáros, mint Maduro, akinek uralmáról még horrorfilmeket fognak forgatni, de azért ő sem kisangyal. A hadsereg Maduro mögött áll, a nép Guaido mögött, látszólag patthelyzet alakult ki.

Mármint országon belül: a világpolitikában zubognak a szurkos, kátrányos üstök, szikra pattan, olthatatlan, ég a munka, forr a katlan. Megoszlottak a bolygó államai, melyikük Madurót fogadja el legitim elnöknek, melyikük Guaidót ideiglenesnek. Olyan ország is van, amelyik előbb elismerte az egyiket, aztán a másikat is, sosem lehet tudni, kérem.

Maduro legnagyobb támogatói: Oroszország, Irán, Törökország és Kína.

Guaido mögött áll az Egyesült Államok és az Európai Unió (mi abban az esetben, ha Maduro egy héten belül nem ír ki tisztességes választásokat, de arra mérget vehetünk, hogy nem fog).

A karibi térség állásfoglalása megoszlik, de ez érthető is, ők nagyon közel vannak Venezuelához. De álljon itt a teljes névsor, ki hova húz!

Ez a lajstrom az ENSZ Biztonsági Tanácsának indulatoktól sem mentes ülésén alakult ki, ahol súlyos szavak hangzottak el: Az orosz küldöttség először azt mondta, nem is kellene az ENSZ BT-nek tárgyalnia a venezuelai történéseket, mert azok az ország belügyének számítanak, majd ennek a logikának némiképp ellentmondva azzal vádolta meg Vaszilij Nyebenzja orosz ENSZ-nagykövet az USA-t, hogy puccsot hajtott végre Venezuelában. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter válaszolt neki, aki elmondta, hogy elnökként Nicolás Maduro elnyomta a venezuelai népet, éhezésre és arra kárhoztatta, hogy tömegével hagyják el az országot, ami destabilizálja a térséget.

„Eljött az idő, hogy válasszanak az országok, kinek a pártján állnak Venezuelában - jelentette ki Pompeo, egyúttal arra sürgetett minden államot, hogy ismerjék el Juan Guaidót. „Vagy a szabadság erőivel vannak, vagy egy sorban Maduróval és a poklával”.

Tetszik már látni, hogy Venezuela már nem csak Venezueláról szól? Ahogy 1956 sem csak Magyarországról szólt, és ahogy Szerjózsáék akkor a Duna-parton keresték Szuezt (később meg az afgán hegyek között, vagy Szíriában) úgy nemsokára kereshetik akár ők, akár G. I. Joe-ék ugyanazt a Szuezt Caracasban.

Miért érdekes vagy fontos egy dél-amerikai válságóc kialakulása most?

Azért, mert megosztaná azokat az erőket, amelyek pillanatnyilag a Közel-Keleten vannak lekötve és erősen hátrányos helyzetbe hozná az Egyesült Államokat a saját határai közelében: a koreai krízisről meg szinte teljesen elvonná az amerikai figyelmet. Nem véletlen, hogy Oroszország és Kína teljes mellszélességgel kiáll Maduro mellett: ha nem tennék, a megoldás egyszerű volna, a zsarnokot leváltanák és rendeződnének a viszonyok pár hét alatt. Úgy, ahogy, de rendeződnének – most viszont elhúzódó krízis várható, nemzetközi intervenciókkal. Ezért állt különben Maduro mellé Törökország és Irán is.

Megint csak elmondhatjuk: ebben a játszmában nincsenek jó és rossz fiúk. Sőt, még az sem számít a végkifejlet szempontjából, hogy mi a valós helyzet Venezuelában: a kialakuló erőviszonyok számítanak. És azok gazdasági vonatkozásai, következményei.

A venezuelai nép érdekei különösebben nem hatják meg a nagyhatalmi játszma mestereit, akik most ez ügyben épp körmérkőzéses sakkbajnokságot tartanak.

Guaido elnök ma interjút adott a Guardiannak, amelyben úgy fogalmazott:

„Országa mágikus pillanatokat él meg”.

Hát, így is lehet mondani...

Szele Tamás

A feladat adott, a feladat egyszerű. Egy gyakornok is elvégezhetné. Más lapoknál azért is végzik vagy gyakornokok, vagy külsősök. Ady Endre halálának századik évfordulója van ma, erről kell írni.

Ellenkezőleg. A feladat nem egyszerű, ugyanis könnyű volna előkapni három-négy-tíz idézetet a hatalmas publicisztikai életműből, és azt mondani rá: „mintha ma írta volna”, ez lenne a hálás megoldás is.

Ugyanis az olvasók – vigyázat, öt-tíz sornál többet ne idézzünk, átsiklanak fölötte – rácsodálkoznak, azt mondják: „jé, tényleg”, és megvolt az élmény. Lehet tovább menni. Én nem igazán így fogom megközelíteni a kérdést, ugyanis tartok tőle, hogy ha így tennék, mikor legközelebb Váradon járok, és a Majomsziget felől megyek a Silentbe, Ady Endre feláll bronz székéből, a kávéházi asztal mellől, és úgy fenékbe rúg, hogy régi scholám kapujáig repülök.

Azonban azt le kell szögezni: egyáltalán nem hibás tétel, hogy Ady aktuális. Nagyon is az, letagadhatatlanul az. Bolond – vagy gazember – aki cáfolja. De miért? Nem azért, mert akkora vátesz lett volna és előrelát száz évet az időben - előre látott ugyan, de nem emiatt érvényes majdnem minden sora most is. (Különben: nem hiszem, hogy tetszett neki, amit ő előre látott).

Hanem amiatt, hogy az ő Magyarországának fő problémái, amiket a leginkább kritizált, orvosolt volna pont a mai Magyarország legfőbb problémái is. Korrupció, tömeges elvándorlás, nacionalizmus, antiszemitizmus és minden kisebbség gyűlölete, a kultúra sárba tiprása, szellemi sötétség terjedése – na igen, csakhogy mielőtt azt mondanánk, ez a Magyar Ugar, itt semmi sem változik, gondoljunk bele, hogy ezek a bajaink csak részben tartoznak örökségünkhöz. Jó részben visszahozták őket a nyakunkra.

Hiszen az új magyar feudalizmusnak, (ami rendszeresen kifog a doktriner meghatározási kísérleteken, a legfrissebb kifejezés rá az „új autokrácia”, van olyan jó vagy rossz, mint az összes többi) szóval ennek a rendszernek, amihez van balszerencsénk, mégis a régebbi korok viszonyai felelnek meg, azok neki a legkényelmesebbek, régebbi viszonyokkal meg régebbi problémák járnak.

Hát ezért érvényes Ady manapság – és nem csak nálunk, hanem az egész világon. Hiszen az új jobboldaliság új középkort akar, amiben mi leszünk a jobbágyok. No, ide viszont mégis illik egy 1902. április 30-i írása, megjelent volt a Nagyváradi Naplóban:

„Ilyen az új nacionalizmus világszerte. A legförtelmesebb hazugság s a legveszedelmesebb nyavalya. Kiaknázza a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak s a gonosz tekintélyek önzésének. (…) A magyar nacionalizmusnak mindenütt van rokonsága, mert nagyon sokszínű. (…) Talán közelebb áll még az orosz cézárizmus szelleméhez is, mint azokhoz, kik a humanizmust és a haladást szolgálják. Bizonyítnunk sem kell, hogy a magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igaz és hívő hazafiasság.”

Vátesz?

Az, de inkább mondanám: maga a nacionalizmus volt mindig is ilyen, legfeljebb nem ömlött annyi forrásból, mint manapság, az információs korban. Maguk az uraink voltak mindig is sötétek, az ő szellemi homályuk terjedt ki száz éve is mindenfelé, most is.

Nem jóslat ez, hanem egybeesés.

Amiből nekünk, ebben a korban az a tanulság, hogy minket vissza akarnak rántani a múltba, száz, de akár ezer évekkel ezelőttre is.

Hát repülj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, nem hagyjuk. Akkor sem, ha röhögnek a részeg evezősre ezek a vad, úri tatárok.

Aki ezt nem látja: isteni jóst lát Adyban a mai Magyarországon, vagy pokolfajzatot, démont, alvilági hatalmat. Sem a kultusz, sem az ellenkultusz nem válik azonban Ady dicsőségére: arra az válna, ha olvasnánk is, és nem csak azt a nyolc-tíz idézetet, amit önjelölt mémpróféták állandóan az orrunk elé tolnak a képernyőn. Olvasnánk rendesen.

Ha lehet, mindent, amit írt.

A mai Magyarország nem tud igazából mit kezdeni a valódi Ady Endrével – itt ez a fickó, arról írt, ami most a bajunk, de száz évvel ezelőtt írta. Az nem fontos, hogy száz évvel, ezerrel ezelőtt is ez volt a bajunk, és tán némi önvizsgálatra lenne szükség – hajrá, tűzzük zászlóra, vagy dobjuk ki a Jelenkor Gőzhajójából, csak magunkba nézni ne kelljen, hibát beismerni, változtatni azokon a mi jó, kényelmes, sallangos megszokásainkon!

Arany-emlékév volt (hála az Égnek, teszem hozzá, azért már kevésbé hála, hogy Németh Szilárd volt a fővédnöke, tán, mert kedveli a nemesfémeket), Ady-emlékév nincs. A mai magyar ennek alapján Aranyt szembe is állítaná Adyval, Ady jó, Arany rossz (vagy pártállás szerint, fordítva) pedig hát mit tehetnek ők arról, hogy mi ma hülyék vagyunk? Ady-emlékév azért nincs, mert van viszont kulturális forradalom. Aminek jegyében 2018. október 17-én – ügyes időzítéssel – megindult a támadás a Magyar Időkben a „katonaságot kerülő, szabadkőműves, baloldal által készpénzért megvett” Ady ellen, Vastag Andrea irodalomtörténész kürtszavára – a hölgyről annyit kell tudni, hogy Raffay Ernő élete párja, valószínűleg sok mindenben azonosak a nézeteik. Egyéb érdemét a tudomány nem ismeri.

Hallali-halihó, vadászni volna jó! Csatlakozott is az Ady elleni körvadászathoz az összes kormánypárti Tökmag Jankó, akik tőlük jobbra állnak, szintén, kivéve azokat, akik nem is ismerik a nevét. Habár elnézve az írásokat, úgy látom, a kormánymartalócok se sokat tudnak róla. Ki is alakult egy nagy, terjedelmes, sok nézetet felvonultató kultúrvita főként jobboldalon arról, hogy „kell-e nekünk Ady Endre, és ha igen, miért nem?” Elsültek a legnagyobb ágyúik is.

Ellenzéki oldalon – mely távolról sem olyan koherens, mint ők – nincs vita: kell. Kell, akkor is, ha bizony nem minden sorára lehet ráhúzni a mai helyzetek analógiáját, ha nem is minden nézete felelne meg maradéktalanul a doktriner vezérelveknek (habár, nagy pazarlás manapság a doktrinerség, igaz, mindig is az volt). De azért ellenzéki oldalról mindenképpen egységes az elvi kiállás Ady és életműve mellett.

Kormányoldalon kétséges.

Dörögnek a fegyverek, Ady a csatatér, s ha élne, tudom, Istenem, szétcsapna közöttünk.

Mert a kulturális forradalom csatájában verjük szét nem csak az emlékét, de az életművét is.

Lám csak, mi történt velem nemrég.

Váradon jártam, és megkeresett egy régi barátom, találkozni szeretett volna velem. Örültem, nem is kicsit: együtt nőttünk fel, de egyébként is kiváló zenész, érdekes ember, leültünk egy sörre, teára a Fő utca egyik teraszán.

Ez az én barátom – nem írom most le a nevét, nehogy elvágjam, megfosszam valami támogatástól – készített egy kiváló Ady-lemezt. Amolyan világzene, ami az Ady-versekkel együtt csodálatosan hat. Kiválóan sikerült, annyit mondok. Elkészítette, kiadta, senkitől nem kapott rá egy vasat sem, tette ezt saját zsebből. Hajlandó volna akár iskolákban, akár koncerteken is előadni, ha az kell, ha van rá igény – de a lemez terjesztésére már nincs pénze. Maguk a lemezek megvannak, készen, nekem is adott belőle, azért tudom, hogy jó.

De a terjesztés megoldatlan, megoldhatatlan. Mivel magyar, nagyon is magyar költőről van szó, először magyar állami alapítványoktól kért segítséget. Azok szóba sem álltak vele, illetve szóba álltak, kértek ezer papírt, megkapták és azóta is ülnek rajta, felteszem, az emlékév leteltéig ülni is fognak. Kért helyi magyar szervezettől támogatást. Azok annyival voltak különbek, hogy nem is kérték a sok papírt, csak nem segítettek. A román államnak ehhez köze nincs, tőlem kért tanácsot, kihez fordulhatna?

És nekem fogalmam sem volt. Azt mondtam, próbálkozzon talán startup-gyűjtéssel, az esetleg segít.

Mert hát mit mondhattam volna? Hogy a magyar kormány most Ady ügyében biztosan nem fog segíteni kicsit sem, a magyar ellenzék meg valószínűleg szintén nem, ha pénzről van szó? A váradi helyzetet meg annyira nem ismerem, hogy érdemben hozzászólhatnék, vannak sejtéseim, de lehetnek tévesek... Pesten felhívtam, akit tudtam, balról is, jobbról is, de mindenki azt mondta: rosszkor jött ez a lemez nagyon.

Épp most, ugye, amikor.

Hát épp most, ha most van Ady halálának századik évfordulója, csak nem emlékezhetünk meg róla tavaly vagy jövőre!

Látjátok úri véreim, magyar politikusok, így szeretitek ti Ady Endrét.

Képe a lobogótokon vagy a lábtörlőtökön, amint épp a széljárás kívánja ebben a kis mocskos kulturális forradalomban, de ha két fillért kéne adni az emlékéért, egy lemezért, azt már nem.

Na, ez sem változott száz év alatt, annyit mondhatok.

Látom, amint szóban rajong, vitázik, gyűlölködik boldog, boldogtalan – de sem nem ismeri Adyt a nagy többség, sem nem tenne semmit az emlékéért.

Hát, jó barátom-uram, diósadi Ady Endre, azt mondom én, töltsünk kupát, ürítsük fenékig, ha keserű is: visszajött a sok régi rossz. Amit úgy ismertél.

Nem lett másképp holnap, nem lett másképp végre.

A Holnapra még most is várni kell.

És hogy velem mi van ebben a kultúrharcban?

Ami veled volt:

„Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

Szele Tamás

Szóval, hogy őszinte legyek, ez már kissé unalmas számomra. Orbán Viktor feje minden péntek reggel elsül a közrádióban, mikor épp mekkora robajjal, én ezt mindig elolvasom, meghallgatom, megírom, mert mégis miniszterelnökről van szó, és ha nem írok róla, akkor is az marad, aztán megy tovább minden, ahogy addig. És a következő héten is lesz péntek.

Igazán cserélhetnénk egyszer: én mondok valamit péntek reggel, aztán Orbán szombaton elemzi, már csak a viszonosság kedvéért is – habár, belegondolva: nem menne ez. Már az is kemény munka, hogy nekem eszembe jusson valami Orbán szájmenéséről (lévén, hogy gondolatot csak nyomelemekben tartalmaz és állandóan ismétli magát), arról, amit én mondok neki már könnyebben jutna eszébe ez-az, de hogy volna képes elmondani, megírni? Rég volt az már, nagyon rég, amikor még dolgoztak azok a kis szürke sejtek, aktívak voltak az idegpályák, most csendes minden a legfensőbb kobakban, csak néha hallik belőle távoli, üres kongás.

Na, mindegy, a sajtómunkás olyan, mint az angol úri szabó, hozott anyagból dolgozik: mit mondott tegnap ez az ember?

(Képünkön: Alekszej Grigorjevics Sztahanov szénbányász élmunkás)

Elő a szerszámokkal, sisakkal, lámpával, szálljunk le a híraknába, nézzük csak, mink van... hűha, erről megint le kell fejteni a halandzsát, elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd! Mi van alatta? Egy réteg Soros. Fejtsük le azt is, az alatt?

Megint Soros.

Mélyebben is Soros.

Legalul is Soros.

Hát, ez így nem lesz jó, sorosozásból olyan túlkínálat van a piacon, hogy nincs semmi igény rá, épp itt van mellettem a bányabéka, a sorosozás árfolyama pont az ő feneke alatt található, ezen a mai munkán se lesz se haszon, se áldás. Na, mindegy, lássunk neki.

De unalmas... a HVG kimutatta, hangfelvétel alapján, hogy „Orbánnak volt 5 perce, amikor átlag 23 másodpercenként mondta ki Soros nevét” (https://hvg.hu/itthon/20190125_Ot_percen_belul_13szor_mondta_ki_Soros_nevet_Orban_Viktor?fbclid=IwAR2R9G7h1-NMxsLkn_RIr9l0JJj8aniS1tIkgWfDGmZ3Yb7e7OGWoNCvgXQ) Azt azért minden politikusnak illenék tudnia, hogy ha valakit vagy valamit ilyen sűrűn emlegetnek, a hallgatóság füle becsukódik, automatikusan továbbugrik a mondat folytatására vagy a következő mondatra, és ha abban is ugyanaz van, az azután következőre. Próbáljunk meg legalább utólag rájönni, mit akart mondani a költő?

„A Magyarországgal foglalkozó újabb európai parlamenti (EP) vita egy Soros György-féle szeánsz, választási gyűlés, kampányesemény lesz. A miniszterelnök elmondta, mindig ott van, ahol a magyar nemzeti érdekekért kell harcolni, de ezen a vitán nem vesz részt, mert a bevándorláspártiak kampányeseményét nem fogja segíteni.

A vitát úgy kommentálta: „a bevándorláspárti európai uniós képviselők egy könnyű autodaféra jönnek össze, ahol a nekik nem tetsző országot - ez most éppen Magyarország - majd jól elítélik”. Megjegyezte, azért sem érdemes részt venni rajta, mert „öt hónap múlva ezek az emberek nincsenek sehol, ez egy kifutó modell, új parlament jön”.

Arról is beszélt, hogy az európai baloldalnak, „a bevándorláspártiak fő erejének” az európai választási csúcsjelöltje, Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke köztudomásúlag „Soros György embere”. Orbán Viktor ezt úgy értékelte:

Soros most már nyíltan is el akarja foglalni az európai intézményeket.

Szerinte a Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárások továbbléptetésében is azt kell látni, hogy Soros György befolyása óriási, ráadásul még nagyobbat akar szerezni. Ezt meg kell akadályozni az EP-választáson, mert „azt akarjuk, hogy az EP-ben a bevándorláspárti képviselők kisebbségbe szoruljanak” - tette hozzá.

A kormányfő beszélt arról a két közelmúltbeli EP-döntésről is, amelyek „a Soros-féle NGO-knak” szánt pénzek megháromszorozásáról, valamint az EU-s források kifizetésének a jogállamisághoz kötéséről szóltak. Előbbit úgy minősítette mint „Soros György tervének 6-os számú pontját szolgáló, azt végrehajtó döntés”. Utóbbi kezdeményezést pedig primitív javaslatnak nevezte, közölve, hogy nem lesz belőle valóság, mert az EU ma fennálló előírásaival ellentétes, ugyanis minden tagállam beleegyezése kellene hozzá, márpedig ő ezt a szabályt nem fogja elfogadni.” (Kormany.hu) (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/soros-fele-kampanyesemeny-lesz-a-magyarorszagrol-szolo-ep-vita)

Oké, agyakat visszakapcsolni, ezt egyből nem lehet megemészteni, menjünk sorban. Szóval nem megy el az EP-ülésre. Miért nem megy el? Mert rólunk (is) szó lesz. Én ugyan elmennék, ha kellemetlen is, de én nem vagyok miniszterelnök. Igen, kínos, ha az embernek mindenféle olyan izéket mondanak, mi is a nevük, olyan makacs dolgok... ja, tényeket, de ez bizony szakmai ártalom, ahogy a hírbányásznak a csömör a közhelyektől. Szóval, ő mindig ott van, ahol a magyar érdekeket kell védeni, kivéve a jövő hetet, mert miért? Mert történetesen magyar ügyekkel (is) foglalkoznak.

Logikus. Eger várát is nagyon hősiesen védte Ferdinánd király Bécsből, csak valahogy nem ment oda, a Dobónak kellett elintéznie a helyi erőkkel. De miért marad távol?

Mert szeánsz lesz.

Elképzelem az Európai Parlamentet, körbe (illetve, konkrétan félkörbe) ülnek, a kisujjuk összeér, és varázsütésre megkezdődik a szellemidézés, táncolni kezd az asztal, kísértet járja be Európát... viszont a mi kormányfőnk nem vesz részt ilyen misztikus dolgokban, ez eretnekség. Nyugalom, nem járja be Soros kísértete a kontinenst, már csak azért sem, mert az illető úr még életben van. Orbán Viktor pedig jobban teszi, ha imádkozik érte, mert ha egyszer elhalálozna, onnantól kezdve többet nincs, kit emlegessen 23 másodpercenként (ez már majdnem függőség, ez szenvedély, ez túl van a barátságon, ez valami az ösztönvilág mélyéről, Orbán Sorossal kel, Sorossal fekszik...)

Jó, hát nem megy el, mert fél, hogy nem kap puszikát a buksijára, majd visz szülői igazolást a hiányzásról. De azért a doktor bácsihoz el kéne menni, írjon fel megint egy kis Cavintont, meszesek az erecskék, gond van a memóriával. Azt mondja az ápolt, hogy az NGO-k támogatásának megháromszorozása a Soros-terv hatodik pontjának része.

Meg azt is, hogy jogállamiságra semmi szükség, de ez a korábbi képzetek része, koncentráljunk az új tünetre.

Mint tudjuk, Soros-terv így, ebben a formában kizárólag a magyar kormányzati kommunikációban létezik, több év folyamán megjelent újságcikkekből összeollózva, mely írásokat Soros György mindig az épp aktuális helyzet kapcsán publikálta, ezek sosem voltak egy egységes projekt vagy írásmű részei. Azonban a magyar kormány az egyik nemzeti konzultáció során valóban pontokba szedte az állítólagos Soros-tervet. Lássuk csak, mi ennek a hatodik pontja?

„A Soros-terv célja, hogy az európai országok nyelve és kultúrája háttérbe szoruljon annak érdekében, hogy az illegális bevándorlók integrációja hamarabb megtörténjen.”

Ebben bizony egy szó nincs NGO-król, civilekről, még közvetve sem. Legalább arra emlékezne Viktorka, korábban mit hazudott, mert a rossz emlékezet a füllentés halála. Legjobb az lenne, ha nem beszélne valótlanságokat, de akkor meg miből élne?

És ennél sokkal többet nem is mondott, illetve az interjú végén tett egy különös kijelentést:

„Nehéz nép a mienk, a közeg ritkán inspirál sikerre. Itthon az ulti a legnépszerűbb, egyedül kell küzdeni két másik emberrel, akik azon dolgoznak, hogy a harmadik ne érje el a célját, ez sok mindent elárul. Nehéz alkotni az országban.”

Bizony nehéz, főleg, hogy ő és társai a legnagyobb ultizók benne... Alkotni? Na ne nevettessen, uram, maga utoljára csabai füstölt kolbászt alkotott, azóta nem emlékszünk érdemleges művére – és abból sem adott másnak.

Viszont a népet jól ismeri, mint lelkéből lelkedzett sarjadék. Vagy rosszul. Az még majd kiderül.

Hát akkor lássuk, mi volt a veleje ennek az agymenésnek?

Lényegében véve annyi, hogy Viktorka nem megy jövő héten iskolába, mert feleltetés lesz, és attól ő fél.

Na, műszak vége, irány a felvonó, csákányt vállra, nyomás a zuhany alá.

Nehéz a hírbányászok élete.

Szele Tamás